2017. szeptember 1., péntek

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (1)

A nemrég elhunyt magyar költő fiatalkori (1963) művében a társadalomépitésnek elkötelezett alkotó lelkesedésével írja meg a szocialista Kubában tett hivatalos utazásának élményeit. Meglátásainak minden naivitása dacára, beszámolójának maradandó irodalmi értékei vannak. Érdemes néhány fejezet erejéig elkalandozni a huszadik század közepén.

Töprengés az utazásról

A szerző fiatalkori arcképe (1962)
Nemcsak írni és olvasni, de utazni is meg kéne tanulnia az embernek. Erre akkor döbbentem rá, mikor elutazásom előestéjén hirtelen lámpalázt kaptam attól a gondolattól, mihez is kezdek majd az óceán fölött, másfél napig tartó égi száműzetésemben, én, az örökös gyalogjáró; vagy mit csinálok például Havannában, ha elszakadva az anyanyelv kötelékétől, magamra maradok valamelyik estén... Mert könnyű annak, aki sokszor utazott, és megtanult már megérkezni és elbúcsúzni; akinek annyi emléke van országokról és népekről, vonatokról és városokról, hogy nemcsak a sajátjával, másokéval is össze tudja hasonlítani. De mi jutott eddig nekem? Nyolc évvel ezelőtt egy romániai út, ellenőrizhetetlen élményekkel; adatok helyett az ifjúság csodálkozásra hajló ösztönével. Akkor láttam először tengert is, és – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – úgy megnéztem, hogy hullámaival minden más emléket elborított.
Vannak, aki azt vallják, hogy csak az ilyen, mindent elborító élményekért érdemes utazni, mert ezek mindig, maradandóbbak, mint amiket tudatosan hajszol az ember. Ha jól emlékszem, Kosztolányi írja ezzel kapcsolatban valahol, hogy élményeket nem lehet úgy gyűjteni, mint bélyeget, mivel egyetlen szoborra, tájra, nőre, tengerre sincs ráírva, hogy én leszek a te emléked. Fölényes és lefegyverző vélemény. Igaza van? Azt hiszem, nincs. Az élményeket szerintem nemcsak elfogadni lehet, hanem kihívni is. Kihívni és kivárni, akár a szerelmet.
A század utazói szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy miután a jelentéktelenné váltak a földi távolságok, s néhány óra alatt meg lehet tenni Kolumbus hónapokig tartó vergődését, az utazás elvesztette hajdani regényességét. A fölfedezések kora lejárt, mondják, s a mai világjárót legfeljebb csak az hozhatja izgalomba, hogy megfelel-e a könyvek, filmek és újságok alapján kialakított kép a valóságosnak, melyet több oldali szellemi tapasztalat után most már a szemével is ellenőrizhet. Némelyek szerint pedig az álom és a képzelet sokszor izgalmasabbnak mutatja az idegen világot, mint a benne való forgolódás, mert az élet, a szokások, az épületek, az öltözködés, sőt a műveltség is oly mértékben kezd kiegyenlítődni, vagy máris kiegyenlítődött, hogy alig jelent meglepetést.
Engem fölháborítanak ezek a mérsékelt bölcselkedések. Azok vallanak így, akik valami lefülelhető, tetten érhető csodát hajszolnak, és nem találnak sehol és semmiben, vagy akik csakugyan azzal indulnak neki az útnak, hogy fölfedezzenek valamit. Mennyivel rokonszenvesebb az, aki nem fölfedezni akar például egy népet, de megismerni és megszeretni; aki megfigyelések helyett találkozásokra készül és barátkozásra. Mert lehet, hogy a tizenhatodik vagy a tizenkilencedik századi világjárók izgalmas korszaka lezárult, de a népek és földrészek közti találkozás és ismerkedés korszaka most kezdődik el. S ezenkívül is, nemcsak világvárosok utcáin, felhőkarcolók és pálmaerdők látnivalói közt utazhat szemlélődve az ember, de – önmagában is. Az agy és a lélek földrajzi tájain is folyton akad meglepetés. Sőt, hiszem, hogy a természeti kincsek itt belül kimeríthetetlenebbek, mint a valóságban. Látnivaló és átélnivaló ugyanúgy akad, mint tengeren vagy a szárazföldön..

(Folytatjuk)

Forrás: DIA

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése