BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (2)

Bukarest, 1820. január 1.

Bernard le Calloc'h

De gyorsan is szalad az idő! Már öt hete, hogy elhagytam Nagyenyedet, múlt év november 24-én. Kis idővel előtte kaptam meg a városházán az oly nagyon szükséges határátlépőt, melynek hiányában csak titokban tudtam volna átlépni a határt. Nekünk székelyeknek, nem valami irigylésre méltó a sorsunk. Számunkra a katonáskodás olyan mint a jobbágy számára a röghöz kötöttség. Ha nem a papi pályához szükséges tanulmányokba kezdek, akkor én is örökkön csak a fegyvert forgathatom, mint András apám is, meg Gábor fivérem, mint minden férfi a faluban. Tanulmányok helyett én is ott őrködhettem volna a végeken, függetlenül attól, hogy mit szeretnék, függetlenül egyéni érdekeimtől. Mikor apám a nagyenyedi Bethlen kollégiumba vitt az 1799-es iskolaév kezdetén, megtörte a mindannyiunkat sújtó rontó varázst, de ellentétben avval, amit akkor hihetett szegény, nem adott olyan lehetőséget a kezembe, hogy igazán szabad ember válhasson belőlem. A hadsereg helyett most az egyházat szolgálhatom. És a kettő közt csak egy vékony válaszfal húzódik atekintetben, hogy ha az Úr szolgálatába lépek, akkor éppoly lehetetlenné válik, hogy megvalósítsam tervemet. Így miután sikerült kibújnom a katonai szolgálat alól, mentesülnöm kellett a lelkészi szolgálat alól is. Göttingenből visszatérve egymásután két felajánlott állomáshelyet utasítottam el. Mert ha elfogadom egyiket vagy másikat, az ugyanúgy megköti a kezem, akkor ugyanolyan lehetetlenné válik, hogy elinduljak Ázsiába, mintha az egyenruhát ölteném magamra.
Bonyolította a helyzetem, hogy miután nem léptem az Egyház szolgálatába, elvben én is ugyanazon törvény hatálya alá estem, mint mindenki más. Ha meg nem öltöm fel a katonaruhát, amire székely nemzetiségem kötelez, szökevénynek számítok vagy jobban mondva a behívóparancsnak nem engedelmeskedő sorkötelesnek, és ez se sokkal jobb. Szó sem lehetett már róla, hogy kellő formában kérelmet nyújtsak be a Fejedelemség illetékes hatóságához egy szabályos útlevél kiállítására. Evvel, mindennek ellenére, csak a saját ítéletem írom alá. Márpedig szabályos útlevél nélkül elképzelhetetlen, hogy be tudjak lépni Oroszországba, ebbe a rendőrállamba. Már a határon horogra akadok. Mit tehetnék mást, mint azt, hogy kijátszom a törvényeket, én, aki oly kevéssé alkalmas az effélére? De hát nincs más választásom. Ha valóban neki akarok vágni az útnak, szükségem van egy többé-kevésbé szabályosnak látszó útipapírra, míg átlépem Kelet felé Moldovába vagy Dél felé Oláhországba a határt. Majd azt az ürügyet hozom fel, hogy egy állítólag sürgős ügyet kell Bukarestben elintéznem, és haladéktalanul el kell indulnom, amihez jó egy közönséges határátlépő is. Kigondolni és cselekedni egy pillanat műve volt, ezért aztán felkerestem Császár Györgyöt, a városi titkárhelyettest Nagyenyeden, aki régóta ismer, és én diktáltam neki a szükséges indokolást, melyet be szokás írni az útiokmányba, és hamarosan végeztünk is. Zsebemben a szükséges papírral tudtam már, hogy átjutok a határon, feltéve, hogy a katonai parancsnokság beleüti a pecsétet. Nagyenyedről Nagyszebenbe mentem, és ott jelentkeztem a vezérkari irodában. Szerencsémre, az engem fogadó hivatalnok nem támasztott semmiféle nehézséget. Még arra sem vett fáradtságot, hogy ellenőrizze a valamelyest fantázia szülte adatokat, melyeket én találtam ki és mondtam tollba Császárnak. Számára a legtermészetesebb volt, hogy egy Bukarestbe utazó lelkész vissza is jön.
De mert én nem voltam lelkész, nem is jöttem onnét vissza. November 28-án kiléptem a Vörös Torony hágón át, és az őr szignálta a határátlépőmet anélkül, hogy akár egy kérdést is feltett volna nekem. Román oldalon ez csak megismétlődött. Ettől fogva már a török szultán fennhatósága alá tartozó területen járok, és nyugodtan mehetek Konstantinápolyba, nem kell törődnöm útlevéllel. Eldőlt a játszma. Nem mondhatom, hogy túl nagy örömmel mentem bele ebbe a bújócskába az osztrák birodalom civil és katonai hatóságaival, melyekről mindnyájan tudjuk, milyen szőrszálhasogatók és mennyire ragaszkodnak a formalitásokhoz, de nem lehetett elkerülni. Ezekről a napokról, mikor azért hevesebben dobogott a szívem, meglehetősen rossz emlékem maradt, mindazon siker ellenére, amit ezzel az ügyes csellel kivívtam. Mennyivel jobban szerettem volna, ha egy igazi útlevelet mutathattam volna fel az orosz határon, hisz az volt a tervem, hogy Mongóliába megyek a cári birodalmon át egész Irkutszkig.
De most már fölösleges lamentálni rajta. Kiléptem Erdélyből, Őapostoli Fensége fogdmegjei már nem érhetnek el, és ez a lényeg. Annyi baj legyen, hogy ekkora kerülőt kell tennem, hisz Oroszországba nem léphetek be, de ezt is igyekszem majd hasznosítani kutatásaimban, hogy megleljem az őshazát. Mindenekelőtt meg akarom őrizni a szabadságom, és nem azért, hogy kielégítsek vele egy közönséges szeszélyt, hanem hogy teljes mértékben a szolgálatába állítsam egy gondolatnak, melynek bűvöletében élek, és amely hozzásegít, remélem, hogy a roppant ázsiai térségek mélyén megtaláljam a magyarok bölcsőhelyét.
Úgy számítottam, hogy eltöltök egy bizonyos időt Bukarestben, mert azt reméltem, hogy ott találok majd valakit, aki megtanít törökül beszélni. De bár Oláhország is a török birodalomhoz tartozik, a janicsárok kivételével itt senki nem beszéli az oszmanli nyelvet. Így már nem volt okom rá, hogy tovább húzzam az időt ebben a városban, ahol semmi nem hívja fel magára a figyelmet, és azon tűnődtem, vajon miért nem Tirgovistét nevezték ki a fővárosuknak. Hazatérő bolgár kereskedőkkel találkoztam, és azt terveztem, hogy elkísérem őket hazájukba, ahonnét, ha ölembe hull a szerencse, eljutok Konstantinápolyba. Ha elértem egyszer a Boszporuszt, úgy szándékozom, hogy hosszabb időt töltök el majd ott abban a városban, és kutatásokat folytatok a könyvtárakban. A török nyelv segítségével, melyet ugyan vajmi kevéssé ismerek, vagy inkább az arabéval, mert ezt elég jól megtanultam Göttingenben Tychsen és Eichhorn professzor uraknál, szeretnék régi történetekre bukkanni, melyekben a magyarokról esik szó, mikor ezek még nomád életmódot folytattak a mai Oroszország déli részén, közvetlenül az Azovi-tengernél. Úgy értesültem, minden lehetőség megvan rá, hogy rábukkanok ilyen részletekre, és gazdagíthatom ismereteimet ezekről a homályba vesző időszakokról, melyek időben megelőzték Árpád vezér és a hét törzs érkezését a Kárpát-medencébe.

Egyiptom, Alexandria, 1820. március 17.

Alexandria, utcarészlet

Minden számításom keresztülhúzta a sors. Én, aki néhány hónapot kívántam maradni Konstantinápolyban, két hete már, hogy Egyiptomban vagyok. A bolgár karavánokkal nem sok időt vett igénybe az utazás, és mondhatom, minden akadály nélkül zajlott le. Ez volt a helyzet csaknem egész Drinápolyig, amikor is megtudtam, hogy nemcsak Konstantinápolyban és környékén, de egész Anatóliában pestisjárvány dühöng. Úgy hírlett, hogy bátor emberek mégis bemerészkednek a városba, ahol se karantén, sem pedig egészségügyi kordon nincsen, és még csak ilyen vagy olyan óvintézkedést sem hoztak. Hát én nem vagyok ennyire bátor, ez már a vakmerőséggel lenne határos. És mivel nem avval a szándékkal jöttem, hogy itt halok majd meg a Boszporusz partján, jobbnak láttam, ha letérek erről az útról az Egei-tenger északi partja felé, mint legtöbb útitársam is, és egyszeribe Énosz kisvárosban találtam magam, ahová valójában nem is akartam menni, a Hébre torkolatánál, melyet a bolgárok Marica folyónak hívnak. Mi a csudát csináljak ezen a helyen, mely egyáltalán nem esett az utamba, hacsak nem azt, hogy szedem a sátorfámat és megyek innét! De milyen irányba, ha egész Anatólia meg van fertőzve? Valami hitvány kis hajóra szálltam, melynek összeácsolásában a görögök a nagy mesterek, és Egyiptomba mentem vele, kicsit úgy, mintha egy ismeretlen úticél felé hajóznék. Semmi dolgom nincs Egyiptomban, mely szintén nem esik az utamba, de azt gondoltam, hogy ott biztos találok majd olyan arab földrajzkönyveket és útleírásokat, melyeket már a török fővárosban szerettem volna elolvasni.
Átszelni teljes szélességben a Földközi-tenger keleti részét, az Égei-tenger szigetcsoportja közt ebben a téli időszakban, nem az a szórakoztató utazás, mint azt méltán képzelhetné az ember. Igen éles hideg volt, szüntelenül fújt a szél, gyakran viharos esők verték a fedélzetet, és én, aki nem vagyok szokva egy ilyen himbálózó járműhöz, sokat szenvedtem ezen a könnyű kis hajón, mely ugyancsak bukdácsolva közlekedik a vízen. Nem kevesebb mint huszonegy napba telt, míg megtettük észak-déli irányban az utat, ezt is szélben, mely inkább dobálta, semmint előre vitte volna hajónkat, és amely többször is azzal fenyegetett, hogy széttépi a vitorlákat.
Nem sajnáltam már, mikor február 18-án partra szálltam az alexandriai révkikötőben, miközben erősen töprengtem, hogy mit keresek itt. Szerencsére ebben a városban, mely régi fényét nagymértékben elvesztette már, európai telepesek is laktak. Ezek csaknem mind egy helyen élnek, melyet az egyiptomiak „frank negyed"-nek hívnak, mert ez a szó jelenti az araboknál az európait. Egyik fő utcáján véges-végig iparosok fabódéi és kereskedők butikjai állnak. Én egy Schaeffer nevű tiroli kovácsnál szálltam meg, aki úgy tekintett, mint egyfajta honfitársat, hisz mindketten II. Ferenc osztrák császár alattvalói vagyunk, és igen szeretetreméltón ajánlotta fel, hogy befogad magához. Siralmas állapotom, ahogy kinéztem ez a viszontagságos tengeri kaland után, nyilván közrejátszott benne, hogy ilyen megindultság fogta el irántam. Mindenesetre ez a nagylelkű és szívélyes vendéglátás biztos sokban hozzájárult, hogy visszanyertem lelki egyensúlyomat. Most itt vártálok hát tétlenül ebben a városban, mely tengernyi homokjával és romjaival olyan benyomást kelt bennem, mintha a világ végére pottyantam volna. Valaha én egy olyan Alexandriáról álmodoztam képzeletben, amilyen a Lagidák, a görög-egyiptomi dinasztia és a Ptolemaiszok idejében volt, de csak egy nagy, tunya falut találtam, mely éppannyira nyüzsgött a patkányoktól és férgektől, mint szamaraktól és tevéktől, és amelynek egyetlen dinamikus negyede az európai körzet. Csaknem annyi görög és olasz él itt, mint török és arab, és nem is nagyon lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy Champion úr, az osztrák konzul, francia neve ellenére trieszti ember. A pecsét, melyet lelkiismerete megnyugtatására benyomott a határátlépőmbe (mert úgy tűnik, ezt nézte útlevélnek, hisz el sem tudta olvasni a kizárólag magyar nyelven írt okmányt), az is olasz szövegű volt.
Abban reménykedtem, hogy majd találok itt egy könyvtárat, ahol kutatásokba kezdhetek, de azt kellett tapasztalnom, hogy Alexandria a szellemi munka terén is teljesen hanyatlóban van. Azt tanácsolta valaki, hogy menjek Kairóba, amit mihelyt alkalmam nyílik rá, rögvest meg is teszek, ha nem kapom hírül, hogy a Konstantinápolyban dühöngő pestisjárvány már Egyiptomba is elért, tízezrével számlálják a halottakat, és a lehető leghamarabb másfelé kell hajóznom. Az itt dolgozó számos olasz orvos, akik inkább afféle kuruzslónak tűntek nekem, elsőnek iszkolt el innen, ahelyett hogy megkísérelt volna gátat vetni ennek a rettenetes vésznek. Nyilvánvaló, itt már semmi remény.
A kikötőbe sietek, hogy meggyőződjek róla, milyen lehetőségeim vannak, hogy elhagyhassam ezt az életveszélyes földdarabot, ahol mostanáig igencsak kedvezett nekem a szerencse, és élvezhettem Schaeffer úr szíves vendégszeretetét. Igaz, ami a régi arab irodalom tanulmányozását illeti, az megint csak halasztódik.

(Folytatjuk)