2018. május 22., kedd

HUNGARIAN GEOGRAPHIC: Az elkárhozottak útja

(Egy menekülthajó, amit sokáig nem engedtek kikötni...)


Pontban 1939. május 13-án futott ki Hamburg kikötőjéből az 1928-ban vízre bocsájtott SS St. Louis luxus óceánjáró több, mint 900 zsidó menekülttel a fedélzetén, akik abban reménykedtek, hogy Kubán keresztül eljuthatnak az Egyesült Államokba. A mai értéken, egyenként 3-5000 US dollárért vásárolt kubai vízumokat nem fogadták el a havannai hatóságok a május 27-i megérkezést követően, és egy héten keresztül nem engedték a hajót kikötni attól való félelmükben, hogy ezzel Kuba az Európából menekültek célállomássá válhat. 

Schröder, a hajó kapitánya ezt követően Florida partja felé vette az irányt, ahol a helyi hatóságok szintén megtagadták a hajó kikötését ugyanazzal az indokkal, mint kubai kollégáik - annak ellenére, hogy Franklin Rooseveltnek, az USA elnökénél fellebbeztek a döntés ellen. A hajó kapitányának nem volt mit tennie, mint kényszeredetten visszafordulni Európa irányába… 


A hajó egyik utasa volt az akkor 15 éves Gisela Feldman (jobboldalt), aki édesanyjával és a húgával szállt  fedélzetre Hamburgban, 10 német márkával a táskájában és 200-zal a fehérneműjében elrejtve, miután lengyel származású édesapját a nácik letartóztatták és deportálták Lengyelországba. A kikötőben 30 családtagja intett nekik búcsút, akiket ezt követően már sosem látott újra.
Amúgy, sok hozzá hasonló gyerek tartózkodott a fedélzeten, akik értetlenül álltak szüleik feszült viselkedésével szemben, amit úgy próbáltak öntörvényűen feloldani, hogy csak a saját korabeliekkel érintkeztek, illetve élvezték a hajó leglátványosabb luxusszórakozását: az úszómedencét. 


Behajózottak öröme induláskor
A Federico Laredo Brú vezette kubai kormány egy joghézagra hivatkozva megtagadta a menekülteknek, hogy turistaként vagy menekültként az ország területére lépjenek és csak 500 US dolláros pótdíjért cserébe tekintettek volna el a saját maguk felállított szabályozástól - ez az 500 dollár mai értéken 8323 dollárt tesz ki. A hajón ennek következtében majdnem lázadás tört ki, ketten öngyilkosságot kíséreltek meg, míg tucatnyian azzal fenyegetőztek, hogy ők is véget vetnek az életüknek.

1939 elején a kubai hatóságok megváltoztatták az ún. 55. rendeletet, amely a menekültek és turisták belépésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta. A jogszabály szerint a turisták mindenféle korlátozás nélkül beléphettek Kubába, míg a politikai menekülteknek vízummal kellett rendelkezni és $500 óvadékot kellett letenni belépés előtt. A szabályozás egyetlen hiányossága az volt, hogy nem határozta meg pontosan, miként kell a turistákat a menekültektől megkülönböztetni. A bevándorlási hivatal igazgatója, Manuel Benitez, kezdetben hasznot húzott a joghézagból és az SS St. Louis utasainak 150 dollár fejében belépési engedélyeket kezdett árusítani (amit csak turisták vásárolhattak meg). Kuba elnöke felfedezte Benitez ügyeskedését és miután az utóbbi megtagadta, hogy a hasznot megossza az elnökkel, illetve kihasználva az országban uralkodó idegenellenes hangulatot, elfogadtatta a 937. rendeletet, amely lezárta az 55. rendelet kiskapuját – írja az ügy hátteréről a Wikipédia.

A felmerült bonyodalmak ellenére 29 utasnak sikerült megszerezni a szükséges okmányokat és beléphettek Kubába.
Ezt követően a hajó utasai már nem szállhattak partra Havannában, mivel nem tudtak állandó lakcímet feltüntetni Németországban. Az Egyesült Államok kormánya megpróbálta rávenni a havannai kormányt, hogy befogadják a menekülteket, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel, aminek következtében az óceánjáró Florida felé indult el. 
Az 1924-ben bevezetett bevándorlási kvóta következtében, illetve a menekült áradattól tartva bár a parti őrség nem akadályozta meg a hajó mozgását, mégsem adott engedélyt a kikötésre. 
Ekkor néhány kanadai zsidó tudós és vallási vezető megpróbálta rávenni William Lyon Mackenzie King miniszterelnököt, hogy Kanada fogadja be a menekülteket, akik ekkor alig két napi hajóútra voltak Halifax kikötővárosától. Itt a bevándorlás hivatal vezetői úgy döntöttek, hogy nem kívánnak beleavatkozni ebbe az ügybe és megtagadták a további együttműködést a zsidó szervezetekkel.


A kapitány kikötői hatóságokkal tárgyal
Gustav Schröder kapitánynak nem volt mit tennie, mint újra átkelni az Atlanti óceánon Európa irányába. A német származású, keresztény tengerészkapitány mindent megtett az utasai kényelme és biztonsága érdekében, amit legjobban az bizonyít, hogy nem csak utasította a személyzetet az utasokkal szembeni tisztességes kiszolgálásra, hanem a pénteki vallási rituálék alkalmával levétette Adolf Hitler fényképét a főétkezőből, valamint megtagadta a Németországba való visszatérési parancsot is, amíg minden utasa biztonságban nem ér partot. Kényszermegoldásként azt is tervezte, hogy az angliai partok közelében zátonyra futtatja a hajót, rákényszerítve ezzel az angol kormányt, hogy utasait mint hajótörötteket befogadja.

Időközben amerikai, brit és más európai diplomaták próbáltak megoldást találni a SS St. Louis utasainak tarthatatlan humanitárius helyzetére, ezt követően Belgium, Hollandia, Egyesült Királyság és Franciaország közösen vállalta, hogy menedéket nyújt a rászorulóknak. E diplomáciai siker létrehozásában komoly szerepet vállalt a Amerikai Zsidó Szociális Segély Alapítvány (American Jewish Joint Distribution Committee - JDC), akik mai értéken 8 millió amerikai dollár értékben vállaltak garanciát a felmerülő költségek fedezésére. Ennek következtében aztán az Atlanti óceánon egy hónapon belül másodjára átkelt hánykolódó utasok június 17.-én a belgiumi Antwerpen kikötőjében partra szállhattak.

Gisela Feldman, édesanyja és húga másik 285 társukkal Nagy Britanniában leltek új hazára, akik közül mindenki túlélte a háborút egy kivételével, aki az 1940-es Blitz bombatámadásai alatt halt meg.
Hollandia 181, Belgium 214 míg Franciaország 224 menekültet fogadott be.

Visszatérése után a St. Louis a német haditengerészet hálóhajójaként szolgált 1940 és 1944 között. Az 1944. augusztus 30-i Kiel elleni bombatámadásban komoly sérüléseket szenvedett, de a háború után kijavították és 1946-tól szállodaként működött Hamburgban. 1952-ben vonták ki végleg a szolgálatból.

Az utazás történetét 1974-ben Gordon Thomas és Max Morgan-Witts könyvben dolgozta fel, amely az Elkárhozottak útja (Voyage of the Damned) címet kapta. 1976-ban hasonló címmel filmet is forgattak az akkori eseményekről.



2018. május 20., vasárnap

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (2)

Ettől a pillanattól fogva végtelen fontossá vált reám nézve az, hogy el ne feledjem az órámat felhúzni. Most már csakis ez és zsebdelejtűm voltak egyedüli vezetőim a véghetetlen tengeren.
Az iránytű ellenőrzésére is megtanítottam a feleségemet. Ily módon helyettesíthetett a fedélzeten, mialatt én néhány órát pihentem.
— A kormányos olyan megbízhatatlan és lusta — magyaráztam a feleségemnek, — hogy szüntelen szemmel kell őt tartani. Észrevettem, hogy valahányszor kijövök a hídról, a hajót a helyes irányból elfordítja. Ha így haladunk, soha nem érünk Honoluluba. Azért ha észreveszed, hogy az iránytól eltérünk, ne szólj semmit, ne mutasd, hogy észrevetted, csak jöjj le nyugodtan és költs fel. Én azonnal, mintegy véletlenül fölmegyek a fedélzetre és helyes irányba terelem a hajót.
Eme intézkedés folytán, amely néhány napig kitűnően bevált, elég rendesen haladtunk célunk felé. Minden reggel módomban volt megállapítani, hogy tisztességes utat tettünk meg, és hogy a helyes irányban haladunk. Már-már azt hittem, hogy győzedelmeskedtem.
— Az én gazfickóim alkalmasint belátták, hogy még sem oly könnyű egy hajót útjából eltéríteni és kapitányát egy puszta szigeten kitenni, — okoskodtam. — Bizonyára megszeppentek és elment a kedvük ettől a fényes tervtől.
Szép idő járta. Erős és kedvező szél mellett sónerünk úgy röpült hullámról-hullámra, mintha lepke lett volna. A hajón mindenki tudta, hogy ha így haladunk, nemsokára Honoluluba érünk. WICKMANN olyan dühösen járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Lecsüggesztett fővel órákig járt föl s alá a hídon, az ember szinte azt hihette, hogy szüntelen a híd deszkáit olvassa. Olykor láttam, hogy keze ökölbe szorul és dühös pillantásokkal néz engem, PEPPERKORN-nal félhangon hosszasan tanácskoztak: arcukról, a kezük járásából kivettem, hogy a következőket mondják:
— Mintha az ördög űzné velünk játékát! Nem tehetünk semmit, amióta mind a ketten utánunk lesekednek S valami módon értesülniök kellett tervünkről! Láttad, a grófné mennyire figyeli mindig az iránytűt? Tegnapelőtt, mikor ott őgyelgett a hídon, intettem TOM-nak, hogy változtassa meg az irányt. Három perc múlva a grófné már nem volt a hídon, de helyette — álmosan dörzsölve szemeit — nyomban megjelent a gróf és az iránytűt nézte.
Jót nevettem a bosszankodásukon, melynek oly kevéssé sértő módon adtak kifejezést. Nagyon tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy WICKMANN beéri az efféle ártatlan kifakadásokkal. Dühében pokoli tervet eszelt ki s azt csakhamar meg is valósította. Feleségem terhére volt, elhatározta tehát, hogy elteszi az útból.
A paszátszelek eme zónájában — ahol épen voltunk, — a hajó állandóan hátulról kapta a szelet. WICKMANN meghagyta PEPPERKORN-nak, oldja fel a fővitorla átfutó köteleit
a vitorlarúdon s oly módon eressze meg a köteléket, — mely a vitorlarúdat az árbochoz erősíti, hogy a vitorla alja embermagasságra kerüljön. Megállapodtak, hogy egy WICKMANN által adott jelre mindazok, akik az összeesküvésbe beavatva voltak, szélnek fordítják a vitorla rúdját oly módon, hogy a vitorla hirtelen megdagad és végigsöpri a hidat. Igaz, hogy eközben könnyen elszakadhat a kötelék és elpusztulhat a hajópárkány; feleségem esetleg a tengerbe is eshetik. Sőt WICKMANN várta is az utóbbit és megtett min den előkészületet arra, hogy rögtön kihalásszák feleségemet a sós vízből. Szóval: ő nem akart komoly bajt okozni, csakis ártalmatlanná tenni a feleségemet azáltal, hogy ágyba kerüljön és ne őrködhessék a hídon. Azután módot talált volna arra, hogy engem is a szobámba száműzzön és akkor — anélkül, hogy nyilt ellenségeskedéshez folyamodnék, — teljesen a saját akarata szerint kormányozhatja és oda viheti a „Tolná"-t, ahová neki tetszik.
Másnap reggel, mikorra az összeesküvés tervezve volt, ködös idő járta. Friss szellő fújt északkelet felől és a „Tolna" óránként tíz mértföldet haladt egyenesen Honolulu felé. Egész éjjel virrasztottam. Délelőtt úgy tíz óra felé a feleségem feljött a hídra. Megkértem, vigyázzon az iránytűre, magam pedig a szobámba mentem és lefeküdtem. Menten el is aludtam.
Hirtelen nagy zajra ébredtem fel; mintha villám csapott volna a fedélzetre és ízzé-porrá zúzott volna mindent. Lélekszakadva felrohantam és megláttam a feleségemet, amint eszméletlen feküdt a földön, a hajófelszerelés roncsai között. Azonnal megértettem a történteket. Feleségemet megvizsgáltam és láttam, hogy nem sérült meg; a lökés ereje csak lesodorta a hídról. Miután levitettem szobájába és néger komornájának gondjaira bíztam, megtöltöttem pisztolyomat és e szavakkal közeledtem WICKMANN-hoz:
— Ki volt a kormánynál, amikor ez megtörtént?
— TOM, uram.
— Azonnal verjétek vasra, vagy halomra lövöm valamennyiőtöket!
— Kapitány úr, nem a TOM hibája okozta...
— Szót se! Két perc múlva az az ember vasra legyen verve, vagy főbe lövöm magát, mint egy kutyát!
Erre WICKMANN szó nélkül fogta a bilincseket és bűntársához, TOM-hoz ment. Mialatt vasraverte, valamit súgott neki. Bizonyára azzal bíztatta, hogy büntetése nem lesz tartós, majd ő megszabadítja . . .
Az átvett kulcsot a tengerbe dobtam, és így szóltam:
— Most már csak Honoluluban, egy ügyes lakatos segítségével szabadulhat ki. Ti pedig ide hallgassatok! A legelső, aki bármi hibát elkövet, ennél sokkal keservesebben fog bűnhődni. Hajómon olyan dolgok történnek, amelyek előre is megadják nekem azt a jogot, hogy szó nélkül lelőjjelek benneteket! Egy óra múlva fölmegyek a hídra; követelem, hogy addig minden a helyén legyen, a kár pedig teljesen helyreállítva.
Ezzel óriás munkát szabtam rájuk. A hidat teljesen elborították a hajóroncsok s ezer szerencse, hogy a vitorlarúd és az árboc is meg nem sérültek, akkora halom törmelék hevert mellettök. A matrózok szó nélkül munkába fogtak, de látszott rajtuk az elfojtott düh. WICKMANN annyira a maga pártjára hódította őket, hogy egyetlen szavára képesek lettek volna azonnal fellázadni ellenem. Sőt, ha az összeesküvők feje — revolverem előtti rettegésből — meg sem adná erre a jelt, attól lehetett tartani, hogy a Hawai szigetek puszta látása veszedelmes forrongást fog kelteni a legénység körében. WICKMANN bizonyára tetemes részt igért nekik a hajóból, ha azt elfoglalniuk sikerül. Ez a gondolat rendkívül felizgatott, különösen mikor láttam, hogy a láthatáron sötét párák emelkednek, a vihar előjelei.
Van eset, amikor a vihar szívesen látott vendége a kapitánynak. A természet tombolása józanító hatással van a matrózok lázongó agyvelejére és ezt a hatást mi nagyon meg tudjuk becsülni. Nem kívánunk föltétlen szép időt és állandó jó szelet, mert ez már sok hajó vesztét okozta.
Tengeri veszedelmek nélkül nem képzelhető olyan fegyelem, amely a különböző fajú és természetű legénységet — legyen az bármily megbízható — teljesen uralni tudja, amikor hosszú hónapokon át egy deszkaalkotmányon fogva tartjuk őket.
Ezért örömmel üdvözöltem az első villámot, amely a déli égbolton alácikázott a sötét felhőtömegből. A vihar tombolt, rettenetes zápor csapott le a fedélzetre, melyet azonfelül szüntelen elöntötték a hullámok. Tele hordták hófehér tajtékkal, felborították a matrózokat. Bőrig ázva, a hajót érő hatalmas lökések által egymáshoz ütődve, a matrózok velem együtt hűségesen küzdöttek a vihar ellen.
Három napig tartott a veszély s ezalatt mindegyikünk annyi kitartással dolgozott, mintha a hajó megmentése egyedül tőle függne.
Mikor a bennünket környező felhőfüggöny eloszlott, vékony és kékes ködben Honolulu hegyeit, magas csúcsait láttuk magunk előtt. A szél most is állandóan Oahu felé röpített bennünket, már csak fél mérföldnyire voltunk tőle. Ekkor már nem kellett lázadástól tartanom. A vihar elég kárt okozott a hajóban, de egyszersmind lehűtötte a legénység forrongó vérét és lázongásra hajló agyvelejét azzal, hogy kifárasztotta őket. Boldogan, hogy megszaba­dulnak a hajóról, nem gondoltak másra, minthogy mielőbb elérjék a zöldelő, virágillatos szárazföldet.

*

Az arisztokrata és kannibáljai: Festetics-kiállítás Párizsban

Az arisztokrata és kannibáljai címmel látogatható a gróf Festetics Rudolf (1865-1943) óceániai utazásairól szóló nagyszabású kiállítás a tavaly megnyílt párizsi Musée du Quai Branlyban.
Az Eiffel-torony tőszomszédságában, a Szajna-parton lévő, Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációit bemutató több mint 40 ezer négyzetméter alapterületű múzeum és kutatóközpont idei időszakos slágerkiállítása a Franciaországban született magyar arisztokrata műgyűjtő Tolna nevű hajóján, a XX. század elején ősi törzseknél tett kalandozásainak állít emléket.
A kiállítás a magyar gróf amerikai feleségével, Eila Hagginnel tett nyolcéves utazásának kronológiai sorrendjében, kettejük kalandjain és találkozásain keresztül mutatja be - a hajótérképeken jól követhetően - a Csendes-óceán történelmi, néprajzi, ideológiai és romantikus kontextusának legjellemzőbb oldalait a XIX. és XX. század fordulóján...

Bécsi tanulmányait és az osztrák-magyar hadseregben letöltött katonai szolgálatát követően a párizsi magyar háromszor nősült. Két első felesége amerikai újgazdag családból származott, s Festetics San Franciscóban építtette meg a 76 tonnás Tolna nevű hajóját, amellyel első felségét vitte csendes-óceáni nászútra. Ennek vége egy nyolcéves felfedező kalandtúra, két francia nyelvű útikönyv, számos cikk és egy válás lett.

A gróf az útról 1460 tárgyat és négyszáz üvegnegatívon őrzött fotót küldött a budapesti Néprajzi Múzeumnak adományként. A tárgyak többségét a gróf és felesége vagy ajándékba kapta a helyi törzsfőnököktől, vagy pedig a magukkal vitt szövetekért és más árukért cserélte el. Az első világháború kitörésekor azonban az osztrák-magyar állampolgárságú, így francia földön ellenségnek számító gróf teljes vagyonát és több száz darabból álló műgyűjteményét elkobozta Franciaország, s az az ország múzeumaiba került, melyből a 357 legszebb tárgy - maszk, szobor, ékszer és használati tárgy - látható most a párizsi kiállításon.
Festetics szenvedélyes fotós volt, így a kiállítás műtárgyak, a szigetek lakóinak életét egyedülálló forrásként bemutató korabeli fotók, naplórészletek és egyéb dokumentumok keveréke, amely az 1889-es Párizsi Világkiállítás hangulatát idézi. (National Geographic Magyarország, 2007)

2018. május 15., kedd

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (1)

NYOLCÉVI CSENDES-ÓCEÁNI HAJÓZÁS A «TOLNA» YACHTON


1905-ben olvashattuk a korabeli magyar sajtóban:
„Mintegy nyolcz évre terjedő, ép oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főur, gróf Festetics Rudolf az 1893-1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült „Tolna” nevű, 76 tonnás, két árbóczos vitorlás hajóján; utjára neje is elkisérte. 
Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok épitette Fanning és Manahaki sziget-csoportokat és jóformán az egész sziget-lánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végig vonul. 
S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is mehet, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásából s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egy része jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is széltére szokásban van még náluk. 
Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részének megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályának ajándékozott.  Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez… mint a Magyar Fölrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az „Emberevők közt” czím alatt”
...És megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában – fűzzük mi ma hozzá. Ennek alapján tesszük közzé, kedvcsinálóként a böngészéshez, az útikönyv első fejezetét.


ELSŐ FEJEZET
Tengerre indulás


»Tolna« yachtom egy csinos, hetven tonnás sőner, melyet TURNER MATHEW-nél készíttettem, Sanselitóban horgonyzott, az öböl egyik festői szépségű zugában.
Két mértföldnyire a várostól. San-Francisco lakosainak rendes vasárnapi kirándulóhelye e hely; a „San-Francisco Yacht Club" is itt székel.
Az elutazás órája rohamosan közeledett s én már türelmetlenül vártam ezt a fontos pillanatot. Mennyi kellemetlenséggel és nehézséggel kellett megküzdenem, a míg idáig jutottam! Első sorban a feleségemet kellett sok furfangos ügyesség segítségével valósággal kicsalnom rokonai köréből. Miután ez sikerült, pert kellett folytatnom egy tanár ellenében, a ki afölötti dühében, hogy nem az ő tervét fogadtam el yachtom építésénél, mesés összeget követelt rajtam a fel nem használt terv fejében. Pörömet megnyerve, egy újabb akadály késleltette elutazásunkat. Azon ürügy alatt, hogy a Csendes-Oceán szigetlakóival eszközlendő cserekereskedés létesítésére — néhány csomag vásznat és dohányt vitettem hajómra, kereskedelmi hajónak minősítették a „Tolnát". És megtagadták az útlevél kiadását, mert nem vagyok amerikai polgár. Nagysokára ezt az akadályt is sikerült elhárítanom és éppen az indulást megelőző végső intézkedésekkel foglalkozva ültem kabinomban, mikor a hajóinas kopogtatott ajtómon.
— Mi kell?
— HAGGIN-né asszony egyik cselédje beszélni kíván a gróf úrral! — jelentette a hajóinas.
— Vezesd be.
A belépő nőben KETTY-t, anyósom szobaleányát ismertem meg. A szeme ki volt sírva, egészben nagyon megindultnak látszott.
— Nos, KETTY, mi történt? Mit kiván? — kérdeztem.
— Bizalmasan közölni szeretnék valamit a gróf úrral! — mondta a leány. — De olyan rettenetes, — igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. — A hajó első kormányosáról, WicKMANN-ról van szó . . .
— Nos, mi dolga magának WicKMANN-nal ?
KETTY, miután megígértette velem, hogy nem fogom elárulni, elmondta, hogy viszonya van WicKMANN-nal, aki egykor kalóz volt és most is csak az alkalmat várja, hogy régi mesterségéhez visszatérhessen. Tegnap este együtt vacsoráztak a német sörcsarnokban s ekkor WICKMANN elmondta neki, hogy hatalmába akarja keríteni yachtomat és bennünket is. Váltságdíj fejében azután nagy összeget fog kicsikarni anyósomtól.
— Alig hogy elhagytuk a kikötőt, — mondta, — vasra fogom veretni a grófot feleségestől s a legelső puszta szigeten kiteszem őket. Ezt a szigetet már meg is jelöltem a térképen. Azután visszajövök ide és késznek nyilatkozom a kietlen szigetet megnevezni, ha — HAGGINNÉ asszony nekem ajándékozza a „Tolná"-t s azonfelül még tisztességes váltságdíjat fizet. Nem az én hibám lesz, ha — csupán, mert élelmiszer dolgában nem látom el valami bőségesen a kedves gyermekeket — a Robinzon utódok megteszik nekem azt a szívességet, hogy éhen halnak, a mig értök visszamegyek !
KETTY bizalmas közlése ugyancsak meglepett. Nem hittem a leány rémmeséjében. KETTY bizonyára komolyan vette kedvese puszta hencegését, aki vakmerő hősnek akart előtte feltűnni. Csak egyetlen részlet kölcsönzött némi valószínűséget a dolognak. A leány azt mondta, hogy WICKMANN csupa elvbarátokból toborzotta össze a hajó legénységét. Arra pedig tisztán emlékeztem, mily kitartón sürgette barátja, PEPPERKORN szerződtetését. Amit végre — éppen ezzel az unszolásával — keresztül is vitt nálam.
Bizalmas küldönc útján tudakozódtam WICKMANN fivérének csapszékében s értesültem, hogy a szerződtetést megelőző estén kormányosomnak csakugyan találkája volt PEPPERKORN-nal.
Mit tegyek? Elbocsássam WICKMANN-t? De mi okát valljam ? Ha kifejezem gyanúmat, ezzel csak növelem rokonaink aggodalmát, akik máris annyi ellenvetéssel érveltek elutazásunk megakadályozása érdekében. Ők nagy bizalommal viseltettek WICKMANN iránt, aki különben kitűnő tengerész hírében állott San-Franciscóban.
— Mindenek előtt hadd lássuk, mi fog történni! — szóltam magamban. — Résen leszek és nem fognak velem oly könnyen elbánni, mint hiszik. A matrózokat mindenesetre másokkal fogom fölcserélni; KETTY azt mondta, hogy valamennyi a WICKMANN embere és ő szerezte őket. Ez lesz az első próba!
Eddig jutottam tépelődésemben, amikor WICKMANN-t láttam a hajóra megérkezni. Egyenesen a kabinomba jött, hogy beszámoljon a különféle megbízásokról, amelyekben elutazásunk előtt eljárnia kellett.
— Ma délután a városba megyek! — mondtam. — Eresszék le a csónakot és rendeljen ki négy embert.
Tiz perc múlva a csónakban ültem. A vitorlákat felhúzták és mi az erős szélben szinte repültünk. Valami negyedmérföldnyire a yachttól villámgyorsan és észrevétlenül kiemeltem s a tengere ejtettem a kormánylapátot.
— Ki tette be a kormánylapátot ? — kiáltottam ekkor.
— Nincs benn a csapágyában?
Rájuk parancsoltam, evezzenek sebesen utána; de a matrózok nem tudtak elég gyorsan fordulni és a kormánylapát más irányban elúszott.
— Húzzátok be a vitorlát! Látjátok, hogy így nem haladunk!
Behúzták a vitorlát, ismét evezni kezdtek, de míg ezzel vesződtek, a kormánylapát eltűnt a szemünk elől. Nagy dühösen visszatértem a hajóra és elhivattam WlCKMANN-t.
— Matrózai ügyetlenek és megbízhatatlanok! — mondtam. — Hol szerezte ezeket az embereket? Elvesztették a csónak kormánylapátját! Parancsolom, hogy azonnal bocsássa el őket! —
— Jól van, kapitány úr! — felelte ő. — Még ma másokkal helyettesítem őket. San-Franciscóban sok a matróz, ha egyet elbocsátunk, tíz jelentkezik a helyére.
— Magam fogom őket választani!
— Jól van, kapitány úr.
Ránéztem WicKMANN-ra. Arcának egyetlen izma sem rándult meg.
— KETTY bizonyosan fecsegett! — gondoltam. — Az egészből egy szó sem igaz. Ha WICKMANN egyetértene a legénységgel, nem venné oly közönyösen, hogy cinkostársait elbocsátom. Ne is gondoljunk többé az ostoba fecsegessél!

L893. okt. 9-én reggeli hét órakor indultunk el a HAGGIN- család kíséretében a Valles-Streetről a „Sea-King" nevű gőzösön. Ez szerencsésen a „Tolna" fedélzetére szállított és a parti vészjelzőig, illetve az öböl bejáratáig vontatott bennünket. Ekkor eloldották a vontatókötelet s mi elbúcsúztunk feleségem rokonaitól, akik csónakba szálltak és visszatértek a .,Sea-King"-re.
A csónakot WICKMANN kormányozta. Anyósom könnyes szemekkel nézte a hullámokon táncoló, csinos kétárbocosunkat, mely oly messzire fog bennünket tőle elröpíteni.
— WICKMANN úr, — mondta, — a lelkére kötöm, juttassa eszébe leányomnak, hogy minden nap írjon nekem. Eddig, ha úton volt, nem mulasztotta el soha ezt a kötelességét.
— Ez alkalommal kénytelen lesz ezt megtenni, — felelt WICKMANN ridegen.
— Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Tán veszélyt sejt?
— Legkevésbbé sem! De eddig még nem találtak módot arra, hogy a nyílt tengeren postahivatalokat állítsanak fel. Honolulu elég messzire van ide és egy kis idő eltelik, amig egy levél onnét ideérkezik ...
Az erős amerikai legények evezőcsapásai csakhamar a vontatóhajóhoz röpítették a csónakot. A hajó fölvette utasait, három éles füttyel elbúcsúzott sónerünktől és csakhamar eltűnt a partmenti sziklák, fák és nyaralók között. Az elutazásunkat követő napon már kora reggel fölmentem a fedélzetre, szextánsommal fölfegyverkezve.
— Nos, WICKMANN, milyen volt az éjtszaka ? — kérdeztem.
— Teljes nyugalom és szélcsend. Eltértünk az iránytól.
— Jól van. Menjen le, kérem, a szobámba és nézze meg az időt. A chronométer a szobámban van.
Összehasonlítottam az idő- ós sebességmérő számait.
— Ezer ördög! — gondoltam. — Nem sokat haladtunk !
Visszamentem szobámba és pontosan kiszámítottam helyzetünket. Délben napmagasságot mérek és csakhamar megállapítom, hogy 36°, 52' szélesség, és 125°, 10' hosszúság fok alatt vagyunk, holott 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt kellene lennünk. A kitűzött iránytól nyugatnak 35, délnek 59 mértfölddel tértünk el.
Azonnal hivattam WICKMANNt.
— A hajó ez éjtszakán nagyon is eltért az iránytól, — mondtam — és a sebességmérő nem volt pontosan beállítva, 63 mértfölddel többet haladtunk, mint azt a sebességmérő jelezte. Irányítsa a hajót még három fokkal nyugatnak.
— Jól van, kapitány úr.
WICKMANN fölment a fedélzetre, de nyomban visszajött ismét. Akaratosnak látszott.
— Bocsánat, kapitány úr, — mondta, — vájjon nem tévedett-e az elébb ? Azt hiszem, tényleg a 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt vagyunk és én nem szoktam tévedni. A hajó az éjjel épen az ellenkező irányban tért el; egész időn át figyeltem járását. Azt hiszem, helyesebb
volna az eddigi irányt betartanunk, nehogy nagyon is kikerüljünk a nyilt tengerre...
— Nem. Inkább járok a nyilt tengeren, mint a partok mentén. Azt az irányt kövesse, amelyet megjelöltem. Holnap majd meglátjuk, hová kerülünk.
— Jól van, kapitány úr.
Mikor egyedül voltam szobámban, még többször egymásután megcsináltam előbbi számításomat és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Csodálkoztam, hogy a hajó ennyire el tudott térni az iránytól, és lelkemben önkénytelen új gyanú ébredt. Eszembe jutott mindaz, amit KETTY
mondott. Hátha WICKMANN szándékosan igyekszik bennünket a helyes iránytól eltérítni? Hátha akarattal ő változtatta meg a hajó irányát? Vállat vontam. Szabadulni igyekeztem
ettől a gondolattól — nem tudtam. Szüntelen ott motoszkált a fejemben.
Beköszönt az éj. Fölmentem a fedélzetre. Az égen szédületes gyorsasággal nagy felhők kergetőztek. WICKMANN összeráncolt homlokkal, látszólag nagyon türelmetlenül vette, hogy én még fönn vagyok. Mintha hallottam volna, amint dühösen mormogta:
— Hát ez vajjon miért nem megy ma aludni?
Végre megszabadítottam jelenlétemtől s a szobámba mentem. De elébb meggyőződtem, hogy kedvező szél duzzasztja a vitorlákat és óránként tíz csomót haladunk. Sajnos, ez sem tudta siettetni Honoluluhoz való közeledésünket!
Másnap reggel ismét meghagytam WicKMANN-nak, hogy olvassa le az órát. Lement szobámba, hogy a chronométert megnézze. Az ő adatai nyomán csináltam számításaimat, elég jónak találtam helyzetünket és meg is jelöltem a térképen. Ekkor keresem követendő irányunkat és meghökkenek, mert elfeledtem megnézni a hajó orrán levő iránytűt. Egy hajóskapitánynak erről nem szabad soha megfeledkeznie. Nem akarok még egyszer fölmenni a fedélzetre, hogy megnézzem és ehelyett előveszek fiókomból egy kis zsebiránytűt. Mennyire elcsodálkoztam azonban, mikor megállapítottam, hogy hajónk déldélnyugat felé halad, pedig Honolulunak jelenlegi helyünktől nyugat-délnyugati irányban kell feküdnie. Gyorsan fölmegyek a fedélzetre és lopva egy tekintetet vetek a nagy iránytűre (hajókompasz): ez nyugat-délnyugattól ½  vonással délnek mutat. Honnét ered a két iránytű közötti különbség? Bizonyos, hogy zsebiránytűm pontosat mutat, míg a nagy iránytű meg lehet hamisítva. Az utóbbi azt az irányt mutatta, amelyben haladnunk kellene, míg az, amelyben haladunk a nyílt tengeren, a hawai-i szigetek mellett, a nyilt tengerbe visz el; és hogy számításaimban megcsaljon, ugyanekkor WICKMANN a chronométer leolvasásánál három percet letagadott a pontos időből; ennélfogva a valóságnál három ponttal keletre a valóságostól állapítottam meg helyzetünket.
Semmi kétség! Ez az ember minden áron félre akar vezetni és a helyes iránytól elterelni. Dühömben fejembe szökött a vér, két kezem ökölbe szorult és csepp híja, hogy rá nem vetettem magamat. De ez a szándékom csak pillanatnyi volt. Körülnéztem. Fenyegető kézmozdulatomat nem látta meg senki. Leküzdöttem felindulásomat és nagyon nyugodtan a szobámba mentem.
Itt asztalom mellé ülve, elmerültem a legszomorúbb töprengésbe. Hiába minden hitegetés, immár kétségtelen, hogy WICKMANN már is a KETTY-vel közölt terv megvalósításán dolgozik. Meg voltam rémülve; nem annyira a veszély, mint inkább a kaland nevetséges volta által. íme, hová juttattak az expedíció érdekében tett fáradságos és bonyolult előkészületeim!
Hosszas gondolkodás után elhatároztam, hogy el fogom titkolni WICKMANN előtt, mennyire keresztül látok tervein. Éreztem, hogy óvakodnom kell vele szemben minden heves
szótól, amely esetleg ürügyül szolgálhatna neki arra, hogy ellenem izgassa a legénységet. Egy nyilt küzdelem bizonyára nem az én győzelmemre vezetne. Hasztalan változtattam matrózaimat, — két olyan tapasztalt tengeri róka, mint WICKMANN és PEPPERKORN, könnyen a maguk pártjára hódíthatják őket velem, a műkedvelő tengerászszel szemben. Föltétlenül csakis szerecsen szakácsunkban bízhattam, feleségem szobaleányának férjében s ez bizony vajmi elégtelen biztosítéka volt védelmünknek.
WICKMANN szándékaiban már nem kételkedtem. Mégis, mintegy utolsó bizonyíték kedvéért megtanítottam a feleségemet a chronométer leolvasására. De óvakodtam vele aggodalmaimat közölni. Megtanítom őt a hajózás tennivalóira, mondám neki.
A lecke mulattatta feleségemet; ez némi változatosságot jelentett az örökös fényképezés közepette, melyet San-Franciscóból való távozásunk óta valósággal visszaéltünk, pedig a tenger hullámainak különböző formái kivételével, melyekről néhány jó negatívot készítettünk, alig került méltó tárgy szemünk elé.
Miután alaposan megmagyaráztam, feleségem teljesen megértette az eljárást. Annyira, hogy biztosítottam, miszerint WICKMANN aligha ért hozzá jobban nálánál.
— Ezentúl te fogod őt ellenőrizni, — mondtam. — Nem lesz más dolgod, mint vele egyidejűleg leolvasni az órát, ha azt mondom, hogy: Top!
Ugyanaz nap délutánján, amikor feleségemet így kioktattam, fölmentem a fedélzetre és megkértem WICKMANN-t, eszközöljön földmérést.
— Azimuth-ot (irányt) akarok meghatározni, — mondtam. — Az iránytűim szakasztott úgy vannak vele, mint hajóm: még nem szolgáltak soha. Ki tudja, nincs-e mágnességi eltérülés? Mérje meg, kérem, a magasságot.
—- Szívesen, kapitány úr. Ami azonban az eltérülést illeti, arról fából épült hajón soha szó sem lehet.
— Ki tudja. Kormányunk vasból van s az iránytűhöz közel fekszik. Ez könnyen befolyásolhatja.
— Igaz. Önnek teljesen igaza van. Egy vagy három
magasságot mérjek meg, kapitány úr?
— Egy is elég lesz az azimuthhoz.
Miután a mérés megtörtént, lementem szobámba és összehasonlítottam feleségem és WICKMANN időmérését. Három percnyi különbség volt közöttük.
— Látod, még az órát sem tudja pontosan leolvasni, — mondtam a feleségemnek, — pedig ez az a-b-céje a tengerészetnek. Ezentúl te fogod WICKMANN-tnaponkint ellenőrizni. De úgy csináld, hogy észre ne vegye. A tengeren kerülni kell mindent, ami érzékenykedésre okot adhatna.
Kiszámítottam az azimuthot a feleségem időmérése alapján és megállapítottam, hogy a kompasz irány pontja 3 és ½  (39-4°) vonallal délnek el lett tolva ; azután a hosszúságot számítottam ki és azt látom, hogy 31° 40' szélesség, 129° 55' hosszúság alatt vagyunk. Ebből a helyzetből a hajó orrát Honolulunak igazítom, miután a mágnességi elhajlás javítását is hozzávetem, az irány lesz délnyugat egy vonással (11-2°) nyugat felé, a mi a kompasz meghamisított irányzója szerint nyugat fél vonással észak felé.
Visszamentem WICKMANN-hoz.
— A kompasz szerint nem tudok tájékozódni. Az az ostoba nagy vasrúd, ami a kormányban van, okozhat hibát.
Azt találom, hogy 3 és ½ vonal a különbség a kompasz irányulása és a valódi mágnességi irány között. A hajót nyugattól ½  vonallal észak felé kell fordítani. Holnap majd pontosabb megfigyeléseket teszünk.
— Kapitány úr, az nem lehet. Nincs a világon olyan kompasz, melynek akár vashajón is ilyen nagy eltérés volna.
— Mitsem tesz! Azért csak fordítsa a hajót abba az irányba, amelyet mondtam. Holnap majd meglátjuk, mitévők legyünk. Nyilt tengeren vagyunk, sziklazátonyoktól nem kell félnünk.
— Jól van, kapitány úr, — felelt WICKMANN és a kormány mellett levő matrózhoz fordulva, hangosan kiáltotta:
— Nyugat fél vonással észak felé irányítsd!
Nem mozdultam el többé a fedélzetről; cigarettázva, szüntelen az iránytűt figyeltem. Csak hajnali négy órakor mentem le a szobámba, de meghagytam, hogy hat órakor keltsenek fel.
— Az eltérés, amelyre WICKMANN a hajót rövid pihenésem alatt vezethette volna, oly csekély, hogy számba sem jő, — gondoltam. — Nekem pedig föltétlen szükségem van
minden erőmre. Kell, hogy agyam tiszta, idegzetem nyugodt legyen.
Szürke, ködös reggel volt. A napot nem láttuk, mert az eget elborító felhők mögött bujkált. Föl s alá jártam a fedélzeten; türelmetlenné tett az, hogy nem tudtam a szextánsba a nap peremét belekapni. Mindig kellemetlen dolog a tengeren, ha nem eszközölhetünk jó megfigyeléseket; rám nézve most kétszeresen kínos volt ez. Tisztán a helyes számítástól függött, hogy megmenekedjek egy
gazember karmai közül.
— WICKMANN, menjen a szobámba ós olvassa le a chronométert, — mondtam. — Reménylem, nemsokára kiderül az idő. Akkor nézze meg az órát, ha a nap kisüt.
WICKMANN lement a szobámba, én pedig vártam, hogy az idő kiderüljön. De a nap csak nem akart kisütni. Az égen tovább gomolyogtak a felhők, hol közeledtek, hol meg eltávolodtak.
Végre elhagytam a fedélzetet. Már meg is feledkeztem róla, hogy WICKMANN a chronométernél van. Keresztül mentem a társalgón, hol a szőnyeg teljesen elfogta lépteim zaját. Szobám közepére lépve, meglátom WICKMANN-t, aki nem hallotta lépteimet. A chronométeren pepecselt; elrontja ezt is épp úgy, mint ahogy az iránytűt elrontotta. Eközben arcán — melyet a szemben levő tükörben figyelhettem — rettenetes kifejezés ült. Nesztelenül visszasuhantam a társalgó ajtajához, és azután nagy zajjal beléptem. A zaj figyelmessé tette WICKMANN-t, ki erre villámgyorsan helyére tette az órát.

Franciából fordította Sárosi Bella

(Folytatjuk)

2018. április 22., vasárnap

BODOLAI GYÖNGYI: Egy Petőfi-kutatóút emlékére

Petőfi Sándor sírját mostanig már sok helyen keresték – beleértve a segesvári csatateret is. 2016-ban  az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kamaszkori emlékeit idézte fel a marosvásárhelyi Népújság, aki 1956-ban egy különleges Petőfi-expedíció résztvevője volt. 

Erdélyi kutató kerestetik

Segesvári Petpfi szobor avatása 1899-ben
Gépkocsivezető nevelőapja mellett [Sz. Z.] belepillanthatott annak a magyar-román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a „fegyverhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi-kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni… Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.

Előzmények: az első találkozás

Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?). Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román-Magyar Társaság elnöke, fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy [a költő] a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós, szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az „Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én" felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás „érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, „az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának „hatalmas tárgy- és tájismeretét", „fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a „népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, „csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.

Vásárhelytől Fehéregyházáig

KétPetőfi-arc Ispánkútnál
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29-éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. 
Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11 -én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a „menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar-vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást - idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.

A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki

Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969-ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ - ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került - a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.

Forrás: Népújság, 2016. március 14.

*************************************************

Dr. Culcer Sándor: A Petőfi-rejtély*

Segesvári kukoricás - itt tűnhetett el Petőfi
1849. július 31-én az egész haladó világ rokonszenvét kiváltó magyar szabadságharcnak egyik tragikus zárójelenete pergett le a Segesvár melletti Fehéregyháza községben. A tikkasztó, fellegekkel terhes nyári napon, miután a honvéd századok reggeltől késő délutánig elkeseredetten, fogcsikorgatva rohamoztak, a csata megfordul, az elit cári ulánus ezredek rázúdulnak a maroknyi honvéderőkre, szörnyű mészárlás kezdődik… A harcmezőn ott volt Petőfi Sándor is.
A csatavesztés, illetve a véres mészárlás után Bem, az öreg szabadsághős, miután maga is alig bírt elmenekülni az érte visszajövő huszárok segítségével, azonnal embereket küldött szét Petőfi felkutatására. Nemcsak Fehéregyházán, Segesváron és a környéken, de Erdély szerte kerestette „kedves fiát“. Petőfi azonban nem került elő.
S ekkor kezdődött a Petőfi legenda, a Petőfi rejtély! Szemtanúk jelentkeztek, akik állították, hogy itt vagy amott látták, volt, aki haldokolva találta, volt, aki azt állította, hogy elmenekült, mások szerint „magukkal vitték a kozákok“.
Többen bizonyították – legalábbis szavakkal –, hogy a csatát követő napon, augusztus 1-én élve eltemették. Később híre járt, hogy Szibériában van. Mindez azt bizonyította, hogy Petőfi mélyen élt a nép szívében, egy volt a forradalommal, elindítója, énekese, ösztönzője volt végig a szabadságharcnak.
Fonódott-fonódott a legenda az eltűnt költő körül. Hírlapi cikkek, visszaemlékezések tucatjai sokasodtak. Az egykori jókedvű fiú, aki Degré Alajos feljegyzései szerint, a pesti főutcán fogadásból a korzózó tömeg előtt nevetve beült egy talicskába … s a végén elkomorult arccal menekült a fehéregyházi kukoricásban, a „szökőkútig“ – nőtt, egyre nőtt a nép képzeletében …
Hol halt meg? Hogyan halt meg? Hol nyugszik? A végső tisztázás szinte érthetetlenül évtizedekig késett, pedig időbeli közelségben, a csata utáni években az akkori Petőfi-kutatóknak módjukban állott volna mindenről alaposan meggyőződni.

1948 EGYIK JÚLIUSI DÉLUTÁNJÁN segesvári orvosi rendelőmbe Károly bácsi, a népszerű segesvári bérkocsis kopogott be: utast hozott magával. Az utas – sovány, magas, barna arcú férfi, kabáttal, irattáskával karján – Dienes András író volt, a Magyar Népköztársaság kiküldöttje, Petőfi kutató – a segítségemet kérte. Akkoriban a „Román-Magyar Társaság“ helyi tagozatának elnöke voltam. Készségesen felajánlottam vendéglátásomat, két hétig volt a vendégem. Rögtön másnap felkerestük a párt helyi szerveit, hatóságokat, mindenütt őszinte szeretettel és segítő készséggel fogadtak. Aztán a kórház kocsiján nekiindultunk az egykori csatatérnek… Dienes térképeket, rajzokat, feljegyzéseket hozott, a bécsi titkos levéltár iratainak másolatát: évtizedes kutató munkájának leszűrt eredményeit. Ennek során tisztázta a csatában részt vett székelykeresztúri orvos, Lengyel József visszaemlékezéseinek helyességét, mérlegelte a csatatéren szinten jelen volt Heydte osztrák őrnagy budai osztrák katonai kormányzósághoz küldött titkos jelentését. (…) A keresztúri orvos visszaemlékezéseiben elmondotta, hogy a kaptatóig együtt menekült az ott lemaradó költővel. Ekkor Petőfi befutott a kukoricásba. Ereje már alig lehetett. Az akkor „Szökőkút“, ma Ispán-kútnak nevezett forrás közelében érték be az ulánusok, egyikük mellébe döfte lándzsáját… Heydte titkos jelentése szerint a héjjasfalvi országút közelében, „közvetlenül a szökőkútnál“, egy sovány, szőkés, csizmanélküli, meztelen felsőtestű, szárazarcú férfi hevert, fekete pantallónadrágjának zsebei kiforgatva, körülötte véres papírlapok és honvédkitüntetések spárgára fűzve… Az érmeket ugyanis a magyarul nagyon keveset tudó Bem helyett Petőfi osztotta ki a kitüntetetteknek, ezért voltak azok állandóan nála … Az őrnagy az iratokat zsebre vágva ellovagolt, később ámulva hallotta, hogy ki volt az, akit a szökőkútnál, a héjjasfalvi út mentén látott.

FELKERESTÜK CIONTA JÁNOS egykori jobbágy unokáját – az öreg Cionta tudvalevőén részt vett annakidején a halottak eltemetésében. Itt megtudtuk, hogy az „öreg“ többször is elmesélte otthon a véres csatát és a másnapi temetést. Az Ispán- (akkor Szökő-) kútnál talált halottról is beszélt, meg is nevezte, hogy az Petőfi volt, a nagy magyar költő, ő tette szekérre, féloldalt feküdt, átdöfött mellel, amikor felemelte, alatta a föld tele volt alvadt vérrel… Már rég nem élt, teljesen hideg és merev volt. A közelben van a Cionta-telek, itt ástak egy kisebb sírt, 20–25 embernek, ez volt a legközelebb az Ispán-kúthoz, Cionta ide hozta szekéren, itt temették el 20–25 harcossal együtt – tehát Petőfi a Cionta-telken fekszik. A későbbi irodalom megemlíti, hogy ezen a szakaszon Bem 88-as szatmári zászlóaljának katonái – az ágyúfedezeti szakasz – estek el, akik között sok román fiú is volt. 1888-ban erre a helyre Haller József egy síremléket, fakeresztet és két egykori ágyút állíttatott. A síremlék felavatási ünnepségére több román lelkész jelentette be az érkezését, mert köztudomású volt, hogy ott magyarok és románok együtt fekszenek. Petőfi tehát – minden valószínűség szerint – román és magyar fiúkkal fekszik közös sírban.(…) A síremléket aztán 1889-ben az akkori főszolgabíró rendeletére lebontották, és akkor nyoma veszett. (…)
Dienes arra utal, hogy román-magyar munkakollektívát kéne szervezni Petőfi kutatókból, antropológusokból és feltárni a Cionta-telek sírját. Törők Aurél és Salamon orvos szerint is Petőfi bal felső szemfoga szinte agyarszerű, kiálló volt, annyira, hogy felső ajkát is egészen megduzzasztotta; ezen az alapon a csontvázak közül ki lehetne emelni a költő maradványait… (…)

BEJÁRTUK A CSATATÉR más pontjait is (…).Az üldöző ulánusok – magyarázta Dienes – elérték Petőfit. Egyikük (…) elébe lovagolt. Felemelkedett a kengyelben, dzsidáját lefele döfve a költőbe szúrt. Bal mellén érte a szúrás, szíve, tüdeje felhasadt, ahogy a lovas kirántotta fegyverét. Ilyen sebbel nem sokat él az ember. Heydte már holtan találta. Tehát a rejtély tisztázódott: az Ispán-kútnál (akkor Szökőkút) szúrta le a cári ulánus a menekülő, fegyvertelen, civil ruhás Petőfit
– ott és így halt meg! Szibéria és a többi legenda szertefoszlott.
Hol nyugszik? Erre vonatkozólag Dienes egyik legutóbbi levelében így ír: „Nincs más álláspont, csak a Heydte-Lengyel féle, nincs más halálhely, csak az Ispánkút, és nincs más valószínű tömegsír, csak a Cionta-kert… A Cionta-kerti feltárás emberi és hazafiúi kötelességünk: meg kell néznünk, hogy itt vannak-e a költő testi ereklyéi, vagy nincsenek…, a feltárás tehát valóban a két nép közös ügye, és mi ezt a közös ügyet szolgáljuk.” Arra a meggyőződésre jutottam, mint Dienes, hogy igenis, fel kell tárni a Cionta-telken levő tömegsírt. (…)

A „PETŐFI-ÜGYBEN“ kihallgatáson voltam több ízben Dr. Groza Péternél, a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa elnökénél, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta meg a Petőfi-kérdést, sőt elkérte olvasni a vonatkozó irodalmat is. Megígért minden támogatást. Később aztán a párt Központi Bizottságához memorandumot adtam be ebben az ügyben, mely után a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkakollektívát nevezett ki, és ezzel a „Petőfi-ügy“ a végcél felé közeledik. A Cionta-telken a közeljövőben, – június hó folyamán – megkezdődik a tudományos munka, a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival egyetemben.
Ott lesz-e Petőfi a Cionta-kerti sírban?
Ha igen, az egész haladó világ érdeklődéssel fordulna Fehéregyháza felé, ahol a világirodalom nagy lírikusa pihen százhét év óta.


*(1956-os cikk Szilágyi Zoltán hagyatékából)

2018. április 21., szombat

CSEKE DOMOKOS: A föld legmagasabb vasútja (1933)

Ma az autó és repülőgép korszakában még mindig csodálatra indítanak a vasútépítő technikának azok a nagyszerű alkotásai, amelyek a magas hegyek világába viszik fel az embert. Ezek a hegyi vasutak lehetővé teszik bárkinek olyan vidékek könnyűszerrel való meglátogatását, amelyeket azelőtt csak edzett és bátor turisták érhettek el nagy fáradsággal. Európában már sok helyen épültek nagyszerű hegyi vasútak, főképpen az Alpokban. Ezek a vasutak részint a magas helységeken keresztül segítik elő a szomszédos vidékek vagy országok közeledését, — ilyen a Gotthard- és a Simplon-vasút Olaszország és Svájc között, — részint a kényelmesebb turisták részére teszik könnyen hozzáférhetővé a nagyszerű kilátással kecsegtető magasabb hegycsúcsokat. Ilyenek a svájci Rigi- és Pilátus-csúcsokra vezető fogaskerekű pályák, vagy a Berni-Alpok egyik legszebb csúcsára, a Jungfrau-ra fölvezető pompás hegyi vasút, mely villamos erővel vontatja fel könnyűszerrel a turistákat a 4100 m. magas gyönyörű csúcsra.
De a föld legmagasabb hegyi vasútja nem Európában épült, hanem Amerikában, a minden lehetőség hazájában. Dél-Amerika nyugati részén, Peru államban találjuk a legmagasabb vasuti vonalat, amely Callao kikötőből, tehát a Csendes-Óceán szintjéből indul ki, és Lima fővároson át keresztülmegy az Andok hatalmas hegyláncán, miközben majdnem 5000 m magasra (4880 m.) emelkedik, végül a 3775 m. magasan fekvő  Oroya városkában  végződik.
Ezt az ú. n. perui Central-vasutat 1870-ben kezdte építeni egy amerikai vállalkozó cég. Mikor a Peruhoz tartozó parti szigeteken ráakadtak a nagy mennyiségű értékes madár-trágyára (guanóra), ennek kereskedelmi értékesítésére a peruiak nagy vállalkozásba fogtak és megépítették az Andokon keresztül vezető Central-vasutat, amely tulajdonképpen arra van hivatva, hogy összekösse a Csendes-Óceán partvidékét az Andok keleti lejtőin eredő Amazon-folyam hajózható vízrendszerével.
Callao és Oroya között a távolság légvonalban mintegy 150 km, de a vasútvonal tényleges hossza majdnem kétszer annyi a sok kapaszkodó szerpentin és kerülő miatt. A pálya helyenként rendkivül meredek és olyan nehezen járható terepen épült, hogy tervezése igen nagy fejtörést adott a mérnököknek, építése pedig rengeteg munkába és költségbe került. Képzeljük csak el, a vasútvonal némely helyen olyan meredek hegyoldalon vezet, hogy felülről lebocsátott függőállványokról vésték a munkások a szikla oldalába a pályát. Az ilyen munkákra csak kiszolgált tengerészmatrózokat használtak, akik hozzá voltak szokva a szédületes magasságokhoz.
A vasút több helyen alagutakban tűnik el a sziklabércek között, majd ismét előbukkanva zúgó hegyi folyókat hidal át óriási viaduktokon. Az egyik ilyen áthidalás 180 m. hosszú és 4 hatalmas ívben vezet át a folyón. Az ívek 80 m. magas vastornyokon nyugszanak s a szükséges vastömegeket e célra épített acélsodrony-pályán gördülő kocsikon szállították a megfelelő helyre. Egy másik szakaszon két égbenyúló sziklacsúcs között hidalja át a nagy mélységet a vasúti híd és a sínpár, alighogy kijön az egyik alagútból, a hídon áthaladva egy másik alagútban tűnik el. Óriási és nehéz munkát kellett végezniök ezen a pályán a mérnököknek és munkásoknak egyaránt, hiszen a járhatatlan hegyoldalakon utak egyáltalán nem voltak, úgy kellett bevésni a kemény sziklafalba azokat az ösvényeket, amelyeken öszvérekkel szállították a szükséges anyagot a vasútépítéshez. De e nehéz és fáradságos munkánál is több bajt okozott a munkásoknak az a veszedelmes, kiütéses lázbetegség, amelynek a vasút építése alatt legalább 700  munkás esett áldozatul.
A mérnöki tudomány azonban mindeme nehézségek ellenére elkészült a vasútvonallal, amely a Galera-alagútnál levő vízválasztón éri legmagasabb pontját, onnan aztán fokozatosan ereszkedik Oroyáig. Ezen a rendes nyomtávú hegyi pályán ma is meglehetős primitív vonatok közlekednek és 8 óra alatt a tropikus éghajlatú száraz partvidékről az örök hó birodalmába szállítják az utast, olyan magasságba, mint a Mont Blanc. Ezen a szédületes meredek úton minden fogaskerék vagy sodronykötél nélkül, pöfögve cipeli fel az ócska szerkezetű mozdony a néhány kocsiból álló vonatot a legmagasabb pontig, ahonnan vígan zakatolva ereszkedik a végállomásig.
Aki végigutazik ezen a vasútvonalon, élvezheti a magas hegyi utazás minden gyönyörét és szépségét, de megkóstolhatja annak kellemetlenségeit is.
Ahogy a vonat elhagyja a növényzet borította tájat és a magashegyi régiókba ér, az utasok még változatosabb és nagyszerűbb tájképi szépségekben gyönyörködhetnek. Jobbról-balról meredek gránitfalak, csipkés sziklacsúcsok vagy szédítő mélységek, majd bevágások, alagutak és zuhogó vízesések teszik változatossá az utazást — egy ideig. Háromezer méteren felül a legtöbb utas, aki az alacsony vidékekről jön, szédülni kezd, sápadt lesz és rosszul érzi magát. Nem érdekli már a vidék szépsége, nem érdeklik a hegyi ösvényeken tovahaladó teherhordó lámák, sem a völgykatlanokban meghúzódó indián falucskák. Elfogja őket a „hegyibetegség." A légnyomás ilyen nagy magasságban sokkal kisebb, mint lent a völgyben, s az utast, aki ehhez a nagy nyomáskülönbséghez ilyen rövid idő alatt nem tud hozzáalkalmazkodni, természetesen rosszullét fogja el, nincs elég oxigénje, s úgy érzi magát, mint a vízből a levegőbe kivetett hal. Ilyenkor nem szabad sem dohányozni, sem szeszes italt fogyasztani, de még nagyon mozogni sem, mert az még rosszabbítja a helyzetet. A vonat egyészségügyi személyzete rendesen megjelenik minden kocsiban az oxigénkészülékkel, amelyből a sápadt utasok jókat szippantanak.
Érdekes, hogy az ilyen magasságban élő indián lakosok fürgén mozognak, nagy terheket cipelnek, kukorica pálinkát isznak, és nincs semmi bajuk. Az oroyai rézbányákban dolgozó munkások annyira alkalmazkodtak a magas hegyvidék ritka levegőjéhez, hogy ha lemennek a völgybe, tüdővészbe esnek, lázt kapnak és rövidesen elpusztulnak. Orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a hegylakók vérében sokkal több a vörös vérsejt, mint a völgyben élő lakosokéban, hogy jól kihasználhassák a masgaslati levegő kevés oxigénjét.
Aki szereti az izgalmas utazást, annak a feljövetelnél még nagyobb élvezetet nyújt a pályakocsin való leereszkedés ezen a vonalon. A Galea-hágótól le egészen a fővárosig a majdnem 200 km. hosszú pályán egyfolytában minden hajtóerő nélkül le lehet ereszkedni egy kis, kézifékkel ellátott pályakocsival, és sokkal rövidebb idő alatt, mint vonaton, olyan sebességgel, amilyent csak utasok s a vezető vakmerősége és idegei megengednek. Olyasféle élvezet ez, mint a hullámvasúton vagy a ródlipályán való leereszkedés, csakhogy hol van ilyen hosszú ródlipálya a földön? De az élvezet mellett ez az út veszélyes is. Az éles kanyarulatokban mindig félhet az ember, hogy nagy sebességnél a centrifugális erő kiröpíti a könnyű pályakocsit a szédítő mélységbe, vagy a pályára eső szikladarabok okozhatnak veszedelmes kisiklást. Mindenesetre nagy lelkierő és óvatosság szükséges ahhoz, hogy baj nélkül leérjen az utas. De akik megtették ezt a veszedelmes utazást, azt mondják, hogy minden fáradságot és izgalmat megér az a  gyönyörűség, amelyben részük volt.


Forrás: Jóbarát (katolikus ifjúsági folyóirat) 1933. december 15. / Szerző kolozsvári földrajztanár volt a két világháború között, Kalandozó nagyapja.

2018. április 20., péntek

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (8. - befejező rész)

Várnában a legolcsóbb kemping Galatában volt. Amikor előőrsként körüljártam, nem tetszett, mert nem volt „művészbejárója”, azaz ép volt a drótkerítés, de amúgy is, messze esett a strandtól. Ekkor úgy döntöttünk, direkt a strandra megyünk, ami egy magas partszakasz alatt terült el. Miután lementünk a lépcsősoron, hanyatt vetettük magunkat a meleg homokon, és csak pihentünk, az eget bámulva. Az sem érdekelt, hogy csomagjaink szanaszét hevernek körülöttünk. Végre magunkhoz tértünk a cipekedés után, de még mindig a homokon ülve az örökmozgó, ütemesen szuszogó tengert néztük. Balkáni zene, az örökszép Zingarella ömlött szét a térben. Nem tudom, ki énekelte, mert több művésznek is szerepelt a repertoárján, mint: Doran Mazar, Enrico Macias és Darko Domijan. És egyszer csak megpillantottunk egy vékony emberkét. Bodor füstöt eregetett pipájából, és kopott, drapp micisapkáját félrecsapva kopasz fején, önfeledten táncolni kezdett a zene ritmusára. Olyan volt, mint Popeye a rajzfilmből. Csak a spenótkonzerv hiányzott a jobb kezéből! Odamentünk hozzá, s most már közelről néztük elragadtatva. Amikor a dalnak vége lett, lelkesen megtapsoltuk. Popeye, Popeye hajtogattuk nevetve. Az öreg, mert lehetett legalább 70 éves, kikapta fogatlan szájából a pipáját, ami kialudt táncközben, és próbálta újra működésbe hozni. „Csakaj. csakaj” (várj, várj) mondta Éva és eliramodott a csomagokhoz. Nemsokára visszatért egy lila doboz Timiș cigarettával, és az öreg kezébe nyomta. Szpaszivo, (köszönöm) omlott az öreg a nyakunkba nevetve. Átölelte mindkettőnk vállát és a strand szélén a magas fák alatt lévő két lakókocsihoz húzott. Tulajdonképpen itt volt a kapu is, a jegyek bódéjával, itt lakott az egész személyzet. Az egyik lakókocsin jó nagy vöröskereszt díszelgett. Ez tehát az elsősegélypont, állapítottam meg magamban. A kasszában gyönyörű, huszonöt év körüli nő ült. Szabályos arcából smaragdzöld szemek villogtak elő, hosszú fekete haja a derekát verte. Olyan volt, mint egy fekete macska, vagy Szafi, a Cigánybáró című mesefilm változatából. Megismerkedtünk. Gyimka, mondta Ö. Mi is megmondtuk a nevünket, mutattuk útlevelünket, és elárultuk jövetelünk célját: turiszt! Az öreg neve Marin bácsi volt, egyben Gyimka nagyapja, aki meglepően jól beszélte a román konyhanyelvet. Megkértük őket, engedjék meg, hogy három napra a lakókocsik mellé felhúzzuk sátrunkat, mert a kemping nekünk túl messze van. Nem volt semmi akadálya, csak arra kértek, ha véletlenül a rendőrök erre portyáznak, és kiszúrnak, mondjuk azt, hogy barátok vagyunk, már 15 éve, és most pár napra átjöttünk meglátogatni őket. Ezt a szöveget betanultam bulgárul, és minden rendben volt. Nyomtunk két puszit az öreg arcára kétfelől, és attól fogva Popeyének szólítottuk. Nem haragudott érte, mivel mondták ezt már mások is neki.


A strand ahol néhány napot töltöttünk

Aztán magunkra öltöttük fürdődresszeinket, és egész délelőtt a tengerben lubickoltunk. Valamikor dél körül Gyimka jött utánunk, addig keresett, amíg megtalált a nyüzsgő fürdőzők között. Kézen fogva húzott a lakókocsik előtt lévő hosszú, kecskelábú asztalhoz, ahol ott gőzölgött a finom bolgár gyüvecs. Muszáj volt velük ebédelni, hiába szabadkoztunk, hogy köszönjük, van élelmünk. Rajtunk kívül négy egyetemista és két barnára sült, izmos fiatalember ült az asztalnál. Az egyetemisták sátrai a miénk mellett álltak, őket is ugyanúgy befogadták, mint minket. A két fiatal, Iván és Misko, Gyimka testvére és unokatestvére voltak. Azért nem láttuk őket mostanáig, mert egész délelőtt a bójákon kívül, mentőcsónakokkal őrjáratoztak. Hivatásos tengeri mentők voltak. Az ebéd végeztével a fiúk mentek is vissza tovább portyázni. De közben megkérdezték, mit szeretnénk vacsorázni? „Râba” (halat), mondtam én. A strand este hatig tartott nyitva, mert a magas part hamar árnyékot vetett a homokos napozóra, és már ilyenkor nem volt kellemes a strandolás. Mi hosszan sétáltunk, kagylókat gyűjtöttünk, és az elárvult tengerparton az apró, még meleg tűzhelyeket nézegettük, turkáltuk. Ugyanis napközben megfigyeltük, hogy a bolgárok a sziklákról fekete kagylót gyűjtenek. Hiszen ez ehető, a Mytilus edulis, az ehető kék kagyló, jutottak eszembe az egyetemi biológia órák! A homokba mélyedéseket vájtak, a kagylót belerakták, kis máglyát gyújtottak fölötte, ami szénné égett. A parázzsal betakarták a kagylókat, s még némi homokot is húztak rá. Egy idő után kibontották a kupacokat és megették a szétnyílt kagyló húsát. Egy-két tűzhelyen találtunk szétnyílt, ott felejtett kagylót. „Megkóstolom”, mondtam. Evinek nem volt kísérletező kedve. Én azonban kivettem a kagyló hüvejknyi, sárga húsát és megettem. Ízlett. Picit hal íze volt, enyhén sós, kellemes. Másnap már mi is a kagylóvadászok közé tartoztunk.
Naplementekor megjöttek a fiúk. Két hallal teli vedret cipeltek. Mindenik meg volt takarítva, sütéshez előkészítve. Ekkor Gyimka széthúzta a szabadtűzhely parazsát, amit szinte egész délután táplált, rátett egy nagy rácsot, és sütögetni kezdte a halakat. Megfigyeltem, hogy nagyjából egyforma hosszúak voltak, olyan 30 centiméteresek. Nem tudom, milyen fajhoz tartoztak, valószínű tengeri süllők lehettek, alig volt szálkájuk. Gerincüket úgy fejtettük ki, mint a pisztrángét. Amikor a halak megsültek, kihozott egy kb. 10 literes fazekat, és kásztába (a méteres tűzifát rakják így asztagba) rakta benne a halakat. Majd egy másik fazékból annyi muzsdéjt töltött rájuk, amíg az öntet teljesen ellepte őket. Ebben a muzsdéjban nemcsak fokhagyma volt, hanem sok apróka vágott zöldpetrezselyem és kapor is. Gondolom, egész délután az irdatlan mennyiségű muzsdéjjal volt elfoglalva. „Csakaj agyin csász”, mondta. Vagyis várni egy órát. Addig asztalt terítettünk, és be is sötétedett. A felgyújtott villanyégők alatt tízen ültünk asztalhoz az egyetemistákkal együtt. Pompás vacsora volt. A hal mellé rizst ettünk és vörösborral öblítettük le. Aztán megszólalt a Zingarella. A gyönyörű balkáni cigánydal betöltötte a strandot. És a lámpák fénye alatt, a puha homokban, sokáig mezítláb táncoltunk.
Másnap délelőtt bementünk Galata negyed központjába, ahol egy jó nagy önkiszolgáló bolt volt. Mindenféle alapélelmiszert vásároltunk, és visszamentünk a strandra. Mindent odaadtunk Gyimkának, mert úgy éreztük, nem fogadhatjuk el ingyen az étkeztetést. Csak hosszas rábeszélés után adta be a derekát, miután megfenyegettük, hogy akkor nem ülünk az asztalhoz, hiába is hív. A kenyéren csodálkozott, és azt mondta, ők jóformán soha nem esznek kenyeret, inkább mindenhez rizst használnak. Egész nap strandoltunk, majd estefelé megérkeztek a fiúk és azt javasolták, menjünk vacsorázni valahová a városba. Beleegyeztünk. Jött Gyimka, de Popeyet hiába hívtuk, azt mondta, valakinek őriznie kell a strandot is. Átautóbuszoztunk az Aszparuhovo – hídon, és valahol az Aranyparton, ahol egyik elegáns szálló a másikat érte, megállapodtunk egy étteremnél, aminek a terasza majdnem a tengerig nyúlt. Nem tudom már, hogy mit ettünk, de sok bolgár sört ittunk. Emlékszem, a felszolgálók apácának öltözött pincérnők voltak. Kérdeztem is, miért? Mire azt felelték, a kerthelyiség valamikor apácazárda volt, és így próbálnak visszaemlékezni a múltra.
A köszöntőkből és koccintgatásokból kiderült, hogy tulajdonképpen Iván harminchatodik születésnapját ünnepeljük, azért a vendéglői kiruccanás. Másnap, nem tudván mit adjak neki ajándékba, mert mindenki meglepte valamivel, neki adtam szinte egészen új, terepszínű, zöld, barna, drapp foltos vászonmellényemet. Akkor kezdett divatba jönni ez a katonai ruhadarab, aminek Iván nagyon örvendett, mert amint mondta, ilyen senkinek sincs Várnában.
Távozáskor nem álltuk meg, hogy két tipikusan csurgatott, barna, mázas kerámiapoharat ne csenjünk el szuvenirnek. Ma is meg van.
Hazafelé menet, a nagyon késői órában, az autóbuszban alig voltunk tízen. Egyszer csak egy fekete szakállas, torzonborz alak szólongatni kezdett, amiből persze egy szót sem értettem, de annyit igen, hogy nagyon durván udvarolni akar. A csoda vigye el, vörös hajam már megint felkeltette egy dilinyós figyelmét! Valószínű éjjeli pillangónak nézett! Olyan volt, mint Brutus, a macsó tengerész a Popeye c. rajzfilmből, s még a trikója is kék–fehér csíkos volt. Ráadásul alig állt a lábán a részegségtől. Iván mondott neki pár szót, amiből csak annyit értettem: „májá zsena” (az én nőm) és jó szorosan magához ölelt. Nem is tiltakoztam, mert megértettem, ha nem játszunk egy kicsit, ez a dinoszaurusz képes összeverekedni vele. Kétkedve bámulta hirtelen jött „szerelmünket”. Szerencsére a busz megállt, mi hamar leszálltunk, mielőtt Brutus is lelépett volna róla.
A következő délelőttön Marin bácsival a Várnai Ulászló parkmúzeumba mentünk, az általuk Vladislavovónak nevezett városnegyedbe. Régen különálló település volt. Ez a Hunyadi János úton található. Nem is sejtettük, hogy I. Ulászló lengyel-magyar királyunkat ennyi évszázad után is ilyen nagy tisztelet övezi. A XV. század közepén, az 1444-ben lezajlott Várnai csata Európa történelmének egyik vesztes csatája, ahol a fiatal, alig 20 éves király, az oszmán birodalom ellen vívott küzdelemben esett el. A forrófejű uralkodó nem elég, hogy megszegte a pár évvel korábban a törökkel kötött békét, de ráadásul nem hallgatott Hunyadi Jánosra sem, és harci kedvében, kis csapatával a janicsárok közé vágtatott.


Az I. Ulászló mauzóleum

Maga Hunyadi János, a fővezér is, habár próbálta menteni a királyt, alig tudott megmenekülni a biztos haláltól. Azt a helyet, ahol a királyt és kíséretét lekaszabolták, a több évszázados török elnyomás alatti időkben is fakereszttel jelölték. A csatában lengyel, cseh, szlovák, magyar, horvát, bosnyák, román, szerb, bolgár csapatok, meg egy kisebb pápai különítmény is részt vett, de mindez nem volt elég az oszmán túlerővel szemben. Összesen lehettek vagy 17.000-en. II. Murád szultán annyi katonáját vesztette el, hogy kezdetben el sem hitte, hogy győzött. A csata sikertelen kimeneteléhez egyes történelmi kútfők szerint az is hozzájárult, hogy a török szultán a még gyermek III. Vladot (a későbbi Drakulát) és öccsét, szép Radut túszként hurcoltatja Drinápolyba, így kényszerítve apjukat, Havasalföld vajdáját, Vlad Dracult (Ördög Vlad, vagy II. Vlad) az árulásra, aki a Várnai csata előestéjén a haditanácsban elhangzottakat tudatta a szultánnal. Más történelmi források szerint a szerbek (bosnyákok) voltak a suttogók.
A mostani emlékparkot 1924-ben alapították. 1935-ben mauzóleumot emeltek I. Ulászlónak VLADISLAO VARNENSI felirattal. Ebben Ulászló jelképes sírját néztük meg. A Várnai csata 520. évfordulóján, 1964-ben, múzeumot alapítottak, amely a Várna melletti ütközetre vonatkozó dokumentumokat, fegyvereket őrzi. Ezeket a varsói, budapesti, bukaresti és belgrádi múzeumok adományoztak. A török elleni balszerencsés ütközet színhelyén két, i.e. IV. századi trák sír is található. Bulgária teljes leigázása 1444-től kezdődött és tartott 1877-ig, a Plevnai csatáig. Megható volt, amint Marin bácsi azt mondta nekünk: mi bolgárok soha nem felejtjük, hogy, ti, magyarok segítséget nyújtottatok nekünk. Ezt mindenki tudja, és azt is, hogy testvérek vagyunk. Az nap este a társaság újból „vendéglőzni” akart. Nekem az előző esti buszos jelenet miatt, na meg azért, hogy ne költekezzenek annyit házigazdáink, nem volt kedvem velük tartani. Mondtam, menjenek csak nyugodtan, majd addig alszom a sátorban, amíg visszajönnek. Erre Iván azt mondta: szó sem lehet, hogy egyedül maradjak, huligánok is szoktak erre járni. És maradt Popeye is. Iván lefeküdt a sátor elé egy vászonlapra, én pedig tényleg az igazak álmát aludtam. Közben a tenger hatalmasra nőtt, szinte a sátorig duzzadt a dagály idején. Napkeltekor, amikor a tengeren a végtelenbe nyúló ezüst holdsugarak útját felváltja a Nap aranyló útja; ébredtem, mégpedig harsány hahotára, és erre a szövegre: Iván szábáká! Iván szábáká! (Iván kutya!) Kidugtam a fejemet a sátorból, ott állt az egész díszes, csúfolódó társaság: Gyimka, Misko, Éva, és az egyetemisták, akik akkor tértek vissza egész éjjeli „turnéjukról”. Iván valóban úgy nézett ki, mint egy küszöbön alvó, házőrző eb. Gyimka, mondtam, főzöl egy kis kávét? Hát, már hogyne főzött volna – és ennyi embernek nem is keveset.


Részlet a Kőerdőből

Aztán Marin bácsit kezdtem faggatni, merre van a Kőerdő, a Pobiti Kamni? Szószerint, „bevert kövek” vagy „kőcövekek”. Nem emlékszem, hányas busszal kellett oda menni, de a Szófia felé vezető főút közvetlen közelében van, kb. 18 km-re Várnától, pár kilométerrel Devnya település előtt. Az út gyakorlatilag átvágja a Kőerdőt. A Balkán hegység előterében lévő ú.n. Bolgár Tábla nevű nagytájon terül el. A roppant érdekes képződmények keletkezéséről ma sem egyöntetűek a vélemények. A legelfogadottabb magyarázat szerint valaha, úgy kb. 50 millió éve, ezt az enyhén dimbes-dombos tájat (magassága: 200-500 m tf.) tenger borította, több réteg márgát, homokkövet, mészkövet rakva le. Koruk: a felső kréta korszak, ami az alapkőzeteket képezi, és az óharmad (paleocén, eocén, oligocén) időszak, ami rájuk ülepedett, és amit a bennük lévő számtalan fosszília igazol. Ezek csigák, kagylók és főleg nummuliteszek (Szent László pénze, Kolozsvári Fellegvár, Tordai-hasadék), amelyek csak az oligocénre jellemzőek. Ezeknek a torony-, vagy kéményszerű oszlopoknak mintegy 90 %-a üreges. Ezért feltételezik, hogy olyan formán keletkezhettek, mint a barlangi cseppkövek. Azaz a fedő réteget képező eocén korú tengeri mészkövet, mivel igen könnyen oldódó kőzet volt, a csapadékvíz kioldotta. Az pedig túltelített meszes oldat lévén, lefelé szivárogva az alatta lévő homokkő réteget összecementezte. A mészkő fedő lepusztulása után a szél és fagyerózió lecsiszolta és elhordta a megkeményedett oszlopok közötti homokot, apró kavicsot, port. Így maradtak épen a szilárd oszlopok, amelyekkel már nem tudott olyan könnyen elbánni a szél. A Bulgáriában élt ókori népek babonásan tisztelték a helyet. Kezdetben a kőerdő sokkal sűrűbb volt, de a környék lakossága építőanyagnak hordta el egy részét. Védelmére ma sem hoztak törvényt, nincs a nemzeti parkok ranglistáján, csupán természetvédelmi területként tartják számon 1937-től kezdve. Napjainkban az Aranyhomok Natúrpark nevű intézmény ügyeli fel. Kevés belépti díj fejében könnyen bebarangolható a 253 hektáros terület, ahol 14 kőcsoport található egy kb. 700- 800 méter hosszú ösvény mellett. A magyar utazók elég hamar felfedezték. 1860-ban a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzoló-tudósítója, Kanitz Fülöp Félix adott hírt róla, akit a Balkán Kolumbuszának is neveztek hosszas balkáni csavargásai és tudósításai után. Később, 1930-ban Zalányi Béla professzor ír tanulmányt róla, majd Pásztor Ferenc ismerteti a Kőerdőt, 1975-ben megjelent riportkönyvében. De a világjáró földrajztudós Balázs Dénes és társa Maár Imre is megfordultak itt 1962-ben.

Évi már megint a lustálkodást választotta, amin nem is csodálkoztam az átmulatott éjszaka után. Inkább napozott, minthogy a Kőerdőt bámulja. Én pedig nem bántam meg, hogy útnak indultam, ma is egyik felejthetetlen élményem. Aztán pakolni kezdtünk. Marin bácsi és a fiúk kikísértek az állomásra. Az autóbuszban az öreg a tenyerembe csúsztatott egy apró csigákból összeragasztott kerek medált, és egy szárított tengeri csikót. Ma is őrzöm mindkettőt a fosszíliáim között.

Késő este léptük át a román határt Negru Vodánál. Alig lehetett észrevenni. Az állomás teljes sötétségbe burkolózott, csak távolabb pislákolt néhány sápadt villanykörte. Aztán, mint mindig, jött a rám zuhanó álomkór, amely a vonatokon szokott megrohamozni. Félálomban hallottam, amint Évi kérdezi az ellenőrtől: Költsem fel? Nu – nu, felelte amaz. Elég volt neki az útlevelem, amit a barátnőm nyújtott át. Semmi pénzért sem tételeztem volna fel róla ennyi tapintatot. Hiába akartam látni Saligny híres, csernavodai hídját, amin áthaladtunk, az álomkór nem engedte. Csak Bukarestben ébredtünk fel, ahol átszálltunk a hazafelé tartó nagybányai gyorsra.
Itthon, ha Bulgáriára akartunk emlékezni, sokszor meghallgattuk a Zingarella dalát, amit Éva kapott ajándékba Miskótól. Évekig leveleztünk Marin bácsi családjával, százszor megköszönve kedvességüket. Nagy csavargásunk szerencsésen zajlott és végződött, de manapság semmi pénzért sem ismételném meg.

(Vége)