Dél - Az Endurance hajótöröttjei

HAT VILÁGRÉSZ

UTAZÁSOK ÉS FELFEDEZÉSEK

SZERKESZTI: HALÁSZ GYULA

XIX.

SIR ERNEST SHACKLETON

DÉL

AZ ENDURANCE HAJÓTÖRÖTTJEI

1914–1917

ANGOL EREDETIBŐL FORDÍTOTTA

HALÁSZ GYULA

VILÁGIRODALOM KÖNYVKIADÓVÁLLALAT

WEILER ÉS TÁRSA KIADÁSA

BUDAPEST

[1925]

ELSŐ FEJEZET.

Dél-Georgiából a Weddell-tengerbe.

Ezerkilencszáztizennégy december 5-ére tűztem ki az indulásunkat South Georgia (Dél-Georgia) szigetéről. Miképpen fog fogadni bennünket a Weddell-tenger? A dél-georgiai bálnavadász-hajók kapitányai készséggel elmondták nekem tapasztalataikat és figyelemreméltó tanácsokat adtak. Mindaz, amit tőlük hallottam, megerősítette korábbi értesüléseimet, hogy a déli sarkvidéknek azokon a tájain, amelyek felé indulandó voltam, a jégviszonyok rendkívül kedvezőtlenek. Tudtam jól, hogy ezidőtájt magasra felúszott a jég észak felé. A bálnavadászok tanácsára elhatároztam, hogy a South Sandwich szigetcsoporthoz hajózunk, megkerüljük az Ultima Thule-t és mielőtt délnek kanyarodnánk, előrenyomulunk kelet felé, a nyugati hosszúság 15. fokáig.

A South Sandwich szigetcsoport közelében nehezen járható jégzajra kellett elkészülve lennünk. Valószínűleg február vége vagy március eleje a legkedvezőbb idő a Weddell-tengerbe való előnyomulásra. A fedélzetet is megterheltük szénnel, mert a Coats' Land-hez vivő utunkban bizonyosan minden tonna szénre múlhatlan szükségünk lesz. Reméltem, hogy ha előbb keletnek tartunk a nyugati hosszúság 15. délköréig, lazább jég közt hatolhatunk dél felé, elérhetjük a Coats'-földet és annak a partja mentén a Vahsel-öblöt, ahol Filchner megkísérelte a partraszállást 1912-ben. Kívánatos volt, hogy az Endurance a Weddell-tengerben teleljen, de nagy kérdés, találunk-e biztos kikötőt. Ha nem, a hajónak Dél-Georgiában kell felelnie. Már ekkor kevés reményem lehetett rá, hogy az első nyáron nekivághassunk a kontinensnek, sőt arra is el kellett készülnünk, hogy a hajó valahol a jégbe fagyva fog telelni.

A transzkontinentális út – ha kutyafogatainkkal sikerül naponta 25 kilométert megjárni és váratlan akadály nem merül föl – négy hónapra volt tehető. Mohó vágyakozással gondoltunk arra a napra, amikor elindulhatunk a délsarki kutatások történetében utolsónak maradt kalandos utazásra. Türelmetlenné tett a tudat, hogy kiinduló állomásunkig még annyi akadályt kell leküzdenünk. Minden azon fordult meg, sikerül-e a partraszállás. Ha Filchner hadműveleti állomásán kiköthetünk, ott töltjük a telet. Elérkezett az indulás napja. 1914 december 5-én, reggel háromnegyed kilenckor felszedtük horgonyainkat, s evvel végleg elszakadtunk a civilizációtól. Az idő borongós volt, néha-néha megeredt a hó, de az Endurance fedélzetén vidám volt a hangulat. Vége a készülődés hosszú napjainak, előttünk a kalandos jövő. Utolsó percig reméltük, hogy még hírt hallunk otthonról és a háborúról. Érkezett egy hajó 4-én este, de levelet nem hozott és ami hírt a háborúról kaptunk tőle, nem igen volt megbízható. Másfél évvel később tudtuk meg, hogy a Harpoon hajó két órával indulásunk után megérkezett Grytvikenbe – levelekkel. Az Endurance orrát délnek irányítottuk. Délelőtt ködös eső szitált, délutánra kiderült az ég és Dél-Georgia partvidéke föltárult előttünk, ahogy gőzzel és vitorlával elhaladtunk délkelet felé. Az irányt úgy választottuk, hogy balra hagyjuk a Dél Ultima Thule-ját, a Sandwich-csoportot. Hajónk nem festett olyan csinosan, mint amikor Anglia partjaitól búcsút vettünk. Grytvikenben a fedélzetet is teleraktuk szénnel. Egy tonna bálnahúst szeletekbe vágva ráaggattunk a vitorla kötélzetére. Kutyáink sóvárgó szemmel lesték, mikor pottyan közibük az úgyis nekik szánt kutyaeledel.

December 6-án mutatkoztak az első jégrögök és jéghegyek, s másnap az első akadály. Reggel hatkor hirtelen komor indigó-színt öltött a tenger és elkezdett háborogni. Este elhajóztunk a Sanders-sziget és a Candlemas-tűzhányó között. Worsley helymeghatározásából kiderült, hogy a Sanders-sziget öt-hat kilométerrel keletebbre és nyolc-kilenc kilométerrel északabbra van, mint ahol az eddigi térképek feltüntették.

Baljóslatúan sok jéghegy bukkant föl a szigetek közelében. Két órával később sűrű jégzaj állta utunkat. Lehetett a szélessége jó ezer lépés. Túl rajta nyílt víz tükrözött. Déltájban 57° 26' déli szélességen állottunk. Váratlanul hamar bele jutottunk a jég zónájába.

Éjjel veszedelmesre fordult a helyzet. Benyomultunk a jégzajba. A szabad víztükör, amelyet sikerült elérnünk, egyre jobban összezsugorodott a hajó körül. Reggel nyolc óráig cikáztunk erre-arra a jég között, míg végre izgalmas küzdelemmel megkerültük a jégzajt és újból nyílt vízre értünk. De még akkor is meg-megakasztott egy-egy hatalmas jégrög. Északabbra jártunk ekkor, mint előző nap.

December 9-én reggel keleti szél havat hozott magával. Délután 58° 27' déli szélességen jártunk, 10-én délig mindössze egy ívperccel jutottunk délebbre. Egész nap ismét a jégzaj peremét kerülgettük. Napközben pingvinek és bálnák mutatkoztak.

11-én reggel 59° 46' szélességen megint jégzajba jutottunk. Szénkészletünk nem engedte, hogy újabb kerülőt tegyünk, óvatosan benyomultunk a jég közé. Kivált a csavarra és a kormánylapátra kellett ügyelnünk, hogy baj ne érje. Worsley, Wild és én, három tiszttel fölváltva őrködtünk kettesével. Az árbockosárból nyíló kilátás semmi jóval nem biztatott. A jégtáblákon két fókát vettünk észre, de nem késlekedhettünk a friss hús kedvéért. Igyekeznünk kellett célunk felé, amily gyorsan csak a viszonyok engedték.

December 12-én reggel laza jégzajban törtettünk előre. Időnkint sűrűbbre tömörült a jég. Az ég beborult és megeredt a hó. Délben a helymeghatározás 60° 26' déli szélességet mutatott. Huszonnégy óra alatt csak mintegy 60 kilométerrel jutottunk előrébb. Körülöttünk viharmadarak és pingvinek rajzottak. A kis adélie-pingvineket láthatóan izgatta a hajó. Mulatságos volt és sok tréfára adott alkalmat. amikor Clark állott a kormánykeréknél s a pingvinek, mintha csak valamennyien ismerték volna, nekiiramodtak a jégtáblán. futottak feléje és egyre a nevét sipítozták: „Clark! Clark!” – és nem győztek méltatlankodni, hogy Clark még csak válaszra sem méltatja őket.

A következő huszonnégy órában néhány nyílt csatorna lendített valamit előrehaladásunkon, jóllehet a jégzaj minden irányban addig terjedt, amíg csak a szem ellátott. Wild lelőtt egy fókát, Hudson leugrott a jégtáblára, kötelet kötött a fókára és felvontattuk. Huszonnyolc emberünknek éppen elég volt egy jó reggelire és uzsonnára.

December 14-én megnehezült az idők járása felettünk. A sűrű köd meglassította haladásunkat. A hajó csavarja hatalmas lökéseket kapott. Pallókat fektettünk át a hajó korlátján és Hurley mozgófényképen megörökítette, hogy töri-zúzza a hajó orra a jeget maga előtt. Délben 61 1/2 fok déli szélességen jártunk. Éjfélkor egy hosszú csatorna végén megállottunk, hogy megvárjuk, míg kitisztul az idő.

Másnap délnyugatnak futó csatornákban könnyedén zúztuk-morzsoltuk a frissen fagyott jeget. Az idő megenyhült (3 fok volt a fagypont felett). December 17-én ismét sűrűbb lett a jég. Hatalmas, féléve összefagyott jégtáblák két-három négyzetkilométernyi jégmezőkké egyesültek. Erő és idegek kellettek hozzá, hogy megküzdjünk az elénk tornyosuló akadályokkal.

Délben 62° 13' déli szélességen állottunk. Huszonnégy óra alatt mintegy ötven kilométernyi utat jártunk meg. Éléstárunk három kék bálnával és egy óriási császárpingvinnel gyarapodott ezen a napon. Másnap három fókát ejtettünk el, az egyik csaknem három métermázsát nyomott. Déltájban lehorgonyoztuk hajónkat egy jégtáblához. El voltam rá készülve kezdettől fogva, hogy rossz jégviszonyokra találunk a Weddell-tengerben, de ilyen makacs, sűrű és vastag jégre mégsem számítottam – decemberben. ⁽⁶⁾ Száz meg száz kilométeren át kínos lassúsággal törtünk utat magunknak vastagra bízott jég között. A jégtáblák összetorlódása fantasztikus magasságba dobálta fel a jégtömegeket. A szél is állandóan késleltetett. A gépet sokszor meg-megállítottak, hogy kíméljük a csavart.

Amíg jobb időre várakoztunk, december 18-án, leeresztettem a mélységmérőt. 5140 méter mélységben ért feneket.

19-én sem javult a helyzet. Az erős szélben lehetetlen volt a manőverezés a sodródó jégtáblák között. Másnap is lehorgonyozva vesztegeltünk a viharrá erősödő szélben. Fölhasználtuk az időt, hogy a jégtáblán – footballt játsszunk. Délben 62° 42' déli szélességet figyeltünk meg, tehát még északra sodort a szél.

21-én hajnalban, enyhe nyugati széllel, tiszta időben folytattuk utunkat délnyugatnak a jégzajon keresztül. Délben kilenc nagyszerű jéghegy között járt hajónk. Egyiknek az alakja Gibraltar szirtjére emlékeztetett, de még meredekebb volt. Hurley buzgón forgatta a mozgófényképezőgépet, hogy el ne szalassza a festői látványt. Éjfélkor többszáz négyzetkilométeres jégmező állta útunkat. Sohsem láttam ekkora és ilyen nyugodt felszínű jégtáblát a Ross-tengerben. December 22-én néhány nyílt csatornán sikerült továbbhaladnunk dél felé. Másnap lassan törtettünk előre a jégzajon keresztül. Pingvineket, fókát és leopárd-fókát láttunk. A hőmérő ismét a fagypont fölé emelkedett (+1 fok). Délután tizenöt jéghegyet olvastunk meg. Az egyik húsz méternél magasabb volt és kilenc kilométer hosszú. Nyilván jégfalról vált le.

24-én jó százhúsz kilométert tettünk meg déli irányban. Túljutottunk a 64 1/2 fok déli szélességen.

Ezen a napon nevet adtunk kutyáinknak, többnyire igen jellemző neveket, mint például: Amundsen, Herkulesz, Hackenschmidt, Sámson, Sátán, Shakespeare, Karácsony, Pók és így tovább.

Karácsony napján hat óra hosszat vesztegeltünk egy helyben. És mégis ezen a napon tettük meg a leghosszabb útat, amióta a jégzajjal találkoztunk: 132 kilométert déli irányban. Éjfélkor groggal ünnepeltük meg a karácsonyt. Lees földíszítette a hajószobát. Mindenki megkapta a maga kis ajándékát. Ebédre fényes ünnepi ételsor következett: teknősbéka-leves, fehérhal, nyúl, pudding, pástétom, datolya, füge. Sört és rumot ittunk hozzá. Hussey fabrikált egy egyhúrú hegedűt.

A karácsonyt követő két nap jégtáblákhoz horgonyozva vesztegeltünk. 26-án délben déli szélesség: 65° 43'. Tenger-mélység 5153 méter.

Az ötödfél napja tartó heves szél 29-én este megenyhült. Ebben az órában északabbra voltunk, mint karácsony napján. 30-án szépen haladtunk és este tizenegykor átszeltük a déli sarkkört (66° 40'). Ezen az éjjelen nem nyugodott le a nap.

Másnap reggel súlyos kalandunk volt a jéggel. A jégtáblák körülzártak, a jég nyomása fölemelte a hajót s csak nagy vesződséggel menekültünk kényes helyzetünkből.

„Déltől fogva a jégzaj jellege megjavult” – jegyezte föl Worsley, aki az árbockosárból figyelte a fejleményeket. „Éjfélkor, amint ott álltam a kosárban – írja – élénk zajt hallottam a fedélzeten, harang-kongást, jövés-menést. Akkor értettem meg, hogy itt az Újesztendő”.

December 11-e óta, amikor a jégzajba jutottunk, 890 kilométert hajóztunk többé-kevésbé sűrű jégzajlásban. Kis hajónk vitézül állotta a harcot. Útirányunk általában délkeletnek tartott s az egész megtett út, úgy becsülöm, eléri az 1300 kilométert. Az első kétszáz kilométeren még laza volt a jégzaj. Legnagyobb késleltetőnk volt a csaknem viharrá fajuló délnyugati szél, amely egyszer ötödfél nap, két ízben pedig három-három nap dühöngött szakadatlanul. Az utolsó négyszázötven kilométeren sűrű jégzajban törtettünk előre; szerencsénkre helyenkint pompás nyitott csatornákra bukkantunk.

A jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az utolsó percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe. A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és széjjelvált előttünk.

MÁSODIK FEJEZET.

Új föld.

Ezerkilencszáztizenöt újév napja borongós felhőkkel köszöntött ránk. Enyhe északi szél fútt hátba és időnkint megeredt a hó. Este felé megjavult a jég és hajónk orra vidáman zúzta a törékeny friss jeget.

Másnap hajnalban vastag régi jég torlaszolta el utunkat, de délnyugatnak vivő nyílt csatornákon „megúsztuk” az akadályt. Délben csaknem a 70. szélességi fokon járt hajónk. Ebben a huszonnégy órában 230 kilométerrel közelebb jutottunk célunkhoz. Biztató eredmény. Délután újból bezárult előttünk az út. Türelmetlenül vártam már, hogy szárazföldet érjünk. Kutyáink négy hete nem mozogtak a szabadban. Ezen a napon legalább kétszáz fantasztikus alakú jéghegyet olvastunk meg.

3-án még lehorgonyoznunk sem sikerült hajónkat a jégtorlódásban (69° 59'). A rákövetkező délelőtt megint csak elhaladtunk a kis jéghegy mellett, amelyiket előző nap kétszer is érintettünk. Ötven négyzetkilométernyi térségen imbolyogtunk erre-arra ötven órán keresztül. Mintha csak az Antarktisz szelleme figyelmeztetni akart volna: forduljunk vissza, amíg nem késő. A kívánatos útirány délkeleti lett volna, nem szívesen törődtem bele, ha a nyílt vizek erősen nyugat felé tereltek. Ross legdélibb pontjától keletre szerettem volna szárazföldet érni, jócskán keletre a Coats-földtől. 5-én délben a helymeghatározás 70° 28' d. sz.-et mutatott, a nyugati hosszúság 20. fokán. Veszteglésünk órái alatt néhány szenvedélyes football-játékosunk kiszállott a jégtáblára és kergette a labdát, míg csak Worsley bele nem esett egy hasadékba, éjfél tájban.

Másnap (6-án) lehorgonyzott hajónkról a kutyákat is levittük a jégre, hogy kellő felügyelettel futkározzanak egy kicsit. Némelyiknek sikerült is belebukfencezni a vízbe, mások meg ezalatt – jóllehet kolonc volt a nyakukon – derekasan összeverekedtek.

7-én élénkülő szélben vitorlát feszítettünk és elindultunk, hogy megkerüljük a jégzajt kelet felé. Találkoztunk ezenközben egy sajátságos alakú jégheggyel, amelyet már hatvan órával előbb is láttunk. Kardszárnyú delfinek (killer whales) cirkáltak a hajó körül. Ezeknek az állatoknak az a szokása, hogy meglesnek egy-egy heverő fókát, alulról áttörik a jégtáblát és rajtaütnek áldozatukon. Ügyelnünk kellett, hogy mi is a fóka sorsára ne jussunk.

Január 8-án délben megint csak a 70. szélességi fokon állottunk, a nyugati hosszúság 19. fokán. Ötszáz jéghegy úszott el mellettünk ezen a napon. Nagy öröm és megkönnyebbülés volt nyílt vízben fürgén törtetni előre majd kétszáz kilométeren. 10-én délben elértük a 72 fok déli szélességet. Déltől délig 250 kilométert tettünk meg.

Közelében jártunk ekkor annak a földnek, amelyet dr. W. S. Bruce, a skót expedíció parancsnoka fedezett föl a Scotia hajóval 1904-ben. Ő nevezte el Coats földjének. Bruce a 72° 18' szélességen, a nyugati hosszúság 10. fokán északkelet-délnyugati irányú jégfalra talált. A jégfal mentén haladt tovább délnyugatnak 280 km-re, a 74° 1' déli szélességig (ny. h. 22°). Nem látott hómentes sziklát, de a hó és a jégsánc előtt mutatkozó sekély víz világosan utalt a szárazföld közelségére. Ott fenn valahol azokon a lejtőkön, amennyire lehet délnek – onnan terveztem útrakelésünket a délsarki kontinensen át. Mindnyájan izgatottan lestük, mikor bukkan fel a föld, amelyet Bruce leírt. Délután öt órakor megfigyelőnk jelentette, hogy partot lát dél-délkeleten.

Csakugyan, havas lejtő emelkedett arrafelé mintegy 300 méter magasságba. Szigetnek vagy félszigetnek látszott, déli partján öböllel. Legészakibb pontja körülbelül a 72° 34' déli szélességen lehetett (ny. h. 16° 40').

Az Endurance a jégzajból éjfél tájban nyílt csatornába ért egy jégfal alatt. A jégfal szélétől egy kábelnyira, 384 méternyire, nem ért feneket a mélységmérő. A jégfal magassága mintegy húsz méter lehetett, helyenkint harminc. A Scotia bizonyosan elhaladt errefelé, amikor Bruce március 6-án elérte útja legdélibb pontját.

A jégfal dél-délnyugatnak folytatódott. Csaknem száz kilométerre követtük. A jégfal magassága néhol elérte a 45 métert. Január 11-én (73° 13' d. sz., 20° 43' ny. h.) 283 méter mélységben kavicsos feneket értünk. 12-én délben földrajzi helyzetünk: 74° 4' d. sz., 22° 48' ny. h. A mélység 174, 234 és 188 méter. Túljutottunk azon a ponton, ameddig Bruce előrenyomult. Előttünk új föld terült el. Fókákat és császárpingvineket láttunk. Nyugtalanított kutyáink betegeskedése. Egyet agyon kellett lőnünk.

A fókák egész rajokban úsztak a jégfal és a jégzaj között. Mozgófényképen megörökítettük a szokatlan látványt.

14-én nem mozdultunk a hajóval, másnap megjavult a helyzet és estére az Endurance kibontott vitorlával haladt tovább délnek a jégfal mentén. Figyeltem, merre találnék kikötésre alkalmas helyet, habár nem volt szándékom kikötni – hacsak a szükség nem kényszerít – a Vahsel-öblön erről, a Luitpold-földön. Minden mérföld, amennyivel délebbre juthatunk, tiszta nyereség, ha majd a szánutazásra kerül a sor a szárazföldön.

15-én kevéssel éjfél előtt egy nagy gleccser északi vége elé értünk. A gleccser túlnyúlt a jégfalon, be a tengerbe. Magassága 120 méter körül lehetett. Előtte nagy tömeg vastag jég halmozódott fel. A gleccser végződésének az öble jó kikötőhely lett volna; védve volt a délkeleti szél ellen, csak az északi szél felől volt nyitva. Gleccser-öbölnek neveztem el ezt a helyet. Okom volt rá, hogy később sajnálkozással emlékezzem rá.

Több mint 30 kilométert hajóztunk a gleccser homlokfala mentén. 16-án hajnalban elértük egy másik hatalmas gleccser szélét. Ennek a mentén jó hetven kilométeres utat járt meg a hajó, ott azután szilárd jégzajba ütköztünk. Aznap nem mehettünk tovább. A déli megfigyeléskor kiderült, hogy az utóbbi 24 óra alatt 230 kilométerrel jutottunk tovább délnyugatnak. Egy kis jéghegy alá kormányoztuk a hajót, az védett bennünket a másnap (január 17-én) ránk zúduló kelet-északkeleti hóviharban.

A szárazföld, amennyire tiszta időben megítélhettük, idestova ezer méterrel emelkedett a gleccser feje fölé. A partvidéket Caird nevéről neveztem el. A Caird Coast összeköti a Coats-földet a Luitpold-földdel. ⁽⁷⁾ Közel jártunk a Luitpold-földhöz.

Január 18-án reggel hét óráig vesztegeltünk a megfeneklett jéghegy védelmében. A vihar ekkorra megenyhült, s tovább vitorlázhattunk egy a gleccser homloka előtt megnyílt csatornán keresztül débnyugatnak. 19-én reggel a 76° 34' déli szélesség és a 31° 30' nyugati hosszúságon állottunk. Az időjárás kedvező volt, de éjjel annyira körülzárta a jég hajónkat, hogy nem mozdulhattunk. A 20-i helymeghatározás meggyőzött róla, hogy az Endurance tökéletesen befagyott a jégbe. Ameddig a szem ellátott az árbockosárból, minden irányban szilárd, mozdulatlan jégzaj vett körül.

Eseménytelen napok következtek.

27-én, a mozdulatlanság tizedik napján eloltattam a tüzet a kazánokban. Napjában féltonna szénbe került idáig, hogy fűtve tartottuk a gépet, útra készen. Hatvanhét tonna szenünk volt még, harminchárom napra való – nem volt szabad tovább tékozolnunk.

A várakozás napjaiban fokozatosan gyűjtögettük a fókahúst kutyáink számára. De magunknak is kellemes változatosságot jelentett ez az eledel.

Február 9-én fűttettem be a gépet első ízben, abban a reményben, hogy sikerül szabadulnunk fogságunkból. Mindhiába. A friss jeget áttörtük, de a jégzaj megint csak megakasztott és nekiszorított egy puha jégtáblának. Kevés kilátás nyílt rá, hogy tovább jussunk.

A motor pompásan dolgozott. Óránkint tíz kilométert haladt előre vékony jégtáblákon és a lágy hó alatt egy-két lábnyi mélységben rejtőző jégen keresztül.

Február második felében sem volt semmi lényeges változás sorsunkban. 14-én reggel gőzzel, jégcsákánnyal, fűrésszel és fejszével zúztuk-vágtuk a jégtáblát. Két nap dolgoztunk megszakadásig, hogy bevezényeljük a hajót az előttünk mutatkozó nyílt víziútba. A távolság egyharmadával birkóztunk meg, de még mindig csaknem négyszáz méternyi szilárd jég választotta el az Endurance-ot a nyílt víztől. Sajnálkozva mondtunk le a további reménytelen küzdelemről. Ami utat vágtunk a jégben, nyomban megint keményre fagyott a nyári időszakban szokatlan erős hidegben.

A jég ellen intézett támadás meghiusulása nagy csalódást okozott mindnyájunknak. A feladat meghaladta erőnket. Még nem adtam föl minden reményt, hogy kivágjuk magunkat, de ekkor már kezdtem gondolni rá, hogy a jégzaj riasztó világában kell töltenünk a telet. A nap, amely már két hónapja állandóan a láthatár fölött keringett, 17-én éjfélkor lesüllyedt a láthatár széléig, s habár áprilisig nem fog is eltűnni, ferde sugarai figyelmeztettek már a közelgő télre.

Továbbra is buzgón gyűjtögettük a fókahúst és zsírt. A jégtáblákon való vadászkirándulások testmozgásként is nagyon kívánatosak voltak.

Február 22-én az Endurance elérte legdélibb pontját a jég fogságában tett vándorútján: a ny. h. 35. fokán elérte a 77. szélességi fokot. A nyárnak végére jártunk – valójában alig is élveztük. Éjjel-nappal roppant kemény volt a hideg. A jégzaj megszilárdult a hajó körül – nem kételkedtem benne többet, hogy az Endurance egész télen át a jég foglya marad.

Naplómban a következő megjegyzést találom:

„Várnunk kell tavaszig. Az majd jobb szerencsét hoz. Ha sejthettem volna egy hónappal ezelőtt, hogy a jég körülölel, a nagy gleccser közelében levő kikötőhelyek valamelyikében vonultam volna téliszállásra. De akkor még nem volt rá ok, hogy ilyen balszerencsét jósolgassak magunknak. ... Főaggodalmunk most, merre fognak sodorni a szelek és a tenger áramlása az előttünk álló tél hosszú hónapjaiban. És hogy vajjon kora tavasszal kiverekedhetjük-e majd magunkat a jég bilincséből és elérhetjük-e a Vahsel-öblöt, vagy valamelyik más kikötésre alkalmas helyet!”

Február 24-én az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá. Kihordtuk készleteinket a raktárakból, pontosan számot vetettünk vele, mink van, mennyink van, hogy szembeszálljunk a délsarki téllel. A kutyák elhagyták a hajót, óljaikat a jégtáblán állítottuk föl. Pórázaikat egy végigfutó sodronykötélhez erősítettük. Láthatólag örvendtek, hogy megszabadultak a hajótól. Megkezdtük a kutyafogatok gyakorlatoztatását. Főmulatságunk volt a hockey és a football a jégtáblán. Kísérletet tettünk szikratávírónkkal, de eredménytelenül. Nyilván igen nagy volt a távolság a mi kis készülékünk számára.

HARMADIK FEJEZET.

A téli hónapok.

Március hónap szilaj északkeleti szélvésszel köszöntött be. Harmadikán csendesült el a vihar. Egyesült erővel kiürítettük a fedélközt; nappali szobává és ebédlővé alakítottuk át. Itt állította fel a hajóács a parti kunyhóba szánt kályhát. Az egész szállást kicsinosítottuk. A kutyák oda se néztek a hóviharnak. Gombócba kunkorodva feküdtek a hóban.

Amikor kitisztult az idő, láttuk, hogy a jégzajt északkelet felől összébb kergette a vihar s még jobban megszilárdult. Északon felbukkant egy új jéghegy, húsz kilométernél is hosszabb. Ez a látvány nemcsak múló érdekességével ragadta meg figyelmünket. Könnyen megeshetett, hogy az aránylag sekély tengerben megfeneklik az óriási hegy. És akkor rettentő jégnyomásnak és zűrzavarnak válik középpontjává ez a szigetnyi jégtömeg. Tapasztaltuk már, mily megsemmisítő a jéghegyek és jégtáblák összetűzése – nem kívánkoztunk utána, hogy az Endurance ily óriások harcába keveredjék.

Új szállásunk a fedélközben tizedikén elkészült. Embereink elfoglalták a számukra épített fülkéket. A legnagyobbikban Macklin, McIlroy, Hurley és Hussey telepedtek meg; a vele szemben levő Clark-nak és Wordie-nak a tanyája lett. Mellettük a mérnökök húzódtak meg, majd Cheetham és McNeish.

Az új tanyát „Ritz”-nek neveztük el; ott étkeztünk a hajószoba helyett. Wild, Marston, Crean és Worsley a hajószobában rendezkedtek be, magam külön tanyáztam a hajó hátsó részében. Március közepén megkezdődött a szabályszerű téli élet.

14-én délben 76° 54' déli szélességen, 36° 10' nyugati hosszúságon voltunk. A szárazföld elmosódó vonala látszott délkeletnek, mintegy 70 kilométerre. A hajót északnyugatnak sodorta az ár. 15-én kiüríttettem a kazánt, hogy megtakarítsuk a napi egy métermázsa szenet, ami idáig arra kellett, hogy megóvjuk a kazánt a befagyástól. Akárhogy is, nem sok szénre számíthattunk tavaszra; reméltem azonban, hogy fókahájjal pótolhatjuk.

A kutyafogatok idomítását folytattuk. A vezényszavak ilyenek voltak: Mos (rajta!), dzsi (jobbra!), haa (balra), húa (állj!). A kanadai kocsisok dirigálják így állataikat. A fogatok szoktatásában rohamos haladás mutatkozott, de kutyáink közül több elpusztult betegség következtében.

A nap egyre alacsonyabban keringett az égen, a hideg növekedett s az Endurance körül egyre könyörtelenebbül összeszorult a tél fagyos keze. 3-án éjjel hallottuk a jégtorlaszok zajgó morajlását kelet felé. Reggelre harmadfél-három méter magasba torlódott a jég. Ez volt az első dörgő figyelmeztetés a fenyegető veszedelemre. 4-én egész nap dörgött-morajlott a jég és remegett a hajó. Elrendeltem, hogy a hajó mentén fölhalmozódott havat, jeget és hulladékot lapátolják el, hogy jégtorlódás esetén a hajó felső részét ne érje nyomás és az Endurance-ot ne vegye hátára a jég.

9-én is folytatódott a jégtorlódás – ekkor eszméltem rá, hogy fejünk felett veszedelem tornyosul. Bizonyos készleteket behordoztunk a hajóra, és helyet szabadítottunk a fedélzeten a kutyák számára, ha hirtelen menekíteni kellene őket a jégtábláról.

Hat kutyafogatot alakítottunk, kilenc-kilenc kutyával. Wild, Crean, Macklin, McIlroy, Marston és Hurley vették át őket, mint felelős parancsnokok. Még egyre hullottak a kutyák; szerencsétlenségre nem volt megfelelő orvosságunk a baj ellen. Április végén már csak ötven felnőtt kutyánk volt. Fókahúskészletünk ekkorára körülbelül 22-23 métermázsára gyarapodott. Úgy számítottam, hogy a hús és a háj kilencven napra elég lesz a kutyák táplálására csorbítatlan adagolás mellett.

14-én új jéghegy ejtett aggodalomba. Hatalmas hegy volt. Magassága napközben észrevehetően megnövekedett s az egész jégtömeg iránya kissé eltolódott. Nyilván megfeneklett és a jégzaj mozgása szerint változik a helyzete. A következő huszonnégy órában az Endurance egyenesen a hegy felé sodródott. Az árboc magasából láthattuk, hogy a jégzaj miként ostromolja az óriási jégtömeget, magasba torlódva és önmagát morzsolva halálra. Könnyű volt elképzelni, hogy mi sors vár hajónkra, ha belekeveredik az óriások harcába. Tojásként fog összeroppanni a rettentő tömegek közt.

A jégzaj sodra nem volt állandó. A jéghegy, amelynek felénk fordított oldala hosszabb volt egy kilométernél, magassága meg hatvan méter körül, hol előrébb nyomult, hol meg visszahúzódott a következő napok folyamán – már tudniillik az Endurance helyzetéhez képest, amely a jégtáblával mozgott tehetetlenül.

Április 18-án, vasárnap, tizenhárom kilométerre volt tőlünk a jéghegy. Az éj folyamán nyugati áramlat nagy megkönnyebbülésünkre a hegy szélalatti oldalára sodort; a hónap vége felé a jéghegy eltűnt szemünk elől.

Május elsején búcsút vettünk a napfénytől, megkezdődött a félhomály időszaka, amelyet majd a téli sötétség fog követni. Ezt írtam naplómba:

„Reánk terül a hosszú téli éjszaka és vele nőttön-nő tehetetlenségünk érzete. Ha a szerencse ránk mosolygott volna, ma már kényelemben és biztonságban táboroznánk téli állomásunkon, fel volnának állítva eleségraktáraink délen és tavaszi és nyári szánutazásunk terveiről beszélgetnénk. Vajjon hol verődünk partra? A jövő titka. De azért senkit nem sújt le a csalódás közülünk. Mindnyájan vidámak es tevékenyek vagyunk. Egyelőre mást nem tehetünk – várnunk kell”.

A hajó helyzete május 2-án 75° 23' d. sz., 42° 14' ny. h. Március 19-e óta ezen a napon fogtuk az első fókát. Másnap négy császár-pingvinre tettünk szert. Kerr és Cheetham derekas küzdelmet folytatott két hatalmas pingvinnel. Kerr megrohanta és megragadta az egyiket, de a dühös pingvin ráugrott a mellére, úgyhogy fölhemperedett. Cheetham segítségére sietett, ketten elcsíptek egy másik pingvint, összekötötték a csőrét és elhurcolták a hajóra. A pingvin rúgkapált, akárcsak valami részeg ember, akit kétfelől támogatnak a rendőrök. A súlya is majd annyi volt, mint egy emberé: negyven kiló.

Május 4-én újabb két császár-pingvint fogtunk. Wordie vezette éppen az egyiket a hajó felé, amikor fölbukkant Wild a kutyafogatával. A kutyák nekiiramodtak és már éppen elcsípték volna, ha szerszámuk fönn nem akad valami útjukba eső jégpilléren. Óriási kavarodás, a szán fölfordul, kutyák, emberek, szíjjak összegabalyodnak. A pingvin három lépésről közömbösen szemlélte a jelenetet. Még több pingvinnel is gyarapodott friss húskészletünk.

Május hónapja meglehetős eseménytelenül pergett le. Júniusban is mozdulatlanul szilárd maradt a jégbilincs hajónk körül. Ekkoriban már komor sötétség borult ránk, hacsak a Hold barátságos fénye föl nem ragyogott a láthatáron.

Legfőbb gondunk volt ezekben a napokban a kutyafogatok idomítása. A déli órák félhomályában nyílt csak erre mód. Akármilyen sors vár reánk, életbevágóan fontos, hogy a kutyák jó erőben és használhatók legyenek. Amikor csak az időjárás megengedte, a fogatokat nyomban kivitték gazdáik a jégtáblára. Versenyre keltek egymással. 15-én volt a nagy futtatás: „a délsarki Derby”. Tekintélyes fogadásokat kötöttek; legizgatóbb nyereség volt a csokoládé és a cigaretta.

A versenypálya 700 yard hosszú volt. Öt fogat ment föl az indítás helyére a déli félhomályban. A hőmérő 18 fokon állott a fagypont alatt. Délen meglibbent az aurora australis halvány fénye.

Wild fogata 2 perc 16 másodperc alatt futotta meg a pályát; egy másik alkalommal Hurley fogatával versenyezve 2 perc 9 másodpercre javította a rekordot négy métermázsás terheléssel.

Július első napjaiban hajnaltájon pirkadati fények jelezték a közelgő napkeltét. 10-én repedések és csatornák nyiladoztak a közelben – háromszáz lépésre megközelítették a hajót. Az Endurance mozdulatlanul maradt.

13-án este hóvihar lepett meg – a leghevesebb, ami utolért idáig a Weddell-tengerben. Reggelre másfélméteres hófúvásba temetkeztek a kutyaólak a hajó déli oldalán. Ötven lépésnél messzebbről nem látszott a hajó; kiadtam a rendeletet, senki ne távozzék messzebbre a kutyaólaknál. Az őrjöngő szélvészben és a fojtogató hófúvásban lehetetlen volt irányt tartani. A hőmérsék a vihar alatt -29 és -36 fok között járt; szokatlan jelenség, mert hóviharkor enyhülni szokott az idő. Este a szélvihar sebessége elérte a 130 kilométert. A hajó meg-megremegett a szél rohamaitól.

Mi azért elég kényelmesen meghúzódtunk szállásunkon reggelig, akkor azonban – 34 fokos fagyban – ki kellett bújnunk odunkból, havat lapátolni.

16-ára kitisztult az idő. Akkor láttuk, hogy a viharban egészen megváltozott a jégzaj képe körülöttünk. Az Endurance továbbra is a sziget nagyságú jégtábla foglya maradt, de mindenfelé a jégtorlódás és repedezés jelenségei mutatkoztak.

Egyre több és több nyugtalansággal töltött el a jég dörgő robaja és az óriási jégtorlaszok fölbukkanása. A jég felszínének ez a hánykolódása már a hajót fenyegette. 22-én délután hatvan centiméteres repedés keletkezett balfelől. A repedés harminc méterre megközelítette a hajót és legalább három kilométer hosszúságban húzódott délnyugattól északkeletnek.

Valamennyi szánkót a hajóra vitettem és külön őrszemet rendeltem ki, arra az esetre, ha sebtiben kellene menekíteni a kutyákat a jégtábláról. A repedés a hajótól háromszáz lépésre mutatkozó turolás következménye volt. Fenyegető összevisszaságban hányódtak hegyin-hátán az óriási jégtömbök. Sok tonnás jégtömböket játszva emelt meg a turolás emeletmagasságba a jégtábla fölé. Worsley-vel és Wild-dal felváltva virrasztottam; egyikünk sem nyugodott sokat ezen az éjszakán. Hatalmas ütések rázkódtatták meg a hajót.

Reggel észrevettük, hogy jégtábla-szigetünk jókorával megfogyatkozott. Úgy látszott, véget értek a nyugalom hosszú hónapjai és beköszöntött a küzködés időszaka. A rákövetkező nap élelmiszereket, olajat, gyufát és más szánutazó készségeket vitettem a felső fedélzetre, hogy kezünk ügyében legyenek hirtelen baj esetére. 25-én mindenfelől zengett-zajgott a jég, de legkivált a hajó baloldala táján volt erős a zajlás. Az Endurance-ot fogva tartó jégtáblát erre-arra lendítette a jég nyomása. Éjfél felé megint csak elfoglalta régi helyét.

Ekkortájban írtam naplómba: „A jég mérföldekre meglazult. Számos repedés és vízcsatorna keletkezett északkelet és délkelet felé. A turolás egész torlaszokat emelt minden irányban... jól esnék, ha tehetnénk valamit magunkért; de tétlenségre vagyunk kárhoztatva, amíg a jég öleléséből nem szabadulunk. Ha továbbra is gyengül a jég, néhány hét múlva áttörhetünk és újra kezdhetjük a harcot. Addig is folytatódik a jég turolása, bajos megjósolni, mi lesz ennek a vége... Mindenkit fölélénkít, hogy előbb-utóbb véget ér a téli sötétség. Máris mutatkoznak ennek a jelei”.

Augusztus elsején, vasárnap, éppen esztendőre rá, hogy az Endurance elhagyta a londoni South-West East India Dock-ot: megtörött a jég. 72° 26' déli szélességen, a nyugati hosszúság 48° 10'-én állottunk ekkor. Reggelre délnyugati szél kerekedett, erős havazással, s némi riasztó mozgolódás után minden irányban fölszakadozott alattunk a jég. Hajónk tíz foknyira megdőlt balfelé.

A kutyákat és szánokat az első gyanús jelre fölvettük a fedélzetre és felvontuk a hidat. A kutyák úgy látszik megérezték a veszedelmet, békésen viselkedtek. A turolás rohamosan végigrepesztette a jégtáblát, föltorlaszolta a jeget a hajó közelében és nagy jégtömeget szorított a hajó talpa alá. Az Endurance megemelkedett, előre, hátra és oldalt billent, többször is, a morzsolódó jégtáblák szeszélye szerint. Egyszer-kétszer közibük került, de baj nélkül kikeveredett szorításukból.

Már-már úgy tetszett, hogy játékszere lesz a hajó az egymásra torlódó jégtábláknak. Megkönnyebbülten láttam, amikor végre nyugvópontra ért. A csónakokat kiürítettük, hogy készen álljanak a lebocsátásra, további készleteket is a hajóra vittünk és kettős őrszemet állítottunk. Romokban hevert körülöttünk a „kutyaváros”; szánalmas látvány, de engem most más gond foglalkoztatott: súlyosan megsérült a jégben a kormánylapát; közelebbi vizsgálatra nem volt mód, nyugtalanított, helyre tudjuk-e hozni a hibát.

Új nyugalmi helyzetben hatalmas turolások fenyegették a hajót; az Endurance vitézül állta a jég rohamait, föl-fölemelkedett, ha alatta megtorlódtak a jégtáblák. Rémületes látványt nyújtott az elemek harca körülöttünk. Az összezáruló jégtáblák közé szorult hatalmas jégtömbök lassan tolultak fölfelé, majd hirtelen magasba törtek, mint ahogy a hüvelyk- és mutatóujj lövi ki a cseresznyemagot. Millió és millió tonna hánykolódó jégtömeg morzsolódott, törődött és zúzódott könyörtelenül. Ha egyszer amúgy igazában maga közé kapja a jég, az Endurance-nak örökre vége.

2-án délután megenyhült a vihar és csaknem teljesen megszűnt a jég torlódása. A vihar kissé északibb irányba taszította a hajót. A hajó farához szorult rengeteg jégtömeg nem engedte, hogy közelebbről megvizsgáljuk a kormánylapát súlyos sérülését.

Augusztus 3-án beborult az ég, ködös idő támadt. Másnap valamennyien buzgón segédkeztünk a hajóácsnak összeróni a kutyaólakat a fedélzeten; estére fedél alá jutottak és védve voltak kutyáink az időjárás viszontagságai ellen. Augusztus hátralevő napjai aránylag eseménytelenül peregtek le. A jég ismét megszilárdult a hajó körül. Alig-alig volt valami mozgás észlelhető körülöttünk. Folytattuk a kutyák trainingjét. A szelek állandóan északnyugat felé tereltek bennünket. A napfény tartama napról-napra növekedett, bár még mindig húsz fokon alul járt a hőmérő. 17-én 1676 fonal (3064 m) mélységet mértünk, mintegy húsz kilométerre nyugatra attól a helytől, ahol a Morell-földnek kellene lennie a térkép szerint. Földnek nyomát sem láttuk az árbockosárból. A Morell-föld is azoknak a nem létező délsarki szigeteknek és szárazföldi partoknak a sorába iktatható, amelyekről közelebbi vizsgálatra kitűnik, hogy – jéghegyek.

Augusztus 24-én három-négy kilométerre voltunk északra Morell legdélibb pontjától, és tíz hosszúsági fokkal (közel 400 km-rel) nyugatra tőle. Úgy számítottam, hogy megközelítőleg 500 kilométerre járunk nyugatra a legközelebbi ismert szárazföldtől, és csaknem ezer kilométerre a civilizáció legszélső őrhelyétől, a Wilhelmina-öböltől. Élénken reméltem, nem kényszerít rá a sors, hogy az ingó jégtáblákon kelljen keresztülvándorolnunk odáig. Ismertük az Endurance-ot, tudtuk róla, hogy szilárd, megbízható hajó – mégis, mégis nyugtalan napokat éltünk át, mert nincs az az emberkéz-építette hajó, amely túlélhesse a jégtáblák szorongatását, ha úgy kerül közébük, hogy nem tud a morzsolódó jégnek fölébe emelkedni.

NEGYEDIK FEJEZET.

Az Endurance pusztulása.

A jég egészen szeptember végéig nem okozott súlyosabb nehézséget, bár sohasem szűnt meg teljesen a jégtáblák mozgása. Keményen ostromolták az Endurance-ot. Terveink és előkészületeink a közelgő nyárra készen voltak már, de azért mindig találtunk elég tennivalót fogoly hajónkon és a hajó körül. A kutyák állandó foglalkoztatása, a football- és hockey-játék a hóborította hepehupás jégtáblán, kitűnő testedzőnek bizonyult.

Szeptember közepe táján a kutyák friss húseledele fogytán volt már. Csaknem öt hónapja nem ejtettünk el egyetlen fókát; pingvint is alig-alig láttunk. 23-án szert tettünk egy császár-pingvinre, másnap meg fókát öltünk. A fókák újabb felbukkanása örvendetes esemény volt, mert kívánatos volt húson tartani a kutyákat, és a fókaháj lehetővé tette, hogy kíméljük csekélyke szenünket.

Szeptember vége felé egyre haragosabbra vált a jégtáblák dörgése – a zaklatott jégfelület határai egyre közelebb és közelebb vonultak. Rettentő romboló erők szabadultak fől és óráról-órára fogyott a szilárd jég az Endurance körül.

Szeptember 30-án rossz napra ébredtünk. A hajó hossza irányában nyiladozó csatornák délután harántos repedésekkel kezdtek kibővülni. Félelmetes jégtorlaszok fenyegették a hajót. A fedélzet remegett és hánykolódott, gerendák meghajlottak, gyámfák megpúposodtak. Mindnyájan talpon voltunk, készen minden eshetőségre. A hajó derekasan helytállott s mikor már úgy tetszett, elérkezett ereje határára, derékban kettéhasadt a legszorongatóbb jégtábla.

„Hajónk nagyszerűen viseli magát a jégben” – írta Worsley. – „Szinte hihetetlen, mekkora szilárdsággal és szívóssággal áll ellent... Szomorú lesz, ha ez a derék kis alkotmány végül is összemorzsolódik a Weddell-tenger zajló jegének irgalmatlan fojtogatásában, tíz hónapig tartó hősi küzdelem után”.

Valóban, az Endurance minden dicséretet megérdemel. Nem került még ki ennél épebb és keményebb jármű a hajóépítők kezéből. De meddig bírja még a küzdelmet ilyen viszonyok között? Akörül forgott a kérdés, vajjon fölenged-e elegendőképpen a jég, hogy kiszabaduljunk bilincseinkből, mielőtt elsodor az áramlat a veszedelmes területre, amely felé rohamosan közeledünk. Szorongó szívvel mentünk elébe az októbernek.

Október első napján két rákevő fóka mászott föl a jégtáblára a hajó mellett. Wild lelőtte őket. Hatalmas állatok voltak. Nem nyugtalanított már a friss kutyaeleség kérdése. A fókamáj meg a magunk étlapját élénkítette föl.

Két-három napra rá nem volt már kétséges többé, hogy a jég mozgolódása egyre fokozódik. A mindenfelé meg-megnyíló repedések fölött csakúgy porzott a jég október 6-án. Egy helyütt úgy festett a kép, akár csak valami prairie-tűz ontaná a füstöt, másutt meg mintha vonat pöfögne vagy hadihajók füstje szállna a magasba.

Október 10-én a jég olvadása kezdett kényelmetlenné válni. A kutyákat is lehangolta a nedvesség. Az olvadás arra vallott, hogy vége a télnek. Megkezdtük az előkészületeket, hogy visszaköltözzünk a fedélzet kabinjaiba, és hogy megindítsuk a gépeket, mihelyt fölszabadul a hajó.

12-én élénk zajongás és sok vidám jelenet közepette bevonultunk nyári szállásunkra, a felső kabinokba. Másnap a hajó fölegyenesedett ferde állásából, a kormánylapát kiszabadult. Az átlátszó vízben megnyugvással láttuk, hogy aránylag kicsiny a sérülése. A hajócsavar nem volt eléggé szabad, hogy megkockáztassuk mozgásba hozatalát.

14-én fagypont körüli hőmérsék mellett élénk vihar kerekedett. A jégzaj tíz kilométerre megnyílt észak felé. A nyílt csatornából mégsem sikerült kiszabadítani a hajót. 17-én ismét kezdett összezárulni a két jégtábla, amelyek között állottunk. Hatalmasan szorongatta hajónkat a jég. A gépház csakúgy nyögött és olyan hangok hallatszottak, mintha kalapáccsal döngették volna a hajó oldalát. Egy órai nyugtalanító ostrom után nagy megkönnyebbülésemre az Endurance kezdett fölébe kerekedni az ostromló jégtábláknak. A jég alul maradt s a pillanatnyi veszély elvonult.

A legközelebbi támadás 19-én délután következett. A két jégtábla elkezdett harántosan mozogni. A baloldali jégtábla hirtelen megrepedt és hatalmas jégdarabok lövelltek föl a hajó alól. Néhány másodperc és a hajó harminc foknyira balfelé billent. Minden mozgatható dolognak lába kelt a hajón. Néhány percig úgy festett a helyzet, hogy végleg fölbillen a hajó. A kutyaólak összetörtek és egymásra borultak a kutyák rettentő rémületére. A rendet hamarosan helyreállítottuk.

Ha a hajó még tovább billen, le kell oldani és biztonságba helyezni a csónakot. Worsley már lesben állt, hogy megadja a vészjelt. Az ebéd furcsa látványt nyújtott ezen a napon. Legtöbben a földön ültünk, ölünkben a tányér. Este nyolc órára szétnyíltak a jégtáblák és néhány percre rá az Endurance majdnem teljesen fölegyenesedett.

Jóllehet a hajó továbbra is szilárdan beékelődve maradt a csekély víztükörbe, nyilvánvaló volt, hogy minden pillanatban fölszabadulhatott; őrszemeket állítottunk, hogy nyomban megindíthassuk a gépet, ha eljön a perc. 20-án délelőtt 11 órakor megindítottuk a gépet hátrafelé. Minden a legjobban működött nyolc havi tétlenség után, mindössze, hogy a hajófenék szivattyúja és a kifolyó befagyott. Némi nehézség árán segítettünk a bajon.

A rákövetkező két nap hidegebbre fordult az idő, és a nyílt csatornák ismét befagytak. A jégzajlás újult erővel megmozdult és megint fölcsattant a turolás robaja. Vártuk, mikor szabadulnak ránk ismét a rombolás ördögei. Vasárnap, október 24-én, megkezdődött a nagy színjáték. A vég kezdete. A déli szélesség 69° 11'-e és a nyugati hosszúság 51° 5'-e alatt ért utol ez a baljóslatú óra.

Ekkoriban 22 1/2 óráig tartott a nappal; naphosszat figyeltük a jégtáblák fenyegető viselkedését. Este hat és hét közt veszedelmes helyzetben újabb ostrom fenyegette hajónkat. A roham csaknem védhetetlennek látszott. A hajó nyögött és reszketett; jobboldalát rettentően nyomorgatta a jég. A jég oldalt és előrefelé mozgott, szorítása minden oldalról valósággal fojtogató volt. A víz kezdett beáradni a hajóba.

Befűtöttük a kazánt és megkezdtük a szivattyúzást este nyolc órakor. Egész éjjel talpon voltunk, szivattyúztunk és segédkeztünk a hajóács munkájában. Reggelre csökkent a víz szivárgása.

Másnap elég könnyen védekeztünk a beszivárgó víz ellen, de a kilátás komor volt. Mindenfelől hatalmas erejű turolás fenyegetett. Ráeszméltem, hogy nem soká dacolhatunk ekkora nyomással. Tömör, fenyegető jégtorlaszok tanúskodtak róla, hogy olyan természeti erők léptek sorompóba elpusztításunkra, amelyek mellett eltörpül az emberi erő. Óriási jégtömegek, sok tonna súlyúak, tolultak a magasba és adtak helyet megint az alóluk feltörő újabb tömegeknek.

Alig reméltem, hogy az Endurance túlélje ezt a napot. Újra elvonultattam magam előtt, hogy és mint is lesz a szánutazással, ha ki kell szállanunk a jégre. Minden eshetőséggel számot vetettünk. Akármelyik pillanatban készen voltunk rá, hogy a szánokat, kutyákat és minden fölszerelést kirakjunk a hajóból.

Másnap biztató napfény fogadott. De a jégtorlaszok dörgése nem szűnt meg, új turolások keletkeztek s látva-láttam, mint nyomul egyre közelebb és közelebb a még pusztítóbb veszedelem. Estefelé csavaró erők gyötörték, fojtogatták a hajót elől és hátul. A hajó oldalának eresztékei egy-két tenyérnyi szélességben megnyíltak a baloldalon és a hajó íj módjára meggörbült a titáni nyomás alatt. Szinte mint valami élőlény szegült ellene a morzsoló erőknek – de a küzdelem egyenlőtlen volt. Millió és millió tonnányi jég ostromolta könyörtelenül a hősi kis hajó testét, amely birokra merészelt kelni az Antarktisz hatalmával A víz csakúgy özönlött a lékeken keresztül. Este kilenckor leeresztettük a csónakokat, ruhafélét, eleséget, szánokat kihordtuk a jégre, a hajótól jókora távolságra.

Végzetes nap következett: szerda, október 27-e. A 69° 5' d. sz., 51° 30' ny. h.-on voltunk ekkor.

„A szüntelen aggodalom és erőfeszítés hosszú hónapjai után – írtam ekkor a naplómba – miközben hol magasba emeltek a remény hullámai, hol meg a csalódás sötét mélységeibe zuhantunk alá, ütött az Endurance végső órája. De ha el kell is hagynunk a hajót, amely helyrehozhatatlanul megrongálódott: élünk és jól vagyunk, megvannak a készleteink és fölszerelésünk a magunk elé tűzött feladat végrehajtására. Feladatunk: az expedíció valamennyi tagjával partra vergődni. Nehéz megírni, amit érzek. A tengerésznek hajója több mint úszó otthon, az Endurance-ban összpontosult minden törekvésem, reményem és vágyakozásom. És most lassan-lassan elszállt belőle az élet, pályafutása befejeződött... A távolság, attól a ponttól, ahol körülzárta a jég idáig, ahol halálos sebével vergődik a jégtáblák ölelésében: 1063 kilométer, de a megfigyelt pontokon keresztülvivő út kétszer akkora s a valósággal megjárt útvonal alighanem megközelíti a háromezer kilométert.

642 kilométerre vagyunk Paulet szigetétől, a legközelebbi ponttól, ahol élelmet és védelmet találhatunk. 1902-ben Nordenskiöld svéd expedíciója kunyhót épített ott s az argentinai segítőhajó készleteket hagyott hátra benne ... A legközelebbi jégsánc, nyugatra tőlünk, 330-340 km-nyire van innen, de onnan még kétannyira van Paulet szigete, a jégsáncon meg nem lehet megélni. Elegendő eleséget nem vihetnénk magunkkal az egész útra; túlságosan nagy terhet jelentene ez...

A jég ostroma délután négy órakor érte el tetőfokát. A hajó farát megemelte a jég torlódása, a jégtáblát keresztülhajtotta alatta az áramlat, összezúzta a kormánylapátot, kitörte a kormánygerendát és a fartőkét. Azután meglazult a jég és az Endurance megmerült. A fedélzet fölszakadozott, beözönlött a víz. Megint megkezdődött a jég nyomása, öt órakor kiadtam a parancsot, hogy mindenki szálljon ki a jégre.

A csavaró, őrlő jégtáblák végrehajtották akaratukat a hajón. Fájdalmas érzés volt. amikor a fedélzet föltöredezett az ember lába alatt, a nagy gerendák meghajlottak és elpattantak olyan dörejjel mint a nehézágyú dördülése. A beömlő vízzel a szivattyúk nem tudtak megbirkózni. Hogy elkerüljük a kazánrobbanást, eloltattam a tüzet és kibocsátottuk a gőzt. A hajó elhagyásának a terve apróra készen volt, így hát zökkenő nélkül ment minden, emberek és kutyák kiszálltak a jégtábla összefüggő darabjára.

Mielőtt elhagytam a hajót, a remegő fedélzetről lenéztem a gépház tetőablakán. Láttam, amint a gépek, talapzatuk és állványuk pusztultával lepotyogtak oldalt. El nem tudom mondani, mily mélyen hatott reám a jóvátehetetlen rombolás látványa. A jégtáblák, a mögöttük fölhalmozott milliónyi tonna mozgó jégtől űzetve, egyszerűen megsemmisítették a hajót.”

Fontos készleteinket mintegy száz lépésre hordtuk a hajótól; már sátrat is ütöttünk ugyanott, amikor a jég kezdett hasadozni és szakadozni lábunk alatt. Akkor átköltöztettük a tábort egy nagyobb jégtáblára. Mozgásban levő turoláson át vitt oda az út. Csákánnyal, lapáttal utat egyengettünk, úgy szállítottuk át holminkat csónakostul az új telepre. Este nyolckor készen állt a tábor.

Két sátorkarós sátrunk volt és három amolyan karó nélkül, könnyen fölállítható és elszedhető sátor. Magam az 1. számú kisebbik karóssátorban telepedtem meg, Hudson-nal, Hurley-vel és James-szel. Wild negyedmagával – Wordie, McNeish és McIlroy-val – a kis kerek sátorban. a 2. számúban rendezkedett be. Nyolcan a 3. számú nagy kerek sátor lakói lettek. Crean negyedmagával (Hussey, Marston, Cheetham) a 4. számú kerek sátrat foglalta el; a második karóssátor, az 5. számú, Worsley-é lett. Greenstreet, Lees, Clark, Kerr, Rickenson, Macklin és Blackborrow-val.

Sátorverés után sorba látogattam mindenkit és amily röviden és világosan csak tudtam, megmagyaráztam helyzetünket. Elmondtam, mennyire vagyunk a jégsánctól, mennyire a Paulet szigetétől; kifejtettem, hogy szándékom megkísérleni az utat fölszereléssel együtt a jégen keresztül, Paulet szigete felé. Megköszöntem társaimnak, hogy oly szilárdul kitartottak nyomasztó viszonyok közt és megmondtam nekik, hogy nem kételkedem benne, valamennyien biztonságba fogunk jutni, ha továbbra is teljes odaadással dolgoznak, és bíznak bennem.

Ezek után vacsorához láttunk és lefeküdtünk. Csak az őrszem virrasztott – és jómagam. Nem tudtam elaludni. Föl-alá járkáltam a sötét éjszakában s a gondolatok, amelyek egymást kergették agyamban, nem voltak valami különösen vidámak. Éjfélkor is ott járkáltam még a jégen, és hallgattam a jégtáblák dörgő robaját és a csikorgó, nyögő hangokat, amelyek az Endurance haláltusájáról hoztak hírt nekem. Egyszerre csak a megrepedő jég sustorgását hallom: kettévált a jégtábla, egyenesen a tanyahelyen keresztül. Riadó sípszavamra egyszeriben talpra ugrott a tábor és mindent áthurcoltunk a leválni készülő kisebb jégtábláról a nagyobbra. Egyebet nem tehettünk ebben az éjféli órában. Társaim visszabújtak sátraikba. De keveset aludtunk ezen az éjszakán.

Fagyos, rideg reggel virradt táborunkra. Kimerülten, zsibbadt tagokkal vánszorogtunk ki sátrunk alól a riadóval megzavart éjszaka után. Napkeltekor átmentem Wild-dal és Hurley-vel az Endurance-ra. Petróleumért mentünk, hogy tejet forraljunk reggelire. Siralmas látványt nyújtott a hajó. Minden csupa romhalmaz, összevisszaság. Némi nehézséggel sikerült felkutatni két petróleumos bádogot. A további nyomozást reggeli utánra halasztottuk. Akkor újból átmentem a hajóroncsra, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem. Csak hat kabin volt, amelyet nem fúrtak keresztül a jégtáblák és jégtömbök. A baloldali kabinok mind szét voltak dúlva, a hajó egész hátsó része merő romokban hevert. Az „előbástya” és a Ritz víz alá merült, a tiszti étkező háromnegyed részben jéggel volt tele. Az elülső motoros gépet keresztültaszította a jégnyomás a konyhán. Mindenünnen a pusztulás képe meredt reám. Könyörtelenül szétzúzódott a mi jó hajónk.

Komor, borongós időben tértem vissza a tanyára. Számot vetettem a helyzettel és jónak láttam, hogy átköltöztessük a tanyát kétszáz lépéssel arrább egy láthatólag szilárdabb jégtáblára. Ezt az új tanyát az ott szétszórt mindenfajta anyagról Dump Camp-nek neveztük el. ⁽⁸⁾

Elhatároztam, hogy egy teljes új Burberry-ruhát, alsóruhát és harisnyákat osztok ki mindenkinek. Az átköltözködés gyorsan végbement és nyomban hozzáfogtunk a Paulet szigetre vagy a Snow Hillre vivő hosszú útunk előkészületeihez.

Ezenközben Hurley fölállította mozgófényképező masináját. Miközben a gépet forgatta, az elősudár és az árbocsudár kettétörött, leszakadt a magasból és összezúzta az előárbocot és előtörzsrudat. Nyomban utána derékbe tört a főárboc, a fedélzet fölött három méternyire. Az árbockosár csaknem Hurley lába elé zuhant. Hurley nem hagyta abba a felvevőgép forgatását s így sikerült neki a maga drámaiságában páratlanul álló felvételben megörökíteni az Endurance haldoklását. ⁽⁹⁾

A ruhák kiosztása gyorsan megtörtént, de hálózsákokra is szükség volt. Tizennyolc prémes hálózsákunk volt csak és huszonnyolcan voltunk hozzá. Ezért hát a gyapjúból készült hálózsákokból is ki kellett osztanunk tizet. Minthogy a prém melegebb, méltányosnak látszott, hogy sorshúzás útján osszuk ki ezeket. A sorsolásban mi öregebbek nem vettünk részt. Azok, akiknek gyapjú hálózsák jutott, ráadásul kaptak egy-egy rénszarvasbőrt, hogy azt terítsék maguk alá.

A ruhák kiosztása után egyik csónakunkat oldalt billentettük, megtámasztottuk két törött evezővel – és készen volt a védett konyha. A szakács fölállította a fókahájkályhát. Egyszer csak hallom, amint egyik társunk odaszól a szakácsnak:

– Szakács, én erősen szeretem a teát.

Odaszól a másik:

– Szakács, az enyimet gyengére főzd.

Kellemes volt tapasztalni, hogy a kedélyeket nem zaklatták fel túlságosan az események, de azért alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy megemlítsem, hogy valamennyien egyforma teát fogunk inni és hogy örülhetünk, ha két hónap mulva egyáltalán ihatunk teát. Délután folytattuk a sátrak berendezését. Mhden sátornak megvolt a maga naposa; a naposszolgálat beosztása betűrendben történt.

Nyugodt éjszaka következett. A turolás dörgött-csikorgott körülöttünk, de a mi jégtábla-szigetünk elég szilárd volt, hogy nyugodtan állja a csapásokat.

„Huszonnyolcan vagyunk, negyvenkilenc kutyával” – jegyeztem föl naplómba október 29-én.

„Mindnyájan buzgón készítgetjük fölszerelésünket, a csónakokat szántalpakra szereljük. A jó motorosszánra, kevés átalakítással, csodálatosan rászereltük a legnagyobb csónakot. A hajó még ott úszik a vizen, a jégzaj keresztül-kasul járja, nem engedi elsüllyedni. Az 'előbástya' víz alatt van, a fedélzetet fölrepesztette a torlódó jég, az egész hajóroncs rettentő összevisszaságban hever – de a kék lobogó ott leng felette...

A kutyafogatok száma hétre emelkedett; a hetediket Greenstreet vette gondjaiba... Tíz szánunk van, ezeket öt fogattal úgy fogjuk vontatni, hogy mindig vissza-visszatérünk a másikért. Nem számíthatunk gyors haladásra, de minden lépés fontos. Crean ma erős hóvakságban szenved”.

A szánutazásra és csónakútra szánt eleség még érintetlen. Az elhagyott hajóról magunkkal hozott élelmiszert fogyasztjuk. Az utazásra, teljes napi adagok mellett, 56 napra való élelmünk lesz. Bármily lassan is jussunk előre, jobb ha úton vagyunk, előre, a szárazföld felé, ahol biztonságban leszünk, mintsem hogy egy helyben üljünk és úgy várjuk a késlekedő északnyugati áramlatot, hogy kiszabadítson a jég sivár végtelenségéből.

Wild-dal kimentem utat keresni északkelet felé. Havazott és ködös volt az idő. Nehézséggel törtettünk előre vagy harmadfél kilométerre. Visszafelé már jobb úton jöttünk.

Délután 3 órakor megindult a tábor. A Dump-Camp-en szanaszéjjel hevert a sok szétszórt, elhagyatott holmi. A rend úgy kívánta, hogy senki se vihet magával több holmit két fontnál (90 dekagramnál). Ami engem illet, a két fontnyi súlyba sem szívesen egyeztem bele, de hát engednem kellett.

Utazásunk hosszúra nyúlhat; lehet, hogy a telet valami rögtönzött szálláson kell kiböjtölnünk rideg, barátságtalan földön. Ilyen viszonyok közt kell valami az embernek, hogy foglalkoztassa gondolatait – valami kézzelfogható emlékeztető az otthonra és az otthon hagyott kedvesekre. Ezért hát – elszórtuk az aranyakat és megtartottuk az arcképeket.

Kitéptem és magammal vittem az Alexandra királynőtől kapott biblia címlapját, a királynő kezeírásával, és azt a lapot is, amelyiken Jób versei vannak.

Az élen haladó szán mellett négyen voltunk: Wordie, Hussey, Hudson és én. Csákányt, lapátot is vittünk, hogy utat törjünk a jégtorlaszokon keresztül. Egy-egy szán, a rajta levő csónakkal és fölszereléssel, többet nyomott egy tonnánál. A szán volt a mi achillesi sarkunk. Szinte lehetetlennek látszott, hogy szét ne málljanak a súlyos teher alatt, és kibírják az előttünk álló öt-hatszáz kilométeres utat érdes jégtorlaszokon keresztül. Keserves utunk volt. Ember, állat derekasan dolgozott. Két óra alatt nem egészen két kilométerrel jutottunk tovább egyenes irányban észak-északnyugatnak – jóllehet kétszerannyi utat tettünk meg a kitérőkkel. A szánokért való visszatéréssel együtt háromszorannyit. Némelyik kutyánk ötször akkora távolságot is benyargalt. A jég állapota olyan zűrzavaros volt, hogy ezen a helyen tanyát kellett ütnünk. Éjjel erősen havazott, a hőmérséklet + 4 fokra emelkedett; a sátor fenekére leterített takarók átnedvesedtek. Kívántuk, bárcsak fagyna keményen, hogy megszilárduljon a hó. Kardszárnyú delfinek ⁽¹⁰⁾ fujtattak egész éjszaka körülöttünk. A jég alattunk olyan vékony volt, hogy ha kedvük tartja, áttörhették volna – de nem válogathattunk a tanyahelyben, vállalnunk kellett a kockázatot.

Reggel hatalmas hóra ébredtünk. Dél felé kitisztult az idő, fölkerekedtünk. Ezúttal Rickenson, Kerr, Wordie és Hudson jöttek velem utat törni. Utánunk az öt kutyafogat.

A jég mozgott alattunk és körülöttünk, miközben a nagy jégtábla felé törekedtünk. Ahol a kistáblák a nagy jégtáblát érintették, rettentően feltorlódott mozgó jégtömegre találtunk. Csodálatos, mit tud végezni egy tucat ember csákánnyal és lapáttal. Tíz perc alatt útat vágtunk a négy méternél magasabb jégtorlaszon keresztül. A szánok és fogatok már sima úton jöhettek utánunk.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Az Óceán-tanya.

Keservesen küzdöttük előre magunkat a mély hóban és a jégtorlaszokon keresztül. Az ide-odajárással és kerülőkkel az út hossza megtízszereződött. Amikor láttam, hogy embereink kimerültek, fölüttettem a sátrakat a két csónak védelme alatt. Egyik társunk a csónakban heverő vitorla vásznán fölfedezett egy kis összegyülemlett vizet – a hó olvadt meg rajta - nem volt sok, egy korty jutott belőle mindenkinek, de ezt az egy kortyot külön naplóbejegyzés örökíti meg: "Láttam már és ízleltem tisztább vizet is, de soha nem üdvözöltem még vizet ekkora örömmel.”

A rákövetkező reggel ugyanazzal a lagymatag hóval köszöntött ránk. Rögtön láttam, hogy ezen a laza felszínen nem sokra haladhatunk. Az utóbbi négy nap tapasztalatai és az a lehetőség, hogy csatornák nyílhatnak a közelünkben, amelyeken talán sikerül északnyugat felé szárazra evezni, arra indított, hogy szilárdabb jégtáblát keressünk és ott táborozzunk, amíg a viszonyok meg nem javulnak. Akkor azután kísérletet teszünk másodszor is, hogy a jég fogságából szabaduljunk. Evégből tehát tanyát bontottunk és sátrainkat, cókmókunkat átmentettük egy tőlünk jó harmadfél kilométerre levő vastag jégtáblára. Ott ütöttünk sátrat és tanyánkat elneveztük Ocean Camp-nek.

A legnagyobb nehézséggel taszigáltuk át két csónakunkat. Rettentő volt a térszín – sohasem láttunk még hozzáfoghatót. Néha derékig bele-belezuppantunk a hóba, amely mindenütt térden felül ért.

Elhatároztam, hogy nem nyúlunk hozzá konzervjeinkhez, amelyek nélkülözhetetlenek lesznek csónakutunkhoz, és teljességgel fóka- és pingvinhúson fogunk élni.

Egy csoportot visszaküldtem a Dump Camp-re, a hajó közelébe, hogy hozzon magával annyi ruhaneműt, dohányt és mindenfélét, amennyit csak talál. Az utóbbi napok örökös havazása majd mindent betemetett azon a tanyahelyen.

Amíg társaink odajártak, mi többiek lehető kényelmesen igyekeztünk berendezkedni az Ocean Camp-en. Jégtáblánk kezdetben meglehetett jó két négyzetkilométer, ⁽¹¹⁾ de később egyre kisebb és kisebb darabokra töredezett. Ez a parányi sziget volt most már otthonunk csaknem két hónapon keresztül. Ezalatt a két hónap alatt gyakran ellátogattunk a hajótörés színhelyére és sok értékes holmit, ruhát, élelmet „zsákmányoltunk”.

Az eleséggyűjtés volt most legfőbb gondunk. A fókákból és pingvinekből nemcsak élnünk kellett: fűteni is az ő zsírjukkal fűtöttünk leleményesen megszerkesztett kályhánkon. Ezen főztünk, sütöttünk is.

Wild vezetésével néhány emberünk visszament a hajóhoz és elhozta, egyebek közt az egész „kormányház”-at, azt a házikót, amelyben a kormányos tartózkodik. Ehhez még rudakra vitorlát és kátrányos ponyvát feszítettünk és készen volt a kényelmes éléstár és konyha. A fedélzet deszkáiból emelvényt róttunk össze kilátónak, ahonnan a fókákra és pingvinekre leshettünk. Az emelvény fölé árbocot állítottunk s rajta ott lengett a királyi zászló és a Royal Clyde Yacht Club kék lobogója.

Pontos leltárat készítettem a birtokunkban levő élelemről. Fából, zsinórból primitív mérleget fabrikáltunk, azon mértük le a súlyokat.

A kutyafogatok reggelente elmentek a hajóroncshoz, hogy minden megmenthetőt magukkal hozzanak. A mentés nehéz feladat volt. A fedélzet elejét balról lábnyi mély víz borította; jobbról csaknem méternyire megmerült. Így is sikerült sok fát, kötelet, élelmiszeres ládát összeszednünk. A konyha víz alatt volt ugyan, de Bakewell mégis három-négy serpenyővel tért vissza. Pompás szerzeménynek bizonyultak. A lisztesládák a raktár egyik fülkéjében voltak. Ezekből néhányat úgy szabadítottunk ki, hogy mélyen a víz alatt lyukat fűrészeltünk a fedélzetbe.

Két-három tonna eleséget halásztunk ki ilyen módon, ennek mintegy fele lisztes tartalmú volt, liszt, borsó. Ez a mennyiség tekintélyesnek látszik, de ha napjára egy fontot (45 dg) számítunk fejenkint, kiderül, hogy huszonnyolc ember három hónap alatt fölemészti.

A szánokat már jóelőre készenlétbe helyeztük kényszerű indulás esetére; megraktuk őket eleséggel. A táborhely környékén mutatkozó fókákat és pingvineket leöldöstük. A kutyaeleségnek szánt pemmikánt is a magunk eleségéhez csaptuk és a kutyákat fókahúson tartottuk.

Mindenáron arra törekedtem, hogy elkerüljük a túlságosan egyoldalú táplálkozást. Ezért hát fényűző eledeleket is fogyasztottunk: halpástétomot, heringkonzervet és a többi. Persze keveset mindenből. A lisztes eledelekkel nagyon gazdaságosan bántunk, a kétszersültet a tervbe vett csónakútra tartogattuk. Valami lepényformájú cipót sütöttünk (lisztből, zsírból, sütőporból) s azt ettük, napjában három-négy darabot. ⁽¹²⁾

Néhány doboz sósvízben ázott hadi-kétszersültet (army biscuits) szétosztottunk minden étkezéskor. Rendes viszonyok közt félrelöktük volna, – az úszó jég hátán, öt-hatszáz kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, fényűzésszámba ment.

A szigorú takarékosság mellett ügyeltem rá, hogy embereink megőrizzék jókedélyüket. A sivár környezet és a bizonytalan helyzet okozta levertséget az eleségadagok növelésével igyekeztem ellensúlyozni, legalább ameddig meg nem szokjuk kissé új életmódunkat. Hogy ez mennyiben sikerült, mutatják a naplójegyzetek.

„Egyik nap olyan, mint a másik. Dolgozunk, beszélünk, eszünk. És hogyan eszünk!... Mohó falánkságunknak nincsen határa. Mindent megeszünk, amit behoznak a sátorba. Aprólékos gonddal és hajszálnyi pontossággal osztunk meg mindent annyifelé, ahányan vagyunk. Egyikünk azután behunyja a szemét, Vagy elfordul; a napos szakács egyenkint rámutat az adagokra, és megkérdi: „kié legyen ez?" – A „hunyó” találomra rávág egy nevet.

Ilyen módon tökéletesen elkerüljük a még oly akaratlan részrehajlást, igaz, hogy azért mégis megesik, hogy a sorsolás után némi irigységgel pislogunk át a szomszéd porciójára, ha az valami halvány részletben eltér a miénktől. Ugyancsak vétünk mindannyian a tizedik parancsolat ellen ["Ne kívánd felebarátod tulajdonát], de mert valamennyien egyformán ludasak vagyunk ebben, senki nem szól egyetlen szót. Megértjük egymás érzéseit és nem haragszunk érte. Mintha csak most kerültünk volna ki az iskolából”.

Később, amikor egyre fenyegetőbbé vált, hogy a jégzajban kell telelnünk, az adagokat lényegesen lejjebb kellett szállítanunk. Fókahús és pingvinhús váltogatta egymást. Állandóan éppen elég éhesek voltunk, hogy kikaparjuk az edény fenekét. Az étkezéseket roppant komolyan vettük. egyetlen szó el nem hangzott, amíg az ételben tartott. Sirályt, viharmadarat, leopárd-fókát nem láttunk az alatt a két hónap alatt, amíg az Ocean Camp-en éldegéltünk. Időnk nem merült ki az eleségvadászatban. Olvastunk is olykor. Azt a néhány könyvet, amelyet sikerült megkerítenünk a hajóról. Legnagyobb kincsünk volt az Encyclopaedia Britannica egy töredéke. Abból merítettük az érveket vitáinkban.

Mindennél fontosabb volt az áramlás és az időjárás kérdése. Worsley megfigyeléseiből végleg kiderült, hogy jégtáblánk tovasodródása csaknem teljesen a szél járásától függ s a tenger árama alig érinti. Azt reméltük persze, hogy északnak sodor az ár a jégzaj széle felé s ha majd fölenged a jég, csónakba szállunk és elevezünk a legközelebbi szárazföldre. Két-három nap alatt negyven kilométert hajókáztunk a jég hátán észak felé. Haladásunk mégis nagyon lassú és bizonytalan volt, megközelítőleg sem lehetett megjósolni, mikor érjük el a jégzaj szélét.

1915 december 12-én egyikünk ezt írta naplójába: „Csak 450 kilométerre vagyunk a Paulet szigettől, de túlságosan kelet felé tőle. Közeledünk azokhoz a szélességekhez, amelyeken most egy éve jártunk, délnek jövet. Egy éve és egy hete, hogy elhagytuk Dél-Georgiát. 1915 január 3-án metszettük ugyanezt a szélességi kört nyolc-kilenc kilométerre keletre jelenlegi helyzetünktől”.

Egy esztendei szakadatlan küzdelem után íme ugyanott vagyunk, ahol oly duzzadó reményekkel jártunk ittunk kezdetén. És mily nyomorult helyzetben értük meg ezt az évfordulót! Hajónk összemorzsolt, tehetetlen romhalmaz, magunk a szelek kényére bízva tenyérnyi jégtáblán lebegünk a sarki óceánban.

Minthogy utunk irányát főleg a szél járása szabta meg, mindnyájan mohón figyeltük az időjárás forgandóságát. Meteorológusunkat, Hussey-t, négy óránkint, néha gyakrabban is, kértük, jósolja meg a várható időt. Első néhány napunk az Oceán-tanyán fagyos volt és nyomorúságos. Éjszakánkint húsz fokra süllyedt a hőmérő és vakító hóförgetegek dühöngtek.

November 6-a borongós éggel köszöntött be, üvöltő hóvihar kerekedett, délnyugati széllel. Orrunkat se dugtuk ki a sátorból, ha nem volt múlhatlan dolgunk odakinn. A hó egész buckákba halmozódott, de örültünk a viharnak, mert észak felé űzött.

A vihart verőfényes napok követték, boldogan szárogattuk meg a testünk melegétől átnyirkosodott hálózsákunkat és ruháinkat.

Az enyhe napok melege tönkre tette a jég felszínét. A csalóka jégbe és hóba térdig belesüppedeztünk. Napokig tartott ez a magas hőmérséklet. Naptűzéskor elviselhetetlenül melegünk volt. Mindent előkészítettünk arra az esetre, ha hirtelen fölengedne a jég. Szemlét tartottam társaim testi-lelki állapota fölött, mert hosszú veszteglésünk az Ocean Camp-en nem volt valami áldásos hatású.

Szó el nem mondhatja, mennyire megrendített minket hajónk elvesztése. Amikor megtelepedtünk ezen a tanyánkon, még ott ágaskodott a szárnya vesztett hajó, orrával mélyen belefúródva a jég közé. Tatja a magasba meredt.

Törött árbocok, szanaszéjjel heverő gerendák és a kötelek kusza szövevénye teljessé tették a pusztulás vigasztalan képét.

Szinte-szinte megkönnyebbülés fogott el, amikor eljött a vég. November 21-én egyik társunk ezt jegyezte naplójába: „Ma este, mikor már sátrunkban hevertünk, egyszer csak a Boss szavát halljuk ^(13):„She's going, boys!' ⁽¹⁴⁾

... És csakugyan, a mi szegény hajónk ott viaskodott a halállal, tőlünk harmadfél kilométerre.

Egyre mélyebbre és mélyebbre fúródott a jégbe, orrával lefelé. Másik vége még a levegőben.

Egy utolsó merülés és a jég összecsapott fölötte örökre... Nélküle még mélységesebben átéreztük kifosztottságunkat, még teljesebbé vált szomorú pusztulásunk. A hajó elvesztése nyomasztó felhőként nehezedett szívünkre... Nem hiszem, hogy volna köztünk valaki, akit meg ne csapott volna a megilletődés meleg hulláma, amikor a megfigyelő-domb tetején álló vezérünk megszólalt csendes szomorúsággal: 'Elment, fiúk.' – De nem engedtük, hogy hatalmába kerítsen a lehangoltság”

A levertség ellensúlyozására megnöveltem étel adagainkat. Fényes hatás. A déli szél állandósulása is bátorító volt. December közepén megállapítható volt, hogy a jég körülöttünk pusztulóban van, lassankint fölenged – s szabadulásunk pillanata közeledik.

Megbeszélgetvén a dolgot Wild-dal, december 20-án föltártam társaink előtt szándékomat: nekivágunk az útnak nyugat felé, hogy kisebbre fogjuk a Paulet-szigettől elválasztó távolságot. Mingyárt másnap el is indultunk terepszemlére. Wild, Crean és Hurley voltak velem, kutyafogatokon. Tizenhárom kilométert járhattunk meg, amikor egy kis jéghegy tetejéről szemügyre vettük a tájékot. Messze környéken csak egy aggasztó területet figyeltünk meg: azt a rettentően összehasadozott területet, amely a mi jégtáblánk és az újabban fagyott első lapos jégtábla között mutatkozott, tőlünk ezer lépésnyire.

Elhatároztam, hogy már most, december 22-én megünnepeljük a karácsonyt. Elfogyasztottuk megmaradt fényűző falatjainkat. Nyolc hónapja első ízben ettünk annyit, amennyi csak belénk fért. Ajókaolajban, pirított bab és borsos nyúlaprólék, olyan pompás ételegyvelegnek bizonyult, hogy iskolás korunk óta nem álmodtunk ilyent. Ünneplés után hozzáfogtunk a dologhoz. Mindenki lázasan pakolt, rakta a szánt – s amikor körülnéztem és láttam a buzgó, sugárzó arcokat, reménység ébredt bennem, hogy ezúttal kegyesebb lesz hozzánk a sors és nem hiúsul meg kísérletünk, mint legutóbb, amikor menekülő csapatunkat visszaverte a jég.

HATODIK FEJEZET.

Tovább vándorlunk a jég hátán.

December 23-án hajnalban három órakor mindenkit felköltöttünk, forró kávét ittunk és fél órával később útra keltünk. Két csónakunkat, a James Caird-et és a Dudley Docker-t kellett átszánkáztatnunk a veszedelmesen meghasogatott területen az első friss jégtáblához, amíg föl nem enged az éjszaka fagyott kemény jégkéreg.

Ahányan voltunk, mind belefeküdtünk a gyaloghámba és sok küzködéssel és erőfeszítéssel egyenkint átvonszoltuk a csónakokat a veszedelmes zónán. Aztán visszatértünk az Oceán-tanyára a sátrakért és a többi szánokért. A csónakoknál ütöttünk tanyát, több mint két kilométerre kiindulásunk helyétől. Délután két órakor mindenki lefeküdt, hogy ezentúl éjszaka meneteljünk, kihasználandó a valamivel hidegebb hőmérsékletet és keményebbre fagyott felszínt.

Hat órával később – este 8 órakor – ismét úton voltunk, de csakhamar feltartóztatott egy nyílt csatorna. Ott tanyát ütöttünk és nyugovóra tértünk. Nagyon bántott ez az akadály s ezért Wild-dal sí-re kaptam, hogy átjárót keressünk. Csakhamar rátaláltunk arra a helyre, ahol a hasadék összezárul. Visszatérőben apró zászlókkal megjelöltük az odavivő utat.

Ugyanígy cselekedtünk máskor is. Amikor a többiek nyugovóra tértek, mi ketten előrementünk mintegy négy kilométerre a másnapi útvonal kikémlelésére. Az útvonalat apró fadarabokkal, bádogokkal és zászlócskákkal megjelöltük. A kutyahajcsárok kötelessége volt az út előkészítése azok számára, akik a súlyos csónakokat vonszolták hátul. A csónakokat egyenként lehetett csak előrevontatni; ötven-ötven méterről mindig visszafordultak a következőért. Ilyen módon persze háromszoros utat kellett bejárniok a csónakvontatóknak. Azért vontatták mindig csak ilyen kis darabra, hogy kevesbedjék a veszély, hogy a hátramaradó csónakot valami hirtelen támadt repedés elvágja tőlünk. Ember és állat csodálatos munkát végzett. Kutyák nélkül felét se tudtuk volna elszállítani annak az élelemnek és fölszerelésnek, amit magunkkal cipeltünk.

December 25-én, menetelésünk harmadik napján boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Amikor hozzáláttunk „ünnepi” ebédünkhöz (vékony szelet bannock, ⁽¹⁵⁾ egy csésze híg kakaóval), azon jártattuk eszünket, vajjon mit esznek ma odahaza. Vidám hangulat uralkodott tanyánkon: a remény, hogy megmenekedtünk a jég hátán való élet egyhangúságától, fölvillanyozta kedélyünket. A lagymatag idő nagyon fárasztóvá tette karácsonynapi menetelésünket. Minden lépten térdig süppedtünk a nyirkos, puha hóba. Másnap sokkal kedvezőbb volt a hó felszíne, de annál rosszabb a hepehupás térszín. Csákánnyal és lapáttal rengeteg munkánkba került úgy ahogy járhatóvá tenni az utat a csónakos szánok számára, amelyeket Worsley vezetésével tizennyolc ember vonszolt utánunk. Lágy hóban ez a vontatás gyilkos erőfeszítésbe került.

Ha ezek a hátráltató csónakok nincsenek, könnyedén haladtunk, – de semmi szín alatt meg nem váltunk volna a csónakoktól. Egy csónakot úgyis hátrahagytunk volt, a Stancomb Wills nevűt, az Ocean Camp-en. A megmaradó kettő alig volt elég téres, hogy valamennyiünket befogadjon, ha rákerül a sor, hogy a befagyott tengert odahagyjuk.

Még így is tűrhető tempóban haladtunk 28-án kora reggelig; akkor azonban olyan puha lett a hó, hogy csak nagy küzdelemmel vánszorogtunk tova. Reggel félhatkor tanyát ütöttünk. Megmásztam egy kis fölbillent jéghegyet s onnan láttam, hogy jégen kell folytatnunk utunkat. A jégtáblákat lépten-nyomon nagy nyílt csatornák szeldesték. Kedvezőtlen kilátás a jövőre.

December 29-én ezt írtam naplómba: „Terepszemlénken kiderült, hogy járhatatlan az út előttünk. Tegnap este mindnyájunk nagy csalódására ahelyett, hogy előrébb jutottunk volna, még hátrálnunk kellett egy kilométerre, hogy szilárdabb jégtáblán folytassuk utunkat. Másfél órai út után tanyát ütöttünk és lefeküdtünk. Bármily lehangoló volt is, szükségünk volt erre a kis ráadás pihenőre."

Éjnek idején megrepedt a jégtábla alattunk. Erre sebtiben átköltöztünk egy régi szilárd jégtáblára, harmadfél kilométerre keletnek. Köröskörül föl volt szakadozva a jég és olyan lágy volt a felszíne, hogy nem lehetett átvontatni rajta a szánokat. Ahhoz meg mégis nagyon kevés volt a nyilt víz, hogy biztonságban rábízhattuk volna csónakainkat.

Két napja voltunk úton; szegényes táplálékon éltünk, le voltunk gyengülve. A megerőltetés is nagyon kimerítette embereinket. Tizennégy kilométerrel jutottunk előrébb egy hét alatt egyenes irányban. Ilyen napi átlaggal 300 napba kerülne, elérnünk a szárazföldet nyugat felé. Minthogy csak 42 napra való élelmünk volt, nem volt más mód, mint tanyát ütni megint a jégtáblán és türelmesen várni míg a viszonyok megjavulnak és újabb kísérletet tehetünk a menekülésre. Evégből halomba raktuk fölös eleségünket; a tartalék szánutazó-adagokat a szánokon hagytuk lekötözve és visszatértünk szépen elhagyott Oceán-tanyánkra, hogy magunkkal hozzuk amit lehet.

Új otthonunkat, ahol csaknem negyedfél hónapot voltunk töltendők, méltán neveztük el Patience Camp-nek: a Türelem táborhelyének.

HETEDIK FEJEZET.

A Türelem táborhelye.

Levertségünk, amely erőt vett rajtunk keserű csalódásunk nyomán – hamarosan szertefoszlott. Naponta küldtünk ki kisebb csoportokat fókalesre -eleségkészletünk fogyatékán volt. Hurley és Macklin visszamentek az Ocean Camp-re, hogy elhozzák az otthagyott élelmiszereket. Jókora rakománnyal tértek vissza.

Kivált a lisztes tápanyagokat nélkülöztük. Lisztünk már csak tíz hétre való volt. Ha ez elfogy, a szánutazó-készletekre leszünk utalva és ennek három hónapnál hamarabb végére járunk. Főleg fóka- és pingvinhúson éltünk s habár ez kitünő ellenszere a szkorbutnak – és csakugyan egyikünk sem esett bele ebbe a betegségbe – tápláléknak mégis egyoldalú. Gyöngék, erőtlenek voltunk.

A szakács minden dicséretet megérdemelt ügyességéért és leleményességéért. Eleinte a konyha csak részben volt védett, a fókaháj füstje belevette magát mindenbe. Napok múlva iglú-t építettünk neki jégtömbökből. Tetejére kátrányos ponyvát borítottunk. Olyannyira szűkében voltunk az eleségnek, hogy le kellett lőnünk kutyáinkat. Csak két kutyafogatnak kegyelmeztünk meg. Ez az öldöklés volt a legkeservesebb kényszerűség egész expedíciónkon. Nagyon fájlaltuk hiányukat. Hétről-hétre váltogattam az „étlapot” – minden kis változatosság sokat jelentett s már maga az, hogy társaim nem tudták, mit hoz a jövő hét, kellemes fejtörő volt.

Január 26-ától az egyik fókazsírkályhát nem fűtöttük többet. Napjában csak egyszer engedhettük meg magunknak a meleg ital fényűzését: teát reggeliztünk. Máskor csak jégből olvasztott vizet ittunk. Néha még ez sem jutott. Lefekvéskor dohányszelencében néhány jégdarabkát vettünk magunkhoz. Abból olvadt reggelre egy kávéskanálnyi víz. Ugyancsak nyugodtan kellett feküdnünk, hogy el ne fröcsköljük.

Hogy némi változatossághoz jussunk, hetenkint kétszer a szánutazásra szánt élelmiszerekhez folyamodtunk, de csak féladagok erejéig. A jég felszíne köztünk és az Ocean Camp között erősen fel volt szakadozva, de azért visszaküldtem még egyszer Macklin-t és Hurley-t, hátha találnak még valami eleségfélét. Írásos utasításban kötöttem ki, hogy ne menjenek bele semmi fölösleges kockázatba, kerüljék a nyílt csatornákat. Szerencsésen el is jutottak a tanyahelyre, bár nem egyszer derékig beleszakadtak a jégbe. A tanyahely – mint beszélték – úgy festett, mint valami elhagyott falu, amelyet lakói „egyenlővé tettek a földdel”. Összeszedtek amennyit tudtak az elhagyogatott élelmiszerekből. Kitűnt, hogy az elhagyott tanyára vivő út kedvező; február elején tizennyolc embert küldtem vissza még egyszer Wild vezetésével, hogy hozzák el a még ott maradt készleteket és – a harmadik csónakot, a Stancomb Wills-t. Ez a kirándulás is sikerrel járt. Kivált két láda lencsének örültünk nagyon. Ez a becses lelet egymaga 38 kg eleséget hozott a konyhára.

Másnap Macklin és Crean újból elindultak a lelőhelyre ruhafélékért, de időközben csatornák nyíltak a jégben és a céltól 2-3 kilométerre vissza kellett fordulniok. Nem tudtunk többé eljutni az elhagyott táborhelyre, de már nem is igen maradt ott sok hasznavehető dolog.

Február közepe felé a zsírkérdés „égetővé” vált. Alig volt valami kis zsírunk. Szerencsére ugyanekkor szert tettünk két fókára, négy császárpingvinre és negyven adélie-pingvinre.

Február 29-ét, a szökőév örömére, megünnepeltük, hogy egy kicsit felvidítsuk magunkat. Megittuk utolsó maradék kakaónkat. Ettől fogva csak víz és nagyritkán egy kis híg tej volt egyetlen italunk. Naponta három kocka cukrot kapott mindegyikünk.

Február dereka óta a fókák és pingvinek mintha tudatosan kerültek volna minket. Március 21-én számba vettük tartalékkészleteinket és kiderült, hogy már csak tíz napra való húsunk van, zsírunk meg még kevesebb. Ebédre egy darab kétszersültet rágicsáltunk.

Egy szép napon hatalmas leopárd-fóka bukkant föl a jégtáblán és megtámadta egyik társunkat. Wild meghallotta a kiáltozást, kirohant és lelőtte a támadót. Gyomrában emésztetlen halakat találtunk. Ezeket kirántottuk a leopárd-fóka zsírjában. Ez volt egyetlen „friss”-hal lakománk a jégtáblán való hajókázásunk hosszú hónapjai alatt.

Április 2-án lelőttük a még megmaradt kutyákat, hogy gazdáiknak legyen mit enniük. 5-én két fókát öltünk. Néhány napra megnöveltük az adagokat; egyszerre mindenki nekividámodott – ilyen hatása van az éhség csillapításának. Hideg napokon egy kis nyers fókahájt kapott mindenki – kitűnő erősítő a hideg ellen. A negyvennapos szánutazásunkra számított élelmet féltékenyen őriztük; hozzá se nyúltunk – csak egyszer a csónakban.

Január első fele aránylag enyhe volt. A szélcsöndben jégtáblánk csaknem mozdulatlanul vesztegelt. 18-án délnyugati szélvész kerekedett és másnapra valóságos orkánná fajult. Hat nap, hat éjjel dühöngött a vihar. Ezalatt 90 kilométerrel űzött tovább a szél észak felé. Átszeltük a déli sarkkört (66° 40') és már csak 270 kilométerre voltunk a legközelebbi szárazföldtől, a Snow Hill-től, nyugatra tőlünk. A South Orkney szigetektől, a legközelebbi földtől, amely tőlünk észak felé feküdt, 660 kilométer választott el.

Sorsdöntő volt most, hogy milyen szelet kapunk. Szerencsénk változó volt. Március 13-án délkeleti viharszél támadt és fujt szüntelen öt napon keresztül. Ez is rugtatott rajtunk közel negyven kilométert észak felé. Ettől fogva jószerencsénk – már legalább ami a szélirányt illeti – nem hagyott cserben hosszabb időre.

20-án olyan hóvihar kerekedett, amilyenben még nem volt részünk idáig. A vihar megenyhülése után lehűlt a levegő; legyengült állapotunkban, lerongyolt, szutykos ruháinkban sokat szenvedtünk a hirtelen támadt kemény hidegben. Két-három nap nem volt mit tennünk, megbúvtunk sátrunk nyomorult védelme alatt. Sem olvasni, sem varrni nem lehetett; gémberedett kezünket nem mertük kidugni a hálózsák melegéből. Beszélgetéssel ütöttük agyon az időt. Kétnapi ragyogó meleg napfény követte ezt a kemény fagyot. Március 29-én pedig megeredt az eső: az első eső, amióta Dél-Georgiát elhagytuk tizenhat hónappal ezelőtt. Úgy éreztük, mintha a civilizáció elküldte volna első üdvözletét.

Február 22-én már csak 150 kilométerre voltunk Paulet-szigetétől. Ez a föld volt célunk és reménységünk. A szigeten ugyanis volt egy kunyhó és benne élelmiszerek. Az Otto Nordenskiöld megmentésére küldött argentinai segítőhajó – az Uruguay – hagyott hátra ott eleséget és fölszerelést. A segítő-expedíciónak, 1904-ben, én voltam a szervezője. ⁽¹⁶⁾ Meg is jegyeztük, mily különös sorsfordulat lenne, ha ugyanazok az élelmikészletek, amiket én rendeltem és küldtem ki annyi évvel ezelőtt, segítenének keresztül bennünket a közeledő télen.

De nem így lett. Március 17-én egymagasságban jártunk Paulet-szigetével, de száztíz kilométerre keletre tőle. De amilyen lehetetlen volt a jég állapota, nem sokkal több reményünk lehetett volna rá, hogy valaha is elvergődhetünk oda, mintha akár tizannyira van tőlünk. Gondolatainkat a Danger-szigetek, majd pedig a Joinville-sziget foglalkoztatta ekkoriban. De képtelenség volt megkísérelni az eljutást akár az elsőre, akár a másodikra. A jég sokkalta felszakadozottabb és gyengébb volt, hogysem szánon rámerészkedjünk, arra meg nem eléggé nyílt, hogy vízre bocsáthassuk csónakainkat. Napokon keresztül lassan vitt bennünket az áramlat a föld felé, amelyet el nem érhettünk. Március vége felé a Haddington-hegy körvonalait is elvesztettük szemünk elől. Az Elephant-szigetben vagy a Clarence-sziget-ben összpontosult minden reménységünk. Mind a kettő közel kétszáz kilométerre volt, csaknem pontosan észak felé. Ha ezekben is megcsalódunk, megkísérelhetjük az eljutást Dél-Georgiába – de erre vajmi kevés reményünk lehetett.

NYOLCADIK FEJEZET.

Vergődés a jég között.

Április 7-én fölbukkant a Clarence-sziget áhított hegyorma – de nem akartam hinni a szememnek, amíg Worsley, Wild és Hurley is meg nem erősítették, hogy jól látok. A sziget messzebbre volt száz kilométernél, de szinte már a magunkénak tekintettünk. Az otthont jelentette nekünk ez a távoli sóvárgott föld. Szívünket csordultig megtöltötte a vágyakozás, hogy szilárd földre tehessük lábunkat.

Ezen a napon jegyeztem föl naplómba: „A tengerjárás ma érezhetőbb, biztos vagyok benne, hogy közel vagyunk a jégtáblákkal borított terület széléhez. Egyetlen heves viharszél, ha enyhe idő követi, szétszórná a jégzajlást s akkor áttörhetnénk... A sziget a Dél utolsó előörse – utolsó reménység, hogy partra tehetjük lábunkat. Túl rajta már csak az Atlanti-oceán végtelen víztükre. Akármelyik napon bekövetkezhet, hogy nyílt csónakainkon tengerre kell szállanunk. Élet-halál kérdése, hogy a Clarence-szigeten vagy az Elephant-szigeten partot érjünk.”

Kissé később, a helyzet alapos megfontolása után arra az elhatározásra jutottam, hogy meg fogjuk kísérleni a Deception-sziget elérését. A Clarence- és az Elephant-sziget viszonylag közel vannak hozzánk; tőlük százötven kilométerre van a Prince George-sziget – mitőlünk 280 kilométerre. Ettől a szigettől hasonló szigetek láncolata húzódik nyugat felé. A legvégső a Deception-sziget. Tudtuk jól, hogy a Deception-szigeten készletek vannak fölhalmozva hajótörtek számára s az is lehetséges volt, hogy a bálnavadászokat, akik nyaranta fölkeresik ezt a szigetet, még ott találhatnánk. Azt is tudtuk, hogy a bálnavadászoknak van ott egy kis templomuk. Ennek a fájából összeüthetnénk – gondoltam – olyan csónakot, amellyel már szembeszállhatnánk a tengerrel, ha a szükség úgy parancsolja. Legrosszabb esetben is megvárnók a bálnavadászok visszatértét november közepe körül.

Április 7-én éjjel megélénkült a tengerjárás: megmozdult alattunk a jég. A helyzet válságosra fordult. Huszonnyolcan zsugorogtunk az úszó jéglepényen, s ezt is egyre koptatta, pusztította a szél, az időjárás, a vele meg-megütköző többi jégtáblák és az élénk hullámjárás.

Estefelé heves rázkódást éreztünk: megrepedt a jégtábla, pontosan a James Caird csónak alatt és a másik két csónak és a tanyahely között. A csónakokat nyomban átmentettük a sátrak közelébe. Háromszög alakú jégtutajon lebegtünk most az óceán hátán: egy-egy oldala nyolcvan és száz méter körül. ⁽¹⁷⁾ Éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor vízre kell bocsátanunk a csónakokat, még ha a viszonyok nem kedveznek is az indulásnak. Nem érezhettük magunkat biztonságban a jégtáblán, mert hisz akármelyik percben megint megrepedhetett és vízbe pottyanhattunk. Minden eshetőségre elkészültünk. Helyzetünk kétségbeejtővé válhatott, ha annyira elaprózódik a jég, hogy nem bír meg bennünket és nem szakadozik föl eléggé ahhoz, hogy a csónakoknak hasznát vegyük.

Másnap – vasárnap – csakugyan búcsút vettünk a jégtáblától, amelyen csaknem félesztendeje hajókáztunk már.

„Emlékezetes nap – írtam akkor – ... reggel hétkor a tengerjárás megélénkült, egymásnak kergette az úszó jégtáblákat... A mi jégtáblánkat alaposan megtépázták a többiek. Reggeli után elbontattam a sátrakat, hogy nyomban indulhassunk, mihelyt a csónakokat vízre lehet bocsátani.”

Elhatároztam, hogy a James Caird-et magam veszem át, Wild-dal és tizennégy emberrel. Ez volt a legnagyobb csónak, és rajta készleteink legnagyobb része. Worsley-nek tizedmagával a Dudley Docker-be kellett szállania. A Stancomb Wills-re már csak öten maradtak, köztük Hudson és Crean.

Délelőtt 11 órakor megrepedt a jégtábla egyenesen a csónakok alatt. A repedés átfutott azon a helyen, ahol az imént még a sátram állott. Otthonunk megrendült lábunk alatt. Kifosztottnak, elárvultnak éreztük magunkat. Hosszú hónapok alatt szinte rá se eszméltünk, hogy a feneketlen tenger fölött lebegünk.

Egy órakor adtam meg a jelt az indulásra. Előbb még fókahúsból jól belakmároztunk – utoljára. Nem vihettük magunkkal egész húskészletünket: gondoltuk, mentjük, amit lehet. Gyorsan vízre taszítottuk a Dudley Docker-t és a Stancomb Wills-et, belehajigáltuk holminkat és eleségünket és elvonszoltuk a csónakokat a jégtáblák szomszédságából egy nyílt víztükör felé, amelynek a közepén egyetlen hatalmas jéghegy ágaskodott. A víztükör szélessége megvolt jó három kilométer.

Utolsónak maradt a James Caird, súlyosan megrakva tábori fölszereléssel és készletekkel. Sok minden holmit nélkülözhetetlennek hittünk akkor, amit később elhagyogattunk. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy eltengesse életét az ember – a civilizáció leleményei hamar lefoszlanak rólunk a létért való küzdelemben.

Két órakor mintegy két kilométerre lebegtek csónakaink jégtáblánktól, amely oly sokáig volt egyetlen menedékünk. A tajtékzó hullámok özönárszerű rohama akkora jégtömeget lódított felénk, hogy kevés híja oda nem vesztünk.

Egy óra hosszat keményen eveztünk a szél iránt, hogy eltávolodjunk a jéghegytől, amelynek függőleges oldalain házmagasságba csaptak a hullámok. Más viszonyok közt megálltunk volna ezen a helyen a nagyszerű jelenség csodálatára, de közeledett az éj és szorongatott az idő, hogy táborozásra alkalmas helyet keressünk. Igy hát sietve igyekeztünk tovább a félhomályban. Este nyolc órakor találtunk is egy szilárdnak látszó jégtáblát, fölvontattuk rá a csónakokat, sátrat ütöttünk és csakhamar „vígan pattogott a tűz” a fókaháj-kályhában. Jóllakva, boldogan húzódtunk be sátrainkba. Vidám énekszó mellett írtam meg naplómat ezen az estén.

Ellenállhatatlan nyugtalanságtól űzetve este tizenegykor fölkeltem, hogy körülnézzek egy kicsit tanyánk körül. Elindultam a jégtáblán át, hogy óvatosságra intsem őrszemünket. Abban a pillanatban, amint társaim sátrai mellett elhaladtam, egy hatalmas hullám megemelte a jégtáblát s a jég megnyílt alattam.

Embereim a kupola-alakú sátrak egyikében aludtak. Ahogy kettévált a jég, a sátor kezdett széjjelmászni. Fojtott hangok ütötték meg fülemet a szétterpeszkedő sátor felől. odarohantam és segítettem kibújni az embereket a vászon alól.

– Jól vagytok? Nincs valami baj – kérdeztem.

– Ketten a vízben vannak – felelte valamelyik.

A repedés két lépés szélesre tágult. Lehasaltam a szélére és látom ám, hogy valami fehéres tárgy úszik a vízen. Hálózsák volt és benne egy ember. Éppen hogy sikerült elcsípnem a végét, megemeltem, partra tettem. Néhány másodpercre rá rettentő erővel összezárult megint a jég. Szerencsére csak egy ember volt a vízben – Holness. Megfürdött hálózsákostul, egyébként semmi baja nem esett.

Csaknem nyomban ezután újból kezdett megnyílni a repedés. A James Caird és az én sátram a repedés egyik oldalán, a másik két csónak és a többi sátor a másik oldalán volt. Embereim sietve megragadták a magános csónak kötelét és átrántották a James Caird-et a megnyílóban levő repedésen. Az erről levők, egyik a másik után, átugrálták a csatornát vagy átkapaszkodtak a csónak segítségével.

Végül magam maradtam. Az éjszaka sötétje elnyelte a többieket. A jég rohamos elmozdulása kényszerített, hogy hagyjam elúszni a csónak kötelét. Ebben a percben úgy éreztem, hogy az én jégtáblám a legelhagyottabb hely ezen a földtekén. Wild gyorsan járó elméje egyszeriben fölismerte a helyzetet s a következő pillanatban már oda is vezényelte a csónakot a jég szélére. Két perccel később odaát voltam társaimnál.

A jégtábla, amelyen most táboroztunk, lehetett hatvan méter hosszú; szélessége feleannyi. Nem sokat aludtunk ez éjszaka. Helyzetünk ugyan a képzelhető legbizonytalanabb volt, de fölvillanyozott a tudat, hogy mégsem vagyunk már egészen a szél és tengeráramlás kénye-kedvére kiszolgáltatva.

Reggel nyolc órakor vízre bocsátottuk a csónakokat. Elől a James Caird haladt, nyomában a kis Stancomb Wills, harmadiknak a Dudley Docker. Déltájban túlkerültünk a zajló jég északi határán és elindultunk a nyilt tengeren nyugat felé. Hevesen hullámzó tenger rohanta meg a csónakainkat. A rászakadó hullámfodrok hulltukban megfagytak és jéggel leptek el bennünket.

Hamarosan látnivaló volt, hogy nem vagyunk biztonságban. A James Caird-del bekanyarodtunk ismét a jégzaj védelmébe. A többiek utánunk. Fáradtan, dideregve vontattuk föl csónakainkat egy nyugodtan lebegő jégtáblára és tanyát ütöttünk éjszakára. Az elmult éjszaka eseményei és a harminchat órai szokatlan evezés fáradalmai kimerítettek.

Izmos jégtáblánk elég biztonságosnak látszott, hogy ellenáll a tenger ostromának. De nem volt olyan biztos, mint hittük. Napvilágnál kitünt, hogy a jégzaj összezárult körülötte és a súlyosan hánykolódó zajlásban nem bocsáthatjuk vízre hajóinkat.

Jéghegyszerű jégtáblánk legmagasabb pontja emeletmagasságban volt a tengerszíne felett. Worsley, Wild és én minduntalan fölkapaszkodtunk erre a kilátópontra és lestük a tengert, merrefelé kínálkozik a szabadulás. Órák múltával messze tőlünk fekete csík tünt szemembe a hánykolódó jégmezőn. Sohsem éreztem még ilyen nyugtalanítónak a vezető szerepével járó felelősség súlyát, mint ebben az órában.

Letekintettem a tanyára. Társaim a szokottnál is élénkebb érdeklődéssel figyelték, mit látok, mit gondolok, mit határozok. Jégtáblánkat folyton ostromolták a beléje ütköző űzött-kergetett jégtömegek.

Egy szokatlanul heves rázkódás után valaki fölkiáltott:

– Kettérepedt!

Kiderült, hogy a repedés csak felületi volt, nem fenékig ható. De a hajóács megjegyezte csöndesen, hogy a nap folyamán ő már egyszer járt úgy, hogy levált alatta a jég. Tanyánk szélén álldogált, kettévált a jég és őt csak egy hirtelen ugrás a táguló repedésen át mentette meg.

Nyugtalanított a gondolat, hogy ha nem változik a helyzet, a tenger áramlása a Clarence-sziget és a Prince George-sziget közti százötven kilométeres résen keresztül kiűzhet bennünket a nyílt oceánba, ahol nincsen többe szárazföld. De lassan-lassan közelebb került hozzánk a nyílt víz. Déltájban már csaknem elért bennünket. Keskeny, de hajózható nyílt csatorna nyúlt el a délnyugati láthatár felé.

Gyorsan szedtük a sátorfánkat, beledobáltuk holminkat a csónakokba és a hömpölygő jég között eveztünk kifelé a nyílt csatornán. Csakhamar kitágult a csatorna nyugat felé.

Ránk esteledett, megeredt az eső és a hó; bőrig ázva imbolyogtunk a hullámokon. Hogy el ne veszítsük egymást, át-átkiáltottunk egymáshoz. Senki sem aludt az éjszaka a kegyetlen hidegben.

Körülöttünk ziháltak, fujtattak a kardszárnyú delfinek (killer-whale), rövid éles füttyentő hangot hallattak, mint amikor gőzt bocsát ki a kazán. Folytonos aggodalomban voltunk miattuk; könnyen megeshetett, hogy a lélekzetvételre hirtelen felbukó hatalmas állatok fölborítják csónakainkat.

Április 12-én reggel meg javult az idő, elült a szél. Ahogy a szürkületben végigjártattam szememet társaimon, csupa hervadt, megviselt arcot láttam magam körül. Wild ült a kormányrúdnál, nyugodt, bizakodó tekintettel.

Kihirdettem, hogy mihelyt alkalmas jégtáblára találunk, forró tejet és Bovril-t reggelizünk. A meleg reggeli reménye lelkesítőleg hatott a kedélyekre. Nyugat felé eveztünk a laza jégzajon keresztül. Az emberek éhségének fokmérője lehetett volna az, hogy milyen jégtáblákat voltak hajlandók alkalmas tanyahelynek minősíteni. Nyolc órakor felbukkant egy tekintélyes jégtábla, hozzáeveztünk, a mozgókályhát partra tettük és csakhamar megcsapta orrunkat a fortyogó étel kellemes gőze.

Worsley, Crean és én benn maradtunk a három csónakban, hogy megvédjük őket a jégtáblák elől, a többiek mind kiugráltak, hogy kinyújtóztassák tagjaikat és föl-alá szaladgáljanak egy kicsit a „konyhában”, ahogy valaki elnevezte.

Fölragyogott a nap, Burberry-ruháink szépen száradtak, a jég leolvadt szakállunkról, és a gőzölgő ennivaló új erőt öntött belénk. Egy órával később ismét úton voltunk nyugat felé. Minden vitorlánkat felvontunk, de azért az evezőkbe is belefeküdtünk. Április 9-e óta a keleti szél volt az uralkodó. Vérmes reményekkel néztünk elébe a helymeghatározásnak. Óriási csalódás! Kiderült, hogy ahelyett, hogy jókora utat tettünk volna nyugat felé, a tengeráramlás még délkeletnek sodort. Összesúgtam Worsley-vel és Wild-dal és kihirdettem, hogy – „nem tettünk meg akkora utat, mint reméltük”. Nem tartottam bölcs dolognak, hogy megvalljam az embereknek a teljes igazságot, hogy 55 kilométerrel keletebbre vagyunk, mint amikor negyednapja elhagytuk a jégtáblát.

Útirányunk kérdését újból fontolóra kellett vennünk. A Deception-szigetről többé nem lehetett szó. A szélirány nem kedvezett annak sem, hogy az Elephant-sziget felé segítsen minket. Délnyugatnak nyitva állt a tenger. Megvitattam Worsley-vel és Wild-dal, hogy talán jó lenne a Hope-öböl felé igyekezni, a délsarki kontinens partjára, amely innen csak százötven kilométer. Az Elephant-sziget közelebb volt ennél, de az kívül esett a jégzaj főjégtömegén s nem volt tanácsos szembeszállni a háborgó nyílt oceánnal.

A Hope-öböl felé fordultunk és folytattuk utunkat. Egy jéghegyet jelöltem ki iránynak és megmondtam Worsley-nek, igyekezzék a sötétség beállta előtt eljutni oda. Két órával később a Dudley Docker gyors tempóban közeledett felénk, és Worsley jelentette, hogy a jéghegy megközelíthetetlen. Erre egy másik jégtömeget vettünk célba néhány kilométernyire és üggyel-bajjal melléje álltunk a James Caird csónakkal, a másik kettőt meg mellékötöttük. A jégtömbökkel telehintett tenger annyira dobálta a csónakokat, hogy kénytelenek voltunk eloldani őket és a nyílt tengeren tölteni az éjszakát. A kemény hideg elől egymás karjába menekültünk.

KILENCEDIK FEJEZET.

Szabadulás a jégből.

Április 13-ának hajnala derült idővel köszöntött be, de legtöbb emberünket súlyosan megviselte a keserves éjszaka. Ajkuk fölrepedezett, szakállukat fehérre lepte a ráfagyott sós tengervíz.

Sürgető volt, hogy minél előbb szárazföldre jussunk. Elhatároztam, hogy az Elephant-sziget felé igyekszünk, amely innen mintegy 190 kilométerre lehetett. A szél is kedvezett a tervnek. A Hope-öböl felé meg elvágta az utat a megszilárdult jégzaj.

Reggel hatkor szétosztottuk a készleteket a három csónak között, hogy ne maradjunk élelem nélkül, ha elszakadunk egymástól. Meleg reggeliről nem lehetett szó, de kiadtam az utasítást, hogy mindenki egyék annyit, amennyi jól esik. Sokan sajnos nem vehették hasznát az engedélynek, mert tengeri betegségben szenvedtek.

A James Caird járt elől s a sort a Stancomb Wills zárta le. A csónakok harminc-negyven méterre követték egymást. A szél támogatott. Az alkalmatlan jégtömegeket egy-egy törött evezővel igyekeztünk kitéríteni útunkból. A nyílt csatornák elfogytak és déltájban egyszer csak kibukkantunk a nyílt oceánra. Vitorlát feszítettünk. A nap ragyogóan tűzött le ránk; a tenger szabadságának az igézete fölüdítette a kedélyeket. Szabadok voltunk végre, nincs többé jég az útunkban és olyan vízen járunk, amelyre apró hajóinkkal rámerészkedhetünk. Az otthon emléke merült fel lelkünkben, az előttünk tornyosuló veszedelmek a semmibe oszoltak.

Délután megélénkült a szél, mélyen megmerült csónakaink sok vizet nyeltek. A kormányzás megnehezült, de olyan fürgén szántottuk a hullámokat, hogy szinte kísértésbe jöttem, hogy egyiramban vágjunk neki az útnak. Reggelre elérhettük volna az Elephant-szigetet. De félő volt, hogy elveszítjük egymást, s attól is tartottam, túllövünk a célon az éj sötétjében. Igy hát evezőkből „horgonyt” fabrikálva „lehorgonyoztunk”.⁽¹⁸⁾ Rettentő éjszaka következett. Alig hittem, hogy túléljük. A szél keresztülhatott átázott ruhánkon. Majd megdermedtünk a hidegtől.

A vízhiány is gyötört. Olyan hirtelen keveredtünk ki a jégzajból a nyílt tengerre, hogy nem volt időnk jeget venni vízolvasztásra. Víz nélkül főzni se lehetett. Meleg étel, ital nélkül nyomorúságos állapotban voltunk. Szájunk megdagadt, alig tudtunk hozzányúlni az ennivalóhoz. Végre fölvirradt a nap – az utolsó, úgy reméltük, amit a csónakban töltünk.

Gyötört a szomjúság. Nyers fókahúst szopogattunk s a fóka vérét nyeltük szomjunk pillanatnyi enyhítésére. De a hús sós íze megkétszerezte szomjúságunkat. Visszavétettem a fókahúsokat, hogy csak időről-időre osszam ki megint, ha már aggályossá válik a dolog. A nappal tündöklő fényében hideg és kietlen képet nyújtott a sziget, amely felé oly boldogan vitorláztunk. Majd mindnyájan szenvedtünk a fagyássebektől, csak minket öregeket: Wild-ot, Crean-t, Hurley-t és engem kímélt meg a baj. Lassan haladtunk, de fokról-fokra kibontakozott mégis a sóvárgott part. A kinai birodalom minden teáját odaadtuk volna egy darabka jégért, hogy vizet olvasszunk belőle, de közel s távolban nem volt egy cseppnyi jég. ⁽¹⁹⁾

Beesteledett. A céltól még néhány mérföld választott el. Hevesen hánykolódott a tenger. A James Caird kötelén vontatott Stancomb Wills elveszett szemünk elől, de csakhamar fölbukkant megint.

Komor sötét éjszaka nehezedett ránk. Egyre tarajosabban zúgott a tenger. De az előttünk komorló szárazföld vigasztalón biztatott, hogy szenvedéseinknek – egyelőre legalább – vége szakad.

Éjfél felé megenyhült a szél. Worsley átkiáltott a Dudley Docker-ről, hogy előre megy kikötőhelyet keresni. Azt válaszoltam, menjen, de ne veszítsen el minket szem elől.

Worsley maga így emlékezik meg ezekről az aggodalmas órákról:

„Éjfél felé elvesztettük szem elől a James Caird-et és a hozzája kötött Stancomb Wills-et, de csakhamar újra fölvillant a James Caird jelzőlámpája, amelyet Sir Ernest fölhúzott az árbocra, hogy vezessen minket. Mi azzal válaszoltunk, hogy gyertyát gyújtottunk a sátor alatt. A gyertyánál egyúttal rágyújtottunk pipánkra, egyetlen vigasztalónkra szörnyű szomjúságunkban. Enni nem tudtunk. A hullámjárás veszedelmessé fajult, át-átcsapott a víz csónakunkon, alig-alig tudtuk megvédeni, hogy meg ne merüljön. 108 órája hányódtunk már, küzködtünk és fagyoskodtunk átázott ruháinkban, csaknem alvás nélkül.

Hajnal felé közel jártunk már a szárazföldhöz, de nem láttunk belőle semmit a kavargó hóban. Szemem cserben hagyott. Nem láttam, nem tudtam távolságot becsülni, elbóbiskoltam a kormányrúd mellett. Három órakor Greenstreet fölváltott. Minden tagom el volt gémberedve; társaim vonszoltak be a csónak közepébe. Összecsuklottam, mint a bicska, úgy kellett dörzsölgetéssel kiegyenesíteni a derekamat.

Egy órával később újra a kormányrúd mellé ültem. A szárazföld feltűnt végre, de nem mutatkozott alkalmas kikötőhely. A part mentén haladtunk észak felé. Egy parti gleccser jegéből futtában letördöstünk néhány darabot és órákig mást se tettünk, csak szopogattuk a jeget mohó gyönyörűséggel.

Féltízkor fölfedeztünk egy szaggatott magas szirtek aljában megbúvó keskeny sziklás öblöt. Örömünkre megpillantottuk a James Caird-et a Stancomb Wills-szel. Társaink is az öböl felé tartottak. Háromszoros hurrá-t kiáltottunk nagy örömünkben.”

Mi is elhaladtunk volt a gleccsernyelv alatt és boldogan szopogattuk a jeget. Az öblöt a sziklák aljában, a sziget északnyugati végén még hamarább észrevettük, mint Worsley-ék. Bár nem volt valami vonzó kikötőhely, elhatároztam, hogy megkockáztatjuk a partraszállást. Negyvennyolc órája voltunk ital és meleg étel nélkül – nem válogathattunk.

A mozgékonyabb Stancomb Wills-et küldtük előre a hely kipuhatolására, s éppen készültem átmászni bele, amikor nagy megkönnyebbülésemre megpillantottam a Dudley Docker-t.

A kis csónakkal nagy óvatosan odaeveztünk a tengerbe benyúló sziklazátonyhoz s egy hullámhegy hátán besurrantunk a keskeny bejárón az öbölbe. A következő hullám újra felkapta a csónakot és beljebb taszította. Ez volt az első csónak, amely valaha kikötött az Elephant-szigeten. Blackborrow-nak, az expedíció legfiatalabb tagjának járt ki a dicsőség, hogy elsőnek tegye partra a lábát, olyan megtiszteltetés, amit elfagyott lábaival aligha méltányolt érdeme szerint.

A szakács partraszállt fókazsír-kályhájával, tüzelővel és néhány doboz tejkonzervvel. Vele együtt még néhányan. Mi többiek erre újból kieveztünk, hogy bekalauzoljuk a másik két csónakot az öböl csatornaszerű bejáratán. Percek múlva együtt volt a három csónak.

Különös látvány ragadta meg ekkor figyelmemet. Embereink mint a részegek ugrándoztak a parton. Harsogva föl-fölkacagtak, köveket szedtek a kezükbe, belemarkoltak a kavicsba, átszűrték az ujjaik közt, mint fösvény az aranyait. Emlékszem, Wild éppen akkor szállt partra, mikor embereim mámoros örömét figyeltem. Mellém lépett, könnyedén és elfogulatlanul, mintha az autójából lépett volna ki egy kis sétára a parkban.

Készleteinket hamarosan kiraktuk és bármily kimerültek voltunk, beljebb hordtuk a szirtfal aljába, A szakácsnak nem sok pihenője volt ezen a napon. Szakadatlanul lobogott a tűz a fókaháj-kályhában és rotyogott az étel, egyik fazék a másik után. Ittuk a vizet és ettük a fókahúst, míg csak fért belénk.

Karók helyett evezőrudakra feszítettük sátrainkat. Boldogan nyújtóztunk ki, hogy végre valahára biztonságban kialudjuk magunkat. Dicső pillanat.

De még mielőtt lefeküdtünk volna, Wild-dal, Worsley-vel és Hurley-vel terepszemlére indultam. Megfigyeléseink cseppet sem voltak biztatók. Nyilvánvaló jelek vallottak rá, hogy szökőárkor [legmagasabb dagálykor] a mi kis öblünket egész a szirt lábáig ellepi a víz. Világos, hogy biztosabb táborhelyet kell majd keresnünk. Egyelőre nem akartam megrontani a rossz hírrel társaim első édes pihenőjét.

Élelem dolgában nem fájt a fejünk, az öbölben fókákat találtunk és nem volt messze a pingvinek költőhelye.

Kora reggel kiteregettük nedves ruháinkat száradni a derült napsütésben. Úgy festett a part, mint valami különösen nyomorult vándorcigányok tanyája. Wild-t elküldtem a Stancomb Wills-en új táborhelyet keresni, ahol hetekig, ha kell hónapokig biztonságban lehetünk.

Wild ötödmagával nyugat felé evezett a kis csónakon, én meg Hurley-vel a parton indultam el ugyanarra alkalmas kikötő és tanyahely felkutatására. Három órai hiábavaló küzködés után vissza-fordultam. A Stancomb Wills nem tért vissza estig, de nyolc órakor kiáltást hallottunk és nyomban rá mint valami kísértet, fölbukkant a csónak a sötétségben. Örömmel hallottam Wild-tól, hogy talált egy kétszáz méter hosszú fövenyes földnyelvet 13 km-re nyugat felé. A tenger felől sziklák tömegében végződik ez a hely, az egyetlen, amely táborhelynek alkalmas. Lehet, hogy igen erős viharban kap egy kis permeteget, de nem hiszi, hogy a hullámok odáig hatolhassanak. A csónakokkal a partig lehet evezni.

Délelőtt, pompás, tiszta időben tengerre szálltunk. Sürgős volt a tanya áthelyezése annál is inkább, mert jégzaj közelgett. Szinte sajnálkozva hagytuk el a sivár öblöt, hogy ismét kimerészkedjünk az oceánra. A csónakok vízre bocsátása közben az a baleset ért, hogy három evezőnk eltörött. Az evezőkön hengerítettük le a csónakot, így esett a baj s ez bizony súlyos veszteség volt, mert hátra volt még a nagy csónak-utazás.

A James Caird járt elől. Heves déli szél kerekedett; erősen hátráltatott, hogy kevés az evezőnk. Bőrig nedvesedtünk és a hidegtől is sokat szenvedtünk. Délután ötkor előttünk volt a kiszemelt part. A Dudley Docker elverődött tőlünk.

A sziklákkal teleszórt sekély vizű partra a legkisebb csónak jutott föl elsőnek, utasai kiugráltak és csónakukat szárazra húzták. A James Caird-et előbb ki kellett üríteni nagy fáradsággal, csak azután vontathattuk partra.

Javában vesződtünk még a csónakkal, amikor látom, hogy Rickenson elsápad és megtántorodik. Túlerőltette a szívét. Rögtönös orvosi segítségre volt szükség.

Nyugtalanított a Dudley Docker, de csakhamar megjelent az is. A csónak súlyosabb rakományát kiraktuk egy távolabbi sziklára és egyesült erővel hamarosan partra húztuk a harmadik csónakot is.

A földnyelv – amelyet Wild-foknak neveztünk el – távolról sem volt valami eszményi tanyahely; rideg, kopár, barátságtalan volt, de a nagyobb sziklák némi védelmet nyújtottak a szél ellen s mikor körülültük a fókaháj-kályhát, egész derült társaság lehettünk. Egy órácskára elfeledtük a jövő problémáit.

A hó miatt nem tudtuk megtalálni a dagály szintjének vonalát, bizonytalanságban voltunk tehát, meddig hatol föl a tenger vize ezen a helyen. Sátramat a tenger felől ütöttem föl, hogy jókor észrevegyem, ha veszély közeledik. És csakugyan éjjel két órakor egy kis hullám beszüremkedett a sátor alá. Erre lebontottuk sátrainkat és följebb vittük őket a sziklák közé. A csónakokat is följebb vontattuk. Eközben történt egy komoly baleset. Két ruhás zsákot a James Caird alá rejtettünk, egy hullám megemelintette a csónakot és a zsákokat magával sodorta a hullámverés. Nem tudtuk megtalálni többet. Más baj is esett. Kora reggel darabokra szaggatta a szél a nyolcszemélyes nagy sátrunkat.

Április 18-án reggel heves déli szél kerekedett. A hófúvás mindent belepett. Siralmas volt a helyzet. Tömérdek dolgunk volt. A parton elefánt-fókák hevertek; megöltünk néhányat. A nagy sátrat nem tudtuk mivel pótolni. Hogy menedéket találjunk, a Dudley Docker csónakot fölborítottuk és alája bujtunk. A szél felőli oldalt nagy sziklákkal eltorlaszoltuk. A csónak köteleit összekötöztük és hozzáerősítettük a legnagyobb sziklákhoz, hogy el ne mozdíthassa a szél a csónakot.

Naphosszat dühöngött a szélvész, mialatt apróra szemügyre vettem a tanyahelyet. Több ezer pingvint találtam magas sziklák között.

Reggel nyolckor észrevettem, hogy a pingvinek a víz szélén gyülekeznek. Azt gondoltam, talán halászatra készülődnek, de egyszerre megértettem: el akarnak vándorolni. Gyorsan fölriasztottam embereimet, hogy üldözőbe vegyük őket, de már késő volt. Csak néhány, a gyöngébbje közül, került kezünkbe, a pingvin-hadsereg bevette magát a tengerbe és nem láttuk többet.

De csak a gyűrűs pingvinek hagytak el bennünket, a „gentoo"-pingvinek (Pygoscelis tacniata) velünk maradtak. Igaz, ezek kevesen voltak, de combjuk és mellük húsosabb mint az adelie-é és ez örvendetes mellékkörülmény.

A pingvin-költőhelynek bizonyosan a magas vízállás szintjén felül kell lennie. Fölkapaszkodtunk a sziklás hegyfarkra, hogy ott a magasban üssük föl sátrainkat. Ennek a tanyahelynek a hátrányai nyilvánvalók: először is roppant erős szag volt ott (hogy szeliden szóljunk). De nem sok válogatni valónk volt. A költőhely törmeléke közt kiástuk és elegyengettük a helyet két sátor számára.

Az én sátramat, az 1. számút, a szirt tövében ütöttem föl. Ott tanyáztam, amíg a szigeten maradtam. Crean sátra mellettem volt, a többi néhány lépéssel amodább. Az ötödik sátorral némi baj volt. A nyolcszemélyes sátor szétszaggatott vásznát fölibe húztuk valami evezőkből összetákolt sátorváznak, így tettünk szert némi védelemre.

Korán nyugovóra tértünk. Éjszakánk nem volt kellemes az 1. sátorban. Testünk melegétől fölengedett alattunk a hó és a pingvinek hulladéka, a hófuvás ránehezedett sátrunkra és éjjel egy erős szélroham elragadta a sátrat fejünk fölül.

Másnap reggel egyik-másik emberünket csak igen erélyes föllépéssel lehetett rávenni, hogy fölkeljen és elhagyja a sátrat.

A vihar olyan heves volt, hogy földhöz vágott, amikor a parton elindultam egy fóka elejtésére. A 2. számú sátorból ugyanekkor tengerbe sodorta a szél a főzőedényeket. Szerencsére majd minden ételünket a zsírkályhán főztük, veszteségünk nem volt súlyos. Szakácsunk mindnyájunkat hálára kötelezett rendíthetetlen buzgóságával és pompás, ízletes főztjével. Hihetetlen mennyiségű fóka- és elefántfóka-pecsenyét bekebeleztünk. Nélkülözhetetlen is volt a meleg táplálék. Elnyűtt ruháinkban, ingatag sátrainkban kegyetlenül kínzott a hideg. Vigasztaló volt, hogy tanyánk biztos. El tudtuk viselni a kényelmetlenségeket s a nyugalom helyreállította erőnket.

TIZEDIK FEJEZET.

Fölkészülünk a csónak-útra.

Wild-dal és Worsley-vel meghánytuk-vetettük, hogyan juthatnánk el Dél-Georgia szigetére, még mielőtt a tél elzárja a menekülés útját. Törik vagy szakad, segítséget kell hoznunk. Társaim egy részének egészségi és kedélybeli állapota komolyan nyugtalanított. Az élelem kérdése is bizonytalan. Nem számíthattunk állandóan friss húsra és zsírra; közelgett a tél és az állatok mintha sorra elhagyogatnák a tájat.

Egyetlen megoldás volt csak: csónakon segítséget hozni és pedig haladéktalanul. A legközelebbi kikötő, ahol biztosan találhatunk segítséget, Port Stanley, a Falkland-szigeteken. Ez a kikötő kerek 1000 kilométerre van az Elephant-szigettől. De aligha remélhetnők, hogy szembeszállhatnánk az uralkodó észak-nyugati széllel a mi parányi vitorlájú törékeny és rozoga csónakunkon.

Nem volt nehéz arra az elhatározásra jutni, hogy Dél-Georgia szigetét tüzzük ki célunkul. Dél-Georgia ugyan 1500 kilométerre van, de a szelek járása jobban kedvez ennek az útnak. Arra is számíthattam, hogy találok bálnavadászokat a keleti part akármelyik bálnavadász-állomásán. Ha a jég föl nem tartóztat, és a csónak megbirkózik az oceán hullámaival, egy hónap múlva akár vissza is érkezhetünk a segítőhajóval.

Nyilvánvalóan kockázatos dolog a mi lélekvesztőnkön nekivágni a viharos délsarkövi oceánnak, ekkora távolságra. ⁽²⁰⁾ De arra gondoltam, bárhogy végződik is a vállalkozás, legrosszabb esetben sem ártok vele a szigeten hagyott társainknak. A csónak-útra egy havi eleséget szándékoztam magammal vinni, hat emberre számítva. Ha egy hónap alatt el nem érjük Dél-Georgiát, soha el nem érjük. Azt is tekintetbe kellett vennem, hogy az Elephant-szigeten bizonyosan nem keresnének bennünket – ilyenféle reménységeink nem lehettek a menekvésre.

A tervbe vett csónak-út rendkívüli kockázatát csak a segítség sürgető szüksége igazolta. Az oceán a Horn-foktól (Dél-Amerika déli csúcsától) délre május közepe táján a legviharosabb. Talán sehol nem dúlnak ekkora és ilyen tartós viharok. Parányi, viharvert, megviselt csónakon készültünk kiszállani erre a rettentő, végtelen víztükörre. Worsley és Wild egyetértettek velem, hogy meg kell kísérlenünk. Kértek, vigyem őket magammal.

Wild-nak nyomban megmondottam, hogy neki itt kell maradnia, ő reá bízom a hajótöröttek csapatát, amíg odajárok segítségért. Ha vállalkozásom meghiusul, meg kell kísérlenie tavasszal az eljutást Deception-szigetére.

Worsley-t mindenképpen magammal szándékoztam vinni. Kitűnő kormányos; nagyrabecsülésem iránta még csak fokozódott utazásunkon.

Kívüle négy emberre volt szükségem. Crean-t Wild mellett akartam hagyni, hogy jobbkeze legyen minden ügyes-bajos dologban, de annyira kért, vigyem el őt is, hogy végül megigértem. Hárman tehát már voltunk: Worsley, Crean és én. Összehívtam az embereket, megmagyaráztam tervemet és megkérdeztem, ki vállalkozik. Sokan előléptek abban a nyomban. Végül kiválasztottam közülök McNeish-t, McCarthy-t és Vincent-et. McIlroy és Macklin is nagyon szerettek volna velem tartani, de megértették, hogy kötelességük a betegekkel maradniok. Ahogy végignéztem válogatott legénységemen, bizalmam megerősödött.

Worsley-vel és Wild-dal kimentem a viharban, hogy. megvizsgáljuk a James Caird-csónakot. Csónakunk sohsem festett valami hatalmasnak, de most, amikor a rá váró feladat világában vettem szemügyre, mintha valami csudálatos módon kisebbre zsugorodott volna. ⁽²¹⁾ Rendes bálnavadász-csónak volt, amilyeneket a bálnavadász-hajók visznek magukkal. Elég szilárd alkotmány, de meglátszott rajta, hogy már sok vihart látott. Ahogy mellette álltam és kitekintettem a zúgó tengerre, éreztem, hogy kalandos útra vállalkozom.

Elhívattam McCarthy-t, a hajóácsot, hogy megtanácskozzam vele, mit lehetne tenni a kis hajó érdekében. Kérdésemre kérdéssel válaszolt: elviszem-e magammal?

– El – feleltem neki.

Nagy volt az öröme. Akkor tudta csak meg, hogy a kiválasztottak között van. Elmult már ötven éves, nem is volt teljesen jóerőben, de igen értelmes ember volt és kitűnően értett a vitorlás csónakokhoz.

McCarthy jelentette, hogy ki fog mesterkedni valami tetőfélét a James Caird-re. ha fölhasználhatja az üres ládák fedelét és a négy szántalpat, amelyek eddig is benne voltak a csónakban, arra az eshetőségre számítva, hogy a Graham-földön, a Wilhelmina-öbölben partra szállunk. A tetőt még valami sátorvászonfélével készült kiegészíteni. Azonnal hozzá is fogott.

Dél is elmúlt. A vihar őrjöngőbben dühöngött, mint valaha. Sátrainkat oly erővel tépte-cibálta a szél, hogy – ha ez így megy tovább – semmi nem marad belőlük. El is mentünk, hogy a földnyelv tenger felőli oldalán a hólejtőn kikeressünk valami alkalmas helyet, ahol gödröt vájhatunk a hóba, akkorát, hogy mindnyájan meghúzódhassunk benne. Kiderült azonban, hogy hiábavaló fáradság lenne, mert a hófúvás úgyis betemetné a hólakást.

Másnap (április 20-án) reggelre még tombolóbb lett a vihar. Dolgozni nem lehetett. Felbukkant azonban egy fóka a parton – ezt már mégsem hagyhattuk. Egész hajtóvadászatot rendeztünk ellene, hogy meg ne szökhessen előlünk. Csákány nyelével orron ütöttük és sietve biztonságba vonszoltuk. Öt napi eleség és hat napra való tüzelőnk biztosítva volt a zsákmánnyal.

Szakácsunkat, aki mindig derekasan dolgozott, ezen a napon hirtelen gyöngeségi roham leverte a lábáról. Helyettesítésére kiválasztottam valakit közülünk, aki maga is olyan kimerült volt, hogy – mint mondotta – legjobban szeretne lefeküdni és meghalni. A főzőkályha állandó fűtése, a tüzelőről való gondoskodás olyan fáradalmas és figyelmes munkát kíván, hogy akire ez a feladat háramlik, nem ér rá az – összeomlásra. Csakugyan, alig hogy rábíztam ezt a szerepet, láttam, hogy mily komoly gondot okoz neki az a pár aggályos tisztaságú harisnya, amelyet száradni aggatott föl valaki, gyanus közelségben a mi esti tejünkhöz.

21-én elcsöndesült a vihar. A hajóács összeszedegethette a hozzávaló anyagot a James Caird beborítására. A Stancomb Wills árbocát beleszerelte a James Caird belsejébe, elől és hátul, hogy megerősítse vele a főgerendát és ne billegjen annyira a hajó heves tengerjáráskor. A tető vázát szántalpakból és ládafedelekből rótta egybe. Erre borította rá a vászontetőt. De előbb ki kellett olvasztani a keményre fagyott takarót a fókazsír-kályhán, hogy megfelelő alakú ponyvát varrjon belőle. Amikor készen lett, egész tekintélyes külsőt adott a csónaknak, habár az a kínos érzésem támadt, hogy veszedelmesen emlékeztet a dolog a színpadi díszletekre. De az események során bebizonyult, hogy kitűnően megfelelt céljának s nélküle nem úsztuk volna meg elevenen.

22-én megint megakasztotta előkészületeinket a heves hóvihar. Blackborrow rettenetesen szenvedett elfagyott lábaival. Orvosaink – McIlroy és Macklin – úgy ítélték, hamarosan elkerülhetetlen lesz a műtéti beavatkozás. Akkor azt hitték, nincsen chloroform; később találtak egy orvosságos ládában, azután, hogy mi elindultunk.

Hozzáfogtunk, hogy élelmiszert gyűjtsünk és tegyünk félre a csónak-útra. A fölszerelést is kezdtük összeválogatni a rendelkezésünkre álló szegényes készletből. Két akós-hordót megtöltöttünk vízzel; a vizet a gleccser lábánál gyűjtött jégből olvasztottuk. Lassú, keserves munka. Éjjel is égett a tűz a háj-kályhában; éjjeli őrünk töltögette a vizet a jegesfazékból a hordóba.

23-án megint jó időt kaptunk. Gyorsan haladt a munka. Déltájban vihar kerekedett, csakúgy kergette a havat. Ha olykor kitisztult egy percre, láttuk, hogyan zajlik a jég odakint a tengeren. A jég nyugatról kelet felé elvonult ezúttal, de félő volt, hogy körülzárja a szigetet és napokkal, talán hetekkel elodázza útrakelésünket. Azt nem gondoltam, hogy állandó maradhasson a jég a sziget körül a télen át; azt hittem, a heves szélrohamok és a gyors áramlás mozgásban tartják biztosan.

A tengerparti sziklák tetejéről figyeltük a jégzajt. Elegendőképpen szakadozottnak mutatkozott a jég ahhoz, hogy másnap reggelre kitűzzük az indulást.

Utolsó esténk az Elephant-szigeten fagyos volt és kényelmetlen. Hajnalban talpon voltunk; reggeli után vízre bocsátottuk a Stancomb Wills-et, beleraktuk a készleteket, ruhát, ballasztot, hogy majd átszállítsa a James Caird-re, ha ezt a súlyosabb csónakot vízre engedtük. A ballaszt súlya mintegy öt métermázsa lehetett. Ezenfelül összeszedtünk néhány kerek követ és jeget is vittünk magunkkal, pótlásul a két hordó vízen felül.

Hat ember egy havi szükségletére a rajtunk valón kívül a következő dolgokat vittük magunkkal:

28.6 liter paraffin.

1 bádogtartály methyl-alkohol

Néhány gyertya és egy kis fóka-olaj

30 doboz gyufa

10 doboz másfajta gyujtó (flamers)

1 doboz „kékfény” (fényjelzésre)

2 Primus-kályha

1 Nansen-féle aluminium főzőedény

6 hálózsák

Néhány pár harisnya

3 láda szánutazó-eleség = 300 adag

2 láda „nut food” (diós eledel) 200 adag.

2 láda kétszersült = 600 darab

1 láda cukor

30 csomag „Trumilk" (konzerv-tej)

1 doboz Bovril-kocka (húsleves-konzerv)

1 doboz Cerebos-só

160 liter víz.

50 kg jég.

Sextans

Messzelátók

Prizmás delejtű

Aneroid

Horgony

Térképek.

A tengerjárás enyhe volt, amikor a Stancomb Wills-et vízre bocsátottuk. Félórával később azonban, mikor a nagyobbik csónakra került a sor, hirtelen megélénkült a tenger és nagyon megnehezítette dolgunkat. Sokan derékig átnedvesedtek a művelet közben – nem tréfa dolog a kemény hidegben. A James Caird majdhogy föl nem borult, mikor vízre siklott.

Vincent és McCarthy bele is fordultak a vízbe – keserves balszerencse, mert hisz kérdéses volt, kaphatnak-e száraz ruhát indulásig. Hurley, aki külön vadászott az ilyen balesetekre, sietett lefényképezni a bonyodalmat. Ahogy őt ismerem, bizonyosan szívesen veszi, ha a két ember bennmarad a vízben, amíg közelről lekaphatja őket. Fotográfusunk érzelmeit nem méltányoltuk – s az áldozatokat tüstént kimentettük.

A James Caird kifutott a zátonyokon túlra, a Stancomb Wills melléje állt, átrakta a terhet és sietett vissza új rakományért. Másodszorra került a sor a vizeshordókra. Ezeket a Stancomb Wills kötélre kötve vontatta magával. A csónak nekihajtott a szikláknak, az egyik hordó megsérült. A baleset komoly következményekkel járt: a hordóba behatolt egy kis tengervíz és sós ízűvé vált a tartalma.

Délben a James Caird készen állt az útra. Vincent és az ács átázott ruháikért cserébe kaptak száraz ruhát az ottmaradóktól. Utitársaim ott álltak a csónakban, várták az indítást.

A Stancomb Wills-en visszavitettem magam a partra, hogy még egy komoly szót váltsak Wild-dal. Megmondtam neki, hogy rábízom, gondjaiba ajánlom társainkat, legyen bölcs és megfontolt vezetőjük. Aztán sorra elbúcsúztam társaimtól. Néhány perccel később a James Caird-en voltam megint. A Stancomb Wills-en levők utolsó jókívánságaitól kísérve fölvontuk vitorlánkat, elvágtuk a kötelet és elsiklottunk északkelet felé. Megható volt látni a parton állók elárvult csoportját. Háromszoros szívélyes éljent kiáltottak felénk és integettek, míg csak el nem tűntünk szem elől. Szívük tele reménységgel – bíztak bennünk, hogy visszajövünk értük, s meglátják még boldogan hazájukat.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Csónakon a háborgó oceánon.

Minden vitorlát kifeszítettünk, a James Caird gyorsan távolodott a parttól. Társaink apró, fekete pontok voltak már csak, majd végleg eltűntek szemünk elől. A nyugati szél gyorsan ragadott minket a jégzaj felé. Csakhamar belekeveredtünk a jég közé. Fölálltam a csónakban, félkézzel átöleltem az árbocrudat, úgy irányítottam a kormányzást. A sűrű jégzaj csaknem egészen kelet felé kényszerített. Délután hat órára egy keskeny csatornán át kikeveredtünk a jégövből, nyilt víz terült el előttünk. A hullámok járása megélénkült, alig tudtuk megfőzni húskása vacsoránkat a Primus-lámpán. Hárman is vesződtek a főzéssel, térdelve, kucorogva a fedélalatti szűk kis térségen. Ha ponyvánk nincs, egyáltalában nem égethettük volna a főzőt.

A következő tizenhat nap története egyetlen óriási harc az elemekkel: a subantarktikus oceán méltó volt téli rossz híréhez. Tomboló hullámhegyek hátán hánykolódtunk. Elhatároztam, hogy előbb északnak igyekszem, legalább két nap, hogy aztán enyhébb időjárás mellett csapjak keletnek, egyenesen Dél-Georgia felé.

Kétóránként váltottuk fel egymást a kormányrúdnál. Aki szabad volt, a nyirkos hálózsákba bújva igyekezett felejteni gondjait. A csónak nem volt kényelmes. Kivált első éjszakánk volt rémesen kényelmetlen; örültünk, mikor hajnalodott és a reggeli főzéséhez foghattunk.

Szűk fekhelyünkön szorongva, át meg átnedvesedve a folytonos permetegtől, egész úton keservesen szenvedtünk a hidegtől. Széllel és viharral küzködtünk szakadatlanul, mikor anélkül is félholtak voltunk. Olykor csak hajszálon múlt, hogy mindenestől el nem süllyedtünk. Bátorító volt a tudat, hogy általában mégis a cél felé tart velünk a csónak, de voltak napok és éjszakák, amikor irány és cél nélkül hányódtunk a tajtékzó tengeren.

A vihar alig-alig csillapult az egész úton. Oly parányi volt a csónakunk és oly nagy a tenger, hogy vitorlánk sokszor lagymatagon fittyent le két hullámhegy között, hogy egy pillanattal később, fölkapaszkodva a következő hullámtaraj tetején, annál elsodróbb erővel ragadjon meg a vihar ereje.

Voltak pillanatok, amikor fölülkerekedett jó kedvünk és szívből felkacagiunk. Igaz, ritka volt az ilyen.

Harmadnap északnyugati szélvész tombolt. Keletnek fordultunk. A ponyvatetőt tartó szántalpak és ládafedelek meglazultak, a ponyva megereszkedett és összegyűlt benne a víz. Tizenkét helyen is csurgott be a víz a csónakba, elől és hátul. Sokat lapátoltuk a vizet, de sehogy sem tudtuk megvédeni ruhájukat a nedvességtől. A ponyva tetejéről szivárgó víz kellemetlenebb volt a becsapó hullámoknál. Nem volt tenyérnyi száraz hely a csónakban. Végül is egyszerűen magunkra borítottuk Burberry-köpönyegünket és tűrtük a mindenen átszüremkedő vizet. A vízmeregetés az őrszem dolga volt.

Valójában azonban egyikünk sem pihent igazán. A csónak örökös mozgása lehetetlenné tette a nyugalmat. Dideregtünk, minden tagunkat fájlaltuk, a sós tengervíz fölhólyagosította bőrünket. És kínzott az aggodalom. A nappali félhomályban négykézláb kucorogtunk a ponyva alatt. Hat órára teljes lett a sötétség és reggel hét előtt egymás arcát se láttuk. Néhány gyertyánkkal gazdaságosan kellett bánnunk, hogy étkezések idején legyen mivel világítani.

Mégis volt egy száraz pontja otthonunknak: az eredeti, szilárd tető alatt, a csónak orrában. Ott őriztük kétszersültünk egy részét a tengervíz ellen. De alig hiszem, hogy a sósvíz ízétől pillanatra is szabadult volna valaki közülünk egész utunkban.

A csónakban való mozgás nehézkességének meg lett volna a maga humoros oldala, ha nem lett volna oly kínos és gyötrelmes. A csónak hosszában csak úgy tudtunk előrébb jutni a ládák és kövek között, ha négykézláb átmászunk az ülések alatt. Őrváltáskor néven szólongattam mindenkit, hova lépjen és mikor, mert ha mindenki egyszerre mozdul meg, fejetlenség keletkezik és összevissza zúzzuk magunkat.

Négy óránkint váltottuk fel egymást a szolgálatban. Hárman fenn voltunk, hárman pihentünk. A szolgálat így oszlott meg: egy ember a kormánykötelénél, második a vitorlánál ügyelt, a harmadik meg kanalazta ki a vizet a csónakból. Ha kevés volt a víz a csónakban, néha hasznát vettük szivattyúnknak, amelyet Hurley fabrikált az Endurance iránytűjének a tokjából.

Amíg az őrszemek a süvítő szélben áztak és dideregtek, a fölváltottak siettek bebújni a nyirkos hálózsákokba, hogy ellophassanak még valamit elődjük testének melegéből. De még ezt a csekély kényelmet se élvezhettük mindig fölváltás után. A ballasztként hozott nehéz köveket kellett gyakran ide-oda rakosgatni, hogy egyensúlyba hozzuk a hajót, de meg azért is, hogy helyet csináljunk a szivattyúnak. A szivattyú csöve meg folyton bedugult az olvadó hálózsákok és prémes lábbelik szőrétől.

A kövek átrakosgatása kimerítő, keserves munka volt. Ballasztnak nagyon hasznosak lehettek, de mint súlyok, amiket ide-oda kell emelgetni ilyen összezsúfolt helyen, egyszerűen hajmeresztők voltak. Testünk minden tagja élénken tiltakozott ez ellen a munka ellen. Másik forrása volt szenvedéseinknek, hogy átázott ruhájuk feldörzsölték testünket; bajainkat fokozta a sós víz marása. Sohasem aludtunk, csak amúgy lopva elszundítottunk, hogy hamarosan fölriadjunk megint valami új kínra és küzdelemre. Nekem külön is kijutott a bajból: még a jégtáblán tettem szert jól kifejlett csúzos csipőfájásomra.

Némi derűt az étkezések hintettek ebbe a siralmas életbe. Megpróbáltatásaink közepette életbevágóan fontos volt, hogy szabályszerűen igyekezzünk táplálkozni.

Hogy gyertyakészletünket kíméljük, kiürítettünk egy kis bádogdobozt és olajmécset mesterkedtünk belőle. A belet vitorlavászon rongyából sodortuk hozzá. Éjjelente nagy segítségünkre volt ez a mécses. Fűtőanyag – petróleum – dolgában elég jól állottunk.

A negyedik napon heves délnyugati viharszél késleltetett. Ezidáig naponta 110–130 kilométert tettünk meg – szép eredmény kisméretű vitorláinkkal.

Kivetettük „horgonyunkat”, hogy annak a súlya (mert hiszen nem fenékbe kapaszkodó valóságos horgonyról van szó) lehúzza a csónak orrát. Háromszögletes vitorlavászon-zsák volt a „horgony”; rákötöttük a csónak kötelére és lebocsátottuk. A „horgony” súlya segített, hogy a csónak a szél irányában maradjon. De még így is temérdek vizet nyelt a csónak, szüntelenül munkában volt a szivattyú és kanalaztuk a vizet derekasan. Ezerszer is úgy látszott, hogy megmerül a James Caird. De végül is felülkerekedett.

A viharok szülőhelye a délsarki kontinens fölött van. Fagyos lehelletük leszállította a hőmérséket 16–18 fokra a fagypont alá. ⁽²²⁾ A permeteg megfagyott a csónakon: a csónak orra, oldalai, fedele vastag jégpáncélt öltöttek. Ez a jég csökkentette a csónak úszóképességét s ez magában új veszedelmet jelentett. De egy tekintetben jelentékeny előny is rejlett benne: megszűnt a víz csepegése és szivárgása a ponyva tetejéről. De nem engedhettük, hogy a jég súlya meghaladjon bizonyos mértéket, ezért hát fölváltva csúsztunk-másztunk a fedélzeten és csapdostuk le a jeget, ami szerszám éppen akadt a kezünkbe.

Hatodnapra tapasztalni kezdtük, hogy a James Caird elvesztette rugalmasságát. Nem szökött föl fürgén a közeledő hullámhegyre. A rárakódó jég megtette hatását: nem úgy viselkedett mint csónak, hanem mint valami fatörzs. Tenni kellett valamit. Mindenekelőtt vízbe hajítottuk a csónak oldalához fagyott tartalékevezőket. Maradt kettő. Azután kidobtunk két prémes hálózsákot; 18 kg volt a súlyuk, egyenkint. Maradt négy hálózsákunk, ebből három volt használatban, a negyedik tartalékban, az esetre, ha valamelyikünk kidőlne. A többit megtette a jég lefaragása, letördösése. A James Caird, mintha újjászületett volna, szökkent megint hullámról-hullámra.

Délelőtt a csónak hirtelen nagyot zuhant, bele a hullámvölgybe. A kötél a „horgonnyal” eltűnt. Ez súlyos baj volt. Ez volt egyedüli eszközünk, amellyel a csónak orrát viharban a tengerhez láncolhattuk vitorlafeszítés kockázata nélkül. Most már föl kellett vonnunk a vitorlát és rábíznunk magunkat sorsunkra. A szél csakhamar ismét szárnyára vett. Föllélekzettünk.

Fagyássebek kínoztak, ujjunk, kezünk csupa hólyag volt, de kitartottunk az egész nap tomboló viharban. Éjjelre megenyhült a szél és vele a hullámok járása.

A hetedik nap reggele nem volt nagyon szeles. A kurtára fogott vitorlát kiengedtük és egyenesen Dél-Georgia felé irányítottuk ismét csónakunkat.

Hat napja nem jutottunk hozzá, hogy helymeghatározást végezzünk. Most kibukkant a nap, Worsley megmérhette a hosszúságot. Reméltük, derült marad az ég délig és megmérhetjük a nap delelésének magasságát és megtudjuk végre, hol is járunk tulajdonképpen.

Furcsa képet nyújthatott a csónak ezen a reggelen. Sütkéreztünk a napon. Hálózsákjainkat fölaggattuk az árbocra száradni, harisnyát, egyebet szétteregettünk a fedélzeten. Delfinek játszadoztak fujtatva a hajó körül, sarki galambok húztak el fejünk fölött. Ezek a kis fekete-fehér madarak olyan barátságosan tekintettek reánk. A kiterjesztett szárnyú, komor fekete albatroszokról ezt nem mondhattuk el. Hideg, fénylő szemük valami egészen személytelen érdeklődéssel figyelte küzdelmünket, hogy fenntartsuk magunkat a zajló tengeren.

Kéjelegtünk a napfény melegében. Az élet, végtére, nem is olyan rossz. Ruhánk száradóban, s ha kényelmetlenül is, csak hozzájutunk meleg ebédünkhöz. A hullámjárás élénk, de nem csap be a csónakba és fürgén siklunk célunk felé. Délben Worsley a csónak párkányán egyensúlyozva magát, félkézzel a főárboc kötelébe kapaszkodva megmérte a napmagasságot. Az eredmény várakozáson felül kedvező. 700 kilométernél többet megjártunk, csaknem felét az egész útnak Dél-Georgiáig. Úgy látszik, mégis csak keresztültörünk.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Partraszállunk Dél-Georgiában.

Délután élénkülő friss szélben gyorsan szeltük a hullámokat. Rá sem eszméltünk igazán, milyen roppantul kicsi a mi csónakunk, amíg ki nem sütött a nap. Olyan alacsonyan ültünk a vizen, hogy minden emelkedő hullám elfödte előlünk az eget. Egyik pillanatban nyomasztó érzéssel ébredtünk tudatára az elemek elsöprő hatalmának, a rákövetkezőben ismét remény és bizalom kapta meg szívünket, amikor csónakunk könnyedén fölsiklott a hullámhegy tarajára és fehér tajtékkal túrta szét maga alatt.

Puskám velem volt, de nem vitt rá a szívem, hogy elpusztítsam a mi kis légi útitársainkat, a sarki galambokat, a friss pecsenye kedvéért. Lőhettünk volna albatroszt, de az oceán vándor-királya olyasféle érzést keltett bennünk, ami – későn bár – ama régi tengerészt áthatotta. ⁽²³⁾

Az út nyolcadik, kilencedik és tizedik napján kevés említésre méltó esemény adódott. Heves szél fújt és szüntelen erőfeszítésbe került a csónak kormányzása, de szép iramban haladtunk célunk felé és éreztük, hogy végül is diadalmaskodunk. Sokat szenvedtünk a hidegtől, mert életerőnk a silány táplálkozás, a viszontagságok és a tagjainkat megerőltető görcsös testtartás következtében hanyatlóban volt.

Életkérdés volt, hogy éjjelente meleg tejet kapjon mindenki, ha meg akartuk érni a reggelt. Tizedik éjjel Worsley nem tudta kiegyenesíteni a testét a kormányrúd mellett töltött órák után. Úgy kellett életre dörzsölni, hogy bebújhassék hálózsákjába.

A tizenegyedik napon (május 5-én) heves északnyugati viharszél kerekedett, délután pedig délnyugatira fordult. Az ég beborult, időnként erősen havazott, ami csak még elviselhetetlenebbé tette a háborgó hullámokat. Éjfélkor én ültem a kormánynál; egyszerre észreveszem az ég tiszta szalagját dél és délnyugat között. Boldogan jelentem a jó hírt társaimnak, hogy derül már az ég, amikor ráeszmélek, hogy amit a felhők hasadékának néztem, nem ís a felhők közt van: egy rettentő hullám fehér taraja.

Huszonhat éve járom a tengert, ismerem haragvását és mosolyát, de ily óriási hullámot még soha nem láttam. Mintha az egész oceán megemelkedett volna, valami egészen más volt ez, mint az a fehér sörényű tenger, amely napok óta oly fáradhatatlanul ostromol. Fölkiáltottam:

– Az istenért, fogódzzatok meg! Mingyárt elnyel!

A feszült várakozás óráknak tetsző pillanata után csónakunkat hátára vette a hullám és úgy lendített magával, mint valami dugót a parti hullámtörés. Azután lecsapott a mélybe – mintha forrongó üstbe taszított volna a meggyötrött víztömeg. Félig megmerülve, hatalmas rázkódással – de valahogy túlélte ezt is a csónak, reálapulva a halálos súlyú víztömegre. Az életéért küzdő ember energiájával lapátoltuk a vizet csónakunkból; tíz percnyi bizonytalanság után éreztük, hogy újra erőre kap alattunk a csónak. Úszott megint és nem imbolygott részegen, mintha megkótyagosodott volna a tenger rohamától.

Ha eddig is kényelmetlen volt az állapot a csónakban, ez a ránkzúduló vízözön még lehetetlenebbé tette helyzetünket. Minden ruhánk csurom vizes volt, főzőkályhánk valahol a csónak fenekén hányódott a vízben. Hajnali három óra lett, mire meggyujthattuk főzőkészülékünket és meleg italhoz jutottunk. Vincent már egy hete végkép letört.

Másnap (május 6-án) megjavult az idő. Kibukkant a nap. Worsley megfigyeléséből kitűnt, hogy már 200 km-nyire sincsen Dél-Georgia északnyugati csúcsa. Két nap múlva, ha kedvez a szél, meglátjuk az ígéret földjét. Itt az ideje, mert ivóvizünk rohamosan fogy. Jegünk elfogyott napokkal ezelőtt, az Elephant-szigetről hozott vizünk maradékára voltunk utalva. Szomjúságunkat növelte, hogy a megsérült fenekű hordó vizét ittuk s az sós ízt kapott a tenger vizétől.

Hatalmába kerített a szomjúság. De nem mertem megnövelni a vízadagot – ellenkezőleg, leszállítottuk – mert megtörténhetett, hogy kedvezőtlen szél elterel bennünket és napokkal később érünk partot. A szomjúság a legégetőbb kín. Sósvíztől nyirkos ruhánk és a sós permetegtől meghasogatott arcunk még csak fokozta szomjúságunkat. Nagyon szilárdnak kellett lennem, hogy megtagadjam a másnapi vízadag előlegezését, amit több ízben kértek tőlem.

Kissé keletebbre tartottunk, hogy biztosan nekimenjünk a szigetnek. Ha balra túllövünk a célon, és elszalasztjuk a sziget északi csúcsát, sohasem sikerül visszatérnünk többet. Eznap és a rákövetkező napon lidércnyomásként üldözött a szomjúság. A hajótörés veszedelme eltörpült őrjítő szomjúságunk mellett. Egyetlen derült pillanat az volt, amikor éjszakánkint, szolgálatban, megkaptuk a csésze forró tejet. Keserves napok voltak ezek, de közeledett a megváltás. Május 8-a viharosan indult, északnyugati szélrohamokkal. Délelőtt tízkor tengerifű foszlánya himbált el mellettünk, a szárazföld első, örvendetes híradása. Egy órával később két tengerifüvön tutajozó búvárrécét láttunk. Tudtuk már, hogy a szárazföld nem lehet messzebb 20-30 kilométernél. Ezek a madarak olyan bizonyságai a föld közelségének, akárcsak a világítótorony fénye, mert sohasem merészkednek messze be a tengerbe.

Növekvő mohósággal kémleltük a láthatárt. Délben félegykor a felhők résén át McCarthy megpillantotta Dél-Georgia komor szirtjeit, kerek tizennégy napra az Elephant-szigetről való indulásunk után. Boldogító pillanat. Szomjúságtól gyötörten, didergőn, legyengültségünkben is boldog öröm sugárzott arcunkról. Bajaink hamarosan véget érnek!

A part felé igyekeztünk, hogy kikötőhelyet keressünk. A hullámverdeste sziklák fölött a szirtpárkányon cserjék zöldelltek. Előttünk és délre tőlünk hullámtorlaszok tanúskodtak róla, hogy a part mentén zátonyok húzódnak, amelyek még nincsenek térképezve. A sziklás part meredélyesen száll alá és folytatódik a tengerben. Szomjúságunk és kimerültségünkben nyugalom és víz után epekedtünk – de öngyilkosság lett volna ekkor és itt megkísérelni a partraszállást.

Közelgett az éj és kedvezőtlen idő jelei mutatkoztak. Nem tehettünk mást, a tengeren kellett töltenünk az éjt. Szomjúságunk olyan gyötrelmes volt, hogy alig érintettük az ételt. A hideg velőkig hasogatta legyengült testünket. Reggel ötkor a nyugati szél átcsapott északnyugativá és egyszeriben olyan őrjöngő orkán kerekedett, amilyenhez foghatót aligha ért még meg valamelyikünk. Keresztül-kasul száguldtak a hullámok, üvöltött a szél, a tenger egész felülete füstölt-sustorgott a kavargó permetegtől. Hullámvölgyből hullámtarajra repült parányi csónakunk. Tudtuk, hogy a szél és a tengerjárás nekikerget a partnak, de nem tehettünk semmit ellene.

Ott virradt ránk a hajnal a vihar szántotta oceánon. Elmúlt a reggel és földnek nyoma sincsen. Délután egy órakor a szétszakadozó fellegek hasadékán pillanatra szemünkbe tűntek a sziget szaggatott kőszirtjei. Megértettük, hogy helyzetünk válságos. A láthatatlan szirtfalakhoz való közeledésünk gyorsaságát megítélhettük abból, hogy miképpen növekedett a meredélyes parti sziklákon megtörő hullámok dörgő robaja. Kifeszítettük a fővitorlát, abban a reményben, hogy kivergődhetünk a veszedelemből.

Hevesen bukdácsolt a James Caird, nyelte a vizet mindenfelől. Szomjunkat is feledtük a közvetlen fenyegető veszedelemben. Meregettük a vizet, elegyengettük a túlsúlyul hozott köveket. Időnként föl-fölvillant a part – közelebb és közelebb.

Tudtam, hogy délre tőlünk van Annenkow szigete. Kicsiny, tökéletlen térképünk jelzett valami bizonytalan zátonyokat a sziget és Dél-Georgia közti átjáróban. Nem mertem rábízni magunkat, habár végső szükségből megkísérelhettük volna a partra-szállást a sziget széltől védett oldalán.

Az alkonyat az Annenkow-sziget közelében ért utol; a félhomályban hófedte hegy komorlott fölöttünk. Kevés reményünk lehetett, hogy túléljük az éjszakát. Éreztük, hogy közelget a végső kimerülés. Hat óra után, amikor a sziklapáncélba vert partok hullámtorlaszain táncolt a csónak s legbaljóslatúbban festett a helyzet: fordult minden jóra. Siker és kudarc közt hajszálvékony a határ.

A szél más irányba csapott. Sikerült elfordulnunk a parttól. Majdnem ugyanakkor, amikor megenyhült a vihar, kiesett a szeg, amely az árbocrudat a keresztüléshez kapcsolja. Ha az orkán idején történik ez, semmi meg nem ment a pusztulástól. Az árbocrudat úgy töri ketté, mint egy sárgarépát. A farköteleket, amelyek hátra és oldalt tartják az árbocot, leszereltük volt annak idején a rárakódó jég miatt és nem voltak nagyon erősen megszilárdítva. Hálásak lehettünk, hogy a csapszeg helyén maradt az orkán idején.

Eltávolodtunk megint a parttól. A végkimerülés közönye fenyegetett. Vizünk csepp sem volt már. Éreztem, hogy bármibe kerül is, másnap partra kell szállnunk. Leszállt az éj. Fáradtan és vágyakozva vártuk a reggelt. Hajnalban csaknem szélcsend fogadott, de a tengert keresztben járó hullámok borították. Lassan közeledtünk a parthoz.

Észrevettem egy nagy öblöt; azt gondoltam, csakis a Haakon-király öble lehet. Elhatároztam, hogy ott szállunk partra. Arra felé irányítottuk a csónak orrát; a föltámadó északnyugati szél újabb viharral fenyegetett. Minden oldalról haragos szikla-zátonyok meredeztek. Nagy gleccserek nyúltak le a tengerbe. Kikötőhely nem mutatkozott. Tajtékot túrt a tenger a zátonyok fölött és mennydörögve ostromolta a partot. Feketéllő fogsorként zárták el az öblöt a szaggatott zátonyok; túl rajta a tekintélyes nagyságú öböl csöndes tüköre.

A zátonyok sorában egyhelyütt rés mutatkozott. Arra felé tartottunk. De még egyszer visszavert a tenger. A szél megfordult és egyenesen az öböl felé fújt. Láttuk a zátonyok közt nyíló bejárót és nem közelíthettük meg egyenesen. Erre-arra cikázva végül is áthajtottunk rajta és benn voltunk az öbölben. Az öböl félkörének legmélyebben benyúló pontja lehetett tőlünk még vagy tizenöt kilométer.

Alkonyodott. Az öböl déli oldala felé igyekeztünk. ahol egy kis öblözet mutatkozott. A csónak orrában felállva dirigáltam a kormányzást a kis öblözetet védő zátonyok között. A tengerifű ellepte bejáró olyan keskeny volt a sziklák között, hogy be kellett vonnunk evezőinket. A hullámverés belódított a kis öbölbe és a fokozódó sötétségben partot ért a csónak.

Kezemben a rövid kötéllel partra szöktem, utánam hárman is kiugráltak. Átadtam nekik a kötelet es én egy másikkal fölkapaszkodtam a sziklák közé, hogy ott valahol erősítsem meg. A nedves sziklákon, emeletmagasságban, megsiklottam s majdhogy be nem fejeztem ezt az egész történetet, éppen amikor már biztonságba jutottunk. Egy csipkézett sziklatömb mentett meg a nagyobb zuhanástól -de egyúttal alaposan megzúzódtam rajta. Megkötöttem a kötelet s néhány perccel később mindnyájan biztonságban voltunk.

Csörgedező csermely édes muzsikája ütötte meg fülünket. A következő pillanatban térdre vetettük magunkat és hosszú kortyokban nyeltük a tiszta, jéghideg vizet. Új élet költözött belénk. Hasonlíthatatlan pillanat!

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Dél-Georgia szigetén.

Első feladatunk volt a készleteket és a ballasztot kirakni a csónakból, hogy éjszakára biztonságba helyezhessük. A kirakodással elkészülvén, megpróbálkoztunk kihúzni az üres csónakot a szárazra. Ekkor láttuk, milyen gyöngék vagyunk. Egyesült erővel se bírtuk. Időről-időre megismételtük a kísérletet. Mindhiába. Látnivaló volt, hogy ennünk kell előbb és pihennünk, addig nem bírjuk kivonszolni a James Caird-et.

Hozzákötöttük a csónakot egy hatalmas sziklához, hogy később őrt állítsunk melléje. Crean-t átküldtem a kis öböl baloldalára, tőlünk 30-40 lépésre, ahol bejövetkor észrevettem egy kis barlangot. A sötétben nem sokat látott Crean, de jelentése alapján áthordtuk a hálózsákokat a szikla üregébe. Megfőztük vacsoránkat. Étkezés után aludni küldtem társaimat, én meg kimentem a James Caird őrizetére, hogy neki ne csapkodja a hullámverés a parti szikláknak.

Keserves munka volt megvédeni a csónakot a sötét éjszakában. Olykor bele kellett rohannom a forrongó vízbe. Hosszú kötélre fogva igyekeztem távol tartani a parttól.

Órák múltával, mikor már nem bírtam a küzdelmet az álmossággal, Crean-t szólítottam oda magam helyett. Mialatt Crean őrködött, a csónakot elvitte a víz. Szerencsére mifelénk vitte és sértetlenül kihalásztuk. A barlangból alig-alig lehetett kilátni a csónakokra; a sötétlő szirtfalak elfogták a világosságot. Crean-t óránkint váltották fel a többiek az éjjel.

Reggel (május 11-én) megerősítettük magunkat egy újabb étkezéssel és nekifohászkodtunk megint a csónak felvonszolásának. Megvártuk, míg hátára veszi a hullám kis hajónkat, akkor belekapaszkodtunk és nagy erőfeszítéssel apródonkint kivontattuk, föl egészen a tussock-fű felső határáig, ahol már kétségtelenül biztonságban volt magas vízálláskor is. Ennek a feladatnak a befejeztével pillanatnyi gondjainkat elvetettük, nyugodtan kutathattuk föl a környéket és tervelgethettük ki, mihez fogjunk legközelebb. Napos tiszta idő volt.

A Haakon király öblének északi és déli oldalán, hatalmas gleccserekkel végigszántott meredek hegyláncok emelkednek. Nyilvánvaló volt, hogy innen a kis öbölből nem hatolhatunk be a sziget belsejébe. Ki kell eveznünk a nagy öbölbe.

Kis barlangunkban igyekeztünk elviselhető fekvőhelyet rögtönözni. A durva kavicsot beszórtuk a csaknem száraz tussock-fűvel. A szirtfalról négy-öt méter hosszú jégcsapok lógtak le a barlang szája elé. A jégcsapok, mint valami függöny, védtek minket. Megtoldottuk őket az evezők segítségével kifeszített vitorlákkal, és a körülményekhez képest kényelmes szállásra tettünk szert. Száraz volt legalább. Ruháinkat bátran bevihettük. Tűzhelyet építettünk és hálózsákjainkat és takaróinkat leteregettük körülte. A barlang mélysége harmadfél méter volt, szélessége a nyílásánál negyedfél méter.

Amíg a többiek a tanyát rendezgették, Crean-nel megmásztam a tussock-fű borította hegyoldalt a part mögött. A magaslatról messze kilátás nyílott az öbölre. Albatrosz-fészkeket találtunk és a fészkekben fiókákat. Kövérek, hatalmasak voltak. Ezúttal nem tarthatott vissza az Ancient Mariner, hogy néhányat föl ne áldozzunk belőlük.

Legnagyobb nyugtalanságot a tüzelő kérdése okozta. Még tíz napra való tüzelőnk volt. Azt már tudtuk, hogy madárpecsenyénk lesz – de ha meleg ételt akartunk, tüzelőről kellett gondoskodni. Petróleumunk fogyatékán volt, ennek egy részét a szigeten való átkelésre kellett félretennünk. Elefánt-fókáknak, fókának nyoma sem volt. Reggel tüzet gyújtottunk a barlangban – a csónak felső oldalaiból szereztük a fát – pompásan élveztük a meleget és a nagyszerű Irish stew-t, a napos szakács főztjét. Crean kitett magáért.

Négy albatrosz-fióka vándorolt a fazékba egy adag Bovril-lal megsűrűsítve. Húsuk fehér volt és leves, még a csontjuk is majd elolvadt a szánkban. Emlékezetes lakoma volt ez. Utána megszárítottuk dohányunkat a parázson és elégedetten pöfékeltünk.

Utunk végső szakasza hátra volt még. Azzal tisztában voltam, hogy egészségi állapotunk, de főleg McNeish és Vincent állapota nem engedi meg, hogy újból tengerre szálljunk. Erre tehát csak a végső esetben gondolhattunk. Csónakunk sem volt már olyan karban, hogy vele megkerülhessük a szigetet. Tengeren csaknem 300 kilométerre voltunk Stromness bálnavadász-állomástól.

A másik lehetőséget kellett választanunk: átvágni a szigeten. Ha nem tudunk átvágni, meg kell próbálnunk élelemhez és tüzelőhöz jutni és áttelelni. Kétségbeejtő reménytelen vállalkozás. Az Elephant-szigeten huszonkét társunk sínylődik, keservesebben mint magunk, és várja epedve a segítséget, amit csak mi vihetünk meg nekik. Törik-szakad, neki kell vágnunk, habár napokba fog telni, amíg annyira erőre kapunk, hogy kievezzünk vagy vitorlázzunk az öböl szájához, ami innen 17–18 kilométer. Ezt az időt a lehetséges előkészületekre kell fordítani.

Éjfél előtt kevéssel északkeleti viharszél támadt, esővel és darával. s mire megvirradt, úgy kimelegedett az idő, hogy hónapok óta nem élveztünk már ilyen enyhe időt. A barlang szájánál függő jégcsapok rohamosan olvadtak, s ugyancsak fürgén igyekeztünk ki- és bejártunkban átkapni a fejünket a jégcsapok alatt, hogy a nyakunkba ne szakadjanak. Amíg benn reggeliztünk, zuhant le egy töredék; lehetett vagy nyolc kiló.

Nyugalmas huszonnégy óra következett. Javítgattuk ruháinkat, számba vettük holminkat, ettünk és pihentünk. Már jóval előbb felfedeztük, hogy partraszálláskor elvesztettük a kormányrudat. Bizonyosan beleütődött valami sziklába és levált valahogy. Kerestük mindenütt a parton, a sziklák között: nem találtuk. Súlyos veszteség volt ez, még ha jó időben evezünk is ki az öbölbe.

Délután Crean és McCarthy lehozott hat albatrosz-fiókát. Igy hát megint volt friss eledel. A hőmérséklet ezen az éjjelen 4-5 Celsius fok körül lehetett. A szokatlanul enyhe időben kényelmetlenül éreztük magunkat szállásunkon. A parton dörgött, morajlott a jég, de most lábunk alatt a szilárd talaj, csöppet sem zavart nyugalmunkban.

Május 13-án reggel az öböl tele volt még jéggel, de a dagály délutánra elvitte magával. Különös dolog történt ekkor. A kormányrúd, amely előtt nyitva állt a mérhetetlen Atlanti-oceán, imbolyogva beúszott a mi pici öblöcskénkbe Egyre közelebb és közelebb jött, evezővel a kezünkben lestük – és csakugyan, elcsíptük, partra húztuk.

Derült és verőfényes nap volt ez. Ruhájuk száradófélben, erőnk visszatérőben. Délután megkezdtük a James Caird előkészítését a Haakon király öblébe vivő útra. Worsley-vel átkapaszkodtam a magaslaton északkelet felé, hogy szemügyre vegyem a nagy öblöt és tájékozódjunk útunk első szakaszáról. Fárasztó kapaszkodás volt. Két óra alatt mégis olyan magasra jutottunk, hogy pompásan végigláttunk a kékvízű öblön kelet felé. Megragadó látvány. Abból a hegyvidékből azonban, amelyen majd át kell vágnunk, hogy eljussunk a sziget tulsó oldalára, a bálnavadász-állomásra, édes-keveset láttunk. A kirándulás eredménye néhány pingvin és egy elefánt-fóka.

Fáradtan és éhesen érkeztünk meg a barlangba. Pompás albatrosz-csirkevacsora várt ránk. Meglepetésül erre előszedegettük zubbonyunk alól mi is a mi zsákmányunk néhány válogatott falatját.

Május 14-én megtettük előkészületeinket a másnap reggeli indulásra, föltéve, hogy az idő kedvező marad. Az átázott ruhák okozta kínzó hólyagok tünedezőben voltak testünkről. Még egyszer utoljára ellátogattunk az albatroszok fészkeihez. Nem szívesen támadtuk meg ezeket a madarakat, de éhségünk olyan hatalmas volt, hogy elnyomta lelkifurdalásunkat.

Május 15-e nagy nap volt. Reggeli után fölrakodtunk csónakunkra és letaszítottuk a meredek parton, bele a hullámokba. Az északnyugati szélrohamok elől fürgén menekült a James Caird a tenger felé. Reméltük, hogy elefánt-fókákat találunk a felső parton. Csakugyan. Ahogy közeledtünk az öböl fejéhez, már hallatszott az ordításuk és kevéssel utóbb észrevettük az idomtalan testű állatokat.

Megkerültünk egy magas gleccserkoptatta előfokot az északi oldalon és kevéssel dél után partra vontuk csónakunkat. A part alacsony volt, fövenyes és kavicsos. A dagály vízvonalán felül tussock-fű nőtte be. Százával hevertek az elefánt-fókák, évekre elég lett volna a húsuk és szalonnájuk. Kikötő-helyünk mintegy harmadfél kilométerre volt nyugatra az öböl északkeleti sarkától. Keletre tőlünk gleccsernyelv tolult le a partra, de azért volt annyi szabad tér, hogy átjussunk az öböl fejéhez, kivéve magas vízálláskor, vagy ha nagyon heves volt a hullámverés.

Hideg eső kerekedett; amily gyorsan csak lehetett, fölvontattuk a csónakot a magas vízállás vonala fölé és fölfordítottuk. Hamarosan egész kellemes házikóvá alakítottuk át a csónaklakást, à la Peggotty. ⁽²⁴⁾ A James Caird egyik oldala köveken nyugodott, alacsony bejárót alkotva. Húsban, tüzelőben bővelkedvén, elégedetten vonultunk be a Peggotty-tanyára.

Tanyánk a Haakon király öblének északi oldalán volt. A bálnavadász-állomásra a gleccser-nyelv körül vitt az út. Onnan havas lejtőn kapaszkodott fölfelé a nagy Allardice-hegylánc hágójára, Dél-Georgia fő hegygerincére. A hágó jól szembetűnt.

Úgy terveztem, hogy megmásszuk a hágót, aztán majd a helyszínén döntjük el, merre felé ereszkedjünk le keletnek a Stromness-öbölbe, amelyben három állomás is van a kisebb öblözetekben: Leith. Husvik és Stromness.

Kedden, 16-án rossz időt kaptunk. Egész nap a fölfordított csónak alatt maradtunk. Alacsony volt a tanya, szorongva fértünk el benne, de teljes védelmet nyújtott az időjárás ellen; elégedetten néztünk körül benne.

17-én Worsley-vel terepszemlére indultam, szeles esős időben. Dara is esett. Megkerültük a glecscser-nyelvet, átkeltünk néhány nagy moréna- és görgetegháton. Azt tapasztaltuk, hogy szánon jól járható az üt az öböl északkeleti sarkáig. Megeredt a hó és a további útra semmi tájékozódást nem szerezhettünk. Meg voltam mégis elégedve az eredménnyel, mert járható hólejtőre találtam, amelyen át nyilván feljuthatunk a szárazföldi jégtakaróra. Worsley úgy 8zámította térképünk alapján, hogy tanyánkról Husvik-ig az egyenes távolság 31-32 kilométer. De mi nem remélhettük, hogy egyenes vonalban szelhessük át a szigetet. A hajóács hozzáfogott, hogy szánt rójjon össze a hegyi átkelésre. A rendelkezésére álló anyag kevés volt és alig megfelelő.

Május 18-án fölvontattuk szánunkat a gleccsernyelv alsó szélére. A szán súlyos volt és nehézkes.

Mingyárt láttam, hogy három ember nem fog tudni megbirkózni vele a sziget hófedte belsejében, a glecscserek és havas csúcsok között. Elhatároztuk, hogy a hálózsákokat hátrahagyjuk és igen könnyű fölszereléssel vágunk neki az útnak – hárman.

Három napra való élelmet szándékoztunk vinni: a „szánutazó adagokat” és kétszersültet; azonkívül a Primus-lámpát olajjal tele, a kis főzőkészüléket, az ács szekercéjét (jégcsákány helyett) és a hegymászó- kötelet.

Két doboz gyufánk volt, egy tele és egy, amelyikből már hiányzott. A tele dobozt hátrahagytuk a tanyán és a másikat vittük el. 48 szál volt benne. Lábbeli dolgában rosszul álltam, mert nehéz csizmámat a jégtáblán hagytam és csak egy könnyű pár cipőin volt, siralmas állapotban. Úgy segítettünk rajta, hogy néhány csavarszeget tettünk bele. A szeget a James Caird-ből vettük ki.

Korán lefeküdtünk. Nyugtalanságom nem hagyott aludni. A hegymászó csoport útja minden valószínűség szerint nehéz lesz; három társunk sorsa Is aggasztott. akiket hátra kell hagynunk. Vincent nem volt járóképes. McNeish is gyenge állapotban. Ezek ketten nem gondoskodhattak magukról, velük kellett hagynom McCarthy-t, hogy gondjukat viselje. Ha mi nem érjük el a bálnavadász-állomást, McCarthynak meggyűlik a baja.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Átvágunk Dél-Georgia hegyein.

Keveset tudtunk a sziget belsejéről. Soha senki sem hagyta még el a partokat, a bálnavadászok járhatatlannak tartották a hegyeket.

Péntekre virradólag már két órakor fölkeltünk, egy órával később készen volt a húskása. Teli hold ragyogott a felhőtlen égen. Lenyeltük az ételt és elindultunk. Az első nehézség mingyárt a gleccsernyelv szélén mutatkozott. A gleccser ujjak módjára nyúlt le a tengerbe. A hullámok elérték az ujjak hegyét s nekünk úgy kellett futva átrohanni szakaszonként, amikor a víz vissza-visszahúzódott. Aztán megkezdtük a hólejtő megmászását kelet felé.

A hó felszíne csalódást okozott. Bokán felül süppedtünk bele s csak lassan haladtunk. Két órai kapaszkodás után 750–800 méter magasságban jártunk a tenger színe felett. A hold fényénél láttuk, hogy mily szaggatott, riasztó hegyi világba jutottunk. Amerre nézünk, magasba tornyosuló hegyormok, megmászhatatlan kőszálak, meredélyes hólejtők, fenyegető gleccserek. A hólejtő, amelyen jártunk, hegygerincre kapaszkodott föl, utunk egyenesen a tetőre vezetett. A hold, jó barátunk, hosszú árnyékot vetett: így figyelmeztetett rá, hogy szakadék fölé jutottunk. Elkerültük a tátongó szakadékot, amely egy hadsereget elnyelhetett volna. A hólejtő tetejére érve köd ereszkedett. Magunkra kötöttük a hegymászó-kötelet. Előre mentem utat törni. Csaknem sík platóra jutottunk. A kötél arra is jó volt, hogy egyenes irányt tarthassunk. A hátul járó kiáltásaival figyelmeztetett, ha balra vagy jobbra kitértem. Akárcsak valami hajó, kormányoztuk magunkat – „jobbra tarts”, „balra tarts”, „előre”. Igy baktattunk előre a ködben két teljes óra hosszat.

Hajnalhasadáskor a köd részben eloszlott. Ezer méter magasságból hatalmas befagyott tavat láttunk magunk alatt. Megálltunk, hogy harapjunk egy falat kétszersültet és megvitattuk, lemenjünk-e a tó sima felszínére vagy fenn maradjunk a hegyháton, amelyre följutottunk. Elhatároztam, hogy lemegyünk és a tavon folytatjuk utunkat, minthogy beleesik az útirányunkba. Egy órai elég könnyű ereszkedés után hasadékok kezdtek mutatkozni a hóban. Gleccseren jártunk. A köd fölszállt és akkor láttuk, hogy a mi tavunk a láthatárba olvad – megértettük, hogy a nyílt tenger terül el szemeink előtt, a sziget keleti partján.

Nyilván fölértünk a Possession-öböl fölé. Azon a helyen a sziget szélessége nem több 9–10 kilométernél a Haakon király-öblének befűződéséig. Durva térképünk nem volt pontos. Nem volt mit tenni, mint megint csak fölkaptatni a gleccserre. Hét óra volt ekkor; nem telt két órába, hogy visszahódítsuk az elvesztett utat.

Fölértünk megint a gerincre, aztán délkeletnek csaptunk, mert a térképből azt láttuk, hogy még két másik öböl mélyed bele a partba Stromness előtt. Bátorító volt a tudat, hogy a keleti part tengerére pillantunk már alá, bár nyilvánvaló volt, hogy a partszegély járhatatlan a meredek szirtek és gleccserek miatt.

De emberek éltek ott, villamos világítású házakban! Hírek vártak ránk a nagyvilágból és mindezeken fölül, a keleti part huszonkét társunk megmentését jelentette számunkra.

*

A napkelte jó időt igért; enyhén emelkedő fennsíkon vitt utunk fölfelé, már az első órai út után törölgettük verejtékünket. Túlkerülve egy összehasadozott területen, megálltunk első étkezésünkre. Méter mély lyukat vájtunk a hóban és beletettük a Primus-főzőkályhát. Hamar bekebeleztük a húskását és tovább bandukoltunk egy éles hegygerinc felé, amely szembetűnt két csúcs között. 11 órára majdnem fölértünk a tetejére.

A lejtő meredekre vált, lépcsőket kellett vágni bele. A szekerce kitűnően bevált erre a célra. Fönnálltam végre a gerincen, a többiek tartották a kötelet és várták a híreket. A kilátás csalódást okozott. Meredélyes fal bukott alá félezer méteres mélységbe, amelybe mintha úgy hajigálták volna bele a fantasztikus jégtömegeket. Út sehol. Kelet felé havas fennföld emelkedett vagy 1200 méter magasságba. Északnak meredek gleccserekben bukott le az öblökbe, délen a szárazföldi jégtakaró hatalmas nyúlványai szaggatták meg. A mi ösvényünk a gleccserek és ezek között a nyúlványok között vezetett, de előbb le kellett szállnunk a hegygerincről, amelyen állottunk.

Lépcsőket faragtunk, úgy vágtunk neki oldalvást egy dolomit kőszál körül. Ott is hasonló meredély fogadott. Északkeleten hólejtőt vettünk észre. Azon talán leszállhatnánk – gondoltuk – arra irányítottuk lépteinket és egy óra alatt lenn voltunk.

Megkerülve a hegy lábát. Óriási félkörös vízmosáshoz értünk, amely enyhe kaptatóban végződött. Elmúlt dél. Ettünk valami meleget és nekieredtünk megint az útnak, föl a gerincre. Fáradalmas mászás után fenn álltunk ismét a tetőn. Szemem előtt ugyanolyan járhatatlan hegyfal bukott le a mélybe.

Hátam mögött ködfellegek gyülekeztek és lenn a völgyben találkoztak a kelet felől gomolyogva gördülő köd felhőivel. A természet figyelmeztetése volt ez, igyekezzünk lejutni innen a magasból, mielőtt beburkol a köd és a sötétség.

Mintegy 1400 méter magasan jártunk ekkor. Fontos volt, hogy sietve lejussunk a legközelebbi völgybe. Sem sátrunk, sem hálózsákunk, ruháink is nagyon viharvertek voltak. A távolban, lenn a völgyben, alattunk tussock-füvet láttunk a part közelében, ha lejuthatunk, talán gödröt vájhatunk a hóba, kibélelhetjük száraz füvel és kényelmesen átéjszakázhatunk.

Elindultunk lefelé. Csakhamar följutottunk egy másik hegyhát tetejébe. Esteledett. Letekintettem a túlsó oldalon, aztán odafordultam aggódó társaimhoz: „Gyertek, fiúk”. Perc alatt ott álltak mellettem a jeges gerincen. amely meredeken futott le a mélybe és csak alább ment át valahol menedékesebb hólejtőbe.

Nem láttuk a meredély végét. Eszünkbe jutott, hogy bizony függőleges falban is végződhetik. De a hátunk megett gomolygó köd nem engedett sok tétovázni való időt. Eleinte lassan ereszkedtünk lefelé, gondosan vágtuk a lépcsőket a kemény hóba, azután lágyabb lett a hó, szelidebb a lejtő. Eloldottuk a kötelet s amúgy gyerekek módjára leszánkáztunk a meredeken – szánkó nélkül. A lejtő alján nekifutottunk egy hótorlasznak. Két-három perc alatt siklottunk vagy 300 métert. Visszanéztünk. A köd már nyújtogatta utánunk szürke ujjait.

Kelet felé, amerre igyekeztünk. hófedte fennsík választotta el az északi part gleccsereit a délnek letoluló jégtömegektől. Utunk óriási szakadékok sorai közt vezetett. A növekvő hideg miatt elejtettük a táborozás gondolatát. Este hatkor újabb étkezés és azzal elindultunk fölfelé. Az éjszaka a sarkunkban volt, már egy órája bandukoltunk tökéletes sötétségben és figyeltük, mikor érünk szakadékhoz. Nyolc órakor kibukkant a hold és ezüstös fényt vetett ösvényünkre. Lágy hóban meneteltünk. Éjfél felé megint 1200 méter magasságban jártunk. A barátságos holdfény volt útmutatója fáradt lábainknak. Nem kívánhattunk volna jobb vezetőt.

Éjfél után közel jártunk egy nagy hómező széléhez. Egy szolid lejtő csábított, térjünk arra felé. A lejtő aljában – úgy képzeltük – ott kell lennie a Stromness-öbölnek. Több mint húsz órája voltunk már úton egyfolytában, rövid pihenőket leszámítva. Éjfél után egy órakor gödröt vájtunk a hóban, havat halmoztunk köréje és meggyújtottuk a Primus-lámpát. Worsley és Crean régi dalokat dudolásztak, miközben a Primus vidáman duruzsolt. Szívünk tele volt kacagással, ha nem is fakadt nevetésre meghasogatott fonnyadt ajakunk.

Félórával később úton voltunk megint, lefelé a tengerpartra. Majdnem biztosra vettük, hogy a Stromness-öböl fölött vagyunk. Boldogan ismertünk rá olyan „jelekre”, amelyek emberi lakóhely közelségére vallanak. A hold barátságos arca már felhők mögé rejtőzött – könnyebben megtévesztett a táj alakulása. Szépséges reményeink hamarosan megrendültek. Hasadékok figyelmeztettek rá, hogy újabb gleccseren járunk. Szememmel követtem a szaggatott felszínű jégtömeget – csaknem a tenger partjáig. Tudtam, hogy nincsen gleccser a Stromness-öböl táján. Ez tehát csak a Fortuna-gleccser lehetett. A csalódás fájdalmas volt. Visszafordultunk és vonszoltuk föl megint magunkat a gleccseren. Nagyon fáradtak voltunk.

Reggel öt órakor a hegylánc sziklasarkantyújának lábánál voltunk. A magaslatról dermesztő szél fújt, elhatároztuk, hogy egy szikla védelme alá vonulunk pihenni. Letettük a hóra botjainkat és a szekercét, azokra ültünk rá, egymás mellé húzódva és egymást átkarolva. Azt gondoltam, ilyen módon fölmelegedünk és nyugodhatunk egy félórácskát. Perc se telt bele, két társamat elnyomta az álom. Ráeszméltem, mily végzetessé válhatnék, ha mind a hárman elaludnánk egyszerre. Az álom, ilyen viszonyok közt, csak átmenet a halálba. Öt perc múlva felköltöttem őket. Útnak indultunk. Olyan merev volt minden tagunk, hogy jó darabon nem tudtuk kiegyenesíteni térdünket.

Hegyormok csipkézett vonala emelkedett velünk szemben, mint valami fogsor, amelynek egyik foga hiányzik: a hágó, amelyen át utunk vezetett. Az a hegysor volt ez, amely a Fortuna-öböltől délnek vonul. Nagyon meredek lejtő vezetett fel rá; a hágó felől pedig dermesztő, fagyos szél süvített. Nyugtalan szívvel, fáradt testtel vonszoltuk magunkat keresztül a hágón reggel hat órakor. Ha a túloldal járhatatlan: kétségbeejtő helyzetbe kerülünk.

Husvik kikötőjének hullámos ívű szirtalakulata föltűnt jobbra tőlünk a hajnali pirkadásban. Szótlan némaságban szorítottunk kezet egymással. Úgy éreztük, végére értünk küzdelmes utunknak – pedig hiszen még jó húsz kilométernyi fáradalmas út várt reánk. Worsley ünnepélyesen csak ennyit mondott:

– Boss, túlságosan szép ez, hogy igaz lehessen.

Nekieredtünk a lejtőnek. Láttuk már a fekete parton megtörő apró hullámfodrokat, tipegő pingvineket, a homokban elnyúló fókákat. A Fortuna-öböl keleti karéja volt ez.

A lejtő, amelyen lefelé haladtunk, hirtelen meredélybe megy át a part fölött. Fölvillanyozott kedvünkben semmi föl nem tartóztathatott.

Vidám hangulatban ültünk neki a reggelifőzésnek. Amíg a reggeli készült, fölkapaszkodtam egy magaslatra, hogy gyönyörködjem a föltáruló képben. Félhétre járt. Megremegtem az örömtől – nem gőzsíp hangja volt az, ami megütötte a fülemet?! Nem mertem elhinni, de titkon tudtam ám, hogy a bálnavadász-állomásokon ebben az órában van az ébresztő.

Leszállva a többiekhez, elmondtam nekik a dolgot. Izgatottan lestük óránkon a 7 órát, amikor a bálnavadászokat munkába terelik. Percnyi pontossággal megszólalt a gőzsíp. Soha nem hallottunk édesebb muzsikát. Az első “emberi” hang, amely kívülről, a nagy világból, elhatott fülünkbe 1914 decembere óta. Az a sípszó elmondta nekünk, hogy emberek vannak közelünkben, hajók vannak útrakészen, hogy talán napok múlva útban leszünk visszafelé az Elephant-szigetre, hogy hazahozhassuk hajótörött társainkat. Nehéz leírni ennek a pillanatnak a meghatottságát. Szenvedés és fájdalom, viharos csónak-út, éhség, fáradtság, kimerítő menetelés – minden feledve volt. Átadtuk magunkat a tökéletes megelégedés érzésének – a megelégedésnek, amit a végrehajtott munka ébreszt szívünkben.

A terepszemle nem nyujtott világos képet a környékről. A helyzetet feltártam Worsley és Crean előtt. Nyilván azon a havas lejtőn kell lefelé indulnunk, amelyik Husvik irányában vonul.

Fiúk – mondtam nekik – ez a hólejtő úgy látszik szakadékban végződik. De talán nem végződik szakadékban. Ha nem megyünk le rajta, tíz kilométeres kerülőt kell tennünk, míg leérünk a síkra. Mit csináljunk?

– Vágjunk neki – felelték nyomban mindketten.

Így hát elindultunk lefelé.

Ott hagytuk az üres Primus-lámpát. Egy napi élelmiszer-adagot vittünk magunkkal fejenkint és egy-egy darab kétszersültet. Mély hóban tapostunk. Százötven méteres ereszkedő után tisztán állt előttünk, merre kell haladnunk. A legközelebbi akadály egy meredélyes kékjegű lejtő. Worsley és Crean a szekercével lyukat vájtak, abban szilárdan megvetették lábukat, aztán kötélen lebocsátottak engem s én útközben lépcsőket vájtam a jégbe, míg csak végére nem értem 15 méter hosszú hegymászó kötelünknek. Ott akkora lyukat faragtam a jégbe, hogy mind a hárman megállhassunk benne. Társaim lejöttek hozzám a kész lépcsőfokokon, aztán leeresztettek engem újabb 15 méterre – és így ment ez tovább, míg csak le nem értünk a lejtő aljára. Ezen a fáradságos módon két órába tellett a 150 méternyi ereszkedő. Félútra leérve merőlegesen irányt változtattunk balfelé, mert észrevettük, hogy a szekercével kivagdosott jégdarabok a lejtő alján nagy zökkenéssel az űrbe potyognak. Végül, hálás örömünkre, nyugvópontra értünk: sziklák meredeztek ki a jégből. Onnan láttuk, hogy abban az irányban, amerre megkezdtük a lépcsők faragását, veszedelmes falban végződik a meredély.

Ezzel még nem volt vége az ereszkedőnek. Síkos lejtőn folytattuk a leszállást, ismét a szekerce segítségével, megviselt nadrágjaink nem kis veszedelmére. Amikor megérkeztünk a lejtő aljára, már csak 4–500 méter magasságban voltunk a tenger fölött. Ez az ereszkedő viszonylag könnyű volt, helyenkint füves foltokra jutottunk. Percek alatt lejutottunk a fövenyes tengerpartra. Gyors léptekkel mentünk tovább a part mentén egy másik füves hegygerincig. Ott találkoztunk első jelével az emberi élet közelségének. Fóka teteme hevert ott, amelyet kevéssel előbb ölt meg valaki. Csakhamar újabb fókatetemekhez értünk. Lőtt sebeik tanúskodtak róla, hogy ember jár a közelben. Később tudtam meg, hogy Stromness-ből járnak körül a fókavadászok csónakon a Fortuna-öböl partja mentén.

Délben jócskán fenn kapaszkodtunk ismét a hegyoldalban, az öböl tulsó oldalán, és félórával később fennsíkra értünk. Onnan már csak egy hegyháton kellett átkaptatnunk, mielőtt leereszkedünk Husvik-ba. Én jártam elől. Egyszerre csak térdig vízbe zuppantam és nyomban utána egyre mélyebben és mélyebben süppedtem a beszakadt hókérgen keresztül. Levetettem magamat a hóra és odakiáltottam a többiekhez, hogy cselekedjenek ők is így, hogy fekvőhelyzetben eloszoljék a súlyunk. Hófödte tavon voltunk. Néhány másodpercig fekhettünk így, aztán nagy óvatosan fölemelkedtünk és mintha tojások közt járnánk, lépegettünk tovább vagy kétszáz lépésnyire, ahol a térszín emelkedéséből láttuk, hogy kijutottunk a tó partjára.

Félkettőkor fölkapaszkodtunk az utolsó hegy-hátra; A 7–800 méteres magaslatról megpillantottunk egy kis gőzöst. Bálnavadász-hajó volt, éppen befelé tartott az öbölbe. Kevéssel később vitorláshajó árbocai bukkantak föl a kikötőben. Apró emberi alakok vonták magukra figyelmünket. Csak azután vettük észre a stromnessi bálnavadász-állomás pajtaszerű épületeit. Ezen a helyen megálltunk néhány percre és még egyszer kezet szorítottunk meghatottan.

Óvatosan indultunk lefelé a lejtőn, amelynek alján kényelem és meleg várnak reánk. Az út utolsó szakasza különösképpen nehéznek bizonyult. Hiába kutattunk csak annyira-mennyire is biztonságos ereszkedőt a jégborította meredek hegyoldalon. Egyedüli lehetséges ösvénynek mutatkozott az a mélyen bevésődő meredek vízmeder, amelyen át hegyipatak zuhogott alá a fensíkról a tengerbe. Jeges vízben gázolva követtük a csermely futását. Derékig átnedvesedtünk. Dideregtünk a hidegtől és holtfáradtak voltunk.

Egyszer csak kellemetlen hang ütötte meg fülünket. Más viszonyok között zenei hangnak is beillett volna. Vízesés zuhogása volt. Rossz helyen jártunk. A vízesés tetejéről óvatosan lekukucskáltunk és észrevettük, hogy 8–10 métert zuhan a patak vize. Két oldalt járhatatlan jégszirtek meredeztek.

Kimerült állapotunkban alig gondolhattunk rá, hogy visszaforduljunk. Lefelé pedig csupán magán a vízesésen lehetett lejjebb kerülni.

Némi nehézséggel sziklához erősítettük kötelünket, aztán Worsley és én lebocsátottuk Creant. Ő volt a legnehezebb ember közöttünk. A kötélen függve egészen beleveszett a zuhatag vizébe és lélekzet után kapkodva érkezett meg a vízesés aljára. Utána én siklottam alá a kötélen, majd Worsley, aki a legkarcsúbb és legfürgébb legény volt közöttünk. A vízesés alján megint szárazra jutottunk.

A kötelet nem szerezhettük vissza. A szekercét lehajítottuk a vízesés tetejéről és a hajónaplót is, egyik zubbonyunkba burkolva. Ennyi volt az, átázott ruháinkon felül, amit magunkkal hoztunk az Antarktiszró], amely felé másfél éve kitűnő hajóval, tökéletes fölszereléssel és – duzzadó reménységgel keltünk útra. Ennyi volt amit magunkkal mentettünk – kézzel foghatót. Emlékekben annál gazdagabbak voltunk. Átfúrtuk magunkat a külső dolgok kérgén. Láttuk Istent az Ő nagyszerűségében, hallottuk a Természet lélekzetvételét. Kitapintottuk az ember meztelen lelkét.

Dermedten a hidegtől, de könnyű szívvel, boldogan indultunk tovább a bálnavadász-állomás felé, amely innen már csak két-három kilométer lehetett. Az utazás nehézségei mögöttünk voltak. A gondolat, hogy nők is lehetnek az állomáson, kínosan eszméltetett rá vad külsőnkre. Megpróbáltuk kicsípni magunkat. Bozontos szakállunk nőtt az útban, hajunk összecsapzott. Mosdatlanok voltunk Esztendeje viselt ruháink toldottak-foldottak és szennyesek. Kellemetlenebbül festő három csavargót alig lehetett elképzelni. Worsley ruhájának valamelyik zugából előkotort néhány „biztos-tűt” és némi igazításokat vitt véghez, amelyek csak annál kiáltóbbá tették ruházatunk jóvátehetetlen fogyatkozásait.

Fürgén szedtük a lábunkat és mikor egészen közelébe értünk az állomásnak, két kis fiúval találkoztunk. Tíz-tizenkét évesek voltak. Megkérdeztem őket, merre lakik az intéző. Nem feleltek. Sokat mondó pillantást vetettek ránk és azzal uccu neki, eliramodtak, ahogy a lábuk bírta őket.

Elértük a telepet, átloholtunk az „emésztő ház”-on, amely sötét volt belül. A ház túlsó végén kijutottunk a szabadba. Egy öreg ember vetődött utunkba. Meg se várta, hogy kérdezhessünk valamit. Ijedten menekült, mintha magával az Ördöggel találkozott volna. A fogadtatás nem volt valami szívélyes. Kiértünk a rakodópartra, az ügyeletes fől sem nézett munkájából.

– Itthon van Mr. Sorlle? – kérdeztem.

– Itthon – felelte és ránk meresztette a szemét.

– Szeretnénk beszélni vele.

– Kik maguk? – kérdezte.

– Hajótöröttek; a sziget tulsó feléről jövünk.

– Átjöttek a szigeten? – kérdezte. Hangjából kiérzett, hogy nem hiszi.

De azért elment az intéző házába. Mi követtük. Később tudtam meg, hogyan jelentett be bennünket Mr. Sorlle-nak. Azt mondta neki:

– Három furcsa képű ember van itt, azt mondják, a túlsó partról jönnek és ismerik magát. Kinn hagytam őket. (Érthető óvatosság, kétségkívül.)

Mr. Sorlle kijött az ajtóba és így szólított meg:

– Nos?

– Nem ismer? – kérdeztem.

– A hangját ismerem – felelte bizonytalanul. – Maga a Daisy matróza.

– Shackleton vagyok.

– Jöjjenek be. Jöjjenek be.

– Mondja csak, mikor lett vége a háborúnak?

– A háborúnak nincs vége – felelte. – Milliószámra gyilkolják egymást az emberek. Európa megőrült. Az egész világ megőrült.

Mr. Sorlle vendégszeretete nem ismert határt. Azt sem várta meg, hogy lerántsuk fagyos csizmáinkat, már vonszolt be magával és leültetett meleg, kényelmes szobájában. Nem voltunk olyan állapotban, hogy leülhessünk bárkinek a házában, amíg meg nem mosdunk és át nem öltözünk, de a telep intézőjének szívességéből akár azt hihettük volna, nem irtózik együtt lenni velünk egy födél alatt. Kávét adott nekünk és cakes-et, norvég módra, aztán fölvezetett az emeletre, a fürdőszobába. Lehajigáltuk rongyainkat és kéjes gyönyörrel tisztára sikáltuk, csutakoltuk magunkat. Fürdő után pedig gyönyörűséges új ruhába bujtunk – az állomás raktárából kaptuk – és megszabadultunk fölösleges üstökünktől. Aztán következett a fényűző ebéd. Mr. Sorlle beszámolt intézkedéseiről. Szivélyessége nem ért véget a személyünkről való gondoskodásával. Mialatt fürödtünk, kiadta a rendeletet az egyik bálnavadász-hajónak, készüljön föl azonnal, hogy még az este elindulhasson a sziget túlsó partján hagyott három társunkért. Meghánytuk-vetettük a terveket.

Úgy intéztem, hogy Worsley elmegy a mentőhajóval, hogy megmutassa a pontos helyet, ahol hajóácsunk két rokkant társával tanyát ütött, magam meg megkezdtem nyomban az előkészületeket az Elephant-szigeten maradt társaink megmentésére. A Haakon király öblébe induló bálnavadász-gőzöst két nap múlva vártuk vissza és pedig Grytviken-en keresztül, ahonnan 1914 decemberében útra keltünk dél felé. Azt akartuk, hogy az ott állomásozó kormányzó mielőbb értesüljön az Endurance sorsáról. Az is lehet, hogy levelek várnak ránk ott.

Worsley aznap este (május 20-án) tíz órakor szállt fel a bálnavadász-hajóra. Másnap a segítőhajó kikötött a Haakon király öbölben. Worsley csónakon ment tovább a Peggotty-tanyára. A három ember boldogsága határtalan volt, hogy megmentik őket, de – nem ismerték meg Worsley-t. Bozontos üstökű, nagyszakállú, piszkos csavargóként hagyta el őket és frissen borotvált, kifinomult gentlemanként tért vissza értük, alig két napra rá. Azt hitték róla, bálnavadász. Az egyik meg is kérdezte tőle, miért nem jött át senki miközülünk.

– Mit beszélsz? – felelte Worsley elámulva.

– Azt hittük, a Boss, vagy valaki a mieink közül is eljön értünk – magyarázták.

– Mi van veletek? – kérdezte Worsley.

Akkor kezdtek ráeszmélni, hogy hiszen a pajtásukkal beszélnek, akivel másfél éve sülve-főve együtt voltak.

A bálnavadászok néhány perc alatt összeszedték és behordták holminkat csónakukba. Eloldották a James Caird-et, fölvontatták hajójuk fedélzetére és elindultak visszafelé. Május 22-én alkonyatkor futott be a hajó a Stromness-öbölbe. A bálnavadászok összegyűltek a parton, hogy fogadják a megmentett csoportot és lássák a csónakot, amelyen 1500 kilométert hajóztunk azon az oceánon, amelyet oly jól ismernek és rettegnek.

*

Ha visszapillantok ezekre a napokra, nem kételkedem, hogy a Gondviselés vezérelt bennünket, nemcsak a hómezőkön keresztül, – a vihar korbácsolta fehér tengeren is, amely az Elephant-szigetet Dél-Georgiától elválasztja. Harminchat órás szakadatlan vándorlásunkban, keresztül Dél-Georgia névtelen hegyein és gleccserein: gyakran úgy tűnt föl nekem, négyen vagyunk, nem hárman. Worsley-nek is, Crean -nek is ez volt az érzése.

Az ember érzi „az emberi szavak szegénységét, a halandó beszéd durvaságát”, amikor a megfoghatatlant kísérli meg elbeszélni – de utazásunk beszámolója nem lehetne teljes, ha nem érintenénk ezt a különös megilletődést, amely szívünket áthatotta.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Megmentjük a hajótörötteket.

Első éjszakánk a bálnavadász-telepen felséges volt. Crean és én Mr. Sorlle házának egyik gyönyörűséges hálószobájában kaptunk éjjeli szállást és olyan kényelmet élveztünk, hogy nem tudtunk aludni. Odakünn sűrűn kavargott a hó. Megérkezésünk után két órával vihar kerekedett, tartott másnap egész nap; a hegyek lejtőjén száguldva hordta a havat. Kérdés, mi sors várt volna ránk, ha ott ér a hóförgeteg a viharban. Hálásak voltunk biztonságunkért. Reggelre mindent vastagon lepett be a hó.

Reggeli után Sorlle körülvitt motoros csónakán Husvik-ba. Éber figyelemmel hallgattuk elbeszélését a háborúról. Mintha csak halottainkból ébredtünk volna rá erre a világra – erre az eszeveszett világra – időbe telt, amíg hozzáidomítottuk elménket ezekhez a regeszerű történetekhez. Nemzetek vérben-vasban, hősiesség, embermészárlás... A szemünket dörzsöltük álmélkodásunkban. A mi esetünk azt hiszem, egyedülálló. Nem volt még egy civilizált ember a hat világrészben, aki ily tökéletes tudatlanságban leledzett volna a világot megmozgató eseményekről, a világtörténelem legnagyobb háborújának két esztendejéről, mint mi, amikor idecsöppentünk a stromnessi bálnavadász-telepre.

Sorlle-tól hallottam az első hírt az Aurorá-t ért balesetről. Az Aurorá-t a vihar a Ross-tengeren a McMurdo-átjáróból – a téli szállás mellől – kisodorta a nyilt tengerre. Akárcsak az Endurance, az Aurora is sokáig vergődött a jég fogságában, de szerencsésen kiszabadult és elérte New Zealand-et. A parti csoportról semmi hír. Részleteket nem tudott Sorlle. Határozottabb formában csak azután értesültem az eseményekről, amikor megérkeztem a Falkland-szigetekre. Ez a hír csak annál kívánatosabbá tette, hogy a Weddell-tengeri hajótörötteket megmentsük, amily gyorsan csak lehet, hogy azután szabad legyek, ha tenni kell valamit a Ross-tengeri csoportért.

Husvik-ba való megérkezésünkkor, vasárnap (május 21-én) reggel régi barátom, Bernsten polgármester és a kis telep többi tagjai meleg fogadtatásban részesítettek. A kikötőben ott horgonyzott a legnagyobb bálnavadász-hajók egyike, a Southern Sky (“déli ég”). Téli szállásra vonult már ide. Nem volt módunkban azonnal érintkezésbe lépni a hajó gazdáival (angol társaság hajója), de magamra vállalván minden felelősséget, Bernsten intézkedett, hogy a hajó útnak indíttassék az Elephant-szigetre. Aláírtam egy biztosítási szerződést a Lloyd útján a hajó biztosítására.

Thom kapitány, expedíciónk régi barátja, véletlenül éppen Husvik-ban volt hajójával, az Orwell-lel. Bálna-olajat rakodott brit lőszergyárak számára.

Thom azonnal önként ajánlkozott rá, hogy velünk jön, akármilyen minőségben. Kértem, jöjjön úgy, mint a Southern Sky kapitánya. Könnyűszerrel összetoboroztuk a legénységet: a bálnavadászok örömest vállalkoztak a bajba jutott emberek megmentésére. Azonnal hozzá is fogtak a dologhoz; készséges kezek megkönnyítették a munkát. Az állomás raktáraiból összevásároltam minden szükséges készletet és fölszerelést, nem feledkezvén meg apró kényelmi dolgokról sem megmentendő társaink számára. Kedden reggel a Southern Sky készen állt az elvitorlázásra.

Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezen a helyen is köszönetet mondjak Dél-Georgia norvég bálnavadászainak együttérzéséért és segítségéért. Hálával emlékezem arra a sok szívességre, amit a tengerentúl élveztem mindenfelé. Ezek között igen-igen emlékezetes marad az a vendégszeretet és támogatás, amivel Dél-Georgiában találkoztam. A tengeren testvériség uralkodik. A hajósnép, amely a tengert szolgálja és a tengeren szenved, élénken átérzi tengerjáró testvérének küzködését és szorongató helyzetét.

McCarthy, McNeish és Vincent hétfőn délután partra szálltak. Meleg szállás, bőséges táplálkozás rohamosan erőre kapatta őket. McCarthy siralmas bőrben volt, amikor kilépett a fürdőkádból. Ötven éven felül volt és az erőfeszítések jobban megviselték, mint akármelyikünket. Éppen ideje volt, hogy megérkezzék a megmentés. Hazaküldtem őket Angliába, magam meg Worsley-vel és Crean-nel felszállottam a Southern Sky mentőhajóra.

Thom kapitány hajóján hétfőn este összeverődött egy kis társaság – bálnavadász-hajók kapitányai, felnőtt fiaikkal, akik az apjuk mesterségét folytatják – csupa viharedzett férfi, akik jól ismerik a komor és álnok déli tengereket; öröm volt ilyen érdeklődő emberek előtt mesélgetni viszontagságos csónakútunkról.

*

Kedden (május 23-án) reggel a Southern Sky csavarja búgni kezdett; a bálnavadász-telep gőzsípjai megszólaltak, hogy szavukkal szerencsés utat kívánjanak. Hajóutunk Elephant-szigete felé eseménytelenül indult. Gyorsan haladtunk, de növekedett a hideg és aggasztó jelei mutatkoztak a gyülekező jégnek hajónk körül. A frissen fagyó jég között föl-föl-bukkantak a zajló jég hatalmas tömegei.

Azzal tisztában voltam, hogy a jégzajlásba nem merészkedhetünk be. Kis acélgőzösünk nem állna ellen a jég ostromának. Vissza kellett vonulnunk a biztos kudarc elől észak felé. 26-án reggel kikeveredtünk a lepényjég közül. 28-ának reggele borult volt és komor. A hajó orrát ismét délnyugatnak irányítottuk, de délután feltűnt a láthatáron a szilárd jégzaj határozott vonala. 130 kilométer választott el az Elephant-szigettől. Nem vághattunk neki a leküzdhetetlen akadálynak. Megint visszafordultunk északnyugatnak. Másnap pontosan északnak voltunk a szigettől és még egy kísérletet tettünk. Sűrű jégzaj fogadott amelyben mozdulni se tudott volna hajónk.

Fájdalmas volt a kudarc ennyi küzdelem után, de szemébe kellett néznünk a változhatatlannak. A Southern Sky mérsékelt vastagságú jég közé se nyomulhatott be; idestova benne voltunk a télben és tartanunk kellett tőle, hogy a jég esetleg hónapokig nem bocsát ki karmai közül. A Southern Sky csak tíz napra való szenet vihetett s már hat napja úton voltunk. 900 kilométerre jártunk a Falkland-szigetektől és körülbelül 1100 km-re Dél-Georgiá-tól. Elhatároztam, hogy a Falkland-szigetekre hajózunk, ott szerzek egy megfelelő gőzöst és másodszor is megkísérlem az eljutást a hajótöröttek szigetére.

Kedvezőtlen időjárással küzdve érkeztünk meg Port Stanley-be május 31-én. Onnan kábel útján már érintkezésbe léphettünk a nagyvilággal. A kikötőmester elénk jött fogadtatásunkra. Partra szálltam, hogy találkozzam a kormányzóval, Douglas Young-gal. Azonnal megígérte segítségét. Telefónon beszélt Harding-gal, a Falkland-szigeti állomás intézőjével. Élénk sajnálkozásomra megtudtam, hogy megfelelő hajó nincs jelenleg a szigeteken.

Még az este táviratot küldtem György királynak: az első híradást az Endurance sorsáról és az expedíció további kalandjairól. Másnap megérkezett a király távirata: "Örömmel hallom szerencsés megérkezését a Falkland-szigetekre és remélem, hogy társait az Elephant-szigeten hamarosan sikerül megmenteni. George R. I.”

Közelgett a tél. Sürgető volt, hogy mentől előbb útra kelhessek a hajótöröttek felé. Emberéletekről volt szó. Minden késedelem veszedelmessé válhatott.

Ajánlották, hogy mentőhajót küldenek Angliából, de annak a megérkezése hetekbe telt volna. Időközben szikratávírón és kábel útján kérdést intéztem a dél-amerikai köztársaságok kormányaihoz, nem bocsátanának-e rendelkezésemre megfelelő segítőhajót. Fahajóra volt szükségünk, amely behatolhat legalább a könnyebb jégzajba, és amely elegendő gyorsjáratú és sok szenet vihet magával.

A világ minden tájáról elhalmoztak üdvözletekkel és szerencsekívánatokkal. A jó barátok százainak szíves érzése igazán jóleső öröm volt az aggodalom és szorongatottság napjaiban.

A brit tengernagyi hivatal értesített, hogy nincsen céljainknak megfelelő hajó Angliában és október előtt nem várható a segítség. Azt válaszoltam, hogy az késő. Akkor érkezett meg a montevideoi brit miniszter távirata, hogy az uruguayi kormánynak van egy hálóvontató halászhajója. Neve: Instituto de Pesca No. 1. Szilárd kis gőzös. A kormány áldozatkészen fölajánlotta, hogy tökéletesen fölszerelteti, átküldi a Falkland-szigetekre, hogy elvigyen bennünket az Elephant-szigetre. Örömmel fogadtam el az ajánlatot. A hajó június 10-én megérkezett. Nyomban útra keltünk dél felé.

Az időjárás nem kedvezett, de a kis gőzös szépen haladt. Harmadnap hajnalán föltüntek az Elephant-sziget hegyormai. A reménység már hullámzásba hozta szívünket – de akkor jött a leselkedő ősi ellenség, a jégzaj és a szigettől 35 kilométerre megállított bennünket. Minden igyekezetünk hiábavaló volt, hogy keresztültörjünk az akadályon. A sziget jobbra esett tőlünk, de semmikép nem közelíthettük meg.

A uruguayi gépész jelentette, hogy három napi szene maradt és utasítást kellett adnom a visszafordulásra. Sűrű köd rejtette el szem elől a sziget alacsonyabb lejtőit. Társaink a tanyahelyről nem vehették észre a hajót. Csaknem szén nélkül és megsérült gépekkel érkeztünk meg Port Stanley-be. A Glasgow angol hajó meleg szívélyességgel üdvözölt, amikor behajóztunk a kikötőbe.

Az uruguayi kormány fölajánlotta, hogy átküldi a hajót Punta Arenas-ba (a Magalhaes-szorosban), száraz dockban kijavíttatja és akkor még egy kísérletet tehetünk. De az idő drága volt, ezek az előkészületek soká elhúzódtak volna. Megköszöntem a kormánynak az áldozatkész ajánlatot. Uruguay kormányának és népének igaz hálával tartozom szívességükért. Hálával kell megemlékeznem Ryan hadnagynak, a haditengerészet tartalékos tisztjének segítségéről is, aki Montevideóból a Falkland-szigetekre és onnan le délnek kormányozta a hajót. Az Instituto de Pesca visszatért Montevideóba és én körülnéztem más hajó után.

Fridtjof Nansen, a norvég kormány nevében fölajánlotta a Fram-ot. Ezt az ajánlatot sem fogadhattuk el, mert nem volt vesztegetni való időnk. Peary közbenjárt az Egyesült Államok kormányánál, hogy megkaphassuk az ő Roosevelt hajóját – de ebből se lett semmi. Egyik táviratot a másik után küldöztem el, Argentina és Csile minden tengeri kikötőjét föllármáztam. Az argentinai kormánytól kértem, megkérdeztem, vajjon az Uruguay ágyúnaszád, amely tizenkét évvel ezelőtt megmentette Otto Nordenskiöld svéd expedícióját, használható állapotban van-e. Kedvezőtlen válasz érkezett.

Éppen legjobbkor kötött ki egy brit postahajó, az Orita. Port Stanley-ben, hogy átvigyen bennünket – Worsley-t, Crean-t és engem – Punta Arenas-ba. Ott az a brit társaság vett gondjaiba, amely Magalhaes nevét viseli címében: a British Association of Magellanes. Különösen Allan McDonald buzgólkodott fáradhatatlanul a mentő-expedíció érdekében. Három nap alatt 1500 font sterling gyűlt egybe; megszerezte és fölszerelte céljainkra az Emma schooner-t. Az Emma negyvenéves tölgyfahajó volt, szilárd és ellenálló. Gőzgépén felül volt egy kisegítő olajos motorja.

A hajó személyzete tíz emberből állt, ez a tíz kitűnő hozzáértő ember nyolc nemzetiséghez tartozott. A csilei kormány kölcsön adta a kis Yelcho gőzöst, hogy vontasson bennünket az út egy darabján. A Yelcho nem szállhatott szembe a jéggel, mert acélból épült. Július 12-én vontatókötelére vett minket és elindultunk célunk felé. Rossz időben lehorgonyoztunk másnap, de jóllehet a szél viharrá fajult, nem késhettünk soká, 14-én kora reggel fölvontuk a horgonyt. A vontatókötél túlságosan megfeszült és puskalövésszerű dörejjel elpattant.

Másnap is dühöngött még a vihar. A Yelcho, utasításomra, visszafordult. Három napi küzdelem után, kedvezőtlen időben magunkra maradtunk az Emmá-n, hogy megkísértsük bajtársaink megmentését. Sorsuk ekkor már erősen nyugtalanított. Július 21-én, pénteken hajnalban 180 km-re jártunk a szigettől. A félhomályban ekkor ütköztünk meg először a jéggel. Megvártam a nappali világosságot, hogy nekivágjunk az akadálynak. A kis hajó dióhéj módjára hánytorgott a hullámokon. Néhány összeütközés meggyőzött róla, hogy hajónk jóval könnyebb, mint az őt ostromló jégtöredékek. Amíg ez így tart, lehetetlen továbbhaladnunk.

Kimenekítettem az Emma schoonert a jégzajlásból és keletnek fordultunk. Tizenhat óráig libegtünk egyhelyben. A tél már előrehaladt, az időjárás teljességgel gonosz. Dél felől nagy tömegekben rohamosan úszott el a jég észak felé. A motor cserben hagyott, teljesen a vitorlákra voltunk utalva. Másnap sikerült valamennyire előnyomulni dél felé, de a viharos éjszakát követő reggel megrekedtünk.

Nem adtuk még meg magunkat. Délnek irányítva a hajót, újból és újból megkísérlettük megindítani a gépet. Mindhiába. A makacs déli szél visszavert mindannyiszor.

Bármennyire nehezünkre esett, harmadszor is vissza kellett vonulnunk. Északnak fordultunk és viharos hajózás után augusztus 3-án befutottunk Port Stanley-be. ⁽²⁵⁾ Harmadik vereségünk után sem mondtam le arról a föltevésemről, hogy az Elephant-szigetet nem zárja körül szilárdan a jég egész télen át, akármit mondjanak is otthon a karosszék tudósai.

Port Stanley-ben értesültem, hogy a Discovery Angliából jövet szeptember közepén megérkezik a Falkland-szigetekre. Jó barátom, a kormányzó tanácsolta, pihenjek meg nála néhány hétre és várjam meg a segítőhajót. De nem nyughattam bele, hogy hat hétig tétlenül heverjek, amikor tőlem ezerszáz kilométerre huszonkét társam várja kétségbeesetten a segítséget. Megkértem tehát a csilei kormányt, küldje értünk a Yelcho-t és vontasson el minket Punta Arenasba. Mint ahogy minden kérésemet, ezt is nyomban teljesítették. Északnyugati szélviharban tettük meg az utat, hajszál híja, hogy oda nem vesztünk. Augusztus 14-én kikötöttünk Punta Arenas-ban.

Alkalmas hajót nem kaphattunk, de az időjárás javulóban volt. Megkértem Csile kormányát, adja nekem a Yelcho-t még egy utolsó kísérletre. Ez a kis acélgőzös teljességgel alkalmatlan volt rá, hogy szembeszálljon a jégzajjal, meg is ígértem, hogy nem hatolok be vele a jég közé. Augusztus 25-én negyedszer is útra keltem a mentő expedícióra.

Ezúttal kedvezett a szerencse. Célunk felé közeledve láttam, hogy elvonult a Jég. Déli szélvihar éppen idejében elűzte a jeget észak felé. A Yelcho szerencsésen keresztülsiklott. Sűrű ködben közeledtünk a sziget felé, nem mertem megvárni, míg eloszlik a köd. Augusztus 30-án délelőtt tíz órakor elhaladtunk néhány megfeneklett jéghegy mellett, aztán észrevettük, hogy a hullámok megtorpannak – zátony van előttünk. Tudtam már, hogy megérkeztünk a sziget alá.

Aggodalmas pillanat. Meg kellett még állapítanunk, merre van a tanya, de sok időt nem vesztegethettünk a leselkedő jégzajlás miatt. De ép akkor fölemelkedett a köd és föltárultak az Elephant-sziget szirtjei és gleccserei. Keletnek hajóztunk és húsz perccel dél előtt Worsley éles szeme fölfedezte a tanyát, amely csaknem észrevehetetlenül lapult meg hótakarója alatt. Társaink a tanyán ugyanekkor pillantottak meg; apró fekete alakok özönlöttek a partra és integettek felénk. Három kilométerre lehettünk a tanyától.

Csónakba szálltunk és félóra sem telt bele, Crean-nel és néhány csilei matrózzal a part közelébe értem. Egy hullámpaskolta szikla tetején apró figura vonta magára figyelmemet. Wild volt. Messziről odakiáltottam:

– Megvagytok mind?

– Mindnyájan jól vagyunk, Boss – felelte és három hurrá-t kurjantott utána.

Eközben közelebb értünk a sziklához, cigaretta-csomagokat dobáltunk partra. Éhes tigrisekként estek rá. Tudtam jól, hogy hónapok óta dohányról álmodnak és beszélnek.

Sokan közülök meglehetős rossz bőrben voltak. Wild tartotta bennük a lelket. Nem volt időnk sok üdvözlő szóra, a híreket is későbbre hagytuk. Mégcsak el se mentem a tanyáig, hogy lássam – Wild biztosított róla, hogy sokat fejlődött azóta.

Hatalmasan hullámzott a tenger; ha megfordul a szél, akármikor nyakunkra hozhatja a jeget. Siettettem társainkat, éppen csak az expedíció följegyzéseit és a legszámottevőbb holmit kapkodták össze. Egy óra alatt mindnyájan a hajón voltunk és a Yelcho teljes gőzzel nekivágott az útnak észak felé. Jég nem, csak a hullámkorbácsolta, nyilt oceán választott el minket Dél-Amerika partjától.

Útközben meghallgathattam végre a viszontagságos ötödfél hónap történetét és nem győztem örvendezni rajta és hálálkodni Wild-nak, hogy annyi leleményességgel és oly törhetlen szívóssággal táplálta mindvégig a reményt, bizakodást és jókedélyt a sokat szenvedett kis csoport tagjaiban. Wild nagyszerű küzdelmet vívott a lehangoltság és kétségbeesés szörnyeivel, amelyek bizony már-már hatalmukba kerítették a komor jégmezők és jégborította tenger ölelésében tenyérnyi helyen szorongó csoportot. A huszonkét ember szűkös élelme is elfogyóban volt.

A Yelcho éppen jókor érkezett. Két nappal előbb nem közelíthette volna meg a szigetet, és néhány órával később talán megint áttörhetetlen jégpáncélra bukkantunk volna.

Útban visszafelé megint rossz időt kaptunk. A kis hajót hatalmasan hajigálták a hullámok – de fedélzetén könnyű szíveket vitt. Szeptember 3-án behajóztunk a Magalhaes-szorosba és reggel nyolckor elértük a Rio Secco torkolatát. Két-három órával később kikötöttünk Punta Arenasban, ahol olyan istenhozottal fogadtak, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. A csilei nép sem volt kevésbé lelkes, mint honfitársaink. A városka egész lakossága talpon volt. Lelkes, meleg fogadtatás volt s az erőfeszítés aggodalmas hosszú hónapjai után olyan kedvben voltunk, hogy jól is esett átadnunk magunkat az örömnek.

A rákövetkező hetek során tömérdek üdvözlettel és üzenettel halmoztak el barátaim a világ minden tájáról és szívem mélyéből meghatott az emberek jósága, akik a harctereken dúló rettenetes események szorongattatásában is megemlékeztek rólunk. A csilei kormány rendelkezésemre bocsátotta a Yelcho-t, hogy elvigyen minket Valparaisóba.

Szeptember 27-én érkeztünk meg Valparaisoba. Minden elképzelhető vízi jármű ott úszott a kikötőben és elénk jött üdvözlésünkre, az uccákon legalább 30.000 ember tolongott. Másnap este Santiagóban előadást tartottam a brit Vöröskereszt és egy csilei haditengerészeti jótékony intézmény javára. A csilei lobogó a Union Jack-kel egybetűzve lengedezett, a csilei zenekar a csilei himnuszt, a God Save the King-et és a Marseillaise-t játszotta, Csile külügyminisztere beszédet tartott és rendjelet tűzött a kabátomra. Beszéltem a köztársaság elnökével és megköszöntem neki a segítséget, amit a brit expedíciónak nyújtott. Egymagára a szénre 4000 font sterlinget áldozott a csilei kormány. Az elnök válaszában rámutatott a brit tengerészekre, akiknek részük van Csile haditengerészetének megteremtésében.

A csilei vasúti minisztérium különvonaton küldött át minket az Andeseken. Átmentem Montevideóba, hogy személyesen köszönjem meg Uruguay köztársaság elnökének és kormányának az áldozatkész segítséget, útközben is több helyütt királyi mód fogadtak. Buenos Airesbe is átlátogattunk. Aztán megint átkeltünk az Andeseken.

Intézkedtem, hogy utitársaim mielőbb hazakerüljenek Angliába, mert a háború szólította őket. A magam legközelebbi feladata volt a Ross tenger partján rekedt csoport megmentése. Worsley-t magammal vittem. Északnak siettünk Panamába, onnan San Franciscóba, ott elcsíptünk egy gőzöst, és az november végére elszállított New Zealand-be. Hallottam, hogy a new-zealandi kormány segítőexpedíciót készül küldeni a Ross-tengerbe, de nem voltam eléggé tájékozva és alig vártam, hogy ottlehessek a helyszínén.

TIZENHATODIK FEJEZET.

A hajótöröttek az Elephant-szigeten.

Az Elephant-szigeten áprilisban magukra maradt társaink élményeit és tapasztalatait a hajótöröttek naplói örökítik meg. Részben ezekből, részben elbeszélésük nyomán mondom itt el röviden ennek a négy hónapos robinsoni életnek főbb eseményeit.

Első dolguk volt – s még az élelem szerzésnél is sürgetőbb tennivaló – hogy hajlékra tegyenek szert. Sokat közülük nagyon megviselt már a sok szenvedés és nélkülözés. Rickenson-t, aki sportot csinált abból, hogy nem kíméli magát, hirtelen leverte lábáról a szívgyöngeség. Blackborrow és Hudson mozdulni se tudtak. Többé-kevésbé valamennyien szenvedtek a fagyássebektől.

A hóförgeteg, amely aznap kerekedett, amikor átköltöztünk a Wild-fokra, két hétig dühöngött egyfolytában. A sátrakat, kivéve a szögletes sátrat, amelyikben Hurley, James és Hudson tanyáztak, darabokra szaggatta az orkán. A hálózsákok és ruhák csuromvizesek lettek.

A folytonos fizikai gyötrelem azzal fenyegetett, hogy lelkileg is leveri őket.

Két csónakukat fölfordították, olyanképpen, hogy egyik oldala a havon nyugodott, a másik meg jó félméternyire megemelve sziklákra és ládákra támaszkodott. Igy legalább a betegek és a tudományos megfigyelést végzők egy része ideiglenes tető alá jutott. Később aztán állandóbb hajlékot emeltek.

Parancsoló szükségesség volt, hogy valamennyien védett helyre kerüljenek és megszárogathassák ruháikat. Wild. a kis csoport parancsnoka, siettette a jégbarlang kiásását a hegyoldalban. A munkálatot, mint emlékezünk, még ottlétem idején kezdettük meg. Az enyhe időjárás folytán örökösen szivárgott le a víz a barlang tetejéről és falairól. Wild úgy segített ezen, hogy jókora lapos kövekből két tekintélyes falat épített. A fal magassága 120 centiméter volt, egymástól való távolságuk 570 centiméter.

A kövek keserves összehordásáról jegyezte föl valamelyikük:

„Nevetséges, milyen gyengék vagyunk... olyan kövek, amelyeket máskor könnyedén emelgettünk volna, meghaladják erőnket, hárman cipeljük az egy embernek való terheket.”

A csónak-kunyhó számára azt a helyet választották, ahol a kályhát állították föl megérkezésünk estéjén, áprilisban. Két nagy sziklatömb között annyira-mennyire védett volt ez a hely. A fölötte emelkedő Penguin Hill – ahol a pingvinek költőhelye volt – védte kissé észak felől. Mihelyt fölrakták a falakat, ráállították a két csónakot, egyiket a másik mellé, fölborítva. Pontos odaillesztésük némi időbe került, de nagyon fontos volt, ha azt akarták, hogy állandó hajlék legyen belőlük, ahogy remélték. A csónakokat azután megszilárdították és lekötözték.

Amikor minden elkészült, behordták nedves tarisznyáikat, amelyek már órák óta áztak kinn az esőben, a csónakok és a sátrak elbontása után. Az új otthonban Wild jelölte ki a helyeket.

A „padló” ekkor még tele volt hóval és jéggel, ezt gondosan kitisztogatták a kavics közül, aztán leterítették a megmaradt sátorvásznakat. Ebben a kissé zsúfolt és alacsony, de viszonylag palotaszerű hajlékban visszatért a derű és vidámság a hajótöröttek szívébe. Újabb és újabb javításokkal egyre tökéletesebbé lett a hajlék. A kőfalakra kívül ráborították Jaeger-féle hálózsákjaikat és kabátjaikat, hóval gondosan letapasztották, a havat ráfagyasztották. Így sikerült megakadályozni a hó beszüremkedését hófúvás idején.

Eleinte a szabadban főztek, sziklák védelmében. Mindössze ládákból raktak falat, hogy kissé jobban védve legyenek. Olajos kannákból két fókaháj-kályhát mesterkedtek össze. Egyik napon, amikor különösen hevesen dühöngött a hóförgeteg, bevitték a kályhát a kunyhóba. Fojtogató füst kerekedett. Ezen segíteni kellett. Kerr egy kétszersültes láda bádogburkolatából kéményt fabrikált és a füsttől megszabadultak.

A szakács és a napos kukta reggel hét órakor kezdték tevékenységüket. A reggeli rendesen tíz órára lett készen.

Nagy baj volt a kunyhóban a világosság hiánya. A vitorlavászonfalakat belepte a korom, a hófúvás magasra halmozódott a kunyhó körül. Állandó éjszakai sötétségben éltek a kunyhó lakói. Wild leleménye segített valamelyest a bajon. Egy zsebóra üvegét belevarrta a vitorlavászonfalba. Később még három ablakot vágtak; akik a közelében voltak, varrhattak és olvashattak. A helyzet egyhangúságát enyhítette ez a kis szórakozás.

"Könyvtárunk a következő művekből állott: két verses kötet. Nordenskiöld délsarki expedíciója, az Encyclopaedia Britannica egy-két hiányos, szaggatott kötete és egy egypennys szakácskönyv. Ez Marstoné volt.”

A „padló”-ra később tiszta kavicsot hordtak még, így meglehetős száraz volt a hideg időszak alatt. de mikor a fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet, a környező hegyekről mindenfelől lefolydogáló hólé ott adott találkozót egymásnak a kunyhóban. Wild vette észre elsőnek a bajt. Egy szép reggel hálózsákja úszott a vízben. A többiek ugyanezt tapasztalták. Gyökeres orvoslásra volt szükség. Gödröt ástak a kunyhóban, ott összegyűlt a víz, ezt aztán kimeregették, hektoliterszámra. Tökéletesen csak úgy segíthettek a bajon, hogy az egyik fal egy részét elbontották s a vizet csatornán levezették a tengerbe.

A kunyhó fölött a völgyön keresztül fekvő nagy gleccser állandó veszedelme volt a tanyának. Időről-időre óriási jégtömbök szakadtak le róla és dübörögtek le a tengerbe s a zuhanás óriási hullámokat vert. Egyik nap Marston kinn foglalatoskodott a kunyhón kívül, amikor ágyúdörgésszerű robaj reszkettette meg a levegőt. Fölpillantott és látta. amint egy ház-magasságú hullám közeledik az öböl felől. Ha az fölhatol a kunyhóig, mindenestől lesodorja őket a tengerbe. Szerencsére az öblöt borító jég megfékezte a hullámot s habár fölcsapott egész a kunyhó alá, semmit sem vitt magával. Hajszálon fordult megmenekülésük. Ha belesodródnak a tengerbe, semmi meg nem menti életüket.

Lassankint hozzászoktak a sötétséghez és a piszokhoz. De azért tudatában voltak, milyen nyomorult viszonyok közt élnek.

„Napról-napra szennyesebb a kunyhó. Minden csupa szutykos korom... Piszkosabbak már alig lehetünk. Kunyhónk földje megborzaszt, ha élénkebb világításnál szemügyre vesszük. Ilyen a mi otthonunk, édes otthonunk ('Home, Sweet Home').”

„Minden tagunk fáj a kemény görgeteges fekvőhelytől, amelyen aluszunk.”

„Hála az égnek, az ember alkalmazkodó állat! Ha soká tanyázunk még itt, megváltozik a járásmódunk és testtartásunk. Kunyhónk mennyezete legmagasabb pontján is csak 130-140 centiméter. Előre-görnyedve, vagy négykézláb járunk.”

„Épúgy semmibe se vesszük már a piszkot és szennyet, akárcsak az eszkimók. Nem mosdottunk, mióta a hajót elhagytuk – csaknem tíz hónapja. Először is nincsen szappanunk és törülközőnk; másodszor, ha volna is, vizet csak annyit olvaszthatunk, amennyi ivóvíznek kell. Ha egy ember megmosdanék közülünk, féltucat másik ivóvíz nélkül maradna aznap. Nem szopogathatunk jeget szomjunk oltására, mert ebben a hidegben megrepedezik tőle a száj és fölhólyagosodik a nyelv. De azért jókedvűek vagyunk.”

Az időjárást, ottlétük egész ideje alatt, egyszerűen hajmeresztőnek mondja Wild. A környező magaslatokról csaknem állandóan fújta a havat. Április 25-én a Dél-Georgiába indulásunkat követő nap, jégzaj zárta körül a szigetet, havazott és nedves köd ereszkedett. Április rettentő szélviharral végződött, kis híja, hogy le nem döntötte a kunyhót. Ez az időjárás májusba is belenyúlt. Íme egy jellegzetes májusi nap:

„Borzalmas szélrohamok dühöngenek, hajlékunk állandó veszedelemben forog... Az orkán minden rohama mély morajló búgással jelentkezik, majd mennydörgő robaj kerekedik belőle. Hó, kő és kavics csakúgy röpköd a levegőben; ami holmira nagyon súlyos nehezéket nem rakunk, elhordja a szél a tengerbe.”

Néha egész váratlanul jöttek ezek a szélrohamok. Tengerifű súlyos kötegeit, élelmiszeres ládákat fölkapott a levegőbe és elragadta szem elől. Hussey-t egyszer majdhogy bele nem vitte a tengerbe. Húst vagdosott odakinn, a szél fölkapta és vitte magával. Nagyritkán volt egy-egy derült, szép, csöndes napjuk. Ilyenkor mondhatatlan gyönyörű látványt nyújtott a hegyek és gleccserek között lehanyatló nap.

Május közepe táján rémületes hóvihar kerekedett. Wild komolyan aggódott a kunyhó sorsáért. Kisujjnyi vastag, ablakpárkány nagyságú jéglemezeket hordott a szél – veszedelmes volt kinn járni a szabadban, mintha csak üvegtörmelék-lavinák porzanának el. És mégis, habár havat és hideget hoztak magukkal, örvendezni kellett ezeknek a déli és délnyugati szeleknek, mert elűzték a jégzajt a sziget mellől s így mindannyiszor új reménység ébredt bennük, hogy megérkezik a segítség. Az északkeleti szelek viszont telehordták jéggel az öblöt és lehetetlenné tették a sziget megközelítését.

Július végén és augusztus elején volt néhány enyhe, csöndes nap. Délnyugati szelek kisodorták a jeget az öbölből és most fölragyogott a nap. Csüggedő lelküket fölvillanyozta a remény, kezdtek megint mohó várakozással figyelni kifelé, nem jön-e már a mentőhajó.

Szerencsétlenségre a három első mentőkísérlet idején éppen széles jégpáncél vette körül a szigetet. Augusztus 16-ától 27-éig nem szakadt föl a jégzaj a sziget körül. 27-én heves délnyugati szél megtisztította az öblöt; a néhány ottrekedt jéghegy nem akadályozott meg bennünket, hogy végül partra szálljunk az Elephant-szigeten.

Tél-derekát, a nagy sarki ünnepnapot, méltóképpen megünnepelték. Nagyszerű reggelit csaptak; jó sűrű kását főztek a szánutazó-eleségből, meleg tejjel. Délre pompás pudding került az „asztalra”, kétszersült porából készült, tizenkét darab jó porhanyós „diós-eleség”-gel. Wild találmánya. Vacsorára vékonyra szeletelt fókahúst ettek, cukorral ízesítve. A vacsorát hangverseny követte; Hussey kísérte nélkülözhetetlen banjo-ján. ⁽²⁶⁾ A banjo volt az utolsó dolog, amit megmentettünk a süllyedő hajóról. Sértetlenül jutott el az Elephant-szigetre, s nagyon jó kedvderítőnek bizonyult. Minden szombat este hangversenyt rendeztek.

A szakácsot, aki olyan soká és olyan kitünően töltötte be szerepét, augusztus 9-én szabadságolták. Minthogy a szakácsnak és kuktájának meg volt engedve, hogy kikaparják a maradékot a fazékból, nyugtalanul lesték többen is, ki lesz az utóda. Fogyatékán volt az élelem, a tél elején elvándorolt pingvinek és fókák még nem tértek vissza. Összekotorták, sőt kikaparták a már kifőtt és félrelökött fókacsontokat, hogy tengervízzel másodszor is kifőzzék. A pingvinek csontjával is ezt cselekedték. Egyikük naplójában találom ezt a megjegyzést:

„Fényes lakománk volt ma – csaknem öt uncia ⁽²⁷⁾ szilárd ételt ettünk.”

Nem csuda, ha ilyen körülmények közt gondolataik és beszélgetésük az ételek körül forgott.

Nagyrészt Wild erélyességének és leleményességének köszönhető, hogy a csoport mégis mindvégig megőrizte jó kedélyét és hogy egyáltalán életben maradt. Ő és a két orvos. McIlroy és Macklin kísérték gondos figyelemmel az emberek egészségi állapotát. Wild-ot sohasem hagyta cserben vidám optimizmusa. Mindenki csodálattal emlékezik meg róla naplójában. Neki köszönhetik életüket. Várakozáson felül igazolta a beléje helyezett bizalmamat. Hussey volt a másik gondűző verőfényes kedélyével és banjo-jával.

Attól fogva, hogy az állandó kunyhóban megtelepedtek, a csoport egészségi állapota a körülményekhez képest jó volt. Természetesen gyengék voltak mindannyian, egyeseknek megrendült az ítélőképessége, valamennyien szenvedtek fagyott sebektől és néhányukon, a vége felé, szívbaj mutatkozott. Blackborrow-nak, akinek a lába oly csúnyán lefagyott a csónakban, mind az öt lábaújját le kellett vágni még ott a szigeten. Ez a műtét, amelyet ilyennyire nehéz viszonyok közt teljes sikerrel hajtottak végre, “köteteket beszél” az orvosok ügyességéről és találékonyságáról. Hudson, aki bronchitisben és derékfájásban szenvedett, teljesen egészséges volt, amikor a mentőexpedíció megérkezett.

1916 augusztus 30-áról minden napló úgy emlékezik meg, mint a csodák napjáról. Élelmük szűkösen volt, mindössze kétnapi tartalékjuk volt fóka- és pingvinhúsból és semmi remény, hogy többre szert tehessenek. Csigákat és tengeri füveket szedegettek össze, hogy megfőzzék a már egyszer kifőtt fókacsonttal. Wild a tálalással volt elfoglalva. Hurley és Marston kinn vártak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek abba az irányba, amerről a hajót várták.

Két héttel a mi elindulásunk után, és attól fogva minden áldott nap, Wild összecsavarta hálózsákját, ezzel a megjegyzéssel:

– Legyetek készenlétben fiúk. megjöhet az Öreg.

És csakugyan egy szép nap szétfoszlott a köd és fölbukkant a hajó, melyet négy hónapja oly sóvárogva vártak.

„Marston vette észre elsőnek és tüstént elkiáltotta magát: 'Ó, a hajó!' Akik a kunyhóban voltak, hallották a felkiáltást, de azt hitték, a megszokott 'ó, az ebéd!' kiáltást hallják és először a fülüket se billentették rá. Csakhamar azonban lábak dobogása ütötte meg fülünket – Marston vágtatott felénk a hóban, mint akit puskából lőttek ki és elfulladó hangon, az izgalomtól rekedten ordítozta: 'Wild, itt a hajó!' Gyújtsunk jelzőtüzet!' Ahányan voltunk mind egyszerre levetettük magunkat, hogy kibújjunk az ajtón. Akik nem tudtak kijutni, sietségükben és izgatottságukban leráncigálták a vitorlavászon ponyvákat. A fazekat a drága csigákkal és hínárral fölrúgták a nagy rohanásban. Egyszer csak megpillantottunk egy kis hajót a csilei lobogóval. Éppen körül-kanyarodott mifelénk; idáig nem láthattuk a szigettől.

Kiáltani próbáltunk, de az izgalom összeszorította a torkunkat. Macklin elvágtatott a dombra, ahol lobogó volt kitűzve a lejtő szembetűnő pontján.

A lobogó kemény tömeggé fagyott. Macklin levetette a zubbonyát s azt kötötte a zászlórúd hegyébe.

Wild beütötte utolsó petróleumos bádogunk fenekét, petróleummal leöntött egy csomó ruhát, kézmelegítőt, harisnyát, elrohant vele a Penguin Hill-re és meggyújtotta.

Mi többiek ezalatt a parton lestük aggodalommal, mikor válaszol a hajó, vagy ad valami jelt, hogy meglátott bennünket. Mialatt ott álltunk és meresztettük szemünket, a hajó elfordult, mintha nem látott volna meg minket. Hurráztunk, éljeneztünk, bár a mi fátyolos hangunk bizonyosan nem hatott el odáig. Egyszerre csak megállt a hajó, csónakot eresztettek le és mi megismertük Sir Ernest alakját, amint mászik lefelé a kötélhágcsón. Valamennyien hatalmas hurrába törtünk ki, aztán egymásnak mondogattuk: Hála Istennek, az Öreget nem érte semmi baj.

A csónak csakhamar elég közel került, hogy a mi Öregünk ⁽²⁸⁾ aki a csónak orrában áll, odakiáltson Wild-nak: 'Megvagytok mindnyájan?' Mire Wild visszakiáltott: 'Mind megvagyunk, semmi baj nálunk. Észrevettük, hogy az Öreg arcán mosoly fut végig, mikor ezt kiáltja vissza: 'Hála Istennek!'

Mielőtt partraszállt volna, marékszámra szórta ki a dohányt és cigarettát. A dohányzók mohón estek neki – nem csuda, hisz több mint két hónapja hínárral, pipa apróra tört porával, fókahússal és tengerifűvel igyekeztek pótolni a dohány hiányát.

Blackborrow-t, aki nem tudott járni, hálózsákba bugyolálva kivittük egy magas sziklára, hogy onnan szemlélhesse a csodálatos látványt.

Kevésre rá özönlöttünk is már a csónakba. A csilei tengerészek fölnevettek ránk és nem kevésbé örvendeztek megmenekülésünkön mint mi jómagunk. Még kétszer fordult a csónak és egy órával azután, hogy először megpillantottuk a csónakot, már útban is volt velünk a hajó észak felé, vissza a nagyvilágba, amelyről huszonkét hónapja semmi hírt nem hallottunk.

Olyanok voltunk, mint akik hosszú álomból ébrednek. Igyekeztünk, hogy áttekintsük hamar, mi is történt és történik a világ többi részében – milyen képe lehet a világnak két esztendei háború után...

Első étkezésünk, nagy legyengültségünkben többekre közülünk katasztrofális volt, de hamarosan kihevertük a bajt. Földre szórt párnákon, nyugvószékeken rögtönöztek nekünk fekvőhelyet, de azt hiszem, nagyon keveset aludtunk. Mennyei jó érzés volt heverni és hallgatni a gép dohogását – a fölszakadozó jégtáblák morajlása és a hóförgeteg üvöltése helyett.

Augusztus 30-ika életünk végéig ünnepnapunk lesz.”

Elképzelhető, mit éreztem, amikor ott álltam a kis hajófülkében és néztem, néztem megmentett társaimat, amint első jó ebédjüket eddegélik, amiben részük volt a számkivetettség hosszú, hosszú hónapjai után.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

A Ross-tengeren partraszállt csoport.

Áttérek most az Aurorá-ra és azokra a társainkra, akik az Aurorá-val hajóztak le a Ross-tengerre. Az Aurorá-t – mint már Dél-Georgiában megtudtam – a vihar váratlanul kiűzte a téli szállásról a nyílt tengerre, még mielőtt partra tehette a csoport minden készletét és fölszerelését. Aeneas Mackintosh kapitány és társai mindamellett végrehajtották feladatukat. Az eleségraktárt, amelynek felállítása volt a legfontosabb feladatuk, fölállították a kijelölt helyen s ha a transzkontinentális csoport átvághatott volna a déli sarkvidék szárazföldjén, rátalált volna arra a segítségre, amely múlhatlan feltétele volt a vállalkozás sikerének.

A készletek, ruházat és szánfelszerelés elégtelensége folytán a depóelhelyező-csoport lassabban haladhatott és több nehézséggel küzdött, mint ahogy számítottuk. Annál csodálatosabb a kitűnő csoport tökéletes sikere.

Fájdalmas és megindító, hogy a küzdelem és nélkülözés hosszú hónapjai után, három derék társunk, Mackintosh, Hayward és Spencer-Smith nem tért vissza soha többé.

Az emberi erőfeszítésnek és akaraterőnek olyan példáját nyújtja ez a hosszú délsarki szánutazás, amelyről csak a legnagyobb bámulattal emlékezhetünk meg. Az utazók naplóiból állítom össze a hősi történetet. Szerencsétlenségre a vezér följegyzései vele együtt odavesztek. A Ross-tengeri csoport tevékenységének legkimagaslóbb eredménye ez a nagy déli utazás. Hatan vettek részt benne, közöttük a három áldozat.

Mielőtt reátérnék a nevezetes és nagy sikerű – bár fájdalom, mégis hiábavaló – szánexpedíció történetére, hangsúlyozni kívánom hálámat azért a támogatásért, amellyel Ausztráliában és New Zealandben fölkarolták a vállalkozást. Sok jó barát között különösképpen Leonard Tripp és Edward Saunders nevét szeretném kiemelni. Ha van ember, aki a nehéz napokban élvezett odaadó segítségért hálával tartozik: én vagyok az.

*

Az Aurora, Aeneas Mackintosh kapitány parancsnokságával 1914 december 24-én hagyta eI Hobart kikötőjét, hogy útját a Ross-tenger felé vegye. A hajó szükség esetén két esztendőt volt téltendő a sarkvidéken. Utasításom röviden ezt foglalta magában: előrenyomúlni a Ross-tengerbe, a McMurdo-átjáróban vagy a közelében alkalmas ponton berendezni a téli szállást, partra tenni a készletekét és fölszerelést; eleségraktárakat állítani a Nagy Jégperemen a Beardmore-gleccser irányában ⁽²⁹⁾, annak a csoportnak a számára, amely a Weddell-tenger felől készült átvágni a déli sarkvidék szárazföldjén.

Az Aurora vitt magával egy szétszedhető kunyhót, teljes fölszerelést a parti csoport és a nagy déli szánutazásra vállalkozó csoport számára, mindenfajta készletet, ruházatot, bőségesen elegendő szánokat, kutyákat és egy motoros vontatószánt. Mackintosh kapitány feladata volt, hogy mingyárt megérkezése után induljon el dél felé és még a tél beállta előtt szállítson el megfelelő mennyiségű élelmet és tüzelőanyagot (petróleumot) a 80. szélességi fokra, hóbabákkal és zászlókkal jelölvén meg a helyet, hogy a Sark felől érkező csoport reátaláljon. A következő nyáron azután (1915–1916) kellett hogy rákerítse a sort a távolabbi eleségraktárakra.

Az Aurora útja dél felé eseménytelenül zajlott le Karácsony-napján lehorgonyzott a Macquarie-szigetek előtt. A szikratávíró-állomás, amelyet Sir Douglas Mawson ausztráliai délsarki expedíciója rendezett be, még működésben volt. Az Aurora vitt is készleteket az ott tartózkodó csoport számára. Hat nappal később (december 31-én) hagyta el az Aurora a szigetet és harmadnapra belejutott a zajló jég közé. Január 7-én megpillantották 145 kilométer távolságból az Admiralty-hegylánc egyik magas csúcsát, a Sabine-hegyet a Dél-Victoria földön.

Az volt a terv, hogy egy három emberből álló csoport a téli szállásról tél idején elmegy a Crozier-fokra, hogy pingvin-tojást hozzon magával. Ennek a csoportnak az érdekében a hajónak ki kellett volna kötnie a Crozier-fokon, hogy élelmiszert tegyen partra és a készen magával vitt (fibro-concrete) lapokból kunyhót állítson föl. A hajó január 9-én délután ért a Crozier-fok közelébe, de kikötnie nem sikerült és sem a kunyhót, sem az élelmet nem tehette partra.

Mackintosh erre egyenesen a McMurdo-átjáró felé vette útját, de a sűrű jégzaj következtében csak január 16-án érte el az Evans-fokot. Ott azután partra tett tíz tonna szenet és 98 láda olajat. A rákövetkező napokon továbbnyomult délnek és január 24-én 17 kilométerre volt a Hut Point-tól („Kunyhófok”). Mackintosh a Hut Point-on lehorgonyozta az Aurorá-t a fölengedőben levő tengerjéghez és hozzáfogott a szánutazó-csoportok alakításához. Maga akarta irányítani a depó-elhelyezés munkáját, az Aurora parancsnokságát pedig reábízta elsőtisztjére, J. R. Stenhouse hadnagyra, azzal az utasítással, hogy válasszon ki alkalmas helyet a főhadiszállásra és tegyen partra egy csoport embert.

Első cél volt a Hut Point, ahol még megvan a kunyhó, amelyet 1902-ben állított föl a Discovery expedíció. ⁽³⁰⁾ Az előcsapat: Joyce, Jack és Gaze (Joyce vezetésével) január 24-én hagyta el a hajót. Mackintosh. Ernest Wild és Smith másnap követték. Hat napra rá pedig útnak indult a segítő csapat. Ennek hat tagja volt: Cope (mint vezető), Stevens, Ninnis, Hayward, Hooke és Richards.

Ezek a csoportok küzdelmes erőfeszítést fejtettek ki a rákövetkező hetekben. Egyenesen a hajóról szálltak ki a jégre és nem volt még meg a kellő edzettségük. A kutyák ugyanígy. Baj volt az is, hogy a kutyák nem voltak még hámba törve és különben is legyengülten kerültek ki a hajóból. Eredmény az lett, hogy sok elpusztult közülük és ez a veszteség keservesen megbosszulta magát a nyáron.

Mackintosh kapitány harmadmagával és kutyafogataival január 25-én hagyta el a hajót. A kutyák türelmetlen mohósággal feküdtek bele a hámba hosszú fogságuk után. Mackintosh remélte, hogy még az este eléri a Hut Point-ot. De a sors ellene szegült. Rossz idő kerekedett, a sűrű havazásban besötétedett, kénytelen volt a tenger jegén tanyát ütni. Utat tévesztett a zimankós időben és csak január 27-én hajnalban érkezett meg a Hut Point-ra. Ott találta az egy nappal korábban indult Joyce híradását, aki már 25-én elérte a kunyhót. A kunyhóban volt még egy és más készlet a korábbi expedíciók idejéből.

Mackintosh ott töltötte az éjt s mikor elindult, üzenetet hagyott hátra Stenhouse számára, utasítván őt, hogy szállítson oda készleteket, ha a szánutazó csoportok nem térnek vissza idejében, hogy hajóra szállhassanak. Másnap kora reggel Joyce visszaérkezett a kunyhóba. Rossz jégfelszín űzte vissza. Joyce megbeszélgette Mackintosh-sal, merre folytassák útjukat. Mackintosh azt mondta neki, keljen át a McMurdo átjárón a Hat Point-on túl és menjen a Black-sziget felé.

Mackintosh január 28-án indult tovább. Szánja a rakománnyal együtt 540 kilogrammot nyomott. Súlyos terhelés, de a kutyák derekasan vontatták s azt gondolta, megbirkózik ezzel a teherrel. Mihelyt lágy hóba értek, megkezdődtek a bajok. A kutyák ellanyhultak. Alig hat kilométert tettek meg első nap.

Másnap havazás és lágy hó tartóztatta őket. Mackintosh elhatározta, hogy éjjel menetel. Éjfél előtt indult, de a nehézségek megint megakasztották őket. A kutyák meg sem bírták mozdítani a szánt. Sajnálkozva rakták le a teher egy részét és ezzel megkezdődött a részletekben való vontatás keserves munkája. Négy órai küzdelem után megálltak, hogy megvárják az estét, amikorra, úgy remélték, szilárdabb lesz a hó felszíne.

„Meg kell vallanom – írta Mackintosh – kissé lesújt a dolog, mert nem haladunk úgy, ahogy vártam és nem olyan könnyű ez a mesterség, mint könyvekből hinné az ember.”

A két csoport aznap megint találkozott. Joyce is kénytelen volt két részletben vonszolni előre a szánja rakományát. Keserves erőfeszítéssel és lassan haladtak. Január 30-án éjjel érték el a Jégperem szélét. A kutyák kimerülőfélben voltak s amikor reggel félhétkor (31-én) tanyát ütöttek, kiderült, hogy tizenkét és fél óra alatt négy kilométert tettek meg. A következő napok tapasztalatairól Mackintosh naplójegyzetei számolnak be:

„Vasárnap, január 31. – Ma délután 3-kor indultunk. A felszín kimondhatatlanul rossz. Néha térdig süppedünk; a kutyák elfúló lélekzettel, kínos kapálódzással tudnak csak kivergődni a hóból. Ezer lépéssel tovább néhány rudat pillantottunk meg. Arrafelé mentünk és rátaláltunk Scott kapitány tanyájára, a Safety Camp-re. Ebéd után körülástuk a karókat és körülbelül méternyi mélységben egy zsák zabot és két láda kutya-kétszersültet találtunk. Jó lelet. Negyven lépéssel odább egy venesta-láda fedelét fedeztük föl. Kikukucskált a hóból. Smith elkezdte vájni a havat a jégcsákányával és egyszer csak előbukkant Scott kapitány egyik motoros szánja. Minden érintetlenül ugyanúgy volt, ahogy Scott hagyta. A petróleumos tartályban jó sok petróleum, láthatólag sértetlenül.

Február 1. – Minthogy a hó felszíne javult, ebéd után elhatároztuk, hogy teljes rakománnyal megyünk tovább. Hátborzongató feladat. Legkeservesebb a szán útnak indítása a kénytelen meg-megállásokkal. Nagy nehezen elvontattuk vagy másfél kilométerre. Ez is jobb, mint örökösen visszavánszorogni a rakomány másik feléért. Ekkor tanyát ütöttünk, mert a kutyák – szegény állatok – teljesen kimerültek.

Február 2. – Joyce kutyáinak ugatása ébresztett fel ma délután. Joyce fogata gyorsabban haladt és utolért. Versenyt ajánlottam, hogy innen a Bluff-ig üldözöm. Amikor este félhétkor fölkeltünk, Joyce tanyája öt kilométerre volt előttünk; mi éjfél után egy órakor értük el. A kutyák, látván a tanyát maguk előtt, jól húztak, de amikor elértük, nem mutattak rá hajlandóságot, hogy továbbmenjenek. Az indítás rémítő munka. Ha a kutyák nem egyszerre indítanak, meg se mozdul a szán."

A következő napokban kedvezőbb volt a felszín és jobban haladtak. Joyce nappal menetelt, Mackintosh éjjel, úgyhogy a két csoport naponta találkozott. Február 10-én a hóvihar mind a két csoportot veszteglésre kényszerítette, 24 óráig nem hagyhatták el sátraikat. Másnap reggelre megenyhült a vihar, Mackintosh elhatározta, hogy újra rendezi és osztja el a csoportokat.

Maga mellé vette Joyce-t és Wild-ot s a két fogat legjobb kutyáit együvé fogta szánja elé. A gyengébb fogattal maradtak Smith, Jack és Gaze. Ezt a fogatot visszaküldte a Hut Point-ra. A szánok rakományát is újra terhelte, hogy vele legyen, amit az eleség-raktárakban hátra kell hagynia. Mackintosh-nak volt nyolc kutyája, Smith-nek öt. Mingyárt ezen a helyen raktárt állított, de csak tüzelőanyagot hagyott itt, s a depót hórakással jelölte meg. A hórakás tetejébe háromméteres bambuszrudat tűzött.

Ettől fogva jobban haladtak. Smith nyomban visszafordult, a másik csoport fürgén folytatta útját. Óránkint hórakást állított, hogy a tájékozást megkönnyítse a depó felé ⁽³¹⁾ és egyúttal őket magukat is útbaigazítsák ezek a jelek visszajövet.

Naponta 9–20 kilométert járt be a csoport, aszerint, hogy milyen volt az időjárás és a hó felszíne. Szabályszerűen állítgatták a „hóbabákat”. A nyugatra levő hegyek megkönnyítették a helyes irány betartását.

Február 21-én Mackintosh ezt írta: „Nagyon kemény a hideg és a theodolittal való babrálás nem valami kellemetes munka. Miközben belenéztem a theodolitba, pofaszakállam ráfagyott a fémre.”

Ezen a napon elérték a 80. szélességi fokot és ott depót állítottak. Harmadfél méteres hórakást építettek, abba falazták bele a készleteket; a hórakás tetejébe bambuszrúdra lobogót tűztek. Derékszögben a menetirányra (kelet-nyugati irányban) kisebb hórakásokat emeltek a transzkontinentális csoport tájékozására. „Holnap még hórakásokat állítunk nyugat felé, aztán indulunk vissza a Bluff felé.”

A másnapi hóvihar ezt a tervet elodázta. Csak 23-án délután került rá a sor a hóbabák felállítására nyugat felé. Két kutya elpusztult a viharban. 2 1/2 kilométert meneteltek nyugat felé, ott hórakást állítottak, de az egyre zimankósabbá váló időben nem volt tanácsos továbbmenni. Visszatértek a tanyára és február 24-én reggel, bár még havazott, elindultak hazafelé. Alig haladtak ötszáz lépésre, a sűrű köd miatt kénytelenek voltak megint sátrat ütni.

„Tíz napra való élelemmel indulunk vissza. Ez azt jelenti, hogy ugyancsak szednünk kell a lábunkat. Igazán bosszantók ezek az örökös megállások. Szegény kutyák éhesek, megrágják hámjaikat vagy akármi szíjfélét, amihez hozzájutnak. Ha nem volnánk máris megkésve, jól megetettük volna őket a Bluff-depónál, de így ez most lehetetlen.”

A rákövetkező néhány nap meglehetős balszerencsét hozott. Újabb hóvihar lepte meg őket és két napra (25-én és 26-án) megint sátrukba szorította őket.

„Odakinn teljes a kavarodás. Alig várjuk, hogy szabaduljunk, de üvölt a szél, nem mozdulhatunk. Félek, nem bírják ki az utat a kutyák. Egy heti élelmünk van és 290 kilométernyi út. Úgy látszik, kénytelenek leszünk az eleségraktárból újabb egy hétre való élelmet magunkhoz venni. Nem szeretném, ha rákerülne a sor. Majd meglátjuk, milyen szerencsénk lesz holnap. Természetesen a Bluff-nál szert tehetünk élelemre.”

Másnap így folytatta Mackintosh: „Már csak egyszer eszünk napjában. Gyalázatos, nyomorult idő. Maga a veszteglés is keserves, hát még ha meggondoljuk, hogy arra az élelemre vagyunk utalva, amit már elhelyeztünk nagy fáradsággal. Mirevaló volt akkor ez a küzdelem!”

27-én kitisztult az idő. Mackintosh és Joyce visszatért a depóhoz, hogy élelmiszert vegyenek magukhoz. Másnap folytatták útjukat a téli szállás felé és jól haladtak. De a kutyák csaknem elérkeztek erejük végső határára. Három még menet közben kidőlt, március 2-án a többi. "Ott feküsznek mindaz út mentén, szenvedés nélkül pusztulnak el, összekunkorodnak a hóban, álomba merülnek és nem ébrednek fel többet.”

Március 3-án csak 6 1/2 kilométert jártak meg.

Rettentően nehéznek érezték a szánt. Mackintosh elhatározta, hogy leveszi a külső szántalpat és lekarcolja a megmaradó szántalpat. Minden nélkülözhető ruhadarabot hátrahagyott. A megkönnyebbedett szánnal könnyebben haladtak. „Csaknem két kilométert teszünk meg óránkint. Nagyon keserves a vontatás, a hó felszíne tapadós.”

Másnap javult a helyzet. Déli szél fujt és vitorlát feszítettek. De a vitorlával és a kötelekkel való vesződség közben lefagyott a kezük. A szélben tovairamló szán őket is magukkal vonszolta. Éjjel növekedett a szél, 7-én reggelre meg már viharrá fajult. Aznap megint helyben kellett maradniok. Még mindig nehéznek találták a szánt, csalódást okozott a lassú haladás – naponta 11–15 kilométer.

10-én a Bluff egyvonalba került a Discovery-hegy csúcsával. Utasításom szerint ezen a vonalon kellett fölállítaniok a Bluff-depót. Délnek haladtukban a zimankós idő miatt ez az útbaigazítás hiányzott, találomra helyezték el a depót és most kiderült, hogy a Bluff-depó északra esik a meghatározott vonaltól. Mackintosh elhatározta, hogy fölszedi a raktárt és elhelyezi a kijelölt helyen. Tanyát ütött tehát a depónak megfelelő ponton és Joyce-szal és Wild-dal átment a fölállított depóhoz, mintegy hát kilométerre. A készleteket úgy találta, ahogy elhelyezte őket. Átszállított mindent a meghatározott helyre.

Március 11-én hóvihar dühöngött. Másnap jó időt kaptak, hórakást állítottak s abba beleépítették az eleség-raktárt. Délután folytatták hazatérő útjukat és öt-hat kilométerrel odább tanyát ütöttek.

„Hálózsákjaink – írja Mackintosh ezen az estén – rossz karban vannak, mert már jó ideje nem szárogathattuk meg őket. Reggelente a legkeservesebb időben bontunk tanyát. A finneskoe (finn csizma) fölvétele reggel hajmeresztően kínos feladat; kőkeményre fagy, rettentő nehézséggel tudjuk csak beleerőltetni lábunkat. Nyomorultul érezzük magunkat, míg útnak nem eredünk, akkor aztán visszatér a meleg ereinkbe.”

Március 15-éig nem mozdul hatnak sátrukból a hóvihar miatt. Élelmiszerük megint fogyatékán. Joyce-nak is, Wild-nak is elfagyott a lábaujja a hálózsákban. Kínosan tudják megindítani a vérkeringést. Különösen Wild szenved sokat.

„Március 15. – Hőmérséklet reggel -37 fok (Celsius). Az elmúlt este volt egyike a legkeservesebbeknek, amit megértünk idáig. Hogy betetőzze nyomorúságomat, megfájdult a fogam. Irtóztatóan fáj. Joyce-nak és Wild-nak is nagyon rossz volt az éjszakájuk. Elfagyott lábuk sok szenvedést okoz nekik. Le kellett szállítanunk napi eleség-adagunkat. Ennek következtében gyakoribb az elfagyás. Délután nagyon érdes lett a felszín és a világítás is rossz. Folyton bukdácsolunk, mert nem tudjuk megkülönböztetni a térszíni kiemelkedéseket. Fogytán a gyufánk, csak a Primus-lámpa meggyújtására használjuk.”

Másnap is zavarta őket a félhomály, de azért elég jól haladtak. Március 19-én este a Corner Camp előtt ütöttek tanyát, ott ahol február elsején tanyáztak. Másnap a Castle Rock felé fordultak, azon a földűlt térszínen keresztül, ahol a Jégperem (a Barrier) a szárazföldet érinti. Joyce lába alatt beszakadt a hó egy hasadék fölött, meg kellett változtatni útirányukat, hogy elkerüljék a veszedelmes területet. Ezen a napon 4 1/2 kilométerrel jutottak tovább. Az eleség-adagot a rendesnek felére szorították és már így is csak két napra való élelmük volt.

"Első gondolatunk ezen a reggelen az volt, hogy nagy utat kell tennünk” – írja Mackintosh március 22-én. – „Ha egyszer elérjük a Safety Camp-et, biztonságban leszünk. Délelőtt egész tekintélyes utat tettünk. Egy órakor ebédeltünk, ekkor még egy rendes napi adag élelmünk maradt és egy kevéske kétszersült. Ebéd után ismét jól haladtunk, két órán át kedvezett a szél. Nyugtalanul várjuk a Safety Camp-et.”

Március 23-án ismét foglyul ejti őket a hóförgeteg. „Aggasztó időjárás, ha ez így tart, pórul járunk. Most ittunk egy kis kakaót, valami kevés kétszersültmorzsával. Fölmelegedtünk, de üres gyomorral velőkig hat a hideg.”

Késő délután kiderült az idő, de már aznap nem indulhattak. 24-én reggel hétkor indultak csak tovább. „Egy kis kétszersült-morzsalék – ennyi van a tarisznyánkban. Egyéb semmi. A legkeservesebb körülmények közt indultunk útnak, mindnyájunkat gyötörnek a fagyássebek. Wild csupa merő seb, de mindnyájan rossz állapotban vagyunk. Két órája vontattuk már a szánt, amikor Joyce pompás szeme megpillantott egy lobogót. Nekirugaszkodtunk, ahogy csak tőlünk kitelt s ahogy elértük a raktárt, nekiestünk az eleséges ládáknak. Gyomrunkat ugyancsak próbára tettük. Wild, miközben a Primus-lámpával bíbelődött, odakiáltott hozzánk, hogy azt hiszi, vége a fülének. Ez volt az utolsó része az arcának, amely még ép volt idáig – orra, arca és nyaka már mind csupa seb volt. A fül vértelen zöld színűre fagyott, gyorsan rátettem a tenyeremet és lassankint helyreállt benne a vérkeringés. Akkor meg az ujjai fagytak el. Hogy helyrehozza, a Primus lángja fölé tartotta – a legborzalmasabb, amit tehetett. Eredménye az lett, hogy rémséges fájdalmak lepték meg.

A meleg étel boldogító melegséggel árasztott el. Mintha kicseréltek volna. Pukkadásig ettük magunkat egyik csajkával a másik után. Aztán helyükre tettük az eleségraktárból elővett ládákat és elindultunk a felé. Éppen indulni készültünk, amikor Joyce észrevett egy papirosdarabot: Smith és Richards üzenetét. Megtudtuk belőle, hogy mind a két másik csoport visszaérkezett a kunyhóhoz és nyilván mindnyájan jól vannak. Akkor hát semmi baj.”

Este 7-kor a csoportnak nem sikerült alkalmas helyet találnia, hogy leszálljon a tenger jegére. Tanyát ütöttek, abban a reményben, hogy másnap (március 25-én) a kunyhóban lesznek. Reggel indultak -31 fokos hidegben és kevésre rá megérkeztek a Hut Point-ra, a kunyhó ajtajához.

„Kiáltottunk. Semmi nesz. Még egyet kiáltottunk. Erre megjelent egy sötét alak. Kiderült, hogy Cope. Egyedül. Tőle hallottuk aztán, hogy a hajó március 11-én itt járt, fölvette Smith-t, Richards-t, Ninnis-t, Hooke-ot és Gaze-t. Cope, Hayward és Jack vannak már csak itt. Átadták Stenhouse levelét, amelyben elmondja mit végzett, amióta elhagytuk a hajót. A hajó utasának sem volt valami rózsás dolga.”

Most már tehát hatan voltak a kunyhóban. Az expedíció téli szállásától, amely az Evans-fokon volt, elvágta őket a McMurdo-átjáró nyilt vize. Mackintosh természetesen türelmetlenül várta már, hogy eljusson a hajóhoz és a parti csoport többi tagjához. De nem mozdulhatott addig, amíg a tenger jege meg nem szilárdul. A valóság az, hogy június elejéig nem jutott el az Evans-fokra. Mindaddig ott éldegéltek kezdetleges módon a Hut Point-on. Eseménytelenül peregtek a napok.

Mackintosh följegyzi, hogy a csoport tagjai meglehetős elégedettek voltak, de a fókazsír-kályha füstjétől és kormától irgalmatlanul szutykosak lettek. A fókazsír-készlet április elején elfogyott, de április 15-én megint öltek néhány fókát. A fókavadászat és a nyúzás véres mestersége még jobban bemocskolta piszoktól megfeketült szennyes ruháikat.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

Telelés a McMurdo-átjáróban.

Az Aurora, miután március 11-én fölvett hat embert a Hut Point-on, visszatért az Evans-fokra. A hajó téli szállásául az Evans-fokot választották, azt a pontot, amely közvetlenül a Scott kapitány utolsó expedícióján emelt kunyhó előtt van. Március 14-én a hajó ötven lépésre volt a parttól, a hajó orra a tenger felé. A végső horgonyvetéskor hat horgonykötél és egy sodronykötél volt ráerősítve szorosan a partba harapó horgonyokba. Két horgonyt pedig a hajó orrán bocsátottak le a tengerbe mintegy 130 méternyi sodronykötélen.

Március 23-án Stenhouse partra tett egy négy-tagú csoportot az Evans-fokon: Stevens-t, Smith-t, Gaze-t és Richards-ot. Ezek Scott kapitány kunyhójában ütöttek tanyát. Utasításuk az volt, ejtsenek el amennyi fókát csak tudnak, hogy legyen húsnak és zsírnak való és végezzenek szabályszerű meteorológiai megfigyeléseket. A készletek, ruhák és szén partra szállításával nem nagyon siettek, mert az volt a terv, hogy a hajó egész télen lehorgonyozva marad. Áprilisban partra tettek néhány tonna szenet, de nagyobb részét csak a víz szélére hordtak ki és ebből sok veszendőbe ment később, amikor a tenger jege ellepte a partot.

A parti csoport feje Stevens volt. Jelentése, amely jóval később került kezembe, tömör összefoglalásban írja le az eseményeket, mi történt, hogyan történt.

Idézem belőle a következő részletet:

„Cape Evans, Ross Island,

1915 július 30.

1915 március 23-án négyen partra szálltunk az Evans-foki kunyhónál: Spencer-Smith, Richards, Gaze és én. Spencer-Smith feladata volt a fényképezés, mi többiek azt a szóbeli utasítást kaptuk, hogy fókák elejtésével halmozzunk föl annyi húst és zsírt, amennyit lehet. Tudományos megfigyeléseket is kellett végeznünk.

A meteorológiai műszereket azonnal fölállítottuk... A csoport tudományos tagjainak minden ideje igénybe volt véve. Minden fókát elejtettünk, amennyit csak láttunk.

Az időjárás általában szeszélyes volt, a gyakori hóförgetegek sűrűn megszakították az összeköttetést a hajóval. Csak kevés, nélkülözhetetlen készletet tett partra számunkra a hajó, ruhafélét semmit. A tudományos fölszerelésnek csak egy részét lehetett partra szállítani. Személyes holmink is a hajón maradt.

A hajón levők, úgy gondolom, biztonságban hitték hajójukat, de azért volt valami nyugtalanító a helyzetben. A horgonyok nem kapaszkodtak elég szilárdan a talajba és kényelmetlenül érezhető volt, hogy a jégnyomás ereje az úr a hajó fölött ...

Május 6-án megszilárdult a jég és akadálytalanul jöttünk-mentünk a part s a hajó között. Délelőtt 11 órakor déli szél fujt, 75 kilométeres óránkinti sebességgel. A hajó helyben maradt. Másnap reggel 3-kor, bár a szél ereje nem növekedett, a jég a hajóval együtt eltűnt. Minthogy nem láttuk, amikor elúszott a hajó, nem mondhatjuk meg, megsérült-e... 7-én d. u. az idő valamelyest tisztult, de a hajónak színét sem láttuk... Azóta sem láttuk, noha állandóan figyeljük.

Mihelyt elment a hajó, pontos leltárba foglaltunk minden partra tett készletet és az élelmi-adagokat úgy szabályoztuk, hogy legalább száz hétre fussa tíz ember számára. Szén és hús szűkösen van, nagyon takarékosan bánunk velük.

A. Stevens.”

A parton maradók nem mondtak le rögtön a reményről, hogy a hajó visszatér, mielőtt befagy a McMurdo-átjáró, de amikor május 10-én tomboló vihar kerekedett – a legdühöngőbb az eddig tapasztalt viharok között – megcsappant a reményük. Három napig tartott a vihar, a szél sebessége elérte a 130 kilométert. A parti csoport sötét aggodalommal gondolt a hajó bizonytalan sorsára a Ross-tenger jégtáblái között.

Stevens és társai számot vetettek helyzetükkel és ráeszméltek, hogy komoly nehézségekkel kell szembenézniök. A szánutazásra való általános eleség és ruhanemű a hajón maradt. Szerencsére a kunyhóban volt eleség és ruha is – még Scott kapitány idejéből. Hozzáfogtak a fókavadászathoz.

Június 2-án a csoport tagjainak a száma tízre növekedett. Ekkor érkeztek meg a Hut Point-ról Mackintosh-ék, akik a Hut Point-on rekedtek, míg meg nem szilárdult a jég. Most már együtt voltak az Evans-fokon: Mackintosh, Smith, Joyce, Wild, Cope, Stevens, Hayward, Gaze, Jack és Richards. Rájukborult a tél és szeptemberig nem mozdulhattak többet. Egybehordták készleteiket, terveket szőttek a jövőre és élték a téli szállásra vonult sarki utazó szigorú, rideg, de nem egészen örömtelen életét.

Mackintosh június 5-én így írja le helyzetüket:

„Stenhouse elhatározása, hogy ebben az öbölben telel, nem volt ötletszerű: minden eshetőséget megfontolt és számba vett. Megpróbálta a Gleccser-nyelvet (Glacier Tongue) és más pontokat is, de a hajó valamennyi helyen veszedelemben forgott. Ebben az öbölben a hajó jó néhány vihart kiállott baj nélkül... Mindent figyelembe véve igen jogosult volt az a föltevése, hogy a hajó itt biztonságban van... A baleset ismét annak a bizonysága, hogy ezen a vidéken semmi sem bizonyos.”

Az Aurora találhatott volna biztos téli kikötőt - följebb benn a McMurdo-átjáróban, de ott meg azt kockáztatta volna, hogy a rákövetkező nyáron sem szabadul a jégből és én ettől a veszedelemtől eleve óva intettem Mackintosh-t, amikor neki utasításokat adtam.

Mackintosh így folytatja: „Hosszabb tartózkodásra rendezkedünk be. Legnagyobb bajunk, hogy ruha dolgában szegényesen vagyunk ellátva. A Hut Point-ról érkezett csoport ugyanazt a ruhát viseli, ami akkor volt rajta, amikor – január 25-én – elhagytuk a hajót. Piszkosabb kompániát elképzelni se lehet... De azért minden megy simán a maga útján és mindnyájan filozófusok módjára nézzük a helyzetet.

Stevens a tudományos gárda feje és a legidősebb a partra szállók között. Joyce a fölszerelés gondozója és jelenleg ruhákat szab az itt talált vitorlavászonból. Wild segít neki. Vidám, szolgálatkész fiú ez a Wild. Richards vette át az időjárási napló vezetését. Ausztráliai fiú, kemény, lelkiismeretes munkás. Jó eredményt várok tevékenységétől. Segítőtársa neki Jack, a másik ausztráliai ifjú. Hayward a hóhér – ő kezeli a fókaháj készletet. Gaze, aki szintén ausztráliai, vele dolgozik. Smith, a padre, a fényképezés mestere és persze minden téren tevékenykedik. Cope az orvosunk.

Megérkezésem után nyomban kifejtettem, milyen fontos, hogy mindenben takarékoskodjunk. Megtörténhetik ugyanis, hogy két évet kell itt töltenünk... Nem kezdjük meg a szánutazást, amíg határozottabbat nem tudunk az Aurora sorsáról. Nem merek gondolni se rá, hogy szerencsétlenség érte.”

Június hátralevő napjait az expedíció tagjai tevékenyen töltötték: ruháikat mosták, javították, vadásztak fókára, apróbb kirándulásokat tettek és megvitatták a jövő teendőit. Hat kutyájuk volt, jó erőben, jó egészségben. Szerettek volna már ellátogatni a Royds-fokra, az Evans-foktól északra, de nem mehettek át a nyilt vizű átjárón. A Royds-fokon van az a kunyhó, amelyet a Shackleton-expedíció (1907–1909) épített; nagyon jól fogott volna most Mackintosh csoportjának, ha hozzájuthatnak az ott levő készletekhez.

Július folyamán Mackintosh több szán-utat is tett észak felé a tenger jegén, de mindannyiszor azt tapasztalta, hogy nem járhat messze. Az erősödő fény a közeli napkeltét hirdette. Közelgett az útrakelés ideje. Méregették a készletek súlyát, készülődtek a szánexpedíció útnak indítására. Gyakori és makacs viharok dühöngtek.

Augusztus 12-én tűz ütött ki a kunyhóban. Az acetilén-gázvilágítást fölszerelték. Egyik nap a gázfejlesztő léket kapott. Egyikük égő gyertyával kutatta hol a hiba, a gáz fölrobbant és némi faanyag lángra kapott. Szerencsére a tüzet gyorsan eloltották. Ha leég a kunyhó, válságos helyzetbe kerülnek.

Augusztus 13-án Mackintosh és Stevens elmentek a Royds-fokra. Elhatározták, hogy megkísérlik az útat a Barne-gleccseren keresztül. Átszeltek egy hasadékokkal szabdalt területet és eljutottak a Barne-fok lejtőjére, onnan pedig le a tenger jegére. A jég elég szilárd volt és hamarosan elérték a Royds-foki kunyhót.

"A kunyhó külső ajtaját nem találtuk” – írja Mackintosh. – „A benyílóban fölhalmozódott a hó, de rövidesen kilapátoltuk. Bementünk a kunyhóba. Középütt halomban állt a hó és a jég. Biztosan a tető szelelőnyílásán hatolt be. Azonnal elzártuk a nyílást.

Stevens ebédet készített, én meg azalatt eltakarítottam a jeget és a havat a kint talált lapáttal.

Ebéd után hozzáfogtunk, hogy szemügyre vegyük a kunyhóban levő készleteket. A dohány volt első gondolatunk. Találtunk egy doboz Navy Cut dohányt és egy doboz szivart. Szappan is került, amivel megmosdhattunk és kimoshatjuk ruháinkat, ha majd visszatérünk... a kályhán, szembetűnő helyen, találtunk egy cédulát. Scott kapitány csoportja hagyta ott évekkel előbb. Az volt rajta, hogy a kunyhóban megforduló utazók mosogassák el az edényeket.”

Mackintosh és Stevens másnap is ott maradtak és tüzetesen megvizsgálták az ottlevő készletceket. A kunyhón kívül egész halom élelmiszeres ládát találtak. Hús, liszt, szárított főzelék és ínyencségek voltak bennük. Hat ember legalább egy évig megérhette vele. Új ruhaneműt nem találtak, de összeszedtek néhány viseltes ruhát, amelyeket még ki lehetett javítgatni. Augusztus 15-én elhagyták a kunyhót, megrakodva zsákmánnyal. Hamarosan elérték az Evans-fokot. Másnap egész nap dühöngött a vihar. Mackintosh örülhetett, hogy olyan kedvező időt választott a kirándulásra.

Augusztus hátralévő része eseménytelenül pergett le. Mindenki az előkészületekkel foglalatoskodott és élvezte a növekvő napfényt. Szeptember elsején voltak megkezdendők a készletek elszállítását a Hut Point-ra, hogy onnan azután tovább szállítsák őket, amikor az eleségraktárakat felállítják. Mackintosh jóelőre meghányta-vetette az utazás tervét a csoport tagjaival. Véleménye szerint élelmikészlet van elegendő, de sátrakban és ruhaneműekben meglehetős a hiány, mindössze három sátruk volt, egy ép sátor, amit az Aurora tett partra és két használt régi sátor Scott kapitány kunyhójából. A hajóról került ruhaneműeket a kunyhókban talált viselt ruhákkal kiegészíthették. Szán lett volna elegendő, de már csak négy hasznavehető kutya volt életben. Négy kutya kevés egy kutyafogatra is, így hát maguknak kell vontatniok szánjaikat s a kutyák legfeljebb segítenek húzni egy kicsit.

Megbeszélés után elhatározták, hogy a szánutazásban kilencen vesznek részt három csoportra osztva. Egy embert hátrahagynak az Evans-fokon, hogy folytassa nyáron át az időjárási megfigyeléseket. Mackintosh úgy számította, hogy a depó-elhelyező csoportok élelmezése és a depókban elhelyezendő készletek céljaira összesen mintegy tizennyolc métermázsa rakományt kell vinniük. Az első raktárt a Minna Bluff-nál kellett elhelyezniük és onnan dél-felé minden szélességi fokon egy-egy újabb raktárt; az utolsót a Beardmore-gleccser lábánál. Legelső feladatuk a készletek átszállítása volt az Evans-fokról a Hut Point-ra – huszonnégy kilométerre. Odáig minden szánutazó-készletet el kellett vinni, sőt tartalék-készleteket is, arra az esetre, ha a visszatérő csoport későn érkeznék és a téli hónapokat a Hut Point-on kellene töltenie.

Az első csoport – Mackintosh, Richards, Smith – szeptember elsején hagyta el az Evans-fokot, szánján 270 kg-nyi rakománnyal. Baj nélkül megérkeztek a Hut Point-ra. Félúton a tenger jegén sátrat ütöttek s azt ott is hagyták az utánuk jövők számára. Másodszorra mind a kilencen együtt tették meg az utat a Hut Point-ra három szánon. A harmadik expedíción nyolc ember vett részt. Ez az utóbbi csoport onnan másnap (szeptember 4.) megrakott szánon továbbment a Safety Camp-hez, a Nagy Jégperem szélén. Ez a tanyahely volt kiszemelve főhadiszállásnak a Jégperemen keresztül a Minna Bluff depóhoz vivő útra.

„Mindenki nyakig van a munkában” – írja Mackintosh az Evans-foknál hagyott naplója utolsó soraiban. „Minden holminkat apróra megvizsgáljuk, ruháinkon már csak az utolsó öltések vannak hátra. Cipőket rögtönzünk a finn csizmák pótlására, amelyekből nincsen elég. Holnap (október 1.) indulunk a Hut Point-ra, Gaze-t hagyjuk hátra téli szállásunkon, mert lábai lefagytak. Talán Stevens föl fogja őt váltani az út első szakasza után. Három hónapra való élelmiszert viszünk, külön abból a célból, hogy a Hut Point-on hátrahagyjuk.”

A kilenc ember október 1-én érte el a Hut Point-ot. Magukkal vitték az utolsó rakományokat. Három szánkót és három sátrat kellett továbbvinniök a Jégperemre, három csoportban. És pedig: az első csoportban Mackintosh, Spencer-Smith és Wild; a másodikban: Joyce, Cope és Richards; a harmadikban: Jack, Hayward és Gaze. A rossz idő a depó-elhelyező expedíció indulását október 9.-éig elodázta.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

Az eleségraktárak elhelyezése.

Mackintosh naplója a második nyár (1915-16) depó-elhelyező útjairól, fájdalom, vele együtt odaveszett. Följegyezte az eseményeket, de naplója vele volt, amikor a rákövetkező télen beszakadt alatta a tenger jege. Az itt következő rövid összefoglalás Joyce, Richards és mások jegyzetei nyomán készült s mondhatom, a történet, amelyről beszámolnak ezek a jegyzetek, a megingathatlan tetterő és szívósság, nagy nehézségekkel és súlyos veszedelmekkel szemben való hősi helytállás története.

Könnyű bölcsnek lenni az események után; most már megértjük, hogy a kutyák befogása, mielőtt erőre kaptak a tengeri út után és hámba törtek, súlyos hiba volt. Ez az oka, hogy amikor a második nyár fontosabb szánkó-útjára került a sor, alig volt már egyetlen kutyája az utazóknak. Hat hónapon keresztül emberi erővel vonszolták a szánkókat csaknem szünettelen. Fagyássebek lepték el testüket, szkorbut, hóvakság támadta meg őket. Túlfeszített testük a végső kimerüléssel küzdött. De elhelyezték a depókat a kijelölt helyeken, és ha a Weddell-tengeri csoport (vagyis a mi csapatunk) átszeli csakugyan a délsarki szárazföldet, a készleteket és tüzelőt pontosan megtalálja ott, ahol számított rája.

Október 9-én az volt a helyzet, hogy a Hut Point-on együtt volt minden készlet, ami a fölállítandó eleségraktárak számára és a maguk élelmezésére a nyáron út szükségeltetett. Ők maguk is, mind a kilencen, együtt voltak a Hut Point-on. A még életben levő néhány kutya az Evans-fokon maradt. Sőt nemcsak hogy a Hut Point-ig eljutott ekkorra minden készletmennyiség, de már egy keveset továbbítottak is belőle a Safety Camp-ig, a Nagy Jégperem szélére. Mackintosh a Minna Bluff közelében készült nagy raktárt állítani, 130 kilométerre a Hut Pointtól délre. Ez az eleségraktár kellett azután, hogy hadműveleti bázisa legyen a Beardmore-gleccser lábánál fölállítandó végső depóig terjedő utazásnak.

A csoport október 9-én reggel indult tovább a Hut Point-ról, három megrakott szánnal. A három szán egymáshoz volt kötözve és mind a kilenc ember egyetlen kötélen vontatta a terhet. Kora délután elérték a Safety Camp-et, ott újra rendezték a terheket és mintegy 9 métermázsa rakománnyal folytatták az utat a Nagy Jégperemen keresztül. A vontatás nagyon nehéznek bizonyult. Másnap elhatározták, hogy szétválasztják a szánkókat s hárman-hárman vontatnak egyet-egyet. Az új módszer nem volt szerencsés, mert sem az erők nem voltak egyenlők, sem a terhek elosztása. Mackintosh úgy oldotta meg a kérdést, hogy Wild-dal és Smith-szel útnak indította az első szánt, aránylag könnyű rakománnyal, Joyce-t pedig öt társával és a két fönnmaradó szánnal hátrahagyta, azzal az utasítással, hogy igyekezzenek utána, amily gyorsan csak haladni tudnak. Ezt a módszert követték végig.

Állandó szemben fúvó szél és időnként hófúvás késleltette őket. A fagy is meg-megmarta őket. Mindamellett Joyce csoportja is elérte a Bluff-depót 21-én este, két nappal Mackintosh csoportja után. Mackintosh ott hátrahagyott 80 kg élelmiszert, Joyce pedig 123 kg-nyi készletet és az egyik szánt. Akkor azután visszafordultak. A visszatérő út legérdekesebb eseménye volt, hogy találtak egy jelentést, amelyet Cherry Garrard hagyott hátra Scott kapitány számára 1912 március 19-én, néhány nappal Scott halála előtt. ⁽³²⁾

Mackintosh 24-én este érkezett vissza a Hut Point-on álló kunyhóba, Joyce 27-én este, hóförgetegben. Gaze-t már ott találták kutyafogatával.

A második útra Mackintosh a kutyákat is föl akarta használni. Hogy ez lehetővé váljék, egy csoportot visszaküldött az Evans-fokra kutyaeleségért. Mackintosh – Wild és Spencer-Smith társaságában – elindult ismét dél felé. Joyce a Hut Point-on maradt társaival. Utasítása szerint akkor kellett útrakelnie, amikor a kutyák eledele megérkezik. Gaze helyét Stevens foglalta el a téli szálláson. Joyce hatodmagával november 5-én indult el a Hut Pointról. Az egymás mögé fogott szánkókat gyalogszerrel vontatták a négy kutya segítségével. A két szán nehéz volt, lassan vánszorogtak előre a puszta hóban. Mackintosh 10-e táján érkezett meg és 85 kg készletet hagyott hátra a Bluff-depónál. Joyce 14-én este érte el a depót és 280 kg-nyi élelmiszert raktározott el.

Hat nappal később Joyce kalandos út után ismét megérkezett a Hut Point-ra. Délelőtt féltizenegykor (november 20-án) turolásokkal és hasadékokkal földúlt területre értek és sokszor csak hajszálon fordult meg, hogy oda nem vesztek. „Ebéd után – írja Joyce – hirtelen négy hasadékhoz értünk. Jack belezuhant az egyikbe. Nem változtathattuk meg utunk irányát, mert akkor vég nélkül a hasadékokat kerülgethettük volna. Egyszerűen keresztülvágtattunk rajtuk. Olyan iramban rohantunk át rajtuk, hogy a kutyák, amikor túljutottak, elragadták a szánt”.

November 25-én ismét eléggé összeszedték magukat, hogy nekivágjanak harmadik útjuknak a Bluff-hoz. Mackintosh valamennyire elől járt, de a két csoport 28-án találkozott és megvitatta a további terveket. Mackintosh azzal az elhatározással nyomult előre a Bluff-depóhoz, hogy onnan készleteket visz ahhoz a depóhoz, amelyet az előző nyáron állított föl a 80. szélességi fokon. Joyce-nak a harmadik szállítmány lerakása után vissza kellett fordulnia a negyedik és utolsó rakományért. Akkor azután egyesült erővel készültek folytatni útjukat dél felé a Hope-hegyhez.

Joyce december 7-én érkezett meg újból a Hut Point-ra a negyedik teherrakományért. Ott megpihent és 13-án megint útra kelt dél felé. Ez volt a legkeservesebb útja valamennyi között. Hasadékok és hóförgetegek temérdek bajt okoztak. December 28-án érték el a Bluff-depót, ahonnan Mackintosh két nappal előbb indult tovább a 80. foknál állított depóhoz, de oly lassan haladt, hegy táborozóhelye láttávolban volt. Utasítást hagyott hátra Joyce-nak, hogy kövesse őt.

Joyce december 29-én hagyta el a Bluff-depót és két nappal később együtt volt a két csoport. Mackintosh írásbeli utasítást adott át Joyce-nak, nyomuljon előre a 81. fokig, ott helyezzen el készleteket, azután pedig fele csapatát küldje vissza a Hut Pointra, másik felével meg menjen tovább a 82. fokig; ott újabb depót kellett elhelyeznie. Ha elegendő élelmiszere marad csoportja számára, utasítása szerint tovább kellett nyomulnia egészen a déli szélesség 83. fokág. Mackintosh a 80. foknál hagyott depőt akarta további készletekkel kiegészíteni és aztán folytatni útját dél felé.

A legközelebbi fontosabb baleset az volt, hogy Joyce csoportjának egyik Primus-lámpája elromlott. Minthogy pedig egy Primus-lámpával nem utazhattak tovább, mert nem lehettek meg anélkül, hogy havat olvasszanak és meleg ételt főzzenek, Joyce a 80. foknál levő depótól, amelyet 1916 január 6-án ért el, három emberét visszaküldte a téli szállásra. Ez a három ember, Cope, Gaze és Jack, január 16-án csakugyan megérkezett az Evans-fokra.

Joyce, Richards és Hayward 576 kg-nyi rakománnyal folytatta útját a 80. fokról. Rövid közökben hórakásokat emelt tájékozásul. A kutyák most igen jó erőben voltak. Joyce ezt írja róluk: „Megérdemlik, hogy jól tartsuk őket, mert nagyszerű munkát végeznek. Ha életben tarthatjuk őket a 82. fokig, elmondhatom, hogy nekik köszönhető, hogy keresztülvágtuk magunkat az akadályokon”.

Január 8-án Mackintosh utolérte Joycet és ettől fogva a két kis csoport, összesen hat ember, együtt nyomult tovább dél felé. 12-én este elérték a 81. fokot és nagy hórakást emeltek a depó számára.

Másnap rossz időben folytatták az utat. A kutyák pompásan kivették részüket a vontatás munkájából a porhanyó felszínen. Ezen a napon 19 km-t jártak meg. Kitűnő eredmény rossz időben, rossz térszínen. Hatalmas napi menetekben (18–22 km) haladtak tovább és január 18-án reggel elérték a 82. fokot. Mackintosh Primus-lámpájának valami baja támadt; nem volt tanácsos különválni egymástól. Elhatározták tehát, hogy továbbra is együtt tartanak és a Hope-hegy tövében, a Beardmore-gleccser alján, 83° 30' déli szélességen állítják fel az utolsó eleségraktárt.

A szánok terhe ekkorra már lényegesen megkönnyebbült. De más bajok kezdtek jelentkezni. Spencer-Smith lábai fájdalmasan megdagadtak, Mackintosh-on pedig a kimerülés jelei mutatkoztak.

20-án délben Spencer-Smith jelentette, hogy nem bírja tovább. Tanyát ütöttek. Spencer-Smith ajánlotta, ne késlekedjenek őmiatta, hagyják őt hátra sátorban, élelmiszerekkel, és öten menjenek tovább a Hope-hegyig. Némi tanácskozás után a javaslatot elfogadták. Spencer-Smith-t ott hagyták a sátorban, egy szánnal és élelmiszerrel; megmondták neki, várja meg őket, egy hét múlva visszajönnek. Ebéd után vidám „Good-bye”-t mondották egymásnak és estére már jó 12 km-re járt a megfogyatkozott csapat.

Sűrű köd késleltette őket, de 25-én 34 km-t meneteltek és a „legnagyobb jégturolás” szélén ütöttek tanyát, amelyet Joyce valaha látott életében. Január 26-áról Joyce ezt írja naplójában: „A Skipper, ⁽³³⁾ Richards és én kötéllel összekötöttük magunkat; én jártam elől, hogy utat keressek a turoláson át. Roppant széles szakadékokon vándoroltunk keresztül, hol lefelé ereszkedtünk, hol meg hegynek kapaszkodtunk. Micsoda táj! Ezer meg ezer tonnányi jégtömeg ágaskodott fantasztikus magasságokig”.

De minden nehézségen diadalmaskodtak és a raktárt fölállították!

Visszatérőben Joyce-t hóvakság támadta meg, de azért nem adta meg magát és 29-én elértek a magára hagyott Spencer-Smith sátrát. Hálózsákjában feküdt, járni nem tudott. Joyce e napi bejegyzése sötéten látja a jövőt – sejteti, hogy Mackintosh sem fogja kibírni az utat a téli szállásig. „A kutyák még mindig jó erőben vannak – írja – s ha elérik a 80. fokot, ott már lesz mit enniök, és akkor, ha a hajó vár reánk: kutyabajuk sem lesz többet”.

30-án hóförgeteg miatt nem mozdulhattak ki sátrukból. Másnap 17 km-t tettek meg. Spencer-Smith hálózsákjában feküdt a szánon. Egészen tehetetlen volt, de bizalma nem hagyta el. A következő napokban is derekasan haladtak. Joyce, Wild, Richards és Hayward jól voltak, Mackintosh bicegett és nagyon gyenge volt. Spencer-Smith állapota aggodalmat keltett. Mindamellett jókora távolságokat járták meg naponta – a déli szél segítette őket.

Február 12-én elérték, visszatérő útjukban a 80. fokon állított eleségraktárukat. Mindnyájan örvendeztek a gyors haladásnak. Hat embernek való egy heti eleséget magukkal vittek a depó készletéből.

Február 14-től 16-ig rossz napjaik voltak a puha hófelszín miatt. 18-tél 22-ig, öt napon keresztül dühöngött a hóvihar. Az eleségadagot felére szállították. Húsz kilométerre voltak ekkor a Bluff-depótól.

„Még egyre dühöng a vihar” – írja Joyce 20-án. – „Komoly a helyzet. Betegünk állapota hanyatlik, az eleség fogy... Legnagyobb baj, hogy olajunk a végét járja. Teánk van elég, de nincs mivel megfőzni.”

Mackintosh sátrában som volt derültebb a helyzet. Mackintosh maga nagyon el volt gyötörve.

21-én ezt írja Joyee: „Nem tudom mit csinálunk, ha a vihar nem enyhül. Szünet nélkül tombol a förgeteg. Mai étkezésünk egy csésze pemikán (hús és zsír keveréke) hármunk számára, egy-egy darab kétszersülttel és két csésze tea hármunknak.” 24 órával később így folytatja: „Még mindig ugyanaz az idő. Nem enyhül a vihar. Alig maradt egyéb élelmiszer, mint tea és cukor. Richards, Hayward és én hosszú beszélgetés után elhatároztuk, hogy holnap mindenáron tovább megyünk, mert máskülönben Scott kapitány és társai sorsára kell jutnunk. A másik sátor nagyon csöndesnek látszik, csak néha hallik át énekszó – Wild énekel ⁽³⁴⁾ – tehát még élnek. A kutyáknak ma este odaadtuk utolsó napi eleségünket, így hát tovább kell hatolnunk, mert sok függ tőlük.”

Február 23-án kiásták szánjukat a hóból. Két órába telt ez a művelet, annyira elerőtlenedtek az étlen töltött éjszaka után.

„2 óra 20 perc körül felkerekedtünk az útra... Egy órával később Mackintosh, aki a szán végéhez kötözte magát, nem bírta a további utat. Wild-dal és a többiekkel megtanácskoztam a dolgot. Elhatároztuk, hogy sátrat ütünk és ott hagyjuk Wild-ot a betegekkel, magunk meg tőlünk telhető iramban megyünk a depó felé, amely 20 km-re lehet. Kényelembe helyeztük a két beteget és mentünk tovább.

Mondtam Wild-nak, hogy 26-án vagy 27-én visszajövünk, ha az időjárás megengedi. De alig hogy elhagytuk őket, rákezdte a havazás és olyan sűrű homály szakadt ránk, hogy a négy kutyával is alig egy kilométernyit vergődtünk előre egy óra alatt. Üvöltő viharban tanyát ütöttünk. Ballábam csúnyán elfagyott. Ezt a napi menetet egy csésze teával és egy és fél kétszersülttel ünnepeljük meg. A helyzet nem valami derült. A legrosszabb felszín, amit valaha megértem eddigi útjainkon.”

Mackintosh mindaddig nem adta meg magát sorsának, amíg emberileg lehetséges volt. Hetek óta szenvedett már szkorbutban, lába megdagadt, de úgy érezte, nem szabad összeomlania, mert az ő vállán a felelősség. Spencer-Smith ereje hanyatlóban volt. Wild elég jól volt. Joyce-on, Richards-on és Hayward-on, akik hárman folytatták útjukat, hogy majd visszatérjenek a többiekért, mutatkoztak már a szkorbut tünetei. Lábuk meggyengült, foghúsuk megdagadt. Az elhatározást, hogy a rokkantak Wilddal hátramaradjanak, tökéletesen igazolták a körülmények. Joyce és két társa még így is, csaknem üres szánnal, nehezen érte el a depót. Az út erőltetése két tehetetlen beteggel valamennyijüket vesztébe sodorta volna.

„Február 24., csütörtök. – Fél ötkor keltünk, egy csésze teát ittunk, fél darab kétszersülttel. Indulás 7 órakor. Idő mint tegnap: havazik és fúj a szél. Negyedóránkint megállunk, hogy kifújjuk magunkat. Kíváncsi vagyok, mikor akar már kitisztulni az idő. Kimerülten ütünk tanyát délben. Ebéd fél csésze gyenge tea egy negyedrész kétszersülttel ... A kutyák másodnapja nem ettek; ha hamarosan depóhoz nem érünk és meg nem mentjük a kutyákat, majdnem lehetetlen, hogy betegeinkkel kibírjuk a még hátralevő közel 200 kilométeres utat.”

"Február 25. – Hétkor indulunk. Minden tíz percben megállunk fújtatni. Időjárás mint tegnap. Nagyon gyengék vagyunk, de nem adjuk be derekunkat. Gyakran beszélünk szegény Scott kapitányról és a hóviharról, amely neki és társainak vesztét okozta. Ha még egy nap sátrunkban kellett volna maradnunk, nem hiszem, hogy egyáltalán el tudtunk volna indulni – s akkor ugyanaz a sors ér minket is. De ha a legrosszabbnak kell is jönnie, föltettük magunkban, hogy kitartunk és a hámba fogva halunk meg. Délben tanyát ütöttünk. Öt órai küzdelemmel ugyanannyi mérföldet (9 km-t) tettünk meg. Havazik, dühöng a szél; sebessége 90-110 kilométer óránkint.”

„Február 26. – Hajnalban két óra 10 perckor már útban voltunk. Fél óra sem telt bele, Richards észrevette a depót. Egy kilométerre lehettünk tőle, amikor tegnap délben tanyát ütöttünk. A kutyákat is felvillanyozta a látvány. Új élet költözött beléjük, nekiiramodtak, de mi nem tudtunk megtenni többet kétszáz lépésnél megállás nélkül. Ha még egy nap késik a depó, nem érjük el élve. 3 óra 25 perckor megérkezünk a depóhoz. Nem hiszem, hogy erőtlenebb állapotban érkezett volna valaha csapat eleségraktárhoz, mint mi most. Kemény küzdelemmel ütöttünk sátrat. A kutyákat jól tartottuk pemikánnal. Ha kutya valaha megmentette valaki életét, ezek megmentették a miénket. Reméljük, jó egészségben maradnak és velük mehetünk társainkért.”

A szánutazók azt a tapasztalatot tették, hogy egyiküknek sincsen étvágya itt a bőség országában. Joyce ezt a reakciónak tulajdonította és annak a leverő körülménynek, hogy a hajóról semmi hírt nem találtak itt, amire pedig számították. Azt hitték, a hajó elpusztult.

„Február 27.- A szél egész éjjel dühöng. Minden pillanatban várjuk, hogy sátrunkat elhordja fejünk fölül. Még nagyon gyöngék vagyunk, de azt reméljük, egyfolytában megtehetjük az utat vissza társainkhoz. Hiszen ha kitisztulna az idő! De már tizenegy napja nem volt egyetlen tisztességes napunk. Egészen csodálatos. mily rengeteg hó esett. – Később. Fél tizenegykor ettünk és elhatároztuk, hogy elindulunk, bármennyire is dühöng a szél és a hó. Délben útra kelünk. Három heti eleség van a szánon, körülbelül 72 kilogram és egy heti kutyaeledel, 20 kg. Az egész súly, szánostul 270 kg körül; ezen kívül egy külön szánt viszünk üresen, hogy Mackintosh kapitányt azon hozzuk vissza.”

Nagy bajok tornyosultak az utazók elé. Hayward a térdét fájlalta, a kutyák egészen ellanyhultak. A felszín olyan nehéz, hogy sokszor alig bírták megmozdítani a szánkót. Átlag talán egy kilométert vánszorogtak óránkint. De rendületlenül mentek tovább hóviharon, fergetegen át.

Február 29-ről ezt írja Joyce:”Ötkor talpon vagyunk. Sűrűn kavarog a hó. Nyolc felé kitisztul egy kissé. Körülnézünk és megpillantjuk a tanyát dél felé. Mihelyt lehet útra kelünk. A tanyát 12 óra 45 perckor érjük el. Wild elénk jön. Elmondja, hogy semmi élelmük nem maradt. Aztán Mackintosh jön ki a sátorból, nagyon gyenge, éppen csak hogy támolyog. Ezt mondja: 'Meg akarom köszönni, hogy megmentettétek az életünket'.”

Joyce lehető hamar akart indulni visszafelé. Mackintosh étkezés után megpróbálta a járást, hogy beleszokjék egy kicsit. A csoport felkészült.

Amikor Spencer-Smith-t felvették, hogy a szánkóra tegyék, kiderült, hogy a hálózsákja víztócsában feküdt; felolvasztotta a havat maga alatt.

Mackintosh olyan gyenge volt, hogy összecsuklott az útban. Feltették a magukkal hozott üres szánra, és nyolc órakor tábort ütöttek. „Azt hiszem, 5–6 kilométert tehettünk meg – elég jő eredmény, két beteggel a szánokon és a harmadikkal, Hayward-dal, aki szintén nehezen tart velünk... A kutyákat mintha kicserélték volna; mióta visszafordultunk északnak, egészen felélénkültek... Remélem, holnap elérjük a raktárt.”

Március első két napján jól haladtak a téli szállás felé vivő útjukon. Másnap szélvihar támadt, lehetetlen volt tovább menniök.

„Március 4. – Öt után talpon vagyunk. Még dühöng a szél, de nem késhetünk tovább; Hayward állapota hanyatlott és nem tudhatjuk, ki van soron. Kétségtelen, hogy szkorbutba esett. Egyedüli gyógyszer a friss élelem. Smith még bizakodó kedvében van; hetek óta alig tud mozdulni, mindenben segítségre szorul. Féltízkor indulunk. Két órába telt, míg kiástuk a hóból a kutyákat és a szánokat. Minden reggel így vagyunk ezzel: éjen át mélyen betemeti őket a hófúvás... Nehezen vontatjuk a szánokat. Délután harmadik társunkat, Hayward-ot is a szánra fektettük.”

„Március 7. – Megkétszereződött a munkánk a rokkantak miatt. Nagyon nehezen haladunk előre. Hayward és Mackintosh elől bicegnek boton, roppant lassúsággal. Bárcsak ehetnénk valami friss húst.

Tanácskozás után Mackintosh elhatározta, hogy sátorban hátramarad három heti élelemmel, Smith-t és Hayward-ot visszük tovább. Keserves a tudat, hogy csak 55 km választ el a céltól és még sincs segítség. Ruházatunk rettentő hitvány. Egész éjjel dideregtünk nedves hálózsákjainkban. Nem tudtunk aludni.”

Másnap búcsut vettek a „Skipper”-től és másik két rokkant társukkal együtt útnak eredtek.

"Március 9. – Reggel négykor Spencer-Smith fölkiáltott, hogy – különösen érzi magát. Wild szólongatta. Negyedórával hat előtt Richards hirtelen megszólalt:

– Azt hiszem, vége.

Szegény Smith, negyven napja gyötrődött tehetetlenül a szánon és soha nem panaszkodott vagy zsörtölődött. Néha, ha a szánkóra emeltük, majd elájult a szenvedéstől, de nem volt egyetlenegy panaszos szava. Wild gondozta kezdettől fogva. Kilenc órakor eltemettük hálózsákjában. Bambuszrúdból keresztet róttunk össze, hórakást emeltünk sírja fölé.”

Aztán folytatták keserves vándorlásukat. Haywardot szánra fektették. Sötét este ütöttek tanyát. Kimerülten, összetörve, szomorú szívvel tértek nyugovóra tíz órakor, azzal a halvány reménnyel, hogy másnap elérik a depót.

Március 11-én délután 3 órakor rémítő erőfeszítéssel, sok-sok nyugtalanság után csakugyan megérkeztek a Hut Point-ra, a kunyhóhoz.

„Különös érzés – írja Joyce – annyi viszontagság után itt lenni megint a régi kunyhóban. Másfél évtizede áll ez a kis menedék, amióta csak 1901-ben fölépítettük. ⁽³⁵⁾ És azóta nem egy expedíciónak kiinduló állomása... A kunyhó félig megtelt hóval egy nyitva hagyott ablakon keresztül; sietve kilapátoltuk a havat és Hayward-ot lefektettük... Semmi hír a hajóról, azt hiszem minden utasával együtt elmerült. Nem tudom, milyen hatással lesz a hír Mackintosh-ra.”

Éjjel mindnyájan attól szenvedtek, egyéb súlyos bajaikon felül, hogy túltömték gyomrukat. Hayward alig tudott mozdulni gyengeségében. Joyce bokája és térde csunyául megdagadt, foghúsa kitolult a szájából. Wild-nak ízületei körül megfeketedett a húsa, foghúsa is nagyon sötét.

Néhány fókát megöltek és előre megfőzték a húsát, hogy legyen a mentő-expedícióra. 14-én útban voltak megint visszafelé Mackintosh-ért. 16-án délben megpillantották a magános sátrat, és messzelátón, nagy örömükre, meggyőződtek róla, hogy a „Skipper” kívül van a sátron. Délután négy óra után értek oda hozzá. Mackintosh-t nagyon lesújtotta Smith halálának a híre és hogy nincs meg a hajó.

Másnap jókora utat tettek meg hazafelé. A beteg sokkal jobban érezte magát a bőséges táplálkozás után. Este hétkor megérkeztek a kunyhóhoz.

"Hayward még mindig gyöngén Van. Most hogy együtt vagyunk újra, a friss élelem, kellő mozgás csodákat művelhet. 160 napig voltunk úton és 2896 kilométert jártunk meg ezalatt. Jó rekord. ⁽³⁶⁾ Mielőtt nyugovóra tértünk, Mackintosh elérzékenyülten megszorította kezünket és megköszönte, hogy az életét megmentettük. Szomorú iróniája a sorsnak, hogy szegény Smith-nek a céltól ily közel ki kellett múlnia. [Valószínű, hogy a következő bekezdés Shackleton kommentárja. * NF]

Elbeszélésünk nem lenne teljes, ha meg nem emlékeznénk Wild önzetlen odaadásáról, amellyel két bajtársát ápolta, attól fogva, hogy velük együtt hátramaradt a tartós viharban, egészen Spencer-Smith haláláig. Önmaga állapotával mit sem törődve, éjjel-nappal bármikor készségesen teljesítette minden kívánságukat. Ez nem könnyű feladat ilyen időjárásban, amikor olykor 34 fokra süllyed a hőmérő.

„Négy hűséges barát, Oscar, Con, Gunner és Towser nélkül, sohasem térhettünk vo]na vissza” - írja Richards. – „Ezek a kutyák november 5-e óta voltak velünk s habár a mi tempónk gyakran igen lassú volt, alkalmazkodtak hozzánk. Gyönyörűen kitartottak. Egyízben három teljes napig egyetlen falatot nem ettek, miután már előbb is sovány adagokon éltek. Mi akik velük jártuk meg ezt az utat és hazakerültünk, sohasem fogjuk elfelejteni amit értünk tettek.”

A kunyhó öt lakója hamarosan tisztában volt vele, hogy a téli hónapok egy részét ott kell tölteniök. A hajónak se híre, se hamva. Igazoltnak látszott a föltevés, hogy nem tért vissza a McMurdo-átjáróba, mert hiszen ha visszatért volna, a Hut Point-on, vagy még délebben, kellett volna valami híradást találniok. A csoportnak meg kellett várnia, amíg a friss jég eléggé megszilárdul, hogy rajta eljuthassanak az Evans-fokra.

A készletek számbavételekor kitűnt, hogy kellő takarékossággal június közepéig eltartanak az élelmiszerek. Fókát elég szép számmal öltek és néhány pingvint is. Téglából főzőkályhát rögtönöztek, ez irgalmatlan füstöt árasztott. Arcuk, ruhájuk merő tapadó korom. Lehetetlen volt tisztálkodniok, vagy a kunyhót tisztán tartani. Ez csak megnövelte vágyódásukat, hogy átmehessenek az Evans-fokra. Áprilisban szélcsend idején befagyott a tenger, de a szél megint kiűzte a jeget. Május első hetében megint szélcsendes időt kaptak, rohamosan befagyott a tenger. Már el-elrándultak a jég hátán észak felé.

„Ekkor szakadt ránk a fájdalmas katasztrófa” – olvasom Richards naplójában. – „Május 8-án reggel, reggeli előtt Mackintosh kapitány megkérdezte Joyce-t, mit szólna hozzá, ha ő Hayward-dal elmenne az Evans-fokra. Mackintosh azt tartotta, hogy a jég egészen megbízható. Joyce nyomatékosan igyekezett lebeszélni róla, ne kockáztassa még meg ezt az utat, mert hiszen a jég, ha szilárd is, frissen fagyott és majdnem biztos, hogy ha vihar kerekedik, megbontja a jeget és kiűzi a nyílt tengerre.”

Mackintosh érthetőleg nyugtalan volt, szerette volna tudni, vajjon nincs-e valami bajuk az Evans-fokon maradt társainak. Délután egy órakor, noha az időjárás láthatóan rosszabbra fordult, Haywarddal csakugyan útnak indult. Megígérte, hogy ha elromlik az idő, visszafordúl. Három órakor vihar kerekedett, amely később még dühöngőbbé fajult. A kunyhóban maradók súlyos aggodalommal gondoltak Mackintosh és Hayward sorsára.

Május 10-én a kunyhó három lakója kiment a jégre, észak felé, hogy két társuk nyomában haladva, megtudjanak valamit sorsukról. A lábnyomok eléggé szembetűntek. Mintegy négy kilométerre hatoltak előre az Evans-fok irányában, amikor a lábnyomoknak hirtelen vége szakadt. A félhomályban nagyon vékony jéggel belepett széles vízszalagot vettek észre. Egyszeriben látnivaló volt, hogy a jégnek az a része, amely ezt a területet borította előbb, elúszott a tenger felé. Július 15-én, amikor ők maguk csakugyan eljutottak az Evans-fokra, tudták csak meg végleg, hogy Mackintosh és Hayward valóban odavesztek.

Joyce naplója mutatja, hogy komor balsejtelmek közt vett búcsút vakmerő társaitól. Váltig óvta, intette őket, ne menjenek. Ő maga, két társával csak július 15-én kelhetett útra az Evans-fokra. Az állandó rossz idő is késleltette őket. Azt remélték, a holdtölte is segíteni fogja őket útjukban, de különös véletlen folytán éppen – holdfogyatkozás volt. Mindamellett baj nélkül elérték a téli szállást és ott találták a kunyhóban társaikat: Stevens-t, Cope-ot, Gaze-t és Jack-et. Mackintosh kapitánynak és Hayward-nak nyoma veszett. Fájdalmasan bele kellett nyugodniok, hogy elpusztultak.

Az immár hárommal megfogyatkozott kis csapat berendezkedett, hogy megvárja, míg segítség érkezik. Ott állottak, hajó nélkül, elszakítva a nagy világtól, a déli sarkvidék puszta szigetén, akárcsak a Weddell-tengeri csoport 22 tagja, amely ugyanekkor az Elephant-szigeten várta epedve a mentő-expedíciót.

A segítség fél évvel később, 1917 január 10-én érkezett meg. De mielőtt erről beszámolhatnánk, térjünk vissza 1915 májusára, amikor az Aurorá-t a vihar letépte horgonyáról.

HUSZADIK FEJEZET.

Az Aurora sorsa.

Azután, hogy Mackintosh partra szállott az Aurora-ról 1915 január 25-én, Stenhouse-nak nagyon meggyűlt a baja a hajóval, de jóideig diadalmaskodott a nehézségeken. Hirtelen és váratlanul szakította el a vihar a part mellől 1916 május 6-án. Stenhouse így beszéli el az eseményt:

„Május 6. – Délután négy órakor erősen tépte-rángatta a vihar a hátsó alattságokat [köteleket]. Negyedórával tíz előtt a jég elvált a parttól, a jégbe kapaszkodó horgonyok vele együtt. A sűrű, kavargó hóban láttam, hogy fölszakadozóban van a jég és a part egyre távolodik. Mindenkit egybetereltem és sietve megeresztettük a csigát, hogy meghosszabbítsuk a sodronyköteleket a hajó elején. A matrózok ide-oda vágtattak viharlámpáikkal és kiáltoztak: „A hajó viszi magával!” Elrendeltem, indítsák meg a gépeket. A gépészek, Hooke és Ninnis, elrohantak a parancs teljesítésére. Grady fűtő törött bordával betegsorba került. A hajó a szilárd jégtáblákkal északnyugatnak sodródott, a sodronykötelek nagy dördüléssel elpattantak a horgonylebocsátó résnél. Szerencsére a horgonyok könnyen elváltak a fenéktől és sem a horgonyfelvonó csiga, sem a horgonylebocsátó rés vascsöve nem sérült meg.

Lassan-lassan, ahogy tovasodródtunk kifelé a McMurdo-átjáróba, eltünt szemünk elől a kunyhó lámpafénye. Félórával éjfél előtt fölengedett kissé a jég a hajó körül, a jégtáblák táncot jártak a hajó oldalain. Kinn jártunk a McMurdo-átjáróban, a szél teljes erővel nekünk támadott... Dél felől a jégzajt felénk űzte a szélvész, a hajó ingása és a jégtáblák ostroma enyhült egy kicsit.”

„Május 7. – Valamennyire megcsöndesedett a vihar, sűrű hófuvás kerekedett. A jég köröskörül megszilárdul, 60 cm magas torlaszokba tornyosul. Ha lesz elég gőz, hogy megindítsuk a gépeket, remélem visszajuthatunk a parti jég mellé a Gleccsernyelv táján.”

Sok bajlódással sikerült tüzet gyujtani és gőzt fejleszteni a kazánban. Május 7-én és 8-án az Aurora jómagatehetetlenül sodródott észak felé. A déli szél orkánná erősödött, sűrű hófúvással éjnek idején.

„A Bird-fok az egyetlen látható pontja a szárazföldnek” – írja Stenhouse 9-én délután. – „Így hát vége a reménynek, hogy a McMurdo-átjáróban teleljünk. Súlyos csapás négy havi ostrom után, amelyből az utolsó hét héten folyton vigyáznunk kellett horgonyainkat. Jelenlegi helyzetünkben még fokoznunk kell az elővigyázatot. Öt hét választ el a tél derekától. Sötétség borul ránk, bizonytalan félhomály. És a viharok fenyegetők. Vizünk nincs, csak egy kevés friss jegünk.

Az Aurora szilárdan befagyott a jégbe és sodorja a tenger, isten tudja hova. Nem engedjük, hogy elveszítsük bizakodó kedvünket. De mi lesz szegény, nyomorult társainkból az Evans-fokon, és a déli csoportból? Komor sors vár rájuk. Élelmiszerük van ugyan elég, de nálunk maradtak Burberry-ruháik és sok egyéb szükségletük a jövő évi szánutazásra. Kevés reményem van rá, hogy visszajussunk az Evans-fokra vagy csak a közelébe is. Kevés a szenünk és szorosan fogva tart a jég. Remélem, hogyha már foglyai vagyunk a jégnek, gyorsan fogunk sodródni északkelet felé, áttörhetünk a jégpáncélon. Ha elérjük New Zealand-et, szenet veszünk föl és visszatérünk a Nagy Jégfal alá a Crozier-foktól keletre. Azt hiszem, erre rákerül a sor kora tavasszal, szeptemberben. Vissza kell jutnunk, hogy segítséget vigyünk a depó-elhelyező csoportnak.”

Május 10 és 11-én őrjöngő szélvihar dühöngött. „Nem emlékszem, hogy valaha megértem volna ekkora erejű orkánt.” Stenhouse fölszerelte a szikratávírót és megkísérlette összeköttetésbe lépni a Macquarie-szigeten levő szikratávíró állomással

(2500 km) vagy New Zealand-del (3450 km), de sikertelenül.

Az Aurora hosszú és viszontagságos útjáról fogalmat nyújt Stenhouse hajónaplója. Abból idézzük az alábbi részleteket:

„Május 21. – Tájékozódni nem tudunk, de azt hiszem, nem sok a változás a hajó helyzetében vagy irányában. A Nyugati-hegyek (Western Mountains) ugyanarra felé vannak tőlünk, mint előbb. Remélem, nincs semmi baj az Evans-fokon és a többi csoportok épségben visszatértek. Vajha könnyíthetnénk sorsukon.”

„Május 24. – Dél-délkeleti vihar. D. u. 2 órakor hatalmas rázkódással az Aurora megdőlt bal felé. Csúnyán be vagyunk ékelődve.”

„Május 25. – Olyan a táj körülöttünk, akárcsak a temető. Ily közel az Evans-fokhoz és mégis bárhol inkább lennénk, mint ezen a helyen. Buzgón javítgatjuk a szánutazó készségeket. A szánok felszerelését készen tartjuk hirtelen szükség esetére.”

"Május 26. – Ha a hajót összeroppantja a jég, négy szánon egy hónapi készlettel nekivágunk a legközelebbi szárazföldnek. Tizennyolcan vagyunk. Ha északnak sodor a jég és kiszabadulunk a jégből, New Zealand-be igyekszünk eljutni és visszafordulunk, mihelyt lehet.”

„Június 8. – A déli szélesség 76. fokán vagyunk, a Sirius magasságából állapítottuk meg. Nagyon egyhangú ez az élet, de elégedettek és vidámak vagyunk. Az élelmiszer-adagokat lejjebb szállítottuk egy kicsit.”

„Június 22. – A tél dereka. Ezt a napot megünnepeljük.”

„Július 1. – Reggelente, ha fölébredünk, első gondolatunk az Evans-fok. De nem szabad nyugtalanságot mutatni. Érdeklődést kell találnunk az apró eseményekben körülöttünk.”

„Július 6. – Néhány száz méter szélességű és ugyanannyi kilométer hosszú viziút mutatkozott ma reggel. Délután jégtorlódás moraja hallatszott a nyílt víz felől és folytatódott a zajgás éjszaka. A jég szüntelen csikorgása és nyögése dél felé, olyanféle sustorgó hangokkal, mintha víz zúgna keresztül a hajó feneke alatt és más baljóslatú hangok zavara egész éjjel ébren tartottak. A kilátás, hogy talán-talán fölenged a jég, kínos, boldog feszültségben tartották volna idegeimet, ha előző tapasztalataim rá nem szoktattak volna, hogy ne adjam át magamat hiú reményeknek.”

„Július 13. – A hajó körül hatalmas erők vannak munkában. A jég föl-fölhajladozik. Erősen hiszem, hogy meg fogunk ismerkedni a jégtorlódás jelenségének ijesztő hatalmával. El vagyunk készülve a legrosszabbra és reméljük a legjobbat: a szabadulást a jégből, hasznavehető hajó hátán.”

Július 21-én a kormánylapátot jobbra csavarta a jég és letörte. A kemény tölgy és vas úgy törött ketté, mint a gyufaszál.

„Július 22. – A hajó rossz helyzetbe került a frissen fagyott vízcsatornában. Mindenfelől szorongatják a jégtáblák; nagyokat nyög és csikorog. Reggel 8-kor mindenkit a szánkók mellé rendeltem, megtettük a végső előkészületeket~ hogy elhagyjuk a hajót.”

Rettentő lidércnyomásként nehezedett rájuk a következő nap. 25-én hatalmas jégtábla ütközött a hajóba és emeletmagasságba torlódott az Aurora oldalán. Mennydörgő robajjal morzsolódtak össze és tornyosultak egymás fölé az ágaskodó jégtömegek.

„Augusztus 4. – Kilenc napja déli szél fúj, az utóbbi négy nap óta üvöltő vihar dühöng. Belebetegedtem már ebbe a pokoli hangzavarba.”

„Augusztus 6. – Megpillantottak az Adare-fokot és a Possession-szigeteket. Feszült várakozással lestük a napkeltét. Dicsőséges, boldogító látvány. Derült, megkönnyebbült szívvel kiáltottunk éljent a Nap felé.”

„Augusztus 9. – Donolly kiment a jégre és a kormánylapát leszerelésén fáradozik. Küzdelmes, hosszadalmas és nem éppen biztonságos munka az álnok jég hátán.”

„Augusztus 10. – 70° 40' déli szélességen járunk. Augusztus 2-a óta 350 kilométernyi utat tettünk meg.”

„Augusztus 12. – 83 km-re vagyunk északkeletre az Adare-foktól. Donolly, Grady és a hajóács buzgólkodnak a kormánylapát kiszabadításán. A „vészkormány” csaknem készen van már.

„Augusztus 24. – Sikerült kiemelnünk a kormánylapátot a jégből. Nehéz munka volt. Súlya 4 tonna. Jól esik a jég tetején látni.”

„Augusztus 25. – Hooke éppen most jön a jó hírrel, hogy hallja már a Macquarie sziget és a Bluff (New Zealand) egymásközti jeladásait és időjárásjelentéseit. Vajjon azt jelenti-e ez, hogy ott is meghallották Hooke jeladásait és megkísérlik, hogy segítségünkre jöjjenek?” (Később kiderült, hogy az Aurora jeladásaiból semmit nem fogott fel egyik állomás sem).

„Szeptember 5. – A szikratávíró árbocát ledöntötte a vihar. Szerencsére senki sem volt a közelben, amikor ledőlt.”

„Szeptember 17. – Ma van évfordulója Londonból való indulásunknak. Mennyi minden történt azóta! Emlékezetünkbe idézzük a jelenetet, amikor lefelé úsztunk a Thames-en és tengeralattjárók és cirkálók keresztezték utunkat.”

„Szeptember 22. – Amióta az Evans-fokról elsodort a vihar, 1300 kilométert tettünk meg.”

Október eseménytelenül telt. A jég utasai hiába lesték a szabadulás jeleit. De lassankint enyhült a hideg, lágyabb lett a jég. November 22-én határozottan olvadt is már. Stenhouse már azt gondolta, ha viharszél támad, felszakad a jégzaj. Naplója tele van a szabadulás utáni vágy sóhajaival és felkiáltásaival. A vészkormány készen várta a hajó szabadulását, de addig is nem tették ki a jég ostromának. „Semmi számottevő változás körülöttünk” – jegyzi fel december 17-én. Karácsony is eljött a maga különleges ebédjével és jámbor ünnepségével – a jég éppoly makacsul fogva tartotta őket, mint odáig.

Január első hetének a végén az Aurora a 65° 45' déli szélességen járt velük. Már a huszonnégy órás nappalok is végükhöz közeledtek – éjfélkor észrevehető szürkület mutatkozott – még mindig semmi változás.

Február 12-én élénk szél mozgásba hozta a jeget, érezhető hullámjárás kapta hátára a hajót. Estefelé aztán a hajó hátuljánál megrepedt a jég és a repedések gyorsan szétterjedtek minden irányban. Jégtáblák töredékei közt himbált az Aurora. Éjjel a déli szél északnak hajtotta őket. Reggelre vitorlát vontak fel és az Aurora elindult lassan észak felé a jégtáblákkal teleszórt tengeren. Gőz és kormány nélkül ilyen viszonyok közt nehéz volt boldogulni, de Stenhouse kímélni akarta szénkészletét, amíg kikeverednek a zajló jég közül, hogy gyors iramban induljanak vissza a McMurdo-átjáró felé.

15-én ismét mindenfelől körülzárta őket a jég. 21-én erős hullámzás veszélyeztette biztonságukat a jég között. Később a jég szorongatása enyhült, de annál jobban veszélyeztette őket a jégtáblák ostroma.

Március elsején megnyílt kissé a jégzaj. A tél közeledőben volt; parancsoló szükség volt, hogy a hajó kikeveredjék végre fenyegető helyzetéből. Stenhouse befűttette a gépet. Nehezen, lassan nyomultak előre, a jégtáblák folytonosan meg-megállították őket. 3-án délelőtt súlyos jégtáblák közt megint megrekedtek.

Március 4-én és 5-én egy helyben vesztegeltek, de rettentőn himbálta, csavarta a hajót a hullámok járása. Tizenkét jéghegyet olvastak meg. Egyik a jégzaj felé tartott és összezúzással fenyegette a kis hajót. 6-án tovább haladtak észak felé.

Három aggodalmas nap következett. Ismét megakasztotta a hajót a jég és keményen ostromolta. Két jéghegy is fenyegette őket észak felől. 10-én az egyik jéghegy három kábelhossznyira megközelítette az Aurorá-t, de megnyilt a jégzaj és a hajó emelkedett. Másnap leeresztették a „vészkormányt” és elindultak északnyugatnak, jégzajon keresztül.

Március 14-én délután az Aurora kikeveredett végre a jégzaj zónájából; a 62° 27.5' déli szélességen, 157° 32' keleti hosszúságon jártak ekkor. „A gőzsíppal három búcsúfüttyöt eresztettünk meg utolsó üdvözlésül a jégzaj felé.”

A McMurdo átjáróba nem kísérelhették meg többé az utat. Kormánylapát nélkül, kevéske szénnel, elégtelen legénységével Stenhouse már csak észak felé menekülhetett megrongált hajójával. A bajoknak még nem értek végére. Küzdelmes és veszedelmes út állott még előttük a leggonoszabb viharokkal szántott tengeren.

Március 23-án végre összeköttetésbe jutottak a new-zealandi Bluff szikratávírójával, másnap pedig már Wellingtonnal és Hobarttal is. New Zealand azonnal segítségére sietett a viharokkal harcoló sebesült hajónak. Otago kikötőjéből nyomban útnak indították a Plucky vontatógőzöst.

Kalandos napok múltával, miközben rengeteg bajlódást okozott az ideiglenes kormánylapát, április 2-án elcsípte az Aurorá-t az elébe küldött hajó és másnap reggelre bevontatta Port Chalmers kikötőjébe. New Zealand népe azzal a meleg vendégszeretettel üdvözölte a messze Délről érkező tengerészeket, amellyel mindenkor oly áldozatkészen elhalmozta a délsarki kutatókat.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

Megmentjük a Ross-tenger partján rekedt társainkat.

Amikor 1916 december elején megérkeztem New Zealand-be, a megmentésre már minden előkészület meg volt téve. A new-zealandi kormány vette kezébe a dolgot, mielőtt én bármiféle intézkedést is tehettem volna. A mentőexpedició költségeit a brit és az ausztráliai kormány vállalta. Az Aurorá-t kijavították, és újból felszerelték évközben, élelemmel és szénnel is ellátták és most készen állt Port Chalmers-ben a McMurdo Sound-hoz vivő útjára.

A brit és az ausztráliai kormány John K. Davis kapitányt bízta meg az Aurora parancsnokságával, ki már személyzetről és legénységről is gondoskodott. Davis régi barátom volt. Résztvett első délsarki expedíciómban (1907–1909), utóbb pedig a Mawson parancsnoksága alatt álló ausztráliai délsarki expedíció hajóját vezérelte el a Ross-tengerbe. Stenhouse is Wellingtonban volt már. Csodálattal töltött el, amit tőle hallottam az Aurora kalandos útjáról és meneküléséről.

Dr. McNab-bel a tengerészeti miniszterrel, aki nagy érdeklődéssel viseltetett az expedíció iránt, megvitattuk a helyzetet. Minden intézkedést jóváhagytam. Az idő sürgető volt, bajos is lett volna a terveken vagy személyeken változtatni az utolsó pillanatban. A kormány beleegyezett, hogy az Aurora New Zealand-be való visszatérése után minden költségmegtérítés nélkül átadassék nekem.

Elhatároztatott tehát, hogy Davis kapitány elvezérli a hajót a McMurdo átjáróba, én vele megyek és átveszem a szárazföldi parancsnokságot, ha szánexpedícióra kerülne a sor a déli sarkvidéken. „Elszegődtem” a hajóra, egy shilling havi fizetéssel és 1916 december 20-án elvitorláztunk Port Chalmersből.

Január 10-én reggel az Aurora megérkezett a Royds-fokra. Néhányadmagammal partra szálltam, hogy körülnézzek a kunyhóban, nincs-e ott valami jelentés számunkra. Levelet találtam, és megtudtam belőle, hogy társaink az Evans-fokon vannak. Éppen útban voltam már vissza a hajóra, amikor fölbukkant hat ember kutyákkal és szánnal az Evans-fok irányából.

Fölvettük őket a hajóra. Tőlük tudtam meg Mackintosh, Spencer-Smith és Hayward szomorú halálát... A túlélők – Stevens, Joyce, Wild, Cope, Richards, Jack és Gaze – mindnyájan jól voltak. noha meglátszott rajtuk, hogy mily viszontagságokon mentek keresztül. Epedve várták már a mentőhajó megérkezését.

Nem volt más hátra, mint még egyszer átkutatni a környéket, ahol Mackintosh és Hayward tengerbe vesztek, hátha ráakadunk még tetemükre. Arról, hogy életben találjuk őket, szó sem lehetett. Joyce annak idején kikutatta már a Gleccser-nyelvtől délre elterülő vidéket, de eredménytelenül. Azt gondoltam, át kell kutatnunk a Gleccser-nyelvtől északra eső területet, és a Butter Point közelében lévő régi eleség-raktár környékét. Ezt a szándékomat jelentettem Davis kapitánynak.

Január 12-én a hajó kikötött tíz kilométerre keletre a Butter Point-tól. A jégfal talapzatánál nem sikerült partra szállnunk. Nyoma sem volt a depónak, sem annak, hogy bárki is járt volna a környéken. Visszatértünk a hajóhoz és a McMurdo átjárón keresztül elhajóztunk a Bernacchi-fokra.

Másnap egy csoporttal partra szálltam, hogy kikutassam a Gleccser-nyelvtől északra elterülő vidéket, a Razorback szigettel együtt. Mindhiába. 15-án hóförgeteg meggátolt a további nyomozásban; a napot az Evans-fokon töltöttük, hogy rendbehozzuk a kunyhót. Másnap Joyce-szal átmentem a Gleccsernyelvhez, de a magaslatról körültekintve nyilvánvaló lett előttünk, hogy a rettentő hófúvásban a legcsekélyebb reményünk sem lehet, hogy bármi nyomra is találhassunk a hozzáférhető területen, A meredek szirtek tövében négy-öt méter magasra halmozódott a hő. Úgy gondoltam, hogy immár minden területet átkutattunk, ahol némi valószínűséggel is rábukkanhattunk elveszett társaink tetemére, ezért hát elérvén a kunyhót, késő este visszatértünk a hajóra. A kunyhótól való távollétünk alatt Wild és Jack keresztet emelt három bajtársunk emlékére, akik életüket áldozták az expedíció szolgálatában.

Január 17-én elindultunk észak felé és február 9-én az Aurora befutott Wellington kikötőjébe. A new-zealandi nép testvérekként fogadott bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Elszéledünk.

Az előző fejezetek elbeszélik a balsikerű expedíció történetét. Hogy kitűzött célunkat el nem értük. nem tulajdonítandó a szervezés hibájának vagy hiányának: a Természet esküdött ellenünk. Minden akadály közül, amely elénk tornyosult, a Weddell-tenger nyarának még soha nem tapasztalt szigorúsága volt a legsúlyosabb. De ha egy tekintetben kudarcot vallott az expedíció, sok más tekintetben sikert aratott. Tömérdek tudományos megfigyelés köszönhető neki. Kiváltképpen az időjárási észleléseknek van nagy gazdasági fontosságuk. A Weddell-tengeri csoport kutató munkája föllebbenti e legkevésbbé ismert tenger titokzatosságának fátyolát.

Az expedíció érdemei javára írandó bizonnyal tagjainak nemes bajtársiassága, találékonysága, rendületlen kitartása. Elmondható, hogy méltó volt ez az expedíció a sarki kutatás legnemesebb hagyományaihoz. ⁽³⁷⁾ És méltó büszkeséggel tölt el, hogy én lehettem vezetője azoknak az embereknek, akik az erőfeszítések, megpróbáltatások és örökös veszedelmek hosszú és komor hónapjaiban is megőrizték lelki rugékonyságukat és végezték munkájukat, tekintet nélkül önmagukra és minden görögtüzes ragyogásra.

Ugyanazt az energiát és szívósságot, amit az Antarktisz-szal vívott csatáikban kilejtettek, vitték magukkal a „civilizált" világ háborújába. Aki figyelemmel kísérte sorsunkat a déli kontinensen, talán érdekelni fogja, hova szórt szét bennünket a nagy háború, amikor visszakerültünk az emberlakta tájakra. Az ötvenhárom ember közül, aki hazakerült az ötvenhatból, hármat megölt és ötöt megsebesített az ember háborúja. McCarthy, a legderekabb, legkitűnőbb tengerész, mindig derült és vidám a legviszontagságosabb órákban is, akit éppen ezért választottam kísérőmül a Dél-Georgiába vivő csónak-útra: ágyúja mellett esett el a La Manche-csatorna védelmében. Cheetham, az Antarktisz veteránja, aki többször lépte át a déli sarkkört, mint bárki más, néhány héttel a békekötés előtt elsüllyedt megtorpedózott hajójával.

Ernest Wild-ot, Frank Wild fivérét tengeri akna robbanása ölte meg a Földközi-tengeren. Manger, az Aurora hajóácsa a new-zealandi gyalogság kötelékében sebesült meg a harctéren. A két orvos, Macklin és McIlroy Francia- és Olaszországban szolgált. McIlroy Belgiumban, Ypres mellett súlyosan megsebesült. Frank Wild-ot, tekintettel kivételesen gazdag tapasztalataira, Észak-Oroszországba küldték, a Jeges-tengert járta hajójával és kitüntette magát buzgalmával és képességeivel. Macklin előbb a yorki ezredhez, utóbb mint orvos a tank-osztagokhoz került. Az olasz fronton megkapta a katonai érdemkeresztet sebesültek bekötözéséért puskatűzben.

James a műszaki csapatokban szolgált sokáig a fronton, majd a Royal Engineers Sound-Ranging School-jában tanította tiszttársait. Wordie Franciaországba ment a tábori tüzérséghez és súlyos sebet kapott Armentières-ben.

Hussey másfél évet töltött Franciaországban a tüzérségnél és résztvett minden nagy ütközetben Dixmude-től Saint-Quentinig. Worsley kitüntette magát a tengeralattjárók ellen folytatott harcokban. Stenhouse is vele volt mint helyettese az egyik német tengeralattjáró elsüllyesztésekor.

Clark a haditengerészetnél szolgált mint minesweeper (vagyis tengeri aknákat távolított el), Greenstreet folyami hadihajón szolgált a Tigris-folyón. Rickenson-t mérnökhadnagyként osztották be a haditengerészethez. Kerr a kereskedelmi tengerészethez tért vissza.

Az Endurance legénysége nagyrészt aknaeltávolító hajókon teljesített szolgálatot.

A Ross-tengeri csoportból Mackintosh, Hayward és Smith éppúgy hazájukért haltak meg, mint azok, akik Franciaország vagy Flandria harcmezőin estek el. Hooke a légi szolgálatba került mint szikratávirász.

Az Aurorá-nak majdnem egész személyzete a new-zealandi csapatokkal került az európai harcterekre.

A Ross-tengeri csoport megmentése után fölajánlottam szolgálataimat a kormánynak. Először Dél-Amerikába küldtek diplomáciai és propaganda-szolgálatban. Onnan Észak-Oroszországba kerültem őrnagyként. Feladatom volt, hogy fölszereljem az északoroszországi expedíciós haderőt és résztvegyek a szállítócsapatok munkájában. Velem volt Worsley, Stenhouse, Hussey, Macklin és Brocklehurst (utóbbi részt vett volna a déli sarkvidéki expedíción, ha ki nem tör a háború).

Worsley-t átküldték az archangelszki frontra, a többiek velem maradtak a Murman-partvidéken. Az ottani csapatok ruházata, fölszerelése és élelmezése a szánexpedíciókon ugyanaz, amilyen a mienk volt a déli sarkvidéken. Semmi költséget nem kíméltünk, hogy mindenből a legjobbat szerezzük be, következéskép nem volt egyetlen sebesültje sem az elfagyásnak.

Az egész expedíciót mint egységet összevéve, ötvenhat emberből három meghalt az Antarktiszon, három a harcmezőn esett el és öt megsebesült a harctéren (a déli sarkvidék sebesültjeit nem is számítva). Az áldozatok arányszáma elég tekintélyes.

Ha egyeseket el is vesztettünk sorainkból, maradtunk még számosan, hogy összetömörülve együtt legyen ismét a legközelebbi expedíció magva – ha majd véget érnek a zavaros idők és a tudományos kutatásnak nem lesznek akadályai.

"Mind megvagyunk"

Vége.

Jegyzetek

^{(1) Amundsen: A déli sark meghódítása (A Hat Világrész VII. kötete; Amundsen életrajzával). Fordították: Telekes Béla, Baktay Ervin, Ballenegger Henrik.}

^{(2) Scott utolsó útja. (A M. Földrajzi Társaság könyvtára; Scott életrajzával.) Halász Gyula fordítása.}

^{(3) Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A Hat Világrész II. kötete; Shackleton életrajzával.) Halász Gyula fordítása.}

^{(4) Shackleton a fehér hómezőkről nevezi el küzdelmes útját fehér hadjáratnak – szembeállítva a harcterek véres mezőin vívott háborúval. Az Ajánlás-ban is ezért írja: To my comrades who fell in the white warfare of the South and on the red fields ot France and Flanders.}

^{(5) Shackleton halála után a James Caird csónakot a London melletti Dulwich College-ban helyezték el, amelynek S. növendéke volt. A nevezetes emlékből nemes buzdítást és ösztönzést merít az ott tanuló ifjúság (L.: H. R. Mill: The Life of Shackleton).}

^{(6) A déli félgömbön decemberben kezdődik a nyár.}

^{(7) A Coats' Land-et Bruce fedezte tel 1904-ben, a Luitpold Land-ot a német Filchner, 1912-ben.}

^{(8) A dump szomorúságot, lehangoltságot is jelent, meg lerakodást, szemétlerakodóhelyet is (dumps).}

^{(9) A Shackleton-expedíció megragadó filmjét Budapesten is bemutatták.}

^{(10) Orca gladiator. Az angol szövegben Killer whale.}

^{(11) A budapesti Margitsziget területének háromszorosa.}

^{(12) Egy-egynek a súlya 1 1/2 – 2 uncia volt, vagyis annyi, mint a mi zsemlénk. Az uncia (ounce) a font tizenhatod része = 28.35 gram. (A ford.)}

^{(13) Boss, kedélyes neve a vezérnek, mesternek. Shackletont így emlegették társai szeretetből.}

^{(14) Körülbelül; „Fiúk, itt hagy minket!” (T. i.: a hajó.)}

^{(15) Bannock, zab-, árpa- vagy borsólisztbő1 készült lapos kerek sütemény. (A ford.)}

^{(16) Nordenskiöld expedíciója a legregényesebb és legdrámaibb lefolyású utazások egyike a délsarki kutatások történetében. Valáságos robinsoni történet. Talán csak az Endurance utasainak csodálatos menekülése fogható hozzá. (A fordító.)}

^{(17) A jégtábla harmadrész akkora volt, mint egy footballpálya. (A ford.)}

^{(18) Nem olyan horgonyról van szó, amit a fenékre bocsátanak, csak “víz-horgony"-ról (sea-anchor). Ez súlyával lehúzza a csónak orrát s ily módon nyugodtabban lebeg a csónak a nyilt tengeren. (A forditó)}

^{(19) Ezt a mondatot a fordító a maga felelősségére húzta alá. Van benne valami tragikusan megható, hogy a zajló jég hajótöröttjei, akik egy álló esztendőn át a befagyott oceán foglyai voltak – most egy ökölnyi jégdarab után epekednek kínzó szomjuságukban. (A ford.)}

^{(20) 1500 kilométer! Ez kétszerese a Földközi-tenger szélességének, Marseillletől Algírig; körülbelül annyi mint a Sziciliából Egyiptomba vivő hajőút (Catania-Alexandria = 829 tengeri mérföld = 1588 kilométer). (A forditó.)}

^{(21) Hosszúsága pontosan 670 cm, legnagyobb szélessége 210 cm volt. (A ford.)}

^{(22) A hőmérséklet mindenütt Celsius-fokokban. (A ford.)}

^{(23) The Ancient Mariner. Byron költeménye. – Tengerészbabona, hogy az albatrosz bántalmazója súlyosan bűnhődik. Shackleton „Az Antarktisz szívében” című könyvében is megemlékezik erről a babonáról és az Ancient Mariner-ről. (A ford.)}

^{(24) Dickens szeretetreméltó alakja a David Copperfield-ben. Peggotty a tengerparton lakott, bárkában. (A fordító.)}

^{(25) Shackleton meglehetős kimerülten érkezett meg sikertelen útjáról. Ekkor írta haza: "Megöregedtem és fáradt vagyok” (L.: Mill: The Life of Shackleton).}

^{(26) Amerika négereinek kedvelt hangszere. Afrikai eredetű. Ott bania a aeve. Hasonlít a gitárhoz. 5–9 húr van rajta. Mi banjó-nak mondjnk, az angolok így ejtik: bendzsó. (A fordító.)}

^{(27) Öt uncia = 14 dekagram.}

^{(28) Az angol szövegben itt is mindenütt Boss van, de ez körülbelül ugyanazt jelenti, vmit a mi Öreg-ünk. Ebben is van valami a Mester-ből éa a Vezér-ből. (A fordító.)}

^{(29) Ez az az útvonal, amelyen Shackleton előző expedícióján 180 kilométerre megközelítette a Déli Sarkot. Lásd: Shackleton: Az Antarktisz szívében. Fordította Halász Gyula. (A Hat Világrész II. kötete.)}

^{(30) A Discovery-expedíciónak Seott kapitány volt a parancsnoka. Részt vett benne Shackleton is. Lásd: Scott: Angolok a déli sarkvidéken. Fordította Halász Gyula.}

^{(31) T. i. Shackleton transzkontinentális csoportjának fordított irányban kellett volna itt elhaladnia.}

^{(32) Scott kapitány valamivel délebbre pusztult el tanyáján, hazatérőben, valószínűleg március 29-én. Ugyanott halt meg két utitársa, Bowers és Wilson. Másik két társuk már messzebb délen kimúlt a visszatérő útban. Lásd: Scott utolsó útja. Fordította Halász Gyula. 1923.}

^{(33) Hajóskapitány. Mackintosht nevezi így Joyce naplója. (A ford.)}

^{(34) Ernest Wild. Nem tévesztendő össze fivérével, Frank Wild-dal, az Endurance hajótöröttjével. (A fordító.)}

^{(35) Joyce tagja volt Scott kapitány első expedíciójának – a Discovery-expedíciónak. (A fordító.)}

^{(36) Napi átlagban 18.1 km. Shackleton 1907@&150;1909. évi expedícióján a déli csoport 127 nap alatt 2776 km-t járt meg. Ez napi átlagban 21.8 km. (Lásd: Az Antarktisz szívében.) Scott kapitány délsarki útjának napi átlagai az Egytonnás depó és a Sark között: a Sark felé menet, gleccseren 19.8 km; a fensíkon, a Sarkig 22.5 km; a visszatérő útban a Sarktól a délsarki fensík széléig 29.5 km; a gleccseren 20.9 km. (Lásd: Scott utolsó útja.) (A fordító.)}

^{(37) Charles Sarolea professzor mondja Shackletonről írt életrajzában: “Éppen az az expedíció, amely bizonyos értelemben tökéletesen meghiusult: mutatta őt meg és véste be nevét örök időkre a hősiesség évkönyveibe. "Il y a des défaites triomphantes à l'envi des victoires'.” (H. R. Mill: The Life of Sir Ernest Shackleton, 247. old.) (A fordító.)}