2018. május 22., kedd

HUNGARIAN GEOGRAPHIC: Az elkárhozottak útja

(Egy menekülthajó, amit sokáig nem engedtek kikötni...)


Pontban 1939. május 13-án futott ki Hamburg kikötőjéből az 1928-ban vízre bocsájtott SS St. Louis luxus óceánjáró több, mint 900 zsidó menekülttel a fedélzetén, akik abban reménykedtek, hogy Kubán keresztül eljuthatnak az Egyesült Államokba. A mai értéken, egyenként 3-5000 US dollárért vásárolt kubai vízumokat nem fogadták el a havannai hatóságok a május 27-i megérkezést követően, és egy héten keresztül nem engedték a hajót kikötni attól való félelmükben, hogy ezzel Kuba az Európából menekültek célállomássá válhat. 

Schröder, a hajó kapitánya ezt követően Florida partja felé vette az irányt, ahol a helyi hatóságok szintén megtagadták a hajó kikötését ugyanazzal az indokkal, mint kubai kollégáik - annak ellenére, hogy Franklin Rooseveltnek, az USA elnökénél fellebbeztek a döntés ellen. A hajó kapitányának nem volt mit tennie, mint kényszeredetten visszafordulni Európa irányába… 


A hajó egyik utasa volt az akkor 15 éves Gisela Feldman (jobboldalt), aki édesanyjával és a húgával szállt  fedélzetre Hamburgban, 10 német márkával a táskájában és 200-zal a fehérneműjében elrejtve, miután lengyel származású édesapját a nácik letartóztatták és deportálták Lengyelországba. A kikötőben 30 családtagja intett nekik búcsút, akiket ezt követően már sosem látott újra.
Amúgy, sok hozzá hasonló gyerek tartózkodott a fedélzeten, akik értetlenül álltak szüleik feszült viselkedésével szemben, amit úgy próbáltak öntörvényűen feloldani, hogy csak a saját korabeliekkel érintkeztek, illetve élvezték a hajó leglátványosabb luxusszórakozását: az úszómedencét. 


Behajózottak öröme induláskor
A Federico Laredo Brú vezette kubai kormány egy joghézagra hivatkozva megtagadta a menekülteknek, hogy turistaként vagy menekültként az ország területére lépjenek és csak 500 US dolláros pótdíjért cserébe tekintettek volna el a saját maguk felállított szabályozástól - ez az 500 dollár mai értéken 8323 dollárt tesz ki. A hajón ennek következtében majdnem lázadás tört ki, ketten öngyilkosságot kíséreltek meg, míg tucatnyian azzal fenyegetőztek, hogy ők is véget vetnek az életüknek.

1939 elején a kubai hatóságok megváltoztatták az ún. 55. rendeletet, amely a menekültek és turisták belépésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta. A jogszabály szerint a turisták mindenféle korlátozás nélkül beléphettek Kubába, míg a politikai menekülteknek vízummal kellett rendelkezni és $500 óvadékot kellett letenni belépés előtt. A szabályozás egyetlen hiányossága az volt, hogy nem határozta meg pontosan, miként kell a turistákat a menekültektől megkülönböztetni. A bevándorlási hivatal igazgatója, Manuel Benitez, kezdetben hasznot húzott a joghézagból és az SS St. Louis utasainak 150 dollár fejében belépési engedélyeket kezdett árusítani (amit csak turisták vásárolhattak meg). Kuba elnöke felfedezte Benitez ügyeskedését és miután az utóbbi megtagadta, hogy a hasznot megossza az elnökkel, illetve kihasználva az országban uralkodó idegenellenes hangulatot, elfogadtatta a 937. rendeletet, amely lezárta az 55. rendelet kiskapuját – írja az ügy hátteréről a Wikipédia.

A felmerült bonyodalmak ellenére 29 utasnak sikerült megszerezni a szükséges okmányokat és beléphettek Kubába.
Ezt követően a hajó utasai már nem szállhattak partra Havannában, mivel nem tudtak állandó lakcímet feltüntetni Németországban. Az Egyesült Államok kormánya megpróbálta rávenni a havannai kormányt, hogy befogadják a menekülteket, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel, aminek következtében az óceánjáró Florida felé indult el. 
Az 1924-ben bevezetett bevándorlási kvóta következtében, illetve a menekült áradattól tartva bár a parti őrség nem akadályozta meg a hajó mozgását, mégsem adott engedélyt a kikötésre. 
Ekkor néhány kanadai zsidó tudós és vallási vezető megpróbálta rávenni William Lyon Mackenzie King miniszterelnököt, hogy Kanada fogadja be a menekülteket, akik ekkor alig két napi hajóútra voltak Halifax kikötővárosától. Itt a bevándorlás hivatal vezetői úgy döntöttek, hogy nem kívánnak beleavatkozni ebbe az ügybe és megtagadták a további együttműködést a zsidó szervezetekkel.


A kapitány kikötői hatóságokkal tárgyal
Gustav Schröder kapitánynak nem volt mit tennie, mint újra átkelni az Atlanti óceánon Európa irányába. A német származású, keresztény tengerészkapitány mindent megtett az utasai kényelme és biztonsága érdekében, amit legjobban az bizonyít, hogy nem csak utasította a személyzetet az utasokkal szembeni tisztességes kiszolgálásra, hanem a pénteki vallási rituálék alkalmával levétette Adolf Hitler fényképét a főétkezőből, valamint megtagadta a Németországba való visszatérési parancsot is, amíg minden utasa biztonságban nem ér partot. Kényszermegoldásként azt is tervezte, hogy az angliai partok közelében zátonyra futtatja a hajót, rákényszerítve ezzel az angol kormányt, hogy utasait mint hajótörötteket befogadja.

Időközben amerikai, brit és más európai diplomaták próbáltak megoldást találni a SS St. Louis utasainak tarthatatlan humanitárius helyzetére, ezt követően Belgium, Hollandia, Egyesült Királyság és Franciaország közösen vállalta, hogy menedéket nyújt a rászorulóknak. E diplomáciai siker létrehozásában komoly szerepet vállalt a Amerikai Zsidó Szociális Segély Alapítvány (American Jewish Joint Distribution Committee - JDC), akik mai értéken 8 millió amerikai dollár értékben vállaltak garanciát a felmerülő költségek fedezésére. Ennek következtében aztán az Atlanti óceánon egy hónapon belül másodjára átkelt hánykolódó utasok június 17.-én a belgiumi Antwerpen kikötőjében partra szállhattak.

Gisela Feldman, édesanyja és húga másik 285 társukkal Nagy Britanniában leltek új hazára, akik közül mindenki túlélte a háborút egy kivételével, aki az 1940-es Blitz bombatámadásai alatt halt meg.
Hollandia 181, Belgium 214 míg Franciaország 224 menekültet fogadott be.

Visszatérése után a St. Louis a német haditengerészet hálóhajójaként szolgált 1940 és 1944 között. Az 1944. augusztus 30-i Kiel elleni bombatámadásban komoly sérüléseket szenvedett, de a háború után kijavították és 1946-tól szállodaként működött Hamburgban. 1952-ben vonták ki végleg a szolgálatból.

Az utazás történetét 1974-ben Gordon Thomas és Max Morgan-Witts könyvben dolgozta fel, amely az Elkárhozottak útja (Voyage of the Damned) címet kapta. 1976-ban hasonló címmel filmet is forgattak az akkori eseményekről.



2018. május 20., vasárnap

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (2)

Ettől a pillanattól fogva végtelen fontossá vált reám nézve az, hogy el ne feledjem az órámat felhúzni. Most már csakis ez és zsebdelejtűm voltak egyedüli vezetőim a véghetetlen tengeren.
Az iránytű ellenőrzésére is megtanítottam a feleségemet. Ily módon helyettesíthetett a fedélzeten, mialatt én néhány órát pihentem.
— A kormányos olyan megbízhatatlan és lusta — magyaráztam a feleségemnek, — hogy szüntelen szemmel kell őt tartani. Észrevettem, hogy valahányszor kijövök a hídról, a hajót a helyes irányból elfordítja. Ha így haladunk, soha nem érünk Honoluluba. Azért ha észreveszed, hogy az iránytól eltérünk, ne szólj semmit, ne mutasd, hogy észrevetted, csak jöjj le nyugodtan és költs fel. Én azonnal, mintegy véletlenül fölmegyek a fedélzetre és helyes irányba terelem a hajót.
Eme intézkedés folytán, amely néhány napig kitűnően bevált, elég rendesen haladtunk célunk felé. Minden reggel módomban volt megállapítani, hogy tisztességes utat tettünk meg, és hogy a helyes irányban haladunk. Már-már azt hittem, hogy győzedelmeskedtem.
— Az én gazfickóim alkalmasint belátták, hogy még sem oly könnyű egy hajót útjából eltéríteni és kapitányát egy puszta szigeten kitenni, — okoskodtam. — Bizonyára megszeppentek és elment a kedvük ettől a fényes tervtől.
Szép idő járta. Erős és kedvező szél mellett sónerünk úgy röpült hullámról-hullámra, mintha lepke lett volna. A hajón mindenki tudta, hogy ha így haladunk, nemsokára Honoluluba érünk. WICKMANN olyan dühösen járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Lecsüggesztett fővel órákig járt föl s alá a hídon, az ember szinte azt hihette, hogy szüntelen a híd deszkáit olvassa. Olykor láttam, hogy keze ökölbe szorul és dühös pillantásokkal néz engem, PEPPERKORN-nal félhangon hosszasan tanácskoztak: arcukról, a kezük járásából kivettem, hogy a következőket mondják:
— Mintha az ördög űzné velünk játékát! Nem tehetünk semmit, amióta mind a ketten utánunk lesekednek S valami módon értesülniök kellett tervünkről! Láttad, a grófné mennyire figyeli mindig az iránytűt? Tegnapelőtt, mikor ott őgyelgett a hídon, intettem TOM-nak, hogy változtassa meg az irányt. Három perc múlva a grófné már nem volt a hídon, de helyette — álmosan dörzsölve szemeit — nyomban megjelent a gróf és az iránytűt nézte.
Jót nevettem a bosszankodásukon, melynek oly kevéssé sértő módon adtak kifejezést. Nagyon tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy WICKMANN beéri az efféle ártatlan kifakadásokkal. Dühében pokoli tervet eszelt ki s azt csakhamar meg is valósította. Feleségem terhére volt, elhatározta tehát, hogy elteszi az útból.
A paszátszelek eme zónájában — ahol épen voltunk, — a hajó állandóan hátulról kapta a szelet. WICKMANN meghagyta PEPPERKORN-nak, oldja fel a fővitorla átfutó köteleit
a vitorlarúdon s oly módon eressze meg a köteléket, — mely a vitorlarúdat az árbochoz erősíti, hogy a vitorla alja embermagasságra kerüljön. Megállapodtak, hogy egy WICKMANN által adott jelre mindazok, akik az összeesküvésbe beavatva voltak, szélnek fordítják a vitorla rúdját oly módon, hogy a vitorla hirtelen megdagad és végigsöpri a hidat. Igaz, hogy eközben könnyen elszakadhat a kötelék és elpusztulhat a hajópárkány; feleségem esetleg a tengerbe is eshetik. Sőt WICKMANN várta is az utóbbit és megtett min den előkészületet arra, hogy rögtön kihalásszák feleségemet a sós vízből. Szóval: ő nem akart komoly bajt okozni, csakis ártalmatlanná tenni a feleségemet azáltal, hogy ágyba kerüljön és ne őrködhessék a hídon. Azután módot talált volna arra, hogy engem is a szobámba száműzzön és akkor — anélkül, hogy nyilt ellenségeskedéshez folyamodnék, — teljesen a saját akarata szerint kormányozhatja és oda viheti a „Tolná"-t, ahová neki tetszik.
Másnap reggel, mikorra az összeesküvés tervezve volt, ködös idő járta. Friss szellő fújt északkelet felől és a „Tolna" óránként tíz mértföldet haladt egyenesen Honolulu felé. Egész éjjel virrasztottam. Délelőtt úgy tíz óra felé a feleségem feljött a hídra. Megkértem, vigyázzon az iránytűre, magam pedig a szobámba mentem és lefeküdtem. Menten el is aludtam.
Hirtelen nagy zajra ébredtem fel; mintha villám csapott volna a fedélzetre és ízzé-porrá zúzott volna mindent. Lélekszakadva felrohantam és megláttam a feleségemet, amint eszméletlen feküdt a földön, a hajófelszerelés roncsai között. Azonnal megértettem a történteket. Feleségemet megvizsgáltam és láttam, hogy nem sérült meg; a lökés ereje csak lesodorta a hídról. Miután levitettem szobájába és néger komornájának gondjaira bíztam, megtöltöttem pisztolyomat és e szavakkal közeledtem WICKMANN-hoz:
— Ki volt a kormánynál, amikor ez megtörtént?
— TOM, uram.
— Azonnal verjétek vasra, vagy halomra lövöm valamennyiőtöket!
— Kapitány úr, nem a TOM hibája okozta...
— Szót se! Két perc múlva az az ember vasra legyen verve, vagy főbe lövöm magát, mint egy kutyát!
Erre WICKMANN szó nélkül fogta a bilincseket és bűntársához, TOM-hoz ment. Mialatt vasraverte, valamit súgott neki. Bizonyára azzal bíztatta, hogy büntetése nem lesz tartós, majd ő megszabadítja . . .
Az átvett kulcsot a tengerbe dobtam, és így szóltam:
— Most már csak Honoluluban, egy ügyes lakatos segítségével szabadulhat ki. Ti pedig ide hallgassatok! A legelső, aki bármi hibát elkövet, ennél sokkal keservesebben fog bűnhődni. Hajómon olyan dolgok történnek, amelyek előre is megadják nekem azt a jogot, hogy szó nélkül lelőjjelek benneteket! Egy óra múlva fölmegyek a hídra; követelem, hogy addig minden a helyén legyen, a kár pedig teljesen helyreállítva.
Ezzel óriás munkát szabtam rájuk. A hidat teljesen elborították a hajóroncsok s ezer szerencse, hogy a vitorlarúd és az árboc is meg nem sérültek, akkora halom törmelék hevert mellettök. A matrózok szó nélkül munkába fogtak, de látszott rajtuk az elfojtott düh. WICKMANN annyira a maga pártjára hódította őket, hogy egyetlen szavára képesek lettek volna azonnal fellázadni ellenem. Sőt, ha az összeesküvők feje — revolverem előtti rettegésből — meg sem adná erre a jelt, attól lehetett tartani, hogy a Hawai szigetek puszta látása veszedelmes forrongást fog kelteni a legénység körében. WICKMANN bizonyára tetemes részt igért nekik a hajóból, ha azt elfoglalniuk sikerül. Ez a gondolat rendkívül felizgatott, különösen mikor láttam, hogy a láthatáron sötét párák emelkednek, a vihar előjelei.
Van eset, amikor a vihar szívesen látott vendége a kapitánynak. A természet tombolása józanító hatással van a matrózok lázongó agyvelejére és ezt a hatást mi nagyon meg tudjuk becsülni. Nem kívánunk föltétlen szép időt és állandó jó szelet, mert ez már sok hajó vesztét okozta.
Tengeri veszedelmek nélkül nem képzelhető olyan fegyelem, amely a különböző fajú és természetű legénységet — legyen az bármily megbízható — teljesen uralni tudja, amikor hosszú hónapokon át egy deszkaalkotmányon fogva tartjuk őket.
Ezért örömmel üdvözöltem az első villámot, amely a déli égbolton alácikázott a sötét felhőtömegből. A vihar tombolt, rettenetes zápor csapott le a fedélzetre, melyet azonfelül szüntelen elöntötték a hullámok. Tele hordták hófehér tajtékkal, felborították a matrózokat. Bőrig ázva, a hajót érő hatalmas lökések által egymáshoz ütődve, a matrózok velem együtt hűségesen küzdöttek a vihar ellen.
Három napig tartott a veszély s ezalatt mindegyikünk annyi kitartással dolgozott, mintha a hajó megmentése egyedül tőle függne.
Mikor a bennünket környező felhőfüggöny eloszlott, vékony és kékes ködben Honolulu hegyeit, magas csúcsait láttuk magunk előtt. A szél most is állandóan Oahu felé röpített bennünket, már csak fél mérföldnyire voltunk tőle. Ekkor már nem kellett lázadástól tartanom. A vihar elég kárt okozott a hajóban, de egyszersmind lehűtötte a legénység forrongó vérét és lázongásra hajló agyvelejét azzal, hogy kifárasztotta őket. Boldogan, hogy megszaba­dulnak a hajóról, nem gondoltak másra, minthogy mielőbb elérjék a zöldelő, virágillatos szárazföldet.

*

Az arisztokrata és kannibáljai: Festetics-kiállítás Párizsban

Az arisztokrata és kannibáljai címmel látogatható a gróf Festetics Rudolf (1865-1943) óceániai utazásairól szóló nagyszabású kiállítás a tavaly megnyílt párizsi Musée du Quai Branlyban.
Az Eiffel-torony tőszomszédságában, a Szajna-parton lévő, Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációit bemutató több mint 40 ezer négyzetméter alapterületű múzeum és kutatóközpont idei időszakos slágerkiállítása a Franciaországban született magyar arisztokrata műgyűjtő Tolna nevű hajóján, a XX. század elején ősi törzseknél tett kalandozásainak állít emléket.
A kiállítás a magyar gróf amerikai feleségével, Eila Hagginnel tett nyolcéves utazásának kronológiai sorrendjében, kettejük kalandjain és találkozásain keresztül mutatja be - a hajótérképeken jól követhetően - a Csendes-óceán történelmi, néprajzi, ideológiai és romantikus kontextusának legjellemzőbb oldalait a XIX. és XX. század fordulóján...

Bécsi tanulmányait és az osztrák-magyar hadseregben letöltött katonai szolgálatát követően a párizsi magyar háromszor nősült. Két első felesége amerikai újgazdag családból származott, s Festetics San Franciscóban építtette meg a 76 tonnás Tolna nevű hajóját, amellyel első felségét vitte csendes-óceáni nászútra. Ennek vége egy nyolcéves felfedező kalandtúra, két francia nyelvű útikönyv, számos cikk és egy válás lett.

A gróf az útról 1460 tárgyat és négyszáz üvegnegatívon őrzött fotót küldött a budapesti Néprajzi Múzeumnak adományként. A tárgyak többségét a gróf és felesége vagy ajándékba kapta a helyi törzsfőnököktől, vagy pedig a magukkal vitt szövetekért és más árukért cserélte el. Az első világháború kitörésekor azonban az osztrák-magyar állampolgárságú, így francia földön ellenségnek számító gróf teljes vagyonát és több száz darabból álló műgyűjteményét elkobozta Franciaország, s az az ország múzeumaiba került, melyből a 357 legszebb tárgy - maszk, szobor, ékszer és használati tárgy - látható most a párizsi kiállításon.
Festetics szenvedélyes fotós volt, így a kiállítás műtárgyak, a szigetek lakóinak életét egyedülálló forrásként bemutató korabeli fotók, naplórészletek és egyéb dokumentumok keveréke, amely az 1889-es Párizsi Világkiállítás hangulatát idézi. (National Geographic Magyarország, 2007)

2018. május 15., kedd

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (1)

NYOLCÉVI CSENDES-ÓCEÁNI HAJÓZÁS A «TOLNA» YACHTON


1905-ben olvashattuk a korabeli magyar sajtóban:
„Mintegy nyolcz évre terjedő, ép oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főur, gróf Festetics Rudolf az 1893-1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült „Tolna” nevű, 76 tonnás, két árbóczos vitorlás hajóján; utjára neje is elkisérte. 
Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok épitette Fanning és Manahaki sziget-csoportokat és jóformán az egész sziget-lánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végig vonul. 
S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is mehet, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásából s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egy része jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is széltére szokásban van még náluk. 
Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részének megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályának ajándékozott.  Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez… mint a Magyar Fölrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az „Emberevők közt” czím alatt”
...És megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában – fűzzük mi ma hozzá. Ennek alapján tesszük közzé, kedvcsinálóként a böngészéshez, az útikönyv első fejezetét.


ELSŐ FEJEZET
Tengerre indulás


»Tolna« yachtom egy csinos, hetven tonnás sőner, melyet TURNER MATHEW-nél készíttettem, Sanselitóban horgonyzott, az öböl egyik festői szépségű zugában.
Két mértföldnyire a várostól. San-Francisco lakosainak rendes vasárnapi kirándulóhelye e hely; a „San-Francisco Yacht Club" is itt székel.
Az elutazás órája rohamosan közeledett s én már türelmetlenül vártam ezt a fontos pillanatot. Mennyi kellemetlenséggel és nehézséggel kellett megküzdenem, a míg idáig jutottam! Első sorban a feleségemet kellett sok furfangos ügyesség segítségével valósággal kicsalnom rokonai köréből. Miután ez sikerült, pert kellett folytatnom egy tanár ellenében, a ki afölötti dühében, hogy nem az ő tervét fogadtam el yachtom építésénél, mesés összeget követelt rajtam a fel nem használt terv fejében. Pörömet megnyerve, egy újabb akadály késleltette elutazásunkat. Azon ürügy alatt, hogy a Csendes-Oceán szigetlakóival eszközlendő cserekereskedés létesítésére — néhány csomag vásznat és dohányt vitettem hajómra, kereskedelmi hajónak minősítették a „Tolnát". És megtagadták az útlevél kiadását, mert nem vagyok amerikai polgár. Nagysokára ezt az akadályt is sikerült elhárítanom és éppen az indulást megelőző végső intézkedésekkel foglalkozva ültem kabinomban, mikor a hajóinas kopogtatott ajtómon.
— Mi kell?
— HAGGIN-né asszony egyik cselédje beszélni kíván a gróf úrral! — jelentette a hajóinas.
— Vezesd be.
A belépő nőben KETTY-t, anyósom szobaleányát ismertem meg. A szeme ki volt sírva, egészben nagyon megindultnak látszott.
— Nos, KETTY, mi történt? Mit kiván? — kérdeztem.
— Bizalmasan közölni szeretnék valamit a gróf úrral! — mondta a leány. — De olyan rettenetes, — igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. — A hajó első kormányosáról, WicKMANN-ról van szó . . .
— Nos, mi dolga magának WicKMANN-nal ?
KETTY, miután megígértette velem, hogy nem fogom elárulni, elmondta, hogy viszonya van WicKMANN-nal, aki egykor kalóz volt és most is csak az alkalmat várja, hogy régi mesterségéhez visszatérhessen. Tegnap este együtt vacsoráztak a német sörcsarnokban s ekkor WICKMANN elmondta neki, hogy hatalmába akarja keríteni yachtomat és bennünket is. Váltságdíj fejében azután nagy összeget fog kicsikarni anyósomtól.
— Alig hogy elhagytuk a kikötőt, — mondta, — vasra fogom veretni a grófot feleségestől s a legelső puszta szigeten kiteszem őket. Ezt a szigetet már meg is jelöltem a térképen. Azután visszajövök ide és késznek nyilatkozom a kietlen szigetet megnevezni, ha — HAGGINNÉ asszony nekem ajándékozza a „Tolná"-t s azonfelül még tisztességes váltságdíjat fizet. Nem az én hibám lesz, ha — csupán, mert élelmiszer dolgában nem látom el valami bőségesen a kedves gyermekeket — a Robinzon utódok megteszik nekem azt a szívességet, hogy éhen halnak, a mig értök visszamegyek !
KETTY bizalmas közlése ugyancsak meglepett. Nem hittem a leány rémmeséjében. KETTY bizonyára komolyan vette kedvese puszta hencegését, aki vakmerő hősnek akart előtte feltűnni. Csak egyetlen részlet kölcsönzött némi valószínűséget a dolognak. A leány azt mondta, hogy WICKMANN csupa elvbarátokból toborzotta össze a hajó legénységét. Arra pedig tisztán emlékeztem, mily kitartón sürgette barátja, PEPPERKORN szerződtetését. Amit végre — éppen ezzel az unszolásával — keresztül is vitt nálam.
Bizalmas küldönc útján tudakozódtam WICKMANN fivérének csapszékében s értesültem, hogy a szerződtetést megelőző estén kormányosomnak csakugyan találkája volt PEPPERKORN-nal.
Mit tegyek? Elbocsássam WICKMANN-t? De mi okát valljam ? Ha kifejezem gyanúmat, ezzel csak növelem rokonaink aggodalmát, akik máris annyi ellenvetéssel érveltek elutazásunk megakadályozása érdekében. Ők nagy bizalommal viseltettek WICKMANN iránt, aki különben kitűnő tengerész hírében állott San-Franciscóban.
— Mindenek előtt hadd lássuk, mi fog történni! — szóltam magamban. — Résen leszek és nem fognak velem oly könnyen elbánni, mint hiszik. A matrózokat mindenesetre másokkal fogom fölcserélni; KETTY azt mondta, hogy valamennyi a WICKMANN embere és ő szerezte őket. Ez lesz az első próba!
Eddig jutottam tépelődésemben, amikor WICKMANN-t láttam a hajóra megérkezni. Egyenesen a kabinomba jött, hogy beszámoljon a különféle megbízásokról, amelyekben elutazásunk előtt eljárnia kellett.
— Ma délután a városba megyek! — mondtam. — Eresszék le a csónakot és rendeljen ki négy embert.
Tiz perc múlva a csónakban ültem. A vitorlákat felhúzták és mi az erős szélben szinte repültünk. Valami negyedmérföldnyire a yachttól villámgyorsan és észrevétlenül kiemeltem s a tengere ejtettem a kormánylapátot.
— Ki tette be a kormánylapátot ? — kiáltottam ekkor.
— Nincs benn a csapágyában?
Rájuk parancsoltam, evezzenek sebesen utána; de a matrózok nem tudtak elég gyorsan fordulni és a kormánylapát más irányban elúszott.
— Húzzátok be a vitorlát! Látjátok, hogy így nem haladunk!
Behúzták a vitorlát, ismét evezni kezdtek, de míg ezzel vesződtek, a kormánylapát eltűnt a szemünk elől. Nagy dühösen visszatértem a hajóra és elhivattam WlCKMANN-t.
— Matrózai ügyetlenek és megbízhatatlanok! — mondtam. — Hol szerezte ezeket az embereket? Elvesztették a csónak kormánylapátját! Parancsolom, hogy azonnal bocsássa el őket! —
— Jól van, kapitány úr! — felelte ő. — Még ma másokkal helyettesítem őket. San-Franciscóban sok a matróz, ha egyet elbocsátunk, tíz jelentkezik a helyére.
— Magam fogom őket választani!
— Jól van, kapitány úr.
Ránéztem WicKMANN-ra. Arcának egyetlen izma sem rándult meg.
— KETTY bizonyosan fecsegett! — gondoltam. — Az egészből egy szó sem igaz. Ha WICKMANN egyetértene a legénységgel, nem venné oly közönyösen, hogy cinkostársait elbocsátom. Ne is gondoljunk többé az ostoba fecsegessél!

L893. okt. 9-én reggeli hét órakor indultunk el a HAGGIN- család kíséretében a Valles-Streetről a „Sea-King" nevű gőzösön. Ez szerencsésen a „Tolna" fedélzetére szállított és a parti vészjelzőig, illetve az öböl bejáratáig vontatott bennünket. Ekkor eloldották a vontatókötelet s mi elbúcsúztunk feleségem rokonaitól, akik csónakba szálltak és visszatértek a .,Sea-King"-re.
A csónakot WICKMANN kormányozta. Anyósom könnyes szemekkel nézte a hullámokon táncoló, csinos kétárbocosunkat, mely oly messzire fog bennünket tőle elröpíteni.
— WICKMANN úr, — mondta, — a lelkére kötöm, juttassa eszébe leányomnak, hogy minden nap írjon nekem. Eddig, ha úton volt, nem mulasztotta el soha ezt a kötelességét.
— Ez alkalommal kénytelen lesz ezt megtenni, — felelt WICKMANN ridegen.
— Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Tán veszélyt sejt?
— Legkevésbbé sem! De eddig még nem találtak módot arra, hogy a nyílt tengeren postahivatalokat állítsanak fel. Honolulu elég messzire van ide és egy kis idő eltelik, amig egy levél onnét ideérkezik ...
Az erős amerikai legények evezőcsapásai csakhamar a vontatóhajóhoz röpítették a csónakot. A hajó fölvette utasait, három éles füttyel elbúcsúzott sónerünktől és csakhamar eltűnt a partmenti sziklák, fák és nyaralók között. Az elutazásunkat követő napon már kora reggel fölmentem a fedélzetre, szextánsommal fölfegyverkezve.
— Nos, WICKMANN, milyen volt az éjtszaka ? — kérdeztem.
— Teljes nyugalom és szélcsend. Eltértünk az iránytól.
— Jól van. Menjen le, kérem, a szobámba és nézze meg az időt. A chronométer a szobámban van.
Összehasonlítottam az idő- ós sebességmérő számait.
— Ezer ördög! — gondoltam. — Nem sokat haladtunk !
Visszamentem szobámba és pontosan kiszámítottam helyzetünket. Délben napmagasságot mérek és csakhamar megállapítom, hogy 36°, 52' szélesség, és 125°, 10' hosszúság fok alatt vagyunk, holott 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt kellene lennünk. A kitűzött iránytól nyugatnak 35, délnek 59 mértfölddel tértünk el.
Azonnal hivattam WICKMANNt.
— A hajó ez éjtszakán nagyon is eltért az iránytól, — mondtam — és a sebességmérő nem volt pontosan beállítva, 63 mértfölddel többet haladtunk, mint azt a sebességmérő jelezte. Irányítsa a hajót még három fokkal nyugatnak.
— Jól van, kapitány úr.
WICKMANN fölment a fedélzetre, de nyomban visszajött ismét. Akaratosnak látszott.
— Bocsánat, kapitány úr, — mondta, — vájjon nem tévedett-e az elébb ? Azt hiszem, tényleg a 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt vagyunk és én nem szoktam tévedni. A hajó az éjjel épen az ellenkező irányban tért el; egész időn át figyeltem járását. Azt hiszem, helyesebb
volna az eddigi irányt betartanunk, nehogy nagyon is kikerüljünk a nyilt tengerre...
— Nem. Inkább járok a nyilt tengeren, mint a partok mentén. Azt az irányt kövesse, amelyet megjelöltem. Holnap majd meglátjuk, hová kerülünk.
— Jól van, kapitány úr.
Mikor egyedül voltam szobámban, még többször egymásután megcsináltam előbbi számításomat és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Csodálkoztam, hogy a hajó ennyire el tudott térni az iránytól, és lelkemben önkénytelen új gyanú ébredt. Eszembe jutott mindaz, amit KETTY
mondott. Hátha WICKMANN szándékosan igyekszik bennünket a helyes iránytól eltérítni? Hátha akarattal ő változtatta meg a hajó irányát? Vállat vontam. Szabadulni igyekeztem
ettől a gondolattól — nem tudtam. Szüntelen ott motoszkált a fejemben.
Beköszönt az éj. Fölmentem a fedélzetre. Az égen szédületes gyorsasággal nagy felhők kergetőztek. WICKMANN összeráncolt homlokkal, látszólag nagyon türelmetlenül vette, hogy én még fönn vagyok. Mintha hallottam volna, amint dühösen mormogta:
— Hát ez vajjon miért nem megy ma aludni?
Végre megszabadítottam jelenlétemtől s a szobámba mentem. De elébb meggyőződtem, hogy kedvező szél duzzasztja a vitorlákat és óránként tíz csomót haladunk. Sajnos, ez sem tudta siettetni Honoluluhoz való közeledésünket!
Másnap reggel ismét meghagytam WicKMANN-nak, hogy olvassa le az órát. Lement szobámba, hogy a chronométert megnézze. Az ő adatai nyomán csináltam számításaimat, elég jónak találtam helyzetünket és meg is jelöltem a térképen. Ekkor keresem követendő irányunkat és meghökkenek, mert elfeledtem megnézni a hajó orrán levő iránytűt. Egy hajóskapitánynak erről nem szabad soha megfeledkeznie. Nem akarok még egyszer fölmenni a fedélzetre, hogy megnézzem és ehelyett előveszek fiókomból egy kis zsebiránytűt. Mennyire elcsodálkoztam azonban, mikor megállapítottam, hogy hajónk déldélnyugat felé halad, pedig Honolulunak jelenlegi helyünktől nyugat-délnyugati irányban kell feküdnie. Gyorsan fölmegyek a fedélzetre és lopva egy tekintetet vetek a nagy iránytűre (hajókompasz): ez nyugat-délnyugattól ½  vonással délnek mutat. Honnét ered a két iránytű közötti különbség? Bizonyos, hogy zsebiránytűm pontosat mutat, míg a nagy iránytű meg lehet hamisítva. Az utóbbi azt az irányt mutatta, amelyben haladnunk kellene, míg az, amelyben haladunk a nyílt tengeren, a hawai-i szigetek mellett, a nyilt tengerbe visz el; és hogy számításaimban megcsaljon, ugyanekkor WICKMANN a chronométer leolvasásánál három percet letagadott a pontos időből; ennélfogva a valóságnál három ponttal keletre a valóságostól állapítottam meg helyzetünket.
Semmi kétség! Ez az ember minden áron félre akar vezetni és a helyes iránytól elterelni. Dühömben fejembe szökött a vér, két kezem ökölbe szorult és csepp híja, hogy rá nem vetettem magamat. De ez a szándékom csak pillanatnyi volt. Körülnéztem. Fenyegető kézmozdulatomat nem látta meg senki. Leküzdöttem felindulásomat és nagyon nyugodtan a szobámba mentem.
Itt asztalom mellé ülve, elmerültem a legszomorúbb töprengésbe. Hiába minden hitegetés, immár kétségtelen, hogy WICKMANN már is a KETTY-vel közölt terv megvalósításán dolgozik. Meg voltam rémülve; nem annyira a veszély, mint inkább a kaland nevetséges volta által. íme, hová juttattak az expedíció érdekében tett fáradságos és bonyolult előkészületeim!
Hosszas gondolkodás után elhatároztam, hogy el fogom titkolni WICKMANN előtt, mennyire keresztül látok tervein. Éreztem, hogy óvakodnom kell vele szemben minden heves
szótól, amely esetleg ürügyül szolgálhatna neki arra, hogy ellenem izgassa a legénységet. Egy nyilt küzdelem bizonyára nem az én győzelmemre vezetne. Hasztalan változtattam matrózaimat, — két olyan tapasztalt tengeri róka, mint WICKMANN és PEPPERKORN, könnyen a maguk pártjára hódíthatják őket velem, a műkedvelő tengerászszel szemben. Föltétlenül csakis szerecsen szakácsunkban bízhattam, feleségem szobaleányának férjében s ez bizony vajmi elégtelen biztosítéka volt védelmünknek.
WICKMANN szándékaiban már nem kételkedtem. Mégis, mintegy utolsó bizonyíték kedvéért megtanítottam a feleségemet a chronométer leolvasására. De óvakodtam vele aggodalmaimat közölni. Megtanítom őt a hajózás tennivalóira, mondám neki.
A lecke mulattatta feleségemet; ez némi változatosságot jelentett az örökös fényképezés közepette, melyet San-Franciscóból való távozásunk óta valósággal visszaéltünk, pedig a tenger hullámainak különböző formái kivételével, melyekről néhány jó negatívot készítettünk, alig került méltó tárgy szemünk elé.
Miután alaposan megmagyaráztam, feleségem teljesen megértette az eljárást. Annyira, hogy biztosítottam, miszerint WICKMANN aligha ért hozzá jobban nálánál.
— Ezentúl te fogod őt ellenőrizni, — mondtam. — Nem lesz más dolgod, mint vele egyidejűleg leolvasni az órát, ha azt mondom, hogy: Top!
Ugyanaz nap délutánján, amikor feleségemet így kioktattam, fölmentem a fedélzetre és megkértem WICKMANN-t, eszközöljön földmérést.
— Azimuth-ot (irányt) akarok meghatározni, — mondtam. — Az iránytűim szakasztott úgy vannak vele, mint hajóm: még nem szolgáltak soha. Ki tudja, nincs-e mágnességi eltérülés? Mérje meg, kérem, a magasságot.
—- Szívesen, kapitány úr. Ami azonban az eltérülést illeti, arról fából épült hajón soha szó sem lehet.
— Ki tudja. Kormányunk vasból van s az iránytűhöz közel fekszik. Ez könnyen befolyásolhatja.
— Igaz. Önnek teljesen igaza van. Egy vagy három
magasságot mérjek meg, kapitány úr?
— Egy is elég lesz az azimuthhoz.
Miután a mérés megtörtént, lementem szobámba és összehasonlítottam feleségem és WICKMANN időmérését. Három percnyi különbség volt közöttük.
— Látod, még az órát sem tudja pontosan leolvasni, — mondtam a feleségemnek, — pedig ez az a-b-céje a tengerészetnek. Ezentúl te fogod WICKMANN-tnaponkint ellenőrizni. De úgy csináld, hogy észre ne vegye. A tengeren kerülni kell mindent, ami érzékenykedésre okot adhatna.
Kiszámítottam az azimuthot a feleségem időmérése alapján és megállapítottam, hogy a kompasz irány pontja 3 és ½  (39-4°) vonallal délnek el lett tolva ; azután a hosszúságot számítottam ki és azt látom, hogy 31° 40' szélesség, 129° 55' hosszúság alatt vagyunk. Ebből a helyzetből a hajó orrát Honolulunak igazítom, miután a mágnességi elhajlás javítását is hozzávetem, az irány lesz délnyugat egy vonással (11-2°) nyugat felé, a mi a kompasz meghamisított irányzója szerint nyugat fél vonással észak felé.
Visszamentem WICKMANN-hoz.
— A kompasz szerint nem tudok tájékozódni. Az az ostoba nagy vasrúd, ami a kormányban van, okozhat hibát.
Azt találom, hogy 3 és ½ vonal a különbség a kompasz irányulása és a valódi mágnességi irány között. A hajót nyugattól ½  vonallal észak felé kell fordítani. Holnap majd pontosabb megfigyeléseket teszünk.
— Kapitány úr, az nem lehet. Nincs a világon olyan kompasz, melynek akár vashajón is ilyen nagy eltérés volna.
— Mitsem tesz! Azért csak fordítsa a hajót abba az irányba, amelyet mondtam. Holnap majd meglátjuk, mitévők legyünk. Nyilt tengeren vagyunk, sziklazátonyoktól nem kell félnünk.
— Jól van, kapitány úr, — felelt WICKMANN és a kormány mellett levő matrózhoz fordulva, hangosan kiáltotta:
— Nyugat fél vonással észak felé irányítsd!
Nem mozdultam el többé a fedélzetről; cigarettázva, szüntelen az iránytűt figyeltem. Csak hajnali négy órakor mentem le a szobámba, de meghagytam, hogy hat órakor keltsenek fel.
— Az eltérés, amelyre WICKMANN a hajót rövid pihenésem alatt vezethette volna, oly csekély, hogy számba sem jő, — gondoltam. — Nekem pedig föltétlen szükségem van
minden erőmre. Kell, hogy agyam tiszta, idegzetem nyugodt legyen.
Szürke, ködös reggel volt. A napot nem láttuk, mert az eget elborító felhők mögött bujkált. Föl s alá jártam a fedélzeten; türelmetlenné tett az, hogy nem tudtam a szextánsba a nap peremét belekapni. Mindig kellemetlen dolog a tengeren, ha nem eszközölhetünk jó megfigyeléseket; rám nézve most kétszeresen kínos volt ez. Tisztán a helyes számítástól függött, hogy megmenekedjek egy
gazember karmai közül.
— WICKMANN, menjen a szobámba ós olvassa le a chronométert, — mondtam. — Reménylem, nemsokára kiderül az idő. Akkor nézze meg az órát, ha a nap kisüt.
WICKMANN lement a szobámba, én pedig vártam, hogy az idő kiderüljön. De a nap csak nem akart kisütni. Az égen tovább gomolyogtak a felhők, hol közeledtek, hol meg eltávolodtak.
Végre elhagytam a fedélzetet. Már meg is feledkeztem róla, hogy WICKMANN a chronométernél van. Keresztül mentem a társalgón, hol a szőnyeg teljesen elfogta lépteim zaját. Szobám közepére lépve, meglátom WICKMANN-t, aki nem hallotta lépteimet. A chronométeren pepecselt; elrontja ezt is épp úgy, mint ahogy az iránytűt elrontotta. Eközben arcán — melyet a szemben levő tükörben figyelhettem — rettenetes kifejezés ült. Nesztelenül visszasuhantam a társalgó ajtajához, és azután nagy zajjal beléptem. A zaj figyelmessé tette WICKMANN-t, ki erre villámgyorsan helyére tette az órát.

Franciából fordította Sárosi Bella

(Folytatjuk)