Jack Olsen: A szörny







JACK OLSEN


A szörny



Sport – Budapest, 1968






A mű eredeti címe: THE CLIMB UP TO HELL
Fordította: Vitray Tamás

*********************************************************



A műről:


A "Svájc tetejének" is nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger, amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs. A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet. Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan rejtélyre?



"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal."

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője



Első fejezet

2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.
Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.
Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.
Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek, de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.
A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.
Alpesi szimbólummá váltak a kecses termetű, elegáns mozgású, kampós szarvú zergék. Amikor békés legelészés közben valami megriasztja őket, futásnak erednek, és káprázatos ügyességgel ugranak le, vagy szökellnek fel a legmeredekebb sziklákon is. Az Alpok állatainak von Almenhez hasonló kedvelői - ha távcsövükkel a sziklák felé figyelnek - igen nagy szerencsének tartják, ha a ritkán látható kőszáli kecskét megpillantják. Ez a vad hegyi juh egy fajtája, amelyet a század elején sikerült betelepíteni. Kecsessége, mutatványszámba menő mozgása a zergééhez hasonló. A vadászoktól 1500 frankos bírság védi őket.
Lejjebb, az erdők övében él a közismert és közkedvelt mókus, amely annyira megszokta az embereket, hogy néhány méterre meg is közelíti őket.
A négylábúakon kívül rendkívül érdekes még az Alpok madárvilága is. Fent a levegőben csodálatos madarak szállnak: havasi varjak, amelyek bámulatosán repülnek, sokszor egyenesen a vihar közepének tartanak és a széllökés hullámain játszanak.
Műrepülésben csak a fecske hasonlítható hozzájuk. A havasi poszáták száz méter magasra fúrják fel magukat a levegőben, aztán énekelve egy ponton köröznek, majd hirtelen vitorlázva leereszkednek, és áriájukat csak akkor hagyják abba, amikor földet érnek. Az alpesi madarak a legmagasabb sziklás csúcson, a repedésekben, a felszínen — ahol szabad szemmel az életnek semmi nyoma sem fedezhető fel - pókokat, rovarokat kutatnak. Ezeknek a madaraknak a természet adott mászóvasakat: kis hegyes karmokat, amikkel úgy tudnak kapaszkodni, mint a macskák. Ezért néha irigykedve nézik őket a hegymászók.
A völgy mélyéből felfelé vezető útszakasz felénél, a vonat hirtelen kibukkan a kilátást addig elzáró előhegység és a sziklák fölött. A Bernifelföld uralkodó jellege félelmetes módon az utas elé tárul. Talán Európa leghíresebb hegyei állanak itt kékesfehéren, jégpáncéljukban örök hóba burkolózva. A változatlanság jelképeként meredezik a Wetterhorn, a Blümlisalp, a Bietschorn, a Schreckhorn, a Finsteraarhorn. Valamennyi közül legszembetűnőbb a Jungfrau vonulatának masszívumából kiemelkedő, égbe nyúló, hatalmas, hármas hegycsúcs: az Eiger (3975 méter), a Mönch (4105 méter) és Jungfrau (ez a legmagasabb 4167 méter).
A három közül legalacsonyabb a gyilkos. A híres német hegymászó Anderl Heckmair az Eigert „az Alpok utolsó nagy problémájának" nevezte. Az interlakeni barátok - bár a hegyre sohasem merészkedtek — évszázadokkal ezelőtt ösztönösen gonosz helynek tartották. A triumvirátus másik két hegye szelíd nevet kapott: Mönch (szerzetes) és Jungfrau (szűz). A mellettük meredezű harmadik piramisnak azonban az „emberevő óriás" nevet adták a szerzetesek.
Az Eiger északkeleti fala nehéz, de nem rendkívüli hegymászó problémát jelent, az északra néző oldal, az 1800 méter magas fal azonban olyan, mint egy élére állított csészealj, máladozó kőzettel, vízesésekkel, függő jégmezőkkel és meredek sziklafalakkal, amelyeket évezredeken át simára csiszoltak a lavinák. A Jungfrau csoport hegyei egy hatalmas, délnyugat-északkeleti irányban magasra felgyűrött azoikus rétegből álló platón vonulnak, amelybe északnyugati irányból mezoikus juramész nyomult be. Ezen a platón, a Breithorntól a Mönchig húzódik Európa fő vízválasztója.
A Jungfrau és a Mönch szürke gneiszből áll, az Eiger tömege juramészből képződött. A nagy plató délkeleti része kristályos pala, amelynek egyes rétegei változatos formákban a hegység közepéig hatolnak be. Anyaga is változik a kristályos palától az agyagpaláig. De a természet mintha egy kőzetgyűjteményt óhajtott volna itt összeválogatni, az eddigieken kívül még gránitgneisz, phylit amphibolit és jurakorszaki szedimentumok gyűrődtek össze több száz millió év során. Ezek vagy a mélyben rejtőznek meg, vagy kibukkantak már a felszínre is. Ha valami óriás simára csiszolná a felszínt, ezek a hol eltűnt, hol kibukkanó kőzetek úgy hatnának, mint valami ezerszínű ágytakaró szeszélyesen elszórt tarkabarka színfoltjai.
Észak-Európából a délnek zúduló viharok az Eiger függőleges északi falának törnek, és a természet erői erre a falra „írták" a világ hegymászóinak a legveszélyesebb kihívást.
A sziklafal alsó feléről úgyszólván teljesen lemorzsolódott a lágy, máladozó mészkőréteg, és az eredmény sima, fogás nélküli, rendszerint jéggel bevont meredélyek sorozata. A felső részén még most is a málladozó burkolat dudoro-dik ki, amit a fagy és az eső lassan leválaszt és legörget a falon. Az Eiger tehát „él": szünet nélkül háborog, lüktet, alakul és akarva-akaratlanul gyilkol. Az alázúduló kövek halálát okozhatják még annak is, aki megáll a sziklafal alatt, és felnéz az árnyékba burkolódzó sziklákra, hószakadékokra, jégmezőkre és vízesésekre. Nincs a világon még egy olyan hegy, szikla, szirt, amely ennyire tele lenne a hegymászók által objektívnek nevezett veszéllyel - lavinával, sziklaomlással, hógörgeteggel -, amelyen a legügyesebb hegymászó sem képes úrrá lenni. Meleg időben a „hegyi tüzérségi tűz" fülsüketítő sortüzekben dübörög, majd a csúcsról harsogva zúdul le - több száz métert ugorva -, akadálytalanul esik le a hegy lábához számtalan tonna halált hozó, fojtogató lavina. A sziklák között elektromos töltésű felhők kavarognak, beborítják a hegymászókat, szikrát csiholnak ki jégszegeikből, s fejüket elektromos kisülések fényével övezik. Közben az egész hegyoldal zúg és üvölt, mint valami roppant áramfejlesztő. Az éjszakázás a falban létért folyó küzdelemmé válik. A hegymászó gyakran kénytelen függőleges sziklafalon, lógó lábbal, ülő helyzetben aludni, és a lezuhanástól egyedül a sziklához jól-rosszul odaerősített kötél védi. Rosszabb esetben egész éjszaka, viharos szélben a hegyfalhoz lapulva, egy keskeny sziklapárkányon kell állnia. És másnap reggelig valahogy ismét erőt kell gyűjtenie, hogy újra felvehesse a küzdelmet az északi fal különleges problémáival: a három meredek jégmezővel, amelyen oldalt, hosszú harántozással lehet haladni; a lecsiszolt, meredek sziklákkal, amelyeken lehetetlen megkapaszkodni, mert szinte alig van rajta olyan repedés, amelyikbe szöget lehetne verni; a függő jégmezővel, amely összegyűjti, aztán újból elosztja a felsőbb szint összes lavináit; a szűk sziklakéményekkel, amelyeken a mászóknak felszereléssel megrakottan, centiméterről centiméterre kell felküzdeniük magukat, a jegesen alázuhanó vízzel és végül a hegytető hómezőjével, amely ugyan enyhébb, ötven fokos szögben lejt, de nagy tömegű hó csuszamlásának veszélyét rejtegeti. Ez már sok hegymászó halálát okozta olyankor, amikor a győzelme már biztosnak látszott.
Évszázadokon át senki sem mászta a magas hegyeket, őrültek kedvtelésének tartották volna. De amikor a hegymászás már népszerűvé vált, és a kalandvágyó angol, német sportolók fel-küzdötték magukat az Alpok hegyeire, az Eiger északi fala akkor is érintetlen maradt. Ha gondoltak is arra, hogy megkíséreljék a megmászását — volt közöttük nem egy hegymászó szaktekintély - csak egy pillantást vetettek rá és kimondták: lehetetlen. A zürichi Sport még az 1930-as évek közepén ezt írta:
Az Eiger északi falának megmászása tilos. Nem a berni közigazgatási szervek hozták ezt a tilalmat. Maga az Eiger mondta ki ezt hangtalan nyelvén, amelyet azonban mindenkinek meg kell értenie. Ha valaki mégsem érti meg ezt az üzenetet, az süket, és megérdemli, hogy úgy vezessék el a veszélyes területről, mint egy vak embert a villamossínekről a járdára.
A megmászhatatlanságot, az életveszélyt hirdető közvélemény ellenére néhány év múlva két bátor müncheni hegymászó ütött tanyát egy tehenészházban, az alpigleni réteken, a sziklafal alatt, és tanulmányozni kezdte, hogy milyen útvonalon lehetne a hegyet megmászni. A két német, Max Sedlmayer és Karl Mehringer volt. Mindkettő gyakorlott hegymászó, a német alpinisták élvonalának képviselői, akik „szakmájukat" a legkörültekintőbb gondossággal gyakorolták.
1935. augusztus 21-én, hajnali kettőkor Sedlmayer és Mehringer megkezdte rohamát a hegy ellen a csúcs esésvonalában. Hajnalhasadáskor a von Almen-féle Kleine Scheideggi hotelek vendégei távcsöveikkel megtalálták a hegymászókat, és látták, hogy szépen haladnak. Az első nap alkonyára a puha, mállékony mészkőfokok hosszú sorozatának megmászása után a két német 800 méter magasra jutott fel a falon. Másnap simára csiszolt, 90 méteres, függőleges sziklatöréssel találták szemben magukat. Ahogy lassan felfelé másztak, a hegyi tüzérség működni kezdett, és lent a megfigyelők látták, amint időről időre hátizsákukkal és kezükkel védték fejüket, miközben a gyilkos sziklagörgetegek elsüvítettek mellettük. Még aznap megmászták az első óriási jégmezőt, de akkor már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtuk. Harmadik nap lassan, nehézkesen haladtak előre, szinte percenként megálltak, hogy védjék magukat a lezúduló kövektől. Aznap éjjel az idő váratlanul megváltozott - ami teljesen megszokott jelenség az Eiger északi falán -, és a mászók eltűntek a viharban. Csak a kísérlet negyedik napjának delén szakadoztak fel a felhők annyira, hogy a hegyoldal ismét láthatóvá vált. Csodálatos módon Sedlmayer és Mehringer ismét előbukkantak, amint egy másik jégmezőn küzdöttek át magukat. Ha a távcsöveken át kémlelő turisták nem is, de a tapasztalt hegymászók előtt mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy túlságosan kimerültek ahhoz, hogy a csúcsot elérjék, vagy hogy visszaereszkedjenek a most már tükörsima jéggel bevont sziklákon. Éjszaka újabb vihar tört ki, és a falon minden emberi tevékenység megszűnt. Hetekkel később a német Ernst Udet, az első világháború híres pilótája átrepült az Eiger oldala mellett, hogy megkísérelje honfitársai testének megtalálását. Amint veszedelmesen közel repült - gépét ide-oda dobálták a szeszélyes léglökések -, a híres német repülő egy sziklafalhoz fagyott, álló helyzetben levő két test körvonalait vélte látni. A két hegymászó álló helyzetben fagyott meg. Ezzel 1935-ben befejeződött minden kísérletezés az északi falon.De azokban az években egy furcsa, wagneri őrület uralta Németországot. A fiatal emberek egy része boldogan vetette magát rendkívüli próbatételek elé a haza dicsőségéért. Sedlmayer meg Mehringer példája, akiket a halál már örökre a sziklafal jegéhez szegezett, tovább ösztönözte őket, hogy egyre magasabban keressék saját pusztulásukat. 1936-ban ismét két müncheni érkezett az Eigerhcz: Albert Herbst és Hans Teufel. Május volt, és egyetlen pillantás a hegyre meggyőzte őket arról, hogy még túl korai lenne megkísérelni a hegyoldal megmászását, vagy szülővárosuk két halottjának felkutatását. Úgy határoztak, hogy megmásszák a közeli Schneehornt, egy jéggel és hóval borított hegyet, amely távolról sem okoz olyan próbatételt, mint az Eiger. Fel is jutottak a csúcsra, visszafelé majdnem 200 métert sodorta őket egy lavina. Teufel meghalt egy sziklapárkányon, Herbstet megmentették. Ez a baljóslatú kezdet sem rettentett vissza néhány kiváló, ifjú hegymászót. Egy hét sem telt el, és két másik osztrák, Edi Rainer és Willy Angerer vert sátrat a Kleine Scheideggi szállókhoz közel eső réten, hogy új útvonalat keressen az északi fal tetejéhez.
Hamarosan két német, Toni Kurz és Andreas Hinterstoisser, egy elit hegyi vadászegység két tagja csatlakozott hozzájuk. Július 18-án, éjszaka két órakor a négy vakmerő alpinista megkezdte a rohamot. Valóban sikerült új utat találniok a hegyoldalon, amelyet aztán később eredményes hegymászók is követtek. A kötelet és falikampót ügyesen használó Hinterstoisser átharántozott egy látszólag leküzdhetetlennek látszó, 40 méteres, kifelé lejtő, keskeny párkányon, amely - mint kiderült - a hegy megmászásának első kulcshelye volt. A traverz túlsó oldalán kötelét odaerősítette egy újabb szöghöz, úgy, hogy a másik három mászó át tudott jutni ezen a létfontosságú szakaszon. Ekkor követték el a végzetes hibát. A jól odarögzített kötelet felhúzták maguk után.
A Kleine Scheideggi látcsöveken lelkes, jó erőben lévő mászókat lehetett látni. Egymás után győzték le a nehéz, meredek részeket, hágóvasaikkal átjutottak az első jégmezőn, és elértek a második jégmezőhöz vezető Vörös-Falhoz. Ekkor a két osztrák, Rainer és Angerer, hirtelen megállt. Kurz és Hinterstoisser, aki már fent volt a keskeny párkányon, kötelet eresztett le, és felhúzta a másik kettőt. Az egy kötélen haladó négyes már a fele utat megtette a falon, és ez egyetlen nap alatt kiemelkedő esemény. De látszott, hogy Angerernek valami baja van, alig tudja felküzdeni magát a csúszós sziklákon. Másnap a kis csapat ismét feljebb haladt, de már sokkal lassabban. Minduntalan megálltak, hogy ápolják Angerert, akinek - úgy látszott -a feje sérülhetett meg. Következő reggel feladták a küzdelmet, és megindultak lefelé. Óvatos mozdulatokkal ereszkedtek le a kettős kötélen, és mire beesteledett, elérték az első jégmezőt. Most már csak azon a harántozáson kellett visszamenniük, amelyen Hinterstoisser tört elsőnek utat, majd le kellett volna ereszkedni a Nehéz-Repedésen, és a többi már viszonylag egyszerűnek tűnt. Július 21-én, a hegyen töltött negyedik nap elérkeztek Hinterstoisser traverzéhez, és ott rádöbbentek, hogy az Eiger északi fala kiszámíthatatlan módon teljesen megváltozott. A hőmérséklet hirtelen lecsökkent. A hegyoldalról addig vízesésként aláhulló víz most ráfagyott a traverz meredek falára. Látni lehetett, amint a bátor, ügyes Hinterstoisser egész nap újból és újból támadásba indul a szikla tükörsima jege ellen, de támadásai mindig sikertelenek maradnak. Végül, amint a távcsöveken megfigyelték, a négy alpinista megkísérelte, hogy egyenesen leereszkedjék a meredek falon, a 200 méterrel lejjebb fekvő, könnyebb terepre. Amikor a délutáni köd sűrűbbé vált, a körzet vasúti őre kinyitotta a hegy belsejébe vezető vasúti alagút falba kivezető aknájának súlyos ajtaját, és kikiáltott a falon, bár csak csekély reménye lehetett, hogy valamelyik mászó válaszol. Legnagyobb csodálkozására azonban meghallotta a négy férfi jódlizását. Az egyik azt kiáltotta:
- Jövünk lefelé. Minden rendben!
Az őr bement, hogy forró teával várja őket.
Eltelt néhány óra és nem érkeztek meg. Az őr ismét kinyitotta az ajtókat és bekiáltott a ködbe. De most már sem vidám jódlizást, sem bizakodó kiáltozást nem hallott. Toni Kurz elhaló hangja válaszolt:
- Segítség! Segítség! A többiek mind meghaltak! Csak én vagyok életben. Segítség!
Az őr a telefonhoz rohant, és mentőket kért Wengenből, a közeli hegyi faluból. A hívásra különvonattal három kiváló vezető érkezett: Hans Schlunegger és a Rubi fivérek: Christian és Adolf. Az alagútnyílás ajtaján át léptek ki a hegyfalra és lassú, veszélyes oldalozással elérkeztek egy pontra, amely kb. száz méterrel volt lejjebb, mint az a hely, ahol Kurz egy kötélhurkon függött. A síkos jégen képtelenség volt tovább menni, és az éjszaka közeledett.
Odakiáltottak Kurznak:
- Mi történt?
- Hinterstoisser leesett, egy kőlavina a mélységbe sodorta - felelte Kurz. - Rainert a kötél egy karabinerig rántotta fel. Ott megfagyott.
Angerer is halott, alattam függ, zuhanás közben megfojtotta a kötél.
Ekkor a vezetők kénytelenek voltak megmondani Kurznak, hogy nem tudnak tovább menni a jeges szakadékon.
- Alulról nem tudtok megmenteni! - kiáltotta az agyongyötört német. De a svájci vezetők tudták, hogy már csak üggyel-bajjal tudnak visszajutni a biztonságot jelentő alagútbejárathoz is. Kurznak megmondták, hogy ki kell tartania egyedül, minden viszontagságnak kitéve, még egy éjszakán át.
- Nem! - kiáltotta Kurz. - Nem! Nem!
Amint visszafelé haladtak, egész úton kísérték őket Kurz kiáltásai, ahogy hol kérlelve, hol szitkozódva bizonygatta, hogy már nem bírja tovább a nulla fok alatti hidegben. Mégis bírta. Kesztyűtlen bal keze megfagyott, azt egyáltalán nem tudta használni. A testén megolvadt víz hágóvasa szögein hosszú jégcsapokat képzett. De még élt, amikor a vezetők a hajnali derengésben felküzdötték magukat mintegy 40 méterrel Kurz állása alá. Ekkor egy jéggel borított áthajláshoz értek, amely jégpáncél nélkül is alaposan próbára tette volna a legügyesebb hegymászókat. Itt megálltak és odakiáltottak Kurznak, akit a felettük lévő áthajlás eltakart:
- Le tudsz ereszteni egy kötelet? Ahhoz hozzáerősítenénk minden szükséges felszerelést.
Kurz közölte, hogy nincs kötele. Christian Rubinak ekkor hátborzongató ötlete támadt. Szólt Kurznak, hogy másszon Angererhez és vágja el a kötelet, amely Angerer testét a falhoz köti. Ha ki tudja bogozni a fagyott kötélcsomókat, esetleg sikerül megmenteni annyi kötelet, amennyi leér a mentőcsapathoz. Ez az egyszerű művelet a fél ép kezével, a jégcsákányával és a fogaival küzdő Kurznak hat órájába került. Mégis sikerült annyi kötelet nyerni, amit le tudott ereszteni mentőihez. Rubiék ehhez két kötelet, falikampókat, karabinereket és egy kalapácsot erősítettek, mindent, amire Kurznak szüksége lehet, hogy a kötélen le tudjon ereszkedni. Kurz felhúzta a felszerelést, majd utána egy óra hosszat azzal bajlódott, hogy egy szöget fél kézzel a falba verjen, hogy az új kötelet ráerősíthesse. Ezután a derekán lévő kötélgyűrűt egy karabinerrel a kötélre kapcsolta, és lassan ereszkedni kezdett lefelé. A vezetők lent biztatták és várakoztak. Hosszú várakozás után megpillantották Kurz bakancsának talpát, amint felettük himbálódzik, majd megáll. A karabinerben, amivel a mentőkötélhez erősítette magát, megakadt a két kötelet összekötő csomó és megszorult. Toni Kurz egy ideig küszködött a jégtől kérges csomóval, majd alig néhány méterrel a mentők felett egyszercsak felnyögött:- Végem van!
Összecsuklott és meghalt.
Toni Kurz halála azóta is élénken él a hegylakók emlékezetében, mivel egyike volt annak a néhány utolsó esetnek, amelynél honfitársaik, a svájci vezetők hajlandók voltak életüket kockáztatni mentési akciókban. Vagy talán azért a néhány méter különbségért, amely az életet és halált akkor elválasztotta, de lehet, hogy azért a bátor küzdelemért, amit a fiatal Kurz vívott az életéért.
- Ott függött kötélen, a viharban hánykolódva, de eltökélten, hogy nem adja meg magát - írta sir Arnold Lunn. - És nem is adta meg magát! Meghalt. A hegymászás története ennél hősiesebb kitartást nem jegyzett fel.
Mintha a szörnyű tragédia visszarettentette volna a hegymászókat, 1936-ban senki sem kísérelte meg a fal legyőzését. 1937-ben azonban Mathias Rebitsch osztrák és Ludwig Vörg német - mindkettő igen jónevű - hegymászó a legnagyobb titokban elindultak a falba.
Rebitsch - aki később, az Andok csúcsain végzett régészeti kutatásaival, világszenzációt keltő, az inkák kultúráját feltáró felfedezéseivel, és 6000 méter fölött egyedül végzett ásatásaival vált világhírűvé - nagy tapasztalatú, óvatos és meggondolt ember volt. A Hinterstoisser-harántozásnál otthagyta az általa kifeszített kötelet, gondolt a visszavonulásra is.
Olyan magasra jutottak fel a falon, mint addig még senki, a rossz idő azonban visszafordulásra kényszerítette őket is. De most a csapda ajtaján ott feszült az otthagyott kötél, és a gondos tervezés meg az óvatosság eredményeként négy napos hősi küzdelem után egészségesen kijutottak az addigi összes próbálkozót megsemmisítő falból. Rebitsch példája nyomán azóta a Hinterstoisser-harántozásnál minden mászó-együttes otthagyja kifeszített kötelét, nehogy egérfogóba kerülhessen.
A következő év július 22-én - minden feltűnést kerülve — két osztrák, Fritz Kasparek és Heinrich Harrer indult el a fal legyőzésére. Vállalkozásukat szinte tudományos felkészülés és gondos tervezés jellemezte. Kasparek már 1934-ben Brunhuber nevű társával - akivel eredetileg akarta meghódítani a falat - a Grosse-Zinne még néhány éve szintén megmászhatatlannak tartott Jiszaki falának ..tetejére jutott. És 1938 telén — edzésül — ugyanezt a falat mászta meg - elsőnek télen - ugyancsak Brunhuberrel.
Már második napja voltak a falban, s már túljutottak a felén, mikor legnagyobb meglepetésükre észrevették, hogy egy újabb kötélegyüttes közeledik alulról feléjük. Anderl Heckmair és Ludwig Vörg, a német hegymászók két kiválósága, akik felhasználva az elölmászók bevert szegeit és Vörg előző évben szerzett helyismeretét, gyorsan feljutottak hozzájuk. Ettől kezdve felváltották egymást az elölmászásban, hogy közben mindegyikük pihenhessen. A nehézségeket egymás után küzdöttek le, sokszor az emberi teljesítőképesség határáig jutottak.
Egy jéggel fedett beszögellés leküzdése alkalmával Heckmair kétszer is leesett, társa azonban jól biztosította, kötéllel mindkét alkalommal megtartotta, és megmentette a halálos zuhanástól.
Közben alulról már felfedezték őket, s az újságírók bérelt repülőgépen többször is felszálltak, s a fal mellett elhaladva figyelték és fényképezték őket.
Négyszáz méterrel a csúcs alatt - leküzdve az állandóan eléjük tornyosuló nehézségeket -egy párkányra jutottak fel, amely alatt 1400 méterre tört le a fal. Ezen a párkányon harántozva jutottak el a Pók néven ismert hómezőhöz. A párkányt - amely a klasszikus felfogás szerint is páratlanul szép és rendkívül kitett, szellős - az első hegymászók az Istenek Traverze névre keresztelték.
A fal egyik legveszélyesebb helye a Pók.
A minden irányból ideirányuló hószakadékok ide zúdítják a fentről lejövő havat és jeget. Az Eiger itt akarta lesöpörni magáról a betolakodó apró kis lényeket: hólavinát zúdított a védtelen hegymászókra, s csak a jó szerencse mentette meg őket a lesodrástól. Kasparek kezét azonban eltalálta egy kődarab és súlyos sebet ejtett rajta. A megbénult kezű Kasparek ettől kezdve már nem volt teljes értékű társ, s ezért a két kötélpáros egy kötéltársasággá alakult.
Sehol a világon nem olyan természetes az önfeláldozó bajtársi segítség, mint a hegymászók között. Ök sohasem versenytársak, nem ellenfelei egymásnak. A hegymászók az elemekkel, a természettel vívják hősi harcukat, s minden törvény, minden kötelező előírás nélkül segítenek egymáson, ha kell, még az életüket is kockáztatják.
Háromszáz méteres magasság, még egy keserű, fagyos éjszaka a falban, szüntelenül tartó hóvihar és állandóan lezúduló lavinák tömege várt még rájuk. Az emberi akarat azonban végül mégis diadalt aratott. A négy hegymászó megcáfolta a fal megmászhatatlanságáról szőtt legendát. A gondos felkészülés és tervezés, az acélos akarat, a bajtársiasság - no meg a jó szerencse - meghozta a világraszóló eredményt.
Sajnos, ezt a tényt sokáig nem úgy értelmezték, ahogy kellett volna. Az első megmászás dicsősége már nem csábított senkit. Ezért néhány évig nem akadt vállalkozó, aki a fal veszélyeinek leküzdésére vállalkozott volna. Később pedig a nagy világégésben valamennyi nemzet fiatalságát felfalta a háború szörnyű molochja. Ezért az ötvenes évekig csend volt a fal körül.
Közben azonban új fiatalság nőtt fel, a technika és a felszerelés tökéletesedett, a nagy hegymászóproblémákat sorra megoldották, s az új nemzedék egyre kevésbé hitt a természet legyőz-hetetlenségében. Sokan a nehézségeket lebecsülték, saját képességeiket pedig túlértékelték, és a túlzott önbizalomnak ebben az atmoszférájában ismét a szörnyű fal felé fordult az érdeklődés.
1962-ig még tizenöt kötéltársaság jutott fel a falon, de még 12 fiatal életet elpusztított a Szörny. A tragédiával végződött megmászások között szinte detektívregénybe illő izgalmak és rejtélyek játszódtak le az 1957. évi, Nothdurft, Mayer és Longhi halálával végződött megmászás alkalmával, amelyre az egész világ felfigyelt.


Második fejezet

A Berni-felföld lakói személy szerint bármilyen mély tisztelettel is adóztak Toni Kurz bátorságának, nem akarták, hogy az ilyen virtuskodás megismétlődjék. Ezt részben egyszerű önvédelemnek lehetett tekinteni a részükről: aki az Eigert meg akarta mászni, az nemcsak saját életét kockáztatta, hanem a svájci vezetőkét is, akiknek esetleg utánuk kellett menniök. Ebből a szempontból a Felföld lakóinak álláspontja teljesen logikus. De volt itt egy másik szempont is, amit már kevésbé lehetett ésszerűnek nevezni. A helybeliek elit hegymászókkal szembeni haragja ugyanis nem kis részben a külföldiekkel szembeni idegenkedésből eredt. Még olyan „külföldiektől" is idegenkedtek, akik csak néhány mérfölddel laknak arrébb.
A gleccserek és hegyek elszigetelt világának lakói évszázadokon át parányi parcellákból csikarták ki a legszükségesebbet a puszta megélhetéshez; fent az alig megművelhető hegyoldalakon legeltették teheneiket, a legkezdetlegesebb eszközökkel védekeztek a lavinák és viharok ellen.
Svájcot a hegyek különben is elszigetelik Európától, de a Berni-felföld még Svájc többi részétől is elszigetelődik. Schweizerdeutsch, a német nyelvnek az a változata, amit Svájc legnagyobb részén ma is beszélnek, az elszigeteltség terméke. A felföldiek azonban még csak nem is az általában használt schweizerdeutschot beszélik. A kicsiny falvakban leélt hosszú évek, amelyek során legfeljebb a szomszédos faluval érintkeznek, és azon túl megszűnik minden kapcsolat, egyfajta lecsökkent tempójú beszédet alakított ki, egy lelassult nyelvet, amely az emberek lassú, gyötrelmes életmódjához igazodott.
A Berni-felföld lakóit saját hegyeik tartották fogságban. A környező természet szörnyű erőivel nem lehetett tréfálni: nem engedhettek meg maguknak semmi könnyelműséget.
Amit a Felföld lakói felfogtak és magukévá tettek, az az egész helvét állam létének alapja, a függetlenség volt, ami különösen a Berni-felföldön érvényesült. „Nekünk jutott a világon a legtöbb szabadság" — mondogatják büszkén a Felföld lakói. A katonai és szövetségi hatóságoknak nagy erőfeszítésükbe és idejükbe került, amíg bármilyen törvényt be tudtak vezetni a Felföldön. Nem mintha az emberek nem lennének nagyon is törvénytisztelők, hanem egyszerűen azért, mert minden törvényt, minden rendeletet, minden előírást függetlenségük megcsorbításának tekintettek.
Például valaha nem volt sebességkorlátozás a Felföldön. Ezért az Európa más részeiből összesereglő nyaralók a helybeliek életét veszélyeztették, amikor nagy sebességgel behajtottak valamelyik faluba. Ennek ellenére évek teltek el, amíg a hatóságoknak sikerült a helyi sebességkorlátozó rendeletet bevezetni a lakosság védelmére. Alig akadt a falvakban olyan, akinek volt autója, vagy valaha is szándékában lett volna vásárolni, de a lakók azt akarták, hogy semmi se korlátozza szabadságukat, hogy olyan gyorsan hajtsanak, ahogyan csak tudnak, ha valaha mégis lesz autójuk. A svájci törvény értelmében a lassú járműveket - a kecskekordélyokat, bicikliket — vörös macskaszemmel kellett felszerelni, hogy azok is védjék a lakosokat a kanyarokban és a meredek dombokon az éjszaka száguldozó vezetőktől. A Berni-felföldön ezeket az igazán nem drága biztonsági rendszabályokat is csak nehezen tudták bevezetni. A Felföld minden lakója ragaszkodott a függetlenségéhez, akár gyalogolt, akár sétált, akár kordélyon utazott. A gépkocsivezetőnek az a dolga, hogy vigyázzon. A helybeliek úgy gondolkodtak, hogy a svájci törvény már elég védelmet nyújt azzal, hogy a járművezetőket teszi felelőssé a gyalogost ért minden balesetért, attól függetlenül, hogy ki annak az oka. Ez a felföldiek függetlensége: arrogáns, makacs, erőszakos függetlenség, amellyel mintha csak azt akarnák kifejezni a látogatóknak: „Ez az én völgyem, az én utam, az én vidékem, ezek az én hegyeim. Alaposan meg kellett küzdeni érte, még az őseimnek is. Te nem tartozol ide."
Ilyen fogadtatással találták magukat szemben a Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Franciaországból és Angliából érkező hegymászók, akik azért jöttek a Felföldre, hogy megvívják hősi küzdelmüket a magas hegyekkel és a természet erőivel. De a külföldiek iránt egyébként érzett általános idegenkedést is felülmúlta az Eiger megmászóival szemben táplált neheztelés. A hoteltulajdonos von Almen dinasztia egyik tagja, Kaspar von Almen ezt így magyarázta:
Itt az emberek mélyen vallásosak, és mindig is úgy érezték, hogy a hegymászóknak nem lenne szabad megengedni, hogy életüket, amelyet Istentől kaptak, kockáztassák. Azt tartják, hogy amit így nyerhetnek, egyáltalán nincs arányban a rájuk váró veszélyekkel. Meg aztán az volt a véleményük, hogy az északi falnak nekivágók többsége kérkedő. Az északi fal - a klasszikus alpesi színház függőleges színpadával - mindenki számára nyitva áll, akinek jó szeme és távcsöve van. Kétségtelen, hogy ez a fal már sok bátor embert, sok világhírű hegymászót vonzott, de még sokkal több kérkedőt, reklám-hajhászót, sőt egyszerű bolondot is.
Még a Kurz-csoport szörnyű halála előtt az északi fal megmászói elleni helyi ellenszenv nyilatkozatra késztette Grindelwald hegyivezetőit (Grindelwald egyike a Lütschinen-völgy azon két kis városkájának, ahol az Eigerre vagy a környező hegyekre igyekvő csoportok vezetőket fogadhatnak). A nyilatkozatban ez állt:
Az ember nem nézheti komoly nyugtalansás, nélkül az Eiger északi falának megmászására tervbe vett kísérleteket. Ezek világosan mutatják, mennyire megváltozott a hegymászás sportjában uralkodó felfogás. Fel kell tételeznünk, hogy az ilyenfajta kísérletekre ideérkezők tudják, milyen veszélyeknek teszik ki magukat, de senki sem várhatja el, hogy hegyivezetőket küldjünk ki kedvezőtlen feltételek közt, mentési akciókra, amennyiben újabb szere?tcsétlenségek történnek az Eiger északi falán... Nincs módunk arra, hogy vezetőinket olyan akrobatikus mutatványokra kényszerítsük, amelyekre mások önként vállalkoznak.
Sedlmayer, Mehringer, Kurz és a többiek halála után az Eigeren történő kísérletek elleni felháborodás tetőpontjára ért, és a helyzetet még csak súlyosbította Angerer és Rainer vállalkozásuk előtti kijelentései, amelyeket haláluk után széles körben idézgettek. A fiatalság meggondolatlanságával és a kiváló hegymászók magabiztosságával eltelt két ifjú osztrák mindenkinek azt felelte, aki megkérdezte tőlük, hogy miért vágnak neki az északi falnak: - Valakinek meg kell mászni a falat, és maguk, svájciak nem hajlandók erre. - Ilyen megjegyzéseket - bármennyire is tréfának szánták - a felföldi mentalitás nem tűrhetett el. így aztán az Eiger alatti völgyek vezetői kijelentették, hogy a falból történő mentésekben nem vesznek részt. 1937 júliusa elején a berni kanton kormányzata az alábbi nyilatkozatot adta ki:
- Az északi falat megmászni akaró csoportokat a mentőállomásoknak és vezetőknek ki kell oktatni, mielőtt útnak indulnának. Főleg arra kell felhívni a figyelmüket, hogy szerencsétlenség esetén semmiféle mentési műveletté nem számíthatnak.
Samuel Brawand, egykori hegyivezető - aki Fritz Amatter és Fritz Steuri vezetőtársaival és a japán Juko Makival elsőnek mászta meg az Eiger Mittellegi-gerincét, majd később egyetemi tanár lett és a svájci parlament tagja - így nyilatkozott a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjúban:
Ha odafönt emberek kiáltanak segítségért, és a vezetőknek módjuk van arra, hogy segítséget nyújtsanak - mondotta -, akkor magától értetődően mindenkor meg is teszik. Csak akkor nem nyújtanak segítséget, ha a veszély olyan nagy, hogy nyilvánvalóan semmi esély sincs a mentési kísérlet sikerére.
Brawand megjegyezte, hogy a berni hatóságok egyszer betiltották az északi falra való mászást, majd hamarosan visszavonták a tilalmat.
- És ez így is helyes - mondta -, hiszen az öngyilkosságot semmiféle formájában sem lehet eltiltani.
Ezután - intelmét közvetve azoknak a forrófejű fiatalembereknek szánva, akik újabb rohamokra készen, éppen akkor is ott táboroztak a hegy lábánál - Brawand hozzátette:
- Vannak fontosabb feladatok is a világon, mint az Eiger északi falának megmászása. Magam is részt vettem már az első megmászásokban, és tudom, milyen rendkívüli elégtételt érez az ember ilyen sikerek után; de azt is tudjuk, hogy ezek csak lépcsőfokok az emberi fejlődésben.
A zürichi Sport feltette a kérdést: — Helyes-e vagy szükséges-e, hogy a természet roppant erőinek, eme birodalmába olyan lények törjenek be, amelyek, nem szárnyaló hegyi sasnak, vagy kúszónövénynek, hanem embernek születtek? A siker utáni vágy nem lehet ok arra, hogy önmagukat elpusztítsák. Könnyű ezt sporttevékenységnek nevezni, de egy sportteljesítmény nem jelenti szükségszerűleg a teljesítmény felső határát. Elég ha emlékezetünkbe idézzük a régiek elvét: ép testben ép lélek.
A hegyoldal alatti réteken táborozók azonban nem filozófusok, hanem fiatal, kitartó hegymászók voltak, az alpinisták gyorsan fejlődő új iskolájának előharcosai, akik lenézték a klasszikus, hagyományos hegymászást, és az olyan félelmetesen nehéz sziklafalakat keresték, mint a Dru nyugati fala, a Walker-pillér a Grandes-Jorasseson, a Nyugati-Zinne északi fala, a Civetta északnyugati fala, a Piz-Badile északkeleti és az Eiger északi fala. Lenézték a könnyű utakat a csúcsokra. A veszélyes, nehéz utakat megmászták, majd visszamentek a völgyekbe és újabbakat, még veszélyesebeket kerestek. Hátukon csörgő hátizsákokat cipeltek, tele fémszerszámokkal, falikampókkal - amelyeket addig vertek a sziklarepedésekbe, míg tiszta zenei hangot adtak -; éles, horgos hegyű, hosszú jégszegekkel; tizenkét ágú hágóvasakkal - a jégen való előrejutáshoz -; rugós karabinerekkel, - amelyeket a falszegekbe akasztottak, és így különféle műveleteket tudtak végrehajtani a kötelekkel -. Akadtak a szerszámok között alumínium hágcsók, jégfejszék és kalapácsok is. Ez az időszak jelentette az alpinizmus úgynevezett vaskorszakának kezdetét, amelynek akadtak ellenzői is. A hegymászás klasszikus, purista irányzata szerint ugyanis a hegyeket természetes módon, a nehézségeket kikerülve kellett megmászni, gondosan és ésszerűen kiválasztott, logikus és természetes útvonalakon. A klasszikus irányzat képviselői éppoly bátrak és ügyesek voltak, mint a vasszerszámos iskola bármelyik légtornásza, azonban a legnagyobb oktalanságnak és a hegymászás eltorzításának tekintették az objektív veszélyekben - lavinákban és sziklaomlásban - bővelkedő hegyek és sziklák megrohamozását. Úgy érezték, hogy ilyen hegyekre felmászni olyan, mintha az ember az életét kínálná tétként egy kockajátékban. Emellett helytelenítették a mesterséges felszerelés, a karabinerek, szögek és kötélhágcsók túlzott használatát.
A klasszikusok nagyjai közé tartozott dr. Hans Laupert, aki 1932-ben mászta meg az Eiger északkeleti falát. Teljesítménye a gondos tervezés és kivitelezés magasiskolája volt. A természetes útvonalat választotta, amely próbára tette minden hegymászó készségét és erejét, de elkerülte az objektív veszélyeket. A vaskorszak alpinistái azonban, miközben az újságokban Lauper diadaláról olvastak, úgy érezték, hogy ez a siker nélkülözte azt az izgalmat, amit csak az északi fal megmászása szerezhet. Nekik szólt, amit a purista dr. Günther Langes mondott: - Az új útvonalak úgynevezett „feltárása" olyan méreteket öltött, ami szinte teljesen értelmetlen már, mert nem az a cél, hogy új és megfelelőbb útvonalakat fedezzenek fel, hanem az, hogy valahol a sziklán egy utolsó szabad sávot új útként jelöljenek meg, és nevüket úgy örökítsék meg, hogy elsőnek jutottak el oda. De ki tudná megszámlálni azt a sok változatot, ami nem más, mint letérés a természet által adott, helyesen választott útról.
Egy másik purista és a The Alpine Journal szerkesztője, E. L. Strutt ezredes, a következőket írta:
- Az Eiger még meg nem mászott északi fala továbbra is rögeszmeként vonzza szinte minden nemzet elmebetegeit. Az, aki elsőnek mássza meg, biztos lehet benne, hogy a hegymászás történetének kezdete óta a legbolondabb variáns az övé.
A világtörténelem ismerői számára nem lesz meglepő, hogy az 1930-as évek közepén a németek és osztrákok jártak élen az ilyen „bolond variánsok" keresésében.
James Ramsay Ullmann népszerű regényében, a Fehér torony-ban így elmélkedik erről:
- Mi svájciak - no meg az angolok, franciák és az amerikaiak is - sportként űzzük a hegymászást. A németek nem. Nem tudom, miért másszák a hegyeket, de annyi biztos, hogy nem sportból.
Az 1930-as évek közepén a legtöbb német valóban nem a sport kedvéért űzte a hegymászást. A Vaterlandért tették. A „hegymászás korában" Ullmann később ezt írta:
- A barna- meg feketeinges fiatal hegymászók, akiket a náci fasizmus filozófiája fűtött, s hazájuk kardcsörgetői és demagógjai buzdítottak, versenyre keltek egymással abban, amit ők hőstettnek, bravúrnak hittek. Minden vagy semmi - győzelem vagy halál, ez volt a jelszavuk. Ha dicsőséget szerezhetnek vele a Vaterland-nak, nem számított, hogy nagy-e a kockázat vagy esztelenség-e, amit a hőstett követel...
Mai szemmel visszatekintve mégis nehéz őket elmarasztalni. Túlnyomó többségükben annak a zsarnokságnak és sovinizmusnak voltak korai áldozatai, amely később milliókat gyilkolt meg; nem geopolitikus, intellektuális óriások, hanem egyszerű, bátor emberek voltak, akiket esztelen cselekedetekbe hajszoltak egy szörnyű, bűnös ügy szolgálatában.
Abban az időben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ifjú német alpinista figyelme ne forduljon az Eiger északi fala felé. Minden haláleset után propagandaszólamok özöne buzdította a világ legalattomosabb hegyfalának leendő legyőzőit.
- Egy hegymászó lezuhant - harsogta az egyik ilyen szónoklat. - Támadjon holnapra száz másik! Háborúinkat mindig a hegyekben folytatjuk, és a hegymászás szenvedélyesen űzött kultusza, amely egyre inkább terjed ifjaink között, fiatal generációnk harci felkészültségét segíti elő.
Hitler kijelentette, hogy aki elsőnek mássza meg az Eiger északi falát, az aranyérmet nyer az 1936-os berlini olimpiai játékokon.
A svájciak csak figyelték a dolgokat és megpróbálták megérteni. Egy svájci lap - szokatlan részvéttel adózva a Toni Kurz-féle csoport szörnyű halálának - így írt:
- Lehet, hogy ezeknek a fiatalembereknek nincs mit veszteniük... Mi lesz abból a generációból, amelynek nem nyújt társadalmi létet a társadalom? Amely csak egy célt láthat maga előtt, egyetlen nap dicsőségét, egyetlen óra hamar elhomályosuló dicsfényét. Egy kicsit belekóstolni a hős, a katona, a sportember, a csúcsdöntő, a gladiátor szerepébe, győzni egyik nap, és elbukni a másikon... Az Eiger északi falának legutóbbi négy áldozata szánalomra méltó emberi lény volt... Persze nem viseltettek ilyen szánalommal a hegymászók egy másik fajtájával, az álalpinistákkal szemben, akik reklámhajhászásból és önmaguk felmagasztalásáért indultak neki az északi falnak, vagy — ami még ennél is rosszabb — eljöttek a völgyekbe és fennen hirdették, hogy meg akarják mászni a hegyet, de valójában eszük ágában sem volt ilyesmi. Egyik vacsorameghívásnak a másik után tettek eleget, mindenütt elhencegték terveiket, és nagy szerényen elhárították a bókokat.
A megmászásra készülők élharcosai közt akadtak azonban sokan olyanok is, akik nem ál-alpinisták, nem rohamgárdisták, nem reklám-hajhászók, hanem egyszerű, bátor hegymászók voltak, akik nem értettek egyet azzal, hogy az Eiger északi falának megrohamozása ellentétes a klasszikus hegymászó szellemmel. Inkább úgy érezték, hogy ez a hegymászó ügyességének végső próbája. Ez csábította, vonzotta, izgatta őket. Tudták, hogy oktalan rögeszme rabjai, hogy rendkívül nagy veszélybe kerülnek, de az osztrák újságíróval, Kurt Maixszal együtt azt vallották, hogy a hegymászás „a legfenségesebb oktalanság". Az északi falon végzett kísérleteket az alpinvállalkozások megkoronázásának tekintették. Húsz évvel később a francia hegymászó, Maurice Herzog, amikor megtudta, hogy az Annapurna legyőzéséért kéz- és lábujjainak elvesztésével kell fizetnie, könnyekben tört ki, és azt mondta az expedíció egy másik tagjának:
- Most már sosem próbálkozhatom az Eiger-rel, pedig annyira szerettem volna.
Nem egy nyugodt, rendes ember kezdett szép csendesen tervezgetni, hogy megmássza a hegyet, nem törődve azokkal a vádakkal, hogy reklámot vagy hírnevet keres csupán. Leslie Stephenre, a klasszikus hegymászóra emlékeztették az embert, aki így felelt egy hasonló vádra:
- Szeretem az olajbogyót, és ha erre valaki azt állítaná, hogy csak affektálásból szeretem, válaszul egyszerűen enném tovább.
Végül az Eiger bűvkörében élők széles skálájához tartoztak az idegbetegek, akiket valamiféle kényszerképzet hajtott az északi fal felé; nem a Vaterlandért akarták megmászni, nem is a kaland vagy az erőpróba klasszikus célja lebegett szemük előtt, sőt még csak nem is reklám, a pénz vagy a hírnév kérdése; mentek, mert egyszerűen úgy éreztek, hogy menniök kell. Jellemüknek, a lélek titkos mélységeiben lappangó fogyatékossága kényszerítette ezeket az embereket, hogy nekivágjanak, akár elég ügyesek voltak, akár nem. Végső fokon ők voltak önmaguk és mások számára is a legveszélyesebbek.
1957. augusztus 5-én, egy hétfői reggelen Fritz von Almen ismét odalépett erős távcsövéhez, hogy megkeresse annak a három zergének a nyomát, amit az előző nap fedezett fel. De állatok nyoma helyett jégbe vágott, mély lépcsőket pillantott meg. Lassan, izgatottságtól remegő kézzel feljebb irányította a nehéz Zeiss-távcsövet. Nem messze a Hinterstoisser-traverztől négy embert látott a hegyfalon.


Harmadik fejezet

A halál hűséges kiskutya módjára járt Claudio Corti nyomában. A Comoi-tóhoz közeli Lecco szomszédságában fekvő, nyomasztóan szürke faluból, Olginateből származott. Olginate és Lecco vidéke az olasz alpinisták kitűnő gyakorló terepe: itt vonul el a Crigna hegylánca, meredező szirtjeivel, és itt terülnek el az Olasz-Alpok fűrészfog rajzolatú előhegységei. Akik ezeknek a hegyeknek az árnyékában élnek, hamarosan hozzáedződnek a hegyi szerencsétlenségekhez. Itt minden évben meghal egy-két olasz hegymászó, úgy, hogy leesik a Crigna szirtjeiről, sziklatűiről. De a próbálkozás csak folytatódik! Nem azért, mert az észak-itáliaiak szeretik a halált, vagy mert az élet nem drága nekik, hanem egyszerűen csak azért, mert a hegymászás az egyetlen helyi szórakozás, és azt mondogatják, az Isten már úgyis eldöntötte a sorsunkat, így aztán nem számít, hogy otthon fekszenek-e az ágyban, vagy fenn kúsznak a meredek falon, amikor eljön az órájuk. Hasonló meggondolásból úgy hajtanak, mint az őrültek, és a legforgalmasabb országutakon tologatják gyerekeiket a babakocsiban.
A német ifjakhoz hasonlóan, akik a Vaterland miatt zuhantak a mélybe, talán Észak-Olaszország egyszerű hegymászói is áldozatok voltak. Olginateben, Corti falujában, nyoma sem volt a csöpp bajor falvak vagy a svájci völgyek festőiségének, hangulatának. Piszkos volt és unalmas. A falu ötszáz lakója műhelyekben dolgozott, láncokat, lámpákat, szögeket, fonalat, drótot és kartont gyártott. A római katolikus egyház földjéből bérelt kis telkeken gazdálkodtak. A falu legmódosabb gazdájának egyetlen tehene volt. Hogy nagy nehezen fenntartsák magukat, a legtöbben kis földjüket művelték, néhány nyulat tartottak, és végezték a lélekölő robotot a gyárakban. A társadalmi élet abból állt, hogy elbeszélgettek a keskeny utcákon, megálltak a trattoria körül, sört vagy grappát iszogattak, és hallgatták a vakációzó külföldiek Lecco felé száguldozó luxus sportautóinak hangját. Olyan élet volt ez, ami sok embert késztetett arra, hogy a hegyekbe menjen, hogy legalább ott megszabaduljon az egyhangúságtól.
De Claudio Corti számára a hegymászás több volt, mint egyszerű menekülés. Rögeszme volt.
Gyerekkorának jelentős részében apja mint kőműves Svájcban dolgozott sok más északolasszal együtt, akiket olcsó munkaerőként küldtek oda. Ifjú korában Ciaudio azzal szórakozott, hogy halászott a Comoi-tó felé kanyargó folyóban. De ezt hamarosan megunta, többre vágyott. 168 centiméter magas, 70 kiló súlyú, erős, izmos fiú volt. Izomzata, túlméretezett ujjai és keze sokkal magasabb férfinak is becsületére vált volna. A hegymászás kezdettől könnyen ment neki. Nemegyszer roppant erejének köszönhette, hogy kivágta magát olyan helyzetekből, amelyek más hegymászónak a halált jelentették volna. Bár elsajátította a hegymászás fortélyait is, valójában mindig a nyers erejére támaszkodott. Tizenhét éves korára hatos nehézségű - az alpinisták osztályozása szerinti legnehezebb - feladatokat hajtott végre, sőt néhány új útvonalat is megmászott (egyesek „bolond variáns"-nak minősítettek volna azokat) a Lecco körüli alacsonyabb hegyekben. Egyik társa, a leccoi Carlo Mauri, számos nemzetközi expedíció tagja, aki gyakran mászott Cortival egy kötélen, régi barátjáról a következőket mondta: - Az alpinizmushoz, mint minden művészethez született tehetség is kell, és Claudióban az meg is van. Nem elég azonban csak tehetségesnek lenni. A tehetséget állandóan fejleszteni, edzeni és csiszolni kell, hogy még magasabb fokra fejlődjünk. És ezt Claudio nem tette. Ösztönös hegymászó maradt: úgy gondolta, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak mászni, és az erő minden. Fizikailag szinte minden feladatra képes volt, de elméletileg nem. Aztán nemcsak az alpinizmus iránti szeretet vezette. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy gyerek, természetes adottsággal és félelmetes erővel megáldva, de mégis gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél. Corti gyakran társult Riccardo Cassinnal is, aki nem egy olasz hegyfalat mászott meg elsőnek. Az ő véleménye szerint Corti jó hegymászónak számított, de nem volt elég intelligens. Ereje volt, de nem tudta figyelembe vermi a hegyek adottságait. Esztelenségekre is vetemedett, például nem volt hajlandó szögeket használni olyan helyeken, ahol azok elengedhetetlenül szükségesek. Elképesztő erejével azonban így vagy úgy, de valahogy mindig kivágta magát. És szerencséje is volt. Annál szerencsétlenebbek voltak Corti hegymászó társai.
1952-ben Corti, aki akkor 27 éves volt, meg akarta mászni a Piz Badilet, egy 3308 méteres csúcs hatos nehézségű, nyolcszáz méter magas északkeleti falát. Mászótársával, Felice Battagliával zivatarba kerültek. Corti érezte, hogy a kettőjüket összekötő kötél hirtelen kissé meg-rándult, és ugyanakkor majdnem megvakította egy mellette lecsapódó villám fénye. A kötél meglazult; a villámcsapás Battagliát érte, a kötelet kettévágta, és a szerencsétlen eltűnt a mélységben. Corti egyedül tette meg a nehéz és veszélyes utat vissza, míg végül rátalált társa tetemére, akinek lába eltörött, mellkasa szétzúzódott.
Corti meggyászolta Battagliát, de a haláleset más hatással is volt rá. Eddig is az volt a meggyőződése, hogy le tudja győzni a hegyeket, de most a bajtársa halálát úgy fogta fel, hogy őrá a gondviselés különösen vigyáz a csúcsokkal folytatott harcaiban. Barátainak ezt így magyarázta:
- Amit érzek, az nem bűntudat. Bánatot érzek, de bűntudatot nem. Szerintem balszerencse okozta Felice vesztét, de ugyanakkor én magam kevésbé félek. Ez az eset inkább tovább ösztönöz.
Két évvel később Corti Carlo Maurival és Carlo Rusconival alkotott kötélegyüttest a Crigna-hegységben. A csapat élén Rusconi haladt, mögötte a többiek. Hirtelen felkiáltott:
- Zuhanok! - és közvetlenül Corti mellett a mélybe hullt. Cortit azonban ez sem riasztotta vissza a hegyektől.
Ugyanazon a nyáron az olaszországi és ausztriai Dolomitokba indult motorbiciklijén, amelyre a teherautó-vezetőként megkeresett heti negyvenöt dolláros fizetéséből kuporgatta össze a pénzt.
1955-ben edzés céljából a franciaországi Petit-Drun, Európa egyik legnehezebb falában éjszakázott. Egy évvel később visszatért a Drura Annibale Zucchival. A két mászó kötélegyüttese már háromszáz métert tett meg a sziklafalon, amikor felettük egy jégtömb recsegve levált. Egy darabja Corti arcába csapódott és hátravágta. Corti az egyensúlyát vesztve fogával kapott a falikampó felé, de egy hajszállal elvétette. Aztán szaltozott a levegőben, arcán, mellén lecsúszott egy hószakadékba egészen a fal aljáig, nyomában Zucchival. Corti, aki belső sérüléseket is szenvedett, vérben úszó arccal Zucchihoz fordult és dühtől remegő hangon megkérdezte: - Na, indulhatunk vissza? - Zucchi olyan súlyosan megsérült, hogy válaszolni sem tudott. Corti emberfeletti erejének végső megfeszítésével hátára emelte Zucchit, és két óra hosszat vitte a hóhatár alatti kiindulópontig. A szemébe csurgó vértől félvakon elbukdácsolt Montenvers faluba, ahol egy vezető karjában összeesett.
Zucchi és Corti kórházba kerültek, ahol Cortinak bőségesen lett volna ideje, hogy gondolkodjon. De meggyőződése, hogy a hegymászókat fenyegető halál őt nem sújthatja, tovább erősödött benne, és gondolatai egyre inkább az északnyugatra fekvő, baljóslatú, halált osztogató hegy felé fordult, az Európa-szerte hírhedt hegy, az Eiger felé, amit olasznak még nem sikerült meghódítani. Chamonix-ban, a kis francia városban találkozott egy svájcival, mielőtt a Petit Dru ellen indult, és a svájci órákig mesék neki a Berni-felföld gyilkos csúcsáról, sőt megajándékozta egy, a sziklafalat ábrázoló képeslappal is. Ekkor Claudio elhatározta, hogy meghódítja az Eigert. Forrongó gondolataiban testet öltött az északi fal, úgy jelent meg előtte, mint valami gonoszul lesben álló szörnyeteg: mindazoknak a hegyeknek az összegezése, amelyeket addig megmászott. És míg sérülései lassan gyógyultak - először a Chamonix-i kórházban egy, majd további négy hónapig Milánóban pihent -, Cortiban egyre ellenállhatatlanabbul nőtt a szenvedély: meg kell másznia a hegyet. Bámulta a képeslapot, nézte a hómezőket, a függő jéglejtőket, a sima pilléreket, a vízeséseket és szövögette gyengén indokolt terveit. Pedig felkészületlenül menni a hegyre: igen nagy hiba.
Elérkezett 1957 tavasza, és Corti tervének megvalósítását váratlan akadályok nehezítették meg. Udvarolni kezdett egy fekete hajú, barna szemű lánynak, Fulvia Losanak. Ez a telt idomú, intelligens, falusi szépség meglátta Claudióban a szelídséget, a merész tettek mélyén rejlő kisfiús lágyságot. És Corti a hegyektől távol valóban rokonszenves volt. Jóképűnek csöppet sem lehetett tekinteni. Fekete haja gyérült, és a homloka feletti kopaszodó fejbőrt sziklákon szerzett hegek szántották keresztül-kasul. Első pillantásra úgy tűnt, hogy arca állandó megvetést fejez ki, de Fulvia csakhamar rájött, hogy ez csak arcának, nem pedig jellemének a vonása. Óriási kezén vastag ujjak voltak, körmén pedig a munkával együttjáró állandó feketeség látszott. Az asztalnál nem tudott viselkedni. Túl sokat tartózkodott a hegyek között, ezért gyakran előfordult, hogy az asztalnál megfeledkezett magáról és fogával úgy tépte fel a cukorzacskót, mintha valamelyik jéggel borított hegyfalon lenne, ahol egyik kezével a sziklába kell kapaszkodnia. Beszéde hadaró motyogásnak hallatszott, nem sok köze volt az olasz nyelvhez. A lombardiai dialektust, a beavatatlanok számára szinte érthetetlen, zagyva nyelvet beszélte. Szerencsére Fulvia otthonos volt a lombard nyelvben is, bár azon ritka falusiak közé tartozott, akik kitűnően beszélnek olaszul, precízen és nyelvtanilag jól fogalmaznak. Mint a legtöbb olasz parasztember, Claudio sem avatta be titkos rögeszméjébe szerelmét. De kedves volt hozzá és figyelmes, a lány pedig csodálta nyugodt természetét, munkabírását, ahogy heti ötven órán át vezette a teherautót, hogy eltarthassa idős szüleit, akikkel együtt élt.
Claudio, a maga egyszerű módján viszonozta ennek a csinos, mosolygós, barna, mélytüzű szemű lánynak a szerelmét. Elhatározták, hogy összeházasodnak. Az egyetlen probléma az volt, hogy Fulvia éppúgy gyűlölte a hegymászást, mint amennyire Claudio szerette. Ezért az Eiger északi falán tervezett próbálkozást titokban kellett tartani.
A feladatot - Claudio szempontjából - megnehezítette, hogy sehogysem talált magának társat. Akárhová ment, mindenütt megelőzte a híre, hogy vele jár a halál. Ahányszor belépett a leccói hegymászóklubba, hirtelen mindenki elhallgatott; még a vasárnapi edzéseihez is nehezen talált társat a Crignán. Amikor a teherautón naponta rótta az utat Milano, Torino, Como, Bergamo és Olginate között, erős kezében biztosan tartotta a kormányt, sokszor tekintett észak felé, az Oberland irányába, ahol tudta, hogy várja a gonosz hegy. Ilyenkor csak azon járt az esze, honnan keríthetne magának partnert. Maurira nem számíthatott, az már túl sokat tudott róla. Cassin egész sor ragyogó első megmászást végzett, megválasztották a Club Al-pino Italiano leccói részlege elnökének; ő kinevette volna, ha azzal áll elé, hogy olyan csiszolatlan mászóval kockáztassa az életét az Eigeren, mint Corti. Zucchival elvesztette a kapcsolatot a Petit Drun történt esés óta. Russoni és Battaglia meghaltak.
Ahogy újból elővette az északi falat ábrázoló, gyűrött képeslapot - amit mindig ott hordott a tárcájában -, egyre elkeseredettebbé vált, egyre inkább nőtt benne az elfojtott harag.
Elérkezett 1957 áprilisa is, és Corti már odáig jutott, hogy hétvégi kirándulásain egyik hegymászótól a másikhoz ment, és kérdezgette őket, nem mennének-e vele a nyáron az északi falra.
Egyik vasárnap magányos alakba botlott a Crignán. Stefano Longhiba, aki a Club Alpino Italiano leccói részlegének, a Ragninak egyik tagja volt, Corti alig ismerte, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy neki is feltegye a szokásos kérdést. Csodálkozására a negyvennégy éves Longhi beleegyezett. Így jött létre Cortiból és Longhiból - „Kurtából" és „Hosszúból" - egy képtelen társulás.
Stefano Longhi nem dicsekedhetett különösebb mászóteljesítményekkel, és szinte semmi tapasztalata sem volt a jégen. Az európai hegymászók átlagához képest súlyos férfinek számított száznyolcvan centiméteres magasságával és majdnem 90 kiló súlyával. Kizárólag hétvégeken foglalkozott hegymászással, egyébként egy drót- és kábelgyárban dolgozott. Szinte mindig mosolygott, Leccóban igen szeretetre méltó ember hírében állt. Ö sem volt túl intelligens, akárcsak Corti; hirtelen elhatározása, hogy csatlakozik, azzal magyarázható, hogy már nem volt éppen fiatal, és még sosem mászott meg 3000 méternél magasabb hegyet. Egyetlen és bizony nem sokra értékelhető előnye, amivel az Eiger meghódításához hozzájárulhatott, hogy Leccóban megismerkedett néhány svájci hegymászóval és megtanulta kicsit a schweizerdeutschot. De Corti számára - akit már teljesen tűzbe hozott az a gondolat, hogy ő lesz az északi fal első olasz megmászója -, Longhi teljesen megfelelő társnak tűnt.
Az első délutánon összedugták a fejüket a Crignán, és elkezdték a tervezgetést. Elhatározták, hogy az Eiger északi falán tett komoly kísérletek tradíciói szerint teljesen titokban tartják vállalkozásukat. Húsz napon át edzenek kora reggel munka előtt, szombaton meg vasárnap egész nap, de teljesen külön és más hegyeken. Megállapodtak, hogy közben nem mutatkoznak együtt.
Három héttel később találkoztak egy kávéházban, megvitatták egymás képességét, kérdezgették egymást a jégmászásban szerzett tapasztalataikról. Az edzés betetőzéseként ötnapos útra indultak együtt júliusban. Corti kivette a nyárt szabadságát, a csupakönny Fulviának azt mondta, hogy teljesen biztonságos, könnyű túrára megy a közeli hegyekbe. Longhi addig ügyeskedett, míg sikerült két hét szabadságot szereznie azzal az ürüggyel, hogy apja egy hónappal előbb meghalt.
Augusztus 1-én, Svájc nemzeti ünnepén, vonattal érkeztek Interlakenbe, átszálltak a Lütschinen-völgy felé, majd Lauterbrunnenben arra a vonatra ültek fel, amely az alsóbb vonulatok közt vezet fel az északi fal lábánál elterülő mezőkön keresztül a Kleine Scheidegg szállodái felé. Végül itt átszálltak arra a csöpp fogaskerekű vasútra, amely a Jungfrau nyergében fekvő vasútállomásig visz. Mielőtt befutna az Eiger és a Mönch belsejébe vágott, több mint hat kilométer hosszúságú alagútba, a vonat megáll az északi fal közelében, az Eigergletscher nevű kis szállodánál. A két olasz itt leszállt, hegymászó felszerelésével és élelmiszerkészletével betért a szállóba egy jót aludni. Másnap délután Corti és Longhi - minden feltűnést kerülve - áthaladt a gleccseren és a törmelékmezőn. Elhelyezték teljes felszerelésüket a fal aljánál levő rejtekhelyen. Órákig kóboroltak a hegyfal sziklákkal tarkított lábánál ide-oda, keresték a legalkalmasabb utat felfelé. Naiv nekirugaszkodásukban és a vak ösztönüktől vezetve még az sem jutott eszükbe, hogy a hegyoldalról készített több tucat különböző térképből — amelyen valamennyi sikeres és sikertelen útvonal látható - legalább egyet megvegyenek. - Úgy gondolták - Corti elképzeléséhez híven —, hogy a nyers erő éppúgy leigázza ezt a hegyet is, mint a többit. Az olyan hegymászóknak, akik ilyen izomzattal rendelkeznek, nincs szükségük térképekre vagy más különleges segédeszközökre! És talán nem bizonyosodott be, hogy bármi is történjék egy hegyen, Claudio Corti megússza élve?! Az sem baj, hogy Longhi pocakos és középkorú, és a legidősebb, aki valaha is kísérletet tett az északi falon: Corti majd megvédi társát a kötélen.
Claudio ezek után hevenyészett ceruzavázlatot készített az általa választott útvonalról, majd mindketten visszatértek a kis, vasút menti hotelbe, hogy elfogyasszák a penzióval járó borsólevest, berni kolbászt és erős kávét. Amikor leszállt az este, átadták tárcáikat és útleveleiket a portásnak és lefeküdtek. Hajnali négykor felvették hegymászó ruháikat és csendesen megindultak a hegyfal felé. A még Olaszországból hozott élelmiszerkészletük a következőkből állt: három halkonzerv, három dzsemkonzerv, két doboz méz, két doboz gyorskávé, négy csomag tea, két kiló cukor, fél kiló sonka, fél kiló zsír, egy kiló aszaltszilva, fél kiló datolya, öt csomag keksz, fél liter konyak, meg egy kis szeszfőző kb. egy liter üzemanyaggal. Hegymászó felszerelésük tizenöt jégszögből, huszonöt falikampóból, harmincöt karabinerből, két jégcsákányból, három, egyenként 40 méter hosszú nylonkötélből, két hálózsákból, két pár hágóvasból és egy kis készlet gyógyszerből állt. Az északi fal megmászásához ez éppen csak a legszükségesebb, no persze a nem mindennapi ügyességgel, szerencsével és kedvező idővel együtt.
Ezen a szombati napon a hajnal még alig derengett a keleti égen, amikor a két olasz már óvatosan haladt a szikla aljánál sorakozó kőhalmok, szakadékok között, majd átkelve a jégár szélszakadékán megindult a hegyfalon. Eleinte könnyű volt az út a fokozatosan meredekebbé váló emelkedőn, amelyet simára kopott sziklatömbök és kisebb repedések tarkítottak. De később a fal egyre függőlegesebbé vált. Ekkor a két mászó biztatónak vélt jeleket pillantott meg: rozsdás, öreg szögeket, amelyeket elődök hagytak a hegyfalbán. Néhány méterrel feljebb egy hegymászó bakancsra és egy jégcsákány darabjára bukkantak, és ebből arra következtettek, hogy a helyes úton haladnak.
Valójában pontosan a csúcs esésvonalában voltak, azon az úton, amely Sedlmayert és Mehringert a halálba vitte: az egyszerű, csábító és végzetes útvonalon: a hegyoldal közepén. A megtalált falikampókat huszonkét évvel ezelőtt pusztulásra ítélt emberek verték a sziklákba. A hegymászó bakancs és a jégcsákány viszont a hegy magasabb pontjáról, az Eiger valamely másik tragédiájakor esett oda.
Ahogy a nap előbbre haladt, egyre nehezebbé vált felfelé haladni. Végül meg kellett állapítaniuk, hogy lehetetlen feljebb mászni. Este hétkor berendezkedtek éjszakára a sziklafalban.
Másnap reggel, amíg Fritz von Almen felfedezte a három zergét alattuk, a két olasz visszamászott. Átvágtak nyugati irányban, és éppoly véletlenül, mint ahogy a rossz útra tévedtek, most megtalálták a jót. Enyhe havazás közben, még az éjszaka beállta előtt sikerült elérniük egy éjszakázásra alkalmas sziklapárkányt, majdnem a Hinterstoisser-traverznél. Itt is, ott is sziklába vert falszegeket láttak, s így megbizonyosodtak, hogy a helyes útvonalon járnak. Bizakodva tértek nyugovóra. Hétfőn hajnalban, a hegyen töltött harmadik napjukon, meggyújtották szeszfőzőjüket, és a sziklapárkányon nekiültek a kekszből, dzsemből és kávéból álló reggelinek. Alig kezdtek az evésnek, amikor meglepő látvány tárult a szemük elé. Azóta, hogy egy éve két német vesztette életét a falon, Corti és Longhi volt az első, aki megkísérelte megostromolni az Eiger északi falát. És most, 1957. augusztus 5-én, már négyen voltak! Az olaszok alig akartak hinni a szemüknek, ahogy lentről közeledni látták a gyorsan haladó kétszemélyes kötélegyüttest.


Negyedik fejezet

Günther Nothdurftot a kitűnés, feltűnés keresése vitte a hegyekbe. Nem konok düh és nem is az a hazafiaskodó Todeslieb vezette, ami honfitársait a háború előtt. Fiatalember volt, aki a hegyekhez úgy közeledett, mint valami megoldásra váró problémához, szinte mintha valamilyen függőleges keresztrejtvényt próbálna kibogozni; aztán gyorsan és határozottan haladt előre, felesleges hajsza nélkül. Így is élt. Egy háború által megtizedelt család legfiatalabb gyermeke volt, 75 éves apja megvakult, két bátyja meghalt. Nothdurft mindenekelőtt „valaki" akart lenni, úgy érezte, ez a legkevesebb, amivel megkísérelheti kárpótolni szüleit szomorú sorsukért. Huszonkét éves korában szabadult fel mint kereskedősegéd, és az 1957. évi nyári vakációja után műszaki főiskolára készült, textilmérnöknek. Alacsony volt, vékony és izmos, 170 centi magas, 62 kiló. Egy nagy bozontban viselt, egyenes szőke haját egészen mélyen baloldalt választotta el. Elálló füle, kiugró orra, ferde vágású szeme volt. Egészben véve szomorú, túl komoly fiatalember benyomását keltette, ez azonban csak a látszat volt; szívesen nevetett és értette a tréfát.
Első nagyobb hegymászását Walter Seeger-rel, egy fiatal építésszel egy kötélen végezte, aki éppúgy, mint Nothdurft, Pfullingenben, egy Rottweil nevű délnémet ipari város kis külvárosában lakott. 1954-ben, amikor a két „berg-kamerád" még nem volt egészen húszéves, igen nehéz mászásokat hajtottak végre az ausztriai Wilde-Kaiser csoportjában, a hírhedt Toten-kirchlen és a hegycsoport többi, igen nehéz mászásokat nyújtó csúcsain. Ezután is több sikeres, hatos nehézségű hegymászást végeztek a Dolomitokban, a Grosse-Zinnen és a dél-franciaországi, jeges Mont Blanc hegycsoportban. Rövid idő alatt Nothdurft túlszárnyalta barátját, Seegert hegymászó erényekben, és Németország- meg Ausztria-szerte az új alpinista generáció egyik legkiválóbb, tagjaként ismerték el, bár még alig múlt húszéves.
- Egyetlen tempót ismert - mondta Seeger -, a teljes sebességgel történő előrehaladást.
Nothdurft a legtöbb hegymászóval ellentétben egyáltalán nem idegenkedett attól, hogy a nehéz mászásokat teljesen egyedül végezze, falikampóin és jégcsákányán kívül kizárólag saját ügyességére támaszkodva. Egyszer egyedül mászta meg a Piz Badile északkeleti falát. Ezt a teljesítményt előtte csak egyetlen ember — a nagy német alpinista, Hermann Buhl - hajtotta végre, négy és fél óra alatt. Amikor lejött, a többi hegymászó vállára emelte csodálatában. Nothdurft három óra alatt iramodott fel a hegycsúcsra. A rendkívül nehéz és törékeny Sárga-Pillért a Kleine-Zinnen egyedül, szinte hihetetlennek tűnő rövid idő alatt, háromnegyed órán belül mászta meg. Valamennyit gondos tervezés és hasonló körülmények között végrehajtott, hetekig tartó edzés előzte meg. Günther Nothdurft-nak nem állt szándékában a hegyekben meghalni.
Persze elkerülhetetlen volt, hogy ne akarja összemérni erejét a valamennyi közt legveszedelmesebb heggyel, az otthonától, Pfullingentől 208 kilométerre fekvő Eiger északi falával. De Nothdurftnak ez nem volt sürgős. Csiszolta tudását, egyre növelte sikereinek sorát, egyre nagyobb hírnevet szerzett, majd 1957-ig várt. Amikor betöltötte huszonkettedik életévét, akkor látogatott először az Eigerre. Június volt. Útban a hegy felé, Nothdurft a motorjával megállt Luzernben, és ellátogatott a barátjához és hegymászó társához, Max Eiselinhez. A két fiatalember az északi falról is beszélgetett. - Megkérdezte tőlem - emlékszik vissza Eiselin —, hogy jók-e a viszonyok az évnek abban a szakában. Én meg azt mondtam, hogy még túl korai az idő, még túl sok jég van a falon.
Nothdurft elmesélte Eiselinnek, hogy megvitatta a mászást Hermann Buhllal, aki majdnem otthagyta a fogát 1952-ben, amikor tíz tagból álló nemzetközi kötélcsapatot vezetett az északi fal tetejére. Nothdurft kijelentette, hogy mindketten úgy találták, legcélravezetőbb, ha egyedül megy, „gyorsan és biztosan", a mindkettőjükre jellemző tiszta stílusban. - Szerettem volna megmondani neki, hogy nekem más a véleményem - mondta Eiselin -, de nem mertem tanácsokat adni Nothdurftnak. Nem szokás tanácsokat adni olyanoknak, akik nálunk jobb hegymászók.
Nothdurft neki is indult egyedül az Eiger-nek azzal a szándékkal, hogy csupán tanulmányozza a hegyoldalt, megmászik néhány alacsonyabban fekvő meredélyt, és előzetes felderítést végez egy későbbi, végső támadáshoz. Egy péntek reggelen megérkezett a grindelwaldi völgybe, felült a fogaskerekű vasútra, és amint felért, azonnal nekikezdett a mászásnak. Olyan ügyesen és olyan ütemben haladt, hogy hamarosan messze fölért a falba. Feltörtetett a Nehéz-Repedésen, és úgy mászta meg a Hinterstoisser-traverzet, mintha csak Pfullingen főutcáján kellene átmennie. Átkapaszkodott az első jégmezőn, majdnem eljutott a másodikig, aztán kényelmesen elhelyezkedett éjszakára. Hajnali háromkor felkelt és egy kicsit feljebb akart kapaszkodni. Épp inni akart egy üvegből, amikor hirtelen törött üvegcserepek zúdultak rá. Egy zuhanó kő épp csak hogy elkerülte a fejét, és darabokra törte az üveget. Az óvatos Nothdurft ebben intő jelet látott. Visszafordult, átvágott lefelé a jégmezőn, visszamászott a Hinterstoisser-traverzen annak az erős kenderkötélnek a segítségével, amit feljövetelkor gondosan a helycn hagyott és visszatért a völgybe. Még szombat délután átmotorozott Luzernén keresztül és ismét betért Eiselinékhez. Szokatlanul sokat csevegett az északi fal nehézségeiről.
- Nem találtam éppenséggel kellemesnek a mászást - mondta. - Laza a szikla és rengeteg az objektív veszély. Úgy tűnik, hogy az idő pillanatonként változik. Nagyon kellemetlen túra volt, és semmi kedvem sincs visszamenni. Nem, nem megyek többé az Eigerre.Eiselinnél hagyta a hosszú, olcsó kenderkötelet, ami csak segítségül használható az olyanszerű harántozásoknál, mint amilyen a Hinterstoisser-traverz is, mondván, hogy többet úgysem lesz szükség rá. Aztán motorján továbbment az északi kantonba, Szent Gallenbe, és útban hazafelé ellátogatott egy lányismerőséhez. Münchenben benézett a Schuster sportboltba, ahol a tulajdonosnak egyszerűen kijelentette:
- Voltam az Eiger északi falán, de ott a halál az úr ...
Ezután Nothdurft néhány gyakorló hegymászást végzett egy másik huszonkét éves alpinistával, a közeli Rottwilben lakó, szőke, kerekarcú, erős felépítésű Franz Mayerrel, aki vakolóként kereste meg a kenyerét. Mayer sokat ígérő hegymászó volt, kitűnő teljesítményt nyújtott, amikor előző télen a Totenkirchl nyugati falát mászták meg Nothdurfttal. Eiselin így jellemezte:
- Nem volt olyan jó hegymászó, mint Nothdurft, de Nothdurfthoz hasonló nem is sok akadt.
Mayer egyébként kellemes társ volt, és Nothdurft olyan jól érezte magát a társaságában, hogy az ő kedvéért időnként lemondott arról is, hogy egyedül másszon.
Július 20-án egy hónappal azután, hogy virtuóz módon eljutott az Eiger hegyoldalának közepéig, Nothdurft lapot írt Eiselinnek, amelyben érdeklődött az Oberlandon, főképp az Eigeren uralkodó viszonyok felől. Eiselin azt válaszolta, hogy a hegyet még jég borítja. Ekkor Nothdurft kijelentette, hogy felhagy minden kísérlettel az Eigeren, legalábbis az 1957-es idényben, s ehelyett kéthetes szünidei túrát tervezett Mayerrel a Francia-Alpokba. A két ifjú alpinista előreküldte személyes poggyászát Chamonix-ba, és szobát foglalt egy kis fogadóban. A két fiú Nothdurft „Puch" motorján indult délnek. 1957. augusztus 4-e volt, vasárnap, kora reggel. Fritz von Almen még nem látta meg a három zergét. Claudio Corti és Stefano Longhi ekkor ereszkedett lefelé a falon, keresve a helyes utat az előző napi elhibázott helyett.
A Chamonix-ba vezető út Luzernen vezet keresztül. Ezért Nothdurft és Mayer rövid látogatásra benézett Max Eiselinhez. Vasárnap, ebédidőben érkeztek. Eiselin éppen egy oberlandi kiránduláson vett részt. Édesanyja fogadta a vendégeket, és megkérdezte, elképzelhető-e, hogy összetalálkoznak útközben Maxszal. A válasz igenlő volt, és így a mama megkérte őket, adják át fiának egy távirat tartalmát, amely egy bécsi alpinistától érkezett aznap reggel. A néni felolvasta az üzenetet:
Viszonyok Berni-felföldön kitűnőek. Most másztam meg a Fiescherhorn északi falát. Holnap megyek Alpiglenbe.
Mayer roppant ideges lett, és izgatottan magyarázni kezdett Nothdurftnak. Alpiglen említése csak egyet jelenthet: a bécsi hegymászók az Eiger északi falára készülnek. Semmi más oka nem lehet, hogy valaki a csöpp Alpiglenbe menjen, ami minden útvonaltól messze fekszik. Teljesen megmagyarázhatatlan módon a mindig gondosan tervező Nothdurft most lelkesen reagált Mayer javaslatára: használják ki a jó időt, és másszák meg az északi falat! Günther Nothdurft egész életében nem cselekedett még ilyen hirtelen, ilyen végzetesen. Még azt is elfelejtette, hogy magával vigye a két hónappal korábban Eiselinéknél hagyott biztosító kenderkötelet. A két ifjú német búcsút mondott Frau Eiselinnek és továbbszáguldott dél felé.
Az éjszakát egy alpigleni panzióban töltötték. Itt vettek egy képeslapot, amin a szokásos útvonal látható. Nem sokkal éjfél után útnak indultak. A kora hajnali hűvös órák alatt ügyesen és pontosan haladtak felfelé, a megfelelő útvonalon. Napkeltekor túljutottak a Nehéz-Repedésen, és nagy meglepetésükre nemsokára két embert pillantottak meg felettük, a Hinterstoisser-traverztől kissé nyugatra. A két német felmászott a sziklapárkányra, üdvözlésre nyújtotta ki kezét, majd jelekkel és néhány olasz meg schweizerdeutsch szóval megtudakolta, hogy a másik kettő kicsoda és mi járatban van. Nothdurft elővette a hegyoldalt ábrázoló képeslapot, majd a négy férfi összedugta a fejét és úgy tanulmányozta az útvonalat. Ezután a négy hegymászó - közben Fritz von Almen már figyelte őket lentről - aznap, tehát hétfőn reggel, elindult a Hinterstoisser-traverz felé.
Másnap reggel Lionel Terray a grindelwaldi camping területén felvert sátrában az álom és ébrenlét határán bizonytalan bosszúságot érzett. A belga akcentus néha sérti a franciák fülét, és most az a belga beszéd, ami álmából felverte, különösen ellenszenvesnek tűnt neki.
- Nézze csak - mondta egy hang -, ott vannak! Ott a nagy hómezőn, közel a sziklához.
- Á, most már én is látom őket - hangzott fel egy másik hang -, de hárman vannak. Nem látja a harmadikat?
Terray megfordult, fejére húzta a hálózsákját, de így sem tudta kirekeszteni a növekvő bá-' béli hangzavart, a sátor körül több nyelven, izgatottan beszélők hangját. Azon tűnődött, mit nézhetnek ezek az emberek, és ahogy lassan az álom utolsó szikrája is kiment a szeméből, eszébe jutott, hogy előző nap - hétfőn - egy svájci vezetőtől hallotta, hogy egy kötéltársaságot láttak az északi falon. Terray felrázta két holland társát, Tom de Booyt és Kees Egeiért, majd mind a hárman kimásztak a sátorból. Különös látvány tárult eléjük.
- Úgy látszik, itt van egész Grindelwald - szólt Terray -, pedig még csak reggel nyolc óra van.
Nemcsak a falubeliek, hanem száz meg száz turista, hegymászók, campingezők, féltucat idegen nyelven társalgó ember nyüzsgött ott, messzelátókon és zsebtávcsöveken az északi falat bámulva.
Terray maga is gyorsan a hegyoldal felé irányította látcsövét, és hamarosan meglátta a négy mászó hóra rajzolódó körvonalát. És ahogy figyelte őket, egyre inkább úrrá lett rajta a megdöbbenés: sehogysem értette, mi mehet végbe a felfelé kapaszkodó, hangyáknak tűnő emberek agyában. Hihetetlen lassúsággal haladtak előre, ami teljesen érthetetlen volt Terray számára, aki tudta, hogy a viszonyok a hegyoldalon jók, legalábbis amilyen jók egyáltalán lehetnek. A 45 fokos lejtésű jégmezőt szilárd hó fedte, amin viszonylag biztosan megvethették a lábukat. Tíz évvel azelőtt Terray és társa, Louis Lachenal, legalább kétszer ilyen gyorsan vágott át ugyanezen a jégmezőn, és az északi fal felett aratott diadalukat klasszikus módon végrehajtott kétnapos mászással érték el. Ez volt addig a második sikeres mászás az északi fal történetében, a csak két emberből álló kötélcsapat számára pedig az első. Terray a siker ellenére semmi mást nem érzett az Eiger iránt, mint egészséges tiszteletet. Pályafutása során négyszer volt az Andesekben, négyszer a Himalájában, olyan csúcsokat mászott meg, mint a 8078 méter magas Annapurna, a 8470 méteres Makalu, a patagó-niai Fitz-Roy és az Alpok igen sok híres hegyfala. Most, 36 éves korában bevallotta magának, hogy valamennyi teljesítmény közül csak kettő van, amire nem lenne hajlandó újból vállalkozni, és ez a Fitz-Roy meg az Eiger északi fala. Bár Lachenal meg ő úgy „szaladtak" fel az Eigerre, ahogy azt a tankönyvek megírják, mégis olyan gyötrelmet álltak ki, mint a szakadatlan, csontukig hatoló jeges eső, a lezúduló kövek sortüze és egy olyan szörnyű égiháború, amely arra kényszerítette őket, hogy napközben egy helyen állva, minden védelem nélkül várják ki az ítéletidő végét. A vihar elült, a veszély elmúlt, de a híres chamonix-i vezetők testületének olyan kiváló tagjai is, mint Terray és Lachenal, ugyancsak nehezen bírták volna, ha még tovább tart.
A látványt még érthetetlenebbé tette, hogy a négy hegymászó - ahogy Terray megfigyelte - látszólag mit sem törődött azzal, hogy az ég színe megváltozott. Az utóbbi néhány nap mély-kékjét lassan felváltották a völgy felől tornyosuló, súlyos fekete felhők. Még mindig volt any-nyi idő, hogy a négy férfi tekintélye csorbítása nélkül takarodót fújjon, és máskor próbálkozzék a hegyfallal. Ehelyett azonban keserves lassúsággal haladtak felfelé, a viszonylag biztonságos lejtőkön úgy másztak át, mintha görkorcsolyán harántoznák a meredek jeget. A legmagasabb, az utolsó ember a kötélen különösen nehézkesen mozgott. Terray társaihoz fordult:
- Nem értem... Igazi dicsőséget úgysem jelentene, hiszen végeredményben már a tizenharmadik sikeres mászás lenne a falon.
Terray ismét a felhőkre pillantott, aztán újból a vánszorgó kötélcsapatra irányította távcsövét, amely most közeledett a harmadik jégmező felé vezető sziklafalhoz.
- C'est de la graine de Macchabée. Ezek hullák - mondta halkan.

*

Az apró termetű Max Eiselin, akiről azt hitte volna az ember, hogy még a mászócipőt is alig tudja felemelni, fáradhatatlanul rótta szülővárosa, Luzern környékét, most járatta a Felföldön új kocsiját. Itt is, ott is megállt, rövidebb túrákra, és felkereste néhány régi barátját. Azon a kedd reggelen, amikor Terray a többiekkel együtt értetlenül figyelte a hegyfalat, Eiselin megérkezett Grindelwaldba, ahol hallotta, hogy mászókat láttak a Hinterstoisser-traverz felett. Kikeresett egy jó helyet ahonnan megfigyelhette a négytagú kötélcsapatot, amint neki is csigalassúnak tűnő tempóban halad. A második jégmezőn mentek; ha ilyen ütemben másznak - gondolta magában -, sosem érik el a csúcsot. Világos, hogy vissza kell fordulniok. Még néhány órán át folytatta az aggódó figyelést, aztán a Grindelwald-Grund vasútállomásra ment, és megpróbálta megtudni a mászók személyazonosságát. Az állomáson ismerős motort pillantott meg. Lehet, hogy Günther Nothdurft piros Puchja? Eiselin biztosra vette, hogy nem.
Nothdurft és mászótársa, Mayer, ebben a pillanatban valahol a Mont Blancon jár, jó pár kilométernyire délen. Hiszen erre az évre lemondtak az Eigerről. A ragyogóan mászó Nothdurft és a kitartó Mayer nem lehet ilyen lassan és ügyetlenül haladó kötéltársaság tagja. De azért jobb, ha megbizonyosodik. Eiselin kiszállt kocsijából és szemügyre vette a motort. Nothdurfté volt. Eiselin növekvő aggodalmában az egész napot a többi megfigyelővel töltötte. Látták, hogy a kötélegyüttcs eléri a második jégmező felső peremét, amely az egész falmagasságnak körülbelül felét teszi ki, majd nekivág a harmadik jégmezőhöz vezető, Vasaló nevű meredek bordának. Távcsöveiken keresztül figyelték, hogy a négy mászó egész délután küzdött a bordán. Amikor beállt az este, elnyelte őket a sötétség, nem messze a Halálbivaktól, ahol Sedlmayer és Mehringer megfagytak. Másnap reggel azonban Eiselin örömmel látta, hogy a kötélcsapat rendes tempóban halad a harmadik jégmezőn keresztül.
Ebben az időben Dr. Jerzy Hajdukiewicz vezetésével egy lengyel csapat edzett itt. Egy Himalája-expedícióra készültek, s most Eiselinnel együtt a camping területéről ők is az északi falat figyelték. Mindnyájan úgy látták, hogy a mászók most jó ütemben haladnak. Biztató jel volt az is, hogy a fekete felhők váratlanul eltűntek, és most a reggeli nap sugarai beragyogták a havas hegycsúcsokat. A lengyelek előkészületeket tettek, hogy a hegy könnyebb, nyugati oldalán felsiessenek, és száraz ruhával, meleg itallal és hagyományos pezsgővel várják a diadalmas csapatot. Eiselin a vasútállomásra hajtott és üzenetet firkantott egy lapra. „Szívből gratulálok az Eigerhez - írta. - Remélem hamarosan találkozunk Luzernben." Az üzenetet a Puch kormányára tűzte, majd barátai sikerén felbuzdulva, maga is nekivágott egy gyors túrának a közeli Engelhörneren.
Ugyanazon a szerdán, az olaszok útjának ötödik és a németek útjának harmadik napján, Fritz von Almen és néhány barátja fenn a Kleine Scheideggben örömmel figyelte a csapat meggyorsult haladását. A hotel teraszán az automata teleszkóp előtt sorbaálló turisták százait vonzotta a sziklafalon folyó élethalál viadal. A négytagú alpesi zenekar polkát és skót dalokat harsogott a vakációzok fülébe, feketekabátos pincérek aperitiffel és csirkés szendvicsekkel száguldoztak. A csapat sikeres előrejutása ünnepi hangulatot teremtelt, és az előző nap levertségét reggel a bizakodás váltotta fel. De csak reggel. Kora délután az ég szürke lett, a mászók megint az előző nap keserves lassúságával haladtak, a még hátralevő néhány nappali óra alatt mindössze pár kötélhossznyit tudtak csak megtenni a sziklákon, amíg elértek egy éjszakázó helyet. Amikor a sötétség leszállt a hegyre, és észak felől eldördült az első néhány nyugtalanító mennydörgés, von Almen katasztrófát sejtett.


Ötödik fejezet

Néhány órával azután, hogy szerda éjszakába a Kleine Scheideggi távcsöveket letakarták, csinos fiatal pár kopogtatott a közeli Wetterhorn egyik menedékházának ajtaján. A berni vezető, aki a menedékház bérlője volt, épp egy hosszú, dühös kirohanás kellős közepén tartott, amit csak addig hagyott abba, amíg a jövevényeket beengedte. A házaspár, Robert Seiler alpinista és felesége az Interlaken környéki Böningenből jött. Az asszony szintén ügyes hegymászó hírében állt. Csak az éjszakát akarták a menedékházban tölteni, hogy másnap reggel folytassák rövid szünidei hegymászásukat. De alvásról a feldühödött vezető szitkozódása mellett szó sem lehetett. - Sötét alakok! - ordította a menedékházban levő turistáknak. - Ahogy mondom! Sötét alakok!
A zömök, izmos Seiler súlyos szemhéjával olyannak tűnt, mintha mindig álmos lenne. Most udvariasan, de megkérte a menedékház gondnokát, hogy vigyázzon egy kicsit a nyelvére, mivel nő is van köztük. A vezető azonban növekvő mérgében egyre cifrább kifejezéseket használt. A gondnok Seilerhez fordult:
- Hiszen még azt sem tudja, miről beszélünk - kiáltotta -, és legjobb, ha a maga dolgával törődik.
- Csak kérem, hogy vigyázzon a nyelvére! - felelte Seiler. - Egy hegyivezetőhöz nem illik ilyen beszéd.
A vezető azonban nem is figyelt rá.
- Ezek a külföldiek csak jönnek és nekirontanak az északi falnak! Sötét alakok! Egytől egyig! Figyelmeztetjük őket, nem törődnek a jótanáccsal. Aztán a saját életünket kockáztathatjuk, hogy megmentsük őket. Hát pedig énrám ne számítsanak! Figyelmeztettük őket, most már csak viseljék a következményeket!
Most kezdett csak derengeni Seilernek: úgy látszik, mászók vannak az Eigeren, és ezért szitkozódik a vezető. Azonban hiába próbált tőle megtudni valamit, a vezető nem hagyta abba a káromkodást. Végül Seilert annyira kihozta a sodrából, hogy ráförmedt:
- Mit beszél annyit olyasmiről, amit meg sem ért?
- És maga mit ért ehhez? Maga nem vezető. Talán bizony kockára tenné az életét úgy, mint mi, hogy lehozzuk ezeket az embereket a hegyről?
- Azt hiszem igen, és biztos vagyok benne, hogy jobban megállnám a helyemet az északi falon, mint maga.
A vezető gúnyosan nevetett.
- Maga könnyen beszél. Magának sohasem kell erre a pokoli helyre mennie. Talán még azt sen tudja, merre van.
- Még ha nem tudnám, hogy hol van, akkor is jobban kiismerném magam rajta, mint maga - felelte Seiler.
Robert Seiler hét évvel korábban már megismerte az utat az Eigerre, amikor három svájci társával meghódította az északi falat annak ellenére, hogy a mászás negyedik napján dühöngő hóviharba kerültek. Tizenkét órai keserves mászás után, szögről szögre kapaszkodva érték el a csúcs felől leereszkedő, forradásokhoz hasonló kijárati szakadékon át a hegy csúcsát. Akkoriban Seiler is megismerte a Berni-felföldön lakó honfitársai éles nyelvét, és érezte azt a megvetést, amit itt az északi falon próbálkozókkal szemben éreznek.
Néhány héttel a sikeres mászás előtt Seiler elindult a falon, de hamarosan viharba került. Valahogy átvágta magát a Stollenlochig - a fogaskerekű vasút alagútjának egyik kijáratáig -, bement rajta és végre biztonságba került. Hálát adott magában, hogy ha nehezen is, de sikerült megmenekülnie, és elindult a síneken lefelé az Eigergletscher állomás felé. Egy körzeti pályaőr megállította, és amikor megtudta, mi történt, ráparancsolt a kimerült emberre, hogy menjen felfelé a síneken az eigerwandi állomáshoz, és várja meg a következő vonatot. Ott pedig - Seiler tiltakozása ellenére, hogy kevés a pénze - betessékelték egy első osztályú fülkébe. És hogy csúffátevését betetőzzék, a kalauz nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy Seiler is a Bernifelföld lakója: nem adta meg neki a helybelieknek automatikusan járó 25 százalékos kedvezményt. Azóta Seiler azokkal érez együtt, akik útnak indulnak az Eigeren, akár diadallal, akár halállal végződik is az ilyen út, és nem azokkal, akiket - szerinte - a kicsinyes előítélet vezet. Seiler mindenki másnál jobban tudta, hogy a Lauterbrunnen- és a Grindelwald-völgyek vezetői, bár őseik hősies tradícióin nevelkedtek, csak kevés mentésben vettek részt az Eigeren, sok életben jártak sikertelenül, és néhány éve teljesen hátat fordítottak a hegynek.
Felesége mellett a wetterhorni menedékházban Seiler a Felföldre rontó vihar szelének süvítését hallgatta. Nyugtalanul hánykolódott hálózsákjában, gondolatai újra meg újra visszatértek a fal szédítő magasságában küszködő hegymászókhoz. Felébresztette feleségét és kijelentette, hogy hajnalban elindulnak az Eigerre.
Szemerkélt az eső, amikor Seilerék csütörtökön elérték a Kleine Scheidegg hoteleket, és csatlakoztak a Fritz von Almen látcsövein keresztül figyelőkhöz. De a várt vihar ismét elvonult, a látási viszonyok jók maradtak, kivéve egy átvonuló zápor idején. Seilert azért nem tette túl bizakodóvá az időjárás. Tudta, hogy az ami a völgyben csak kis köd, az fergeteges vihart jelenthet a hegyoldalon; a síhotelek teteje fölött könnyedén lebegő felhőcsomók gyakran nekiütődnek az Eiger falának, és heves, miniatűr égiháborúkban szabadulnak meg havazást vagy ólmos esőt hozó terhüktől. Míg von Almen duplacsövű messzelátóján keresztül kémlelte a hegyet, Seiler nyugtalanul latolgatta a mászók esélyeit.
A hegymászók lassan haladtak előre. Most olyan helyre értek, amely vízeséseivel és szűk mászókéményeivel kemény próbára kényszerítette őket. Seiler tudta, hogy már legalább ötödik napja vannak a hegyen, hogy négy vagy annál is több kényelmetlen, fagyos éjszakát viseltek el, nem egy eső vagy hóvihar áztatta már őket bőrig, és időnként a metsző hidegtől is szenvedtek. A napok múlásával minden mászó csapatnak - akármilyen képzett és tapasztalt is - egyre csökkennek az esélyei. És ami a legnagyobb gondot okozta, közeledtek a hegyoldal legnehezebb problémájához, az úgynevezett Fehér-Pókhoz. Seiler tudta, hogy akik ilyen le-gyengülten érkeznek ehhez a rendkívül meredek jégmezőhöz, szinte a biztos pusztulással néznek szembe. A Pók az Eiger valamennyi veszélyének gyűjtőpontjává vált. Mint tenyérbe az ujjak, úgy futnak össze itt a hosszú hószakadékok, és ezekben a vályúkban zúdul le minden lavina és sziklagörgeteg a Pók „testén" keresztül. A hó és a jég időnként labilis egyensúlyi helyzetben halmozódik fel ezen a helyen, és egy mászó egyetlen lépésétől megbomolhat az egyensúly, s a lezúduló hó és jéglavina a lesodort hegymászókat 1500 méter mélységbe viszi magával.
A Pókot azonban lehetetlen kikerülni. Voltak, akik mellette balra, egyenesen felfelé másztak, és akármilyen kilátástalannak is látszott, abban reménykedtek, hogy arra feljutnak majd a csúcsig.
Ezek a reménységek azonban szertefoszlottak a függőleges és átboltozódó hatalmas felszökések által alkotott óriás börtönfalakon. A hegymászók számára az egyetlen járható út az, ha átvágnak a Pókon, a bizonytalan hó- és jégtömegen keresztül, fel a kijárati szakadékokig, amelyek, mint egy fűtőtest bordái futnak fel egymás mellett a csúcs hólejtőjéig. A kijárati szakadékok megmászása sem mindennapos feladat. Hét évvel azelőtt Seiler és kötéltársai már kis híján életüket vesztették itt. A kőomlások szünet nélkül zakatoltak a sziklafolyosókban. Nem lehetett elrejtőzni, legfeljebb betakarhatták a fejüket, odalapultak a szakadékok oldalához, és bíztak a jó szerencsében.
Amint a mászókat figyelte, Seiler feltette magának a kérdést: van-e annyi szerencse a világon, ami átsegíti őket a veszélyeken. Addigra már tudta, hogy közölük kettő, Günther Noth-durft és Franz Mayer elsőrangú bajor alpinista. De ki lehet az a vöröszubbonyos férfi, a kötélcsapat első tagja, aki gyakran rossz irányba indul, és ezért ilyenkor mindig vissza kell fordulnia? És ki a másik vöröszubbonyos, aki utolsónak mászik, méghozzá kétségbeejtő lassúsággal, akit állandóan a többieknek kell segíteni és biztos helyre felhúzni? Seiler a feleségével átgyalogolt a hegyfal lábáig és megpróbálta kinyomozni, ki lehet az a két másik ember. De sem sátrakat, sem más nyomokat nem találtak. Visz-szamentek a szállodába és szóltak von Almennek, hogy otthon találja őket Böningenben, ha segítségre lenne szükség.
Fritz von Almen egész délután aggódva figyelt. A kötclcsapat majdnem teljesen megállt. Ahogy von Almen megszámolta, egész nap alig pár kötélhossznyit tett meg a négy, szemmellát-hatólag kimerült ember. Késő délután a híres alpesi pilóta, Hermann Geiger kis Piper gépén elrepült a fal mellett. Jelentette, hogy a mászók integettek neki, és úgy tűnt, hogy jó állapotban vannak. Ennek ellenére von Almen, aki az északi falon szinte minden mászást végignézett és elemezett, és aki maga is kiváló alpinistának számított, arra a következtetésre jutott, hogy a kötélcsapat elérte azt a pontot, ahol az esélyei szinte a nullával egyenlőek. De mit lehetne tenni? Tudta, mi a helyi vezetők és a berni kormányzat álláspontja az északi falon végzett mentésekkel kapcsolatban. A grindelwaldi mentőosztag vezetője, Willi Balmer, számtalanszor kijelentette, hogy semmit sem tehetnek a má-szókért. Csak az olyan bátor amatőrökben lehetett bízni, mint Seiler. Von Almen bement irodájába és feltárcsázta Böningent.
- Seiler? - kérdezte, amikor az a vonal másik végén jelentkezett. - Szükség lesz a segítségére.
Rendben van - mondta Seiler -, akkor lássunk hozzá!
Ekkor hatórás maratoni telefonbeszélgetéssorozat kezdődött, Seiler megpróbálta összeverbuválni az ismerőseit, és más élvonalbeli alpinistákat. A legtöbben szabadságon voltak. Az egyiket Chamonix-ban, a másikat Marseilles-ben érte el, a többieket Svájc különböző üdülőhelyein. A hívásra egy emberként hagytak ott mindent, hogy csatlakozzanak Seilerhez másnap reggel az interlakeni repülőtéren, ahonnan a Svájci Légi Mentőszolgálat felviszi majd őket helikopteren a hegyoldal alatti mezőre. Végül Seiler még német és osztrák hegymászó kluboknak táviratozott, röviden vázolta a problémát és segítséget kért.
Néhány órai alvás után, péntek hajnalban kocsival robogott a néhány kilométerre levő, hajnali ködbe burkolt interlakeni repülőtérig. Társai egyenként megérkeztek, csak a gép nem volt sehol. Több kilométeres körzetben minden repülőtér működését megbénította a kedvezőtlen időjárás. Az Eiger északi oldalát a felhők teljesen eltakarták. A csoport aggódva várta a repülőtér mellett a mentőgépek érkezését.
Ugyanezen a péntek reggelen egy vállalkozó szellemű berni újságíró, P. W. Bonnot, elolvasva és átgondolva a Kleine Scheidegg szállodákban tartózkodó riporterek hézagos jelentéseit, ugyanarra a következtetésre jutott, mint Fritz von Almen: külső segítség nélkül a kötélcsapat elpusztul. Érintkezésbe lépett Seilerrel és társaival az interlakeni repülőtéren, s így megtudta, mi a tervük. Bonnot örült a vállalkozásnak, és elismeréssel adózott a Seiler-csapat bátorságának, de ugyanakkor elgondolkozott azon, mire juthatnak. Nekik sem volt egyebük, mint a sziklamászók szokásos kötele és vasszerszáma. Lehet, hogy nekik sikerül feljutni az Eigerre a könnyebb útvonalon, a nyugati oldalon, de utána az a szörnyen nehéz feladat vár rájuk, hogy lejussanak a négy emberhez pár száz méterrel a csúcs alatt, és valahogy felvigyék őket oda, ahol már biztonságban vannak. Ez még soha nem sikerült senkinek, sőt sohasem kísérelte meg senki. Bonnot szerint ez még a legkedvezőbb időjárás esetén is egyértelmű lenne az öngyilkossággal. Kérte Seilert, hogy maradjon készenlétben, majd többször telefonált, míg végre sikerült összeköttetést teremtenie az Interlakenhez közel fekvő Thunban Erich Friedlivel, a mentőszolgálat tapasztalt vezetőjével, és a mentési berendezések szakértőjével. A flegmatikus, bátor Friedli - minden svájcira jellemző módon - jobban szeretett mindent úgy csinálni, ahogy az elő van írva, sorjában. Azt mondta Bonnotnak, felelőtlenség lenne tőle, ha olyanoknak adná kábeleit, rádióit és egyéb mentési berendezéseit, akik nem értenek a kezelésükhöz, és csak növelnék a katasztrófa méreteit. Kijelentette, csak akkor adja át a berendezést, ha a thuni gyakorlott mentőcsapatot segítségül hívják. Abban állapodtak meg, hogy Bonnot kocsiján Thunba megy, felveszi a berendezést és az interlakeni repülőtérre robog vele, ahol Seiler a többiekkel felrakja a Svájci Légi Mentőszolgálat gépeire, amelyek elviszik a fal aljáig. Míg Bonnot úton volt, Seiler felhívta Friedlit a repülőtérről, és megkérdezte, hajlandó-e segíteni.
- Természetesen - válaszolta Friedli -, de ragaszkodom ahhoz, hogy saját huszonnégy főnyi csapatomat vegyék igénybe a mentési berendezés használatához.
- Kész örömmel - mondta Seiler -, de azt meg kell mondanom, hogy pénzt vagy a költségek térítését nem ígérhetem. Saját erőnkből vállalkoztunk a dologra, és magunk viseljük a költségeinket.
- A pénzzel nem törődünk - hangzott Friedli válasza. A beszélgetés végén megegyeztek, hogy Seiler később újból telefonál és megbeszéli Friedlivel, hol találkozzon a két csapat a mentés megkísérlésére. Nem sokkal később Bonnot megérkezett Thunba, berakta a kábeleket, a dobokat és a csörlőt a kocsijába, majd elhajtott a repülőtérre. Saját embereire várakozva Friedli felhívta kollégáját, a grindelwaldi mentőrészleg vezetőjét. A kagylót Willi Balmer felesége vette fel:
- Grindelwald nem tesz semmit, mert a hegyen lehetetlen a mentés.
Pénteken már az ötödik napja látták a négy mászót a hegyoldalon. Egész Európa ezt a drámát figyelte, még a New York Times is közölte, hogy négy hegymászó - köztük kettő feltehetőleg német - bajba került a hegyfalon. Újságírók rajzottak von Almen távcsöve körül, feljegyzéseket vetettek papírra, és versengve szállták meg a szálló halijában levő két telefonfülkét, ahonnan színes tudósításokat diktáltak. Svájc minden pontjáról turisták özönlöttek Grindelwaldba, a Kleine Scheidegg szállodákba, hogy figyeljék a halál előjátékát; ott nyüzsögtek a mező körül, és zsúfolásig megtöltötték a szálló teraszát.


Hatodik fejezet

Németországban riporterek keresték fel Günther Nothdurft apját.
- A fiamnak sikerülni fog. - Csak ennyit sikerült a vak öregből kiszedniük. Ő is készülődött Grindelwaldba. Olginateban Fulvia Losa elolvasta az első jelentéseket az Eigeren bajba jutott mászókról, és hálát adott az Istennek, hogy Claudio biztonságban van valahol a közeli hegyekben.
Négy nappal korábban, hétfőn reggel, Claudio Cortiban vegyes érzelmek támadtak a kétszemélyes német kötélegyüttessel kapcsolatban, akik követni készültek őt és Longhit a Hinterstoisser-traverz ostromában. A hegyek között nem mindig örülnek a társaságnak: Corti két, egymás technikáját és képességét jól ismerő személyre építette tervét, és nem akarta, hogy mások gondjai ezt megzavarják. Másrészt csodálattal figyelte a két német előrehaladását. Kampóverő munkájuk pontos és biztos volt, fáradhatatlanul és lenyűgöző technikával mászták meg egymás után a nehéz letöréseket. Ráadásul szerény, barátságos fiatalembereknek látszottak. Az egyik, akiről megtudta, hogy Franznak hívják, beszélt egy keveset olaszul; Longhi elboldogult azzal a néhány szó schweizerdeutschcsal, amit tudott, és mindegyikük meg tudta magát értetni a hegymászók nemzetközi jelbeszédével. Még megnevettetni is sikerült egymást egy pár tréfás megjegyzéssel és füttyel a pirkadatban, amikor találkozásuk reggelén ott álltak együtt Cortiék éjszakázóhelyén. Megállapodtak abban, hogy úgy folytatják a mászást, ahogy az Eigeren már tradícióvá vált olyan esetekben, amikor veszélyben nem lévő csapatok találtak egymásra, azaz külön kötélen. Corti és Longhi haladt elöl. A Hinterstoisserhez érve látták, hogy azt nem fedi jég, és kevesebb problémát okoz, mint hitték. Corti társa által biztosítva négy szögből álló utat vert a sziklába, majd Longhi követte a karabinereken átfűzött kötélbe kapaszkodva. Az olaszok otthagyták a bevert szögeket az utánuk jövő németeknek.
A két kötélpáros hétfőn egész nap egymás közelében folytatta útját, de külön kötélen. Ebben a szakaszban még mindegyik jó erőben volt, és mivel egyik csapat sem érzett semmi hajlandóságot arra, hogy értelmetlen, esztelen versenyfutással is fokozza a hegy veszedelmét, együtt maradtak. Óvatos mászással feljutottak a Traverz végén lévő húszméteres kéményen, amely felett a Fecskefészekhez jutottak, majd hágóvasaikat felvéve átkeltek az első jégmezőn. Megmásztak egy kötélhossznyi, függőleges, törékeny nehéz falat, majd néhány vízmosásos lejtőn keresztül este nyolckor eljutottak egy olyan alkalmas helyre, ahol az éjszakát el tölthettek. Corti rámutatott egy sziklapárkányra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy a németek elhelyezzék rajta kétszemélyes Zdarsky-zsákjukat. Két méterrel arrébb a két olasz három szöggel a falhoz erősítette hálózsákját, belebújt és megpróbált állva aludni. Néhány falatot ettek, majd amikor lenéztek az alattuk tátongó 600 méteres mélységbe, Longhi bevallotta, hogy bizony már eszébe jutott, nem túl sok-e, amire vállalkozott, vajon lesz-e benne kitartás, lépést tud-c tartani a nála fíatalabbakkal. Nem mintha félne, tette hozzá óvatosan. De talán jó lenne, ha gondolnának a visszavonulásra. Corti azzal érvelt, hogy visszamenni épp olyan veszélyes lenne, mint feljutni a csúcsra, és Longhi nem tudott vitázni ezzel a nem éppen meggyőző állítással. Még tett egykét ellenvetést, aztán szemmel láthatóan elszánta magát, hogy továbbmenjen. Longhi hamarosan félálomba merült a kimerültségtől, és nemsokára Corti is követte példáját.
Kedden hajnali háromnegyed négykor a má-szók felkeltek, és a németek sziklapárkányán összegyűltek reggelizni. Corti két kampót vert be a sziklákat borító jégbe, és erre tette a spiri-tuszfőzőt, hogy elkészítse a kávét. Longhi dzsemet és kekszet vett elő, és a két olasz falatozni kezdett. A párkány másik végén a két német ült és nézte őket. Eltelt néhány perc, és a németek még mindig nem mozdultak, hogy reggelit készítsenek. — Hát ti nem esztek? - kérdezte tőlük Longhi.
- Nem - válaszolta Maycr. - Nincs mit. - Tört szavakkal, több nyelven, kapkodó párbeszédben és Nothdurft némajátékával sikerült hamarosan megállapítani, mi történt. Nothdurft, mielőtt elaludt, hálózsákja alá tette az élelmiszeres zacskót, hogy vízszintessé tegye a lejtős sziklapárkányt. Éjfél körül úgy érezte, hogy fázik, és felkelt, hogy kicsit mozogjon. Ekkor észrevette, hogy az élelemmel teli zsák lecsúszott a párkányról. Ezt a legnagyobb hidegvérrel mesélte el. Mintha nem is számítana az egész, mintha olyan gyorsan tudnának a tetőig feljutni, hogy akár evés nélkül is meglennének, de legfőképpen úgy, mint aki nem akar terhére lenni a most szerzett társaknak. Corti csak ennyit mondott: — Nesze — ezzel egy mézzel megkent kenyeret nyújtott át a németeknek és erős kávét öntött a csészéjükbe. Fél órával később a két páros megindult a második jégmező felé. Ismét Corti és Longhi ment elöl; elsőnek érkeztek a hegyre is, de hiszen volt ott bőségesen hely, hogy a németek eléjük kerüljenek, ha éppenséggel az a szándékuk. Longhi határozottan lassabban haladt aznap. Úgy tűnt, retteg a faltól, feleslegesen nagy lépcsőket vágott a jégbe és végtelen óvatossággal kereste az útját.
Corti türelmetlen volt. Ha ezt a könnyű jégmezőt ilyen lassan hagyják maguk mögött, hogyan tudják majd legyőzni a fai sokkal nagyobb nehézségeket rejtegető felső részét. Szükségük lesz minden erejükre és a homorú hegyoldalon töltött minden óra csak fokozza az egyre növekvő fáradtságot, ami éppen olyan veszélyes az északi falon, mint a hóförgeteg, a lavina vagy a sziklaomlás.
A németek jó erőben indultak, kitartó tempóban haladtak a szilárd havon. De nemsokára Corti meglepetten látta, hogy teljesen lelassultak. Lehetséges, hogy ez ugyanaz a két fiú, akik előző reggel úgy száguldottak fel a hegyoldalon, mint két futóbajnok? Corti - miközben a jégmező alsó részén vezette Longhit - egyre azon tűnődött, mi történhetett. Fél hatkor, egy órával azután, hogy aznapi útjukat megkezdték, Mayer előrekiáltott és integetett, hogy Noth-durftnak fáj a feje, és nincs rendben a gyomra. Corti és Longhi erre mérsékelt iramban haladt tovább, hogy a gyengélkedő német kettős közelében maradjanak. Lassan átvágtak a jégmezőn. Délutánra elérték a harmadik jégmezőhöz felvezető sziklafalat. Itt Nothdurft és Mayer már segítséget kért. A négy mászó egy kötélre kötötte magát, majd hat órakor a kiszögeílés tetején az éjszakához készülődtek. A sebtében kiválasztott hely a vízpróba szörnyűségeit tartogatta számukra. A négy férfi egy huszonöt centi széles párkányon állt, amelyen csak részben adott védelmet egy kissé áthajló sziklatömb. Itt álltak egész éjszaka bőrig ázva, vízzel színültig telt bakancsban, a sziklatömbön keresztül szakadatlanul ömlő vízben. Ebben a borzasztó helyzetben jéggé dermedve, kötéllel, szöggel a falhoz bilincselve megbeszélték a feladatokat. Corti ismét azzal érvelt, hogy semmi értelme sem lenne visszafordulni, akármilyen rosszul is érzi magát Nothdurft. Könnyebb és biztonságosabb, ha tovább másznak, magyarázta nekik úgy, mint előzőleg Longhinak.
Reggel ismét négytagú csapatként kötötték magukat egymáshoz kötélen. Corti ment elsőnek, utána Mayer következett, majd Nothdurft lett a védett harmadik, és a 90 kilós Stefano haladt a végén, mint biztos horgony. Nothdurft majd csak jobban lesz, Corti adott is neki gyógyszert és a gyomorgörcsök sem tarthatnak örökké. A két bátor német ráállt, hogy továbbmenjen.
Szerdán reggel az alattuk fekvő völgyeket teljesen elzáró ködtenger fölött kezdték meg újra az utat. Hamarosan jói benne voltak a harmadik jégmezőben, a köd is felszállt, és már-már úgy látszott, Cortinak igaza volt. Noth-durftot ugyan időnként elfogta a görcs, de azért kitartóan mászott. Amikor azonban elhagyták a jégmezőt, és egy magas falba ékelt keskeny hasadékban kezdtek mászni, Nothdurft erősebb rosszullétet érzett, mint valaha. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, Longhin a teljes kimerültség jelei kezdtek mutatkozni. A hegyen töltött öt nap nagyon megviselte a negyvennégy éves férfit, megszokott mosolya és jókedve eltűnt. Corti megállást javasolt.
A szerda éjszakai táborozás egy letörés tetején, a hegy kétharmadának magasságában, egy vízesés mellett még rosszabb volt, mint az előző. A felettük elterülő hómezőről rájuk csepegő vízhez még hozzájárult, hogy időnként eső is esett, a vízesés meg oldalról fröcskölte rájuk a zuhanyt, miközben szorosan egymás mellett kuporogtak, hogy melegítsék egymást a végtelen hosszúnak tűnő éjszakán át.
Csütörtök reggel hétre Nothdurft belázasodott és fájdalmai jelentkeztek. Corti több csésze erős, édes kávéval itatta. A fáradt Longhi, aki már nem sokkal érezte magát jobban, mint a beteg német, kijelentette, hogy kész az indulásra, így a csapat nekivágott a vízeséses kéménynek, ami harminc méteres mászást jelentett a rájuk zuhogó jeges vízben. Tíz óra volt, mire az utolsó ember is átjutott a fagyos fürdőn. A vízesés felett, míg Corti száraz ruhába öltözött, azon kapta magát, hogy már ő is kételkedik az esélyeiket illetően, de azért ezt a többieknek nem vallotta be. Még előttük volt egy nehéz harántozás, majd a rettegett Fehér-Pók, a kijárati szakadékok, valamint a hómező a hegy tetején. Minden centiméterért a legkeményebben kellett megküzdeniük, úgy, hogy egyik társuk állapota egyre rosszabbodott és a másik teljesen kimerült.
Délre készen álltak, hogy átvágjanak a Pókhoz vezető szakaszon. Igyekezetükben, hogy magasabb szinten érjék cl a maidnem függőleges jégmezőt, és így valamennyire kikerüljék a lavinaveszélyt, magasabbra kerültek a szokásos útvonalnál, az Istenek-traverzénél, mint az eddigi mászók. Arra kényszerültek, hogy hetvennyolcvan fokos lejtésű, eljegesedett sziklabordát harántozzanak keresztül. Négy óra múlva még csak hat kötélhosszt sikerűit teljesíteni. Egyszer csak repülőgép zúgott el a fejük felett. Mivel semmi okosabb nem jutott eszükbe, bágyadtán integetni kezdtek. Már látták a Pókot, süvöltő szél fütyült a hegyoldalon és arcukba vágta a havat. Egészen közel, tőlük jobbra, hallották a Pók közepén lezúduló hegyi sortűz dübörgését. A halott sápadt, ziháló Nothdurft időnként a gyomrát fogta és felnyögött. Longhi kapkodva, nehezen lélegzett, amint a többiek után mászott a falon. Corti elhatározta, hogy korán abbahagyják a mászást, hogy egy kicsit pihenjenek, és talán aludjanak is a másnapi utolsó, nehéz roham előtt. A kiválasztott hely rossz volt, de nem annyira, mint az előző éjszakákon, legalább volt annyi helyük, hogy ülni tudtak. Mínusz tíz fokra csökkent a hőmérséklet. Longhin fagyás mutatkozott. Az éjszakai hidegben, alig 300 méterre a csúcstól, a keskeny párkányon kuporgó Corti és Mayer órákon át alkohollal masszírozták társuk meggémbercdett kezét. A sápadt, didergő Nothdurft kicsit távolabb ült egyik oldalon és minduntalan összegörnyedt a fájdalomtól.
Péntek reggel hat órakor a derék Longhi - alaposan legyengülten és a hidegtői még mindig meggémberedett kézzel - elfoglalta helyét utolsónak a kötélen. Nothdurft két szíverősítő Coramin után kijelentette, hogy mehetnek. De alig telt el néhány perc, Corti látta, hogy a csapat ereje végéhez érkezett. Longhit szinte állandóan figyelni kellett, ahogy a Pók felé kúsztak és kapaszkodtak. Odakiáltoít Cortinak, hogy nem érzi a kezét, ügyetlenül bajlódott a karabinerekkel, és szinte alig tudta elvégezni egyszerű, de igen fontos feladatát: hogy kiszedje a szögeket a falból, amikre égető szükségük lesz később, a kijárati szakadékokban. Nothdurft panasz nélkül küzdötte magát keresztül a jéggel borított harántozáson, de a láz és a görcs legyengítette, s így néha még ahhoz is segítségre volt szüksége, hogy egy karabinert kikapcsoljon. Most már minden centiméter nagy erőfeszítésükbe került. Maga Corti is belátta: nem sok reményük lehet. Képzeletben maga elé idézte az előző nap felettük elszálió repülőt. Olyan váratlanul tűnt fel, hogy sem idejük, sem elég lélekjelenlétük nem volt, hogy jelezzék: bajban vannak. Corti reménykedett, hogy erőtlen integetésüket segélykérésnek értelmezik, bár nem nagyon hitt ebben. Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a svájci vezetők már nem vállalkoznak mentési akcióra az északi falon. Corti végső nekirugaszkodásként összeszedte minden erejét, bár még az ő erőteljes izmai is lankadni kezdtek. Talán, ha sikerül átjutni a Pókon, akkor ő meg Mayer, aki még bírta valahogy, eljutnak a tetőre és segítséget hozhatnak a többieknek. A kötéltársaság fehér felhőbe burkolva vánszorgott lassan tovább.


Hetedik fejezet

Az alpesi mentések első számú szaktekintélye ebben a percben éppen borotválkozott kis lakásában, Münchenben. Ludwig Gramminger már vagy harminc éve hozta le az élőket és halottakat a hegyekből. Tucatjával találta fel a mentő-berendezéseket: a csörlőkből, a kábelekből álló készüléket, amivel a mentés résztvevőit leengedték a hegyoldalakon; a fékeket és emelőcsigákat a leszállás szabályozására; a Gramminger-ülésnck nevezett, háton hordozható szerkezetet, amellyel sérült vagy eszméletlen hegymászókat szállítottak a mentés során.
Gramminger és emberei huszonkét évvel ezelőtt már jártak az Eigeren, amikor Sedlmayer és Mehringer ottpusztult, de a mentési.akciót a hófúvás miatt abba kellett hagyniok. Két évvel később félhivatalos mentőcsapatként ismét visz-szatértek a hegyre, mint a falban lévő osztráknémet kötéltársaság segédcsapata.
Gramminger most ötvenegy éves volt, ő vezette a leghíresebb alpesi mentőcsoportot, a Német Vöröskereszt müncheni Hegyi Mentőit. Alacsony, félszemű, vidám embernek ismerték, hosszú őszesbarna sörénnyel és a mestermászók dagadó lábizmaival. Egész életét mások mentésére fordította. Európa minden részét bejárta kis Volkswagen kombiján, amelynek oldalán ott volt a vöröskereszt. Szinte semmije nem volt, minden találmányát a Hegyi Mentőknek és a Vöröskeresztnek adta, ingyen tartotta előadásait és tanfolyamait az alpesi mentés technikájáról. Nem törődött azzal, hogy a megmentettek közül sokat saját oktalansága juttatott bajba. Nem egy barátja kinevette, mondván, hogy a hegymászók nem érdemlik meg a segítséget.
Amikor a tükör előtt állva reggelre kinőtt szakállát borotválta, figyelmesen hallgatta a bajor rádió híreit. Kezében megállt a borotva, amikor a bemondó hírül adta, hogy négy hegymászó bajba jutott az Eiger északi falán. Az időjárási viszonyok a hegyen rosszak - folytatta a hang -, és nincs remény arra, hogy a két kötélpárost meg tudják menteni. Gramminger már nemegyszer hallotta ezeket a szavakat, ő azonban más mértékkel mért, mielőtt ilyen következtetést vont le. Amikor mások kijelentették: „nincs remény", rendszerint abból indultak ki, hogy a hagyományos módon történő mentés - utat törni a hegyen kampókkal és hágóvasakkal, és hordágyon lehozni az áldozatokat - kilátástalan. De Gramminger tudta, hogy kialakultak már modern módszerek is, és a Hegyi Mentők szervezetének gyakorlott tagjai értenek ezekhez a módszerekhez. Félig borotvált arccal a telefonhoz rohant és feltárcsázta a rádióállomást. Honnan kapták ezt a jelentést, és kinek a véleménye, hogy nincs remény? Az állomás Willi Balmert nevezte meg, a Svájci Alpin Klub grin-delwaldi mentőállomásának vezetőjét. Gramminger Grindelwaldot hívta, ahol megerősítették, hogy a közlemény valóban Balmertől származott.
- Szeretnék odamenni az embereimmel és megnézni, mit tehetnénk, de természetcsen csak akkor, ha ön is engedélyezi - mondta Gramminger Balmernek.
A hegyi mentőcsoportok sohasem versengtek egymással. Számos példa volt már arra, hogy az önkényesen próbálkozó hősködők csoportjai a legegyszerűbb mentéseket is vérfürdővé változtatták, a megmentendők és mentők vesztét okozták.
- Majd értesítem - felelte Balmer. ígérem, hogy visszahívom és tudatom a döntést.
Abban a reményben, hogy segítségét örömmel fogadják, Gramminger a telefonnál maradt, készültségbe hívta a Hegyi Mentők tagjait és intézkedni próbált, hogy mielőbb átjuthassanak Svájcba. A Német Légierőknek van repülőterük Memmingenben, közel a svájci határhoz. Gramminger tudakozódására azt a választ kapta, hogy a svájci határon történő átrepülés megoldhatatlan politikai nehézségekkel jár.
- Akkor kérem, könyörgök, próbálkozzék feljebb! - kérte Gramminger a légierők emberét, aki megígérte, hogy megpróbálja teljesíteni a kérést. Egy óra múlva csengett a telefon. Balmer jelentkezett és nem nagy lelkesedéssel közölte: a Hegyi Mentők megkísérelhetik a mentést. Szerinte semmit sem lehet tenni a bajba jutottakért, de ha a németek meg akarják próbálni, ám legyen...
Nem sokkal később Gramminger lényegesen biztatóbb párbeszédet folytatott a Svájci Légi Mentő Szolgálat egyik vezetőjével, aki hírből ismerte Grammingert, és azonnal hajlandó volt két gépet küldeni az Altén Rhein nevű határvárosba, ahol felveszik a Hegyi Mentők embereit és az Eigerhez szállítják őket. Gramminger elrohant a gyárba rádiókészülékeinek végső ellenőrzésére. Délelőtt u-kor egyik társa, Alfréd Hellepart és még több tag megérkezett a Hegyi Mentők központjába, és megkezdték a felszerelés berakását a Volkswagenbe. Egy órakor a félszemű Gramminger beült a volánhoz, és a kocsi elszáguldott Münchenből Memmingen felé. Útközben felvették még a mentőcsapat három tagját, Lindauban még egyet, majd keresztülhajtottak a svájci határon és megérkeztek Altén Rheinbe. Ott a Svájci Légi Mentő Szolgálat képviselője várta őket, de rossz hírrel. Ugyanaz az alacsony felhőmennyezet és ködréteg, ami megakadályozta, hogy a svájci gépek felvegyék Seilcrt és embereit Intcrlakenbcn, lehetetlenné tette, hogy a Mentőszolgálat gépei a Hegyi Mentők szállítására vállalkozzanak.
- Gyertek! - kiáltotta Gramminger. - Majd felvisz minket a jó öreg kombi a hegyhez.
Az egyre sűrűbb ködben és az eleredő esőben nyaktörő sebességgel száguldottak a Berni-felföldre vezető hágók irányába.
Ugyanezen a pénteken reggel, miközben Gramminger Münchenben sürgölődött, és Seiler türelmetlenül várakozott az interlakeni repülőtéren, Claudio Corti erőtlen kötélegyüttesét a Pók felé vezető, síkossá vált traverzen vezette cs Fritz von Almen egyre figyelt a távcsövével. Egyik óra a másik után telt el, és a sűrű ködben semmit sem lehetett látni. Délután azonban a ködtakaró pillanatnyi hasadásán át láthatóvá vált, hogy von Almen sötét jóslata beigazolódik. A távcső egy mászó elmosódott képét mutatta. A magas férfi, aki délelőtt még olyan keserves lassúsággal mászott a kötél végén, egészen egyedül ült egy párkányon, majdnem 1500 méter magasságban, a Pókhoz vezető hosszú párkány, az úgynevezett Istenek-traverze alatt. Fölötte, nyugati irányban, a kijárati szakadékok aljánál, a Pók felső szélén, vöröses Zdarsky-zsák volt látható, mellette fekete zubbonyt és csuklyát viselő férfi ült.
Hermann Geigcr sível felszerelt könnyű gépein mindenféle viharban repült már. Nem törődött a bizonytalan időjárással, újabb felderítést kísérelt meg a hegyoldalon. Amint a hegyfal felső szakasza mellett elsuhant, látta a nagy darab férfit, amint kétségbeesetten lobogtatta vörös ingét. Feljebb a másik ottrekedt hegymászó integetett elkeseredetten, és úgy tűnt, hogy valamit kiabál. Az életnek semmi más nyomát nem lehetett felfedezni a nagy falon.
Lionel Terray, a francia hegyivezető és a két hegymászó, akiknek vezetője volt, a holland Tom de Booy és Kecs Egeler, visszatértek a szomszédos hegyekből Grindelwaldba, kétnapos mászótúrájukrol. Úgy tervezték, hogy a fogaskerekű vasúton felmennek az Eigergletschcr Hotelba, majd onnan újabb túrára indulnak a Mönch szikláin. De az idő rossz volt, és amíg pénteken Grindeíwaldban őgyelegtek, ismét eszükbe jutott az a négy mászó, akiknek felfelé tapogatócl-zását három nappal ezelőtt figyelték.
- Azt hiszem, már a csókák táplálékai - mondta Terray társainak.
Távcsöveiket a hegyre irányították, de a felhők között semmit sem láthattak. Amikor a késő délutáni vonatra felültek, és az Eigerglct-scher szállóba igyekeztek, a többi utastól megtudták, hogy látták a mászókat. Azok élnek, de szemmel láthatólag nem tudnak tovább menni, a grindelwaldi vezetők testülete pedig kijelentette, hogy megmentésük lehetetlen.
A három férfi még nem tett le arról a tervről, hogy megmássza a Mönchöt. Ezért a szakadó esőben kiszálltak az Eigergletscher szállónál. Elhatározták, hogy megvacsoráznak, egy-két órát alszanak, és ha az idő javul, éjjel egykor elindulnak a Mönchre. Hallgatagon láttak neki a szerényr vacsorának. Mindegyik a maga módján próbált hozzászokni ahhoz a nyugtalanító gondolathoz, hogy csak néhány száz méterrel távolabb négy férfit ostromol a vihar a keskeny sziklapárkányokon. Egeler - a három közül a legkevésbé tapasztalt - csak annyit mondott, hogy csinálni kellene valamit, de belátta, hogy ő nem alkalmas erre. De Booy, az erős amatőr mászó, aki később sok nehéz „első" mászást hajtott végre Peruban, attól a Terraytól várta a jeit, aki korábban segédkezett Maurice Herzog megmentésénél az Annapurnán, és még sok veszélyes hegyi mentésben részt vett. Terray azonban furcsa módon hallgatott, gondolataiba merült és mogorván elterelte a társalgást - már amennyire társalgásról szó lehetett - az Eigeren folyó tragédiáról.
- A hegymászók világa nem olyan hibátlan, mint ahogy sokan hiszik - mondta magában Terray. - Tele van féltékenységgel.
Az a dráma jutott eszébe, ami egy évvel korábban játszódott le az otthona, a Chamonix felett tornyosuló Mont Blancon. Két mászó a csúcstól nem messze elakadt. A chamonix-i Hegyi Mentő Szervezet vezetője tanulmányozta a helyzetet és megállapította, hogy lentről nem tudnak segítséget nyújtani. A hatóságok katonai helikoptereket vetettek be a mentési műveletbe. Amikor az egyik helikopter körözni kezdett a két bajba jutott felett, a légcsavar hóförgeteget kavart fel, az elkápráztatta és megvakította a pilótát, a gép nekicsapódott a hegynek és ösz-szetört. Katonai egység mászói érkeztek a helyszínre, elhelyezték a két legyengült alpinistát a roncs helikopterben, biztonságos helyre vezették a pilótát és társát, s megígérték, hogy másnap visszajönnek a két legyengült hegymászóért. Terray a balsikeres művelet közben érkezett Chamonix-ba, és nem titkolta csodálkozását, hogy nem alakítottak mentőcsapatot a völgyben. Gyorsan összetoborozta saját embereit és nekiindult a csúcsnak. Addigra újabb katonák kerültek bajba és újabb mentőcsapatokat kellett küldeni a mentésükre. Kínos éjszakázás után Terrayt és embereit a rossz idő visszatérésre kényszerítettc. A kudarc végeredménye a helikopterben várakozó, két hegymászó halála volt. Ezt pedig cl lehetett volna kerülni.
- Gyászol a hegymászók tábora - mondotta Maurice Herzog.
Terray azt tapasztalta, hogy éppen azok a vezetők, akik lovagiasan átengedték a katonaságnak saját, hagyományos kötelességüket, támadják és rágalmazzák őt azért a hősies erőfeszítésért, amellyel segítséget próbált: vinni a két haldoklónak. Azt mondták, Terray reklámhajhászásból ment a hegyre.
Mindez átfutott az agyán az Annapurna jó angyalának, miközben komoran ült a vacsora asztalnál az Eigergletscher szállóban. Addigra már tudta, hogy folyamatban vannak a mentési kísérletek. Róbert Seiler és a thuni mentőállomás csapata már mozgásban voltak, és már mások is útnak indultak. A hegymászók között jó-hírű Seiler maga is berni volt. Terray jól tudta, milyen érzelmekkel viseltetnek a hegylakók a külföldiekkel szemben, épp ezért Seiler a megfelelő ember mentési kísérlet vezetésére, és úgy gondolta, hogy ő, Terray okosabban teszi, ha távol tartja magát ettől.
De vajon ez lesz-e a végső döntése? Terray újból elkezdte lelkiismeretének és józan eszének kínzó vizsgálatát. És hirtelen minden alól felmentette társai határozott szava. Egeler így szólt:
- Azt hiszem, Lionelnek csatlakoznia kellene a mentéshez. Ott van a helye köztük.
De Booynak is ez volt a véleménye.
- Menned kell, Lionel, köztük a helyed. Seilerrel kell tartanod.
- Rendben van - mondta végül Terray -, de nem úgy, hogy odatolakszom. Csak akkor megyek, ha igazán szükségük van rám és ha hívnak.
De Booy a telefonhoz ment és felhívta Seilert.
- Lionel Terray van itt az Eigergletscher szállóban - mondotta. - Gondolja, hogy tudna valamiben segíteni?
Seiler gondolkodás nélkül felelte:
- Nagy örömmel venném a segítségét.


Nyolcadik fejezet

Seiler és Friedli számára a pénteki nap a sikertelenség és zűrzavar jegyében telt cl. Seiler héttagú csoportja a délelőttöt azzal vesztegette el az interlakeni repülőtéren, hogy várta a svájci mentőszolgálat gépét, amely azonban a sűrű ködben nem tudott leszállni. Délután feladták a reményt és autón a lauterbrunneni állomásra mentek, ahonnan fogaskerekű vasút, ha lassan is, de felviszi őket a hegyre. Már éppen fel akartak szállni az utolsó vonatra, amikor Friedli és huszonegy főnyi legénysége is megjelent és a két mentőcsoport itt egyesült.
Amikor a vonat zakatolva haladt a hegyoldalon felfelé, a Kleine Scheidegg szállók irányába, a kupéban összezsúfolódva, Seilernek és Friedlinek olyan döntést kellett hoznia, ami az egész vállalkozás sikerét vagy kudarcát meghatározhatta. Leegyszerűsítve, mindössze arról volt szó, hogy hol szálljanak majd le a kisvasútról. Az ugyanis Scheideggtől felmegy az Eigergletscher állomásig, eltűnik az Eiger és a Mönch belsejébe vájt hosszú alagútban, és a Jungfrau nyeregnél bukkan ismét elő 3 és félezer méterrel a tenger szintje felett.
Két választásuk maradt, mindkettő más nehézségekkel járt. Az egyik, hogy leszállnak Eigergletschernél, és felmásznak 1650 méterre az Eiger nyugati oldalán a csúcsig. Normális időben ez az út nem különösen nehéz. Ez a hagyományos „könnyű út", amelyen az üdvözlők az északi fal legyőzőinek fogadására pezsgővel megrakodva felsietnek. Általában nem meredekebb 45 foknál, és csak helyenként számít nehéznek.
A másik lehetőség az volt, hogy továbbmennek a vonattal a végállomásig, a Jungfrau nyergéig, így 1100 méterrel magasabbra jutnak, mint az Eigergletschcr magassága, viszont körülbelül 3 kilométerrel távolabb kerülnek délnyugati irányba. Innen északkeleti irányba kellene menniök, visszafelé a Jungfrau vonulatának gerincén, át kellene harántozni a Mönch oldalán, és végül, közel 400 métert kellene mászni az Eiger nyergéből a csúcsig.
Jó időben egy percig sem gondolkoztak volna, hogy mit tegyenek. Leszálltak volna az Eigergletschernél, és megmásztak volna a nyugati falat. Most azonban ömlött az eső. A nap folyamán az alacsony nyomású légrétegek és a „Föhn" szél magasabb hőmérsékletet hoztak magukkal; a megolvadt hó és jég dél óta mennydörögve lezúduló lavinákat indított el a nyugati hegyoldalon. A sziklákat csapkodó záporok még jobban meglazították a köveket, és Seiler meg Friedli nem tudták elképzelni, hogyan tehetnék meg a súlyos mentőfelszereléssel megrakott embereik az objektív veszélyekben bővelkedő utat, még akkor is, ha csak negyvenöt fokos emelkedőt kell megmászniuk. A Jungfraujochtól az Eiger csúcsáig vezető út viszont kétségtelenül hosszabb és helyenként alattomos terepen vezet keresztül, harántozással jár, amelynek szintkülönbsége nem sokkal kevesebb, mint a másik útnak, de mivel végig a gerincen haladnak, nincsenek kitéve a lavina- és a sziklaomlás veszélyének.
- Nem nagy a választék - mondta Seiler.
Gyorsan kellett dönteniük. A Kleine Scheidegg állomáson a vonat csak arra várt, hogy utolsó esti menetét megtegye a Jungfrau-hágóig. Ha megállnak Kleine Scheideggen és lekésik a vonatot, a helyzetük még azzal is nehezül, hogy át kell gyalogolniok a vasúti alagúton a mászás kiindulópontjáig, ami így megrakottan nagyon fárasztó lenne, feltételezve, hogy a makacs vasúti tisztviselők egyáltalán engedélyt adnak erre. Ebben Seiler és Friedli egyáltalán nem volt biztos. A régi svájci szólás szerint „kabátujjukból rázták ki a döntést": úgy határoztak, hogy végigmennek a vonattal, és megkockáztatják a hosszú harántozást. Késő este megérkeztek a Jungfrau nyergében meghúzódó csöpp vasúti állomáshoz és szállóhoz. Innen még egyszer felhívták Willi Balmert, aki végső döntésként közölte velük, hogy a grindelwaldi vezetőknek nincs szándékukban megpróbálkozni a mentéssel. Seiler még rövid beszélgetést folytatott de Booy-val telefonon, aztán az egész svájci csapat - öszesen 29 ember, szakértő alpinistáktól kezdve a rövidhullámú rádiósig, aki addig még csak könnyebb mászásokban vett részt - betért a szállóba néhány órai alvásra.
Mikor Terray maradék kételyei is eloszlottak a mentési kísérletben való részvétellel kapcsolatban, elhatározta, hogy vonatra száll Eiger-gletschernél, és Jungfraujochnál csatlakozik a svájci csapathoz. Kiderült azonban, hogy az utolsó vonat is elment. Kacérkodott a gondolattal, hogy különvonatot kér a vasúttól, de azt gyorsan el is vetette. Tudta, hogy az Oberland vasutasai az egész mentési akciót dőre vállalkozásnak tekintik: szerintük csak szépen mász-szanak le a hegyről az ottrekedtek, ugyanúgy, ahogy felmásztak.
- Át is mehetnél az alagúton - javasolta Egeler. - Nem egészen hat és fél kilométer a Jungfraujochig.
De Terray már ismerte a bernieket és Jungfrau vasútjukat. Lehetetlen végigmenni az alagútban úgy, hogy az ember ne találkozzék legalább egy körzeti őrrel, és ezek a barátságtalan fickók ilyenkor ráparancsolnak a betolakodókra: forduljanak vissza és hagyják el az alagutat, bármilyen célból is mentek oda. Ez volt a szabály, és ők ragaszkodtak hozzá, főleg azért, mert az megegyezett saját előítéleteikkel és véleményükkel.
Terraynak azonban valahogy mégis fel kellett jutnia a Jungfraujochra.
- Talán tudnánk egy rendkívüli engedélyt szerezni, hogy átmenj az alagúton - ajánlotta ele Booy.
- Megpróbálhatjuk - válaszolt Terray.
Az eszes és megnyerő modorú de Booy, aki mellesleg több nyelven beszélt, felkereste az Eigerglctscher állomás alkalmazottait, és saját svájci-német nyelvükön kért tőlük engedélyt.
- Szó sem lehet róla - mondták a vasút emberei. Ellenkezik a szabályzattal.
- Kitől lehetne ilyen engedélyt kérni? - kérdezte de Booy.
A vasutasok közölték, hogy a központ Bernben van, semmi akadálya, hogy megpróbálja, de már most megmondhatják, hogy kár a fáradságért. De Booy felhívta Bernt, több vasúti hivatalnokkal beszélt, majd végül eljutott egészen az igazgatóig.
- Szó sem lehet róla!™ jelentette ki az igazgató. A szabály az szabály! Nem változtathatunk a szabályzaton semmiféle mentési akció kedvéért.
- Ez a végső álláspontjuk? - kérdezte de Booy.
- Végső és hivatalos.
De Booy beszámolt Terraynak. A francia csöppet sem volt meglepve.
- Tipikus berni felfogás - jegyezte meg. -Nincs más hátra, mint lefeküdni, és majd reggel megpróbálunk csatlakozni a mentőcsapathoz.
- De hiszen addigra már elindultak a hegygerincen át - vetette ellen de Booy.
- Akkor egyedül másszuk meg a nyugati falat - vágta rá Terray.
A három férfi a berniek makacssága iránti ellenszenvtől és a falba szorult alpinisták iránti szánalomtól áthatva hajtotta álomra fejét éjfélkor.
Aznap, pénteken, már leszállt az este, amikor Ludwig Gramminger és a vele tartó müncheni Hegyi Mentők elhatározták, hogy a kombin utaznak Grindewaldba. A túlterhelt mikrobusz zuhogó esőben haladt Zürich felé, merészen vette a kanyarokat.
- Hallod-e, Wiggerl - szólította meg Hellepart Grammingert becenevén -, kész vagyok szembenézni a halállal az Eigeren, de ha egy mód van rá, nem szeretnék szörnyethalni az országúton.
- Nyugodj meg - felelte Gramminger a volán fölé hajolva, egyetlen szemével az alig átlátszó ködöt kémlelve -, nincs szándékomban meghalni sem itt, sem máshol, de ha nem érünk a hegyre minél hamarabb, akkor már késő és hiábavaló lesz az egész.
- Csak ugratni akartalak, Wiggerl - mondta a szeretetre méltó Hellepart, egy jól megtermett, 90 kilós férfi, aki már sokszor csüngött a Gramminger-féle kábelek végén, parancsnokuk ügyességére és leleményességére bízva életét.
Hamarosan maguk mögött hagyták Zürich és Luzern fényeit, és elérkeztek a Brünig-hágóhoz, amely északról kanyarodik be a Felföldre. Hellepart becsukta szemét és szundikálni próbált, miközben Gramminger a kombival a sűrű esőfüggönyön keresztül száguldott, és úgy vette Brünig hajtűkanyarjait, mintha síneken haladna. Keresztülmentek az alvó Interlaken városán, és éjfélkor Grindelwaldba érkeztek. A falu sötét volt. A hegyre felvivő utolsó vonat már rég visszaérkezett, és éjszakára a kocsiszínbe tolatták. A müncheniek tűnődtek, mitévők legyenek. A hegyen emberek haldokolnak, de Grindel-wald lakóit ez nem zavarta éjszakai nyugalmában.
Max Eiselin aznap jött meg az Engelhörner-ről, és éjszakára egy szállodába tért be. Szobájában bekapcsolta a rádiót, s megdöbbenve arról értesült, hogy a két kötélegyüttes elakadt az Eigeren, és megkezdődtek a mentési munkálatok. Pizsamájára kapkodta átázott hegymászó ruháit, a telefonhoz rohant, és felhívta anyját Luzernben. Igen, közölte anyja, egy Róbert Seiler nevű ember már többször kereste Maxot. Valami baj van az északi hegyoldalon. Eiselin gyorsan befejezte a beszélgetést, elrohant a szállóból és új kocsiján Grindelwaldba indult. A völgy kis üdülőhelyén minden mozdulatlan volt. Az összes szállodát alvó turisták töltötték meg. Sokan csak azért jöttek, hogy tanúi legyenek a hegyen folyó élet-halál küzdelemnek. Eiselin leparkolt a vasútállomásnál, és az első ülésre kuporodva megpróbált néhány órát aludni, mielőtt elindult az első reggeli vonattal. Éppen elbóbiskolt, amikor közelgő gépkocsi zaja riasztotta fel. Kinézett az ablakon és egy mikro-buszt pillantott meg, oldalán vöröskereszttel. Leállította és nagy megkönnyebbülésére Ludwig Grammingert, és a müncheni Hegyi Mentők sok más híres tagját ismerte fel.
- Nincs semmiféle különvonat? - kérdezte Eiselint Gramminger.
- Miféle különvonat? - mondta Eiselin.
- Hát ami felvisz bennünket a hegyre. Tudták, hogy jövünk. Ma reggel kaptam meg Willi Balmer engedélyét.
- Ha tényleg jól értetted, hogy különvonatot kaptok, akkor furcsállom a dolgot - szólt Eiselin. - Láthatod, az állomást bezárták éjszakára.
- Telefonáljunk Balmernak - mondta Gramminger -, és lássuk, mi a helyzet.
A telefon hosszú perceken át csengett, de senki sem vette fel Balmer lakásán.
- Menjünk oda és verjük ki az ágyból! - indítványozta Eiselin. - Ha tudta, hogy ide jöttök, egész biztos, hogy legalább szállodai szobáról gondoskodott.
Bepréselték magukat a most már valóban zsúfolásig megtelt kombiba, és úgy tették meg a rövid utat Balmer házáig. Töbszöri erélyes kopogtatásra végre megjelent a mentési testület vezetője hálóingben és álmosan dörzsölgettc a szemét.
- Itt hozom a müncheni Hegyi Mentőket - köszöntött rá Eiselin. - Hogy állnak a dolgok?
- I' weiss nüt - mondta Balmer a felföldiek tájszólásán. - Nem tudok semmit.
- Úgy érti, hogy még csak nem is gondoskodott éjszakai szállásról ezeknek az embereknek? - kérdezte Eiselin.
- I' weiss nüt - ismételte Balmer. - jöjjenek vissza reggel, és akkor meglátjuk, mit tehetünk.
Miközben visszakocsiztak Grindelwald központjába, Eiselin csalódottságot és zavart érzett. Megértette a grindelwaldi vezetők magatartását (bár nem értett velük egyet). Kívülálló nem mondhatott ítéletet azokról, akiknek már rég elegük volt az Eiger feltűnést kereső má-zóiból, akik már rég elhatározták, hogy ülősztrájkkal rettentik vissza azokat, akik szerintük nem egyebek, mint öngyilkosjelöltek, ezért tehát nem hajlandók részt venni a hegyoldalon semmiféle mentésben. De ez nem magyarázza Balmer viselkedését a müncheniekkel szemben. A svájciak illemtana is azt követelte, hogy előzékenyen fogadják a vendégeket, még akkor is, ha csak azért jöttek, hogy megnézzék a tájat. Senki sem kérte Balmert, hogy felmenjen a hegyre, és furcsa volt, hogy nem vette fel a telefont, nem foglalt szobát, és még csak nem is intézte el, hogy a vonat felvigye a münchenieket irgalmas küldetésük színhelyére.
Eiselin értetlenül vonta meg a vállát.
Még négy órájuk volt az első reggeli vonat indulásáig. Mindnyájan kimerültek - Eiselin azért, mert egész nap az Engelhörnert mászta, a Hegyi Mentők meg a hosszú úttól, amit Münchentől megtettek. Gramminger és emberei már meggyőződtek arról, hogy az összes szálloda megtelt turistákkal és szájtátókkal.
- Gyertek - mondta Eiselin. - Valami eszembe jutott.
Az volt a terve, hogy a vasúthoz közeli Hotel Glacierben kér egy kis helyet, néhány pamlagot az előcsarnokban vagy valamelyik folyosón, ahol kiteríthetnék hálózsákjaikat. De akárhogy dörömböltek és kiáltoztak, képtelenek voltak felverni a portást. Körbejárták a szállodát és hátul néhány nyitott ablakot találtak. Eiselin felmászott az egyik müncheni vállára és benézett. Valamiféle hálótermet látott, ahol cserkészlányok csoportja aludt néhány felnőttel. Atlépett az ablakpárkányon és az egyik alvó gyomrán kötött ki. Amikor a zűrzavar elült és mindent elmagyaráztak, az expedíció fáradt tagjai egymás után bemásztak az ablakon, és összekuporodva lefeküdtek a néhány üres ágyra.
Augusztus 10.-e volt, szombat, majdnem három óra. Gramminger hat órára állította be ébresztő karóráját.


Kilencedik fejezet

Pénteken kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.
A németek mintegy öt méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót, és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta, mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást. Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását. Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.
- Volo! Repülök! - Majd: Tieni mi! Tartsál!
Corti ösztönösen nekifeszült a kötélnek. Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért, megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé. Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa kiáltását:
- Claudio! Eresszél le! Itt van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!
Corti égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává vált.
- A párkányon vagyok! - kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.
- Mi történt Stefano? - szólt le Corti a magasból.
- Megfagytak a kezeim. Nem tudtam velük markolni.
- És most hogy vagy?
- A kezeim dermedtek, nem érzem őket. Megfagytak. Még a kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.
Corti odaszólt a két németnek, akik a kötelet fogták, hogy tartsák meg, ha esetleg kiesne gyenge állásából. Megpróbált leereszkedni Longhihoz. Megindult a jéggel bevont lejtőn lefelé. Ez a vállalkozás az első perctől kezdve mindnyájuk számára veszélyes volt. Nothdurft kétségbeesetten próbálta tartani magát a néhány centi széles párkányon; Mayernek állandóan ügyelnie kellett társára, mert többször úgy érezte, hogy nemcsak Cortit, hanem Nothdurftot is biztosítania kell, mert az már többször a kötélre nehezedett. Corti lemászott egy kiszögellésre vagy tizenöt méterre Longhi fölé. Innen azonban csak szabad függeszkedéssel lehetett volna továbbjutni, de a lebegő súlyt az igazán hősiesen viselkedő Mayer sem tudta volna megtartani.
- Vigyél fel, Claudio! - könyörgött Longhi.
- Ne félj, Stefano, felhozlak - felelte Claudio.
Néhány kísérletet végzett, hogy felhúzza, de hamarosan belátta, hogy a legyengült állapotban levő, magatehetetlen és nehéz olasz súlyával nem bír. A kötelek a jég éles szélén súrlódtak, és Corti látta, hogy azok foszlani kezdenek. Mayert is kérte, hogy vele együtt húzza a köteleket, azonban azok úgy helyezkedtek el, hogy Mayer próbálkozásai következtében Corti keze a jéghez szorult. A további kísérletezés tehát reménytelennek látszott. Ekkor Corti megkísérelte Longhit biztatással rávenni, hogy segítse fel saját magát. De Longhi ereje elfogyott. Fagyott kezével ügyetlenül kapaszkodott a sziklába, és képtelen volt megindulni a párkányról.
- Stefano, hogy érzed magad? Hogyan haladsz? - kiáltott oda Corti.
- Húzzál fel Claudio! Egyedül nem megy.
- De hogyan, Stefano? - kérdezte Corti. - Már nekem is fogytán az erőm. A németek is kikészültek.
Corti tudta, hogy Longhinak a párkányon kell maradnia, amíg a többi megpróbál a tetőre jutni és segítséget hoz. Nincs más megoldás. Corti egy karabineren leengedte a hálózsákot a maradék élelemmel és gyógyszerrel, aztán lekiabált:
- Stefano, megyek és segítséget keresek. Holnap visszajövök és felviszlek. Stefano, hallasz engem?
- Igen — felelte Longhi. — Rendben vagyok. Várok rád.
Corti utoljára még visszapillantott társára, aki lógó lábbal a keskeny párkányon ült egy meredek letörés felett. Legalább él - gondolta Corti -, és láthatólag semmi sérülése nincs a fagysebektől eltekintve. Enni és pihenni is tud majd. Corti falikampókat vert a szikla kiugró részébe, és odaerősítette a Longhit tartó két kötelet. Így legalább sem a vihar, sem a szél nem tudja lefújni Stefanót a szikláról, mert a biztosító kötelek megtartják. Corti lekiáltott:
- Addio, Stefano. Coraggio! Bátorság! - Aztán megkezdte a visszamászást a síkos sziklán a ködben.
Három óráig tartott a Longhi felhúzására irányuló próbálkozás, és most reggel tíz óra volt. Esőt hordozó felhők vágódtak a hegynek, amikor a lankadó mászók a Fehér-Pók felső szakaszán vágtak keresztül. Mellettük elsüvítettek a leomló kövek és lavinák. Néhány óra múlva azonban elérték a kijárati szakadékot, az északi fal utolsó előtti akadályát. Most már alig több mint 300 méter választotta el őket a csúcstól és még kevesebb annak aránylag könnyen legyőzhető hólejtőjétől. De Nothdurftot kemény próbára tette a csúnya, kőhullás vájta csatornában való küszködés. Mayernek és Cortinak minduntalan meg kellett tartania fentről, és nemegyszer hol egyikük, hol másikuk mászott vissza, hogy segítsen a gyenge németnek egy-egy karabinert kinyitni. Délután háromig a kötélcsapat legfeljebb száz métert mászott felfelé a felhők közt. Corti mint előmászó, éppen szöget vert be néhány méterrel a többi felett, amikor egy lezuhanó kő fejen találta. Bukfencezve és a falhoz csapódva zuhant le az űrbe. Nagyot rándult a kötél, és Corti ott lógott a Pók meredek jege fölött, vagy húsz méterrel társai alatt. A fején tátongó, hosszú sebből vörös vércseppek fröccsentek szét a levegőben, és érezte, hogy eszméletét veszti.
- Húzd! Húzd meg a kötelet! - kiáltotta olaszul.
Hosszú másodpercek teltek el, amíg a németek megértették, és függőleges helyzetbe manőverezték Cortit, aki a kötélen függve, megragadott egy kiálló sziklát és odakapaszkodott a hegyfalhoz.
Ekkor Maycr néhány méterrel lejjebb ereszkedett egy biztosabb állást nyújtó párkányra. Meghúzta a kötelet, visszasegítette Cortit azon a húsz méteren, amit zuhant. Corti feje zúgott, arcát vér borította és félig önkívületi állapotban volt.
- Azért mégsem győz le bennünket ez a hegy! - mondta vadul, majd felállt és megindult felfelé, de reszkető lába megbicsaklott. A két németnek köszönetet mormolt. Közben Mayer hóval mosta meg és bekötötte a sebét. Azon tűnődött, vajon megértik-e, hiszen Stefano már nem volt velük, hogy tolmácsoljon. Akkor eszmélt csak rá, hogy Mayer valamit magyaráz neki.
- Holnap öt órakor - mondta Mayer. Átadta Cortinak az ő vörös Zdarsky-zsákjukat.
- Holnap ötkor - ismételte Mayer, majd a két német megindult a kötélen a hegytető felé.
- Visszajönnek értem holnap - mondta magában Corti, aztán figyelte, hogyan haladnak előre három, majd tíz métert. Látta, hogy egy idő múlva megállnak, erőtlenül rámosolyognak, majd eltűnnek fent a ködben.
Robert Seiler ezen az éjszakán valamivel tizenegy óra után a Jungfrau nyergén, Európa legmagasabban fekvő vasútállomásán hálózsákjában feküdt, és a lázas sietséggel összeverbuvált csapat esélyeit latolgatta. Körülötte mindenütt a mentőcsapat tagjainak körvonalait láthatta.
Ott volt a Les Bouquetins, a „kőszáli kecskék" hat tagja, valamennyien élvonalbeli alpinisták, akikkel Seiler már többször mászott együtt. Aztán ott volt a thuni mentőállomásról Friedli, a különleges mentési berendezések szakértője, huszonegy főnyi csoportjával. Bármilyen bátrak is, gondolta Seiler, közülük néhányan talán túl sokra vállalkoznak, amikor a sötétben a gleccsereken át nekivágnak a hosszú útnak, a Mönch déli oldalán keresztül az Eigcr csúcsáig. Ez az út világos nappal gyakorlott hegymászónak is elég nagy problémát okoz. De ők majd az éjszaka sötétségében indulnak útnak, hogy a friss hóval borított gleccseren és sziklán át utat törjenek kábelekkel, élelemmel és az éjszakázáshoz szükséges felszerelésekkel megrakottan. Friedli-ben biztos volt Seiler. Ez a rendíthetetlen thuni már sok nehéz hegymászásnál és mentésnél tüntette ki magát. De Friedli csapatába szükségszerűen bekerültek olyanok is, akikre azonkívül, hogy rádiósokként dolgoztak, nemigen számíthattak. Szerepük azonban a mentés sikere szempontjából életfontosságú volt. Amikor a mentőket vékony kábeleken kell leengedni a sziklán a mélységbe, biztosítani kell az elsőrangú és megbízható rádióösszeköttetést a vonal mindkét végén. Ha a kábel megakad, a mentés katasztrófává válhat. De hogyan teszik meg ezek a rádiósok ezt a nehéz utat? Lehet - gondolta az álommal küszködő Seiler -, hogy nem volt helyes az emberekkel ilyen magasra jönni. Néhányan máris hasogató fejfájásról és szédülésről panaszkodtak, mert nem volt idejük, hogy akklimatizálódjanak a magassághoz. Oxigénhiányban szenvedtek. Talán okosabb lett volna, ha az Eigergletscheren maradnak és a nyugati hegyoldalon másznak fel, de túlságosan rövid idő alatt kellett dönteni! Most már nem volt más választás, mint egyenesen továbbmenni.
Seiler aznap csak percekig alhatott. Két órakor Friedii felébresztette és csak annyit mondott:
Megyünk.
Sietve öltözködtek és súlyos csomagokat szíjaztak egymás hátára. Seiler és kötéltársa, Martial Perrenoud, valamint egy másik kötélpáros, Paul Müller és Willi Uttendoppler kevesebb terhet kapott, mert nekik kellett utat vágni a többiek számára. Kiléptek a vasútállomás egyik oldalkapuján, és egy hihetetlenül megváltozott világ tárult a szemük elé. Amikor lefeküdtek, ömlött az eső és lavinák mennydörögtek alá a hegyekről. Most pedig süvítő, jeges szél fújt északnyugatról, és elsöpörte a felhőket. Felettük fényesen ragyogtak a csillagok, az épület ereszeiről fél méter hosszú jégcsapok csüngtek, és ahol addig víz volt, az mindenütt jéggé dermedt. A kép lélegzetelállítóan szép volt, csak nem annak a huszonkilenc férfinek, akiknek ezt a hosszú utat jeges szélben kellett végiggyalogolni Svájc tetején. Ha korábban voltak kétségeik, hogy melyik utat válasszák, ez a kétség most teljesen eloszlott. Főleg azért utaztak egészen a Jungfraujochig, hogy elkerüljék a nyugati oldal lavináit és sziklaomlásait. Most azonban minden hómezőt és minden sziklát bilincsbe vert a hirtelen jött fagy, s ez az objektív veszély teljesen megszűnt. Ilyen körülmények között a nyugati fal megmászása gyerekjáték lett volna, de a jéggé változott Mönch déli oldalán az út kétszeresen megnehezült. Seiler a kiszámíthatatlan időjárást átkozta, amikor három társával elindult a holdfényben.
A metsző szélben keresztülverekedték magukat a Mönch felé vezető gleccseren. Másfél órája mentek, amikor Uttendoppler felkiáltott, és eltűnt a szemük elől. Beszakadt alatta egy mély hasadékot takaró, vékony hó- és jégréteg. Szorosan beékelődött a szűk repedésbe, csak karja és feje látszott ki. Seiler, Perrenoud és Müller, majd a hamarosan hozzájuk csatlakozó másik kétszemélyes kötélegyüttes rángatta, húzta, de meg sem tudták mozdítani. Értékes időt és energiát vesztettek el azzal, hogy az öt ember lerakta csomagjait, megragadta Uttendoppler karját és lassan kivonszolták a beszorult testet a hasadékból. A horzsolásokkal borított Uttendoppler ragaszkodott ahhoz, hogy továbbmenjen, és a három kötélegyüttes újból megindult a szélviharban. Órákig tartó, veszélyes útkeresés után elhaladtak a Mönch mögött, majd az Eigerjochról kellett feljutniuk. A szél azonban lefújta a havat a nyereg szakadékos széléről, és most visszaverve a hold hideg fényét, tükörszerűen függtek a sima jégtáblák. A kötéltársaságok együttes erővel vasszögeket vertek, és hosszú kábeleket feszítettek ki az utánuk haladók számára, akik a nehéz felszerelést cipelték. Friedli és kötéltársa, Walter Stáhli, aki a kiindulási pontról az utat verők után indult el, most beérte őket, és előre ment, hogy utat törjön. Gyötrelmes út következett. Közben a mentőcsapat tagjainak sokszor jutott eszébe, hogy aznap mennyivel könnyebb lett volna feljutni a nyugati oldalon. Vasárnap reggel tíz órakor a széllel küszködő Friedli és Stáhli végre megvethette lábát az Eiger jéggel borított csúcsán. Itt két idegent pillantottak meg, akik azzal bajlódtak, hogy csákányaikkal lapos helyet egyengessenek a hómező lejtős tetején.
Aznap hajnali négykor — miközben Perrenoud, Seiler és a többiek azzal küszködtek, hogy társukat kihúzzák a szakadékból, Friedli meg Stáhli pedig még nem érték be őket -, Lionel Terray és Tom de Booy az Eigergletscher állomásról nekivágott a nyugati hegyoldalnak. Az utat jegesnek, de biztonságosnak találták, a lavina és a sziklaomlás veszélyét egyelőre megszüntették az északnyugati irányból süvítő, sokszor 80 kilométeres sebességgel rohanó szelek. A két férfi remek formában volt, hiszen előzőleg több napon át túráztak a Felföldön. Klasszikus stílusban másztak, felváltva biztosították egymást a kötéllel a nehezebb helyek leküzdésénél, és hágóvasakkal vágták át magukat a kemény, hóval fedett meredek lejtőkön. De Booy, az erős amszterdami tanár, szorosan a híres chamonix-i vezető nyomában haladt, és alig telt el két óra, már a hegyoldal feléig értek. Innen már láthatták a többieket, akik a Mönch oldalában haladtak, kitéve az észak felől szünet nélkül arcukba vágó szélnek. Két férfi haladt elöl, kitartóan, hátrább jött még hat, és jóval mögöttük, a magas jégmezőn széthúzódva, nehéz terhükkel, küszködve még egy tucatnyi elmaradozó mászó. Ez csak a svájci csapat lehet, amely a Jungfraujochról indult. Terray azon kapta magát, hogy mély elérzékenyülést érez a bátor férfiak láttán, akik közül némelyik - szemmel láthatólag - nem is jó hegymászó. Minden lépésnél életüket kockáztatják. És miért? Semmiért — gondolta magában. Ilyen hideg éjszaka után senki sem maradhatott élve az északi hegyoldalon. Lehetetlen, hogy akár a legerősebb mászó is kibírna hat vagy hét éjszakai táborozást ezen a szörnyű hegyen, amit betetőzött az aznap éjjeli, velőkig ható, hideg szél. — Nincs még egy hely az egész földkerekségen - tűnődött magában Terray -, ami olyan ellensége lenne az embernek, mint az északi fal. Bizonyos, hogy azon ma már senki sem él. De akkor miért csatlakozott ő is a mentőcsapathoz, miért tette ki magát azok rágalmazásának, akik szépen távol tartják magukat a mentéstől és kényelmes otthonukban maradnak.
- Ezekért a svájciakért teszem - mondta magában Terray. - Ezekért a bátor, nagylelkű emberekért — és ugyanúgy, mint valamikor az Annapurnán, áthatotta az összetartozás nagy érzése ezek iránt a hős emberek iránt, akik nem latolgatták az eséseket, hogy segítséget vigyenek a bajba jutottaknak, akármilyen veszélyes vállalkozásról volt is szó.
Fél nyolckor Terray és a holland már csak 300 méterre voltak a csúcstól. Kimerészkedhettek a lemezes kőzet és jég szélére, amely a nyugati falat az északitól elválasztja. Az északi falba nem lehet innen bejutni, de belátni lehet. Ezért innen kémlelték végig a mélységet az eltűntek utolsó nyomait kutatva. Terray bekiáltott a falba, de ahogy feltételezte is, választ nem kapott. Majdnem fél óráig kiáltoztak de Booyval felváltva, de csak a törmelékes sziklagerinc körül száguldó és süvítő szél adott választ. Megindultak visszafelé a gerincen, hogy megtegyék a még hátralevő utat a csúcsig, de akkor valahol a messzeségben bizonytalan kiáltást véltek hallani. A svájciak felé tekintettek, mert először azt hitték, hogy azoktól jön a hang, de azok láthatóan saját problémáikkal voltak elfoglalva. Terray azonban ismét kiáltott, és akkor tisztán, az északi fal felől hallották a választ.
- Alig hiszek a fülemnek! - szólt Terray. - Valahol élő ember van arra!
- Persze az is lehet, hogy képzelődünk, Lionel — mondta de Booy.
De akkor már újabb és újabb kiáltásokat hallottak. Nem tudták kivenni, hogy a kiáltozó mit mond, sőt azt sem, hogy milyen nyelven beszél, de az biztos volt, hogy a hang az északi falból jött. Terraynak és de Booynak a lelkesedés és meghatottság szárnyakat adott. Megindultak újra a csúcs felé. Erőltetett menetben haladtak a hátralevő szakaszon, hogy idejében odaérjenek, és segíteni tudjanak a svájciakon, akik addigra már valószínűleg a tetőre érnek.
Háromnegyed kilenckor értek a csúcsra, amely éppen olyan elhagyott volt, mint tíz évvel korábban, amikor Terray és partnere, Lachenal, kétnapos megerőltető mászás után meghódította az északi falat.
Itt már sehol nem találtak olyan széltől védett helyet, amely menedéket adott volna a viharként tomboló szél ellen. Terray attól félt, hogy a szél lefújja őket a csúcs éles, keskeny gerincéről az egyik vagy másik oldalra. Ezért, hogy felmelegedjenek, és hogy valahol meg tudják vetni a lábukat, vízszintes területet kezdtek vágni maguknak a gerinc jegében. Már majdnem két óra hosszat dolgoztak, amikor megjelent az első két svájci. Éppen hogy üdvözölték egymást, bemutatkozással már nem is vesztegették az időt. Kurtán, minden hűhó nélkül egy-két szót váltottak, néhány dolgot jelbeszéddel közöltek, majd a két svájci leült Terray és de Booy mellé és nekilátott a teafőzésnek.


Tizedik fejezet

Pénteken, amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat. Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek, mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt, fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos mosolya. Az akkor huszonhét éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába, Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.
De volt egy hegy, amire még egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.
Pénteken késő este érkeztek Grindelwald-ba. Mivel ők sem találtak üres szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül, összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött, felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták, hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.
- És nem tudják, hogy kik azok? - kérdezte Cassin.
- Azt biztosan tudjuk, hogy közülük kettő német - válaszolt Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek szerint olaszok.
Cassin és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül, hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart edzést a Himalájába tervezett útja előtt.
- Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok - mutatkozott be.
Gramminger szintén bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:
- Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.
- Nagyszerű! - válaszolta Gramminger. — Minden segítség jól jön.
A müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk, mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után. Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja Friedlitől, mi történik.
- Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni, lemenni a Jungfraujochhoz, vonatra ülni Eigergletscher felé, hogy onnan közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.
- Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.
- Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló rögzítőhorgok, egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál maradtak, akik visszafordultak.
Majd mi hozunk mindent, amire szükségetek van — mondta Gramminger.
Tíz órára a Hegyi Mentőszolgálat megnövekedett csapata felért az Eigergletscher állomáshoz. Itt, mielőtt útnak indultak, nekiláttak a felszerelés előkészítésének és felosztásának. Cassin, Mauri és Eiselin elöl haladt egy kötélegyüttesként, hogy utat törjön az utánuk jövő teherhordók számára. Gyorsan másztak felfelé, hála a Terray és de Booy vágta lépcsőknek. Egyébként őket már jól láthatták a csúcson. Egy órakor a két olasz és Eiselin ahhoz a ponthoz ért, ahol a lábnyomok letértek az északi oldal fölé kinyúló pillér irányába. - Talán láttak valamit - mondta Mauri, és a három férfi követte a nyomokat a pillér széléig, de a havas hegyoldalon nem láttak semmit. A szél ellenében azonban gyenge hang hallatszott. Úgy tűnt, hogy neveket kiált, ugyanazokat a neveket újra és újra. Aztán csönd lett, nyögéseket hallottak, majd ismét neveket. Mauri egészen kihajolt a mélység fölé, és az első szót lekiáltotta, ami eszébe jutott, a Lecco klub nevét:
- RAGNI-I-I-I-I-I.
A hegyoldalról, sokkal halkabban, mint Mauri kiáltása, megjött a válasz, ugyanaz a Ragni jódlizás, amivel a Lecco klub tagjai érintkeztek egymással a Crigna csúcsai között.
Mauri lekiáltott:
Chi sei? Ki vagy?
- Longhi - felelt a hang. - Stefano! Megfoghatatlannak tűnt Cassinnak és Maurinak, akik mindketten jól ismerték Longhit - ezt a hatalmas, barátságos mackót, aki még életében nem mászott magasabb hegyre, és már jócskán középkorúnak számított -, hogy éppen ő az egyik bajba jutott az Eigeren. Lehet, hogy rosszul hallották a nevet? A hang irányába nézve megláttak egy magányos alakot egy keskeny párkányon, kétségbeesetten lobogtatva a Ragni klub vörös mászózubbonyát. Mauri teljesen kiegyenesedett, hogy jól lehessen látni. És ekkor olyan kiáltás hangzott el, ami minden kétséget eloszlatott a szerencsétlenül járt ember azonosságát illetően.
- Bigio! - harsogta a férfi. - Bigio!
Ezen a becenéven ismertek Maurit Leccóban — bigio: a hamuszürke szeme miatt. Cassin is felkapaszkodott a gerinc szélére és lekiáltott:
- Stcfano! Azért jövünk, hogy megmentsünk!
- Giulio! Giulio! - hangzott Longhi válasza. Összetévesztette valakivel Cassint, egy jó barátjával a Lecco Alpinista Klubban.
- Nem - mondta Cassin -, én vagyok: Cassin. Itt vagyunk, hogy megmentsünk!
- Gyertek értem! - üvöltött Longhi. Hangját most egész erősen hozta a szél. - Fame! Freddo! Éhes vagyok! Fázom!
- Jövünk! - ígérte Mauri a 300 méteres távolságban halványan látszó alaknak. Visszakúszott Eiselinnel és Cassinnal a felfelé vezető, kijárt nyomra. Miközben folytatták a mászást a nehéz próbát jelentő felső lejtőkön, még sokáig hallották Longhi kiáltásait:
- Riccardo! Riccardo! Bigio! Bigio! Később a kiáltásokat elnyelte a szél. Amikor három órakor elérték a tetőt, azt látták, hogy a mentőosztag készen áll, hogy leeresszen valakit egy kábelen.
Az egyébként sem vidám Erich Friedlinek minden oka megvolt, hogy rosszkedvű legyen, amikor ő meg Walter Stáhli végre felkapaszkodtak a hegytető gerincére, kilenc órai légtornászás után a jéggel és hóval borított lejtős falon. Már jóval a mászás előtt elkezdődött ez a bosszankodás. Pénteken, miután Bonnot, az újságíró, felpakolta a mentőfelszerelést, Seiler arra kérte telefonon Friedlit, hogy álljon készenlétben, amíg újból értesítik. Friedli és szakavatott mentő legénysége hosszú órákig idegesen várakozott a thuni állomáson. Várták a hívást, de az csak nem jött. Seiler ehelyett rohamtempóban megindult saját mentőcsapatával, és cipelte Friedli mentőberendezéseit. Nyomukban néhány, jó sztorit szimatoló újságíró is felkerekedett. Semmi másról nem volt szó, mint Seiler feledékenységéről; olyan mulasztásról, amelyről később, nyugodt körülmények közt, könnyen kiderült volna, hogy Seiler indítéka csak az volt, hogy minél előbb felérjenek a csúcsra, és megkezdhessék a mentést. Ha figyelembe vesszük a péntek reggeli zűrzavart, amikor Seiler várta a repülőgépek érkezését, amikor Scheidegg jelentette, hogy az egyik mászó elakadt, és a többiek sorsa is megpecsételtnek látszik, nem csoda, hogy egyszerűen megfeledkezett Friedlinek tett ígéretéről, hogy felhívja. Azt hitte, hogy Friedli és emberei közben megindultak az északi fal felé. Bár késő délután volt, amikor Friedli csapata kocsiba vágta magát és a lauterbrunne-ni állomásra hajtott. Itt éppen jókor érték utól az utolsó vonatba beszálló Seilert és csoportját.
Ez okozta, hogy az első perctől kezdve neheztelő légkör alakult ki. Friedli Seilert okolta azért, hogy legénysége a nap legnagyobb részét elvesztegette a mentés kritikus időpontjában, amikor minden másodperc számított, és lehet, hogy azok odafenn már a halálukon vannak. Az is bosszantotta, hogy Seiler, aki még életében nem használt csörlőt mentési munkálatai során, elkövette azt a hanyagságot, hogy otthagyta a hozzáértő thuniakat, és maga vitte fel a hegyre azokat a berendezéseket, amelyek kezeléséről fogalma sem lehetett. Hanyagságról persze szó sem volt, csupán emberi mulasztásról, de ezt Friedli nem sejthette.
Aztán neheztelést okozott az a döntés is, hogy a Jungfraujoch felé menjenek. A döntésben Seilernek semmivel sem volt nagyobb része, mint Friedlinek, hiszen azt „úgy rázták ki a kabátujjukból", útban az Eigergletscher felé. Ettől függetlenül a döntés helytelen volt, és még jó, hogy nem okozott újabb szerencsétlenséget. Abból a huszonkilenc emberből, aki szombaton kora reggel elindult a Jungfraujochtól, mindössze nyolc tudott átvágni az Eiger tetejéhez: Friedli, Stáhli, Seiler, Perrenoud és négy másik. A többiek sok, majdnem végzetessé váló baleset után visszafordultak a Jungfraujoch felé, hogy vonatra üljenek, amely leviszi őket az Eigergletscherhez, azért, hogy aztán ismét meginduljanak felfelé a nyugati hegyoldalon. Magukkal vitték a felszerelés értékes kellékeit is — több hosszú sodronykötelet, csatlakozót, gyógyszert és éjszakázáshoz szükséges felszerelést —, amely most már csak valamikor szombaton késő este érkezik fel. Amíg a két idegennel a teát főzték és Friedli kifújta magát, összeszámolta, hogy mijük van. Bizony csak a minimumra számíthattak, néhány kábelre, de csatlakozó nélkül, amivel meghosszabbíthatták volna annyira, hogy leengedjék legalább a Pókig; néhány kisebb fékre és csigára, amin a kábelt átvezetik, vashorogra és egy-két rádióra, amit alaposan összeráztak a Mönchön való áthaladáskor.
Ennek ellenére örült, hogy legalább megkísérelhetik a mentést. Friedli teljes joggal bízhatott saját képességeiben, hogy irányítani tudja majd a mentést. Mestere volt szakmájának. Éveken át szinte minden idejét a mentési berendezések tökéletesítésének és emberei kiképzésének szentelte. Sok alpinista köszönhette életetét Friedlinek és a thuni mentőállomás kiváló hegymászóinak, akik részt vettek azokon a kiképzéseken is, amelyeket a mentések nagy szakértője, a müncheni Ludwig Gramminger tartott. Maga Friedli két ilyen tanfolyamot is elvégzett. A két idegen által jégbe vájt teraszon töltött rövid pihenő és forró tea után megerősödve, Friedli szakértő kézzel kezdte meg a mentési műveletek irányítását.
A hegyre elsőnek érkező Terray és de Booy számára a két újonnan érkezett viselkedése érthetetlen volt. A több nyelven beszélő de Booy svájci-német nyelven kérdezgette őket a hegyoldal felett elzúgó, könnyű repülőgépek zajában, és lassanként elmondták, hogy mi történt mögöttük. Semmi örömet vagy lelkesedést nem lehetett róluk leolvasni, pedig a bajtársi érzés annyira jellemző a hegymászókra, amikor magányos küzdelmeik után boldogan látnak újra embert. A két berni a rövid pihenő után egykedvűen látott neki, hogy új teraszt vágjon a jégbe és kábeleket erősítsen a gerinc bizonytalanul álló köveihez. Terray rögtön látta, hogy a kelleténél nyugatabbra dolgoznak. Ha erről a pontról kábelt eresztenek le, az legalább 60 méterrel elkerüli az elakadt mászót. De Booy segítségével megmagyarázta ezt Friedlinek és Stáhlinek, de hiába. A két egykedvű berni három óráig dolgozott a kábel előkészítésén, mit sem törődve tanácsaival.
- Azt láttam - mesélte később Terray -, hogy ez a Friedli rendkívüli képességű szakember. Szemmel látható volt, hogy a legkiválóbb mentési specialisták egyike. Figyeltem, ahogy a berendezést előkészítette, és arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván tudja, mit tesz.
Friedli pedig az északi falon történő mentés legnehezebb problémájával küszködött: azzal, hogy biztosan rögzítse a kábeleket a tetőn. Mintha egy jégkocka ferde széléhez akarna valaki fonalat kötni. Volt ott néhány sziklacsonk, évezredeken keresztül simára koptatott, málladozó kövek kiemelkedései. Csakhogy ezek puhák és törékenyek voltak. Ha kampókat vertek bele, a kő megrepedt, a szög nem tartott, vagy úgy ment a kőbe, mint a vajba. A leghosszabb kábelük legalább 40 méterrel rövidebb volt, mint amennyire a vörös sátorhoz lenn, a kijárati szakadék alatt szükség lenne. Friedli ebből is kénytelen volt értékes hatvan méternyi hosszt arra használni, hogy az egyik kiugró sziklatömb köré tekerje. Ez a munka délután háromig tartott. Ekkor lemehetett valaki felderíteni a hegyoldalt. Közben megérkezett Seiler, Perrenoud és még néhány svájci. Friedli önkéntes vállalkozót kért. Seiler, Perrenoud és Terray lépett elő. Friedli Seilerre mutatott, és a kábel végén levő hurokba szíjazta be. Kitűnőek voltak a látási viszonyok, és a Kleine Scheidegg megfigyelőivel is javult a rádióösszeköttetés. Friedli bemondta az adókészülékbe: - Leeresztünk valakit.
Miközben a többiek biztosították, Seiler megkezdte útját, háttal a mélységnek. A legnagyobb elővigyázatossággal mozgott. Ha közben a sziklából csak egy kicsi is leválik, tonnaszámra zuhanhat le a jég és a hó arra, akit meg akarnak menteni. Hamarosan elérte a hegytető hómezejének alsó szélét, és leereszkedett a kijárati hószakadékok tetején lévő, majdnem kilencven fokos lejtő fölé. Addigra a scheideggi megfigyelők rádión sietve jelentették Friedlinek, hogy Seiler majdnem száz méterrel van nyugatabbra, mint a vörös zsák. Ez még csak felderítő út volt, de azért Seiler lemászott a kötél végéig, 120 méter mélyre. Innen láthatta a vörös zsákot maga alatt, növekvő szél lobogtatta műanyag felületét. Életnek semmi nyoma. Azt remélte, hogy három mászót talál ott, azokat, akik előre mentek, és társukat lent hagyták egy párkányon. Tíz percig kiáltozott, de a szél süvítésén kívül minden csendes maradt. Gondosan megjegyezte a sátor pontos helyét és jelt adott, hogy húzzák fel. A rádióösszeköttetés ekkor ismét rosszabb lett, úgy, hogy Seilert olyankor is húzták felfelé, amikor nem kellett volna, máskor meg hosszabb ideig kellett jéggel és hóval borított keskeny párkányon állnia, miközben kiáltozott, hogy húzzák feljebb. Hamarosan nem is érezte már a lábujjait, a kemény hideg behatolt a bakancsaiba is. Több, mint két óráig tartott, amíg felért a tetőre, fagyási tünetekkel, horzsolások-kal. Azonnal ment is le a nyugati oldalon elsősegélyért.
Ekkor Friedli épp oly szűkszavúan, mint addig, fárasztó feladatra adta ki az utasítást; a kábelrögzítést helyezzék el hatvan méterrel arrébb, nyugati irányban, tehát közelebb ahhoz a ponthoz, amit Terray eredetileg helyesnek talált. Az órák teltek és a hegytetőn már nyüzsögtek az önkéntes mentők. A felső útvonalon haladó svájciak után Cassin, Mauri és Eiselin érkezett meg, majd azok a svájciak jöttek, akik visszamentek a Jungfraujochról, aztán a müncheni Hegyi Mentőszolgálat és végül a nehéz felszerelést hátukon cipelő lengyelek. Sötétedésig elkészült az új kábelrögzítés, és Friedli kijelentette, hogy ő maga száll le. Este fél nyolc volt. A látási viszonyok még jók voltak, és Friedli tisztán hallotta a scheideggi megfigyelők és a tetőn őrködök hangját sisakjának fülhallgatóján keresztül. Scheideggről jelentették, hogy az alsóbb párkányon megrekedt férfi mozog, hadonászik a karjával, hogy melegítse magát. A vörös zsáknál azonban nem történt semmi. A másik három vagy benn kuporog, vagy már meghalt.
Friedli lehátrált a csúcs hósapkájának széléig, és megkezdte a leereszkedést ahhoz a ponthoz, ahonnan Seiler szerint megláthatta a piros zsákot. A kötélen lefelé függeszkedve arcába csapódtak a jégkristályok, amelyeket az egyre gyorsuló szél söpört le a szikláról. Elérkezett a Fehér-Pók fölé mintegy száz méternyire. Azonban még mindig nyugatabbra volt a kelleténél.
Elégedetlenül állapította meg, hogy a rögzítést újra kell kezdeni. Még egyet lekiáltott a hegyoldalra, mielőtt jelt adott volna a felhúzásra, és ekkor egy hang válaszolt valamit, amit Friedli nem értett. Most már biztosan tudta, hogy legalább egy ember még életben van.
Negyed kilenc volt, amikor felvontatták a tetőre, és látta, hogy a müncheni Hegyi Mentők saját tudásukban és tapasztalatukban épp úgy bízva, mint ő, újabb sík területet vágnak ki pontosan a vörös zsák vonalában. Egyik oldalon a félszemű Gramminger vert egy sziklatömbbe szögeket, és csörlő-, valamint fékberendezést szerelt fel. Több köteg acélkábel érkezett, hatmilliméter vastag, amely még két tonnát is elbír.
Friedli kibújt a hevederekből és jelentette a scheideggieknek, hogy reménykedik a sikerben, megbizonyosodott, hogy még van élet a szélszántotta hegyoldalon, és közölte velük, hogy a hold fényénél még egyszer megkísérli, hogy lejusson a szorult helyzetben levő emberekhez.
A nap utolsó sugarai is eltűntek a Mönch csúcsa mögött. A scheideggi távcső mellett figyelő riporterek egész éjszaka őrködésre rendezkedtek be, hogy a mentés legfrissebb híreit eljuttassák lapjaiknak. Hanem az Eigeren semmi nem mehet simán. Hamarosan metsző, hideg szél járta be a tetőt, a hőmérséklet egyre csökkent, és majdnem elérte a 0 fokot. A mentőszerkezet befagyással fenyegetett. Friedli közölte a készüléken Scheideggel, hogy éjszakára kénytelen felfüggeszteni a mentést, és valahol menedéket keresnek maguknak. Von Almen jelezte a vétel befejezését, és megígérte, hogy hajnalban ismét ott lesz a készüléknél.
Amíg a mentőcsapat tagjai hálóhelyet vájtak a gerinc áthajló jegébe, egy utolsó önkéntes kapaszkodott fel a tetőre. Walter Seeger volt, a fiatal pfullingeni építész, Günther Nothdurft jó barátja és mászótársa. Az Eiger csúcsáig járt Odüsszeiája a többiek kalandjainak miniatűr összegzése volt.
Aznap délután Zürichben értesült a rádióból a mentésről. Kölcsönkért motorkerékpáron Grindelwaldba száguldott, ott felkereste Willi Balmert, aki neki is ugyanazt a lesújtó hírt mondta, mint a többieknek. Mivel nem tudta, merre kell a csúcsra menni, hágóvasat kért kölcsön, felment a vasúti sínek mentén az Eigergletscher szállóig, és onnan egyedül mászta meg a nyugati falat sötétedésig. És most, miután egyetlen nap 3000 métert mászott meg, kijelentette, hogy kész segíteni. Seegerrel a mentőcsapat létszáma ötvenre emelkedett. És még így sem voltak túl sokan.


Tizenegyedik fejezet

Azon a pénteken a keskeny párkányon ülve Claudio Corti lassan-lassan magához tért. Nem tudta, mennyi ideje lehet, hogy ott ül, de a hegy mögött éppen akkor alábukó nap helyzetéből ítélve még nappal volt, talán késő délután. Feje tompán fájt. Odanyúlt és megfogta a fejét borító vászonpólyát. Ettől a mozdulattól a kezébe is belehasított a fájdalom. Lehúzta kesztyűjét, és látta a hosszú, véres csíkokat a tenyerében. Ekkor eszébe jutott minden. Stefano, szegény Stefano, ott ül lejjebb egy párkányon. És a németek? Vajon hol vannak? Kínlódva megfordította a fejét és felnézett a kijárati hószakadékokra, amelyeken néhány órával ezelőtt látta őket, amint fáradtan rámosolyognak. Szitált az eső, és a jégszakadék eltűnt a ködben. Biztosan most vágnak utat maguknak a tetőre. Aztán segítséget küldenek, és megmentik őt meg Stefanót.
Körülnézett és látta, hogy a párkány majdnem ugyanolyan, mint ahol Stefano maradt: legfeljebb egy méter széles és egy méter húsz centi, esetleg másfél méter hosszú. De a másiknál védettebb volt, ha ezen a hegyen egyáltalán védettnek lehet valamit nevezni. A párkány bemélyedt a hegybe, azaz inkább fölötte kiboltozódott a szikla, és így a lezuhanó hó és jég előtte süvített le. Egyik végét kőtörmelékes pillér zárta be és az onnan is védte. Legalább nem kell félnie a lavinától és sziklaomlástól, amely időnként az esőben lezúdult a falon. Összeborzadt, amint félelmetes dübörgéssel hullott a feje fölött kiugró erkélyre, majd továbbfolytatta halálos rohanását a mélységbe, Stefanóra. Összeborzadt, amikor Stefanóra gondolt.
Amikor szétoszlottak a felhők, előtűntek a Kleine Scheidegg-i szállodák, és egyszer Grindelwaldot és a mező melletti kis hegyi falut, Alpiglent is megpillantotta. De Stefanót hiába kereste szemével, eltakarták a sziklák kiugrásai. Kilátása a mélység fölött sem jobbra, sem balra nem volt. Az északi fal keleti és nyugati szélét jelző letöréseket elzárta a szeme elől egyik oldalon a kőoszlop, a másikon a hegyfal kiugró bordái. Teljesen elszigeteltnek érezte magát.
- Stefano! - kiáltott le a hegyoldalon -, Stefano! De válasz nem érkezett. Meglátta a hátizsákot, amit a németek hagytak ott. Élelem nem volt benne, mert összes élelmüket kötélen leengedték Longhinak. Hanem megtalálta benne a vörös műanyag Zdarsky-zsákot. A párkányon óvatosan mozogva jégkalapácsával és a néhány szeggel, amit a németek hagytak ott, jó erősen a sziklához rögzítette. Aztán beléje kúszott. Közben ruhái teljesen átáztak, azonban abban bízott, hogy így legalább nem lesznek még nedvesebbek. Levette a rátapadó piros gyapjúinget, visszavette zubbonyát, majd óvatosan ráhúzta sísapkáját és a zubbony csuklyáját a fején levő kötésre. Amikor befejezte ezt az egyszerű, de fáradságos átöltözést, motorzúgást hallott. Kivánszorgott a zsákból, és egy repülőgépet látott a hegyoldal felett elzúgni, legfeljebb 60 méter távolságra. Teljes erővel lobogtatta ingét és kiáltozott: - Segítség! Segítsenek! - Azonban a gép eltűnt a felhők között. Nem tudta, hogy észrevette-e a pilóta a párkányon fekvő zsákot. Érezte, hogy fejsebéből a vér az arcába csöpög. Levette a kötést, felmarkolt egy kis havat és a mély vágásra tette, hogy csillapítsa a vérzést. Lassan beköszöntött az éjszaka. A Zdarsky-zsákban ülve fázni kezdett. Az eső és a szél egyre nagyobb erővel tombolt, és villám csapódott be itt is, ott is a hegyoldalon. Merev mozdulatlanságban ült, hogy a villám ne találhasson rá. így ült megmerevedve hosszú órákon át. Amíg a vihar tartott, alig mert megmoccanni. Később a villámlás megszűnt, az esőt havazás váltotta fel, majd az is elállt. De a szél egyre vadabbal süvített, és érezte, hogy óráról órára csökken a hőmérséklet. Megpróbálta mozgatni a keze és lába ujjait, de nem sikerült. Kezét órákon át a jéghez ütögette, és ujjaiban lassan újra megindult a vérkeringés. Nagy fáradsággal levetette a cipőit, hogy dörzsölhesse a lábfejét és bokáit. Olyan hideg volt, hogy még a kötés, a sísapka és a csuklya alatt is érezte fejsebének sajgását. Azután rettenetes szomjúság kezdte gyötörni. Tudta, hogy a hegyen csak a legvégső szükségben szoktak jeget enni. A jégben nincsenek ásványi anyagok, a szomjúságot sem oltja, de elérheti, hogy így lehűti a gyomrát és ezáltal a szervezetében levő ásványi anyagokat is kivonja, esetleg még gyomorgörcsöt is kaphat. Ennek ellenére marékszámra tette a jeget a szájába, bár majdnem beletörött a foga is, és körülötte, a zsák alatti területen lassan alig maradt jég a sziklán. Szeretett volna aludni, de delíriumában azt gondolta, hogy a hideg víz a szervezetében megdermed, és lassan úgy hal majd meg, hogy belülről megfagy. Sűrűn dörzsölte hóval az arcát. A levegő olyan hideg volt és az arca annyira lehűlt, hogy még a hó is melegnek és kellemesnek tűnt, és ez az ismétlődő mozgás órákig ébren tartotta. Ezután mégis elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy újra kisgyerek, és anyja öleli át Olginatében.
Amikor felébredt, már jócskán reggel volt. Vörös fény szűrődött át a bivakzsák tetején. Úgy látszik, süt a nap. Sokáig dörzsölte a karját és lábát, amíg visszaállt a vérkeringése. Ezután a sziklapad kényelmetlen körülményei közt tornagyakorlatfélét próbált végrehajtani: előre-hátra tolta a lábát, amíg egy kicsit felmelegedett. Arcát megmosta a hóban és kimászott a zsákból. A nap melegen sütött. Piros gyapjúingét kiterítette a zsák mellé száradni, amikor újra repülőgépbúgást hallott. Most az ég tiszta volt, és jól ki tudta venni a két alakot a sziklapad felett elhúzó gépben. Megint elkezdte a piros inget lobogtatni és kiáltozott: - Ide! Ide! Segítsetek!
Biztos volt benne, hogy meglátták, de zavarodott lelkiállapotában zokon vette, hogy a gép továbbrepült. Néhány perc múlva újabb gépek jöttek, ide-oda szálltak a hegyoldal felett. Látta, hogy a pilóták odanéznek, és teljes erőből üvöltött: - Ide! Ide! Hát nem láttok? - Aztán elfogta a düh és átkozni kezdte a pilótákat, amiért otthagyják. - Hülyék! - ordította. - Idióták! Miért nem jöttök értem! - Olyan közel voltak hozzá, már lassan az élet is kiszáll belőle, és azok az ostoba repülősök nem segítenek. A mélyben látta Grindelwaldot, a Kleine Schei-degget, a Jungfraujoch vasút parányi vágányait. Ügy tűnt, hogy csak ki kell nyújtania a kezét és eléri őket. Emberek élnek, és járnak-kelnek ott lenn. Hát nem látják, hogy már alig van benne élet?
A gépek egész nap jöttek, de ettől kezdve ő már csak ült és nézte őket, már nem lobogtatta a piros ingét, nem kiáltozott, még csak nem is felelt integetéseikre.
Sötétedni kezdett, a völgyekben pislákoló fények gyulladtak fel. Amikor a nappal utolsó fénye is kihunyt, lenézett a völgybe és hangosan megszólalt: - Most már nem jön senki.
Utoljára elbúcsúzott sorban mindenkitől: anyjától és apjától, Fulvia Losától, Zucchitól és Bi-giótól és minden kedves barátjától, meg szegény Stefanótól, akit valahol lejjebb tart fogságban a szikla.
Nem látom már őket - mondta. — Soha többet nem látom őket.
jégkalapácsával belevágott a falba, és leszedett néhány jégdarabkát. Egymás után hozta be őket a zsákba és halomra rakta. Aztán lassan behúzta a Zdarsky-zsák cippzárát és fejét a jégre helyezve lefeküdt. — Ez lesz a sírom - mondta.
Alig érezte szívverését, lélegzése lassú volt és szabálytalan. Teste meggémberedett az éhségtől és kimerültségtől, és az élet olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is élt volna. Lecsukta a szemét és halkan ennyit mondott: - Muoio qiu. Itt halok meg.


Tizenkettedik fejezet

Az Eiger tetején levő keskeny hógerinc még ideális körülmények között sem alkalmas éjszakai táborozásra. Úgy hasított bele az égbe, mint valami óriás fejsze, amely kissé nyugatról keletre dől. A gerincen több száz métert úgy tehetett meg az ember, hogy egyik lábával az északi, a másikkal a déli fala felett járt, azonban egy rossz lépés is elég volt ahhoz, hogy a hegy valamelyik oldalán lezuhanjon. Ennél is nagyobb baj volt, hogy az egész gerincet rosszul odafagyott, változó vastagságú jégsapka fedte. A hó helyenként kicsúszott, és így megszűnt a sapkát a gerinchez rögzítő alátámasztás.
Ilyen helyeken elég volt néhány koppintás a jégcsákánnyal ahhoz, hogy a jégtakaró lezuhanjon és a mászót is magával ragadja. Nem lehetett megkülönböztetni a biztos felszínt a bizonytalantól. Az ember csak vágta magának az utat és bízott a jó szerencsében.Amikor azon a szombat estén besötétedett a gerincen, a hat nemzethez tartozó ötven mászó a legkülönbözőbb nyelveken és tájszólásokon beszélte meg a feladatokat. Elhatározták, hogy a veszély ellenére a hegytetőn maradnak éjszakára, mivel a munkát rögtön meg kell kezdeni hajnalban. Odalent a szerencsétlenül járt emberek hét vagy nyolc kimerítő éjszakát szenvedtek végig a hegyoldalon, annyit, amennyit még soha senki az Eiger gyászos történetében. — Meg kell őket menteni - ha még élnek egyáltalán -, méghozzá a lehető legkisebb időveszteséggel!
Csak néhányan döntöttek úgy, hogy visszamennek a nyugati oldalon, és az éjszakát az Eigergletscher szállóban töltik, majd visszatérnek reggel. A legtöbben ottmaradtak, és barlangokat kezdtek ásni a bizonytalan, jeges hóban. Miközben óvatosan ástak, a szabadon száguldó északi szél arcukba vágta a jégszilánkokat. Kerülték a vékonyabb rétegeket és ügyeltek arra, hogy egy centivel se ássanak mélyebbre, mint amennyire szükséges.
Néhány óra múlva valamennyien bebújtak az üregekbe. A latin nyelveket beszélők egy barlangban húzódtak meg; a svájciak több csoportot alkottak; Gramminger egyszemélyes kunyhót vájt ki magának és a felszerelésének, míg a Hegyi Mentőszolgálat több tagja kb. 10 méterrel arrébb pihent le, és szorosan összebújt a hideg ellen. A lengyelek voltak a legjobb helyzetben: ők teljes bivakfelszerelést hoztak magukkal és annyi élelmet, amennyi legalább egy étkezésre elég volt. A többinek szinte semmi enni- és innivalója sem volt. Terray és de Booy, aki most Eiselinnel, Casinnal és Maurival együtt húzódott menedékbe, úgy rohamozta meg a nyugati falat, hogy még csak nem is reggelizett. A másik háromnál sem volt semmi. Egyik sem számított arra, hogy a fagyos hegycsúcson kell maradni éjszakára.
A szorosan egymás mellé bújó öt férfi minden nehézség nélkül társalgott. Terray franciául, angolul és spanyolul beszélt. így meg tudta magát értetni Eiselinnel - aki beszélt franciául, angolul, németül és egy kicsit olaszul - meg Maurival is, aki olaszul és spanyolul tudott. A csak olaszul beszélő Cassint Mauri tájékoztatta arról, hogy miről van szó. A több nyelven beszélő de Booy volt a valamennyi nyelven visszhangzó táborban a csoport fő tolmácsa. Mindent összevetve Terraynak úgy tűnt, hogy sok, ennél rosszabb táborozásban is volt már része, ahol nem volt ilyen bajtársias a szellem. Eiselin kedves fiúnak, Cassin és Mauri tapasztalt alpinistának bizonyultak, akik bele tudtak illeszkedni a helyzetbe, és de Booy, a barátságos amszterdami tanár az összetartás melegét vitte a csoportba.
Lejjebb, a jégsapka mélyebben fekvő pontján a németek kevésbé boldogultak. Gramminger úgy gondolta, hogy Grindelwaldban vásárolja meg az élelmet, azonban olyan korán vonatra ültek, hogy az üzletek még ki sem nyitottak. Valami kevés szalámit és kenyeret hozott Münchenből, ami szinte arra sem volt elég, hogy néhány harapásnyit egyenek a Berni-felföldre vezető útjukon. De nem ehettek meg ami maradt, anélkül, hogy ne igyanak rá valamit. A Hegyi Mentőszolgálat tagjainak volt egy benzinfőző-jük, amivel felolvaszthatták volna a havat a teához. Reggel a grindelwaldi állomáson uralkodó zűrzavarban a lengyelek megígérték, hogy hoznak tartalék-üzemanyagot a főzőhöz, azonban elfelejtették. Az a néhány csepp pedig, ami a tartályban maradt, szinte arra sem volt elég, hogy a több adaghoz szükséges havat felolvasszák.
- Ezek szerint ma este nem iszom teát - mondta magában Gramminger, amint bemászott éjszakai szállásának jégfalai közé. Magára húzta a könnyű hálózsákot, elrendezte a leszerelt csörlő részeit, amelyet majd teste melege óv meg a befagyástól éjszaka. Még nem aludt: az előttük álló nap problémái kavarogtak agyában, amikor ismerős arc kémlelt be a kunyhóba.
- Tessék, Alfréd - szólt Gramminger. - Miért hagytad azt a jó kis szállást el ilyenkor éjszaka?
- Az a helyzet Wiggerl - mondta a tagbaszakadt Hellepart a süvítő szélben -, hogy egészen jó kis kunyhónk van, még világítunk is egy gyertyával, és meg tudjuk melegíteni a kezünket is. Kellene azonban még egy hálózsák, amivel a barlang bejáratát be tudnánk fedni, mert a szél így folyton eloltja a gyertyát. Azt gondoltuk, hogy esetleg ...
- Ajánlok neked egy jó üzletet, Alfréd. Megvan a benzinfőzötök?
- Meg, de csak pár csepp benzin van benne.
- Ha még van benne egy pár csepp, akkor főzhetsz nekem egy teát. Ha a tea iható, élvezhető, akkor adok nektek még egy zsákot.
Furcsa üzletet kínált Gramminger, gondolta Hellepart, miközben visszakúszott odújukba. De azért érdemes megpróbálni. Begyújtotta a főzőt és kezdett havat olvasztani. A benzin fröcskölt, füstölt, és még néhány hókristály úszkált a csészében, amikor a láng egészen kialudt. Hellepart beledobta a teazacskót a hóval kevert lébe és addig nyomkodta, amíg a víz halvány rozsdabarna színűvé vált.
- Teának tea - mondta Hellepart társainak -, de hogy élvezhető volna?
Megjelent a csészével Gramminger odújánál és grandiózus mozdulattal benyújtotta. - Tessék - mondta -, a magunk részéről eleget tettünk az alku feltételeinek.
Hosszú ideig csend volt bent, majd egy zsák vágódott Hellepart lábához.
- Nem mondom, hogy jó teát főzöl, Alfréd - hangzott vezetője szava —, de a zsákot úgyis mindenképpen odaadtam volna.
- Tudtam, Wiggerl - felelte Hellepart, majd visszament a többiekhez, és felszerelte a zsákot a nyíláshoz, hogy ne jöjjön be a szél. A Hegyi Mentőszolgálat emberei lassan álomba szenderültek.
Hajnalban az Eiger csúcsán a jeges „bábeli torony" pillanatok alatt életre kelt. Gramminger ébredt fel elsőnek, és mindjárt megkezdte a kábelrendszer lefektetésének komplex műveletét a további leszállásokhoz. A fő problémát a nagy, dobtípusú csörlő rögzítése jelentette az ingatag jégsapkán. Jégszögekkel rögzítette, majd egy nagy tömb lyukacsos sziklájához erősítette több más kábel segítségével. Egy további kábelt hatalmas jégtömb köré tekertek, és a csörlőhöz csatlakoztatták, aztán sok szabadon lógó kötelet erősítettek hozzá. Ezeket a köteleket ragadják majd meg a mentőcsapat tagjai, végső biztonsági intézkedésként, úgy, hogy közben biztosan megvetik lábukat a jégben hágóvasaikkal és erősen tartják a kötél végét. Gramminger hátralépett és megszemlélte művét. Az egész nem nyugodott valami biztos alapokon. Sokat adott volna egyetlen szilárdan álló sziklatömbért, amely az egész szerkezet sarokköve lehetne. A hegytető azonban a mentőcsapat műszaki felszerelése kedvéért sem tett lehetővé semmiféle engedményt. Ügy kellett boldogulni, ahogy tudtak.
Friedli figyelte a németeket, ahogy felszerelik a berendezést. El kellett ismernie, hogy a rossz körülmények között is ügyesen dolgoznak. Ennek ellenére úgy érezte, hogy neki is részt kell vállalnia a mentési műveletben. Bármilyen elismeréssel adózott is Gramminger és a Hegyi Mentőszolgálat tudásának, komoly aggályai maradtak a csörlő miatt. A dob a túlzott megterhelés következtében leszakadhat, lezúdulhat a szikláról, s halálba rántja a mentőket és a megmentendőket egyaránt. De ha még a helyén marad is a csörlő, kétségesnek tartotta, hogy jó helyen szerelték-e fel ahhoz, hogy a berendezés kezelői fel tudják húzni az embereket lentről. A legjobb esetben centiméterekért való küzdelemre számíthattak, ami órákig tart. És a mentés e szakaszában a négy szerencsétlen kitartását már csak percekben számíthatták.
Ezeket a tényezőket mérlegelve, a kiváló thuni szakember megkezdte saját elképzelésének megvalósítását. Míg Gramminger és hegyi mentői a csörlő rögzítésével bajlódtak, Friedli összehívta svájci munkabrigádját, és utasítást adott, hogy hosszabbítsák meg a tető déli oldalán a gerinccel párhuzamosan kivágott vízszintes szakaszt. Ezután Friedli emberei hamarosan közel 60 méter hosszú, mély ösvényt vágtak a jégbe, és a külső oldalán még kötélkerítéssel is ellátták. így az emberek viszonylag biztonságosan közlekedhettek benne. Ha a csörlő felmondja a szolgálatot, a kábelt csigákon a tetőig vezetik, majd visszaengedik az árokban levőkhöz, hogy a divatjamúlt, de megbízható emberi erővel végezzék a felhúzást. Friedlinek ez az ötlete, amit szokott hallgatag modorában és szigorúan saját balsejtelmei alapján hozott, ragyogó intézkedés volt, bár az árokban ásó csoportnak úgy tűnt, hogy vezetőjüknek csupán az a szándéka, hogy dolgoztassa és kifárassza őket. Még éjszaka kidolgozták a vasárnap reggeli feladatok általános tervét. Tudták, hogy Longhi mintegy háromszáz méterrel lejjebb van, egyedül a párkányon, és feltételezték, hogy a másik három a Zdarsky-zsákban van, jóval feljebb, mint ahol Longhi akadt el. A felderítő pilóták szombaton sötétedés előtt megpillantották a párkányon fekvő Longhit, aki négyük közül valószínűleg a legrosszabb állapotban volt. A kísérleti terv szerint tehát leengednek valakit a vörös zsák mellett egészen Longhi párkányáig, elsősegélyben részesítik az olaszt, szíverősítőt adnak neki, majd felhúzzák a felső párkányig, ahol szerintük a többi három embernek kellett
lenni. Ezután más mentők szállnak le a kábelen, és egyenként felhozzák a négy férfit a biztonságot jelentő gerincre. Még nem dőlt el, hogy kit eresszenek le elsőnek. Ha a vállalkozó olaszul beszél, akkor megérteti magát Longhival és társával, de nem tud beszélni a németekkel. Ha tud németül, akkor más a helyzet. Gramminger és Friedli megvitatták a problémát, amit végül az döntött el, hogy a mentőcsapat olaszul tudó tagjainak nem voltak tapasztalataik Gramminger berendezésének kezelésében, ugyanakkor a Hegyi Mentőszolgálat emberei úgy kezelték a felszerelést, mint a hivatásos tűzoltók. Gramminger és Friedli Alfréd Hellepartot választotta, a hegyi mentések roppant erejű, bátor veteránját. A kilencven kilójával ő volt a Hegyi Mentőszolgálat legsúlyosabb embere, azonban a hat milliméter vastag kábel szakítási szilárdsága közel két tonna, meg aztán Hellepart bivalyerejére is nagy szükség lesz majd odalent. Gramminger barátjára erősítette a kábel végét, rászíjazta a rövidhullámú rádiót, fejére fehér műanyag sisakot tett, hátizsákot erősített a hátára, és leküldte a hegyoldalon. Friedli, mint a művelet fő irányítója, átvette a rádió kezelését. Gramminger lehorgonyzott a csörlőnél, őrködött barátja élete felett, ha a berendezést leszakadás fenyegetné. Bár a rögzítés nem volt egészen biztonságos, Gramminger bízott abban, hogy a helyén marad. Ha mégsem, a mentőosztag tagjai megtartják és valahogy csak felhúzzák Hellepartot a tetőre. Váratlan helyzetek már eddig is adódtak, de még sosem vesztettek egy embert sem. Igaz ugyan, hogy háromszáz méteres mélységből még sosem kíséreltek meg mentést, és főleg nem ilyen bizonytalan állásból. Megtesszük, amit lehet — mondta magában Gramminger.
Leginkább az időjárás aggasztotta. Jó időben a Hegyi Mentőszolgálat szinte bármilyen teljesítményre képes. Itt a csúcson azonban, ahol semmi sem védte őket, a legkisebb időjárásváltozás is véget vethet a mentési műveletnek. Még egy kisebb elektromos vihar is végzetessé válhat, hiszen az acélkábelen függő embert, mintha villámhárítóba kapaszkodna, állandóan az áramütés veszélye fenyegeti. Ha meg felhők jönnek, a Kleine Scheideggi megfigyelőkkel létesített, fontos rádiókapcsolat válik használhatatlanná, és a leszállásokat a vak véletlenre kell bízni. Az erős szélben meg a mentőcsapat tagjait fenyegeti az a veszély, hogy kicsúsznak és egyensúlyukat vesztik a csúcs borotvaélén. Ezért feltétlenül fontos volt, hogy az idő tiszta maradjon. De ha az égre pillantott, balsejtelem borzongatta meg. A nap a baljós felhők által szabadon hagyott kis négyszögletű szürkeségből sütött le. Gramminger veszedelmesen sárgának látta. Ez biztos előjele a viharnak. Fekete felhők vonultak észak felől. Biztosra vette, hogy néhány óra alatt elérik az Eigert, és a hegyoldalra ontják a havat, esőt és villámlást hozó terhüket. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor amilyen gyorsan csak lehet, nekik is vissza kell vonulni a nyugati hegyoldalon. Arról szó sem lehetett, hogy a viharban több tucat ember életét kockáztassák a hegytetőn maradással.


Tizenharmadik fejezet

Alfred Hellepart vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte, igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem, elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.
Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy kipróbálja a hordozható rádiót. Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már nyolcvan métert is megtett, és már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan mélységébe. Minden pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik. Leírhatatlan elhagyatottságot érzett. Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.
- Nagyszerűen ment, Alfréd! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!
Ezek a biztató szavak újból erőt öntöttek Hellepartba; már nem érezte magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült. Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.
Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:
- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.
Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára rádión jelentette Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte az oszlopon keresztül vezető vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:
- Egy embert találtam.
Ezután átkiáltott a mállékony pilléren:
- Ki vagy? Mayer? Nothdurft?
- Italiano - érkezett a felelet.
Miközben tonnaszám szabadította el a törmeléket a hegyoldalon, óvatosan folytatta a nehéz utat. Már csak két méterre volt az olasztól, amikor meghallotta kiáltozását:
- Mangiare! Enni!
Hellepart keresgélni kezdett a zsebében, és talált egy fél tábla fagyott, sötét Cailler csokoládét.
Az élen át odadobta a kiéhezett olasznak, aki még addig sem bírt várni, amíg kiveszi a papírból. Szájába gyömöszölte és rágni kezdte. Még teli volt a szája papírral és csokoládéval, amikor odakiáltott Hellepartnak:
- Sigeretta?
Az azonban nem volt Hellepartnál. Egy pillanatra megállt és átgondolta a helyzetet. Átha-rántozhatna a még hátralévő néhány méteren a pilléren, így azonban sokat kockáztatna, mert már esésvonalban nem függött a kábelen. Ha így közelíti meg az olaszt, a mentés megoldhatatlan. Két ember attól függetlenül, hogy milyen állapotban van, felesleges veszélybe kerülne, ha meg akarná tenni az utat visszafelé, a törmelékes sziklákon keresztül. Hellepart úgy döntött, hogy visszamegy a kijárati szakadékig, és kéri a fentieket, hogy húzzák fel egy másik pontra. Onnan megpróbál egyenes, függőleges vonalban lejutni az olaszhoz.
- Húzzatok fel! - mondta Hellepart a fentieknek. - Másik útvonalat keresek.
Ahogy hirtelen meghúzták a kábelt, lerántották Hellepartot a pillérről az űrbe. A levegőben pörgött, és küszködött, hogy a szikla felé forduljon, és lábával felfogja a visszaütődés erejét. Éppen sikerült megfordulnia, amikor lábbal a hegyfalnak ütközött.
- Rendben! - jelentette Hellepart a tetőnek. - Húzzatok fel egyenesbe. Szólok, mikor álljatok meg.
Néha centiméterenként haladt felfelé ötven métert, ahol lassú himbálózás után sikerült belekapaszkodnia egy pontosan az olasz felett ki-szögellő sziklába.
- Most eresszetek le! - hangzott az utasítás. Egy meredek vízmosáshoz ért, amikor megint elszabadultak a kövek. Lekiáltott az olasznak, hogy húzódjon a falhoz. Már csak néhány méter volt hátra, majd végre leereszkedett a párkányra. A szerencsétlen olasz átölelte Hellepartot: - Grazie! Grazie! - motyogta.
Közben a német diadalmasan közölte a tetővel:
- Itt vagyok az olasznál!
Negyed tíz volt, tehát több, mint egy órája kezdte meg a leszállást. Az olasz megmondta a nevét, amit Hellepart továbbított a tetőnek. Friedli azt tudakolta, hol vannak a többiek. Hellepart megkérdezte Cortitól:
- Hol van Longhi? Hol van Mayer? Hol van Nothdurft?
Corti lemutatott a hegyoldalra. A két férfi áthajolt a párkányon és kiáltozott, de válasz nem jött. Hellepart nem tudta, mit tegyen. Odafenn úgy beszélték meg, hogy először az alul levőt hozzák fel a felső párkányra, de hátha Longhi már nem is él, s azért nem válaszol. Ésszerűbbnek tartotta, hogy az igen rossz állapotban levő Corti kerüljön fel először, hogy odafenn orvosi kezelésbe vehessék, s így legalább egy ember élete már biztonságba kerüljön. Űgy gondolta, ma még elég idejük lesz újból lejönni, és a lejjebb levő Longhit is fel tudják még hozni élve, vagy akár halva is.
Hellepart megkérdezte Cortitól németül:
- Milyen a kondíciód?
Corti megértette - hiszen a szó mindkét nyelvben hasonló - és azt mondta:
- Buona.
Hellepart azonban látta, hogy az olasz térdei remegnek, cs rászólt, hogy üljön le, majd kávét adott neki egy termoszból, amit a lengyelektől kapott.
Corti mondott valamit olaszul, és Hellepart a furcsa dialektusban elhadart szóáradatból annyit vett ki, hogy Nothdurft és Mayer megpróbáltak feljutni a tetőre, és Corti már több napja nem látta őket. Hellepart Corti sebes kezére és véres fejére pillantva belátta: az olasz nincs olyan állapotban, hogy megkísérelhetné, hogy külön kábelen másszon fel a csúcsra. Nincs más hátra, neki kell felvinnie a hátán. Felszólt a tetőre, hogy egy olaszul beszélő vegye át a rádiót, és magyarázza meg a helyzetet Cortinak. Cassin hangja szólalt meg. Hellepart átadta az adó-vevő készüléket Cortinak, aki zavarodottan látott neki a dolognak, és idegességében rossz gombokat nyomott meg. Végül létrejött a kapcsolat, és Cassin, Ragni-beli társa hangját hallotta.
- Felelj Claudio - mondta Cassin. - Én vagyok Cassin. Most jól figyelj rám: nincs annyi erőd, hogy egyedül feljussál. Figyeld a németet, megmutatja, hogyan mászhatsz fel a hátára! Igyekezzél megkönnyíteni a megmentőd dolgát! Igyál, ha inni ad! Gondolj arra, hogy biztonságban vagy. Ne veszítsd el a bátorságod!
Amikor Hellepart visszavette a rádiót, Cassin utolsó szavai még recsegtek a hallgatóban:
- Corragio, Claudio, Bátorság! Hellepart még egyszer viszapillantott Corti csöppnyi pihenőhelyére. Az olasz teljesen letarolta róla a jeget és havat, s kínzó éhségében és szomjúságában magába tömte. Pár foga eltörött, vagy elrepedt, amikor utolsó „étkezésként" a fagyos, kemény jéggel próbálta éhségét csillapítani. Hellepart berakodott a hátizsákba, azt rácsatolta az ülőhelyzetben levő Corti hátára, és a Gramminger-üléshez szükséges hevedereket rászíjazta az olaszra. Leült háttal Cortinak, vállára és melle köré erősítette élő terhenek hevederjeit, így azonban nem maradt hely a rádiónak. Ezért meghosszabbította a szíjat egy karabinerrel, és odaerősítette a készüléket, amely a mellén lógott. Kényelmetlen terhével nagy nehezen felállt és bekapcsolta a sodronykötelet. Ez az előkészület majdnem egy óráig tartott.
- Készen vagyunk - közölte a tetőn tartózkodókkal.
Tíz óra volt.
Friedli hangja válaszolt:
- Másként kell felállítanunk a berendezést, Még egy pár percre van szükségünk.
Hellepart nehéz terhével leült és várta a jelt. Végre megkapta.
- Most kezdünk felfelé húzni - szólt Friedli. - Készüljetek!
Hellepart megfeszített erővel lábra állt, de a kábel még nem feszült meg fölötte.
- Mi baj? - tudakolta társaitól.
- Egy kis zavar keletkezett - válaszolta Friedli. Hosszú percek teltek el, amíg a kábel végre feszülni kezdett. Hellepart a sziklafalhoz nyomta lábát, és teljes erőből úgy tartotta el magát a faltól, hogy a kábel ne dörzsölődjék a sziklához és ne akadjon meg. A szél zenélni kezdett a feszülő sodronyon. Hellepartnak úgy hangzott, mint egy óriási hegedű hangja, amely a mély hangoktól fokozatosan sikító, fülhasogató magasságig emelkedik. A párkányról azonban csak nem mozdultak. Hellepart felnézett a vékony sodronyra és akkor először támadt fel benne a kétely. Vajon elbírja-e őket?
Friedli aggályai a tetőn a csörlővel kapcsolatban még csak növekedtek, amikor Hellepartot vissza kellett húzni száz méter magasra, hogy jobb útvonalon tudja megközelíteni az olaszt. Most már öszesen 250 méter hosszúságú kábelt eresztettek le a hegyoldalon. Ahol a kábel érintkezett a sziklával, hornyokat vágott be a puha kőbe, növelte a súrlódást, s így még több erő kellett a felfelé húzáshoz. A csörlő kezelői alig tudták felhúzni Hellepartot új állásba, és miután visszaeresztették újból a párkányra, Friedli megbeszélte a helyzetet Grammingerrel.
- Nem hiszem, hogy sikerül a csörlővel két embert felhúznunk - mondta Friedli.
Gramminger igazat adott neki. Amikor Hellepart nagy gonddal felkészítette Cortit a felszállásra, a tetőn dolgozó csapat elhatározta, hogy félreteszi a csörlőt és puszta emberi erőt használ. Ezt a gyors rögtönzést csakis Friedli előrelátása tette lehetővé, amikor elrendelte, hogy a felhúzáshoz ássanak árkot a déli gerinc oldalába. Most a kábelt fel kellett vinni a hegygerincig, és át kellett vezetni egy irányváltó görgőn keresztül, amelyet egy mállott sziklatömb tetejére helyeztek. A görgő visszavezette a kábelt az árok hosszában, ahol harminc ember helyezkedett el húzásra készen. Hat méteres közönként húzó köteleket erősítettek a kábelhez olyan szorítókapcsokkal, amelyeknek helyét változtatni lehet. Ezután ötös csoportok álltak fel minden egyes húzókötélnél. Friedli jeladására vártak, hogy mikor kezdhetik meg a húzást. Az utolsó pillanatban még ellenőrizték a kábel három biztonsági fékjét, amelyek úgy voltak megszerkesztve, hogy rajtuk keresztül a kábelt felfelé lehessen húzni, de egy esetleges, még oly csekély lefelé mozgásnál a fékek szorosan összezáruljanak. Végső biztonsági intézkedésként Gramminger a felhúzó árok túlsó végénél levő, nagy jégtömbnél maradt. Az ő feladata az volt, hogy a tömbhöz rögzítse a felhúzott laza sodronyt. Végre elkészültek.
Friedli a svájci kiképző őrmesterek pattogó hangján parancsot adott a csapatnak, hogy kezdjenek húzni. Az emberek nekifeszültek, de a kábel nem mozdult. Még többen álltak a kötélvégekhez, a vezényszó újból elhangzott. A kábel azonban csak nem indult meg. Friedli attól félt, hogy az összes mentő egyesített erőfeszítése következtében a feszülő kötél elszakad. Ezért kétségbeesetten integetni kezdett, hogy hagyják abba a műveletet. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a kábel valahol beszorulhatott volna a sziklába, mert a lágy mészkő az Eiger felső részén esetleg fokozhatja a súrlódást, de ahhoz nem elég szilárd, hogy megakassza a kábelt ilyen feszülés esetén. Arra következtetett, hogy a gépi berendezés megakadt valahol. Ha azonban téved, és mégis a kábel szorult meg a hegyoldalon, akkor kénytelenek Cortit ott hagyni, és valahogy módot keresnek arra, hogy visszahúzzák Hellepartot. Friedli idegesen vizsgálta át egymás után a berendezés részeit, és végül megtalálta azt, ami miatt megakadt a kötél. Megszüntette az akadályt, és ismét parancsot adott a húzás megkezdésére. A kábel megfeszült, megnyikordult a szélben, és néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodperc után az emberek érezték, hogy a kötél megindul.
Végre a hosszú hegedűhúr feszültsége egy szinten maradt. Hellepart, hátán a nehéz, élő teherrel, mellén a kényelmetlenül himbálózó rá-
dióval megkezdte az utat felfelé. Eleinte nem kimondottan függőleges vonalban végezte a felszállást. Egyik oldalról a másikra lengtek, ahogy a kötél rángatta őket. Hellepart hágóvasát erősen a jégbe vágta, hogy egyensúlyba kerüljön. Hágóvasai nyomában jég és sziklatörmelék zúdult le a falon. Tizenöt méterenként a sziklába kellett kapaszkodnia, amennyire csak bírt, előre kellett hajolnia, amíg a tetőn dolgozók új helyzetben rögzítették a kábelt. Gyötrelmes szünetek voltak ezek az erős müncheninek. Néha csöppnyi kiszögellésre kellett térdelnie, úgy szorítva térdei közé a sziklát, mint a zsoké a lovát, s közben a rádió éles fémsarkai a mellébe mélyedtek. Máskor meg hópárkányok jégzománcaira kellett ráállnia, s közben vállain Corti súlyát tartotta. Egyszer meg is jegyezte, félig bosz-szankodó, félig incselkedő hangon:
- Szép kis súlya van ennek a fickónak. - Corti azonban úgy látszik, nem értette meg. Egyre azt motyogta: - Fame! Fame - és valahányszor Hellepart térdeit a havas sziklához támasztotta, Corti befúrta az arcát a hóba és nagy falatokat harapott belőle.
- Ne habzsold már azt a havat! - förmedt rá Hellepart. - Árt a gyomornak.
A kiéhezett Corti azonban csak nem mondott le a hideg falatokról.
Negyvenperces gyötrelmes emelkedés után, a kábel a kijárati hószakadékok utolsó méterén is végigcsikorgott, és a két férfit felrántotta a hegycsúcs jégmezejére. Az áthajlás árnyékából kikerülve, most már érezték a nap sugarait, amelyre Corti különös módon reagált.
- Que bello e il sole - szólt meglepően erős hangon. — Milyen szép a nap - és ájultan bukott előre.
Hellepart tudta, hogy ez a sokk következménye, és azzal is tisztában volt, hogy súlyosan legyengült állapotban, ebbe bele lehet halni. A jégmező hátralévő nyolcvan méterét tehát erőltetett tempóban kellett megtennie. Haladt tovább, nehéz terhe alatt részeg módjára tántorgott. Közben Friedli kiáltásokkal buzdította fentről. Corti teljes súlyával nehezedett Helle-partra, akit most már a kötél sem nagyon segített, mert nem voltak függő helyzetben, tehát nem tartotta őket. A tetőn tudták, hogy Hellepart siet, és maguk is fokozták az erőkifejtést. Egyszer túl gyorsan húzták meg a kötelet, és Hellepartot meg Cortit arccal előre majdnem belerántották a jégmező nedves havába. Hellepart visszanyerte egyensúlyát, felállt a tapadó hóban és negyvenkilenc perccel azután, hogy a fdvontatást megkezdték, végre átbukdácsolt terhével a gerincen.
- Vegyétek le rólam! - kiáltotta Friedlinek, majd előre bukott a hóban. A többiek elkezdték leoldozni a Cortit és a rádiót odaerősítő hevedereket, és a levegőért kapkodó Hellepart érezte, hogy valaki a vállára csap, majd egy ismerős hang megszólalt:
- Derék ember vagy! Ez jó munka volt! Miután terhétől megszabadították, lábra állították, mindenki odasereglett gratulálni.
- Cigarettát - mondta. - Adjatok egy cigarettát! - Majd fáradtan betámolygott az éjszakázáshoz kivájt hóbarlangok egyikének menedékébe.


Tizennegyedik fejezet

Claudio Corti ott feküdt a legfelső jégmező szélén a hóban és a körülötte csoportba verődő mentőknek úgy tűnt, mintha élőhalottat látnának. Fején a csuklya árnyékot vetett mélyen beesett, fekete szemüregére, amely azokra a koponyákra emlékeztetett, amelyeket évtizedeken át őriznek a kandalló tetején. Arcán petyhüdten lógott a bőr, látszott, hogy jelentős súlyt veszített.
- Carne - nyögte. - Húst.
A lengyel orvos, Jerzy Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és szíverősítőt fecskendezett Corti karjába. Valaki konyakos teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a beteget gyorsan átsegítette a gerinc másik oldalára.
Takaróba burkolták és az egyik jégkunyhóba helyezték.
Úgy tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba került.
- Most, hogy már tudom az utat is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet? - kérdezte Maurit.
Hellepart feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:
- Grazie! Grazie! - Úgy viselkedett, mintha már minden sikerült volna, mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben. Ezután gyorsan Maurihoz fordult:
- Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő kapja meg tőlem!
Terray, Sceger és Cassin közel mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:
- Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok az első olasz, aki megmászta az északi falat?
- Hogyan írhatnák? - válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán kerültél fel ide?
Corti meghökkent, Seeger - Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik társának:
- Amikor azt hallom, hogy ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.
Néhány perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult, hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott, hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű hegymászójához fordult:
- Nos, Terray - mondta -, még mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?
- Természetesen - hangzott a francia válasza.
Rákapcsolták Terrayra a hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés volt, észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban már közeledtek az Oberland felé.
Vastag ködtakaró húzódott felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.
- Sietnünk kell - szólt le Friedli -, közeleg a vihar.
Az első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.
Tíz év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a hószakadékok mentén, úgy tűnt, hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray mély megindulást érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden, mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor, azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:
- Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?
Lachenal már nincs többé, két évvel ezelőtt elnyelte a Mont Blancon egy jégár hóval fedett szakadéka. Terray még egy utolsó pillantást vetett arra a pontra, ahova azt az utolsó szeget beverte, amely átsegítette őt meg Lachenalt a kijárati szakadékon, majd figyelmét ismét az olasz és a két német sorsára irányította, akiket még csak nem is ismert. Szemei végigkutatták a szaggatott vonalú repedéseket és a hegyoldal felső szakaszának jégpáncélját, de az életnek semmi nyomát sem fedezte fel. Lehetséges, hogy a németek itt vannak életben? Terray nem tartotta valószínűnek, hacsak úgy nem, hogy sikerült valahogy lejutniok a hegyről még péntek délután, amikor Corti utoljára látta őket. Egyébként két dermesztőén hideg éjszakát kellett el-tölteniök a szakadékokban, egy helyben állva, vagy a falhoz erősített kötélen függve. Corti elmondta, milyen állapotban voltak. Elképzelhető, gondolta Terray, hogy Mayer elég erős volt két ilyen éjszakához, de ami a másik németet illeti, ez kizártnak látszott. A felderítő küldetést azonban azért teljesíteni kellett. Még nem ért a második kilencven méteres kábelszakasz végéhez sem, amikor az ereszkedés hirtelen megállt. Megnyomta az adó gombját és beleszólt: - Mi történt? - Választ azonban nem kapott. Ehelyett a háromállomásos kapcsolásban a Kleine Scheideggi megfigyelők és a hegytető közti beszélgetést halottá németül. Ujabb szünet után a fülhallgatójába beszólt egy hang:
- Halló, Terray, hallasz minket? Kérlek, válaszolj !
- Tökéletesen hallok - mondta Terray. - De miért hagytátok abba a leeresztést?
A hang a csúcsról azonban megint csak elismételte:
- Halló, Terray, hallasz? Kérlek, válaszolj!
Most már világos volt Terray előtt, hogy nem veszik az ő adását. Úgy látszik, a több órás használat miatt adójában az elemek kimerültek, vagy a hidegben elromlottak. Fülhallgatóján keresztül egyre hallotta a párbeszédet, hol németül, hol franciául. Nyomogatta az adó kapcsolóját, rázta a készüléket, kesztyűjével a mikrofont csapkodta, de hangját csak nem sikerült eljuttatnia a tetőig. Egy kötélhurokban függött a kábel végén. Helyzete nem volt éppen kibírhatatlan, de láthatta a fekete felhők szakadatlan vonulását, alacsonyabban és közelebb, mint addig. Arra gondolt, milyen nehézségekkel járna, ha rádióösszeköttetés nélkül, heves viharban kellene megtennie az utat felfelé a kábelen. A hegyoldal felé vonuló vihar jeleiből ítélve az is elképzelhető, hogy a felhúzó szerkezet kezelői nem maradhatnak a csúcson. Természetes, hogy akkor a tetőn levők biztonságát előtérbe kell helyezni azokéval szemben, akik valahol lejjebb függnek. Terray reménykedett, hogy ők is látják, mi készülődik és gyorsan felhúzzák. De a percekből egy óra lett, aztán kettő, és ő csak várt és aggódott. Hogy elfoglalja magát és gondolatait elterelje szorult helyezetéről, kicsit jobbra-balra mozgott, azonban hágóvasainak nyomán olyan mennydörgő kőgörgetegek indultak meg, hogy jobbnak látta, ha abbahagyja a mozgást. Szörnyű lenne, ha az általa megindított lavinák sodornák le az esetleg még életben maradottakat a mélységbe.
Az északkeleti falon négytagú mászócsoportot vett észre, de ezek nyilván nem látták őt. Eszébe jutott, hogy Nothdurft bajor alpinista klubjának néhány tagja aznap reggel érkezett a csúcsra, és elindultak a Mittellegi-gerincre, hogy a németek nyomait keressék, annak ellenére, hogy csak halvány reményük lehetett arra, hogy két társuk kijutott a sziklafalakon keresztül és megmenekült. Körülötte hópihék kezdtek szállingózni. Terray teljes erőből kiáltozni kezdett a tőle egy- vagy kétszáz méterre lévő mászók felé. Meglepetésére válasz érkezett, azonban lentről, ahol - jóval lejjebb a hegyoldalon - a közelgő vihart figyelte és minden erejével kapaszkodott az életbe a szívós Longhi. Most már harmadik napja kiáltozta:
- Venite! Venite! Jöjjetek! Jöjjetek! - Terray azonban tudta, hogy aznap már nem vihetnek neki segítséget. Túl késő lett volna, hogy a viharral dacolva újabb leszállást kezdjenek meg. Ekkor Longhi kiáltását elnyomta egy hang a fülhallgatóban :
- Itt Scheidegg beszél. Halló, Terray, hall bennünket?
Néhány perc múlva megrezdült az újból megfeszülő kábel, és Terray megkezdte útját a tető felé. Ide-oda rázódva, horzsolásokkal, vakon vonult felfelé az arcába csapódó, átvonuló hófelhők között, a közelgő viharfront előfutáraként felerősödő szélben. Amikor végre felért, és barátja, de Booy karjaiba esett, már három óra volt. Néhány percig pihent az egyik hóba vájt barlangban. Amikor körülnézett, érthetetlen látvány tárult szeme elé: Corti négy órával azután, hogy felvontatták a hegyoldalról, olyan állapotban, hogy alig volt benne élet, még mindig ott feküdt a hegytetőn levő jégkunyhóban.
- Jóságos Isten! - mondta Terray de Booy-nak: - Ez az ember nem él túl még egy éjszakát ezen a hegyen. Hát erre senki nem gondol? Azzal, hogy a falból kihozták ezt a szerencsétlent még nem fejeződött be a mentés!
A müncheni mentők azonban lázas sietséggel ástak új rögzítő helyet a kábeles felhúzó szerkezetnek, Friedlit és legénységét teljesen lefoglalta az a munka, hogy őt felhúzzák. Cortiról szinte teljesen megfeledkeztek a munka lázas feszültségében.
Ez a mulasztás Terray számára megbocsáthatatlannak tűnt. - Most pedig - mondta magában -, már elegem van ebből a svájci lassúságból, ami az egész mentésre jellemző.
Terray, akit mélyen megrázott saját élménye a hegyoldalon, és felbosszantott a mozdulatlan Corti látványa, így szólt magában :
- Majd én egy kicsit megmozgatom a dolgokat!
Grammingernek és Hellepartnak - akik merész tervük végrehajtásán fáradoztak, hogy valakit leeresszenek Longhiért — azt mondta:
- Egy ember életét megmentettük, de egészen meg kell mentenünk. Biztonságba kell helyeznünk, mielőtt a vihar ideér! Még egy éjszaka a hegyen biztosan végez vele.
Terray azt javasolta, hogy a csapat oszoljék ketté: az egyik csoport maradjon a tetőn, bár csak egy ezreléknyi esély volt arra, hogy még egy leereszkedést végre tudnak hajtani mielőtt még kitör a vihar. A másik csoport vigye le Cortit a nyugati hegyoldalon és helyezze biztonságba. Friedli és Gramminger beleegyezett a tervbe. Elhatározták, hogy a svájci csapat a hegyen marad és kezeli a kábeleket. A többiek — Terray, de Booy, Hajdukiewicz és a többi lengyel, Gramminger, a Hegyi Mentők, meg Corti barátjai, Cassin és Mauri - vállalják a veszélyes leereszkedést az Eigergletscher felé a délutáni sötétedésben.
Ha leértek, később visszaindulnak a csúcsra, hogy folytassák a mentési kísérleteket másnap reggel.
Terray hátára emelte a magatehetetlen Cortit, és a hegytető havas gerincén százötven méteren át cipelte az Eiger legfelső sziklás részéig. Innen keskeny hasadék vezetett lefelé a sziklákon a nyugati hegyoldalon levezető útra. Itt letette az olaszt a hóba, begöngyölte egy csomó hálózsákba, és ráhelyezte egy félig szán, félig hordágyszerű alkalmatosságra. A jól felszerelt lengyelek hosszú nylonkötelei segítségével megkezdték a félig eszméletlen ember leeresztését. Minden 3 5 méter után meg kellett állniok, hogy újabb biztosító szegeket verjenek a sziklába. Ekkor ólmos eső kezdett esni, hamarosan csúszós réteggel vonta be a sziklákat. Megnehezült a szegek beverése is. Terraynak le kellett kaparnia a kásás jeget, amíg rátalált a szegeket megtartó kis repedésekre. A csoport még mindig a nyugati fal legveszélyesebb szakaszán haladt, a csúcsról lefelé vezető meredek lejtőn. Sötétedett és a vihar előszele lökdöste, cibálta a bizonytalan léptekkel haladó betegszállító csapatot, miközben biztos állást kerestek a hordágy leeresztéséhez. Hirtelen a három lengyel által alkotott kötélegyüttes egyik tagja kicsúszott, és a többieket magával rántotta, kezdtek lefelé csúszni a havon. De Booy villámgyors reflexszel elkapta a lengyelek kötelét, és szempillantás alatt ráhurkolta azt a Corti szánját tartó hosszabb kötélre. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a megnyúló kötél rugalmasan utánaenged, de nem szakadt el, és megtartotta őket.
A csapat féltucatnyi legjobb mászójának hamarosan sikerült összhangot és ritmust teremteni a lefelé haladásban, úgy, hogy rövid idő alatt megtettek vagy kétszáz métert. Amíg a mentőcsapat folytatta a küzdelmes előrehaladást lefelé, Cassin és Mauri néhány percre leváltak, és odakúsztak arra a kiugró bordára, ahonnan felfelé haladva kapcsolatot teremtettek a levegőn keresztül Longhival. Kiáltásukat szárnyra kapta a szél, és Longhi, akiben a menekülés reménye tartotta még a lelket, gyenge hangon visszaszólt:
- Venite! Venite!
- Corragio, Stefano! - biztatta Cassin. - Tartsál ki! Reggel visszajövünk érted!
Miközben siettek vissza, hogy utolérjék a leereszkedő csapatot, még hallották leccoi társuk búcsúszavait:
- Fame! - kiáltozta - Fame! Freddo!
A közelgő viharban, a tetőn a svájci legénység egyre inkább elvesztette uralmát a helyzet felett. Négy órára a hóvihar teljes tömege föléjük és észak felé húzódott, és megkezdődött a havazás. Friedli utasítást adott, hogy hagyják abba a mentési műveleteket. A mentőfelszerelést sietve elhelyezték a hóba vájt odúkban. Friedli meg felhívta rádióján Kleine Scheidegg megfigyelőállomását. Mint a csapat többi tagját, őt is teljesen legyengítette a kimerültség, az alvás hiánya, és mindnyájukat szörnyű éhség kínozta. Friedli adóján ezt mondta von Almen-nek:
- Lemegyünk a nyugati oldalon, és éjszakára meghúzódunk valahol a vihar elől. Ha itt maradunk, még több életet kockáztatunk.
Ezzel délután 4.30-kor a hegytető rádióállomása jelezte, hogy adását befejezte.
Szakadt az eső a völgyben, amikor Friedlinek ezt az utolsó adását vették. A halál figyelőinek felcsapott turisták százai már otthagyták a távcsőautomatát a teraszon, és behúzódtak a szállodába, körülállták a zongorát, italokat szürcsölgettek és énekeltek. Az aggódó von Almen és segítőtársai felvitették az adóberendezést az Eigergletscher Szállodához, hogy megkíséreljenek kapcsolatot teremteni a lefelé tartókkal. Az eső miatt a távcsövet letakarták, a megfigyelőállomás elnéptelenedett.
Robert Kroon és Alex Des Fontaines, a Life magazin tudósítói, délután 5.20-kor még egyszer kimerészkedtek Von Almen erkélyére. Reménytelenül bár, de az esőn keresztül még egyszer megpróbálkoztak kémleléssel. És mint amikor az utolsó felvonás után még egyszer szétrándul a függöny, a gomolygó felhőket hirtelen derült sáv hasította ketté. A hegy fala egészen Longhi párkányáig kivilágosodott. Ott állt a szerencsétlen, fogoly Longhi. Tisztán látták élénkvörös zubbonyában, ég felé fordított arcával. Kitárt karokkal állt, mintha csodáért könyörögne. Aztán összecsapódott a felhőfüggöny, az eső zuhogott és sötétség borult hegyre és völgyre.
Hat órára felért a rádiófelszerelés az Eigergletscher állomásra. Az első hír rossz volt. Cortit csak vagy ötszáz méternyire tudták mentői a nyugati falon lehozni. Itt teljes erejével lecsapott rájuk a vihar. A továbbjutás lehetetlenné vált.


Tizenötödik fejezet

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.
Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.
- Mit gondol? - kérdezte de Booy.
- Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.
- De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.
- Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.
- Akkor csinálnunk kell.
A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.
A tetőn maradt svájci csapat - saját problémáival küszködve - nem sokkal ezután beérte őket. Friedli azt mondta Grammingernek, hogy megkockáztatják az Eigergletscherhez való leereszkedést, és megpróbálnak segítséget küldeni a hegyre. Mivel a mentőszánnal nem kellett bajlódniuk a hegyoldalon, ügyesen és gyorsan továbbjutottak. Valamivel az Eigergletscher állomása fölött összetalálkoztak egy nyolc svájci vezetőből álló csapattal. Legtöbbjük idősebb ember volt, akik nem törődtek az Eigeren történő mentéseket ellenző politikával, és a régi berni hegyivezetők nemes szellemében cselekedtek. Amint a Friedli-csoport elindult lefelé, az öreg svájci vezetők újból megindultak felfelé. Hamarosan azonban megállásra kényszerültek, a vihar miatt nem tudtak továbbmenni.
Közben Corti egy ideig nyugodtan feküdt. Éjfél felé azonban Terray hangos kiáltásokat hallott az olaszt betakaró, műanyag huzatok irányából. De Booy lentről szintén odasietett, hogy megnézze a zaj okát. Közben Terray is körülmászta a sziklát, és felemelte a műanyag vészsátrakat. Corti arcát eltorzította a félelem, és úgy ordítozott, mint akit halálos rettegés tart hatalmában. Ezalatt de Booy is odaért.
- Mit mond? - kérdezte Terray.
- Néha azt képzeli, hogy még mindig a falban van - felelte de Booy -, máskor meg azt kiabálja, hogy magára hagytuk a hegy tetején.
Közös erővel magához térítették a rémképekkel küszködő embert, megmondták neki, hogy biztonságban van, és próbálták megnyugtatni. Corti szeme lecsukódott, és úgy tűnt, hogy mély álomba merül. De Booy visszasietett táborhelyére, Terray pedig mászva ismét megtette az utat a szikla körül, ami legalább valami védelmet nyújtott a vihar elől. Azonban guggolva és hátát a sziklának támasztva, alig telepedett le, amikor a sikoltozás ismét elkezdődött.
- Mi van? - kiáltotta franciául.
A kiabálás folytatódott, és Terray megint végigmászta a veszélyes utat a szikla másik oldalán lévő kis sík területig, ahol látta, hogy a gyötrődő Corti nekifeszül a szíjainak és fel akar ülni. Nagy nehezen Terray megértette, hogy Cortit heves hascsikarás gyötri és el kell végeznie a szükségét.
- Nagyon sajnálom! - mondta Terray dühösen. - Itt kívül vagyunk a civilizáción. Nem is tudjuk magát kicsomagolni a takaróiból. Képzelje azt, hogy csecsemő és ne törődjön semmivel.
Visszament a szikla másik oldalára, de Corti kiáltásai nem szűntek meg.
Cassin és Mauri valahol lejjebb, összebújva melegítették egymást. Hallották a hangokat, de azt hitték, hogy csak a sziklák körül süvítő és harsogó szél hangját hallják. Corti kiáltása azonban egyszer csak túlharsogta a vihart:
- Riccardo, Bigio!
- Mit akarhat ebben a szörnyű időben? — kérdezte Cassin.
A kiáltás folytatódott.
- Azt hiszem, kénytelen leszek fölmenni és megmondani neki, hogy maradjon nyugton - szólt Cassin társához.
Mikor odaért, Corti még mindig bélgörcsöktől szenvedett.
- Claudio, nagyon kérlek, fogd be a szád! Erős szavak voltak ezek, de Cassin látta, hogy az egész csoport nehéz helyzetben van. Az udvarias társalgás pedig nem ilyen helyre való. A mentőcsapat tagjai most már két napja nem ettek, és hosszú órák óta nem ittak semmit. Mínusz 6 fokra süllyedt a hőmérséklet, a tapadó hó kemény tömeggé fagyott.
- Egy kis folyadékra lenne szükségünk - mondta Gramminger a vele táborozó Hellepart-nak.
- Próbáljunk felolvasztani egy kis havat!
- De ha egyszer nem tudjuk, Wiggerl! - felelte Hellepart.
De Gramminger akkor már odáig jutott, hogy nem törődött a józan ésszel. Besüllyesztett a hóba egy fém csészét, hátizsákjából előszedett egy kis cukrot, beletette, és ezt a keveréket az ujjaival gyúrva megpróbálta felolvasztani. Evett belőle egy kicsit, rögtön kihányta.
- Csokoládé! - szólt Gramminger Helleparthoz. - Meg tudjuk enni a havat, ha összekeverjük egy kis csokoládéval.
- A maradék csokoládémat odaadtam az olasznak - válaszolta Hellepart. Gramminger a hátizsákjában bánatosan nézegette a kenyér- és a szalámidarabkákat, péntek esti vacsorájuk maradványait, amit útban Grindelwald felé fogyasztottak el, de be kellett látnia, hogy folyadék nélkül nem tudják megenni. Magára húzta a hálózsákot, és átkozta a vihart meg az Eigert.
A mentőcsapat tagjai jóval napfelkelte előtt ledobták magukról a védő műanyag zsákokat, és kiléptek a metsző szélbe, a dermesztően hideg hajnalba. A vihar délkelet felé kavargott, a hegyen húsz centiméteres, friss hótakarót hagyott maga után. Magukban hálát adtak, hogy a nehezén túlvannak. De vajon valóban túl vannak-e? Cortit 1200 méteren kell lefelé ereszteniök az Eigergletscher állomásig, aztán újból erőt kell gyűjteniök arra, hogy visszamenjenek a nyugati hegyoldalon, tovább kutassák a németek nyomait, és megszervezzék a leszállást Longhiért. A szerencsétlen olasz most már kilenc éjszakát töltött az északi falban, és még előző este is hallották a hangját, amint ereje utolsó szikráival az életbe kapaszkodva könyörgött, hogy mentsék meg. Túl kellett, hogy élje ezt az utolsó hóvihart. Gyötrelmes volt még csak gondolni is arra, hogy ennyi szenvedés után esetleg már nincs is életben.
Amint tábort bontottak, hangokat hallottak lentről. Nyolc hegyi vezető jött KarlSchlunegger vezetésével, aki a svájciak között 1947-ben mászta meg elsőnek az északi falat. Velük volt Hans Brunner is, a hatvankét éves veterán hegyivezető, aki harminc éve teljesített szolgálatot a Jungfrau hegycsoportban. Az éjszakázás a szabadban, a viharban őket is kimerítette. Amikor odaértek és látták, hogy Corti leszállítását jól megszervezték, közülük négyen visszafordultak, és megindultak lefelé a hegyen. Schlunegger, Brunner és két másik csatlakozott a mentőcsapathoz, és jellemző módon mindjárt feladatot is kértek. Egyiküket megbízták azzal, hogy foglalja el Terray helyét a szán mögött, irányítsa és biztosítsa azt a jégen. A bámulatosán kitartó Terraynek már szintén fogytán volt az ereje, megköszönte, hogy felváltják és előrement. Reggel 9-kor érkeztek le a Frühstückplatzra, ahol a nyugati oldalon felfelé induló hegymászók a tradíciók szerint megállnak reggelizni. Még mindig közel hatszáz méterrel voltak az Eigergletscher fölött, nehéz lejtők álltak még előttük. Meglepetésükre egy tucat hegymászó várta őket a „reggelizőhelyen". Svájci önkéntesek voltak, neves amatőr alpinisták a közeli városokból. Étellel, itallal megrakodva várták a mentőcsapatot, forró kávét, erőlevest, kakaót és kolbászt hoztak. Amíg a mentőcsapat tagjai mohón faltak, Friedli és a svájci csoport ismerős alakjai feltűntek Eigergletscher irányából. Nyilvánvalóan visszamennek a tetőre, hogy újabb leszállást kezdjenek meg Longhiért. Friedli és legénysége azonban felhúzta magát a Frühstückplatz mögötti nagy szikla véde'mébe, de látszott, hogy onnan nem készülnek feljebb menni. A leeresz-tők ekkor tudták meg, mi történt:
Reggel hétkor az ég kitisztult, a megfigyelők ismét elfoglalták helyüket von Almenék kétcsövű messzelátójánál, amelyet állandóan arra a pontra irányították, ahol Longhi volt. A sziklát friss hó borította, csak egy parányi fekete sziklafolt látszott a párkányból. Másfél méterrel lejjebb, a társai által odaerősített köteleken függött Longhi lábbal lefelé, s egy sziklatömbön nyugvó fejét vékony jégréteg borította. A megfigyelők hosszasan vizsgálták a testet abban a reményben, hogy az életnek akármilyen kicsi rezdülését is észlelhetik, de hiába. Egy felderítőgép is felszállt, és megerősítette a szomorú hírt: Longhi meghalt, a szörnyű vihar lesodorta a párkányról. Nem sokkal később üzenet érkezett az Eiger északkeleti gerincén felderítést folytató csapattól. Csak nagyon halvány remény lehet arra, hogy Mayer és Nothdurft keresztüljutott volna a felső szakadékokon, és a hegyoldal túlsó felére jutott le a hegyről. Oldalt harántozva sem kapaszkodhattak ki a gerincre. Az a tucatnyi csoport, amely az északi falat már megmászta a múltban, egybehangzóan bizonyította, hogy az átfüggő sziklák miatt a kijutás itt lehetetlen. A Fehér-Pók elérése után csak egy módon lehet továbbjutni: egyenesen felfelé a csúcsig. Nothdurft bajorországi barátai azonban mégis megpróbálkoztak a kutatással, de az életnek semmi nyomát nem találták a gerincen. A Mittellegi-gerincen levő kis menedékház üresen állt, a vendégkönyvben a legutolsó beírás egy hónappal azelőttről származott. Itt már csak egyetlen következtetést lehetett levonni: hogy Nothdurft és Mayer elpusztult. Vagy lezuhantak a falon keresztül, a hegy lábánál elterülő törmelékhalmok és szakadékok közé, vagy éjszakázás közben megfagytak valahol fenn, a kijárati szakadékok valamelyikében.
Friedli elrendelte, hogy egészen az Eigergletscherig feszítsenek ki kábeleket, úgy, hogy a sérült Cortit szállító, kimerült mentőcsapat teljes biztonságban haladhasson. Normális körülmények között könnyű lett volna leereszkedni, Friedli azonban semmit sem akart kockáztatni. A hegytetőn tanúsított minden hősies erőfeszítés, több 200-300 méteren való leszállás a kábelen, minden elszenvedett hideg, éhezés és szomjazás eredményeképpen egyetlen életet sikerült megmenteni. Ezt az életet nem akarta odadobni az utolsó pillanatban, de ugyanakkor védelmet akart nyújtani a mentőcsapat tagjainak is, akik akkor már kevés híján maguk is mentésre szorultak. Délután négy órakor a kimerült mentőcsapat - a fiatal svájci alpinistacsoport segítségével, aki az élelmet hozta - elérte a hegyoldal alján levő Eigergletscher állomást. Itt valósággal nyüzsögtek a turisták és az újságírók, akik rávetették magukat a mentőcsapat tagjaira, hogy részleteket tudjanak meg arról, mi történt. Friedli, mint mindig, most is szűkszavú volt és a csapat többi tagjának sem volt más vágya, minthogy beszálljon a vonatba és megtegye az utat lefelé.
- Sokan voltak ott, akik mindjárt nekiláttak az üzletnek - mesélte később Hellepart -, de sikerült elkerülnünk őket.
Seeger, Nothdurft barátja Pfullingenből, abban a csoportban volt, amelyet Friedii vezetett. Mikor kiment az állomás peronjára, három alakot látott egy kicsit félrevonulva, megzavarodva a nagy nyüzsgésben és zsivajban. Felismerte Nothdurft anyját, apját és nagynénjét.
- Fogadják részvétemet - szólt. - Odavesztek.
A két nő sírt, a hetvenöt éves férfi lehajtott fejjel fogadta a gyászhírt. Most már biztos, hogy az utolsó fia is elveszett. Az állomás másik végében Longhi nővére sirdogált magában.
Beérkezett a vonat, a fáradt mentőcsapat felrakta felszerelését és beszállt. Terray és de Booy a völgyig, majd onnan egyenesen hazamentek, hiszen a szabadságukat így is meg kellett hosszabbítaniok a mentés miatt. A Hegyi Mentőszolgálat éjszakára megszállt a Kleine Scheideggben, majd minden feltűnés nélkül továbbutazott Grindelwaldba, és onnan a hűséges kombin megtette az utat vissza Münchenbe. Friedli és legénysége szétoszlott a lejjebb fekvő völgyek városkáiban, falvaiban. A lengyelek is befejezték edzőtáborukat. Seeger vonaton hazakísérte a gyász sújtotta családot Bajorországba. Fritz von Almen elhatározta, hogy visszatér kedvenc időtöltéséhez, a zergék figyeléséhez az északi hegyoldalon.
- Ha valaki távcsövemet Longhi holttestére merészeli irányítani - mondta -, akkor fogom a távcsövet és elteszem a padlásra.
Max Eiselin még egy helyen megállt, mielőtt visszatért volna új kocsiján Luzernbe. Megkereste a kis vörös Puchot, amin Nothdurft és Mayer Grindelwaldba érkezett életük utolsó túrájára. Levette a cédulát, amit a kormányhoz erősített: - Szívből gratulálok az Eigerhez - olvasta el még egyszer. - Remélem, találkozunk Luzernben.
Összegyűrte a papirost és a földre dobta.


Tizenhatodik fejezet

Stefano Longhi hegyhez béklyózott teste és a néhány méterrel kísértetiesen fölötte lebegő hátizsák sötét árnyékot vetett az emberekre odalent. Ezt a sötét foltot semmi sem moshatta le a Felföld lelkiismeretéről. Fritz von Almen elrendelheti, hogy saját teleszkópját a zergékre és kőszáli kecskékre irányítsák, de senki sem tilthatja meg a turisták ezreinek, hogy látcsöveiket a hegyre szegezzék, átadják magukat a holttest szemlélésének, ismételgessék és kiszínezzék azt, ami az alpinizmus történetének leglátványosabb hegyi mentésében az árnyoldalt jelentette. A szomorú utójáték közepette hamarosan megfeledkeztek Hellepart, Friedli, Terray, Seiler, Gramminger meg a többiek hősiességéről. Lent a völgyekben levő bárokban és Bierstubekban a szakemberek és álszakemberek, miközben italukat szürcsölgették, azon a kényes kérdésen vitatkoztak, hogy miért fordítottak hátat a hegyivezetők testületei Grindelwaldban és Lauterbrunnenben? Miért követtek el annyi hibát, miért a Jungfraujochról indultak, az első kábeleket miért rossz helyen rögzítették, hogy vesztegethettek el egy kritikus napot, a pénteket, amíg az „egymással versengő" mentőcsoportoktól volt hangos a völgy. Miért nem mentették meg Longhit azok után, hogy oly sok reményt ébresztettek benne? A zenétől hangos, meleg helyiségekben könnyedén tolultak ezek a kérdések a „szakértők" szájára, de egy kérdés még a többinél is gyakrabban hangzott el...
Az interlakeni kórházban spagettin és sülteken lakmározó Corti semmi másra nem tudott gondolni, mint a hegyre, amely legyőzte. Szemmel láthatólag nem érdekelte a három társának sorsa. Majdnem tizennégy kilót fogyott, több foga eltörött, amikor a jeget ropogtatta, gyógyuló sebei tompán fájtak. Hamarosan felkelt, de úgy járkált, mint aki önkívületi állapotban van, kusza gondolatai valahol messze jártak, teljesen zavaros fogalmai voltak arról, mi történt a hegyen. A kérdésekre öszefüggéstelen nyilatkozatokat adott, de így ment ez még hónapokkal később is. Ez az egyszerű olasz parasztember - akiről Carlo Mauri azt mondta: a mindennapos otthoni dolgait is nehezen tudja emlékezetében tartani, hát még a hegyekben történteket! - eleven példája volt annak, hogy a
megrázkódtatás milyen zavarodott lelkiállapotot idézhet elő.
Kedden, egy nappal azután, hogy sötétedéskor külön vonat vitte le Cortit Eigergletscher állomásról a kórházba, három feszes tartású férfi jelent meg ott. Engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a beteget. Dr. Walter Bandi közölte velük, hogy egyszerre csak egy mehet be Cortihoz, a másik kettőnek addig kint kell várakoznia. Az olasz Guido Tonella lépett be a kórterembe. Hegymászó és újságíró volt, akkoriban Svájcban élt, és azzal foglalkozott, hogy több európai képesújságnak és napilapnak írt cikkeket hegyi kalandokról. Most azért jött, mert remélte, hogy választ adhat azoknak az európai újságoknak, amelyek máris elítélő hangon kezdtek írni azokról a fellengős kijelentésekről, amelyeket Corti tett, amikor lehozták a hegyről. A berni „Der Bund" például azt írta:
- A 29 éves olasz, akit 1956 tavaszán szerencsés körülmények közt sikerült megmenteni, amikor lezuhant a Dru délnyugati faláról, nem méltányolja túlságosan azok bátorságát és áldozatkészségét, akik az életüket kockáztatták, hogy megmentsék.
Néhány lap már-már célozgatni kezdett arra, hogy Cortinak valami terheli a lelkiismeretét.
Alig kezdte meg Tonella a zavarodott Corti kérdezgetését, amikor Riccardo Cassin és mögötte Carlo Mauri nyomakodott be a kórterembe. Cassin Cortira üvöltött:
- Téged kellett volna ott hagyni a hegyen, nem Longhit!
Corti csendesen feküdt az ágyban, arca teljesen kifejezéstelen maradt, Cassin folytatta:
- A te hibád, hogy Longhi holtan maradt ott! Te vitted oda!
- Ne ragadtasd el magad! - szólt Tonella.
- Ne légy ilyen durva! Nem látod, milyen gyenge még?
- Nem gyenge - kiabált tovább Cassin. - Azért tetteti magát szegény gyenge betegnek, mert valami titkolnivalója van. Szeretné elkerülni a felelősségre vonást azért, amit tett! Hát én kimondom, hogy hazug és csaló!
Corti még mindig nem válaszolt, úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit megszid az apja. Cassin folytatta szóáradatát, Corti meg füléig felhúzta a takarót és azt motyogta:
- Riccardo, kérlek, ne haragudj rám.
- Hogy ne haragudjak? - harsogta Cassin. - Miattad lóg holtan az a szerencsétlen ember a kötélen. Miattad, csakis miattad!
A három látogató meglepetésére Cortira semmi hatással nem volt ez a végső vád. Alig hallható hangon megkérdezte Cassintól:
- Riccardo, mit gondolsz, elismerik majd, hogy sikerült megmásznom az északi falat?
Ettől aztán Cassin szóáradata új erőre kapott.
- Hát nem megmondtam már?! - kiáltotta. - Nem tudod? Az utolsó háromszáz métert egy másik ember hátán tetted meg!
- Hagyd, Riccardo - szólt közbe Tonella -, nem tudja, mit beszél. Nem látod milyen állapotban van?
De Cassin csak azt hajtogatta: - Hazudik.
Aztán Cassin végre lecsillapodott. Leküzdötte magában azt a haragot és felháborodást, amit a leccói hegymászókat ért kínos botrány keltett benne. Úgy érezte, hogy az északi falnak ez az esztelen, végzetes kimenetelű megrohamozása romba döntötte mindazt, amiért egész hegymászó pályafutása alatt küzdött, megcsúfolása volt annak a tizenkét évi munkának, amelyet mint a Club Alpino Italiano leccói részlegének elnöke végzett. Saját pályafutását az alpinista tradíciók mintaképeként állíthatta mások elé.
Ezek a tradíciók pedig azt tanították, hogy az embernek teljes értelmét és energiáját latba kell vetnie, amikor hegyeket akar mászni. Terveit a legkörültekintőbb gonddal kell elkészítenie, a legmegfelelőbb útvonalat, a legkedvezőbb időjárást, a legalkalmasabb szerszámokat és edzési módot kell megválasztania, és csak akkor vághat neki a hegynek, ha már minden szükséges feltétel biztosított. Ez a módja a hegymászásnak, és nem az, hogy valaki fölényesen megjelenik egy ismeretlen hegy lábánál, partneréül kissé elhízott, középkorú embert választ, aki még a legelemibb ismereteket sem tudja a megfelelő útvonalról, és csak nyers erejével akar a csúcsig eljutni. Az ilyen hazárdvállalkozás a legteljesebb mértékben ellenkezik azzal, amit az alpinizmus tanít. Itt nem a bátorságról van szó, hiszen minden alpinista bátor, különben nem próbálkozna hegymászással. Cassin már egész sor rendkívül nehéz falat küzdött le, mint azoknak első megmászója, de ezek között egyetlen olyan teljesítmény sincs, amit puszta bátorsággal hajtott volna végre. Ezt igyekezett belenevelni a Ragni tagjaiba, de semmi, még egy szik-rányi sem hatolt be tanításaiból ennek az embernek a koponyájába, aki most itt fekszik előtte, és olyan képtelen kérdéseket tesz föl neki, hogy mit szól majd a világ a teljesítményéhez az Eigeren, de az nem érdekli, mi lett három társának a sorsa, akiket ott hagyott.
- Egyetlen mentséged van csak - mondta Cassin -, hogy egyszerűen nem érted, miről van szó. Végtelenül elszomorítasz.
- A mi városunk nevezetessé tette magát az alpinizmus terén - mondta Mauri Cortinak, türtőztetve magát, szinte jóindulattal. - Ez elsősorban Riccardo tetteinek köszönhető, de te tönkretetted hírnevünket, Claudio. Tudnod kellett volna, hogy Stefano nem képes arra, hogy megmássza az északi falat.
Corti hallgatott.
Végre Tonella feltehetett néhány kérdést. Corti ellentmondó, zavaros válaszokat adott, akkori állapotában maga is alig tudta, hogy egyáltalán mi történt a hegyen. Tonellának csak töredékes riportot sikerült összehoznia a lapok számára. Corti nagy vonásokban elmondta, hogyan esett le Longhi, hogy zuhant le ő, mi volt Nothdurft baja, hogyan indultak meg a németek a hegytető felé, de a dátumokat és időpontokat teljesen összezavarta, és kiderült, hogy a helyes útvonalról úgyszólván fogalma sem volt.
Cassin és Mauri Fiat 1100-asukon visszamentek Leccóba, ahol ádáz vita kezdődött. A város két részre szakadt. Az egyszerű, keményen dolgozó emberek egy részének szemében Corti nagy hőssé, bátor férfivá vált, aki szülőföldjének nemzetközi hírnevet szerzett azzal, hogy merészen megrohamozott egy olyan hegyet, amit olasz még sosem mászott meg. Mások viszont sötéten azt mondták, hogy őrült, sőt gyilkos. Maga az alpin klub is két táborra szakadt. Jó barátokból egyik napról a másikra ádáz ellenségek lettek, ölre mentek egymással, a viták verekedéssé fajultak, annyira, hogy a végén a klub avatkozott az ügybe. Cassin és még néhány tag Corti kizárását kérte, de a többség leszavazta őket. Cassin, a legjelesebb alpinista, akivel városa valaha is büszkélkedhetett, kiábrándultán lemondott elnöki tisztjéről és elhagyta a klubot.
Ehhez hasonlóan az Eigeren lefolyt mentés Európa lapjaiban zavaros elméletek és vádaskodások özönét indította el.
- A sajtó kiforgatott mindent, amit Claudio mondott - állította évekkel később Hellepart. Ezért azonban nem lehetett kizárólag a sajtót hibáztatni. A mentés körülményei is lehetetlenné tették, hogy teljes pontossággal idézzék fel az eseményeket. A svájci lapok leghozzáértőbb nyelvészeinek ugyancsak meggyűlt a bajuk, amikor a kelletlen, fáradt, a nyelvek és dialektusok elképesztő variációiban beszélő önkéntes mentőkből akartak rendszerezett beszámolót kicsikarni. Friedli, aki talán leginkább tekintette át az eseményeket, a tőle megszokott módon szerény és szűkszavú maradt, Seiler pedig úgyszólván semmit sem mondott. Még társait sem volt hajlandó megnevezni. Terray és de Booy a mentést követő napon már otthon voltak. Gramminger és a Hegyi Mentők viszont hallgattak, készek voltak arra, hogy jelentést tegyenek saját bajor hatóságaiknak, azonban senki másnak nem voltak hajlandók arról nyilatkozni, hogy mi történt a hegyen. Így aztán a sajtó többé-kevésbé arra volt utalva, amit az északi hegyoldal körül kavargó felhők és a köd által alkotott függönyön keresztül láthattak, meg arra, amit Corti el tudott mondani. Hamarosan világossá vált, hogy Corti úgyszólván semmi olyat nem tud mondani, amiből ki lehetne okosodni. Tévesen adta meg a németekkel való első találkozásuk időpontját, beszámolt arról, hogy a németek elvesztették élelmüket és mászófelszerelésüket az első éjszakai táborozáskor. Később ezt a kijelentését úgy módosította, hogy csak az élelmiszeres hátizsák esett le a hegyről. Azt állította, hogy a németek pénteken mentek tovább felfelé, később úgy nyilatkozott, hogy csütörtökön. Egyszer azt mondta, hogy délután három órakor indultak útnak, máskor meg azt állította, hogy reggel kilenckor. A fal szinte valamennyi tájékozódási pontját Hinterstoisser terminológiában adta meg, mindenre úgy utalt, hogy a Hinterstoisser-traverz, a Hinterstoisser-lejtő, a Hinterstoisser-kürtő. Neki minden Hinterstoisser volt, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy szinte semmit sem tudott arról a hegyről, amelynek megmászására megesküdött.
Az újságírók végigolvasták Corti beszámolóit, megállapították a lapokból nyilvánvalóan kiolvasható ellentmondásokat, és levonták azt a következtetést, hogy Corti valamit takargat. Nem számított, milyen hevesen bizonygatja ártatlanságát. Maga is beismerte, hogy hosszú periódusok estek ki az emlékezetéből a hegyen. Ki mondhatja meg (beleértve őt magát is), hogy történetének melyik része igaz és melyik hallucináció? Például azt képzelte, valaki azt kiabálta: „Corti! Corti!" De Hellepart nem kiabálhatta a nevét, mert Hellepart azt hitte, hogy a két német Zdarsky-zsákjához közeledik. És ha Cortinak ilyen hallucinációi voltak, vajon nem lehet-e, hogy csak képzelődés az a történet, hogy a németek továbbmentek, hogy segítséget hozzanak? Lehetséges-e, hogy a fejét ért ütéstől elkábulva, a hegyen eltöltött hosszú éjszakáktól megzavarodott fantáziával, pillanatnyi elmezavarával valami erőszakos cselekményt, bűntényt követett el? Így folyt az érvelgetés, amit alátámasztottak a szembetűnő tévedések és képtelenségek Corti beszámolójában is. Így aztán elkerülhetetlenné vált, hogy Európa néhány szenzációhajhászó lapja ne vonja le a következtetést, hogy Claudio Corti nem pusztán a traumás emlékezetkiesés zavarodott áldozata, hanem hazudik is. És vajon miért hazudik? A válasz egyszerű: mert valamit elkövetett a hegyen. Most pedig a hamis állítások hosszú sorával próbálja elkerülni a leleplezést.
Az újságírók ízekre szedték Corti nyilatkozatait, amihez nem kellett különösebb tehetség. Lassanként olyan feltevések is megjelentek nyomtatásban, hogy az Eiger északi falán bűntettet hajtott végre ez a furcsa, hidegfejű olasz Olginatéból, akinek arcáról állandó megvető kifejezés olvasható le, akit egyáltalán nem rendített meg mászótársainak halála. Az egyik lap így fejtette ki saját elméletét: Corti és Longhi azzal a monomániás kényszerképzettel indult meg a hegyen, hogy ők lesznek az első olaszok, akik elérik a csúcsot. Már két napot elpazaroltak azzal, hogy az alsó lejtőkön bukdácsoltak, amikor az ügyes német kettős - bár még csak pár órája voltak úton - beérte őket. Az olaszok azonban nem hagyták, hogy a gyorsan haladó németek továbbmenjenek. Ez magyarázza a két csapat szemmel látható lassúságát, amikor az első jégmezőn vágtak keresztül. Végül a két olasz nem bírta tovább, bajba került. A németek tovább akartak menni, de Corti tehetetlen dühében még akkor sem engedte, hogy lehagyják őket. Verekedni kezdtek, és az izmos Corti letaszította a két fiatal németet, akik szörnyethaltak.
Egy másik lap ehhez hasonló, fantasztikus elméletet dolgozott ki. Arra a csalóka képre alapította elgondolását, amit a hegyen lentről megfigyelhettek. Pénteken és szombaton, amikor a látcsöveken keresztül Longhi a sziklapadon volt látható és Corti száz méterrel feljebb ült piros zsákja mellett - érthető módon feltételezték, hogy a két másik mászó bent van a zsákban. A sajtó, amely úgyszólván csak kémlelőlyukon keresztül látta a színt, két napon át „a sátornál levő három emberről" beszélt. Valójában csak Cortit és a zsákot látták, nem volt ott senki más. Nem volt nehéz beleesni ebbe a tévedésbe, mert Cortit - aki piros gyapjúingét a fekete hegymászó anorákra cserélgette, aszerint, hogy melyik volt szárazabb - a völgyből könnyen nézhették több személynek. Néhány nappal a mentés után egy svájci lap közölt egy fényképet, amelyet állítólag vasárnap délután vettek fel, tehát akkor, amikor Corti későbbi állítása szerint a németek, már továbbmentek. A képen - amiről később bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem meggyőző - három férfit véltek felfedezni a Zdarsky-zsák körül. Ebből egy gazdag képzelőerővel megáldott cikkíró azt a következtetést vonta le, hogy a mentés reggelén, amikor a félig tébolyodott Corti meghallotta német Hellepart kiáltozását, abban a hiszemben hogy a németül beszélő önkéntes mentő csak Mayerért és Nothdurftért jött, letaszította őket a sziklapárkányról.
Kialakultak aztán nem kevésbé bizarr teóriák is. Még az olasz sajtó egy része is Corti ellen fordult. Széles körökben idézték Cassint, aki első felindulásában ezt, a Corti számára mindennél nyugtalanítóbb kijelentést tette:
- A hegyekben csak a halottakat szokás ott hagyni.
Az egyik olasz képeslap azt állította, hogy Corti súlyos baklövéseket követett el a hegyen, hogy a legnagyobb fokú gondatlanság vétke terheli, mert végszükségben Longhit fogadta el mászótársául, és általában gonosztevőként viselkedett a tragédiában. Ha Longhit le tudták engedni egy olyan párkányra, amely öt méterrel lejjebb volt - írta a lap -, akkor fel is lehetett volna húzni, másik, biztonságosabb sziklapadra is. A cikk alaphangja világos volt: Corti cserbenhagyta barátját, hogy magát megmentse. Corti perrel fenyegetődzött. Egy római ügyvéd hajlandó lett volna ingyen elvállalni az ügyet. A per azonban abbamaradt, amikor a lap lehetőséget adott Cortinak, hogy egy cikkben elmondja a történteket saját beállításában. Azonban története még akkor is - jóval a felépülése után - telve volt ellentmondásokkal: még mindig nem tudta pontosan, mi történt a hegyen.
A legsúlyosabb, halálosan hideg kritika Németországból érkezett, ahol mindjárt abból indultak ki, hogy olyan kiváló hegymászók, mint Mayer és Nothdurft csakis valamiféle bűntett következtében pusztulhattak el az Eigeren.
Nothdurft barátja, Walter Seeger, egész Bajorország nevében beszélt, amikor azt mondta:- Aki Corti ellentmondásait olvassa, az előtt teljesen világos, hogy valamit titkol.
Mivel meg voltak győződve Corti bűnösségéről, a németek annak rendje s módja szerint nekiláttak, hogy bizonyítékot szolgáltassanak. Mások csak hadd szőjék az elméleteiket. Ismeretes volt, hogy Nothdurft minden mászásról kimerítő naplót vezetett, még akkor is, ha kényelmetlen éjszakai bivakolásra került sor valahol fenn egy hegyoldalon. Meg kell találni Nothdurft holttestét - határozták el -, és a napló majd elmondja, hogy mi történt valójában. A stuttgarti mászók egy csoportja Grindelwaldban termett, hogy a holttestek után kutassanak. A hegyet azonban sűrű köd vette körül, és a németek kifogytak az időből, még mielőtt valamit is elértek volna. Később egy másik német csoport fésülte át a hegy lábát, azonban a legcsekélyebb nyomot sem találták, amiből honfitársaik sorsára következtethettek volna.
Cortit olginatéi kis házában hamarosan privát és hivatalos rendőrök kezdték faggatni. Megmondta nekik, hogy semmi újat nem tud mondani, csak annyit, amit hosszadalmas, kézzel írott jelentésében megírt a Club Alpino Italiano részére, mint mondotta: az igazság nevében és szolgálatában! Jelentésében azt írta, hogy előzőleg alaposan tanulmányozta a falat. Az azonban, ahogyan a mászást leírta, mást mutatott. Beszámolójából nem lehetett azonosítani az egyes ismert lejtőket, és a dátumok meg az időpontok ezúttal is nyilvánvalóan tévesek voltak.
A németek folytatták a vizsgálatot. Grindelwaldba érkezett dr. Hermann Lutz, egy dél-württembergi rendőrségi tisztviselő, aki mindenki mástól függetlenül nyomozott. Felkereste a berni rendőrséget, ahol közölték vele, hogy az a sokat vitatott fénykép, amelyen állítólag három mászót lehetett látni a piros Zdarsky-zsákban vasárnap, valójában semmit sem bizonyít, mert mindenki azt olvashatja le róla, amit akar. Lutz - aki egyébként a Német Alpin Klub tübingeni részlegének volt tagja - ezután a leesett hátizsák ügyének szentelte figyelmét. Kijelentette: teljesen felfoghatatlan számára, hogy a két tapasztalt fiatal német folytatta az utat a hegyen élelem nélkül. - Akik ismerik a két mászót - írta jelentésében -, azon a véleményen vannak, hogy a hátizsák leesése után egészen biztosan visszafordulnak, és sosem kockáztatták volna, hogy ezen a különlegesen nehéz hegyfalon tovább kísérletezzenek minden ennivaló nélkül. A magam részéről nem tudom elhinni, hogy Nothdurft, akit személyesen ismertem, komoly mérlegelés nélkül valaha is vállalkozott volna az út folytatására élelem nélkül.
Lutz érthetetlennek tartotta azt is, miért volt hajlandó a két német Cortinak adni Zdarsky-zsákját, amikor tovább indultak a hegytető felé a balesetek után. - A hegymászók bajtársias gesztusa volt a két német fiú részéről, hogy Cortinak adták a sátrat — írta. — Ennek ellenére - ha végiggondoljuk -, szinte az öngyilkossággal tűnik határosnak, hogy valaki a kitörni készülő égiháború ellenére élelem és menedék nélkül folytassa a mászást. A németek úgy látszik, azzal az eltökélt szándékkal indultak tovább, hogy hamarosan elérik a csúcsot, aztán majd valahogy visszajönnek a hegyre, és amilyen gyorsan csak lehet, segítséget hoznak a társaiknak. Mégis szinte lehetetlen azt hinni, hogy ebben reménykedhettek a falban folytatott küzdelem előző napjai után.
További támpontok hiánya miatt - hiszen Longhi teteme még mindig ott függött 1500 méter magasságban, és Nothdurft meg Mayer testét sem találták - dr. Lutz visszament Württembergbe anélkül, hogy más vádat tudott volna Corti ellen felhozni, mint az olasz saját ellentmondásait és zavaros kijelentéseit. - Nemcsak a szülők, a tübingeni hegymászó klub és valamennyi alpinista, akit érdekel a szerencsétlenül járt mászók sorsa, hanem magam is hálás lennék bármiért, ami fényt vetne a halálukkal kapcsolatos rejtélyre - írta Lutz. - Valahogy úgy érzem, hogy a teljes igazság sosem kerül napvilágra. A halottak megtartják maguknak utolsó óráik titkát.
Ebben azonban tévedett.


Tizenhetedik fejezet

Ugyanolyan számban, ahányan Cortit vádolták, és azt jósolgatták, hogy egyszer még kiderül az igazság, akadtak olyanok is, akik szerint az igazság ott feküdt előttük, hiszen Corti beszámolóinak ellentmondásai és tévedései csupán annak a zavarodott állapotnak és annak a megrázkódtatásnak a következményei, amelyeken keresztülment. Corti adottságait és a körülményeit tekintve nem várhattak tőle pontosabb beszámolót, mint amit adott. Ahogyan fokozatosan visszanyerte emlékezetét, néhány ellentmondásra fény derült. Például azt állította, hogy hatvanhat órát töltött egyedül a vörös zsákban, segítségre várva. Az adott körülmények közt, az sem lett volna csoda, ha azt hitte volna, hogy hatvanhat napot töltött abban a hideg, plasztik sírban. Valójában negyven óránál valamivel többet töltött a sziklapadon. Az agyrázkódás emlékezetkiesést okozott, így azok adatait fogadta el, akik lentről figyelték. Hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, azt az órák száma nem dönthette el. Corti csökönyösen ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy Nothdurft beteg lett, és ezzel magyarázta lassú haladásukat és a végső katasztrófát. Nothdurft anyja azt állította, hogy fiának soha semmi baja nem volt a gyomrával. Corti erre azzal felelt, hogy bármelyik hegymászó ki van téve annak a veszélynek, hogy az ételébe vagy vizébe belekerülő parányi gleccser-homokszemcsék megtámadják gyomor- és bélrendszerét.
Hamarosan mások is hallatták véleményüket. Az ember azt hihetne, hogy az olginatei teherautó-vezetőt leginkább azok támadták, akiknek miatta kellett megmászni a hegyet, és életüket kockáztatták a megmentéséért. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.
Lionel Terrayt chamonix-i otthonában keresték fel interjúra.
- Nos, ha már ennyi elmélet kapott szárnyra - mondta -, hadd mondjam el én is az enyémet. Nagyon nehéz követni azt, amit Corti mond, mert nem túlságosan kiegyensúlyozott és nem is intelligens ember. Egyszer ezt, másszor azt mondja. Rágalmazhatjuk azzal - anélkül, hogy egy lépéssel is tovább mennénk -, hogy képtelen világosan elmagyarázni, mi történt, és azzal is vádolhatjuk, hogy bűnöző. Újra és újra felteszik a kérdést: követett-e el Corti valamit Mayer és Nothdurft ellen? Szerintem nem. Cortinak szüksége volt a németekre azután, hogy az a kő eltalálta. Az a seb, amit a homlokán láttunk, nem kitalálás. Minden lehetséges segítségre szüksége volt. Vannak, akik azt mondják: Corti igen nagy ambícióval vágott neki a hegynek, és talán azért akart ártani a németeknek, hogy megakadályozza: nélküle is felérjenek. Szerintem azonban ilyesmit csak képzelni lehet. Olyan falon, mint az Eiger, ilyen nem történhet meg. Még ha valaki rossz szándékú is, nem érezhet féltékenységet társai iránt olyankor, amikor a hegyoldalon a halállal néz szembe. Csak egy ördög vagy őrült tehetne ilyet, és Cortit egyiknek sem tekintem. Amikor hegymászók indulnak el egy hegyen, kölcsönösen függnek egymástól. Ilyenkor az ember nem képes gaztettre, még akkor sem, ha egyébként gazember.
Amikor Gramminger nyilatkozott Münchenben: akkor a hegyekben szerzett három évtizedes tapasztalat alapján beszélt:
- Elég jól ismertem Nothdurftot, és először érthetetlen volt számomra, hogyan lehet olyan lassan haladó kötélcsoport tagja, de most már értem. Betegsége tökéletesen megmagyarázza az esetet. Már világossá vált Corti elbeszélése alapján a következő: Mayer és Nothdurft előrementek, de már nem volt bennük annyi erő, hogy túljussanak a kijárati hószakadékokon. Ekkor elkapta őket egy szörnyű vihar. Azt hiszem, most is ott vannak valahol fenn, testük a sziklához fagy télen, nyáron meg saját kötelük, saját szögeik tartják őket, de egyszer lekerülnek. Arról a málladozó hegyoldalról minden lekerül.
Seiler egyetértett ezzel, és Eiselin is erre a következtetésre jutott.
- Teljesen képtelen az az elgondolás, hogy Corti valamiféle bűntényt követett el - jelentette ki Eiselin. - Azon a hegyen a pszichológiai körülmények következtében ilyesmi teljesen kizárt dolog. Semmi előnye nem lett volna belőle. Sőt! Az igaz, hogy Corti egy csomó dátumot és órát összekevert. Ismerek sok olyan hegymászót, aki még normális, teljesen eseménytelen túrán sem tud tiszta képet alkotni a történtekről. Gondoljuk csak meg, hogy Cortit fejen találta egy kő és nyolc éjszakát töltött el a hegyen! Egyetlen ott töltött éjszaka is hatással van az ember lelki és szellemi állapotára.
Végül ott voltak azok, akik ugyan nem gyanúsították Cortit bűncselekmény elkövetésével, de a lelkűk mélyén sohasem tudták neki megbocsátani, hogy a kellő adottságokkal nem rendelkező Longhit magával vitte az Eigerre. Magától értetődik, hogy ezek főleg olasz alpinisták közül kerültek ki. Cassin, aki később megenyhült Corti iránt, ezt mondta:
- Claudio örökké lelkiismeret-furdalást érez majd a vétkéért. Szegény Longhi egyáltalán nem volt jó hegymászó. Sokat járt a hegyekben, de egyetlen 3000 méteres hegyet sem mászott még meg. A legnagyobb felelőtlenség volt ilyen embert az Eiger északi falára vinni.
A szelíd Mauri szintén békét kötött később Cortival:
- Claudio alapvetően tévedett, amikor szegény Stefanóval útnak indult - mondotta. - Stefano jó fiú volt. Végigrobotolta napi nyolc vagy tíz óráját, igénytelen volt, eltartotta beteg feleségét, akit mindig szeretettel vett körül. Nem akart meghalni az Eigeren. Negyvennégy éves volt, sokat dolgozott, és azt hiszem, kicsit csábította, hogy híres emberré válhat, ha megmássza az Eiger északi falát. Talán úgy gondolta, hogy még jobban megszeretik a leccóiak, és többre tartják máshol is, ahol értékelik a hegymászóteljesítményeket.
Halála örökké Claudio lelkiismeretét terheli. Amikor Stefano először beszélt kételyeiről, Co-tinak vissza kellett volna vele fordulnia. Ha valakinek a hegyekben megrendül a bátorsága, és emellett nem is elég gyakorlott alpinista, akkor a félelem megölheti. De amit egyszer Corti a fejébe vesz, azt meg is akarja valósítani. A többiek túlságosan bíztak benne; azt hiszem, a németek úgy gondolkodtak: itt van ez az erős ember a híres alpinisták városából, Leccóból, mi is nagyobb biztonságban leszünk, ha vele maradunk. És ezzel végzetes hibát követtek el. Ha olyan kiváló hegymászók voltak, fel kellett volna, hogy ismerjék: ilyen rendkívül nehéz falon Claudio nem alkalmas a vezetésre, és vissza kellett volna fordulniuk.
A hegyekben gyakran megtörténik, hogy egy gyengébb kötélegyüttes egy erősebbel találkozik és annak erejében bízva, felkéri azokat, segítsenek neki. Ez azonban az Eigeren lehetetlen. Minden kötélcsapatnak a saját erejére és saját magába vetett hitére kell támaszkodni!
Senki sem vonta kétségbe ezeknek az embereknek a jogát ahhoz, hogy a véleményüket kifejezzék. A mentőcsapat tagjai ezt a jogot hosszú éjszakákon át szerezték meg az embertársaikért kifejtett kemény, veszélyes munkájukkal.
A gyász sújtotta württembergi polgárok részéről nagyon is indokoltnak lehetett tekinteni, hogy ki akarták vizsgálni Mayer és Nothdurft halálának körülményeit, és a svájci rendőrség ebben segítséget is nyújtott. Az újságoknak - még a szélsőségesebbeknek is - akiket nem annyira a valóság, mint inkább a szenzáció érdekelt, szintén hagyomány adta joguk és kötelességük volt, hogy minden lehetőséget megvizsgáljanak. Cassin mint a Club Alpino Italiano leccói részlegének elnöke, ugyancsak az alpinizmus és szülővárosának közössége iránti kötelességét teljesítette, amikor keresztkérdésekkel rohamozta Cortit.
Egyszer azonban furcsa nyilatkozat jelent meg a svájci lapokban. Szerény kijelentéssel kezdték:
- Ezt nem a szerencsétlenül jártakkal szembeni elfogult kritikának szánjuk, és ha mégis szeretnénk a véleményünknek hangot adni, akkor ezt csak azért tesszük, hogy figyelmeztessük azokat az ifjú hegymászókat, akik ezután akarnak idejönni, hogy ne kockáztassák fiatal életüket.
Ez volt azoknak a grindelwaldi hegyivezetőknek a hivatalos nyilatkozata, akik következetesen elutasították, hogy részt vegyenek a mentésben, és akiket most felbolygatott a svájci lapokban megjelent néhány célzás arra, hogy nem elődeik szellemében cselekedtek.
A hegyivezetők így érveltek:
- Elismerjük, hogy ezek a hegymászók az átlagosnál magasabb tudással rendelkeztek. A szélsőségesen nehéz mászásokat végrehajtók színejavát képviselték, azonban tapasztalataikat sziklákon és nem jégen szerezték. Ezt az egész mászás alatt meg lehetett figyelni. Független megfigyelők kedvező megfigyelő pontokról megállapították, hogy amikor a szerencsétlenül jártak jégen vagy fagyos havon haladtak, fürdőkádnyi lépcsőket vágtak, így aztán túl lassan jutottak előre a jeges szakaszon. Ehhez járul még az, hogy a hegymászók egy része az északi falat mindig lebecsüli. Akik először mászták meg, igen alaposan tanulmányozták a hegyoldal problémáit, kívülről ismerték tereprajzát, és beszámolóikból mégis megtudhattuk, hogy egyik vagy másik meredek részét lebecsülték. Az idei vállalkozók állítólag szintén folytattak felderítést a hegyoldalon, de akkor miért tévedtek el többször is?
A szerencsétlenül jártak végzetes hibáinak ilyen elfogult és bizonyos tekintetben téves elemzése azoknak a hegyivezetőknek a csoportja részéről, akik szinte egy emberként távol tartották magukat a mentéstől, a nézeteltérések özönét váltotta ki. A Neue Zürcher Zeitung azzal a váddal avatkozott a küzdelembe, hogy a hegyivezetők gyalázatosán viselkedtek. A támadásra egy vörös arcú, világoskék szemű idősebb ember válaszolt. Christian Rubi, a Svájci Hegyi Vezetők Társaságának szervezője és vezetője, aki azzal vált nevessé, hogy huszonkét évvel korábban jelen volt Toni Kurz halálánál az Eigeren. És akkor éles vita indult meg a kis völgyben.
A svájciak 1847 óta nem viseltek háborút (az is csak három napig tartott), de ez nem jelenti azt, hogy a svájci teljesen békés nép. Harcaikat szóval és szavazatokkal vívják egymás ellen, szinte szakadatlanul. Leuterbrunnen környékén például sok éve folyik a háborúskodás Cristian Rubi, a híres hegyivezető és idősebb von Almen, Fritz és Kaspar apja között. Mint a legtöbb ilyen viszályban, mindkét oldalon volt valami igazság, de azt egyik fél sem volt hajlandó elismerni.
Von Almen a régi arisztokráciát, a földbirtokos nemességet képviselte, akik fiaikat külföldre küldik iskolába és vagyonukat millió frankban számolják.
Rubi, a hegyi üdülővároska, Wengen szülötte, ahova Lauterbrunnenból a fogaskerekű vasút visz fel, a munkásosztályt képviselte. Azt tartotta, hogy a svájci hegyivezetőket kizsákmányolják a szállodatulajdonosok és kereskedők, akik a turisták dollárjaiból aránytalanul nagy százalékban részesülnek. Rubi így lett szocialista, és hozzálátott a vezetők szervezéséhez. Több csata után - amiből sokat az ősellenséggel, von Almennel vívott - hatszáz vezetőt tömörített az egyesületbe, amely megállapította a minimális díjazást és egyéb jogvédő intézkedéseket. Később a Nemzeti Tanács tagja lett.
Az ezután következő években szinte természetessé vált, hogy von Almen mindent ellenez, amit Rubi tesz, és viszont. Ahogy mindketten öregedtek és a politikai párviadalok tüze lassan lelohadt, az örök viszály egy nagyon is szembetűnő, nagyon is gyújtó hatású pontra: az Eiger északi falára összpontosult. Különböző társadalmi hátterüknek megfelelően ellenkező álláspontot foglaltak el a hegyoldallal kapcsolatban. Von Alment, mint az élet „kifinomult" formáinak képviselőjét érdekelték az alpinizmus minden fajtájának, még a vaskorszak hegymászóinak kísérletei is az északi falon. Mindkét fiának - még alig töltötték be huszadik évüket - feladatul tűzte ki, hogy másszák meg a Jungfrau, a Mönch és az Eiger csúcsát (de nem az északi falon), és gondoskodott arról, hogy az alpinizmus - szerinte - legjobb tradíciói szerint képezzék magukat.
Rubit mint a hegyek egyszerű parasztját, nem hozta lázba a modern alpinizmus; a régi vágású hegyivezetőket képviselte, akik számára a hegyek a kenyérkeresetet jelentették. Csak kevéssé próbálkozott azzal, hogy megértse a mentésben alkalmazott új technikát, amit a Grammingerhez és Friedlihez hasonlók vezettek be a hegymászásban. Helytelenítette az olyan akrobatikus hegymászást, amihez kötélhágcsó, jégszög és ehhez hasonló különleges felszerelés kell. Minden változást ellenzett, ami fokozta azt a veszélyt, aminek a hegymászók, de végső fokon a vezetők is kiteszik magukat. Tehát a politikában liberális, ugyanakkor az alpinizmusban konzervatív maradt.
Így aztán Rubinak és a szervezett hegyivezetőknek úgy tűnt, hogy az északi fal olyan kényes hely, amit a legjobb elkerülni.


Tizennyolcadik fejezet

Persze, tény, hogy von Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák. Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét, hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.
De az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük - akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn, és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat, és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak és nem bírák.
Rubi érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban, hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most aztán csináljon velük valamit.
Az ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe, hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők - jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve - idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!
Amikor a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk. Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.
- Túl sokat ellenségeskedtek - mondta. - Ismerem a berni vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam. Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak hajlandók megtanulni a mentés mesterségét.
Christian Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.
Már a svájci sajtó is szégyenkezett a vezetők miatt, sőt a külföldi sajtóban is történt egy-két célzás arra, hogy nem elődeik nemes hagyományai szerint cselekedtek. Rubi mint gyakorlott vitatkozó, visszavágott. Azonban nem szorítkozott csupán a hegyivezetők megvédésére; heves támadást indított a nemzetközi mentocsapat módszerei, indokai és képességei ellen.
- Kétségtelen - írta -, néhányan közülük bátran viselkedtek. A bátorság azonban nem elég.
Támadta a mentés acélkábel-rendszerét. Hihetetlen baklövésnek minősítette azt, hogy átkeltek a Mönchön éjszaka, ami legalább egy teljes napi veszteséget okozott. Azzal vádolta az amatőr mentőket, hogy nem akarták igénybe venni a hegyivezetők segítségét. Az állította, hogy Corti hat óráig tartó leszállítása a Reggeliző-helyről az Eigergletscherig legfeljebb egy óráig tarthatott volna. A felelősséget igyekezett Willi Balmerre, a szerencsétlen grindelwaldi boltosra hárítani, aki a vezetőket nem volt hajlandó kirendelni a mentésre.
- Minden mentési műveletet a Svájci Alpin Klub részlegei szerveztek - mondta Rubi. - Erre vonatkozólag világosak a szabályzatok. Willi Balmernek, a grindelwaldi mentőállomás vezetőjének dolga lett volna, hogy a vezetőket bevesse. Ha a vezetők nem kapnak utasítást, nem mennek, és nem is szabad menniök. A vezetők készen álltak arra, hogy részt vegyenek a mentésben és részt is akartak venni, de nem kaptak rá utasítást. Ha azon a péntek éjszakán a legjobb vezetők közül tizenkettő vagy tizenöt utasítást kap arra, hogy menjen fel a nyugati falra, már szombat reggel megmentették volna Cortit, és nem kétséges, hogy még Longhit is. Minden vezetőnek van telefonja, várták Balmer hívását, de nem jelentkezett. Balmer volt a hibás, nem tudta, mit kell tennie, majd mindenki elvesztette a fejét. Így alakult ki egy ellentétes helyzet, és a Kleine Scheideggi szállodák, mint rendesen, most is örültek annak, hogy propagandát csinálhatnak ebből.
Ezután a Svájci Alpin Klub - valamennyi hegymászó képviselője válaszolt Rubinak. - Christian Rubinak, a Nemzeti Tanács tagjának! - címzett nyílt levélben a klub központi bizottsága rámutatott a következőkre: - a vezetők nem kereshetnek mentséget abban, hogy telefonjuk nem szólalt meg.
A levél idézte Bern kanton törvényeit:
- Ha a hegyekben baleset történik, minden hegyi vezetőnek és teherhordónak kötelessége, hogy a bajba jutottak keresésére és megmentésére induljon, és minden mentőcsapat rendelkezésére álljon.
A törvényben semmi utalás nem volt utasításra és bürokráciára, a rendelkezés világosan kimondta, hogy a vezetők minden lehetséges módon kötelesek segíteni.
- Úgy látszik azonban, a vezetők nem hajlandók mentést végezni az északi falon, és nem akarják kockáztatni saját életüket - folytatta a nyílt levél. - Mi is ellenezzük az ilyen túlzásokat a hegymászásban, azonban ön azt mondta, hogy a hegyivezetők nem akarnak tolakodni, nem akarják segítségüket rákényszeríteni másokra, ha nem kérik a tanácsukat vagy segítségüket. Friedli úr teljesítette kötelességét. Azonnal kapcsolatba lépett a Grindelwaldi Mentő Állomással, ahol közölték vele, hogy nem tudnak rendelkezésére bocsátani vezetőket.
- Ön azt írja, hogy mivel egyáltalán nem ismerték a körülményeket, veszélyes és helytelen útvonalat választottak, és ezért egy egész napot elvesztettek. Azt azonban nem említi, hogy Friedli legénységének tizenkét embere megérkezett az Eigerjochra és megkezdte a mentési akciót. Ön azt állítja, hogy olyan tizenkét fős csapat, amely ismeri az Eigert, többet érhetett volna el, mint egy hetven főnyi összeverődött csapat. Éz az önfeláldozó mentők rágalmazása. Ök nemcsak a legmodernebb mentési technika szakértői, hanem ismert alpinisták is voltak.
A Reggeliző-helytől az Eigergletscherig megtett úton szándékosan haladtunk óvatosan és tervszerűen - írta a klub -, mert Corti rossz állapotban volt. így a lassú szállítás indokolttá vált.
Ön teljesen eltér a tárgyilagos kritikától, amikor azt állítja, hogy a kábelrendszer miatt túl sok időt vett igénybe a mentés. Ez hazugság. Rosszindulatú bírálata önmagát leplezi le. Világos, hogy ön a modern mentési módszerek ellensége, pedig már lett volna lehetősége arra, hogy meggyőződjék az acélkábel-berendezések hasznosságáról, amikor kollégája, Steuri úr tanfolyamot rendezett a mentésről Grindelwaldban. Ön azonban presztízs okok miatt jobbnak látta, ha távol tartja magát ettől, hogy később a bátor mentők ellen fordulhasson sértegetéseivel.
Az ön személyes befolyásának következménye, hogy nincs még egy hely Svájcban, ahol ilyen nehéz lenne meggyőzni a vezetőket az új mentési módszerek előnyeiről.
És a végén ott állt az a vád, ami leginkább felingerelte Rubit:
- Ön tönkre tette a Svájci Alpin Klub tekintélyét külföldön, méghozzá szándékosan.
Feldühödten megírta a választ:
- Önök kritizálják a kritikámat - írta Rubi -, én pedig kritizálom az önök rágalmait, amiket a hegyivezetőkre szórnak. - Ezután megismételte állítását, hogy a vezetőknek utasítást kell kapniok, mielőtt megkezdik a mentést:
- Ez a rendszer helyesnek bizonyult száz meg száz mentésnél, a tetemek keresésénél, és mindig is ezt fogjuk követni - írta. - Különben egyszer túl sok lesz az ember, máskor meg nem lesz elég.
Rubi azonban egy másik nyilatkozatában egy odavetett megjegyzésével jobban megközelítette s a probléma gyökerét:
- A hegyivezetők nem tartották magukat távol a mentéstől - mondotta. - Egyszerűen nem kellettek, mert ez egy különleges eset volt. Az akciót újságírók, fotóriporterek és szállodaigazgatók sugalmazták.
Ezzel a vita köre bezárult és visszaérkezett a kiindulóponthoz: ahhoz az évtizedes háborúhoz, ami Rubi és von Almen, a dolgozó emberek és a vagyonosok közt folyt. Ez az egyetlen mondat Rubi tollából világosan megmutatta, hogy nem telefonhívásokról, utasításokról vagy technikai kérdésekről volt szó, hanem egyszerűen egy svájci hegyek mélyén dúló háborúról. Mint mindig, ekkor is utolsóként szólaltak meg a mentési expedíció tagjai. Legtöbben tudomást sem vettek a völgyben folyó szócsatáról. Úgy gondolták, helyesebb, ha a tetteik beszélnek önmagukért. Riccardo Cassin az olaszok nevében nyilatkozott:
- Csodálatra méltó volt a hat különböző nemzet önkénteseinek cselekedete. Ez az alpinizmus történetében példa nélkül áll. Természetesen, mint minden hasonló esetben, az ember utólag ebben az esetben is rájön arra, hogy másként nagyobb eredményt érhetett volna el. Sajnos, azonban ezt csak olyankor ismerjük fel, amikor már késő. Longhi és a két német alpinista elvesztése terheli a lelkünket, de mi, olaszok nem akarjuk kritizálni azt, ami történt. Egyik honfitársunkat, aki veszélyben volt, megmentették. Csak annyit tehetünk, hogy köszönetet mondunk azoknak, akik annyi lelkesedéssel és életrevalósággal szentelték a mentésnek idejüket és olyan áldozatkészek voltak.
Chamonix-ban a szókimondó Terray már nyíltabban fejtette ki álláspontját:
- Az Eigeren végzett mentés heves vitákat váltott ki Svájcban, Németországban és Olaszországban - írta Terray a Francia Alpin Klub lapjában. - Bizonyos egyéneket, akik úgy határoztak, hogy nem csatlakoznak az akcióhoz, most lelkiismeret-furdalás gyötör. Ebből úgy keresnek kiutat, hogy kritizálják a mentés technikai megszervezését, sőt annak elvi alapjait is. Kétségtelen, hogy egyetlen emberi cselekedet sem tökéletes, főleg, ha rögtönzik. De bármit is mondanak, tény, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségek alpinistái spontánul, nagylelkűen, egészen reménytelen helyzetben, gondolkodás nélkül vállalkoztak egy sikertelennek ígérkező mentési művelet minden veszélyének leküzdésére. És egy életet sikerült is megmenteniük.
- Az Eigeren végzett mentés nagyszerű példája annak, mit vihet véghez a bátorság, a lelkesedés és az akarat. Kétségtelen, hogy nem kis mértékben a technikai felszerelés és emberi tudás sikerét jelentette. A többi már csak rosszindulatú pletyka.
Űgy látszik, Svájc egyetértett Terray-val. Christian Rubi elvesztette képviselőségét, és félig-meddig nyugdíjba vonult szülőfalujába, Wengenbe. Willi Balmer, a jelentéktelen, szerencsétlen bűnbak, aki csupán annyit tett, hogy a grindelwaldi vezetők álláspontját képviselte amikor nem akuttá, a mentésben való részvételre felszólítani embereit, úgy határozott, hogy nem jelölteti magát újra a grindelwaldi mentőállomás vezetőjének, és így más foglalta el a helyét.
De valahol az Eigeren két ifjú német feküdt holtan. És a gyönyörű völgyek felett vádaskodva ott függött Stefano Longhi teste: télen a sziklához fagyva, nyáron szabadon lebegve. Nem lehet addig nyugalom a völgyekben, nem lehet vége a botránynak, amíg ezt a testet le nem hozzák, amíg a két németet meg nem találják!


Tizenkilencedik fejezet

Volt egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma részeseit — a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az, hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból behozott csoportok.
Ebben a kérdésben az európai hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi, és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti maga volt az, aki azt mondta:
- Találjuk meg a holttesteket, azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.
De ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és azt sem sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett volna, amit nyilvánosan elítéltek. Ha most ilyesmihez folyamodnának, ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei — miközben készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak - érezték, hogy kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján található omladék és hó, valamint a peremhasadékok átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.
A vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították. Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére, aztán — bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét a halott - furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy halott hegymászó testének lehozására.
Ekkor olyan hírek jutottak el a hegyivezetőkhöz, hogy Cortinak határozott szándéka visszajönni az Eigerre, le akarja hozni barátja holttestét. Kezükbe került az olasz Il Tempó folyóirat, amelyben hosszú, zavaros történet jelent meg Cortiról és az Eigeren lejátszódott tragédiáról. A vezetők riadtan adták kézről kézre a lapot és vészjóslóan mutogatták egymásnak Corti nyilatkozatának utolsó részét:
- Az alpinistákat csak kevesen tudják megérteni. Mi, hegymászók, félelemmel teli órák áldozatai vagyunk. Szembenézünk a halállal és talán a mi hibánk, ha rákényszerítünk másokat is, akik mentésünkre sietnek, hogy szintén szembenézzenek vele. Mégis újra és újra visszakívánkozunk a hegyekbe. Valami olyan erő hajt bennünket, ami hatalmasabb, mint mi. Amikor valaki az életét kockáztatja, nem jut eszébe, hogy mások életét is veszélynek teszi ki. Ez a hegymászóknak nem jut eszébe, mert egyik sem akarja bevallani, hogy egy mászás tragikusan is végződhet. Ha ez nem így lenne, egy ember sem vágyódna a hegyek közé. Én ezért ismét visszatérek az Eigerre. Visszamegyek és lehozom a barátomat, Stefanót.
Ebből mindenki megállapíthatta, hogy azok az indítékok, amelyek Cortit a hegyek közé vitték, beteges elmeállapotot jeleznek, és egy újabb katasztrófa árnyékát vetik előre.
Corti terve sok németet is nyugtalanított. Nem tágítottak attól a gondolattól, hogy a hegy bizonyítékokat rejteget, csak meg kell azokat találni. Majd kiderül, hogy a német kötélpáros nagyszerűen haladt, az olaszok akadályozták őket, sőt talán szándékosan ártottak is nekik. Meg akarták akadályozni, hogy Claudio Corti, a vádlott jusson fel elsőnek a hegyre, hogy megsemmisíthesse Nothdurft naplóját, vagy eltüntethessen esetleg olyan feljegyzéseket, amit Longhi a hátizsákjában hagyhatott. Egész hosszú télen csak figyeltek és reménykedtek, hogy Corti nem mozdul el Olginatéből. Emiatt azonban nyugodtak lehettek volna. Még Corti sem mert volna vállalkozni arra, hogy télen mássza meg az Eigert. Úgy tervezte, hogy 1958 nyarán indul, amikor a viszonyok már kedvezőbbek.
Egy osztrák-német kötélcsapat azonban megelőzte. 1958 júliusának utolsó hetében, csaknem egy évvel a katasztrófa után szokatlanul meleg volt a völgyekben. Longhi testét ismét meg-meg-engette a szél. A külföldi kötélegyüttes tagjai azzal a hármas célkitűzéssel vágtak neki az északi hegyoldalnak, hogy megmásszák az Eigert, levágják Longhi holttestét és megkeresik halott társaikat. A csapat három tagból állt: az egyik a huszonnégy éves Herbert Raditschnig osztrák hegyivadász, aki hegyivezetőként szolgált a hadseregben, és részt vett az 1957-es osztrák expedícióban a perui Cordillerákban. A másik harminchat éves osztrák hegyivezető, egykori olimpiai versenyző, Hias Noichl; a harmadik pedig a huszonkét éves müncheni elektromechanikus: Lother Brandler volt, aki akkor kísérletezett harmadszor az északi falon. Legutóbbi kísérlete idején, 1956-ban egy másik kötélpáros - szintén két német - haladt előtte, azok azonban leestek, szörnyethaltak és majdnem magukkal rántották Brandlert és kötéltársát is.
A háromtagú együttes minden részletre kiterjedő, aprólékos gonddal szervezkedett és edzett. Ebben az esetben sokkal többről volt szó, mint csupán az északi fal tizenharmadik sikeres meghódításáról. A legnagyobb gonddal választották ki felszerelésüket. Még egy kis rádióvevőt is vittek magukkal, hogy állandóan vegyék az időjárásjelentéseket. Tanácsadójuk az osztrák Heinrich Harrer volt, annak a kötéltársaságnak a tagja, amely elsőnek mászta meg az Eiger északi falát 1938-ban. Ő is gyanakodott Cortira. Gyanakvását saját szakértői véleményére, az olasz elbeszélésének ellentmondásaira és a mentés utáni téves kijelentéseire alapozta. Harrer elfoglalta helyét Fritz von Almen teleszkópja mellett, a három kiváló mászó meg elkezdte a rohamot a hegyen azzal a céllal, hogy fényt derítsen a megoldatlan kérdésekre, és így vagy úgy, de eldöntse a vitát. Harrer nagy gyújtótávolságú teleoptikás filmfelvevővel készített felvételeket az előrehaladásról, mert ha bármilyen szenzációs fordulat adódna, nagy hasznát veszik majd a filmnek.
A kötéltársaság bámulatos gyorsasággal haladt. Az első reggel nyolc órakor a három férfi megtette a hegyoldal egyharmadát, és olyan könnyedséggel jutottak át a most jégmentes Hinterstoisser-traverzcn, mintha balett-táncosok lettek volna. Egy felhő sem volt az égen, és a völgyben majdnem harminc fok meleget mértek. A hegymászóviszonyok - az Eiger kivételével - tökéletesek lettek volna bármilyen hegyoldalon. A meleg idő kedvezett a hegymászóknak, de ugyanakkor erősen növelte a lavina- és sziklaomlás objektív veszélyét.
Délelőtt fél tizenkettőkor a három mászó már a második jégmezőn járt. Ekkor Raditschnig vette át a vezetést Brandiertől. A kötéltársaság simán haladt tovább felfelé. Lent a völgyben Fritz von Almen Harrerrel együtt csodálattal figyelte előrehaladásukat és azt mondta:
- Elképesztő tempóban mennek: óránként majdnem száz métert tesznek meg. Holnap reggelre feljutnak a csúcsra.
Négy órakor Brandler megcsúszott és vagy húsz métert zuhant lefelé, de társai, akik szegen keresztül biztosították, megtartották. Jégcsákányának segítségével visszamászott a többiekhez. Öt órakor a mászókat már csak háromszáz méter választotta el Longhi testétől. Hirtelen tompa robajt hallottak fentről, a Fehér-pók felől. Noichl felnézett és elkiáltotta magát:
- Vigyázzatok! Kőlavina!
A mászók a sziklához lapultak. Noichl villámgyorsan leszúrta jégcsákányát a hóba s mindkét kezével görcsösen belekapaszkodott, mert pontosan a lezúduló kövek útvonalában volt. Egy súlyos kő csapódott bukósisakjának, és amíg az ütéstől kábultan függő helyzetében tartotta magát, újabb mészkődarab esett védtelen kezére és néhány ujját véres csonkká zúzta. Amikor a lavina elvonult, Brandler és Raditschnig sietve Noichlhoz másztak, látták, hogy sok vért veszített. Egy védelmet nyújtó áthajtás alá segítették, ahol kezét bekötözték és karját hozzákötötték a melléhez. Ezután letelepedtek Sedlmayer és Mehringer Halál-bivakjának helyén éjszakára, mintegy háromszáz méterrel a sziklapárkány alatt, ahol a szerencsétlenül járt Longhi teste lógott.
Másnap reggel öt órakor megkezdték a rendkívül nehéz utat visszafele: sérült társukat kötelekhez kötötték, és kettős kötéllel engedték lefelé a sziklákon. Ehhez a művelethez nagy ügyesség és jártasság kellett a kötélkezelésben és a mentésben. Nem sokkal múlt el dél, amikor szerencsésen megérkeztek a Nehéz-Repedéshez, és már csak a Stollenlochhoz kellett leereszkedniük, a vasúti alagútba vezető bejárathoz. Itt találkoztak Harrerral és egy svájci vezetőkből álló kis csoporttal, akik mentés céljából jöttek. A három mászót átsegítették a lejtős aknán, aztán vonatra szálltak a völgy felé. Noichl befeküdt az interlakeni kórházba, ahol két ujját leamputálták.
- Csak ez a kellemetlen baleset akadályozott meg bennünket abban, hogy elérjük célunkat — mondta —, de azért remélem, hogy még folytathatom a hegymászást.
Csak Brandler, akit már harmadszor kényszerített visszavonulásra az Eiger, dühöngött.
- Gyűlölöm ezt a hegyet - hangoztatta.
Ez a kísérlet, amely arra lett volna hivatva, hogy megoldja a rejtélyt, most maga is nevezetes esetté vált. Korholták a három mászót, mert életüket kockáztatták egy olyan hegyoldal megmászásáért, amelyet már tizenkétszer legyőztek, és három ember felleléséért, akik már egy éve halottak. De támadták a svájci vezetőket is, következetesen különös viselkedésükért. Kasper von Almen így nyilatkozott:
- Mindenki tudta, hogy ez a három gyakorlott hegymászó segítség nélkül is lejut, de azért a vezetők odamentek, hogy „megmentsék" őket. Mire a vezetők kimásztak a biztonságos akna folyosójának ajtaján, már csak Raditschnignak kellett néhány métert lebocsátkoznia. Senkinek sem volt szükséges semmiféle „mentésre". A vezetők nem azért mentek fel, hogy mentést hajtsanak végre, hanem, hogy kifejezzék ellenszenvüket a külföldiekkel szemben. Később tekintélyes számlát nyújtottak be a három mászónak. Még azt a pólyát is felszámították, amit elfelejtettek magukkal hozni. És ezt nem azért tették, mert pénzt akartak. A számlával csak azt dokumentálták, amit a szívük mélyén éreztek. Ezt a számlát az ellenséges érzés, nem a kapzsiság hozta létre!
A müncheni alpin folyóirat, a Bergkamerad szintén bírálta a vezetők magatartását, és utalt arra, hogy célzatos számlát küldtek Noichl, Brandler és Raditschnig megmentéséért. A lap így írta:
- Noichl kifizette a tizenegy hegyivezetőért járó költségeket, bár csak hat volt ott. Ők is a Jungfraujoch vasút biztonságos nyílásából nézték a lefelé ereszkedő kötélcsapatot. A számlán szerepelt a teljes vonatköltség Grindelwaldtól Eigergletscherig, bár a hegyivezetőknek szabadjegyük van. Feltüntették annak a kötszernek a költségeit is, amit otthon hagytak.
Még a hivatása magaslatán és köztiszteletben álló Svájci Alpin Klubot is érte bírálat más országokból. Corti megmentése után a klub 1600 dollárról szóló számlát küldött mentési költségek címén. Ennek az összegnek jelentős részét képezte az emberek és a felszerelés felszállítása a hegyre a Jungfraujoch vasúton, a világ egyik legdrágább vasútvonalán. Azzal nem kísérleteztek, hogy kárpótolják az önkéntes vezetőket, de a Svájci Alpin Klub úgy érezte, a készpénzkiadásokat meg kell fizettetni. Ebben semmi bosszú sem nyilvánult meg. Ez semmi egyéb nem volt, csak a svájciak hűek maradtak önmagukhoz, igazolták azt, amiről világszerte híressé váltak: pontosan vezették számlájukat. Svájcot „szálloda-tulajdonosok nemzetének" is nevezhetnénk. Ha egy vendég egy centimmel kevesebbet fizet, megkapja róla a számlát. Ha egy centimmel többet fizet, azt azonnal visszatérítik. Ez a szokás.
A svájciak szívesen mesélgetik ezt az anekdotát sajátmagukról:
Egy svájci odakerült az Isten elé.
- Mi a kívánságod? - kérdezte az Isten.
- Szeretnék szép fehér hegyeket, tavakat és sok havat - mondta a svájci.
Az Isten egyetlen kézmozdulatával megteremtette a hegyeket, a tavakat és a havat, majd így szólt:
- De hiszen ebből nem tudsz megélni. Kívánj még valamit, de most már valami hasznosabbat.
- Jó. Akkor kérek egy tehenet.
A tehén abban a pillanatban ott termett. A svájci megfejte és megkínálta az Istent egy pohár tejjel.
- Rendes ember vagy te, svájci fiam - szólt az Isten. - A többiek mind elfogadták, amit adtam nekik, aztán köszönet nélkül elmentek. Te voltál az egyetlen, aki gondoltál rám. Kívánhatsz még valamit. Mit kérsz?
- Egy frank húsz centime-ot a tejért.
Az olaszok és a németek azonban nem így látták a svájciakat. Levelek és lapok özöne érkezett Grindelwaldba és Lauterbrunnenbe. Bírálták a svájciakat, hogy pénzt követeltek Corti megmentéséért és a Raditschnig-Brandler-Noichl kötéltársaság „mentéséért". Az olasz Il Giorno 1958. augusztus 14.-én így írt:
- Sem Európában, sem máshol a világon nem pénzért végzik a mentést, kivéve, ha a megmentettnek módjában és szándékában van mentőit megjutalmazni. Az Eigeren egyszerre ötven hegymászó volt: németek, osztrákok, franciák, bajorok, hollandok, lengyelek, olaszok és svájciak. Csak a svájciak küldtek számlát, méghozzá 1 500 000 líráról. A leccói Ragni club tagjai 300 000 lírát adtak össze és fizettek ki barátjuk helyett, aki három év alatt keres ennyit.
Így aztán valamennyi svájci egy kalap alá került a bírálatok kereszttüzében; a hegyivezetők azért, mert nem vettek részt Corti megmentésében, és mert pénzért segítettek később az osztrák-német kötéltársaságnak, a Svájci Alpin Klub meg azért, mert benyújtotta a számlát. Az ügy már-már nemzeti botránnyá vált, aláásta Svájc hírnevét külföldön, sőt fenyegette a turistaforgalmat is, amelytől ez a kicsi ország annyira függött. Közben Longhi és a két német teste változatlanul ott volt valahol a hegyoldalon, és továbbra is kirohanások és támadások okát képezte. A hullák lehozatalát órákon át vitatták a legkülönbözőbb szinteken. Azonban minden megoldásnak volt egy súlyos bökkenője! Akármilyen határozatot hoznak, akármilyen ésszerű következtetésre jutnak, akármennyi segítséget ajánlanak fel, néhány embernek elkerülhetetlenül fel kell mennie, vagy le kell jutnia az északi falra és saját életét is kockáztatni kell. És erre úgy látszott — legalábbis Svájcban — senki nem volt hajlandó. Aztán olyan hírek keletkeztek, hogy más országokban felderítőcsoportok készülődnek. A lengyelországi Zakopanéban megrendezett nemzetközi síoktató konferenciáról hazatérő svájci küldöttek azt a hírt hozták, hogy egy lengyel csapat komoly edzést kezdett meg, és a tervek szerint 1959 nyarán eljön az Eigerre, lehozza Longhit és megkeresi a németeket. Hasonló előkészületeket végzett egy 38 főnyi olasz csapat is. A Német Hegyi Mentőszolgálat hivatalos formában kért engedélyt a Svájci Alpin Klubtól, hogy megpróbálkozhassanak a holttestek lehozatalával. De Claudio Corti ugyancsak készülődött, hogy teljesítse fogadalmát, lehozza barátja testét és tisztázza saját magát. 1959 tavaszán motorbiciklijén megjelent Grindelwald-ban, hogy meggyőződjék arról: Stefano teste még mindig a hegyen van-e. Aztán visszafordult, elment Rómáig, ott felkeresett egy amerikai légitámaszpontot és megtudakolta: nem kaphatna-e tőlük egy helikoptert és egy pilótát, aki segítene a test lehozatalában. Amikor az amerikaiaktól elutasító választ kapott, bejárta egy sor olasz képes újság és napilap szerkesztőségét, és kérte, fedezzék egy nyári expedíció költségeit.
A gyanakvás és idegenkedés azonban még mindig nem oszlott el Corti tragédiában játszott szerepével kapcsolatban. Így a szerkesztőségek közölték Cortival, hogy a szükséges pénzt szerezze meg máshol. 1959 májusának utolsó vasárnapján Corti több leccói társával együtt visszament az Eigerre, megmászta a nyugati hegyoldalt, hogy felderítést végezzen egy későbbi expedíció céljaiból, és kijelentette, hogy augusztusra tervezi az expedíciót. Ekkor a svájci hegyivezetők elhatározták, hogy megelőzik őt.


Huszadik fejezet

A Longhi testének lehozatalára vállalkozó svájci expedíció kulcsembere Werner Stäger, a lauterbrunneni hegyivezetők főnöke, Christian Rubi közeli barátja volt, egyike azoknak a vezetőknek, akik ott voltak a vasúti alagút aknakijáratánál, amikor az előző évben Raditschnig-nek és Brandlernek Noichl sérülése miatt vissza kellett fordulnia. 1959-ben harminchat éves, csinos férfi volt, darabos, tagbaszakadt, nap-barnított, erős, hajlott orral, egyenes fekete hajjal. Kiváló hegyivezetőnek tartották. A hegyekben járt nyáron, síoktatóként dolgozott télen, és művelte apró kis földjét a Lauterbrunnen-
völgyben. Rubihoz hasonlóan ő is gyűlölte a von Almen családot, és elítélte a vaskorszak hegymászóit.
Az egész mentés az északi falon - mondta - amatőrök játéka volt profik ellen, és jó propaganda a Kleine Scheidegg szállodáknak.
Hegyivezető társaihoz hasonlóan állandóan foglalkoztatta Longhi függő testének látványa, de a többiekkel ellentétben az volt a terve, hogy lehozza a testet. Később egyszer elmesélte, hogyan kezdődött az egész:
1958 december második hetében egy német társaság televíziós filmet forgatott Kleine Scheideggen, és én is szerepeltem a filmben. A felvevők között 130 méternyiről kellett le-siklanom a kamerák felé lapp, ormótlan, mindkét végükön hegyes, vajat nélküli sítalpakon, nagyon gyenge kötésekkel. Két másik vezetővel, Oskar Gertschsel és Fritz Jüannal álltunk. Felnéztünk az Eiger északi falára, és tudtam, mire emlékeznek. Én is felnéztem, Longhira gondoltam és azokra, akik húsz centime-ért bámulják teleszkópon.
Sikerült egyetlen bukással megúsznom a le-siklást. A többiek nevettek, aztán ebédeltünk és teát főztünk. Elkezdtünk beszélgetni Oskar-ral és Fritzcel, és megállapodtunk, hogy elvisz-szük Longhit a távcsövek elől. Ezt kézfogással is megpecsételtük és megfogadtuk, hogy senkinek sem szólunk, amíg el nem jön a nap.
Az expedíció eredetének ez a naiv elbeszélése valójában Stäger legbelső meggyőződését tárta fel, a lényeg benne az a mondat, hogy „elvisszük a távcsövek elől". Természetcsen von Almen nyilvános távcsövéről volt szó, amelybe folytak a pénzdarabok, és Stäger már rég magáévá tette Christian Rubi álláspontját, hogy ami jó von Almenéknek, az rossz a vezetőknek. Valami azonban kimaradt Stäger visszaemlékezéséből, amelyben felidézte ezt a beszélgetést Gertschsel és Jüannal. Longhi lehozatalának gondolata nem a Kleine Scheideggi sílejtőkön született meg, hanem néhány hónappal előbb, egy holland újságíróval, Jaap Giltayval történő találkozásakor. A holland egy amszterdami hírszolgálati iroda képviselője, vakációra jött a Felföldre, látta Longhi testét, hallott az azzal kapcsolatos rejtélyről és vitáról. Megbeszélte a dolgot Stägerrel és Gertschsel, a hegyoldalon fekvő falu, Wengen vezetőinek megbízottjával, és megtudta tőlük, hogy a fő probléma a pénz. A svájci vezetők szeretnék lehozni a holttestet, de szegények, nem tudják megvenni a szükséges felszerelést. A két vezető elmondta, hogy az expedíció veszélyes vállalkozás lenne, ha nem tapasztalt vezetőkből toborzott nagy csoport hajtja végre, ha nem tudnak szerezni repülőgépet, amely felviszi a vezetőket a hegy lehető legmagasabb pontjára. A kábel- és csörlőberen-dezést is meg kellene venniök, amivel leeresztenek valakit a hegyoldalon. Giltay azt mondta nekik, hogy van egy elképzelése, hogyan teremthetnék elő a pénzt, és megígérte, hogy ír majd Amszterdamból.
Az volt a terve, hogy több európai lapot bevon az expedícióba olyan formában, hogy lehetővé teszi nekik az akció történetének képekkel illusztrált, kizárólagos jogú közlését annak fejében, hogy biztosítják a szükséges anyagiakat. Ebben a tervben igazán semmi kifogásolnivaló
nem lehetett, inkább ügyes újságírói sakkhúzás volt Giltay részéről. Hamarosan megkötötte a szerződéseket, és 1959 márciusában közölte Stägerrel és Gertschsel, hogy a pénz rendelkezésükre áll. Ezután hosszas levélváltás folyt a vezetők és a holland szerkesztő között. A legrosszabb, amitől Giltay félhetett, az volt, hogy más lapok is értesülnek az akcióról, kiküldik saját riportereiket és fényképészeiket a helyszínre és „ellopják" a kizárólagos jogú történetet. Hogy ez ellen biztosítsa magát Giltay, a vezetőkkel kötött szerződésbe olyan kikötést is bevett, hogy 250 dollár büntetést fizet bármelyik vezető, ha az akció előtti három napon belül tájékoztatást ad kívülálló újságírónak. Gertsch tiltakozott ez ellen, túl szigorúnak találta.
- Miért nem lehet ötven vagy hatvan dollár a bírság? - írta Giltay-nak. Azt is közölte, hogy a költségek nagyon magasak lesznek. - A felszerelés szállítása Geiger repülőgépein igen költséges, aztán szükségünk van rögzítő felszerelésre, acélkábelekre, hordozható adó-vevő készülékekre, repülőkre, tíz vezetőre és miután az Al-pin Klub nem rendelkezik az akcióhoz szükséges felszereléssel, nagy kiadásokra kell számítanunk - írta Gertsch.
- Így azon múlik minden, hogy minél több pénzt lehessen előteremteni ezekre a célokra.
Végül arra kérte a holland újságírót, biztosítson egy minimális összeget a vezetőknek fizetésként, „hogy ne fizessünk rá"!
Giltay visszaküldte a módosított szerződést, amelyre 1959. május 21-én Gertsch azt válaszolta, hogy valamennyi résztvevő vezető aláírja a szerződést. A rendelkezésre álló összeg ,
nyolcvan százalékát fordítják a kiadások és a svájci vezetők fizetésének fedezésére, a többit a holland hírügynökség kapja.
Miközben így az anyagi kérdések megoldás felé közeledtek, Stäger felderítő repülésre indult az északi hegyoldal fölé a kiváló mentőrcpülő-vel, Hermann Geigerrel. Mint valami mérnök, aki fogas probléma megoldásán fáradozik, fényképeket készített, vázlatokat rajzolt a holttest pontos helyzetéről, megjelölte a fentről történő megközelítésre legalkalmasabb útvonalat. Azt mindjárt látta, hogy az expedíció résztvevőit egítik a körülmények. A holttest az északi hegyoldal legkeletibb részén függött, és így a hegytetőn szükséges munkálatok egy részét a könnyebb északkeleti hegyoldalon tudják majd végezni, s nem kell a hegytető éles, veszélyes gerincén tevékenykedni. Centiméterre kiszámította, hogy mennyi kábelre lesz szükség. Megállapította, hogy 395 méter hosszú szükséges lefelé, ezért 410 métert vásárolt. A lehető legkevesebb biztonsági ráhagyással dolgozott. Ezeket az előkészületeket a szerződés feltételeinek megfelelően a legnagyobb titokban végezték. Valami azonban mégis kiszivárgott. A Der Bergkamerad című müncheni alpinista folyóirat szerkesztője érdeklődő levelet küldött Christian Rubihoz. Azt írta, hogy értesülései szerint a svájciak a holttest lehozását tervezik és már felderítő repüléseket is végeztek a hegyoldal felett.
Rubi vezetőit védve így válaszolt: - Információim szerint Geiger meghívott két vezetőt és síoktatót egy repülésre, mivel úgy tervezik, hogy a Mannlichenen repülőteret építenek kis gépek leszállására a magashegyi síelők részére.
Ezzel a németeket sikerült a nyomról eltéríteni.
Cortihoz is eljutott a hír Olginatébe, hogy bizonyos európai kiadók előteremtették a pénzt az Eiger északi falának átkutatására. Rögtön megjelent több képesújság kiadójánál és felajánlotta szolgálatait. A kiadók azonban közölték vele, hogy nem foglalkoznak ilyen tervekkel, és még ha létrehoznának is ilyen expedíciót, Corti lenne az utolsó, akit felkérnének arra, hogy részt vegyen abban.
- Azt mondták nekem, hogy bűnöző vagyok - beszélte cl Corti. - Nem akarják, hogy Lon-ghi testének közelébe menjek, mert meggyőződésük, hogy találnak ott olyan nyomokat, amelyekből kiderül, hogyan hagytam sorsára Stefanót. Ismét azzal vádolnak, hogy ott hagytam azért, hogy magam megmentsem, és szóba sem akarnak állni velem. Ez végtelenül elszomorí-tott és egészen tehetetlennek érzem magam. Csak akkor tisztázhatom magam, ha megtalálják a testeket, és még azt a jogot is megtagadják tőlem, hogy ebben segítsek. így aztán megmondtam nekik, hogy akkor egyedül megyek az Eigerrc, ha már jobb lesz az idő, és lehozom Stefano testét néhány leccoi barátommal.
Ezek a hírek Corti szándékairól, meg az, hogy eljött Grindelwaldba, és felderítést folytatott a nyugati hegyoldalon, végleg megérlelték a vezetők terveit. Június első hetét tervezték az expedíció indulásának időpontjául, részben azért, hogy megelőzzék Cortit és másokat, akik hasonló tervekkel foglalkoztak, részben, mert a korai indulásnak voltak bizonyos előnyei. Ilyenkor még hideg van és még szinte téli viszonyokat találnak a hegyen. Ezért kisebb a lavina- és sziklaomlási veszély.
Ellentétben Corti rögtönzésszerű, kapkodó mentésével, a vezetők megfontoltan, lépésről lépésre előkészítették a műveletet. Június 6-án, amikor több napos tiszta időt jeleztek, Stäger összehívta a szerződést aláíró huszohárom vezetőt, és utasításokat adott nekik arra, hogy másnap az utolsó vonattal menjenek fel a Jungfraujochig. Geiger talált két olyan magasan fekvő, lapos, hóval borított helyet is, ahol sível felszerelt Piper gépével leszállhatott. Az egyik a Jungfraujoch közelében volt. Ott akarta felvenni az expedíció tagjait, a másik meg az Eiger csúcsa alatt terült el, mindössze két-három órányira. Így a vezetőket meg tudták kímélni a nyugati oldal fárasztó megmászásától, vagy a Mönchön való keresztülharántozástól, ami olyan nagy hátrányt okozott a korábbi expedícióknál. Kihasználva Geiger hegytől hegyig közlekedő ingajáratát, Stäger és néhány társa az egész vasárnapot, június 7-ét azzal töltötte, hogy az Eiger csúcsához közeli leszálló területre szállította a kábel-csörlő berendezést. A felszerelést letakarták sátrakkal, majd visszamentek a Jungfraujochhoz, hogy másnapra kiadják az utasításokat a vezetőknek. Június 8-án hajnali 3-kor keltették az expedíció tagjait. Az idő kedvezőnek látszott. Stäger telefonált Geigernek, hogy minden készen áll, Geiger gépét a Jungfraujochnál levő felszállóhelyre irányította, ahol felveszi majd a vezetőket. Az Eiger sajátos meteorológiai viszonyai azonban félbesza-
kították a műveletet. Hamarosan felhők kezdtek gomolyogni, a vezetők visszamentek a Jungfraujoch menedékébe, Geiger pedig visszairányította a gépét a völgybe. Teltek a napok és a hegyoldal fölött szakadatlanul tombolt az égiháború. Stäger megmondta társainak, hogy nem bízik az időjárás javulásában.
- Biztosnak kell lennünk abban, hogy az idő megfelelő - mondta. - Semmiféle akciót nem kezdhetünk addig, amíg legalább három napig nem lesz tiszta az ég és nem szünetel a vihar, Egyébként őrültség lenne nekivágni.
Ahogy a tétlen várakozásban egyik hét eltelt a másik után, Stäger anyagi katasztrófától kezdett félni. Az egész vállalkozás a titoktartáson múlott, mert ha más lapok megkaparintják a kizárólagos közlés lehetőségét, érvénytelenné válik a Giltayval kötött szerződés. Az expedíció legalább kilencezer frankba került (mintegy kétezer dollárba), és ha a szerződést megszegik, a vezetőknek maguknak kell fedezniök a költségeket. Stäger és Geiger különleges engedélyt váltott ki, amely feljogosította őket arra, hogy repülhessenek a hegyoldal felett és használhassák rövidhullámú adóikat. Ez a jogosítvány az északi fal előtti légtérre kizárólagos jogot biztosított, de csak rövid időre. Ez a határidő hamarosan lejár és a légteret bárki használhatja. Ennek ellenére Stäger kénytelen volt a völgyben várakozni, és csak abban reménykedhetett, hogy a sikertelen június eleji kísérletet, amelyben huszonhárom ember és több repülés szerepelt, nem vették észre azok a versenytársak, akik más országokban szintén a holttestek lehozatalát tervezték.
Így telt cl egy hónap. Július 6-án ismét kitisztult az idő, 7-én reggel Stäger újra összehívta a vezetőket és gyülekezőt rendelt el a Jungfrau-jochnál. Másnap reggel ötkor, tiszta időben Geiger és pilótái átszállították a vezetőket az Eigeren levő leszállóhelyre. Ott azok vállukra vették az egy hónappal azelőtt otthagyott felszerelést és felvitték a csúcsra. Az idő továbbra is kedvező maradt. Az expedíció tagjai átvágtak a hegytető gerincén addig a rögzítő pontig, amit Stäger kiszemelt az északkeleti fal tetején. Délután négyre elkészült a rögzítés és felállították a csörlőt. A szokott óvatossággal visszarepültek, és még egy éjszakát eltöltöttek a Jungfraujoch szállodában, hogy pihenjenek a másnapi, tulajdonképpeni expedíció megkezdése előtt.
Július 9-én éjjel kettőkor, miközben hűségesen betartották a teljes titoktartást, Oskar Gertsch kibújt az ágyából és cl kiáltotta magát:
- Felkelni, fiúk!
Háromnegyed háromkor valamennyien ott ültek a reggelizőasztalnáí utolsó eligazításra. Minden felkészültségük ellenére a huszonhárom fős csapatnak volt egy súlyos hiányossága: nem ismerték a kábelkezelés technikáját és ebben tapasztalataik sem voltak. Stäger sietve megpróbálta megtanulni és megkísérelt néhány biztos leereszkedést a hatmilliméteres kábelen, de a legtöbben soha életükben nem használtak acélkábel-berendezést a mentéseknél. Kivéve Fritz Jaunt, a negyvenkét éves kőművest és hegyivezetőt, aki erőteljes fizikumú volt és a berni felföldiekre jellemző nyugalommal és egyked-vűséggel tevékenykedett.
Jaun - Kasper von Almen biztatására -egyike volt a környék ama kevés vezetőjének, aki dolgozott már a Hermann Steuri-féle hegymászó-iskolában felállított acélkábel-berendezéssel. Legalább halványan sejtette, hogyan használható a berendezés. így Stäger gyorsan kijelölte arra, hogy őt eresszék le a holttesthez.
Két vezető - Alfred Fuchs és Ferdinand Gertsch - mászott le a gerincről a kábelhez a szükséges görgősor elhelyezése céljából. Oskar Gertsch és Jaun a hegy lejjebb levő pontján, Longhi testének vonalában, egy másik görgősort rögzített. A leszállás további részével Jaun-nak már egyedül kellett megbirkóznia.
Amikor alaposan megbeszéltek mindent, az expedíció tagjai felkerekedtek. A felszállóhelyen beszálltak Geiger három gépébe, és megkezdték a 9 és fél perces repülést az Eigerre. Hét órakor valamennyien együtt voltak az északkeleti hegygerincen. Stäger közölte a Kleine Scheidegg megfig3íelőállomásával, hogy a művelet fél óra múlva megkezdődik.
A négy férfi hamarosan megindult a gerincről lefelé. Fejüket acélsisak védte. Állandó rádióösszeköttetésben maradtak Stägerrel, aki erős nagyítású távcsövének kedvező pontot talált a hegyoldal túlsó felén, a nyugati oldal egyik kiugróján. Végső biztonsági intézkedésként Jaunt még ejtőernyővel is felszerelték.
Fuchs és Ferdinánd Gertsch minden nehézség nélkül elhelyezte a gerincen az első görgősort. Itt is maradtak, hogy kiszabadítsák a kábelt, ha beakadna, és intézkedhessenek, ha meglazulna. Oskar Gertsch és Jaun, akiket a kábel és kötelek tartottak fentről, továbbhaladtak lefelé addig a pontig, ahol az utolsó csigákat kellett felállítani. Közben eltévedtek a szikláktól barázdált terepen. Egy rövid emelkedőn újra fel kellett mászniok, hogy megtalálják az utat. Annyira megrakodtak a sok felszereléssel, és a terep olyan nehéz volt a számukra, hogy egy órát veszítettek a visszamászással. Végül azonban mégis elkészültek. Fejhallgatóikban megszólalt Stäger hangja:
- Most pedig Fritz induljon lefelé egyedül. A többiek várjanak a csigáknál.
Mikor Jaun megindult, a hatmilliméteres kábelen függő Gertsch utánaszólt:
- Minden rendben, Fritz? Társa nyugodt hangon válaszok:
- Úgy látom, minden rendben. Auf Wiedersehen!
Ettől kezdve a rádióösszeköttetés Jaun és a nyugati gerincen működő megfigyelő, Stäger között működött.
Jaun az első húsz méteren könnyen és simán haladt. Azon túl azonban egy csupasz, függőleges falszakaszhoz ért. Ott legfeljebb már csak huszonöt-harminc méterenként talált olyan helyet, ahol megvethette a lábát. Egy-egy kicsi párkányon megállt, hogy lélegzetet vegyen, majd a levegőben tette meg az utat a következő párkányig. Tíz órakor - tehát majdnem két és fél órával azután, hogy megkezdték a műveletet - elérte az utolsó sziklát a hóval borított párkány fölött, amelyen Longhi három napig kitartott.
- Fritz! - hangzott fel Stäger utasítása a rádión. - Vigyázz! Most pontosan Longhi köte-
lei felett vagy. Ezt az irányt tartsd egyenesen lefelé!
Miközben a csörlő kezelői lassan engedték a kötelet, egyszer csak felhőfoszlányok takarták be Jaunt. Stäger azonnal érintkezésbe lépett a völggyel, hogy megtudja az időjárásjelentést. A scheideggi megfigyelők közölték, hogy záporokat jeleztek délutánra. Jaun, aki szintén hallotta ezt a jelentést a rádióján, odaszólt Stäger-nek:
- Eresszetek csak tovább!
Egy idő múlva a felhők éppoly gyorsan eloszlottak, mint ahogy jöttek, s Stäger ismét tisztán láthatta a társát.
- Nézz le, Fritz! - mondta. - Most már láthatod Longhi köteleit. Körülbelül harminc méterrel vannak alattad a falban.
- Látok köteleket - felelte Jaun. - Másfél méterrel balra érkezem oda.
Néhány perccel később Jaun bejelentette:
- Állj! Itt vagyok. Itt vannak a kötelek a lábamnál.
Közölte, hogy a köteleket erősen tartják a sziklába vert szögek és kis töréssel haladnak tovább lefelé a párkányig, ahonnan négy méteren át függőlegesen lógnak lefelé a testig.
Ekkor felhangzott Stäger figyelmeztetése:
- El ne szakítsd a köteleket! Csak óvatosan! Nehogy elszakítsd őket az utolsó pillanatban!
Jaun megnézte az egyik kötelet és jelentette, hogy jó állapotban találta. A kötél útját követve leereszkedett a párkányra, amely Longhi börtöne lett. Lebocsátkozott a párkány peremén, és 10,45-kor rádióján ezt jelentette: - Itt vagyok Longhinál. A test érintetlen.
Stäger remélte, hogy a test kiszáradt és könnyebb lett, miközben állandóan újra és újra megfagyott az erős szélben. De Jaun most közölte, hogy az olasz súlya szinte semmivel sem lett könnyebb. Az volt a tervük, hogy Longhit beteszik egy nagy zsákba és a testet meg a hegyivezetőt együtt húzzák fel. De a test mellett a levegőben függő Jaun nem bírt az egész súllyal.
- Túl nehéz - mondta. - Nem tudom betenni a zsákba. Űgy kell felhoznom a testet, ahogy van.
Ezután a testet kötelekkel a kábelhez erősítette. Elvágta azokat a köteleket, amelyek huszonhárom hónapon át tartották Longhit, majd jelt adott a csörlő kezelőinek, hogy kezdjék meg a felhúzást. Két méterrel feljebb rábukkant Lon-ghi hátizsákjára, ami szintén a régi kötelekhez volt erősítve.
- Fritz - szólt izgatottan Stiiger a vonalban. — Nézd meg a hátizsákot! Talán találsz benne valamit, ami feleletet ad a rejtélyre!
Jaun elkezdte a hátizsák tartalmának a felsorolását:
- Egy jégcsákány . . . ing . . . két kalapács. . . hágóvasak . . . néhány karabiner . . . beszáradt gyógyszerek . . . régi olasz újság foszlányai . . .
Csend lett.
- Semmi más? — kérdezte Stägcr.
- Semmi más - válaszolta Jaun. - Egészen biztos.


Huszonegyedik fejezet

Stäger utasította Jaunt, hogy a jégcsákányt, a kalapácsokat és a hátizsákot hagyja a párkányon.
- Most felhúzunk - mondta.
Majdnem 180 kiló terhelte a kábelt. Ezért lassan haladtak felfelé. Jaun volt elöl, egy méterrel a lábai alatt Longhi teste függött lóbá-lódzó karokkal. Törzse forgott a kötélen, amely a kábelhez erősítette. A különféle manőverezések következtében a kábel erősen megcsavarodott. Jaun hamarosan tapasztalta, hogy pörögni kezd. Be kellett csuknia a szemét, hogy el ne szédüljön. Más nehézségek is jelentkeztek.
Longhi vonszolódó teste minduntalan beékelődött a sziklarepedésekbe.
- Állj! - hangzott fel többször is Jaun kiáltása. - Vissza kell mennem, hogy kiszabadítsam a testet!
ii.45-kor Jaun jelentette, hogy kimerült, hangja most először árult el kételyt.
- Nem hiszem, hogy bírom a tetőig — mondta.
A csörlő kezelői abbahagyták a húzást és hosszú ideig nem kaptak jelzést a társuktól oda-lentről. Egyszer azonban a vevőben felcsendült Jaun erős hangja:
- Húzzatok tovább! Csak nem akarjátok, hogy holnapig itt maradjak?
A kábel megkezdte lassú mozgását felfelé, és Jaun nemsokára, hatvan méterrel feljebb megpillantotta a két utolsó csigánál szolgálatot teljesítő Alfréd Fuchs plasztik sisakját. Azonban még mindig hátra volt egy áthajló szikla, amely másfél méterre meredt ki a hegyoldalból. A megcsavarodott kábelen túlságosan veszélyes lett volna akár az egyik, akár a másik oldalt megkerülni. Ezért Jaun arra kérte a csörlő kezelőit, hogy a levegőben egyenesen húzzák fel őt meg Longhit az áthajlásra. Ahogy az űrben forogva lebegett, érezte a sziklába vájódó kábel rezgését. Ebben a pörgő helyzetben megpróbálta megtartani egyensúlyát. Egyszer csak érezte, hogy nem haladnak felfelé. A kábel elakadt.
- Csináljatok valamit! - mondta, és hangjában már félelem csendült meg.
A kábel megindult és egy-egy centimétert haladt felfelé. Jaun megragadta az áthajlás szélét és felhúzta magát. Tovább haladtak, de egyre lassabban. A hatmilliméteres kábelt 45 méteres hosszanként kapcsolták össze, és minden összeillesztés majdnem 2,5 cm vastag volt. A kábel mély, keskeny barázdákat vágott a sziklába, a vastag összeillesztések pedig beszorultak ezekbe. Ötven méterrel feljebb Fuchs várta, készen arra, hogy segítsen, de akkor Jaun a levegőben félúton végképp elakadt, és sebesen forogni kezdett, ahogy a megsodródott és beszorult kábel kiszabadulva visszapörgött.
Hosszú másodpercekig forgott Jaunnal a világ. Megragadta a sziklát, lefékezte a forgást és megpróbált felhúzódzkodni, de az alatta lógó teher visszahúzta. Újból és újból belekapaszkodott a sziklába, egyik kezével igyekezett csökkenteni a kábel feszülését, másik kezével meg arra törekedett, hogy kiszabadítsa a beszorult kábelt szűk kőhornyából. A csörlő kezelői azon fáradoztak, hogy nyers erővel felhúzzák a kábelt. Amikor azonban Jaun meghallotta a megfeszülő kábel sivító hangját, gyorsan odaszólt nekik:
- Nem lesz jó, ha erőltetitek! így még rosz-szabb!
A kimerült férfi másfél óráig függött a levegőben nehéz terhével, és küszködött a sziklába kapaszkodva. Végül már szinte minden ereje elhagyta.
- Fritz! Állj! - szólította Stäger a rádióján. - Le kell küldenünk valakit, aki segít!
Ezután az utolsó csigasort kezelő Alfréd Fuchsra kötelet erősítettek és leengedték a meredek falon. Ügyes leereszkedéssel elérte a kábel beakadt részét, szögeket vert a sziklába, és egy másik kötelet leeresztett Jaunhoz, hogy azon húzza fel magát, és így csökkenjen a kábelt terhelő súly. Amikor így a kábel feszülése kissé engedett, Fuchs azt megragadta, nekifeszült a sziklának és teljes ereiből kifelé húzta. A kábel kiszabadult és Jaun kikerült a veszélyes helyzetből. Közben alaposan összehorzsol-ta és vagdalta a kezét. Fuchs a gerinc alsó részéig együtt tette meg az utat Jaunnal és a testtel. Délután fél háromkor értek az alsó csigasorhoz. Itt Jaun kis pihenőt tartott. Innen még másfél óráig tartott, amíg túljutottak az utolsó kilencven méteren és elérték a gerincen elhelyezett csörlőket. Jaun majdnem kilenc óráig tartó bajlódás után végre felvonszolta Stefano Longhi testét a hegytetőre. Társai leverten várakoztak fenn. Igaz, a testet sikerült felhozni, de semmi egyebet sem találtak, csak a testet, semmit, ami megoldaná az 1957 óta tisztázatlan rejtélyt. Aztán veszélyben volt a művelet pénzügyi alapja is: repülőgépek pásztáztak a hegyoldal felett és egész délután felvételeket készítettek. Nemcsak Geiger vörös Piperjei voltak ezek, hanem konkurrens képes újságok, napilapok által bérelt gépek is. Közben lejárt a légtér használatára vonatkozó kizárólagos joguk is. És ami ugyanilyen bosszantó volt: látták, hogy az „ellenzék" riporterei a Kleine Scheideggi szállókból az egész műveletet figyelték, sőt néhány kívülálló még a rádióösszeköttetésbe is bekapcsolódott. A művelet, amelytől azt remélték, hogy 9 000 frankot hoz a hegyivezetőknek, nyilvánosság elé került.
Azzal a meggyőződéssel, hogy minden fáradságuk hiábavaló volt, a vezetők nekiláttak annak a nem éppen kellemes feladatnak, hogy végigvonszolják Longhi testét a hegytető gerincén több mint 200 méteren keresztül, majd a havon át a rögtönzött repülőtérre.
Hat órakor megérkeztek a testtel a hóval borított kifutóra. Stäger még egyszer átkutatta a halott ruháit, de mindössze egy szerencsetalizmánt és a Ragni jelvényét találta meg. Arca sötétbarna volt; ajka összeszorítva maradt, szeme kifejezéstelenül meredt. Stäger az egyik vezetővel kiegyenesítette az olasz lábát, karját. Közben Longhi kezére pillantott és észrevette az óráját, ami járt; mozgatás közben az önműködően felhúzható óra ismét elindult.
A szerencsétlen vezetők egyenként beszálltak a gépekbe, amelyek a Jungfraujochig vitték őket, hogy onnan aztán vonattal utazzanak lefelé a völgybe. Az utolsó gép nyolckor érkezett: utasa Longhi lett. Barna zsákkal letakart testet oldalak nélküli teherkocsira tették és úgy szállították Lauterbrunnenba. Piros harisnyás, bakancsos lába kiállt a zsákból. A kocsin felhalmozták körülötte a köteleket, karabinereket, hágóvasakat - az akció tagjainak felszerelését. A vonat a fogaskerekek gyászdalszerű kattogása mellett lassan begördült az alagútba, majd a völgymenet első állomására; Eigergletscherbe. Az állomás sötét volt, lezárták éjszakára, azonban a nyitott kocsit egyszerre tizenöt-húsz ember vette körül. Ők az árnyékból bukkantak elő. Olaszok voltak, akik Svájcban dolgoztak az alagúton. Egyikük rododendront tett a halottra.
Húsz perc múlva a vonat Kleine Scheideggbe ért. Itt még több olasz vasúti munkás gyűlt ösz-sze, hogy végső kegyelettel adózzék a halottnak, akinek teste huszonhárom hónapon át függött felettük. Az olaszok koszorúkat helyeztek a kocsira, és megkérdezték a hegyivezetőket, hova viszik honfitársukat. A vezetők csak rágták szivarjaikat és nem feleltek semmit. Egy órai utazás után Lauterbrunnenbe érkeztek. Ott a vezetők a holttestet bevitték a temető halottasházába, ahova huszonnégy éve elhelyezik az Eiger áldozatait. A kicsiny halottasházban Longhi nővére, Gina zokogott. Űjra és újra megkérdezte Stägert, nem találtak-e valamit, akár a legcsekélyebbet is, ami magyarázatot adna arra, ami történt. Stäger félrevonta a gyász sújtotta asz-szonyt és átnyújtotta neki a kötelet, amely a hegyfalhoz erősítette bátyja testét.
- Ez minden, amit adhatok - mondta. -Nem tudom, hogy voltaképpen mi történt oda-fönn. Törődjünk bele ebbe. Hiábavaló lenne továbbra is kérdezősködni.
Longhi nővére másnap mentőkocsin hazaszállította a testet Leccóba. Az orvosok megvizsgálták és megállapították, hogy az egyik lába megduzzadt, a térdnél két helyen eltört. A riporterek feltételezése szerint Longhi akkor törte el a lábát, amikor először esett le a szikláról. Azonban annak idején látni lehetett, amint Longhi mozgott a párkányon, szemmel láthatólag nem volt sérült a lába. Corti is határozottan állította, hogy Longhi nem panaszkodott lábsérülésről, amikor otthagyták a párkányon. Egy másik elmélet szerint akkor törhetett el a lába, amikor már halott volt, valamelyik szélvihar csapta a sziklához. Ez az elmélet viszont nem magyarázta meg a duzzadást. Nem dagadhat meg olyan végtag, amely a halál beállta után törik el. Egyetlen lehetőség maradt csak hátra: azon az utolsó éjszakán, fenn a hegyen, amikor az utolsó Venite!-t kiáltotta Cassinnak és Maurinak a közelgő viharban, Stefano Longhit a szél lesodorta a párkányról, lába összezúzódott a sziklán, amikor megrántotta a kötél. Ott függve így vívta haláltusáját egy éjszakán keresztül, amíg meghalt.
Most, hogy Longhi halálának szörnyű körülményeire fény derült, az olasz újságok újabb feltevéseket kockáztattak meg Corti szerepéről. A milánói L'Europeo című folyóirat néhány vitás kérdésről faggatni kezdte Cortit. Válaszként megjelent egy cikk ezzel a címmel: Non Sono Un Criminale. (Nem vagyok bűnöző.) A L'Europeo így írt:
...Senki sem tudja, mi történt, amikor otthagyták honghit és amikor a németek otthagyták Cortit. . . Corti soha nem fedett fel semmit. . . Csupán arra szorítkozott, hogy hevesen védje magát abban a vitában, amely megindult azután, hogy a szomorú események ismertté váltak.
A folyóirat idézte egy svájci vezető szavait, aki ezt mondta:
- Nem értettük, miért nem mentették meg Longhit a társával együtt; hiszen sokkal alkalmasabb helyet is találhattak volna a számára nem sokkal feljebb a hegyfalon. Corti erre azt válaszolta, hogy már nem volt annyi erő a csoportban, hogy csak egy kis szakaszon is feljebb tudták volna húzni Longhit, és emellett a kötél jégéleken súrlódott és foszladozott. Három órán át próbálkoztak azzal, hogy Longhit felhúzzák, de csak azt érték el, hogy teljesen el-csigázódtak, és Longhi életét is kockáztatták minden egyes húzásnál.
- De miért követte el azt a két óriási hibát a fal megmászásánál? - kérdezte a cikk írója.
- Nem találtunk rá a helyes útvonalra -mondta Corti —, mert megtévesztett bennünket egy régi cipő, egy hágóvas és néhány szögdarab, amit itt is, ott is találtunk, olyan tárgyak, amiket olyanok hagytak ott, akik maguk is eltévesztették a megfelelő utat.
- Hogyan lehet, hogy nem a szokásos Istenek-traverzén keresztül közelítették meg a Fehér-Pókot? Miért másztak föléje, és miért vállalták a sokkal veszélyesebb harántozást?
- Itt nem volt szó tévedésről - felelte Corti.
Azért tértünk le a szokásos útvonalról és azért haladtunk a Póktól halna, hogy elkerüljük az állandó lavinákat.
- Miért haladt a kötélcsapat olyan lassan?
- Corti ismét Nothdurft gyomorbántalmaira hivatkozott. Ezután arra a vádra válaszolt, amely szerint nem lehetett véletlen, hogy egy hegymászó pályafutása során öt kötéltársa is meghalt.
- Azoknak, akik azt mondják, hogy nem ez volt az első eset, amikor cserbenhagytam kötéltársam - hangoztatta Corti -, mondják meg, hogy Corti nem tehet róla, ha jön egy villám és lesújt társa testére . . . Mondják meg nekik, hogy nem vagyok bűnöző. Amikor Zucchi meg én, több mint 200 métert zuhantunk le a Petit Drun, Szent Bertalan módjára hátamra vettem, és két vagy három órán át vittem lefelé a jégen keresztül...
De néhány ilyen öncélú nyilatkozat egy olyan embertől, aki ellentmondó történetekben számolt be az Eigeren történt tragédiáról, nem volt alkalmas arra, hogy meggyőzzék azokat, akik szerint Corti vagy hazug vagy őrült. Nem Szent Bertalant, hanem a megtestesült sátánt látták benne. Meggyőződésük szerint, ha egy napon rátalálnak a németek testére, kiderül az igazság, és ezt a nyakas olaszt majd felelősségre vonják.
- Huszonhárom vezető vett részt az akcióban, s valamennyi szenzációkeltés, propaganda-hajhászás nélkül végezte munkáját - írta Stäger Longhi testének lehozatala után. - Ez az Alpokban valaha végrehajtott mentések legnagyobb eredménye volt, nemcsak a technika, hanem a barátság eredménye is ...
Ezekkel a hangzatos és nem éppen pontos kijelentésekkel a Felföld vezetői nem hazudtolták meg a hírüket, hogy hegymászócipőik helyett szívesebben használják a szájukat, hogy bátorságot és ügyességet igénylő vállalkozások helyett jobban szeretnek vitázni lenn a völgyekben; mások teljesítményeit leértékelni, magukét pedig indokolatlanul felnagyítani. A vezetők bátran helytálltak, de nem elégedtek meg ennyivel. Hetvenkedésükben odáig jutottak, hogy önmagukat egyenrangúnak, sőt különbnek kiáltották ki a Corti mentésére vállalkozó amatőröknél, s közben nem győzték hangoztatni, hogy amit tettek, az kizárólag a nemzetközi barátság érdekében történt és nem reklámból.
Valójában azonban sokkal kevésbé nemes indokok késztették a huszonhárom vezetőt erre az akcióra. Szégyelltek, hogy a holttest még ott volt a hegyen, szinte szimbólumaként az 1957-ben tanúsított szánalmas viselkedésüknek. Bosz-szantotta őket, hogy a Kleine Scheideggi szállodák továbbra is learatják ennek az ügynek a hasznát. Sok vezető egyszerűen a pénz kedvéért csatlakozott. Ezért voltak olyan diszkréten titoktartók a művelet előtt. De éppen a finanszírozó lapok nagy titkolódzása tette majdnem végzetessé a vállalkozást, mert ezért nem fordulhattak Stäger és társai Grammingerhez vagy Friedlihcz, esetleg más szakemberekhez az acélkábel-berendezés használatával kapcsolatban, így aztán nélkülözték a technika alkalmazásával kapcsolatos értékes tanácsokat, és éppen e fortélyoknak a nemtudása okozta Jaun nehézségeinek zömét. Például a levegőben való forgást és csavarodást elkerülhették volna, ha a kábelt Gramminger találmányával, a kábel sodrását megakadályozó forgókkal egészítik ki. A csörlővcl végzett munkát is sokkal simábban végezték volna, ha néhány gyakorlott kábeltechnikust is bevonnak abba. A Fritz Jaun által eltöltött kilenc óra a hegyen a saját erejét és bátorságát bizonyította, de ugyanakkor jelezte az egész expedíció hiányos műszaki tudását.
Robert Seiler ezeket mondotta:
- Ha arra gondolok, mit mondtak a svájci vezetők Corti megmentéséről, amikor nekünk a legnagyobb sietséggel és rossz időjárásban kellett cselekednünk, csak bosszankodom azon, ahogyan ők lehozták Longhit. Mekkora hűhót csaptak az egészből, pedig csupán egy múmiát kellett lehozniok. Repülőgépeket béreltek, hogy minél magasabb pontra vitethessék fel magukat, holott egyszerűen felmehettek volna a nyugati falon is. Csupa új berendezést vásároltak -közülük nem egy nem is volt megfelelő —, mert tudták, hogy a költségeket a lapok viselik. Azt mondták, hogy meg kellett vásárolniok a felszerelést, mert máshonnan nem tudták megszerezni. Pedig sok helyen beszerezhették volna, például tőlük nem is olyan messze, a thuni mentési központban.
A svájci újságok rosszallták azt a módszert, ahogyan az expedíciót finanszírozták. Rubi nem maradt adós a válasszal:
- Ebben a svájci lapok a hibásak. Egyetlen svájci sem jelentkezett, aki felajánlotta volna, hogy megfizeti a költségeket, ha valaki lehozza a testet. Senki sem mondta, hogy - itt a pénz!, vagy — Tessék, legalább azt kifizetjük, amibe a felszerelés kerül! Amikor azonban külföldi hírügynökségek ezt felajánlották, a svájci lapok ezt elítélték.
Németországban is támadták a művelet alapját. A Der Bergkamerad így írt:
- ... Sötét probléma alakult ki, ha mi hegymászók bajba kerülünk, csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy megmentenek és levisznek minket, ha valaki hajlandó megfizetni a költségeket. Ez nemcsak az Eiger északi falán van így. Ez a helyzet az egész Felföldön hasonló. Nincsen szervezett mentési szolgálat, csak a hegyivezetők segítenek, akik rá vannak utalva arra a pénzre, amit keresnek. Longhi még ma is a hegyen lenne, ha nem vállalta volna valaki a költségeket.
És ez nagyon sötét folt.
Az 1957-cs mentésben a svájci vezetők viselkedése csalódást okozott. Azt mondták:
- Nem kívánhatják egy gyermekes apától, hogy erre a gyilkos északi falra felmenjen mások életét megmenteni. 1959-ben azonban a hegyivezetők megváltoztatták álláspontjukat. Fritz Jaun három kisgyermek apja. Két társa, aki felsegítette, ugyancsak kis gyermekeket hagyott otthon. Miért? Pénzért! Úgy tűnik, a hegyivezetők belátták, hogy meggondolatlanul viselkedtek és látszólag meg akarnak változni. Ez a javulás azonban csak formai, mert még mindig nem tudjuk, hogy hajlandók lesznek-e segítségünkre jönni, ha szükség lesz rá.
- ... Ideje lenne, ha Svájc megtalálná a módját, hogy az ilyen mentési vállalkozásokat hivatalos mentési alapból finanszírozza, a svájci hegyivezetők jó híre és haszna érdekében. Miért maradt el ennyire Svájc a többi alpesi országokhoz képest?
A helyzet tehát nem változott. Svájcot a balsikerű próbálkozás óta csak támadások érték, és még Longhi lehozatala után is folytatódtak a kirohanások. A többi országban most már szinte senki sem emlékezett - vagy nem akart emlékezni - arra, hogy a Corti-féle mentést a svájciak kezdeményezték, hogy az expedíció főleg svájciakból állt, hogy a svájciak hősies múltra tekinthetnek vissza a hegyeik közti rend fenntartásában. Most mindenki csak a vezetők keserűségéről beszélt, az önkéntes mentők elleni támadásaikról, meg arról, hogy Longhi le-hozását úgy vállalták, hogy - Kérjük a pénzt az asztalra!
A témát főleg az tartotta elevenen, hogy Werner Stäger a nyilvánosság előtt arról panaszkodott: a végén a vezetőknek még a költségeik sem térültek meg. Mivel a művelet ismertetésének kizárólagosságát nem sikerült megtartani, Giltay nem tudta eladni a sztorit a remélt magas áron, amiből ki akarta fizetni a vezetőket. Formai szempontból a szerződést megszegték, azonban a holland újságíró teljesítette fizetési kötelezettségét. A pénz lassan került Stäger embereihez. Végül is Giitay 10 300 frankot fizetett ki, többet, mint amit eredetileg számoltak a költségekre. Stäger azonban arról panaszkodott, hogy kiadásaik magasabbak voltak; még 3657 frank járt volna nekik. Amikor a pénzt nem kapták meg, előadássorozatra indult Svájcban, és mindenkinek elmondta, aki meghallgatta, hogy a fennmaradó összeg a szegény felföldi vezetők kára, mintegy 166 frank fejenként, és siránkozva emlegette, hogy senki sem akad Svájcban, aki ezt a pénz hajlandó lenne megfizetni. Két sajtóértekezletet is tartott Bernben, ahol nyilvánosan ismertette a vezetők nehéz helyzetét. Ezt aztán az újságok az egész ország elleni vádként világgá kürtölték. A panaszok eljutottak Svájc magasabb hivatalos helyeire is, és itt a gondterhelt körök úgy érezték, hogy az Eigerrel kapcsolatos botránynak már sosem lesz vége. De legalább ki akarták elégíteni a vezetőket, így aztán 1959. november 3-án, a test lehozatala után négy hónappal, a svájci bankok egy megbízottja levelet írt Stäger-nek. Közölte, hogy hallottak a hiányról és arról, hogy ezt a vezetőknek saját zsebükből kellett kifizetniök. Egy hétre rá Stäger válaszolt a bankárnak, megerősítette a tényállást és közölte, hogy a hiány 3 657,75 frank.
December 4-én az Alpesi Kutatás Svájci Alapítványa ugyancsak érdeklődött, egy hónappal később, mint ahogy a bankár levelét megkapta. Stäger ezt válaszolta:
- A mai napig egyetlen hivatalos intézmény nem kérdezte mennyi volt a kiadásunk. Az akcióban részt vevő vezetőknek senki sem fizette meg a munkáját és valamennyinek 166,25 frankot kellett fizetnie a fennmaradó hiány fejében.
Megküldte a Svájci Alapítványnak a költségkimutatást, és ugyanazt a hiányt mutatta ki, mint a bankárnak.
Tíz nappal a benyújtott számla után a Svájci Alapítványtól Stäger levelet kapott. A Szervezet közölte, hogy megfizeti a teljes hiányzó összeget. Stäger egy hónapon belül 3657,75 frankról szóló csekket kapott egy négy bankból álló csoporttól és ugyanilyen összegű csekk érkezett a Svájci Alapítványtól. Most már a vezetők boldogok voltak. Nemcsak a hiányzó összeget, hanem annak kétszeresét kapták meg. Stäger az első csekk összegéből kártalanította a vezetőket az Eiger tetején hagyott felszerelésért. Ebből 468 frankot fizetet ki saját magának és 725 frankot Christian Rubinak a kendetkötelekért. A második - a Svájci Alapítvány - csekkjének összegét felosztotta a vezetők közt, magának pedig 385 frankot tartott meg. Az Alpokban végrehajtott mentéseknek, a nemzetközi barátságnak az eredménye végre valami hasznot is hozott nekik.


Huszonkettedik fejezet

Az 1957-es katasztrófa után minden nyáron csoportok indultak Alpiglenből, Eigergletscher-ből, Kleine Scheideggből, hogy átkutassák a hegy alját a két eltűnt német nyomai után, és minden évben találtak valamit. Régi kötelekre, cipőkre, bivakfelszerelések darabjaira, egy elpusztult hegymászó tárcájára, jégcsákányokra és a mállott sziklával együtt leesett szögekre bukkantak, csak azt nem találták meg, amit kerestek. Egy ásványgyűjtő megtalált egy penészes régi zubbonyt, levette a címkét róla és átadta Stägernek, aki azt mondta, lehetséges, hogy Nothdurfté vagy Mayeré volt. De ettől a semmit sem bizonyító lelettől eltekintve - amit Stíiger átadott a rendőrségnek - nem bukkantak az eltűntek nyomára.
Az Eiger történetében még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig maradtak fenn holttestek a falban, és ahogy az évek teltek, egyre rejtélyesebbé vált az ügy. Lehetséges, hogy egy szakadékba estek az északi fal felső hólejtőjén? Nem, hiszen nincsenek olyan mély szakadékok, amelyek négy hosszú éven át fogva tarthatnák a testeket: a lavinák és sziklaomlások mindent a hegyfal meredek szakadékaiba hordanak, és azok innen a hegy lábáig zuhannak le. A kutató expedíciók tagjai tapasztalatból tudták, hogy a hegyoldalról lezuhanó testek a fal közepe táján, kiugró hatalmas sziklabordától, a Vasaló-tó! vagy kicsit balra, vagy kicsit jobbra esnek le, úgy, hogy a keresést a hegy aljában viszonylag kis területre lehet korlátozni. Ezért állandóan figyelték ezeket a helyeket, de hiába.
1961 elején négy alpinista érkezett Münchenből. Ők az északi fal első téli megmászására vállalkoztak. Vezetőjük Toni Hiebeler, a Der Berkamerad szerkesztője volt. Ez az alpinista folyóirat már az 1957-es tragédia óta támadta a svájciakat. A négyszemélyes kötélegyüttest hamarosan megpillantották a falon. Lassú, egyenletes tempóban haladtak előre. Az idő hideg volt, de tiszta, és így tucatjával repültek a gépek a hegy felé, hogy felvételeket készítsenek. Egy egész Európára kiterjedő televíziós hálózat pedig a teleobjektíves kamera segítségével a Kleine Scheideggi szállodából figyelte a megmászást.
Amikor a kötéltársaság azon a szakaszon haladt keresztül, ahol Corti utoljára látta Nothdurftot és Mayert, egy svájci lap által bérelt repülőgép szállt a hegyoldal fölé, és egy fényképész nagy látószögű lencsével felvételeket készített. A sötétkamrában előhívta és kinagyította a képeket, hogy lássa, mit vett fel. Az egyik felvételen a két elöl haladó németet látta, magasan fenn a kijárati szakadékokban. Ujjá-val követte a kötelek vonalát addig a jóval lejjebb levő pontig, ahol a két másik mászó jött utánuk. Jobbra, a kötéltől mintegy tizenöthúsz méterre olyasmit vett észre, ami egy ötödik hegymászónak látszott. Ez megmagyarázhatatlannak tűnt, mert mindenki tudta, hogy a német kötélegyüttes csak négy tagból áll. A fényképész alaposabban megfigyelte a felvételt egy nagyítón keresztül, és most már bizonyosra vette, hogy egy ötödik emberi lényt lát. Az alak függőleges helyzetben látszott. Ez természetes is volt, mert másképpen nem állhatott volna meg a falon. Úgy tűnt, hogy egy kürtőszerű, kissé védett területen áll. Kötelet nem lehetett látni, de a fényképész úgy vélte, hogy ki tudja venni a nadrágot és a férfi felsőtörzsét.
A fénykép megjelent a lapokban, és az egész Felföld figyelme az ötödik ember rejtélye felé fordult. Más fényképészek is béreltek gépeket es készítettek felvételeket. Soknak nem sikerült a felvétel: az alak a mindkét oldalán előreugró sziklák miatt nem látszott.
Lent Kleine Schneideggben, Kaspar von Almen irodájában kinagyították a képeket, nagyítókon keresztül vizsgálták és kikérték a szakértők véleményét. Megállapították, hogy a test teljesen arányos a falon haladó négy hegymászó képével, és pontosan azon az útvonalon volt látható, amelyen Nothdurft és Mayer ment a hegytető felé. Sokak szerint ebből csak egyre lehetett következtetni: hogy az „ötödik ember" Mayer vagy Nothdurft, akit saját falikampói és kötelei szögeztek a sziklához abban a kényszerű helyzetben, amelyet azon a péntek éjszakán, 1957-ben kellett elfoglalniuk, amikor a vihar végigsöpört a hegyoldalon. Mások nevetségesnek találták ezt a feltételezést, köztük Seiler és Hiebeler is.
- Biztos vagyok abban, hogy ez csak egy emberi alak formájára emlékeztető szikla -mondta Hiebeler.
Seiler többször is átrepült a hegyoldal felett, és megállapította, hogy a „test" ugyanolyan szürkéskék színű, mint a környező sziklák kövei.
- Sokkal kevésbé emlékeztet emberre, ha távcsővel nézi az ember, mint a fényképeken - mondta.
Kaspar von Almen hajlott arra, hogy egyetértsen vele, bár nem volt egészen biztos a vélemények helyességében.
- Lehetséges, hogy a testek valahol fennakadtak, de ez nem túlságosan valószínű ezen a szinte függőleges falon - mondta. - De még akkor is találnunk kellett volna valamit a felszerelésükből, szögeket vagy egyebeket. Ennek ellenére semmilyen nyomot nem találtunk, így hát nem lehet kétséges, hogy még valahol fenn kell lenniök, hiszen már rég el kellett, hogy vessük azt az elméletet, amely szerint valamilyen más útvonalon hagyták el a falat. Az a hely, ahol a fényképen a „test" látható, valóban alkalmas éjszakázásra, mert szemmel láthatólag valami védelmet nyújt.
- De meg kell várni a következő nyarat, amikor kutatócsoportok tisztázhatják a dolgot.
Azonban az Eigeren végzett mentésnek és dicstelen utójátékának történetére nem a hegyoldalt újból felderítő bátor vállalkozással gördült le a zárófüggöny, hanem egy olyan véletlennel, amelynek szereplői Werner Stäger és hegyivezető társai voltak.
Az 1961-es hegymászó évad vége felé, amelynek során az északi fal tizennyolcadik áldozata vesztette életét, a vezetők végre hozzákezdtek egy befejezésre váró munkához. Már két éve volt a hegy tetején az a felszerelés, amit Longhi lehozásához felvittek, s közben egyre mélyebbre süllyedt a hegytető havába és jegébe. A szűkszavú vezetők azonban erre sosem adtak magyarázatot: pedig csak fel kellet volna menniök a nyugati oldalon, és onnan néhány óra alatt lehozhatták volna az értékes felszerelést, ahogy annak idején Friedli és emberei a magukét is levitték néhány nappal Corti megmentése után. Ennek ellenére a vezetők több ezer frank értékű felszerelést hagytak heverni a hegytetőn.
1961 szeptember utolsó napjaiban azonban Stager megszervezte a felszerelés leszállítását. Egy csütörtök reggel több emberével felért a csúcsra, ahol a felszerelés nagy része beolvadt, majd befagyott a jégbe, vagy helyrehozhatatlanul tönkrement. Jóformán semmi mást nem tudtak megmenteni, mint kb. 400 méter hosz-szú és 10 tekercsből álló kenderkötelet, amit Christian Rubitól vettek. A kötél megvastagodott a rárakódott nedvességtől és nagyon nehezen lehetett kezelni. Sláger kiadta az utasítást, hogy a kötegeket szedjék szét és úgy húzzák végig a hegyen. A nyugati falon a vezetők lelök-dosték, és ha kellett, újra kiszabadították a megakadt kötegeket. Az egyik köteg lecsúszott egy nagy hófalon és beesett egy szakadékba vagy száz méterre a nyugati hegyoldalban vezető, általában használt útvonaltól. A vezetők lemásztak a kötegért és ott két holttestet találtak.
Az Alpokban holttestekre bukkanni: nem újság a vezetők számára. A Felföld sokszor rejteget olyanokat, akiket már nem is keresnek. Először azt hitték, hogy a szakadékban talált halott két angol, akiket 1958-ban láttak utoljára a Jungfrau tömbjén. Egyik vezetőnek sem fordult meg az agyában az a lehetőség, hogy Nothdurft és Mayer testére bukkantak. A két német bizonyára valahol az északi falon van vagy a hegy aljánál. Az biztos, hogy nem lehetnek itt, a nyugati hegyoldalon felvezető út mellett.
Stäger megvizsgálta a leletet. A testek nem maradtak épségben. Nem úgy, mint Longhi esetében, testüket nem aszalta a szárító szél és a levegő, hanem egész a csontig felbomlottak, úgy, hogy már csak a csontvázuk maradt meg. Testtartásuk pontosan megmutatta, hogyan érte őket a halál. Az egyik földhöz lapult, a másik kuporgó helyzetben volt, háttal a fölötte emelkedő meredek falnak. Ilyen helyzetben találják azokat, akiket lavina ér utol, s közben megpróbálnak hátat fordítani a ledübörgő hónak és jégnek, hogy a megfulladást elkerüljék. Nem csúsztak meg és nem is estek le, csontjaik épségben maradtak, ruhájukon sem volt szakadás. Hátizsákjuk telve volt fémszerszámokkal, nyakuk körül pedig karabinerek és szögek lánca lógott. Egyikük csuklócsontján egy rövid szíjon jégcsákány függött. Sárga orkánnadrágjuk tökéletes épségben maradt, mászófelszerelésük szinte újnak hatott. Egyikük hátizsákjában egy kék noteszt találtak, de az írást teljesen lemosta az eső és az olvadt hó.
A vezetők megjelölték a testek lelőhelyét és megindultak a mentőállomásra segítségért. Alig haladtak valamit, amikor egy újabb testet fedeztek fel, amelyet minden nehézség nélkül azonosítani tudtak. Engelberg Titl volt, egy bécsi zongorahangoló, aki 1958-ban megmászta a nyugati falat és visszafelé jövet leesett. Noteszét és kesztyűjét egy évvel ezelőtt majdnem ugyanott találták meg.
Másnap a vezetők egy csoportja Stägerrel az élen visszament a hegyre, és lehozta a másik két testet az elkerülhetetlen utolsó állomásra: a lauterbrunneni temető halottasházába. Az alapos vizsgálat kimutatta, hogy két németről van szó. Szinte minden felszerelésükön német gyártócégek nevét találták. Azonban az Eigeren csupán két német tűnt el: Günther Nothdurft és Franz Mayer. Mayer nővérét, aki Svájcban élt, rögtön értesítették, hogy jöjjön a halottasházba. Fel is ismerte bátyja ruháit és felszerelését. Minden kétséget kizáró bizonyítékot szolgáltatott a két halott fogsorának vizsgálata. Végre megoldódott az Eiger legnagyobb rejtélye. Most már rekonstruálni lehetett a két ifjú, bajor hegymászó óráit.
Corti 1957. augusztus 9-én, pénteken késő délután látta őket a hegytető felé felkapaszkodni. Még aznap felértek a csúcsra, de valószínűleg csak késő éjszaka, amikor ólmos eső és hó csapdosta az északi falat. Azt a bizonytalan jelentést, hogy két hegymászót láttak a hegytetőn péntek éjfél körül - amit von Almen a rádióján közvetített is Friedlinek - akkor nem vették figyelembe, mert nem tartották megbízhatónak. Most azonban jelentés alapján meglehetősen pontosan meghatározták, hogy mennyi ideig -nyolc vagy kilenc óráig — tartott, amíg a két német a csúcsra ért, miután Cortitól elvált. Ezen idő alatt nyilvánvalóan elfogyott az erejük, de mivel ígéretet tettek, hogy segítséget hoznak a lent rekedt két olasznak, megkezdték a leeresz-kedést az Eigergletscher vasútállomás felé, amely 1650 méternyi utat jelentett lefelé a szélkorbácsolta nyugati hegyoldalon. A könyörület hajtotta őket erre a kétségbeesetten elszánt, de eleve reménytelen vállalkozásra. Bizonyosan hallották alattuk a szűnni nem akaró lavinák dübörgését. Ezt Seiler is hallotta akkor, és ez arra késztette a svájci mentőcsoportokat, hogy lemondjanak a nyugati falon vezető út megmászásáról, mint túlságosan veszedelmes kísérletről. De a két német ment tovább, vállalta az objektív veszélyeket, hogy segítséget hozzon kötéltársainak, akikkel a véletlen összehozta őket. Megrendítően rövid távolságra jutottak a nyugati hegyoldalon, mert egy lavina a fojtogató halálba söpörte őket. Holtan feküdtek már a hó alatt, amikor a mentőcsapatok mellettük mentek el — először Terray és de Booy, majd Cassin, Mauri és Eiselin, utánuk a Hegyi Mentők tagjai, a lengyelek és a többiek. Egyikük sem gondolt arra, hogy arra forduljon. A lavina még a nyomaikat is elsöpörte.
A temető halottasházából a két hős alpinista - az északi fal történetében a tizenharmadik megmászók - földi maradványait halottszállító kocsin Bajorországba vitték. A kék noteszt a berni rendőrség bűnügyi vizsgáló csoportja tanulmányozta, de abból semmit sem tudott kideríteni. Az írást lemosta az eső, és így még ultraviola fénnyel sem lehetett rekonstruálni Günther Nothdurft utolsó feljegyzéseit.
A Blick című svájci lap riporterei felkeresték Olginatet, hogy megvigyék a hírt Claudio Cortinak. Mint rendesen, most sem volt fogalma arról, mi folyik az Eigeren. Felindulás nélkül közölte, örül, hogy a neve tisztázódott, és hogy most mások is megállapítják, amit ő már annyiszor elmondott: „Corti nem bűnös".
Szemmel láthatóan ennél a hírnél sokkal jobban érdekelte, hogy pár hónapos kislányát kihozták a kórházból, ahol sikeres műtéten esett keresztül. Számára nem jelentett újságot, hogy ártatlan, mások meg hadd lepődjenek meg. További terveiről a következőket nyilatkozta a Blicknek:
- Mostanáig nem találtam senkit, aki hajlandó lett volna velem jönni az északi falra, de most biztosan találok valakit.
Európa megborzongott.


Eplógus

Hol vannak most az élők, hogyan alakult a sorsuk?
Seiler és Friedli, akiket Svájcban hősként tisztelnek, szép eredményeket értek el a szakmájukban, a fémárugyártásban. Seilernek saját kis automatizált üzeme van szülővárosában, Böningenben, Friedlinek pedig gyára van néhány kilométerre onnan. Mindkettőnek szépen jövedelmeznek a svájci hadsereggel kötött, mentő-felszerelésekre vonatkozó szerződések. Már rég elfelejtették a nyomasztó hangulat által keletkezett kis nézeteltérést az Eigeren, és mindketten nagy elismeréssel nyilatkoznak egymásról.
- El sem tudom mondani, milyen nagyra becsülöm ezt a Friedlit - mondja Seilcr. - Meg kell vallanom, amikor először találkoztunk, nem voltam tisztában a képességeivel. Bámulatba ejtett tudásával, és mindig igénybe veszem a segítségét, ha szükségem lesz rá. Mindig úgy áll előttem, ahogy ott az Eiger csúcsán láttam. Erős ember, valamivel idősebb nálam, egy kicsit magasabb és nem ilyen kövér az arca, magatartása egy igazi hegymászóé. Úgy hiszem, sok tekintetben ő volt a mentés igazi hőse.
Christian Rubi már hatvanon felül van. Von Almenék kivételével mindenkivel szemben megenyhült. Félig-meddig már visszavonult, sok elfoglaltságot okoz neki wengeni hegyi otthonában a Svájci Síoktatók Szövetségének igazgatói tisztsége. Most is gyakran leül az írógép mellé, és ő is hallatja hangját a Svájcban felfellángoló viták egyikében-másikában.
Fenntartja véleményét, hogy az 1957-cs mentés sikeresebben végződik, ha hivatásos vezetők vettek volna benne részt, de a régi harag már elmúlt.
- Mert nézze - mondta akadozó, de teljesen helyes angolsággal -, nem igaz, hogy mindent megtettem, hogy kritizáljam az amatőr mentőket. Nem így volt. Amikor azonban a svájci lapok támadni kezdték a vezetőket, rákényszerí-tettek, hogy a védelmükre keljek. Különben egy szót sem szóltam volna. Ha most azokat az érveiét e's azokat a keserű szavakat akarná tó'íem hallani, amik mindkét oldalon elhangzottak, csak azt mondhatnám, hogy az egész utójáték szomorú volt - szomorú esemény, amit legjobb elfelejteni.
Von Almenék most is szállodáikat vezetik Kleine Scheideggbcn és Trümmelbachban a Lau-terbrunnen-völgyben. Ma is élénken érdeklődnek az északi fal és megmászóinak problémái iránt. Az alpinizmusban szerzett sokéves tapasztalat és a hegymászás tudományának tanulmányozása megtanította őket arra, hogy a hegymászókról semmilyen általánosítás nem lehet egészen igaz.
- Annyi embert ismertem me - mondja Kaspar -, akik szívesen vállalkoznak az Eiger északi falának megmászására a legkülönbözőbb okokból. Néha csak azért, mert otthonukban nem boldogulnak, vagy nem érnek el sikereket az életben, és úgy képzelik, hogy egy ilyen teljesítmény híressé vagy megbecsültté teszi őket. Néha azért, mert valami mély emberi élményre vágynak, olyan próbatételre, ami lehetővé teszi, hogy megismerhessék saját magukat.
Nem lehet őket egy kalap alá venni, de egyetlen észrevételt megkockáztatnék. Valahányszor azt hallom, hogy egy kötéltársaság tagjai hatos nehézségű mászás teljesítésére vállalkoznak, azt kérdem magamban:
- Mi bajuk van ezeknek az embereknek? Persze semmi baja sincs Lionel Terraynak, pedig élvonalbeli mászó. Ő már jóval az Eiger „affér" előtt nemzetközi hírnevet vívott ki magának, mint magashegymászó és mint hegyi mentő. Kis faházában, a Mont Bianc masszívumába beékelt, festői francia Chamonix-ban él. Ötvenegy éves korában is jól tartja nagyszerű kondícióját: nem dohányzik, nem iszik és a világ minden részében részt vesz francia expedíciókban.
A legnehezebb, hatos nehézségű mászásokhoz már csak három vagy négy évem van hátra - mondja -, aztán már csak a könnyebb utakat járom.
Az Eigeren végzett mentés után a Himalájában és az Andesekben vezetett expedíciókat. Télen írogat és előadásokat tart, hogy ismertesse nyári útjait és megszerettesse a hegyeket az emberekkel. Érzelmei az Eiger északi falával szemben nem változtak. Sosem mennék oda még egyszer - mondja. - Az északi fal túl sokat követel az emberektől.
Max Eiselin, ez a szeretetre méltó svájci, aki maga is részt vállalt a mentésben, 1957 után szépen bebizonyította tudását az Alpok igen sok nehéz falán, sőt a Himalájában is volt a nemzetközi Dhaulagiri expedícióval. Ez a 8172 méter magas hegy sorrendben a világ hetedik legmagasabb csúcsa. (Ugyanezzel a Himalájaexpedícióval ment dr. Jerzi Hajdukiewicz is, az a lengyel alpinista, aki az 1957-es mentésben mint orvos segédkezett.) Eiselin most harmincéves, alacsony, világosbarna szemű és hajú fiatalember. Ma is ugyanaz a barátságos modor jellemzi, mint amivel annak idején Terray-val és a többiekkel megkedveltette magát az Eigeren. Saját boltja van Krienz-Luzernben, az Eiselin Sport. A boltban különösen nagy a választék élvonalbeli mászóknak alkalmas vasfelszerelésben.
A vita tüze már Leccóban is régen elhamvadt, Riccardo Cassin újra barátságába fogadta Claudio Cortit. A Dolomitokban több túrára együtt mentek. A harcias külsejű, ötvenhárom éves Cassin, az Olasz Nemzeti Alpin Iskola elnöke, egyik legismertebb alakja a nemzetközi alpinizmusnak. Nem szívesen gondol arra, hogy még egy olasznak sem sikerült megmásznia az északi falat (hárman az életüket vesztették ott). Rendkívül büszke arra, hogy az olasz alpinisták meghódították a Himalájában a 8611 méter magas Csogorit, vagy K2-t, a világ második legmagasabb csúcsát.
- Ami az északi falat illeti, ésszerűen kell gondolkozni az embernek - mondja.
- Én négyszer voltam a hegy lábánál, de a viszonyok sosem voltak megfelelőek, és ma is élek.
A leccói sportüzlete mögötti zsúfolt kis irodájában tartja híres múltbeli mászótársainak fényképét, és szomorúan mutogatja, hogy melyik halt meg közülük a hegyekben.
Néhány kilométerrel arrébb egy villában lakik a nagy darab, rokonszenves Carlo Mauri és vonzó felesége. Olasz expedíciókkal gyakran megy a világ különböző részeibe. Mint harminckét éves férfi, hegymászó pályafutásának virágjában van, és teljesítményeinek listája tovább növekszik. Azokhoz az amerikai atlétákhoz hasonlít, akik sportcikkekhez kölcsönzik nevüket. Tanácsadóként működik egy hegymászó felszereléseket előállító gyárnál. Mivel anyagilag jó körülmények között él, ideje javát a hegyekben töltheti. Cassinhoz hasonlóan ő is megbékélt Claudio Cortival, és időnként együtt túrázik vele Európában.
Ludwig Gramminger, a vidám müncheni, most ötvenöt éves, de ugyanúgy dolgozik, mint immár három évtizede. Ma is a Müncheni Hegyi Mentők vezetője, gyakran vállalkozik mentőexpedíciókra, és nem hagyott fel saját talál-mányú gépcinek és szerkezeteinek tökéletesítésével. A legtöbb ország - az Egyesült Államok, Kanada, NSZK, Svájc és Ausztria - hadserege Gramminger berendezéseit használja. A szabadalmi díjat mint mindig, most is a Hegyi Mentők és a Német Vöröskereszt kapja meg. Mielőtt valami új készüléket hoznának forgalomba, Gramminger fölviszi a hegyekbe és kipróbálja, sőt nemegyszer, kora ellenére, ő maga függ a Gramminger-kábelen.
- Az a helyes, ha először én próbálom ki saját találmányaimat - mondja.
Grammingerhez hasonlóan a bátor, nagy erejű Alfred Hellepart is a Hegyi Mentők aktív tagja még. Most is, ha valahol a hegyekben baj van, őt hívja elsőnek Gramminger.
- De ma már harminchat éves vagyok - mondja Hellepart (1967 nyarán szívroham következtében tragikus hirtelenséggel fejezte be életét.- Lektor megjegyzése.) -, és az évek több kilót raktak rám, meg aztán kicsit meggondoltabbá váltam, így aztán már nem vállalkozom hatos nehézségű mászásokra.
Adminisztrátor a müncheni városi elektromos műveknél. Nem dohányzik, de nem egészségi okok miatt, mint Terray.
- Az Eigernek köszönhetem, hogy nem dohányzóm — magyarázza. — Furcsa dolgokat művel az ember ott a magasban, amikor idegfeszítő állapotba kerül. Amikor Cortival felértem a hegytetőre, kértem egy cigarettát. Valaki egy egész dobozzal adott, s amikor elfogyott, valaki mástól még egy dobozzal kaptam. Olyan ideges voltam, hogy legalább harminc cigarettát szívtam el, de ezek voltak életem utolsó cigarettái. Rosszul lettem a sok dohányzástól. Azt is mondhatná az ember, hogy ez némi jutalom volt a mentésért. Legalább nekem.
Hellepart másik jutalma az életre szóló barátság, amit Claudio Cortival kötött. Gyakran leveleznek egymással „kölcsönös üdvözlések" formájában amint Hellepart mondja. Ha Corti sikeres túrát hajt végre, teljes oldalakra azt írja Hellepartnak:
- Saluti, saluti, saluti . . .
Ha Hellepart befejez egy mászótúrát, azt írja Cortinak:
- Sok üdvözlet Hclleparttól a hegyekből.
Ez már szertartássá vált a két ember számára, akik egy svájci hegy parányi párkányán találkoztak először.
A mentés első évfordulóján Olginate lakosai nagy ebédet rendeztek Hellepart tiszteletére, érmekkel, beszédekkel, gratulációkkal halmozták el.
- Nagyon meghatódtam - meséli Hellepart. - Egész Olginate ott volt, persze Claudio és családja is. Meg kell vallanom, annyit itattak, hogy az első óra után becsíptem. Olginate polgármestere külön erre a célra vert aranyéremmel ajándékozott meg. Egy jégcsákányába kapaszkodó hegymászó látható rajta és ez a felirat:

Eiger - Északi fal, meg Alfred Hellepart.

Gondosan őrzöm ezt az érmet, meg a kedves olginatei emberek barátságát.
Hát Claudio Corti? Mit tudunk róla?
Cortival 1961 tavaszán készítettem interjút, mielőtt a németek testét megtalálták és az ő nevét egyszer s mindenkorra tisztázták volna. Tolmácsommal, Michael Vescolival, nem minden aggodalom nélkül indultunk útnak Olginate felé, hogy felkeressük Cortit. Svájcban egy angol újságíró, aki megírta az 1957-es mentés történetét, óva intett, hogy Corti közelébe menjünk.
- Szabadon járó őrült - mondta az angol. - Sosem lehet tudni, mire képes. Aztán meg gyűlöli az újságírókat.
Egy Genfben élő olasz ugyanezt mondta.
Bolond az az ember. Felmászik a Lecco és Olginate körüli hegyekre, megvárja, amíg turisták látóhatárába kerül, majd 6-8 méteres szakadékokat ugrik át a levegőben csupa kétkedésből. Azt is mesélik, hogy egyszer azzal a feltett szándékkal ült vonatra, hogy Spanyolországba utazik és bombát dob Francóra. Nagyon vad ember, annyi bizonyos.
Ezek után kíváncsiak voltunk, mi vár ránk, és félig-meddig a legrosszabbra készültünk fel. így hajtottunk be a poros Olginatéba egy olasz nemzeti ünnepen. Az utcák és sikátorok teli voltak a szabadnapjukat élvező munkásokkal. A fő utcán egy kis trattoriában megkérdeztük, hol találhatnánk meg Cortit.
- Ezen a kis utcán kell végigmenni - mondta a tulajdonosnő. - Odavezetem magukat.
A macskaköves utcán át egy kis térre vezetett, ahol ütött-kopott házak hosszú sora kezdődött. Az asszony egy kapura mutatott:
- Ott lakik az a kedves ember.
- Kedves ember? - kérdeztük.
- Igen - felelte a nő. - Olginatéban mindenki szereti.
Ez nem vágott egybe az őrült személyleírásával, így az aggodalmunk egy kicsit eloszlott, amikor bekopogtattunk. Fulvia Losa Corti nyitott ajtót és közölte, hogy Corti a motorján elment valami zöldért a nyulaknak, de hamarosan visszajön. Az elegáns, tiszta olasz nyelvet beszélő, csinos asszony végigvezetett bennünket a. házon, ahol a Corti család több generációja lakott. Egyik szobában lakott Corti, Fulvia és a kisbaba, Mariarosa, akit Claudio elhunyt édesanyja után neveztek el, a másikban Claudio apja, aki Svájcban töltött vándorcvei után végre hazajött. A konyha egyik sarkában tartották nagy halomban a hegymászó felszerelést, egy másikban pedig egy halom képes újságot és lapot - II Giorno, II Tempó, L'Europeo, Paris Match, a berni Dcr Bund stb. -, amelyek megírták az 1957-es mentés teljes történetét.
Hamarosan ajtózörgetést hallottunk. Feltűrt ingujjal, homlokán gyöngyöző verítékkel belépett Corti. Első pillantásra túl alacsonynak tűnt ahhoz, hogy nyers erejével tudjon úrrá lenni a hegyeken, de ez is, akárcsak a szája sarkainak sértődött lebiggyedése, csak látszat volt. Fehér inge alatt hosszú izmok dagadoztak a karján és még az ujjai is rendkívül erősnek tűntek. Hosz-szú, vastag ujjai végig egyforma szélesek voltak, a hegyénél épp olyan erősek, mint az ízületeknél. El tudtuk képzelni, hogy ezek az ujjak kutatják útján a repedéseket valamelyik meredek alpesi hegyoldalon, hogyan markolják a követ és hogyan tartják meg az egész test súlyát. Elmondtuk, mi járatban vagyunk, mire azt felelte - hadaró, dünnyögő lombard dialektusban -, hogy örömmel áll rendelkezésünkre. Miközben a poharainkba töltött, elmondta, mit kér csupán:
- Szeretném, ha megengednék, hogy a magam módján, a magam tempójában mondhassam el az egész történetet.
Először büszkén beszélt Fulviáról és a kisbabáról. Majd elmondta, hogy még ma is az olginatéí fémárugyárban teherautó-vezető. Ötvenórás munkahét után járó bére kb. húsz dollár. Ezt azzal egészítik ki, hogy a család megműveli kis földjét, ahol zöldséget termesztenek, húsnak házinyulat tartanak. Azt mondta, hogy jómódúnak tartják magukat,
- És most - jelentette be - elviszem magukat a hegyekbe. Ezzel négy órán át tartó idegenvezetés következett, gyermekkorának csúcsai és sziklái között a Crignán. Még a legérthetőbb célzások sem téríthették el attól, hogy minden sziklát, minden csúcsot megmutasson Lecco és Olginate körül. Majd elvitt bennünket a Club Alpino Italiano leccói részlegének a hegyoldalon fekvő központjába, s megmutatta a falon Ste-fano Longhi fényképeit. Még a raktárba is be kellett nézni, ami telve volt kötelekkel meg falszegekkel. Aztán bemutatott bennünket egy klubtársának.
- Ne felejtse el megírni Cortiról - mondta a másik alpinista -, hogy Claudio az első, akihez olyankor fordulunk, ha mentésre van szükség. Ő biztos nem beszél erről, de így van.
- Jöjjenek — szólt Corti. - Most mutatok valami mást. - Megkért, hogy ő vezethesse a kocsit, és megkezdtük olasz stílusú száguldásunkat a hegyről levezető kanyargós úton. Nemsokára a „San Giovanni de Lecco" temető előtt álltunk meg. Meleg, napos idő volt, a sírok telve voltak virággal. Sok megrongált sírkövet láttunk, szépen faragott márványíveket, kétoldalt lecsorbult széllel. Volt ahol egy oszlopot eltörtek. Corti megmagyarázta, hogy ez nem véletlen.
- Amikor kisgyermeket temetnek, a sírkő egy részét szántszándékkal letörik. Ezzel azt mutatjuk, hogy egy gyermek élete eltört, mielőtt befejeződött volna.
A temető végében Stefano Longhi sírjához fordultunk. El volt árasztva virágokkal.
- Gyakran jövök ide - mondta Corti. -Ahányszor megmászok egy hegyet, motoromon ide jövök és felkeresem szegény Stefano sírját.
Már majdnem beesteledett, így aztán visszamentünk a szállodába, Leccóba, ahol Corti elmondta a mentés történetét. Négy órán át magyarázta a részleteket, több pontnál is összezavarodott és ki kellett magát igazítania.
- Nem, nem péntek volt. Csütörtök. Nem, csakis péntek lehetett.
Rengeteg kávét ivott és egymás után gyújtott rá a zöld csomagú, erős Nazionali cigarettákra. Egészben véve magatartása olyan emberre vallott, aki olyan élményeken ment keresztül, amelyeket még nem tudott feldolgozni, vagy megérteni. Az évek óta tartó támadások heves védekezésre kényszerítették. Űjra és újra elmondta, milyen keményen edzett ő is meg Stefano is, mennyire felkészültek az Eigerre, és csak a sorozatos balszerencsének — Nothdurft betegségének, Stefano lecsúszásának és a lezúduló kőnek - tulajdonítható, hogy ilyen tragikus veget ért a mászás.
- Képzeljék csak - mondta -, folyton azt mondják, hogy Stefano nem volt alkalmas ilyen túrára, túl idős volt és nem volt megfelelő erőnlétben. Mégis kilenc éjszakát bírt ki az északi falon, amennyit még soha senki. Képes lett volna erre, ha nincs megfelelő erőben?
Megállás nélkül mondta a magáét, ismétlésekbe bocsátkozott, védte magát és főképpen Longhit.
- Stefano jó ember volt és erős hegymászó -hangoztatta. - Ezért is állítottam a kötél végére, mert szükség lehetett volna az erejére, ha a beteg német esetleg megcsúszik.
Már késő éjszaka volt, amikor visszahajtottunk hárman Leccóból Olginatébe, Corti házáig. Bántódottan - de nem haraggal - beszélt az őt ért támadásokról és ismételgette érveit. Végül elmondta, hogy mit érez az Eiger iránt.
- Nem szeretem azt a hegyet - mondta -, de legyőzöm, vagy ő győz le engem. Csak az a baj, hogy Fulvia félt, meg nem találok senkit, aki velem jönne. Az a hegy megsebzett. Megsebezte a kezemet, a fejemet, és elvesztettem tizennyolc fogamat is miatta, legfőképpen pedig szegény Stefanót. Mondom: mindig róla álmodom, erről a gonosz falról a Felföldön. Sosem arról álmodom, hogy Stefanóval együtt mászom, vagy a mentésről. Azt álmodom, hogy a csúcson vagyok, megmásztam a hegyet és akkor békességet érzek. Vissza kell oda mennem.
Akit tehát Olginatéban találtunk az nem őrült, vagy hencegő, vagy hazug, és főleg nem bűnöző, csak egy hajszolt, megfélemlített kis-
gyerek, felnőtt képében. Eszünkbe jutottak Carlo Mauri szavai:
- Nekem mindig úgy tűnik, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy kisgyermek, természetes képességekkel és hatalmas erővel megáldva, de mégiscsak gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél.
Kaspar von Almen szavát sem feledjük:
- Valahányszor azt hallom, hogy egy kötél-társaság tagjai hatos nehézségű mászás teljesítésére vállalkoznak, azt kérdezem magamban:
- Mi bajuk van ezeknek az embereknek?
Akit Olginatéban találtunk az egy naiv, egyszerű ember, akinek a hegymászás léte egy formájává vált, az egyetlen igazi valóság, ahol megszabadulhat a nincstelenek életét gyötrő sikertelenségektől és megaláztatásoktól. Valamelyik más társadalomban talán ivásnak adta volna a fejét, megszállott hajómodellező vagy lepkegyűjtő lett volna. De az. ő számára csak a hegyek léteztek és a kényszerképzet, hogy azok csúcsára újra és újra fel kell jutnia. Mintha a hegyek legyőzésével minden gonosz erőt, démont és szellemet le tudna győzni, amelyek egy kisgyermek fantáziáját benépesítik. Lesújtotta, ha valaki meghalt mellette, de ez nem változtathatott a dolgokon. Minden haláleset új ösztönzést jelentett a számára. Nem magát akarta mentegetni, amikor meg-meglátogatta Stefano Longhi sírját. Amikor a kis temetőbe elment, nem akart mást, csak beszélgetni a régi bajtárssal, akivel valaha együtt küzdött, és ígéretet tett arra, hogy nem adja meg magát, újra és újra felveszi a harcot a heggyel, amely visszaverte őket. Hasonlít ahhoz a kisgyermekhez, aki elkeseredett haraggal újra felült a háromkerekű biciklire, amelyről leesett.
Úgy tűnik, ez az elszántság Claudio Cortit elkerülhetetlenül újra elvezeti veresége színhelyére.
- Legyőzöm, vagy ő győz le engem.

És léteznek nála rosszabb emberek is, mert mindnyájan gyermekek vagyunk, csak nem mind vagyunk bátrak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése