 |
| Orlando Yanes festő és fotográfus |
Elhiggyem, hogy Kubában vagyok? Nehezen hiszem el. A pálmafák győznek meg végérvényesen.
Valaki tollsöprűhöz hasonlította őket. Tollsöprű? Nem rossz! De akkor olyan – toldom meg gondolatban –, mellyel a holdat is le lehet tisztogatni, ha túl sok korom rakódik rá az éjszakákból.
Volt idő, mikor irigykedtem azokra a költőkre, akik pálmafák, citrom- és narancsfák közt élhetnek. Nem regényességet és fülledt álmokat irigyeltem tőlük, hanem formákat, színeket és azt a közvetlen költőiséget, mely eredendően árad ezekből a fákból.
A pálmafa sarjadásától kezdve költői fa. Nőnemű. Sima bőrű, tiszta és érzéki. Sőt, mindenek tetejében még hiú is. Nem vet árnyékot, nehogy azt szeresse benne az ember.
Fut velünk az autó Havanna felé, s ahogy mindinkább átélem a megérkezést, különös átváltozáson esem át. Az autó gyorsaságával összhangban rohamosan emlékké kezd válni bennem minden nemcsak az, amit a hosszú repülőúton éreztem, gondoltam, és láttam, de az is, ami két perccel ezelőtt suhant át rajtam. A pálmafák, a repülőtér, a fogadtatás, Raul Castro és Jimenez kapitány.
Mitől lehet ez?
Kubába érve olyan közegbe léptem, amelyben boldog és szabad akarok lenni, és így minden új élmény számára akaratlanul is szállást készítek magamban? Vagy azért, mert visszatért a gyerekkor képessége – a csodálkozás?
Alig vagyok itt félórája, máris van néhány jellegzetes emlékem Kubáról. Mozaikok, mégis érdekesek.
Láttam két ablakmosót még kint a repülőtéren. A repülőtér üvegfalát tisztogatták. De megközelítően sem olyan szorgalommal, gyorsan és határozottan, ahogy idehaza láthatja az ember a szakma képviselőitől. Eleve más volt a ritmusuk, mint a körúti ablakmosóké. Szerencsém volt elkapni néhány pillanatukat.
Munkájukba a füttyszón kívül a táncot is belekomponálták. Egy hajolás le a vizesvödörre, egy-két tánclépés az üvegfal előtt; néhány dörzsölés a üvegfalon (csurog, ömlik le róla a víz); utána megint tánclépés – ama híres csa-csa-csa ütemre, mely főként Európában hatott modernnek, ott látszott csak vonaglásnak, azonban itt Kubában ugyanolyan népi tánc, mint odahaza a csárdás.
 |
| Orlando Yanes festménye |
Ha tíz évvel előbb történik mindez, talán még én is ráfogom, hogy a fölszabadult nép öröme fejeződik ki mozdulataikban. Ma már iszonyodom a szólamoktól, és biztonság kedvéért az eredeti okokat keresem. Ezek a legnyilvánvalóbbak. A kubai népet két fő fajta: a spanyol és a néger alkotja. Mindkettő a tánc és a dal megszállottja. Nem csoda, ha lábukban, derekukban, izomrostjaikban folyton ott bujkál a legyőzhetetlen vágy: egy-két ütemet eltáncolni, ha úgy adódik, hát munka közben is.
Fut velünk az autó. A széles betonút két oldalán lassan kezd kibontakozni Havanna elővárosa. Semmi különlegesség. Vékony, földszintes házak maradnak el mellettünk, nyári laknak látszanak. Munkások, kispolgárok élhetnek bennük. Jobbra pillantva azonban szomorú „lakótelepen” akad meg a szemem. Négy-öt lakásból áll az egész. Hullámzó vaslemezből, esett deszkákból összetákolt kalyibák. Szerszámosbódéknak is elhagyatottak lennének. A kalyibák előtt, közel a betonúthoz, egy halomnyi roncs púposodik. Néhány szétszedett lakás maradványa: ajtók, vaságyak, bádogholmik; beköpte már őket a vörösen izzó rozsda. Nyilván azok hagyták itt, akiknek sikerült lakáshoz jutniuk és elköltöztek.
Mire összekaparom francia szókincsemet, hogy kalauzunktól, Orlandó Yanes festőtől megtudjak egyet-mást ezekről a Mária Valériá-s telepekről, beérünk Havannába. Az érdeklődést el kell halasztanom, mert az elém kerülő látvány lenyűgöz. Egy modern nagyváros küszöbét léptük át. Távolban felhőkarcolók, itt a Plaza de la Revolucion közelében pedig, ahol José Marti hatalmas termetű szobra áll, tíz-tizenöt emeletes üvegpaloták. Amott egy alacsony, kagylóhéj tetejű épület: a színház. Körülötte gipszből öntött absztrakt szobrok a fűben. Játékos, könnyed formák; az ember által létrehozott természet finom alakzatai.
– Hogy tetszik? – fordul hátra a vékony arcú festő.
– Remek.
– A szobrok is?
– Azok is! Ilyen környezetben szeretem őket. Díszítő elemként ilyen modern épületek köré csak ezek illenek. Naturális szobrok itt ijesztőek volnának.
Orlandó nyilván azért kíváncsiskodik, mert hallhatta, hogy a modern művészet ügye mifelénk néha botránykő. Ő maga realista. Az Ernst Múzeumban rendezett kubai festők kiállításán két vagy három képpel is szerepelt. Realizmusa tache-isztikus szín- és festékömléssel párosul. Szemében az absztrakt művészet hétköznapian természetes eredmény; a képzőművészet egyik ága, akár a zeneirodalomnak a kamarazene vagy a filmzene.
 |
| Orlando Yanes festménye |
Városukkal együtt a modern művészetet is megszerették. Volt alkalmuk, meggyőződni arról, hogy egy-egy városképbe illeszkedő absztrakt szobor alkalomadtán nem lép elő valóságos merénylőként. Nem csináltak ideológiai ügyet abból, ami mögött ott kavargott ugyan az ideológia – nem csináltak, mert számukra a legmodernebb épület sem a dekadencia szellemi ficama volt, de lakható és bebútorozható valóság. Tudták, hogy nekik nem az absztrakt szobrászok és a meghökkentően modern építészek az ellenségeik, hanem az imperialisták.
A Külkereskedelmi Minisztérium épülete előtt haladva, Orlandó keményebb próbára tesz.
– És az ott, hogy tetszik? – mutat ismét egy absztrakt, úgynevezett szerkezeti szoborra.
A szobor vasból készült. Szerintem egymásra hányt geometria az egész. Hideg és kiszámított céltalanság. Nem más, mint egy elképzelt jelkép csontváza. Nem, ez már sehogy sem tetszik.
Ahogy nézem, hirtelen elém villan az imént látott ócskavas-halom: ágylábak, lavórok, bádogszekrények kupaca. Esküszöm, hogy művészibb volt számomra a szegénység ama vadul összehányt absztrakt kompozíciója, mint ez a nagy gonddal elkészített tudatos mű.
A két „kompozíció” különben megrendítően mutatta Kuba sarkpontjait. Az emelkedést és a mélybe hullás tegnapi dekadenciáját. Világosan éreztem, hogy e két véglet között feszült ki az ország, és Fideléknek e két véglet közt szétfeszülve kell megteremteniük az összhangot, létrehozniuk a korszerű jövőt.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése