2017. október 14., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (12)

Kanam, 1827. június 23.

A labrangi kolostor udvarán
Húsznapos utazás után múlt héten érkeztem Szabathuból Kanamba minden fennakadás vagy baljós esemény nélkül. A feltételek ideálisak voltak. Először utaztam életemben ennyire kényelmesen. Teherhordóim igazán nem okoztak bosszúságot, és állataik is engedelmesen végezték a dolgukat.                                        
Érkezésemkor tüstént jelentkeztem a monostor főnökénél, aki már tudott rólam Kennedytől, és igen szívélyesen fogadott. Egy külön kis házikóban helyezett el a monostoron kívül, a falu felső végében, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, és a falut szorosan átölelő hatalmas hegyekre. Engedélyt kértem a könyvtár látogatására, sőt arra is, hogy elzárkózhassak ott, ha munkám úgy követeli. Habozás nélkül belement. Egyedül azt kötötte ki, hogy egynél több könyvet soha ne vigyek haza egyszerre. De igazából azt a titkolt érzést olvastam ki szeméből, hogy nem túl nyugodt. Nem lát túl a saját korlátain, és nem érti, mi szüksége van egy magamfajta embernek, hogy buddhista szentkönyvekbe ássa be magát, amikor ő főpapi süvege és pásztorbotja ellenére, soha nem vetett egy pillantást rájuk. Alighanem a lámámat várja, hogy választ kapjon rá.
A házikó, ahol lakom, egy elég kezdetleges és jellegtelen kis faépítmény, de a hideg évszakban valószínűleg jobban véd, mint a kőből és vályogból épített zanszkári cellák. A benne álló asztal és a hitvány karszék tökéletesen megfelel nékem. Még néhány kis rekesz is van, ahová a papírjaimat tehetem, és egy kicsi polc a holmijaimnak. Itt sokkal nagyobb és sokkal jobb, mint Phuktalban volt. Kipróbáltam az ajtót, rendesen zárt. A két ablakon át bőven jön a fény. A földet épp csak olyan hevenyében kinagyolt deszkák fedik. A bal sarokban még egy kisebbfajta kandalló is elférne, amely télen egész jól jönne. Még meglátom, hogy ki tudom-e használni ezt a nem várt szerencsét. Különben itt minden kicsi, a kinawariakhoz van méretezve, akik nem nagy termetűek. Hál' Istennek én sem vagyok magas, úgy léphetek be az ajtón, hogy le se kell hajolnom.
Egy nap alatt már be is rendezkedtem. A tehervivők visszaindultak, majd kisvártatva egy szolgáló jött, akit a láma küldött, és közölte, hogy rendszeresen főz nekem tatár teát és campát, melyek a tibeti konyhaművészet egyedüli remekei. De én legalább úgy szeretem ezt a spártai egyszerűséget, mint a Szabathuban elém rakott sok mindenből összezagyvált és túl fűszeres étkeket. Egyáltalán nem bánom, hogy folytatnom kell ezt a fakír életmódot, amely úgy illik hozzám.
Már másnap felfedező utat tettem a könyvtárban. A láma, aki még mindig gyanakodott, maga kísért oda avval az ürüggyel, hogy el akar magyarázni néhány olyan dolgot, amely megfejthetetlen a számomra. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy neki még megfejthetetlenebbek az ott felhalmozott művek, melyeknek még a címét sem tudta elolvasni. Az volt az érzésem, hogy először teszi be a lábát a könyvtárba. Amikor előzőleg itt jártam, csupán a Kandzsurt kitevő gyűjteményt mutatta meg, amely a főtemplomban található, de a könyvtár létezéséről még csak említést se tett, mintha már akkor tartott volna tőle, hogy megszentségtelenítem. A mindent elborító vastag porréteg tüstént elárulta, hogy ezt a helyet senki nem látogatja. Mindenesetre engedélyt kértem rá, hogy betekinthessek, csakúgy tájékozódásul, az ott őrzött művekbe. Beleegyezett, mert előzetesen már beszélt vele Kennedy, és elmagyarázta neki, hogy végül is ez a könyvtár a fő célom itt Kanamban. Rosszalló pillantást vetettem rá a tenger sok por láttán, amiből nyomban megértette, hogy már elférne itt egy kis takarítás, mert másnap, amikor visszatértem a könyvtárba, két fiatal kis, kárörvendő barátot találtam ott, akik törlőruháikkal annyira felverték a port, hogy lélegezni sem lehetett. Kimentem, hogy némi hegyi levegőt szívjak, amíg ez a töméntelen por nem telepszik le újra régi helyére, ahonnét a két kis betyár meggondolatlanságából a levegőbe került. De visszatértemkor meg kellett állapítani nagy bánatomra, hogy az újfent portól szürkéllő faburkolattól és könyvektől csupa piszok a kezem, a ruhám. Ezzel szemben minden könyv érintetlen volt, beléjük se kukkantott senki, amióta csak itt vannak, már csak azért se, mert ki se tudják betűzni a szövegüket, de talán még inkább azért, mivel a monostor lakóiban nem keltenek olyan érdeklődést, hogy csodálatot éreznének irántuk. Pedig nagy kár, ha azt veszem, hogy egyes kiadások, melyek a kezembe kerültek, rendkívül szépek azokkal a piros tintával írt betűkkel és színes miniatűrökkel, mint amilyenek középkori kódexeinkben is láthatók. Ugyan miért kell, hogy ezek a végtelen türelmet igénylő és művészi leleményességgel létrehozott remekművek, a tibeti tudományos és filozofikus gondolkodás nagy figyelmet érdemlő alkotásai semmilyen célt ne szolgáljanak, és az örök feledés homályába vesszenek?
Azóta folyamatosan látogatom ezt a helyet, melyet mindannyiszor egy kapus barát nyit ki nekem hatalmas kulcsaival, egy igen vidám és rendkívül rokonszenves férfi, és noha analfabéta, hosszasan figyeli, hogy mit csinálok. Nem mintha valami rossz szándékot gyanítana bennem, de mert, ahogy megvallotta, ő nagyon csodálja az olvasni tudó embert. Aztán elindul, és úgy húzza a lábát maga után, mintha ezzel is a sajnálatát akarná kifejezni, hogy nem kísérhet el a tudás útján.
Egyedül maradva nekilátok a munkának, vagy jobban mondva a mindenfelé kupacban álló könyvhalmazban kutatok, hogy magam győződjek meg róla, milyen kincset rejtenek, de főként arról, hogy milyen segítséget nyújtanak munkámhoz. De nem hiába volt a roppant igyekezet, ez a könyvtár a nagy rendetlenség, és a tengernyi, orrfacsaró por ellenére, mely ráül a ruhámra, egy valóságos aranybánya. Nem csupán hatalmas anyaga, hanem méginkább dokumentális értéke miatt. így megerősítve láttam a láma állítását, miben maga se igen látszott hinni, vagyis hogy Kanamban megtalálható egy-egy példány valamennyi könyvből, amely a Pancsen Láma könyvtárában, Tasilhumpóban van. Márpedig ez nem jelent mást, minthogy nem kell Közép-Tibetbe mennem, mert hogy úgy mondjam, itt is minden a rendelkezésemre áll, amit ott találnék. Fölösleges hangsúlyozni, hogy ez nem várt szerencse, mivel Tasilhumpót ugyanolyan gazdagnak tartják, mint Lhaszát. Miközben mindent átnéztem, ami csak elém került, érdekes felfedezéseket tettem. így például klasszikus görög és latin szerzők műveinek tibeti és szanszkrit fordításaira bukkantam. Nem akartam hinni a szememnek, olyan rendkívülinek tűnt, hogy a Szatledzs felső völgyének a mélyén, Nyugat-Himalája szívében, egy buddhista kolostorban találok rá Vergiliusz költeményeire, Titusz-Líviusz római történetére, Tuküdidész Peloponnézuszi háborújára, Cézár kommentárjaira. Annyira váratlannak éreztem, hogy napokon át olvasgattam ezeket a remekműveket, mintha meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy nem álmodok. Tegnap, június 22-én, egy látogatóm akadt. Igazat szólva éppolyan váratlanul ért, mint azoknak a klasszikus szerzőknek a tibeti fordításai. Túlontúl messzire vetődtem, túlontúl elszigetelten éltem szándékolt inkognitómban, és el se tudtam képzelni, hogy egy nap egy kis csoport beképzelt, európai jelenik meg az ajtóm előtt, és olyan kíváncsian szemlélget, mint valami ritka állatfajtát az állatkertben. A bengáli hadsereg három lovassági tisztje volt, akik földrajzi felfedező úton jártak, és még csak előző este érkeztek Labrang faluba, Kanammal szemben. Vezetőjüket Johnsonnak hívják, a helyettesét Browne-nek. A harmadiknak nem emlékszem már a nevére. Itt találva egy fehér embert, ugyancsak peregni kezdett a nyelvük, és egy sor bizarr kérdést intéztek hozzám. Egyszeribe a kérdések kereszttüzébe kerültem, de belementem a játékba, ha nem is túl lelkesen, mert hiába láttam rajtuk, mekkora örömmel töltenek el néhány órát egy magukfajtával, én nem osztottam velük ezt az örömet. Semmi vágyat nem éreztem rá, hogy kitálaljam nekik az életemet. Ugyan mi hasznuk lett volna belőle, hisz soha többé nem látnak viszont, és csak a véletlennek köszönhető, hogy egy beszélgetés erejéig keresztezték egymást az útjaink? Gondolom, nem találtak sem túl közlékenynek, sem túl kíváncsinak. De ők mindent meg akartak tudni rólam, míg engem teljesen hidegen hagyott, hogy hogyan alakult a pályájuk, mik a terveik, és milyen tapasztalatokra tettek szert felfedező útjuk során. Amikor közöltem velük, hogy magyar vagyok, rendkívül meglepődtek. Az ő szemükben egy fehér ember, aki ezen a környéken utazik, csak Őfensége alattvalója lehet, vagy szükségképen egy francia, de hogy egy magyar legyen?! Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából. Hogy kielégítsem mégis a kíváncsiságukat, és eloszlassam a rossz hangulatot, melyet meggondolatlanul okoztam, elmeséltem nekik, hogy jutottam el Szírián, Perzsián és Kasmíron át idáig, aztán két ladaki tartózkodásomról is ejtettem néhány szót, amivel sikerült megnyugtatni őket, és újra kíváncsiságot ébreszteni bennük. Elmondták, hogy ők szívesen látogattak volna el Ladákba, de a brit tisztek számára ez kifejezetten tilos. Épp ezért kutatóútjuk kötelezően végetér a független tibeti királyság határán, amerre most mennek. Onnan aztán visszafordulnak, és a szomszédságban elterülő himalájai kis országokon át érnek el állomáshelyükre.
Azt hiszem, nem nagyon értették, miért temetkezem el ebben a kinawari monostorban. Képtelen voltak felfogni, hogy mi az összefüggés a tibeti nyelv tanulása és a magyarok bölcsőhelyének kutatása közt. Ez nem is volt meglepő, mert semmi összefüggés nincs. Elválásunkkor jó utat kívántam nekik, ők meg nekem sok szerencsét, de látszott rajtuk, nem tudják, hogy mit gondoljanak. Miféle csudabogár lehetek, hogy ezekbe az érthetetlen szövegekbe ásom be magam?
Ma reggel hagyták el Labrangot. Kis házikóm ablakából láttam, amint felkészítik hátaslovukat az útra, miközben a kíséretük felerősíti a csomagokat a málhásállatokra. Kilenc óra felé lassan eltávolodtak nyugat felé, Songnam irányában. Úgy hiszem, még mindig ez a találkozás hatása alatt álltak. Nem egyhamar felejtik el, hogy Attila egy leszármazottjával akadtak össze ezekben a hegyekben.

Kanam, 1828. szeptember 30.

Még nyolc nap sem telt belé, hogy Johnson és társai útnak eredtek, mikor tanítómesterem magas, erős alakja rajzolódott ki egyre élesebben. Két szolga és egy lovász kíséretében jött vastag, vörös darócruhájába burkolózva az ellenkező irányból. Tüstént eléje siettem, hogy köszöntsem, és biztosítsam róla, mennyire örülök a viszontlátásnak. Azt mondta rá, hogy mihelyt megkapta Kennedy üzenetét, azonnal útnak indult, mert ahogy megvallotta, a lekötelezettje, de különféle vallási szertartások késleltették, amelyeken kérték, hogy vegyen részt.
Elhelyezkedett, és egy órával később már munkához is láttunk. Phuktálban tanúsított magatartásához mérten gyökeres fordulat következett be. Ugyanazt a buzgó munkatársat találtam meg benne, akit a több mint egy esztendős zanglai tartózkodás során megismertem. Milyen örömmel vettem át azt a hajdani ütemet! Egyik oldalt a másik után elemeztük, mintha jóvá akartuk volna tenni a tétlenségben töltött hosszú hónapokat. A jól végzett munka örömével rendezgettem esténként a jegyzeteimet, osztályoztam a céduláimat, ellenőriztem a fordításaimat, széljegyzeteket fűztem hozzájuk, sőt még egy-egy latin vagy magyar nyelvű kommentárt is, ami épp az eszembe ötlött. Gyorsan és jó eredménnyel haladtunk. Amíg meleg volt, a ház előtti lócára telepedtünk egy földterasz szélén, ahonnét le lehetett látni a falura, egy 2700 méter tengerszint feletti magasban elterülő tájon. A hely fennkölt szépsége még csak tetézte a lelkiismeretes, kitartó munka miatt érzett örömünket.
Ősz jöttével először a könyvtárba mentünk, de mikor megjött az első hideg, bemenekültünk a kunyhómba. Hanem két okból is sokkal kevesebbet szenvedtünk most itt. Egyfelől Kanamban jóval kevésbé szigorú a tél, mint Zanszkárban. Másfelől összetákoltam időközben a puszta két kezemmel egy kezdetleges kis kandallót, amelynél felmelegedtünk egy kicsit anélkül, hogy elöntött volna bennünket a füst. Rozsét hozattam az erdőből, főként pedig szárított trágyát. Beburkolóztunk birkabőr bundánkba, és minden nagyobb nehézség nélkül álltuk a hideg ostromát, még azután is, hogy a hó fehér lepellel borította el a tájat.
Hamar beköszöntött a tavasz, a levegő kellemesen langyos volt, és semmi nem emlékeztetett arra a borzasztóan vad, zanszkári időjárásra. 1828. március végén a fák már rügyeztek, a madarak vígan csivitoltak, a föld a szemünk láttára zöldbe öltözött, és mint megannyi színfolt, kinyíltak az első virágok, hogy csakúgy repesett a szívünk. De az egymást követő napok elég monotonul teltek, az egyetlen esemény az volt, hogy szüntelenül haladtunk a munkában, melynek látványos jeleként kupacokba gyűlt a sok papírlap. Már nem tudtam követni ezt az iramot, mert a filológiai munka is olyan, mint sok más, úgy dagad, mint a hegyről leguruló hógolyó.
Ezt a pillanatot választotta Szangje Puncog, és bejelentette, hogy ki szeretné használni a néhány szép napot, hogy lemenjen Szabathuba, és megismerkedjen Kennedy kapitánnyal. Mert mostanáig csak levél útján érintkeztek egymással. Én is gyakran beszéltem neki erről a rendkívüli emberről, akinek nem valami magas rangja meglepő ellentétet mutat azzal a valósággal alkirálynak kijáró hatalommal, mellyel igazában rendelkezik. És én magam tanácsoltam neki tavasszal egy szabathui utazást. Még azt is felajánlottam, hogy elkísérem, de aztán eszembe jutott, hogy ki kéne használnom a távollétét, és rendezni a papírjaimat. A lámámat különben is hat személy kíséri majd, köztük az a kanami barát is, aki tud valamennyit hindusztáni nyelven, ami elegendő hozzá, hogy találkozásuk ne szorítkozzék a szegény süketnémák jelbeszédére. Szóval mert jelenlétem nem volt nélkülözhetetlen, jobbnak láttam, ha nem vesztegetem megint az időt, és minden készen áll, amire Szangje Puncog visszatér.
Április 15-én indult el, és nyilván örült, hogy megtöri vele a mindennapok egyhangúságát, világot lát kicsit. Az bizonyos, hogy Rampurig, amely félúton van, nem érezte idegenül magát, hisz Szatledzs felső völgye Tibet minden jegyét magán viseli, beleértve a lámaista vallású, mongolos arcú lakosságot. Ezzel szemben a bishawari fejedelemség kicsinyke fővárosától kezdve már India világa a jellemző, és Tibet semmiben nincs többé jelen. Az embertípusok, az öltözet, a szokások, az ott beszélt nyelvek szöges ellentétben állnak vele. Igaz, Lhaszából visszatérve, tanítómesterem már járt Nepálban 1811-ben, és megismerkedett a brahmanizmussal, meg az azt gyakorló emberekkel. Így nem teljesen volt számára idegen ez a környezet, de ahogy elárulta nekem visszatértekor, azért mégis igen nagy hatást gyakorolt rá.
Rampurban jelentkezett a radzsánál, aki nagyon szívélyesen fogadta, mert tudta róla, hogy jóba van az angolokkal, és a ladaki kormányban is betölt valami funkciót. Mesélt neki európai tanítványáról, és meglepetve értesültem róla, hogy a radzsa igen jól ismeri a történetemet, amit nyilván Kennedytől vagy Gerardtól hallott, de inkább az utóbbitól, mert ez gyakran fordul meg Rampurban.
Tanítómesterem innét ment Kotgarh-on ás Szabathuba, ahol Kennedy és Gerard meleg fogadtatásban részesítették. Megmutatták neki a helyet, sőt azt javasolták, hogy látogasson el Szimlába is, de erre már nem volt hajlandó, jobbnak tartotta, ha lemegy a völgybe, semminthogy felmásszon a Himaláján. Azt hallottam, hogy sokat beszéltek neki rólam, és kissé különc természetemről, de mindig a legnagyobb barátsággal. Elmagyarázták a lámának, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságnak mennyire fontos az én munkám, és milyen hasznos lesz számukra az a szótár, amelyen dolgozunk. Politikáról is szó esett, pontosabban Ladák viszonyáról hűbér-urával, a lahori maharadzsával, Randzsit Singh-gel, arról az adóról, amit kicsi és gyönge hűbéresének fizetni kell neki, és a ladaki kormány hő óhajáról, hogy megszabaduljon nem csupán nyomasztó, de mindig fenyegető gyámságától. Szangje Puncog szerette volna elérni, hogy álljanak ki ügye mellett a Főkormányzónál. Úgy tessék-lássék megígérték neki, hogy „tesznek valamit", de óvakodtak, hogy kötelezettséget vállaljanak, mert emlékeztek még, hogy milyen keményen rendre utasították William Moorcroftot, amiért rávette a ladaki kormányfőt, hogy írjon alá egy szövetségi szerződést, amire nem volt felhatalmazása. Biztosították az indiai angol hatóságok rokonszenvéről, és kifejezték kívánságukat, hogy őrködjenek a kis tibeti királyság függetlenségén, de én nem hiszem, hogy ezt őszintén mondták. Ami a rokonszenvüket illeti, a kalkuttai kormány inkább a legteljesebb közömbösségről tesz tanúságot, arról pedig, hogy úgy a szívükön viselik Ladák függetlenségét, az a véleményem, hogyha megtámadnák, a kisujjukat se mozdítanák, ha úgy ítélik, hogy semmi értelme nem lenne belemenni egy ilyen játékba. Lord Amherst szemében ez a néhány holdnyi hóval, homokkal és sziklával borított föld egy szót sem érdemel. Szegény Szangje Puncog! Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem mondom el neki, ami a szívem nyomja, de őszinteséggel itt nem mennék semmire. Csak bánatot okoznék vele. Ő nagyon hű barátja az angoloknak. Az, hogy Kennedy szavára nem hagy magamra, kétségbevonhatatlanul ezt bizonyítja. Abban viszont már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az angolok olyan féltőn vigyázzák Ladak sorsát, amihez nem fűződik semmi érdekük.
Szabathuból lámám leereszkedett kissé a síkság felé, de ott olyan égető a forróság már május elején is, hogy meggondolta magát és visszafordult. Mint jó tibeti, irtózik a lapálytól, és menekül onnét, ahol túl nagy a meleg. Persze hegyvidéken is előfordul, hogy felszökik a higany a hőmérőben, de aztán éjszaka mindig lehűl nagyon a levegő, s így nappalok és éjszakák éles ellentétet mutatnak, amit a tibetiek úgy tekintenek, mint egy jótéteményt, és nem mint valami szerencsétlenséget. Kotgarh felé vette hát az útját, ahonnét kis szakaszokban egész a Kulu Fejedelemségig, ez a kis himalájai országig jutott fel, ahol 1824 novemberében kellett találkoznunk, hogy megmeneküljünk a Zanszkárra jellemző sarkvidéki időjárástól, és ott töltsük a telet. Elmesélte nekem, hogy egy Giargi nevű falu mellett akadt össze egy utazóval, aki ezt a vidéket járta, mint annyi angol, amióta elvették, 1816-ban, India ezt a részét a nepáli gurkáktól. A bengáli hadsereg őrnagya volt, egy bizonyos Edward-Caulfield Archer. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy ebben a körzetben tartózkodik ő is, múlt május 11-ének egy estéjén, egy vasárnap felkereste. Archer, aki azelőtt Lord Comberme-re, az indiai angol hadsereg főparancsnokának a szárnysegéde volt, elmesélte neki, hogy ez már a második tanulmányútja ezen a környéken, az elsőre még 1827 decemberétől ez év áprilisáig került sor, és két másikat is szándékozik tenni, az egyiket szeptemberben, amikor egészen a Borendo hágóig szeretne eljutni. Van úgy, hogy Szabathuból indul el és Szimlába tér vissza, ahol mindannyiszor Kennedy kapitány vendége. Ugyancsak baráti viszonyt tart fenn James G. Gerard doktorral, aki egy ízben úgy gondolta, hogy elkíséri kutatóútjain, de szakmai elfoglaltsága miatt le kellett mondania erről. Mindenesetre egy sereg földrajzi vonatkozású információval látta el, melyeket „igen fontosnak" tartott, mesélte nekem Szangje Puncog. A két férfi rólam is beszélt, akit, azt hiszem, sokkal többen ismernek errefelé, semmint gondoltam. Archer már barátaitól hallotta, hogy tanulom a tibeti nyelvet. Egyébként lámám megmutatta neki azt az iratot, melyet nem kis erőfeszítéssel fogalmaztam meg, és ez szolgált ajánlólevélként elsősorban az indiai angol hatóságoknál. „Ott felvett" nevemet írtam alá, Szikander Rumi-t, melynek jelentése Európai Sándor, hiszen ezen a vidéken, ahol senki nem tud magyarul, ki se tudják ejteni a nevem, és csak néhány brit tisztnek árultam el, de még azok is franciául írják le, és legtöbbször betyárul eltorzítják. Itt én mindenkinek Szikander Rumi vagyok, ez érthető, és jobban megfelel a Keleten dívó szokásoknak, ahol az embereket inkább a keresztnevükön hívják, semmint a családnevükön, amelynek nem tulajdonítanak különösebb fontosságot.
Szangje Puncog elmesélte, hogy Archer őrnagy azt a kívánságát fejezte ki neki, hogy el szeretne látogatni Ladákba, mire azt felelte, hogy örömmel fogja viszontlátni ott. Mégis kétlem, hogy egyhamar sor kerül erre, mert a Főkormányzó szigorúan tiltja tisztjeinek, hogy odamenjenek, nehogy Randzsit Singh, a maharadzsa rosszallását váltsák ki vele. Érdekes, hogy az angolok, akik más alkalmakkor olyan harcos kiállásúak, meglepően bártortalanok Pendzsab királyával szemben. Azt gyanítom, hogy a himalájai lakosság rovására akarják fenntartani a jó viszonyt. Azt is elmesélte nekem a láma, hogy kifejezett kérésére Archer leadott néhány lövést legújabb típusú lőfegyverével, melynek hatásossága rémülettel töltötte el. Tény, hogy azokkal a tölcséres, köves és kanócos puskákkal szemben, melyekkel a ladaki katonák vannak felszerelve, ez a modern fegyver megsemmisítő fölényben van. De tudni kell, hogy a ladaki hadseregben ezek az öreg, kanócos puskák képviselik a modern harcászat legrettentőbb eszközét. A fegyelmezetlen hordák legtöbbje, melyek itt a királyi hadsereg megtisztelő címét viselik, csak íjakkal tud védekezni, amiből Szangje Puncog arra a következtetésre jut, hogy olyan puskákkal, amilyet Archer is hord a vállán, az angol hatalom legyőzhetetlen. És egyszeriben arról álmodozott, hogy ezzel a fegyverrel egy nap minden betolakodótól meg lehetne védeni az országát. Persze az kellene hozzá, hogy az indiai angolok is így akarják.
Május 26-án igen elégedetten tért haza hat kísérőjével, és meg volt róla győződve, hogy mindent megnézett, amit csak látni kell a föld másik részén, melyet nem tibetiek laknak. Az indiai angol hatalomnak ez a kápráztató bemutatkozása nem hagyta közömbösen. Erősebben érezte, mint valaha, hogy Ladáknak szövetségre kell lépnie az angolokkal, ha élni akarnak, és megszabadulni Pendzsab gyámkodásától. Küldött Lehbe futárral egy levelet a kormánynak, melyben alighanem beszámolt élményeiről, és megerősítette angolbarát politikájában. Ami engem illet, semmi okom a panaszkodásra, mert ez a szabathui utazás igen jól végződött, én láttam elsősorban az előnyét. Mihelyt visszatért, már kezdtük is a munkát, méghozzá olyan buzgalommal, amilyenről csak álmodni lehet.
Négy hónappal később, szeptember végén meglátogatott minket Gerard doktor. Kinawarba jött avval az ürüggyel, hogy a helyi lakosságot a himlő elleni oltáshoz szoktassa, de kihasználta az alkalmat, hogy felkeressen és hosszasan elbeszélgessünk. Ezeket a beszélgetéseket nagyon élveztem, Gerard egy rendkívül rokonszenves férfi, aki úgy érzem, örül, ha a szolgálatomra lehet. Ügyvédként tud fellépni mellettem honfitársaival szemben, akik közül, attól tartok, sokan fel sem tudják fogni, milyen fontos kutatásokat végzek, de még a saját érdeküket sem. Ez szent meggyőződése volt, amit nem győzött elégszer ismételni. Visszatértekor írni akart egy jelentést rólam Szabathuba, hogy felhívja rám a vezetők, és különösképp Delhiben a helytartó, William Fraser figyelmét szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkásságom hasznára. Hát igen, nem lenne rossz, ha magasabb körökben is tudnák, hogy min dolgozom, és mennyi küzdelembe került már eddig is, hogy a tibeti nyelv terén végzett kutatásaimmal előbbre vigyem Keleten a tudományt.
Gerardnak mindent elmondhatok. Én, aki nem vagyok valami közlékeny, megkönnyebbülést érzek, mikor elmondom neki problémáimat. Felhagyhatok azzal az óvatos tartózkodással, ami jellemez. így minden habozás nélkül feltártam előtte, hogy elterveztem, Mongóliába megyek, népem forrásvidékére, ahol az ősmagyarok nomád életüket élhették valamikor. Neki megmondtam, hogy tibeti tanulmányaim, ha hasznára is vannak további kutatómunkámnak, csak egy kitérőt jelentnek az életemben, mert aminek nyomára akartam eredetileg jutni, az ma is éppolyan érvényes, mint amilyen az első nap volt, még akkor is, ha letértem a kitűzött útról, és hosszú időre megálltam itt. Azt hiszem, méltányolta, amit mondok anélkül, hogy pontosan megértette volna, mit várok ettől a Felső-Ázsia-i tartózkodástól. Ez már meghaladta értelmét. Minden jószándéka ellenére sem volt képes felfogni, hogy mi az ami hajt, ami vezérel. Ahhoz már nyilván magyarnak kell lenni, hogy megértse valaki és talán méginkább székelynek.
Két teljes napot töltöttünk együtt. Szeptember 28-án érkezett, de csak 30-a reggelén utazott el, egyébként azt ígérte, hogy visszajövet, előreláthatóan novemberben, megáll még újra nálam. Mégcsak nemrég ment el, és ha rögvest nekiálltam a naplóírásnak, ezt csak azért teszem, hogy egy új fejezetben számoljak be ennek a melegszívű, drága barátnak a látogatásáról remetei magányomban, itt a himalájai erdők alatt, aki egyengetni szeretné az utamat, és ezt olyan meghatóan ki is mutatja.

Kanam, 1828. november 8.

Gerard visszajött hozzám kinawari körútja végén, és folytattuk beszélgetéseinket, ahol szeptember 30-án abbahagytuk. Ott talált hosszú irhabőrköpenyembe burkolózva a kunyhómban, amint ott ültem lámámmal az asztalnál, és nagyban dolgoztunk. Büszkén mutattam neki a magam fabrikálta kandallót, amely alig bocsát ki valami kis füstöt, s így a tél sem tűnik olyan zordnak és ugyanakkor olyan hosszúnak. Beszélt Szangje Puncoggal is, akinek én tolmácsoltam, és kifejtette neki az oltások áldásos hatását. Tanítómesterem meg akarta mutatni, hogy milyen felvilágosult szellem, és beoltatta magát, mondván, hogy nemcsak nem fél tőle, de bízik is a hatásában. Gerard a karjába adta az injekciót, és biztosította róla, hogy hála ennek a jelentéktelen kis szúrásnak, soha nem fog himlőt kapni. Külön kérte rá, hogy csináljon neki propagandát a kanamiak közt, aztán a ladaki lakosság körében is, ha majd visszatér oda. Szangje Puncog, aki orvos is egyben, meg tudja érteni egy ilyen megelőző gyógykezelés jelentőségét, de vajon hogy fogadják majd tanulatlan, babonás honfitársai, kiknek szemében sokkal többet érnek a varázsigék, és a hozzájuk tartozó mágikus szertartás, a legjobb gyógyászati termékeknél is. Sok időnek kell még eltelnie, míg a tibetiek olyan csodálatos gyógyszert látnak majd az oltásban, mint amilyen a valóságban is.
Mivel az orvostudományról folyt a beszélgetés, megvallottam látogatómnak, hogy volt úgy, megbetegedtem, és nem állt rendelkezésemre más gyógyszer, mint az alkohol, hát avval kezeltem magam. Én, aki soha életemben egy pohár bort sem ittam, mikor egy nap szédülés fogott el és nagy láz tört ki rajtam, felkaptam azzal a hitvány törköllyel teli kis flaskát, amit az itt termelt szöllőből készítenek, és egy teli pohárral felhajtottam belőle. Úgy éreztem, mintha főbekólintottak volna. De amikor magamhoz tértem, már sokkal jobban voltam. Nem merném állítani, hogy ez a drasztikus gyógymód hozott helyre, de nekem mégis ilyen érzésem van. Mindenesetre megfogadtam Gerardnak, hogy nem követem el mégegyszer ezt a könnyelműséget, ha úgy hozná, hogy megbetegszem, félnék, hogy a helybeliek még iszákosnak tartanának. Sokat adok rá, hogy a jövőben is egy józan életű, világosfejű ember hírében álljak, aki nem vét a közerkölcs ellen.
Gerard helyeselte elhatározásomat, noha, mint igazi skót, maga sem veti meg a whiskit, és ha alkalom nyílik rá, nem habozik, hogy felhajtson egy pohárral. Ezzel kapcsolatban mesélte, hogy mikor Kennedynél vendégek ülik körül az asztalt, csak a legjobb fajta burgundi meg portói borokat isszák, és az étkezés végén csakúgy durrognak a pezsgősdugók.
Ezt én is tudtam, és mikor Szabathuban voltam, mindig elutasítottam udvariasan, de határozottan, hogy a kapitánynál vacsorázzak. Én nem szeretek visszaélni sem étellel, sem valamilyen alkoholos itallal, ettől én rosszul leszek. Irtózom a túlzásoktól, és ha elém raknak efféle „ínycsiklandó dolgokat", hát egyenesen belebetegszem.
Arra kért, hogy legalább kóstoljam meg a birkahúst, melyet tucatjával látott lenyúzva a monostor éléstárában, és külön megjegyezte, hogy a hús igen egészséges táplálék egy ilyen hideg éghajlatú helyen, mint Kinawar. De csalódást okoztam a válaszommal, mondván, hogy soha nem ettem, azon egyszerű oknál fogva, mivel Zanszkárban, mely egy rendkívül szegény vidék, nem tálaltak fel nekem birkát, de nem éreztem magam rosszabbul. Igaz, mi sem lett volna könnyebb, mint kiszolgálni magam minden fizetség nélkül, és lekanyarítani egy kedvemre való részt. A barátok semmi kivetni valót nem találnának benne, ők is akkor nyesnek le egy darabot, amikor kedvük tartja, mert ebből a húsból annyit fogyaszt mindenki a monostorban, amennyit épp akar. De nekem eszembe sem jut. Beérem a vajas teával és a campával, mint ahogy tanítómesteremnek sincs másra igénye.
„Mindenesetre remélem, kérdezte tőlem Gerard, hogy gyümölcsöt azt eszik, az itt igazán bőven terem." Azt sem! feleltem. Zanszkárban nem volt gyümölcs, hiszen fa sem nőtt. Leszoktam már róla, és annyira nem hiányzik, hogy nem is akarok újra rászokni. Még aszalt barack se kellett, pedig az egy sajátos eledele ennek a vidéknek, és amint mondják, csodálatosan finom az íze. Az ínyencség a hét főbűn egyike, amely ismeretlen a számomra, és nem azért, mert nem akarok tudni róla, hanem mert engem nem csábít. Egész életemben nélkülöznöm kellett, úgyhogy a nélkülözés már elmaradhatatlan társam, és így van jól.
Az evés-ivás témájáról, amely nálam ötödrangú kérdés, a szanszkrit nyelvre tereltük a szót. Már említettem egyszer naplómban, hogy milyen hasznos a szanszkrit nyelv annak, aki a tibeti buddhista civilizáció tanulmányozásába kezd. Noha Gerard nem ismeri ezt a nyelvet, meg akartam ismertetni vele erre vonatkozó gondolataimat. Csakugyan arra gondolok, hogy fel kéne kérni egy angol tisztet vagy egy tudóst, aki jól bírja már Indiának ezt a szent nyelvét, hogy kezdje el a tibeti tanulását is, mert ez a két idióma, bármennyire különböznek, valamiképp érthetőbbé válik annak a számára, aki a Mahayana buddhizmus tanulmányozására adja fejét. Ezt tapasztalom csaknem minden nap. A szanszkrit nyelv jó ismerete nélkül nem lehet tibeti tudományról beszélni. Akik a nyomomban lépnek, azok könnyebben tanulják már meg a tibeti nyelvet, mert rendelkezésükre állnak majd a műveim, és segítik őket ebben. Igen meglepő volna, ha az Indiában élő és dolgozó sok európai közt nem akadna egy jószándékú ember, aki a nyomomba szegődik, és magasra emeli a fáklyát, ha majd én leteszem. Vannak misszionáriusok, akik nem egyszerűen a kurrens nyelv megtanulására törekednek, de a különféle tájszólást, a helyi nyelvjárásokat is el szeretnék sajátítani, mert azt remélik, hogy így inkább a közelébe kerülhetnek azoknak a népcsoportoknak, melyeket a keresztény hitre akarnak áttéríteni. A szerampuri misszionáriusok, akik nemrég úgy rám ijesztettek azzal az elfuserált tibeti szótárral, híresek róla, hogy milyen sok idiómát megtanultak, csak ezért, hogy minél több odavalósinak adhassák kezébe a Bibliát. Hinni szeretném, hogy közelesen akad köztük valaki, aki úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és részesülni akar Szangje Puncog tanításában, amíg csak itt tartózkodik. Én mindenesetre el akartam ezt mondani Gerardnak s megkérni, hogy tolmácsolja szavaimat honfitársainak, főként azoknak, akik tudnak már szanszkritul. Aki rászánja magát, nem fogja megbánni az erőfeszítést, amit ez valóban megkövetel. Igaz, hamar elfoglalhatja majd a helyemet kutatásaim befejeztével, mert nem szándékozom Indiában maradni. Gerardnak tetszett ez az elgondolás, és biztosított róla, hogy hazatérve megtesz mindent az ügy érdekében, sőt lehet, hogy Wilsonhoz fordul, aki maga is szanszkritista, és nyilván módja van egyik vagy másik tanítványát arra buzdítani, hogy váltson fel engem.
Gerard doktor elindult november 7-én, amikor az idő is elromlott. Fekete felhők úsztak át az égen, és vastag hóréteg borította el egész Kinawart. Azt javasoltam neki, hogy várjon néhány napot, míg kiderül újra, de azt vetette ellene, hogy már két hónapja eljött Szabathuból. Bármilyen edzettek is Kennedy gurka ezredének katonái, a téli évszak kezdetén feltétlenül ott kell mellettük lennie. Lekísértem hát a falu végéig. Ott állt a csomagjait vivő embereiből és lovászaiból álló kis csapat élén, és örömmel mutatta nekem az útközben összegyűjtött ásványmintákkal megrakott ládákat. Igaz persze, hogy ezt az érdekes orvost sokkal jobban érdekli a régészet, mint az orvostudomány. „Annyi még a teendő ezen a téren!" jegyezte meg, mintha elnézést akart volna kérni, hogy ennyire a kövek bolondja. Kedvem lett volna azt válaszolni, „Gondolja, hogy az orvostudományban nincs mit felfedezni már?", de visszafogtam magamat, mert már régen észrevettem, hogy az a foglalkozás, amit űz ott a bengáli helyőrségi állomáson, csak a legszükségesebb mértékben köti le figyelmét.
Láttam, amint távolodik, majd a kövér hópelyhek sűrű fátylában nagy gyorsasággal eltűnik ez a kistermetű férfi, aki még nálam is kisebb, és olyan törékenynek látszik, annyira nem katonásnak, de aki a Himalájának ezen a vidékén minden kétséget kizáróan már rangos nevet szerzett magának, mint régész. A lapokban közreadott cikkei, melyeket alkalmam volt elolvasni, döntő fontosságúak Nyugat-Himalája földrajza szempontjából. Számomra persze egy páratlanul értékes, odaadó barát, aki magáévá tette az ügyemet, és mindig kész volt, hogy valami szolgálatot tegyen, s talán az egyetlen ebben a végtelen térségben, aki minden fenntartás nélkül segített szent célom elérésében, aminek százszor is tanújelét adta már.

(Folytatjuk)

2017. október 11., szerda

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (11)

Szabatu, 1827. január 17.

Lőrösi Emlékpark a Mátrában, Tar község szomszédságában
Első, amit megtudtam ideérkezve, az volt, hogy William Moorcroft és expedíciójának nagy része elhalálozott. Egy kalandokban bővelkedő utazással átszelték Afganisztánt, és eljutottak Buharába, ahol Haidar emir meleg fogadtatásban részesítette őket. De visszaúton Indiába tragikus esemény jött közbe hirtelen. Miután elindult egyedül Andhojba, a buharai kánságba, mely már az afgán terület határán van, erős rosszullét fogta el Moorcroftot, és mérgezést lehetett gyanítani, melynek következtében 1825. augusztus 27-én nagy fájdalmak közt kilehelte a lelkét, amikor én Tethában vártam Szangje Puncogra. Két nappal később William Guthrie, az orvos követte, harminchét évesen. George Trebecknek, aki maga is megbetegedett, még sikerült elvonszolnia magát Mázaiig, ahol valószínűleg december 7-én el is hunyt. Huszonhét évet élt. Mir Izzet Ullahot Kabulban érte utol a vég egy hónapra rá, a pontos dátumát nem tudták megmondani. Az egész expedícióból Ghulam Haider Hán tudott ezer nehézség árán elvergődni Indiába, ahová magával hozta a felfedezők jegyzetanyagát és különféle tárgyait. Mélyen lesújt ez a hír. Moorcroft, hogy úgy mondjam, a keresztapám volt. Valóban nagylelkű és eredményes segítséget nyújtott nekem, és nem habozott saját erszényébe nyúlni, hogy elkezdhessem tibeti tanulmányaimat, meg se várva a főhatóság döntését. Neki köszönhetem, hogy a kasmiri úton nem haltam éhen, s ő keltette fel érdeklődésemet a tibeti tudomány iránt. Olyan szerepet játszott az életemben, melyet talán nem is gyanított, annyira természetesnek találta, hogy védőszárnyai alá vegyen, és hogy társának tudjon. Mélyen érző ember volt, akinek bátor lelke és magabiztossága egy országépítő acélos természetére vallott. Az én szememben azoknak az angoloknak volt hű megtestesítője, akik kicsiny szigetüket hatalmas gyarmatbirodalommá növelték, és minden földrészen otthon voltak. Azt hiszem, Moorcroft örökre beírta nevét az aranykönyvbe, ahol Anglia története minden nap egy újabb kis részlettel bővül.
Már nem szóltam volna, hacsak ez a rossz hír jut a fülembe. De ez az év itt Szabatuban valóban elpocséklódott. Múlt hónap vagyis ideérkezésem óta igyekszem jó arcot vágni hozzá, és mindent elkövetek, hogy közömbösnek látsszak mindazzal szemben, ami történik velem, de azt hiszem, nagyon rosszul sikerül. Kennedy kapitány, Nicolson hadnagy, a szárnysegédje, valamint Gerard doktor is olyan melegen fogadtak, ahogy csak egy barátot lehet, és mondhatom, nagyon jólesett. Sajnos, ez a kissé már erőltetett szívélyesség mögött először is az húzódott, hogy eltakarják előttem a nem éppen csábító valóságot. De végül is le kellett leplezniük magukat, közölniük kellett velem, hogy az indiai angol hatóságok nem tartják többé szükségesnek, hogy anyagi támogatásban részesítsenek, mivel a Szerampurban készített szótár teljes mértékben megfelel nekik. Csakugyan, mire lenne jó két tibeti szótár, mikor az egyik is bőven megteszi? Mindegyikük sajnálatát fejezi ki, de senki nem tehet semmit a Fő-kormányzó döntése ellen. Benne vagyok a pácban. Tény, hogy egy egész kis könyvtárat hoztam magammal Phuktalból, lesznek is irigyeim miatta, és esetleg eladhatom jó pénzért egy gyűjtőnek, aki keleti kéziratokra vadászik, de ezzel a pénzzel nem megyek messzire a legjobb esetben se, főként nem Mongóliáig, ami változatlanul a célom. Igaz, nem költöttem el az egész pénzt, amit az angoloktól kaptam és mert nem tudtam teljesíteni, amiért fizettek, kutya kötelességemnek érzem, hogy visszafizessem nekik a megmaradt százötven rúpiát. Ebben nem alkuszom. A becsületem múlik rajta!
Wilson kérésére Kennedy megmutatott nekem kilenc találomra kiválasztott szót abból a szerampuri szótárból. Meglepett ez a választás, mégha tiszta véletlen is volt, mivel öt tévedést fedeztem fel köztük. Öt a kilencből, ez valóban sok már kicsit. Nem merem azt hinni, hogy ez az arány vonatkozik az egészre. Ez egy totál elhibázott munkát feltételezne, vagyis amely teljesen használhatatlan. Hogy tudtak a szerzők egy ilyen összehányt munkát kiadni a kezükből? Megvallom, nemigen értem. A végére akarok járni, látnom kell ezt a szótárt, amely annyi nyugtalanságot okoz.
Felkerestem ez ügyben Kennedyt. Persze semmit nem konyít a tibeti nyelvhez, és őmaga még csak nem is látta azoknak a szerampuri baptistáknak a szótárát. De megnyugtat, mikor elmondja, hogy Lord Amherst egyik legközelebbi munkatársa, egy bizonyos Andrew Stirling, hamarosan ellátogat ide nem messze, a szép fekvésű Szimlá-ra, ahol az ő villája is van. Szimla csak valamilyen hagyományos nevet őrző hely, alig egy tanyányi, melynek néhány háza szétszórtan bújik meg a hegyoldali erdőben, úgy ezer méterre Szabatu fölött, a környék minden ösvényétől félreeső zugban. De az éghajlat, ahogy hírlik, nagyon kellemes, noha a monszuneső patakokban ömlik a nyári hónapokban. Vendéglátóm nemrég építtetett ott egy nyaralót, ami nem kerül kevésbe, mert a szükséges anyagot úgy kell felhozatni, jelenleg nem vezet arra semmiféle út. El van bűvölve tőle, ahogy mondja. Oda hívja meg a barátait, és már nekem is ajánlotta, hogy menjek, nézzem meg. Természetesen sietett tájékoztatni felfedezéséről azokat a civil- és katonakollégákat, akik szenvednek a Gangesz és a ben-gáli síkság kánikulai melegétől. Megcsillogtatta előttük a lehetőségét, hogy ők is követhetik a példáját, amennyiben hajlandók megfizetni, amibe kerül. Ezen a festői tájon épp elég a hely hozzá, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaság minden magas funkcionáriusa kényelmesen ellakjon ott. A szóbeszéd hamar eljutott egész a Főkormányzóságig. Lord Amherst, akit ez a rettenetes kalkuttai éghajlat jóformán leterít, az elsők közt kapott a kedvező alkalmon, hogy helyrehozza egészségét a Himalája e felső régiójában, két időszak között, melyet a Gangesz deltájának idegesítő nedves melegében kell eltöltenie, amelyben tapad minden ruha az emberre. Ezért döntött úgy, hogy odaküldi magántitkárságának a vezetőjét, ezt a Mr. Stirlinget, akiről Kennedy beszélt nekem, hogy nézzen körül jobban ezen a helyen. Még az is lehet, hogy maga is odamegy, ha Stirling ezt tanácsolja. Persze Kennedy számára nagy megtiszteltetés lenne, ha otthonában fogadhatná Őexellenciáját, részemre pedig nem remélt szerencse, hogy bemutatnak neki. Ki tudja, nem sül-e ki valami jó ebből a szabályszerű ismerkedésből az én problémámra is? Nem tilos álmodozni.
Erre az egyszerre csábító és izgalmas lehetőségre várva, Kennedy kapitány, akit határozottan igaz barátomnak tekintek, küldött Wilsonnak egy levelet, melyben rólam beszél, és segíteni próbál. Velem is elolvastatta, mert biztos akart lenni, hogy minden szavát helyeslem. Csak örülhetek neki, hogy egy ilyen barátra tettem szert, aki nyilvánvaló, ki kíván húzni a csávából. Először is kihangsúlyozta tökéletes tibeti nyelvtudásomat, valamint, hogy a tibeti irodalom és civilizáció kiváló ismerője vagyok. Kitért rá, hogy nagyszámú olyan kézirat és falenyomat van tulajdonomban, melyekből valószínűleg egyetlen példány lelhető csak fel jelenleg egész Indiában, és ami az Ázsiai Társaság kötelességévé teszi, hogy felfigyeljen személyemre, figyelemmel kísérje munkásságomat. De külön említést tesz arról is, hogy mennyi tévedést fedeztem fel a Szerampurban kiadott szótár egy rövid kivonatában, melyet megküldött nekem, hogy ezzel is sugallja Wilsonnak és a kalkuttai hatóságoknak, hogy ne vonják meg tőlem a támogatást készülő szótáram befejeztéig. Szóval mindent elkövetett, hogy megértesse a legfelsőbb körökkel, milyen fontos érdek fűződik hozzá, hogy ne hagyjanak a pácban, mikor hamarosan siker koronázza már erőfeszítéseimet. Vajon meghallgatásra talál-e? Hiszek annyira az isteni gondviselésben, hogy még remélni tudjam.

Szabatu, 1827. január 18.

Mivel időközben megtudtam, hogy a posta, melynek ma kellett volna elmennie, holnap megy csak el, úgy határoztam az előbb, hogy írok Kennedynek, és közlöm vele, hol tartok a munkában, hogy csatolja ezt is a tegnapi leveléhez. így tudni fogja pontosan ez a Wilson, mit sikerült megvalósítanom mostanáig, és jobban megítélheti, milyen haszonnal járhat, ha segítenek még egy ideig.
Noha viszolygok tőle, hogy valami rosszat mondjak lámámról, de mégha rágalmazással vádolnak is meg, elengedhetetlennek érzem rámutatni, hogy ha késésben vagyok a szótár megszerkesztésével, ez csak annak tulajdonítható, hogy Szangje Puncog hónapokra magamra hagyott, noha megígérte, hogy visszajön hamar, meg annak is, hogy amikor Phuktalban együtt voltunk, minden ürügyet felhasznált, hogy lépten-nyomon faképnél hagyjon. Meg kell értenie Wilsonnak, aki maga is az indiai nyelvek kutatója, és egy szanszkrit szótár szerzője, hogy egy tibeti szótár szerkesztése minden segítség nélkül, valóságos kihívás. Képtelen vagyok elvégezni ezt a feladatot másképp, csak ha a láma hajlandó elmagyarázni, amit sokszor hosszan és számos körülírással tesz, az összes szó értelmét, amit csak összegyűjtöttem. És már csaknem a húszezrediknél tartok! Még így is tudni kell, hogy egy-egy kifejezésnek több értelme is lehet, attól függően, hogy hol állnak a mondatban, vagyis milyen szövegkörnyezetben. Tudományos felkészültsége, és nagy intelligenciája ellenére tanítómesteremnek nem mindig sikerül elég világos magyarázatot adni, hogy meg tudjam találni anyanyelvemen az egyes szavak megfelelőjét. Aztán ha megtaláltam, még le kell fordítanom a magyar kifejezést latinra, sőt angolra, feltéve, hogy képes vagyok rá. Persze mindez időt és türelmet igényel, de elsősorban egy állandó, szoros együttműködést. Azokon a napokon és hetekben, amikor Szangje Puncog valamilyen okból távol van, semmittevésre vagyok kárhoztatva, és minden haszon nélkül ütöm el a drága időt. Kijelenthetem őszintén, hogy phuktali tartózkodásom nem volt egyéb, mint a nekem juttatott pénz és időm teljes elpocsékolása.
Szerencsére, a klasszikus tibeti nyelv nyelvtanának a tanulmányozásában nagy segítségemre voltak azok a szakkönyvek, melyeket Zanglában és Phuktalban szereztem. Bátran állíthatom hát, hogy ismerem minden csínját-bínját ennek az idiomának és képesnek érzem magam, hogy jegyzeteim alapján összegyűjtsem őket egy oktatási céllal készülő műben. Mihelyt biztosítanak arról, hogy kiadásának semmi akadálya, már szállítom is a kéziratát.
Ami a szótárt illeti, az ahogy már említettem, talán huszonötezer szót is tartalmaz majd, mert a tibeti irodalmi nyelv nagyon gazdag, és tele van árnyalatokkal, melyek egyikét-másikát nem is tudja érzékelni egy európai. Amikor belekezdtem ebbe a munkába, nem képzeltem még, hogy ilyen terjedelmes lesz. Mivel a tibeti világ ismeretlen volt előttem, nem sejtettem, hogy a magas kultúrától és annak finomságaitól nyilvánvalóan távol élő himalájai nép, monostori elitjén át jut el az érzékeny látás legmagasabb fokára. Már az első időtől kezdve, amikor az volt a főgondom, hogy megfejtsem ennek a nyelvnek a titkait, igen meglepett a filozófiai, teológiai és metafizikai irodalom bősége, mely egész könyvtárakat tölt meg. Biztos persze, hogy csak kevesen tudják olvasni, megérteni ezeket, vagy még inkább hozzájuk fűzni valami megjegyzést, de mint mindenütt máshol a világon, csak az a néhány szerzetes és remete, aki teljesen átadja magát az elmélkedésnek, viszi előre egyidejűleg a gondolkodást és nyelvi kifejeződését. Egy szó, mint száz, a klasszikus tibeti nyelv egy meglepő elméleti kultúra hordozója, melynek finom észjárása, mélysége és kifejező ereje messze nincs összhangban ezekkel a nyomorúságban, szutyokban élő emberekkel, akikkel Ladak ösvényein találkozik az ember. Akkor bírtam igazán véleményt alkotni minderről, amikor el tudtam már olvasni a tanulmányokat, melyeket Szangje Puncog, majd Tsultrim Gjaco és Kundga Csöleg írt külön az én részemre bizonyos filozófiai kérdésekről. Noha igyekeztek, hogy feltett kérdéseimre válaszolva egyszerűen fejezzék ki magukat, ezek a tiszteletreméltó teológusok, ki-ki a maga módján, azért bizonyságot tesznek képességükről, ahogy a legnehezebb elvont fogalmakat kezelik, és ahogy gazdag nyelvükkel bánni tudnak. Én, aki protestáns hittudományi tanulmányaimat majdnem a doktorátusig folytattam, és aki ily módon összehasonlítást tudok tenni a honi és a tibeti gondolkodók között, csak csodálni tudom ezeknek a tudós lámáknak a mesteri technikáját. Ez már a magas művészet.
Betörésem a buddhista vallásfilozófusok nyakatekert nyelvezetébe arra a megállapításra vitt, hogy a tibeti nyelv szavai többnyire a pali vagy a szanszkrit kifejezések átvételéből származnak. Ez az átvétel általában igen ügyes technikával megy végbe, mert nem annyira az eredeti szó lefordítása teljesen a célja, mint inkább a buddhista irodalom sajátos szövegkörnyezetében adni vissza az értelmét. De mivel olyan szavakról van szó, melyek a legárnyalatosabb, a legelvontabb fogalmakat fejezik ki, csak nagyon nehezen érti meg az ember, ha nem konyít valamicskét a szanszkrithoz, így kénytelen-kelletlen bele kellett kóstolnom ebbe a nyelvbe is, nem annyira a nyelvtanába, mint inkább az alaktanba, hogy megbarátkozzak a buddhista szentírást tartalmazó tankönyvekben meglehetősen sűrűn előforduló szavakkal. Ez annál is szükségesebb volt a számomra, mert a tibeti filozofikus gondolkodás bőven merít a tantrizmusból, a hinduista vallás rendkívül bonyolult elmélkedéseiből, amely hatással volt a kései hinduizmusra. Pillanatnyilag egy kevéske tudással is beérem, és nem állíthatnám, hogy tanulom ezt a nyelvet. De változatlanul áll azért, hogy később még ki kell majd szélesítenem, el kell mélyítenem elemi ismereteimet, ha csakugyan végére akarok járni kutatómunkámnak. Tulajdonképp maga Szangje Puncog sem ismeri a szanszkritot. Ő se tudna írni az indiai panditok tudós nyelvjárásában, de ismeri viszont a buddhista doktrína sajátos kifejezéseit. Sajnos, amikor magyarázza a nekik megfelelő tibeti szavakat, nem jutok vele előbbre, ha nincs némi gyakorlatom benne. Szóval egyre inkább az az érzésem, hogy a szanszkrit tanulása elkerülhetetlenül szükséges. Ezzel töltöm majd ki a szabad időmet, amit tanítómesterem, úgy látszik, mindenképp biztosítani akar nekem, noha én egyáltalán nem vágyok rá.

Szabatu, 1827. május 10.

Most is telnek egymásután a hónapok, és még mindig nem tudom, mi lesz velem. Olyan gyötrelem emészt, hogy már a kétségbeeséssel határos. Ha nem érem el, hogy folyósítsák továbbra is a havidíjamat, ha a láma megvonja tőlem a segítségét, vagy ha nem találok helyette egy másikat, aki pótolni tudja, minden összeomlik. Képtelen vagyok haladni a munkámban, és amit irtózatos erőfeszítések árán magam mögött tudok már, nem szolgál semmire. Nemcsak hogy nem készülök el azokkal a művekkel, melyekre megbízást kaptam, de olyan helyzet áll elő, hogy folytatni se tudom majd az utam Felső-Ázsiába, népem bölcsőhelye felé. így megeshet egyik pillanatról a másikra, hogy zsákutcában találom magam, mint egy csapdába esett állat. Még annyi pénzem se marad, hogy visszatérjek Európába, feltéve, hogy ilyen kívánalmam támad. Átkozom azt a fabatkát sem érő tibeti szógyűjteményt, melyet tudtom nélkül adtak ki a szerampuri baptisták, és amelynek a megjelenése kérdésessé teszi sietősen kigondolt szép terveimet. Megvallom, sokért nem adnám, ha kézbevehetném, mérlegelhetném, felbecsülhetném ezt a munkát, mintahogy megnézi magának az ember az ellenfelét, mielőtt megtámadja. Azt a néhány szót, melyet elküldték nekem, hogy véleményt mondjak róluk, igencsak közepesnek találtam, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész munka olyan legyen, amilyent ez a minta mutat. Az egészet kéne látnom, hogy összehasonlítsam megoldásait az enyéimmel. Sajnos, nem sietnek elküldeni egy példányt, mintha ürügyül akarnák felhasználni ellenem. Óh, de keserves ilyen hosszú ideig bizonytalanságban!
Valahogy mégis visszaköltözött belém a remény, amikor múlt április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Két nappal korábban Kennedy már jelezte a Főkormányzó érkezését Szimlába, és megparancsolta, hogy készüljek, mert felmegyünk hozzá másnap kora reggel. Mosollyal a száján, kicsit úgy felülről, azt mondta, hogy legyek meggyőződve, nem akármilyen szerencsém van. Elintézi, hogy bemutatkozhassak annak a férfinek, akitől végül is minden függ. Ragyogóan szép, himalájai cédruserdőkön át másztunk fel a hatalmas fák közt, melyeket itt déodárnak hívnak, jóformán ember nem látta utakon, egy gyermekkorom tündérmeséire emlékeztető, gigantikus, elbűvölő környezetben. Szimlában aztán megértettem, hogy mi vonzotta ide Kennedyt, erre a kivételesen szép tájra, és hogy miért szeretett úgy bele több kollégája is, hogy villákat építtessenek maguknak ők is tenger pénzért, miközben jól tudták, hogy mindössze néhány hétig lakhatnak itt egy évben. De főként a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös időjárás az, mely vitathatatlanul paradicsommá változtatja ezt a vidéket az angolok szemében, akik az indiai síkságok párás melegében kénytelenek szenvedni. így azon sem lepődök meg már, hogy miért hagyta ott a Főkormányzó minden habozás nélkül kalkuttai meg barrakpuri palotáit, és szelt át egy fél kontinenset, hogy helyben élvezze a brit szigetek időjárásával csaknem azonos éghajlatot, és gyönyörködjön a felhős égboltban, az esőmosta tájban, ahol egyszeriben úgy érezheti magát, mintha otthon lenne. Azt hallottam, hogy Stirling elragadtatott képet festett neki róla, és arra ösztönözte, hogy személyesen győződjék meg, milyen hasznos volna, ha valami magaslati gyógyhelyfélét létesítenének itt. Mihelyt odaérkezett, Lord Amherst, aki nagyon rosszul viselte a nyomasztó kalkuttai hőséget, máris osztozott magántitkára lelkesedésében. Együtt járták a hegyoldalt, ahová egy-kettőre házakat lehetne építeni, és azt hiszem, nekem se ártott, hogy Okegyelmessége így felbuzdult arra a gondolatra, hogy a fennhatósága alá tartozó területnek ezen a pontján keres majd felüdülést, amilyen gyakran csak tud. Találkoztam is vele egy délelőtt, pontosabban április elsején, azután, hogy egy rövid megbeszélése volt Kennedyvel. Bevezettek villájának egy termébe, amely pillanatnyilag a kormányzói rezidencia is, és Kennedy úgy mutatott be a vendéglátójának, „mint az egyetlen embert a világból, aki beszéli a tibeti nyelvet." Lord Amherst feltett nekem néhány kérdést, melyekre igyekeztem rossz angolságommal röviden válaszolni, aztán mert látta Kennedy a zavaromat, ő vette át nagy okosan a szót, dicsérte, hogy milyen komoly munkát végzek, és biztosan állította, hogy a szótár, amelyen dolgozom, nélkülözhetetlen Indiának, egyszóval pótolhatatlan, amivel diplomatikusan azt fejezte ki, hogy a Szerampurban kiadott szótárt úgy kell tekinteni, mintha nem is létezne. Meglepődtem, hogy milyen jártas a Kormányzó a kérdésben, amely meglehetősen másodlagos a ráháruló politikai és katonai feladatok mellett. De valamivel később megtudtam, hogy Kennedy volt az, aki megegyezett titokban Stirlinggel, és tájékoztatta őt. Lord Amherst nem hozott nyomban döntést az ügyemben, legalábbis én így tudom. De mindenesetre remélem, hogy nem feledkezik meg rólam, amiben Kennedyre számítok, hogy felfrissítse az emlékezetét.
Másnap lementem Szabathuba, és hosszan töprengtem rajta, hogy tudnék kikeveredni ebből a zsákutcából, ahová az események folytán sodródtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben a Kormányzó kezében a sorsom. Amíg nem születik meg a döntése, addig semmi értelmeset nem tehetek. Bele kell nyugodnom a további várakozásba, de legalább azzal a meggyőződéssel, hogyha Lord Amherst kimond egyszer valamit, azon a Jóisten se változtathat, akármit is dönt.
Az órák, a napok újra egyhangúan telnek. Tétlenül ülök, mozdulatlanságra kárhoztatva várom, hogy mit határoz a sors. Mikor abbahagyom a hiábavaló háborgást az idő múlása miatt, mely úgy folyik el könyörtelenül, mint az ember ujjai közt a homok, megesik, hogy elfog hirtelen a nosztalgia, és visszagondolok a szülőföldemre. Magam előtt látom újra Erdély szelíd és visszafogottabb tájait, hegyeinek és völgyeinek harmonikus hajlatát, a városokat és falvakat, a föléjük nyúló hegyes templomtornyokat, az út mentén vonuló vaskos, törpe házakat. Megelevenedik Székelyföld, kis hazám a Kárpátok csücskében, és főként a falum, Kőrös, melynek a nevét viselem. Háromszék vármegye déli részén az utolsó a hegyek sorfala előtt, és ez már a határ. Igen, ez egy sajátosan székely falu, benne csupa faház, tágas tornáccal, elől magas, faragott kapuval. Alig háromszáz lelket számláló lakossága egytől egyig a magyar nyelvet beszéli, és protestáns vallású. Viszontlátom apámat, aki szántóvető és egyben katona, mint minden férfiember ezen a vidéken, a községi tanács tagja és altiszt a határőrségnél. Afféle helyi nagyság, aki büszke ezekre a felelősséggel járó posztokra, melyeket rendületlenül ellát. Hányszor láttam, amint magára ölti az uniformisát, és indul, puskával a vállán, őrségbe a Kárpátokba, hogy egy hágóról lessen a román vidékre, a török birodalomra. Látom újra anyámat, amint végzi a házimunkát vagy dolgozik a földeken, miközben beszél a kicsinyeihez. Látom vasárnap legszebb öltözetében, ahogy megy a falusi templomba, az istentiszteletre, és énekli fejhangon a zsoltárokat, melyekre a pap szólítja. Soha nem megy ki az emlékezetemből karcsú termete, amilyennek utoljára is láttam, mikor odahagytam Kőröst, hogy aztán ne térjek többé vissza. Hiába tudom, hogy éppúgy mint apám, esztendők óta nincs már az élők sorában, nekem úgy tűnik, mintha most is ott ülnének azon a minden székely porta előtt álló hosszú falócán, és még mindig várnának. De felbukkan hőn szeretett tanítóm, Dulló Zsigmond is, aki felfedezte bennem a tudásvágyat, látta bennem a kitartást, és egy nap azzal állt elő, hogy latinra szeretne tanítani, pedig akkorácska voltam csak, mikor a többi gyerek még olvasni se igen tud folyékonyán. Elsősorban neki köszönhetem, ha tökéletesen ismerem ezt a nyelvet, mely szinte a második anyanyelvem lett. Látom újra utódját, Nádasdi Mihályt, aki mesterien értett hozzá, hogy ne lankadjon lázas tanulásom, és aki oly nagy hévvel győzködte a szüléimet, hogy küldjenek kollégiumba, hogy végül is beadták a derekukat, és meghajoltak az érvei előtt. Igen, kétségtelenül az ő érdeme, hogy a nagyenyedi kollégiumba kerültem, ahonnét a székely kálvinista egyház legtöbb papja kikerül. Apám több évig habozott, hogy megváljon-e az ingyen munkaerőtől, aminek számítottam a szemében. Noha úgyamennyire tanult ember volt, nem értette, miért csábít engem úgy a latin, ez a holt nyelv, melyet főként a katolikus papoknak kell tudni, mert a protestáns szertartásokon nincs semmi szerepe. Dullónak és Nádasdinak mégis sikerült, hogy elismertesse, milyen dicsőséget jelentene az egész családnak, ha egy papi ember is közébük tartozna. Végül is belenyugodtak a szüleim, hogy elválunk egymástól, persze azzal a titkos reménységgel, hogy visszajövök majd a faluba és én vezetem a parókiát. 1799-ben, röviddel Szent Mihály napja előtt keltünk útra apámmal, hogy Brassón és Fogarason át Nagyenyedre menjünk, mely az erdélyi magyar kultúra erős bástyája attól kezdve, hogy idetelepítették a híres, protestáns kollégiumot, melyet Bethlen Gábor fejedelem alapított Gyulafehérváron. Ez volt első nagy utazásom, ez a több mint kétszáz kilométer, melyet gyalogosan tettünk meg, igaz, olykor egy kis lóhúzta- vagy ökrösszekéren, ha épp egy olyan paraszttal találkoztunk, aki hagyta, hogy felkapaszkodjunk rá. És egyszeriben felfedeztem a tízéves gyerek szemével az Erdélyi Fejedelemséget, melynek én is egy lakója vagyok, és amelyből mostanáig csak az én kis falumat láttam.
Nagyenyed nem akármilyen hatást gyakorolt rám. Négyezer lakosával egy hatalmas városnak tűnt nekem, de amin legjobban megakadt a szemem, ez a sokszínű lakosság volt. Míg Kőrösön csak székelyek élnek, akik mindnyájan magyar ajkúak, addig itt románok, németek, zsidók, örmények és cigányok is. Amikor először mentem ki a pénteki piacra, egy nagy térre, az öltözetek, a beszéd, a szokások és a különféle embertípusok színes egyvelege ráébresztettek a valóságra, amiről eddig gyakorlatilag mit sem tudtam, vagyis hogy Erdélyt különböző fajú, és nem egyszerűen különféle, de ellentétes meggyőződésű emberek népesítik be, akik úgy mennek el egymás mellett, mintha ott se lenne a másik, és úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanabba a közösségbe tartoznának, mivel mindegyik csoport idegennek érzi magát a mellette élővel. Ezekhez a származási különbségekhez járulnak még a vallási különbségek, melyek valami fatális erővel áthághatatlan gátakat emelnek köztük. A románok ortodoxok, a németek evangélikusok, a magyarok katolikusok, kálvinisták vagy unitáriusok voltak, a zsidók meg persze izraeliták. Ki-ki a maga nyelvén beszélt, és a maga felekezetének a templomába járt, mit sem törődve, hogy melyik nyelvet beszéli, melyik egyházhoz tartozik a szomszédja, hacsaknem azért, hogy hangot adjon megvetésének. így megdöbbenésemre, 1799 őszén úgy tűnt nekem hazám, mint valami kis Bábel tornya. Ekkor határoztam el, hogy megtanulok románul, minthogy a német amúgyis a kötelező anyag része volt II. József uralkodása óta, aki az „elnémetesítő" nevet kapta emiatt. Jó latin tudásom, amellett, hogy kellemesen meglepte a tanáraimat, azzal az előnnyel járt, hogy jócskán megkönnyítette annak a nyelvnek a tanulását, mely olyan benyomást keltett, mint amelynek a számos, idegenből átvett jövevény szó és szerkezeti elem miatt felbomlott az egysége, és bizonyos fokig elfajult. Hamarosan már elég jól beszéltem, és kerestem az alkalmat, hogy valahányszor kimentem a városba, vagy elmentem vidékre, minél többet gyakoroljam. A kollégiumban, ezzel szemben, csak magyarok és többnyire székelyek tanultak, lévén ez egy kálvinista intézmény. Románul senki nem beszélt, az egyetlen idegen nyelv, amelyet valamicskét még hallani lehetett, ez a német volt.
Mihelyt lezajlott az ünnepélyes bemutatkozás a kollégium igazgatójánál, apám hazaindult, de még egy vasat se hagyott nálam, csupán megígérte, hogy küld időnként egy kis kalácsot, ami majd változatosabbá teszi a mindennapi kosztomat. Sok szerencsét kívánt, ez volt minden, és Isten áldását kérte rám. Néztem kicsit utána, amint katonás léptekkel távolodik az úton. Soha többé nem láttam viszont. Ami az ígért kalácsot illeti, meg is kaptam kétszer egy évben, de mivel pénzem nem volt, áruba bocsátottam kis szeletenként azok a társaim közt, akiket csábított az ínyencség. Egyébként a kollégiumi díjat csak úgy tudtam kifizetni, hogy részt vettem a házi munkákban. Söpörtem az udvart, lemostam az ablakokat, felraktam a tűzifát és én gyújtottam be, a szemétlerakóba vittem a hulladékot, de mindez nem akadályozott meg a tanulásban, a feladatok megírásában, meg hogy elég jó tanuló váljék belőlem. Igaz, feláldoztam a szabad időmet, de soha nem vonzott a játék, amit afféle elvesztegetett időnek tartottam, úgyhogy a hiánya, ami olyan leverősen hat másokra, engem közönyösen hagyott. Aztán idővel feljebb léptem a ranglétrán. A raktárból, a szerszámos kamrából a könyvtárba kerültem, és meg kell mondanom, ez sokkal inkább az ínyemre volt. Nem azért, mert ez nem igényelt olyan fizikai erőfeszítést, hanem mert lehetőség nyílt, hogy felfedezzem azt a temérdek kincset, melyet a kollégiumnak ez a részlege rejtett magában. Alighanem a rendezésre váró könyvhalmaz okozta izgalom közepén kezdtem érezni az elhivatottságot, és fogott el valami olthatatlan vágy, hogy felkerekedjek, és a távoli Ázsiában leljem meg a magyarok bölcsőhelyét. Hány órán át álmodoztam erről a nagy utazásról, melynek neki kell vágnom, ha egyszer célhoz akarok érni. Kínzó éhség kerített hatalmába, hogy minél több ismeret birtokába jussak. Minden könyvet el szerettem volna olvasni, ami csak a kezembe került, és csakugyan százával faltam őket, főként amelyek a Kelet elbűvölő világába vezettek. Történelmet, földrajzot, útleírásokat, beszámolókat, mindent-mindent el akartam raktározni a fejemben. Aludni sem engedtek már. Tanáraim, és az egész könyvtár hiába perlekedett velem miatta, osztálytársaim hiába nevettek ki érte, nem értve ezt a nagy fellángolást, én csak ezek a lenyűgöző olvasmányok közt éreztem jól magam, melyekben káprázatos erővel tárult elém az a távoli világ, ahová úgy éreztem, el kell feltételenül jutnom. Hány éves is voltam akkor? Talán tizennégy vagy tizenöt lehettem. Legfeljebb. Eljött a nagy fordulat ideje, a visszavonhatatlan elhatározás, hogy mihelyt módom lesz rá, útnak indulok, és minél gyorsabban.
De mégis vagy húsz év is beletelt, míg útra kelhettem. Az a végtelen szegénység, amelyben éltem, csak az egyik ok volt, a másik az, hogy engem azért küldtek Nagyenyedre, hogy idővel pap váljon belőlem, nem pedig világcsavargó. Nem az volt a gondja iskolámnak, hogy felfedezőket képezzen, hanem hogy kinevelje azokat, akik majd egyházunk papságát alkotják. Valóságos lelki dráma volt ez a számomra, melyet első ízben vallók meg itt, hisz ez a napló, legalábbis én azt hiszem, nem kap nyilvánosságot életemben. Szó se lehetett róla, hogy akár osztálytársaim, akár tanáraim előtt felfedjem titkomat. Meg kellett hát játszanom a jó tanulót, akinek minden álma, hogy magára öltse egyszer a papi palástot, tudva közben, hogy adott pillanatban nem élek vele, mert csak így őrizhetem meg a szabadságom. Ez a dráma még kiéleződött, amikor felmerült, hogy hittudományi tanulmányaim befejezésére egy külföldi egyetemre küldenek. Semmi hajlamot nem éreztem rá, hogy továbbra is késleltessem indulásomat, de azzal is tisztában voltam, hogy az a néhány év alatt, amit ott töltök egyetemi környezetben, jobban felkészülhetek a nagy utazásra. Ebben az időszakban az osztrák hivatalok, amelyektől mi is függtünk, mint az Erdélyi Fejedelem alattvalói, márpedig ez a Habsburg császár volt, nem szívesen adtak útlevelet a „disszidens" diákoknak, ahogy hívták azokat, akik külföldi egyetemeken kívántak tanulni. Gyanakodtak ránk, és nem is ok nélkül, hogy holmi felforgató eszmékkel „megfertőzve" térünk majd haza, ami legfőképp nincs ínyére Metternich kancellárnak. Minket diákokat kétszeresen gyanúsnak tartanak, akiknek nem sok kell hozzá, hogy fellázadjanak, és mint magyarokat, szenvedélyes nacionalistának, míg mint protestánsokat, vagyis rebelliseket, nyakas kálvinistáknak, akik nem hajlandók visszatérni „az ő római katolikus és apostoli anyaszentegyházuk" kebelébe. Hogy hivatalosan engedélyezzék a birodalom elhagyását, megfelelő ajánlásokkal kellett hát rendelkeznem, elsősorban az erdélyi kálvinista egyház főkonszisztóriumáéval. Nos, a konszisztórium nem egyezett bele egy diák külföldre küldésébe, csak miután fogadta őt a püspök, és esküt tett előtte, hogy hazatértekor a papi pályára lép. Át kellett hát esni ezeken a kínos dolgokon, különben irgalmatlanul visszautasították neki a nélkülözhetetlen császári és királyi útlevelet. Mit tehettem volna? Természetemnél fogva mindig ellene voltam a kompromisszumoknak, és még ennél is inkább a megalkuvásnak. Szívből utálom korlátozni szabad gondolkodásomat, titkolózni, hazudozni. Úgy érzem, önmagunkat alázzuk meg ezekkel, hogy folt esik a becsületünkön, amit aztán nem könnyű lemosni, sőt gyakran kitörölhetetlen nyomot hagy. Elképzelhető, hogy milyen nehéz pillanatokat éltem át. Lázadoztam ellene, hogy tudatosan be kell csapnom ezt a derék egyházi férfiút, azt az embert, aki maradéktalanul bízik bennem, amikor abban a hitben ringatom, hogy mihelyt befejezem tanulmányaimat, sietve elfoglalom helyem egy parókián, noha jóelőre tudom már, hogy nem lesz belőle semmi. Azt hiszem, soha nem szánom rá magam erre a hamis esküre, ha a kollégium igazgatója nem úgy dönt, hogy a tanári testület kedvező véleményezése alapján ösztöndíjban részesít. 1815. július elsején, 10 órakor tettem le ezt a hamis esküt. Ekkor jelentettem ki ünnepélyesen a nagyenyedi református püspök, Abats János előtt, egyenest a szemébe mondva, hogy németországi tanulmányaim befejeztével feltétlenül hazatérek, hogy ellássam papi funkciómat, melynek végzésével megbíznak. Szemrebbenés nélkül ígértem meg mindezt, azon a biztos hangon, mely a jó lelkiismeret ismérve, noha soha nem voltam jobban eltökélve, hogy csak azért térek vissza Erdélybe, hogy nyomban utána elinduljak az ázsiai sztyeppék felé. Még ma is, tizenkét évvel később, pirosság önti el az arcomat, mialatt papírra vetem ezt a vallomást. Fájó érzés tölt el, hogy idejutottam, de mi mást tehettem volna, hogy eleget tegyek igazi küldetésemnek, mellyel Isten bízott meg jókorán, mikor leküzdhetetlen vágyat oltott belém a távoli tájak iránt, ahol az a nép született, melyből én is fogantam. Mikor eldöntöttem, hogy felkeresem népem, a magyarok bölcsőhelyét, minden áldozatra készen álltam, de azt azért nem képzeltem, hogy a becsületemet is fel kell áldoznom. S elhatározásom azonban olyan erős volt, hogy mégis beadtam a derekam, pedig már az esküszegés puszta gondolatára is háborgott a lelkem. Ugyan mi vitt rá ilyen ellenállhatatlanul, hogy szinte akaratom ellenére megtagadjam elveimet? Ebben is az Isten kezét látom, mert mindig is abban a hitben éltem, hogy az ő akaratából vagyok az, aki vagyok, és vágyók rá, hogy tűzön-vízen át megvalósítsam terveimet. Alázatos szívvel vetem neki alá magam.
Útlevelemmel a zsebemben, gyalogosan indultam el, ahogy ezt már szoktam, Erdélyországból Göttingenbe. Természetesen az egyetem protestáns teológia szakára iratkoztam be, de főként a keleti nyelvekről és civilizációkról tartott előadásokat látogattam, és így kezdtem el tanulni az arabot, egy kevés oszmanli törököt, és még valamicske perzsát is. Eljártam Blumenbach professzor, a neves fiziológus óráira, melyeket a fiziológia és az összehasonlító anatómia tárgyköréből adott elő nekünk. A germanista Benecke vezetett be minket az angol nyelv elemi ismereteibe, és ezt egészítette ki óráin az olasz–német Johann Dominik Rorillo, a művésztörténet tanára. Barátaimmal ellátogattunk egy a Forradalom idején Párizsból emigrált idős úriasszony szalonjába, hogy gyakoroljuk magunkat a franciában. Az egyetemi könyvtárban ázsiai útirajzokkal, és mindenféle földrajzi leírással tömtem magam, amelyet csak találtam. Ugyanakkor belekóstoltam az angolba is, és elragadtatással állapítottam meg, hogy hála erős latin-, francia-, valamint román tudásomnak, minden megerőltetés nélkül olaszul is olvasok. A doktorátus elnyeréséhez egy szakdolgozatot kellett volna benyújtanom, és meg kellett volna védeni a disszertációmat, de a teológia legkisebb gondom se volt jóideje már. Miden lehető érvet kiagyaltam, hogy harcba szálljak az igazamért. A teológia nem tartozott persze ezek közé, és beértem annyit tudni belőle, amennyi a végbizonyítványom elnyeréséhez szükséges volt. Ezt 1818. július 29-én meg is kaptam minden nehézség nélkül, és ezt elegendőnek tartottam annak bizonyítására, hogy nem szegtem meg vállalt kötelezettségemet. Több már nem is kellett nekem.
Kőrös, Nagyenyed, Göttingen volt az a három állomás, ahol át kellett haladnom, hogy belevessem magam a nagy kalandba. Ez a három név gyakran jár az eszemben, amióta itt kornyadozok és várom, hogy jobbra fordul a sorsom, mert az egyetlen, amit tehetek, most az, hogy elmerülök gondolataimban, az emlékekben. De a türelemnek is van határa. Április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Egy hónappal később még mindig nem tudok semmit. Felkerestem Gerard doktort, a hű és megbízható barátot, hogy tanácsot kérjek tőle. Elvette a Kennedyhez írott levelemet, hogy megmutassa barátjának, Mackenzie kormánytitkár úrnak, és azt tanácsolta, írjak Kennedynek egy újabb levelet, melyben félreérthetetlenül közlöm vele, hogy mennyire elegem van már ebből a huzavonából. Fogtam hát a tollam, és május 5-én elküldtem neki futárral a levelet, hogy tudja meg végre, nagyon be szeretném már fejezni ezt az egész ügyet. Azt reméltem, hogy ha rossz kedvet mutatok, ezzel siettetem a megoldást. Meg kell közben mondanom, hogy a kapitány maga is azt akarta, hogy ott folytassam tibeti tanulmányaimat, ahol abbahagytam. Gerard tanácsa valóban célravezető volt. Négy nappal utána, hogy elküldtem Kennedynek a levelem, már arról értesített, hogy látni szeretne. Alig léptem be az irodának berendezett szalonba, ahol most zsúfoltabban álltak a trófeák meg az innen-onnan összegyűjtött tárgyak, mint valaha, még azzal sem várt, hogy leültessen, már közölte is velem, hogy Őexellenciája parancsot adott, küldjön engem Kanamba. Pillanatnyilag csak szóbeli utasításról volt szó, amit később majd aláírással ellátott, írásos parancsa is követ. Mi történhetett, hogy végül is megsemmisítették a korábbi döntést? Amolyan csoda esett. Az angol-indiai hatóságok rájöttek, hogy a szerampuri misszionáriusok sietve összecsapott, tibeti szótára nem felel meg a várakozásnak. Egy összetákolt, hiányos, pontatlan munka volt, semmiképp sem olyan, hogy meg lehessen találni, amit keres az ember, és még kevésbé látszott alkalmasnak rá, hogy alapul szolgáljon különféle munkák végzéséhez, a kutatáshoz, így haladéktalanul újra meg kellett bízniuk a feladattal, melyet felelőtlenül kivettek a kezemből, mielőtt még sejtelmük lett volna, hogyan oldom meg. De rejtélyes okok miatt nem térhettem vissza Ladákba. Kanamban kellett kikötnöm, és ott várni be Szangje Puncogot, amit Kennedy a leggyorsabban el is ért. Igazat szólva, meglehetősen kedvező volt számomra, hogy nem kellett felmennem Ladákba, ahol annyit szenvedtem a hidegtől, a roppant elszigeteltségtől, és indiai földön állomásozok majd angol védnökeim jóvoltából, akik biztosítják a kenyerem. Már ismertem ezt a helyet, 1826. július 26-án tettem itt egy látogatást. Meggyőződhettem róla, hogy az itteni szerzetesek nem segítenek semmiben, de igaz arról is, hogy az életfeltételek itt sokkal kevésbé szigorúak, mint Zanglában és Phuktalban. A tél kevésbé hosszú, a nyár kellemesebb. Midenfelé fákat, és lépcsőzetesen megművelt földeket látni, de a termelt növények közt még szőlőt is.
Kennedy értésemre adta, hogy nem kell bevárnom semmilyen írásos parancsot, ez az ő dolga, és mihelyt talál embereket, akik a csomagomat viszik, tüstént készülhetek az indulásra. Utolsónak azt közölte, mintha csak a kíváncsiságomat akarta volna fokozni, hogy újra folyósítják havi járandóságomat, és hogy még aznap levelet küld Szangje Puncognak, melyben felkéri, hogy a lehető leghamarabb jöjjön utánam Kanamba. „Valóban azt hiszi, hogy eleget tesz majd a kérésnek?" kérdeztem tőle, mert még emlékeztem rá, milyen kelletlenül bánt velem a láma az előző évben. „Szó sem lehet, hogy visszautasítsa!" felelte a kapitány. „Nemcsak nekünk van rá szükségünk, neki is szüksége van ránk." Többet nem is mondott, de ebből a néhány szóból is megértettem, hogy lehet valami titkos megegyezés az angolok és a ladaki kormány között tanítómesteremre vonatkozóan, és úgy éreztem, most már biztosan pontot tehetek ez a már több mint négy esztendőre kitolódó munka után.
1827. május 10-et ír a naptár, itt rostokolok csomagjaim közt Szabathu-ban, a katonai őrállomáson. Jómagammal együtt minden útrakészen. Már csak a csomagjaimat vivő embereket várom, akiket Kennedy szerzett nekem, és akikkel egy-két málhásállat is jön. A zsineggel átkötött csomagok láttán az a benyomásom támad, hogy most már én is vagyok valaki. Hol vannak már azok az idők, amikor még tarisznyával a hátamon utaztam. Immáron teherhordókra, szolgákra, málhásállatokra van szükségem, mint bárki más fehér embernek, aki ezen a vidéken utazik. Mindenesetre minél előbb el szeretnék jutni Kanamba, mert ebben a hónapban már jöhetnek a monszunesők, amelyek járhatatlanná teszik az utakat, a folyókon nem lehet átgázolni, és az utazás komoly erőpróbát jelent. Mivel húsz napba is beletelik, míg célhoz érünk, ha személyes tapasztalataimra hallgatok, meg arra, amit Gerard mondott, minden érdekem amellett szól, hogy ne késlekedjek az indulással. Annál is inkább, mert az idő most ragyogó, nincs túl meleg, egyszóval minden feltétel adva van, hogy a Kinawarba való feljutás csak afféle kellemes kirándulásnak tűnjön. Igaz, ha túl korán kelek útra, nagy a valószínűsége, hogy Szangje Puncog még nem ér oda, de legalább be tudok rendezkedni, felkészülni a szótárszerkesztésre.

(Folytatjuk)

2017. október 7., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (10)

Tetha, 1825. augusztus 12.

Phuktal, kolostor
Az imént érkeztem Tethába, ebbe a kicsi zanszkári faluba. Valójában csak egy tanya, az egyik legmagasabb tengerszint feletti magasságban fekvő hely az egész országban, melynek legalacsonyabb pontja is magasabb 4000 méternél, és az egyik leghidegebb. Libabőrös leszek, ha rágondolok, hogy ez az a falu, ahol tanítómesteremnek, Szangje Puncognak is van egy háza, és könnyen javasolhatja, hogy ott töltsem inkább a telet, minthogy lemenjek a háromszáz méterrel alacsonyabban fekvő Zanglába. Pillanatnyilag egy alacsony, bútorozatlan, sötét és piszkos helyiségben lakom, amely a közeli istálló miatt bűzlik a trágyaszagtól, és igyekszem összeszedni a gondolataimat. Első benyomásom meglehetősen nyugtalanító. Tetha még Zanglánál is inkább afféle világvége. Az én lámám háza semmiben nem különbözik a többiekétől, noha ő egy gazdag családban született, és meglehetősen fontos személyiség, mert a helyi kiskirály özvegyét vette nőül. Ez egy nagy, csúnya építmény, melynek falait szalma és föld keverékéből gyúrták össze, mely a magyar vidék vályogjához hasonló. Az ajtók kicsik, keskenyek és alacsonyak, az ablakok még ezeknél is kisebbek, úgyhogy egy fikarcnyit se lát bent az ember. A legfontosabb helyiségben is, mely maga se nagyobb egy egérlyuknál, és ahol összegyűlik a család, mihelyt beáll a hideg, padlóként a döngölt föld szolgál. Ilyenkor minden kijáratot becsuknak, kivéve az istállóra nyílót, hogy az állatokból kigőzölgő melegtől kicsit megenyhüljön a levegő, és főleg attól a szagtól, mely még a nem túl finnyás embereknek is émelygést okoz. A szoba közepén táplálják a szárított trágyából rakott tüzet a tetőzetben vágott egyetlen nyílás alatt, amerre elvben a füstnek kéne távoznia, de az más utat keres, és szétszóródik ebben a visszataszító, szutykos zugban, mielőtt hajlandó lenne kimenni, hogy átadja helyét a következő füstgomolyagnak. A levegő csakhamar beszívhatatlanná válik, és annyira megtöltik ezek a kesernyésen kaparó szagok, hogy ki kell kicsit szellőztetni, ha nem akar megfulladni az ember. Ami meglep itt, ez az idevalósiak szembeszökő passzivitása, mellyel a világon a legnagyobb természetességgel viselik ezeket a sanyarú életfeltételeket, még olyankor is, amikor módjuk lenne javítani rajtuk. Azt lehetne hinni, hogy teljesen közönyösen hagyják őket. Miért nem építenek például kéményeket ahelyett, hogy fuldokolnának a füsttől, amikor ebben a jéghideg országban csaknem egész éven át létfontosságú, hogy fűtsenek? Még a legtehetősebbek, amint azt Szangje Puncog esete is mutatja, oly mértékben fütyülnek a legelemibb kényelemre, hogy eszükbe se jut ilyesmi. Legtöbbjük analfabéta, és mindegy nekik, hogy az otthoni életből kiesik az olvasás. De az én tanítómesterem egy tudós ember, aki szenvedélyesen szeretne mindent tudni. Miért nem építteti át a házát, hogy kényelmesebben éljen benne, hogy örömmel adhassa át magát az olvasás örömének, és nem kéne vakoskodnia, hisz nem hiányzik hozzá a pénz? Én nem vagyok igényes, inkább még az a lemondó, aszkéta típus vagyok, de hogy egy ember, akire mindenki felnéz, aki magával a királlyal van rokonságban, és viszonylag kiterjedt hatalom birtokosa, ilyen nyomorban éljen, ez már az önsanyargatással határos. Amikor együtt voltunk Zanglában, azt hittem, azért él ebben a szegénységben, mert a sors így rendelte. Most, amikor úgy elnézem, milyen az állandó lakóhelye, meg kell állapítanom, hogy nem él jobban legnyomorúságosabb honfitársánál. De mivel jómódúnak, hogy ne mondjam, gazdag embernek tudom már, látnom kell, hogy tökéletes mása azoknak a szenteknek, akik dicsfénnyel ragyogják be a világ minden egyházát, és először is az övét.
Nincs otthon jelenleg. Úgy hallottam, máshol intézi az „ügyeit", de azt nem sikerült megtudnom, hogy mik azok az ügyek. Netán azt kell érteni alatta, hogy kereskedik valamivel, hogy vesz vagy elad, például, pasmina kecskegyapjút, amiből a kasmírsálakat csinálják? Ez kicsit meglepőnek tűnhet azok után, amiket az imént mondtam róla, hogy mennyire nem érdekli a pénz, mennyire nem kenyere a fényűzés. Vagy elment beszedni a földjeiért járó bérleti díjat? De hisz erre megvan nyilván a külön embere. Vagy orvosi tanács miatt hívták? Mert ha ez a helyzet, akkor inkább azért, hogy kiűzze valakiből az ördögöt, vagy mint csillagjóst, mint kuruzslót, hisz itt még a létezéséről se tudnak orvostudománynak. Beteghez inkább egy szerzetest hívnak. Jobban hisznek az imádságokban, a szertartásos hókusz-pókuszokban, mint a kanalas orvosságok vagy a pirulák hatásában. Igaz, hogy Szangje Puncog szerzetes is, de azt kell gondolnom, hogy túlontúl nagy tudású ember és túlontúl nyílt szellem ahhoz, hogy éppoly legyen, mint a többi szerzetes. Nem könnyű elképzelni, amint litániát mond a haldokló ágyánál, hogy rázza a csengőt és a csörgődobot. Ha mégis így van, ez csak azért, mert papi hivatása ezt írja elő, de mert én soha nem láttam ilyen mágikus műveletek közben, rendkívül nehezen tudnám azonosítani ebben a szerepben. Meg kell mondani, hogy a tizenhat hónap alatt, melyet együtt töltöttünk Zanglában, soha nem imádkozott előttem, se nem mutatott ilyen szándékot. Láma is csak azért lett belőle, mert ha ebben az országban tanulni akar valaki, és ki akar lépni az átlag életmódból, az csak ezt az utat választhatja. Tibeti földön egyedül a szerzetes tanulhat, egyedül ő adhatja át magát a tudós munka örömének. Persze ez még nem jelenti, hogy minden szerzetes tudós ember, ettől messze áll, csupán azt, hogy minden tudós vörös darócruhát visel.
Arról amit itt állítok, megkapó bizonyítékot szereztem utazásom során. Kanamba érkezve Kennedy ajánlósoraival jelentkeztem a monostor apátjánál. Udvariasan fogadott, de mikor elmondtam neki, hogy szeretnék találni itt egy szerzetest, aki helyettesíteni tudná Szangje Puncogot, vagyis beavatna a nyelv, az irodalom, a tibeti civilizáció minden titkába, az apát kénytelen volt bevallani nekem, hogy őmaga is a legnagyobb nehézséggel tudja kibetűzni a szent szövegeket, és egyetlen szerzetes sincs, aki az első sornál többet tudna elolvasni belőlük. Mindegyik ismer egy bizonyos számú szöveget, melyet fiatalon fejből megtanult, és igen jól el tud mondani, de ennél már meg is áll a tudománya. Érteni ugyan nem értik őket, ám ennek a sajnálatos hiányosságnak nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget. Ismerik a szertartást, a liturgikus kifejezéseket, jól verik a dobot, fújják a trombitát, jól rázzák a csöngettyűt és a kettős dordzsét, ahogy a sok évszázados szertartásrend előírja. Hát nem több ez, mint amennyit szükséges tudnia egy átlag szerzetesnek, akinek „tudománya" oly végtelenül nagynak tűnik az analfabéta tömeg szemében?
Az apát úgy vallotta meg nekem ezt a nagyfokú tehetetlenséget, mint a legtermészetesebb dolgot a világon. Ami viszont már nem tűnt ilyen természetesnek előtte, ez az én nagy elszánásom volt, hogy fehér ember létemre tibeti tudóssá akarok átvedleni. Micsoda csillapíthatatlan éhség kerített hatalmába, hogy versenyre merjek kelni mesteremmel, akit oly nagy tisztelet övez, ezzel a páratlanul nagy tudományú, ezzel a mérhetetlen bölcsességet és tudást felhalmozó férfiúval, Szangje Puncoggal? Éreztem, hogy lelke mélyén helyteleníti ezt az oly sajnálatos nagyravágyást, mintha a legcsekélyebb lehetőség volna rá, hogy elérjek akárcsak a bokájáig, neki, aki annyi csodálatos dolog tudója. Nem is erősködtem, nem igyekeztem meggyőzni beszélgetőtársamat, hogy milyen szenvedélyes érdeklődés tölt el, hogy lépésről lépésre behatoljak ennek a jóformán ismeretlen világnak a titkaiba, ahol el tudtam fogadtatni magamat. Elindulás előtt sikerült mégis elérnem, hogy az apát szíveskedett megmutatni a háromszázhuszonöt kötetből álló gyűjteményt, amely az egész buddhista szentírást magába foglalja. Először láttam életemben őket. Gondosan begöngyölve egy nagyon élénk selyemszövetbe, mindegyik külön helyet kapott egy nagyjából négyszögletű rekeszben, a főtemplom bal oldali fala mentén, a Buddha oltárral szemben. Nem nehéz volt felfedezni, hogy még soha senki nem nyitotta ki őket, mintha az, hogy lehúzzák róluk a selyemköntöst, vendéglátóm szemében egyenlő lett volna azzal, hogy megbecstelenítik őket, erőszakot követnek el rajtuk. Mert nem azért vannak ott, hogy olvassák, gondolta nyilván az egyházi férfiú, hanem, hogy csodatévő talizmánként szolgáljanak, melyek üdvös hatást gyakorolnak az egész monostorra, minden lakójára. De ezt a hatást puszta jelenlétükkel érték el, nem pedig bölcs tanításaikkal. Az áldások, melyekkel Tashilhumpóból való elhozataluk óta Őszentsége, a Pancsen láma elhalmozta, valami mennyei értékkel ruházta fel őket, s az áhítatos tisztelet, mellyel adóztak neki, kifejeződött abban is, hogy még kinyitni is vonakodtak. Ki merne elkövetni ilyen szentségtörést, hogy megáll tekintete a magasztos szövegen? Ezt véltem kiolvasni az apát szeméből, és vad vágy fogott el, hogy azt feleljem: „Én!" De mégis visszatartottam magam, hogy ne hagyjak benne rossz emléket látogatásomról, és azt gondoltam, hátha visszajövök még ide egy nap, hisz itt remélhetem csak, hogy maradéktalanul megismerem a tibeti buddhizmus szent olvasmányait.
Hosszú, nehéz volt az út Szabatutól idáig, pedig nyáron tettem. Kennedy és Gerard levelei nem értek el olyan hatást a Bishawar-i maharadzsa hivatalos közegei előtt, mint amilyenre számítottam. Egyáltalán nem törték magukat, hogy a segítségemre legyenek, egyik a másikra hárította a felelősséget saját hanyagságáért. Akiknek nem újdonság, hogy főurakkal, maharadzsákkal és nagyhírű lámákkal találkoznak, azok fényes körülmények közt, lovászok, szakácsok, testőrök, titkárok, ernyővivők, böllérek és légyhajtók kíséretében teszik meg az utazást, és lenézik ezt a szegényes módját, amilyen az enyém is. Miféle fehér ember lehet az, aki gyalogszerrel rója az utakat, és egyedül az öreg Padma megy vele? Az én poggyászomat könyvekkel és füzetekkel együtt se méltatják figyelemre. Csak egy bizonyos számú szolgán és igavonó állaton túl kelti fel érdeklődésüket egy utas. És miközben földig hajolva biztosítottak irántam érzett legmélyebb tiszteletükről, a legcsekélyebb mértékben se honorálták protektoraim ajánlóleveleit, és fütyültek rá, hogy szót emelek miatta. így aztán hatvanhét napba került az út, melyet elvben a felénél is rövidebb idő alatt kellett volna megtennem, és augusztus 12-én, mikor Tethába érkeztem, már beállt a hideg. A parasztok begyűjtik sietve a termést, félve, hogy az első fagyok felperzselik. Mondanom se kell, mennyire sajnálom, hogy annyi hónapot elvesztegettem, és meg se tudom mondani, mennyire tartok ettől a második téltől, melyet valószínűleg hasonlóan embertelen körülmények közt kell eltöltenem, mint az 1823-24-est. Most több meleg öltözetet, cipőt és takarót hoztam magammal, hogy elviselhetőbbé tegyem ezt a rettenetes telet, de lehet-e hathatósan védekezni az állandóan zéró alatti hőmérséklet ellen, amely januárban negyven fok alá süllyed?

Phuktal, 1825. november 10.

Ma kell érkeznie Szangje Puncognak Tethából, hogy folytassa velem szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkámat, melyet pontosan egy esztendeje hagytam abba. Nem akarok újra szót ejteni arról a keserű érzésről, ami 1824 novemberétől, Zanglából való távozásom óta eltölt, ha eszembe jut, hogy egy teljes évet elpazaroltam abban a reményben, hogy elkerülhetem az itt uralkodó rettenetes éghajlatot. De ha jól meggondolom, jobb lett volna, ha itt maradok a sok fizikai és lelki szenvedés ellenére, amit Zanszkárban a tél szükségképpen jelent az én primitív és nagyon szűkös körülményeim közt. Mire volt jó elmenni innét múlt évben, ha tizenkét hónap elteltével ide jövök vissza, és ugyanazzal a kínos helyzettel, ugyanazzal a végletes időjárással, ugyanazzal a bezártsággal, kegyetlenül hideg nappalokkal és éjszakákkal, rémisztő egyhangúsággal kell szembenéznem?
Negyvenhárom napon át vártam, hogy majdcsak megérkezik a láma. Végül is azt hittem már, hogy nem is jön vissza, annál is inkább, mert senki nem tudta megmondani nekem, hová szólították ezek az állítólagos „ügyek", melyeket intéz, ahogy hallottam. Amikor szeptember 26-án felbukkant végre, igencsak meglepettnek látszott, hogy nála talál. Nyilván nem várt és láthatóan nem örült, hogy ott lát. Ez csak megerősített benne, hogy 1824-ben azért nem jött utánam Szultanpurba, mert meg akart szabadulni egy terhessé vált tanítványtól, persze az is lehet, hogy felsőbb utasításra vagy valami rejtélyes intrika miatt. De most úgy tűnt, hogy szokásos higgadtságával beletörődik egy nem kívánt helyzetbe. Még kevesebbet beszélt, mint azelőtt, és nem adott magyarázatot, én meg nem akartam zavarba hozni, s nem tettem semmiféle célzást az egészre. Kutya fülét se ért volna, ha számon kérem tőle ezt a fura eljárást, hiszen végül is nem tartozik számot adni semmiről nekem. Ebben az olasz komédiára emlékeztető zűrzavaros helyzetben, én vagyok leginkább zsénben. Úgy tűnik, mintha én akaszkodtam volna erre a szegény tanárra, és tettem volna ki a különféle szemrehányásoknak, vagy hogy kereken megvádolják, amikor legfőbb vágyam az volt, amiért Kanamba jöttem, hogy találjak valakit a helyében, és megkíméljem az effajta problémáktól. Sajnos azt látom, hogy gyakorlatilag pótolhatatlan az egész Nyugat-Himalája-i régióban, mert rajta kívül senki nincs itt, aki tökéletesen ismeri a tibeti civilizáció valahány aspektusát. Ezt meg is mondtam neki, és ő minden álszemérem nélkül nagyokat bólintott rá. Úgy ahogy volt közöltem vele, hogy távollétében egy fikarcnyit se haladtam előre, és nem lustaságból vagy a kellő érdeklődés hiányában, hanem azért, mert az ő tudománya nélkül képtelen vagyok értelmezni a az újabb tibeti kifejezéseket, melyekkel lépten-nyomon találkozom olvasmányaimban. Mivel jelenleg nem létezik semmiféle szógyűjteménye vagy szótára a klasszikus tibeti nyelvnek, egyetlen általam ismert más nyelvvel sem tudok összehasonlítást tenni. Szóval munkám folytatásához annyira nélkülözhetetlennek érzem a segítségét, hogy úgy döntöttem, inkább elszenvedem újra a tél minden kínját, semmint karba tett kézzel üljek a kellemes, langyos levegőjű Szabatuban. De neki annyira nem volt az ínyére, hogy folytassa velem a tanulást, hogy valósággal viaskodnunk kellett több menetben. Nyilván azt hitte már, hogy soha nem látjuk viszont egymást, és megértettem, hogy jelenlétem nem kívánatos Ladákban. A körülmények mégis arra kényszerítettek, hogy visszatérjek. Néhány napig hímezett-hámozott még, míg megegyeztünk végül, hogy összeülünk és folytatjuk a munkát. De azért értésemre adta, hogy elintézni való „ügyei" miatt, melyekről nem kíván beszélni, képtelen máris elkezdeni, igaz, megígérte, hogy november 10-re visszajön, s így mára várom. Nem tudom, miért nem akarta, hogy Zanglában telepedjünk meg, amely az ő faluja. Mindenesetre biztosított róla, hogy sokkal jobb lesz Phuktalban, ahol szintén rendelkezésre áll egy cella. Mivel engem semmi nem kötött különösképp Zanglához, sőt igen rossz emlékeket hagyott bennem, nem volt kifogásom ellene, hogy Phuktalban szálljak meg helyette. Szeptember utolsó napjaitól már ott laktam, és vártam az én lámámat.
Phuktal a leglátványosabb monostor Ladákban. A szó legszorosabb értelmében a függőleges szirtfalba kapaszkodik egy lenyűgöző, fenségesen szép tájon. Egy csodatévő forrás és egy nagy, természetes barlang szomszédságában húzza meg magát, ahol bizonyos szertartásokat is végeznek. A hatalmas sziklafal kitüremléseiben az egyenetlenül feldarabolt kövekből kialakított cellák úgy festenek, mint a madárfészkek. Amikor a különös konstrukció látóközelébe értem, egy pillanatra megálltam. Több percen át rátapadt messziről a szemem, ahogy egy csillagot vizsgál az ember az éjszakai égen. Mintha egy valószínűtlen alakzatot látnék, egy képzeletbeli kastélyt valami tündérmeséből. Ahogy egyre közelebb megyek, úgy erősödik mindjobban ez az álomszerű benyomás, minthacsak egy csalóka délibáb űzné velem játékát. Oda kellett érnem egész a szirtfal lábához, ahol már a romos csörtenek sora áll, melyeket már kikezdett az idő vasfoga és az esők simára gyalultak, hogy az álom valósággá váljék. Sziklák- és kavicshalmok közt kapaszkodtam fel az odavezető úton, még a Zangláénál is holdbélibb környezetben. A föld kicsúszott a lábam alól, a cipőm megtelt homokkal, fújtattam és erőlködtem, mint a hágókban, és hamarosan elém tárult egy omladozó vagy helyenként már leomlott építmények leírhatatlanul kaotikus képe, mely nem volt más, mint közelről a monostor. Az előbbi fenséges látvány afféle nyomorúságos, ferdére sikerült és a legteljesebb összevisszaságban kibújó hitvány kunyhókká változott, melyek közt egy ide-oda kanyargó, keskeny, hol meg még keskenyebb öszvérút vezetett, amennyi helyet ezek a szabálytalan építmények meghagytak neki. Nagy kövekkel girbe-gurbán kirakott és csak ügyes-bajosán járható lépcsők keresztezték több helyen. A kapus barát, aki elém jött, megmutatta tanítómesterem celláját, egy parányi viskót a meredély szélén, mintha csak dacolni akarna az egyensúly törvényével, és amely tüstént azt a benyomást keltette bennem, hogy rögvest a mélybe hull. Éppolyan kicsi és szutykos volt, mint a zanglai. Az égvilágon semmit nem nyertem a cserével, ellentétben avval, amit reméltem. A világítás se jobb, mert az ablakot még szűkebbre szabták. A földet még egy rossz, szakadt szőnyeg se takarja, amilyen Zanglában volt nekünk. Bútor semmi, épp csak egy nagy, rozsdás szög, hogy ráakasszam a tarisznyámat. A mennyezet olyan rozzant, hogy közelesen a fejünkre szakadhat. A repedéseket betapasztottam földdel összegyúrt rongydarabokkal, de az ajtót hiába próbáltam kiegyenesíteni, mert azon át változatlanul bejön a léghuzat. Ezután üdvözölni mentem az apátot, egy tanulatlan férfiút, aki soha nem olvasta a szent szövegek egy sorát se, melyekből minden áldott nap egész fejezeteket olvas fel anélkül, hogy értené, amit mond. Szutykos, férges, és meglehetősen tudatában fontosságának, de azért végtelen tisztelet tölti el Szangje Puncog, a nagytudományú férfiú iránt, úgyhogy készséggel mellénk ad egy tíz év körüli, fiatalka barátot, aki majd főzi nekünk a teát, és gondunkat viseli, míg csak itt maradunk. Hogy miben áll majd ez a „gondviselés", azt nem tudom már. Ugyan mit csinálhat az ember egy ilyen hitvány, koromtól fekete cellában, mikor még egy valamiféle seprője sincs? Mivel többnyire még tüzet se lehet gyújtani a füst miatt, a kiszolgálás csak az ételek elkészítésére szorítkozik, melyek az év háromszázhatvanöt napjában á tatár teából és a campa nevű, pirított árpalisztből készült, nehezen emészthető, nyúlós tésztából állnak. A hozzánk beosztott fiatal barát remélhetőleg jobban kihasználja majd a szabadidejét, mint zanglai szolgálónk.
Alig írom le ezeket a sorokat, amikor parányi odúnk aprócska ajtajában megjelenik egy lámának öltözött gyerek vézna alakja. Ő volt az a fiatal barát, akit az apát ígért nekem. Egy mosolygós, virgonc észjárásúnak látszó, huncut pillantású ifjú ember, akinek borotvált kobakja valami csinál-tan egyházi jelleget adott. Egy nálánál sokkal termetesebb személyre szabott, vörös színű ruhát viselt, melyen a föld minden piszka ott éktelenkedett. Azt gondolta, térdre kell borulnia előttem, mint az apát előtt is tette, megmondta nevét, és arra kért mindjárt, hogy megnézhesse az „edényt", amelyből majd eszem. Megértettem, hogy nagyon komolyan akarja megjátszani a rábízott szerepet, és valóban, mihelyt túl voltunk a bemutatkozásokon, egy igazán nem rossz vajas teát főzött. Nem mulasztottam el, hogy ne dicsérjem meg érte, mert biztatni akartam, hogy tartson ki ezen a példás úton, melyet követni kíván, hogy valóban odaadással szolgáljon. És mert ennyire kimutatta jó szándékát, azt javasoltam, hogy kerítsen vala-honnét egy seprűt, és vigye el legalább a szemetet ebből az odúból, ahol egy álló esztendeig kell élnem, és ahol bizonyára nem takarítottak, amióta csak megvan. Ennekutána megkerestem a barátot, aki az apát utasítására végigvezet majd a monostoron. Már várt rám, mikor rábukkantam cellájának a küszöbén ülve, kezén rózsafüzérrel, miközben érthetetlen varázsigéket mormolt.
Ez már nem volt olyan tudatlan, mint a többiek. Tudta, hogy Phuktál a XIV. század végefelé épült, hogy oda telepítsék le Csongkapának, a tibeti szerzetesi élet megújítójának első zanszkári tanítványait, és aki a Gelugpa rend megalapítója, melyet a köznép minden sértő szándék nélkül „a sár-gasüvegesek"-nek hív. Felmásztunk a keskeny, tekergő lépcsőn, míg csak eljutottunk a szent barlangba, amely körül ez a fantasztikus épület elhelyezkedik. Egy csörten is áll benne, de az a soha ki nem apadó forrás is ott bugyog, melyet a hagyomány csodatévőnek hisz, akkor egy óriás halom tüzelő, meg különféle személyes holmik, melyeket a barátok raktak oda, hogy megóvják a patkányoktól, és egy sor agyagszobor is található még, kalauzom szerint zsíros agyaggal összegyúrt emberi hamvak. Ez az ószeresek raktárára hasonlító tarka együttes fölött kis szövetdarabkák hívják fel magukra a figyelmet, mindegyikére egy ima szövegét nyomtatták, és melyeket a hívők egy campa golyócskával a barlang mennyezetére ragasztottak. Innen mentünk a védőszentek templomába. Ez a sziklafalhoz támaszkodik a barlang nyugati részében, amely a monostor legmagasabb szintjén helyezkedik el. Ügy léptünk be, mintha egy alagútba tettük volna a lábunkat, mert ez a nagyon hosszú terem olyan sötét, hogy csak óvatosan megy előre az ember. A végén bukkannak fel a már említett védőszentek szobrai, melyeket föntről fényzuhatag világít meg. Ez a megvilágítás egy annyira misztikus, szinte már természetfölötti légkört teremt, hogy óhatatlanul megütődik rajta a látogató. Elég gyakran itt tartják az istentiszteleteket, ahol a barátok búgó hangja a radongok, a hatalmas, két méternél is hosszabb, tébai rézkürtök vészes harsonájával keveredik, hogy még a leginkább kételkedő hívő is megborzong tőle, és a tizenegy „haragvó" istenség fantasztikus látványa, akik mintha dühödten ráznák valahány fejüket és valahány karjukat a vajjal táplált lámpák imbolygó fényénél, félelemmel tölti el. Ezeket a bonyolult nevű és még bonyolultabb funkciókkal bíró isteneket tartják a templom őrzőinek. Most, hogy már hozzászokott a szemem a félhomályhoz, számtalan tankát, selyem vászonra festett szentképet veszek ki a falon, melyeken groteszk szörnyek járják pokoli táncukat. E rituális jelenetek tartozékai a maszkok és a fegyverek, melyek fehér selyemsálakkal, a katagokkal egészítik ki ennek a kísérteties kastélynak a díszleteit. Most itt kiszolgálnak engem, aki puritán kálvinista nevelésben részesültem, és a protestáns vallás csupasz, hideg templomaihoz húz inkább a szívem.
Kísérőm a könyvtárba vitt, ahol meg se lepett már, hogy egyetlen olvasót se találtam, hiszen a legtöbb szerzetes nem tud olvasni. Nagy kár különben, mert a régi kéziratok egész kincsestára áll ott egymás hegyén-hátán nemzedékek óta, pedig jobb sorsot érdemelnének. A fedelükön szürkéllő vastag porréteg ékesszólóan bizonyítja, hogy soha senki nem érzett kíváncsiságot, hogy kinyissa és tanulmányozza őket, vagy legalábbis ezt vagy azt merítsen belőlük. Most hogy, hála Lord Amherstnek, rendelkezem némi pénzzel, igyekszem megvásárolni néhányat, főként amelyek hasznosnak bizonyulnak kutatásaimhoz. Azért evvel megvárom Szangje Puncogot, és felvetem neki a gondolatot, hogy adja kölcsön ezeket.
Közvetlenül a barlang bejárata mellett egy nagy gyűléstermet vájtak ki a porhanyós sziklában a gyülekezet tagjai számára, ahol nyáron mintegy nyolcvan, télen pedig ötvennél is kevesebb barát gyűl össze imára, vagy hogy megvitassák a monostor dolgait. Noha ez nem templom, a terem végén felállítottak egy oltárt színes kis szobrokkal, fejükön a Gelugpa rend sárga süvegével. Még különösebbnek tűnik nekem a Dalai láma szobra a terem közepén, mikor Tibet uralkodója soha nem tette be Zanszkárba a lábát. Igaz, ez a trón tisztán jelképes. Azt jelképezi, hogy a monostorbeli szerzetesek erkölcsi vezetőjüknek ismerik el. A keleti falnál három lámát ábrázoló szobrot veszek észre. Ahogy kísérőm elmondja, ezek hárman alapították Phuktált, vagy pontosabban ők voltak a barlang első lakói, és ittak a szent forrás vizéből, úgy hat évszázada. Igazat szólva semmit nem tudnak róluk. Könnyen lehet, hogy csak a szobrász fantáziájában éltek, aki megformálta őket. Mivel a védőszentek templomában oly sok tanka borítja a falat, hogy egymást takarják kicsit, valami sűrű, sárgás por rakódott le rájuk, és elveszi hajdani csillogásukat. Látom, hogy a tető-teraszt póznák tartják, fatörzsek, és a talajt padló fedi, ami rendkívül ritka errefelé, ahol egy fa sem bújik ki a földből. Kísérőm hangsúlyozta, hogy a monostor építésekor maguk a lámák mentek értük Ladákba, mert a széltől védett, legmélyebb völgyekben megteremnek. Mivel utak nincsenek, és így igavonó állatokat se lehet igénybe venni, szilárd hidak híján gerendákat fektetett le roppant erőfeszítéssel egy-egy csapat barát, akik egymást váltva, több mint két hétig szállították a hágókon át. Ugyanez áll a padló céljára szolgáló deszkákra is. Minden barát három deszkával egyensúlyozva a vállán mászott fel 4000 méter tengerszint feletti magasságba, hogy egy-egy tizenhat napos oda-vissza úttal vigyék a monostorba. Itt a fának nagy értéke van, mellyel igen takarékosan bánnak, és akkor is csak ott alkalmazzák, ahol nélkülözhetetlen. Mindenütt máshol csak puszta követ és vályogot. Természetesen gondolni se lehet rá, hogy a fát elégessék, hogy tüzelőnek használják, a zanszkáriak szemében ez olyan lenne, mintha arany válna a tűz martalékává.
Mikor visszatértem a látogatásról, olyan metsző szél fújt, és úgy csípett a hideg, hogy sietve bújtam be sötét, szegényes kis odúmba. Már ott várt rám, arcán széles mosollyal a szolgálóm, az a fiatalka barát. Távollétemben kisöpörte, rendbe tette a szobát, már ahogy rendbe lehet tenni egy ilyesfajta odút. Miközben jól megérdemelt dicséretét zengtem, megragadta az ételmelegítőt, hogy elkészítse a vacsorámat. Ez a derék fiatalember, aki valószínűleg csak azért került ide, hogy megszabadítsa családját egy éhes szájtól, és akit a sajátos tibeti szokások csaknem biztos, hogy egész életére félig-meddig szolgaságra ítélnek a mindenről lemondó ember vörös kámzsájában. Oh, de szánalmas, hogy nem végezhet valami hasznosabb és számára előnyösebb munkát ebben a jégsivatagban, ahol az ember minden energiája elvész, és minden reménynek vége!
Kevéssel azután, hogy elhelyezkedtem, egy levelet írtam Kennedy kapitánynak, hogy tájékoztassam utamról, és hogy miben egyeztünk meg Szangje Puncoggal, amint ígértem is neki. Ezt az alkalmat használtam fel, hogy kifejezzem hálámat az indiai angol hatóságoknak, amiért szíveskedtek megállapítani egy havidíjat nekem, melynek köszönhetően megszabadultam az anyagi gondoktól vagy legalábbis biztonságban erezhetem magam, hogy nem fogok éhen halni. Igaz, azt már nem vallottam be, hogy a járandóságomat megosztom tanítómesteremmel, hogy kitartásra ösztönözzem, kedvet csináljak neki a tanításhoz. Méltányosnak látom, hogy lámám, akinek elvesztegetem ily módon az idejét, részesüljön a nekem juttatott előnyökből, még akkor is, ha vagyoni állapota megkíméli hónap végén a problémáktól, melyek engem nem kíméltek meg mostanáig.
ígéretéhez híven, Szangje Puncog meg is érkezett már vagy egy órája. Letette batyuját a szobában, és az apáthoz ment. Holnap munkához láthatunk. Dicsértessék érte az Úr!

Phuktal, 1826. november 11.

Épp egy esztendeje, hogy 1825. november 11-én, mihelyt hajnalodni kezdett, elkezdtem tanítómesteremmel a munkát. Valami feszélyezettséget éreztünk mindketten. Az újrakezdés velejárója, hogy a régi megszokások elvesznek, s a mindennapi ismétlődésekben újak jönnek. Nos, egy évig ültem karba font kézzel, mert minden segítség nélkül képtelen voltam haladásra. De a láma is kizökkent a közös kerékvágásból, több nap kellett, hogy újra egymáshoz szokjunk és közös erőfeszítéssel dolgozzunk.
Mint Zanglában is, csak a legszükségesebb esetben gyújtottunk tüzet, azt is azért, hogy megfőzzük a teánkat, a sós teát. Más időben a juhbőr suba, és a sokféle takaró alatt dideregtünk, de még a kezünket se mostuk meg, és szívtuk azt az áporodott levegőt, melyet az ajtón, ablakon bejövő léghuzat lehűtött anélkül, hogy tisztított volna rajta valamicskét. Szolgálónk, a fiatal barát kifogyhatatlan volt ötletekben, nem riadt vissza a kezdeményezéstől. Száraz fűcsomókat hozott észrevétlenül a barlangból, melyek nem füstölnek úgy, mint a szárított trágya, és szerzett egy úgynevezett vajas lámpát, s persze a táplálásához szükséges zsiradékot is, amelytől, igaz, még orrfacsaróbbá vált ennek a börtöncellának beillő odúnak a levegője. Főként arra volt gondja, hogy duplára vegye az ablakot szigetelő pamutszövetet, éjszakára meg az egész ablaknyílást eltömje szalmával. Egy szép napon látom reggel, hogy jön valahonnét egy felcsavart, ócska szőnyeggel a hóna alatt. De még egy rongyokban lógó öltözetet is „megmentett az enyészettől", melyet egy barát tett le valahol, hogy még avval is betakarja a földet. De tagadhatatlan igyekezete ellenére, hogy elviselhetőbbé tegye az életet, a tél éppolyan kegyetlen volt hozzánk, mint Zanglában, és csak azért törődtem bele, hogy én is magamévá tegyem lámám nem mindennapi képességét, ahogy minden zokszó nélkül tűri a szenvedést. Úgy éreztem, nekem éppoly közönyösnek kell lennem a fájdalommal szemben, mint amilyen ő is, különben gyávának tűnnék a szemében. De Isten a tanúm, hogy milyen rémesen hosszú volt az idő ezekben a téli hónapokban. Pedig Phuktal egy sokkal nagyobb monostor, mint a zanglai vár. Ezért itt soha nem áll meg teljesen az élet, még a legnagyobb hidegben sem. Miközben összeolvastuk a szövegeket, melyekről lámám gondos elemzést adott, dobpergést hallottunk a közelből, harsogó kürtöket, valami tompa duruzsolást, ahogy mormolják az imákat, a sípcsontból készített trombiták süvöltését, a barátok érces hangját. Nos, ebből tudtuk már, hogy megy tovább az élet körülöttünk, míg Zanglában úgy éreztem, mintha egy sírban feküdnék, hogy élve eltemettek.
Tavasz kezdetén ünnepeltük az Újévet, helyi kifejezéssel a Losart. A környék lakói nagy számban jönnek, hogy az apát áldást osszon nekik. Ez, mint a Dalai láma, végighúz fejükön valamiféle tollbokrétát, miközben varázs-igéket vagy ennek vélt szavakat mond, melyek üdvözítő hatást gyakorolnak rájuk, bő termést ígérnek, és virágzó életet biztosítanak, amilyet elképzelni is nehéz ezen a tájon. Még álarcos táncokat is lejt egy-egy láma, és valósággal belakmároznak almás lepénnyel, süteményekkel. Ezzel szemben mindennemű részegítő ital fogyasztása szigorúan tilos a monostor területén. Akik ki akarják használni az alkalmat, hogy leigyák magukat árpapálinkával, a csang-gal, azoknak vissza kell mennie a völgybe, ahol egy teljes napon át az alkoholnak élhetnek, és vedelik a csang-ot. Ezeknek a szegény embereknek nincs más szórakozásuk egész éven át, így az Újév egy vidám ünnep ezekben a jeges régiókban, hisz már a tavasz közeli visszatérését jelzi.
Sajnos, nekem tanítómesterem közeli távozását is jelezte. Egy szép napon közölte velem, hogy el kell búcsúznia tőlem egy időre, de nem adott bővebb felvilágosítást róla. Mivel a hágók zárva voltak, és a Zanszkár folyó befagyott vizén már lehetetlen átkelni, arra a következtetésre jutottam, hogy nem lesz távol sokáig, mert végül is nem léphet túl a völgy szűkre szabott határán. De mégsem vált be a számításom. Tizenöt napig nem láttam. Mikor visszatért, sietve közölte, hogy újra el kell mennie egy vagy több alkalommal még. Persze nem tiltakoztam, de azért sajnáltam, hogy többször is magamra hagy, amikor neki adtam havi járandóságom felét, hogy jobban magamhoz kössem. Ha kiönteném neki a szívem, alighanem azt felelné, hogy őt egyáltalán nem hajtják anyagi előnyök. De azért örömest bezsebeli a jussát, nem kell kérni rá, hogy elfogadja.
Múlt májusban egyik ilyen távolléte alatt ért az a meglepetés, hogy Phuktalba jött a felesége. Két szolgálólány kísérte, és meg kell mondanom, igen jó benyomást keltett bennem. Ha meggondolom, hogy ő ennek a területnek a királynője, és a jelenlegi uralkodónak az anyja, valami erős megindultság vesz rajtam erőt. Elegáns volt, patyolat tiszta ruhát viselt, nagy kontyot, és a fején türkisz kövekkel kirakott vékony kendőt, az úgynevezett perakot, amely oly jellemző Ladákra. Egy kicsi, kövérkés, szeretetreméltó, mosolygós teremtés, aki, el kell ismerni, nagyon is tudja, mi kell hozzá, hogy a másik ne érezze magát feszélyezve. Nem volt tudomása róla, hogy férje elment valahová, de nem lepődött meg rajta. Ez a szokása, mondta. Egyébként mindig sok intéznivaló „ügye" akadt. Ő maga se hitte, hogy többet is kell közölnie velem, hogy miféle ügyei vannak a férjének. De talán ő sem tudott róla többet. Mindössze néhány óráig maradt, épp amíg fogadja az apátot, és más szerzeteseket, akikkel élénk, suttogó megbeszéléseket tartott. Aztán távozott is kísérőnőivel, és még csak egy üzenetet se hagyott nálam Szangje Puncog számára. Ebből a gyors látogatásból következtettem rá, hogy nem valami jó a házassága, és mindegyikük megy a maga útján, mit sem törődve a másikkal. Ahogy megesik csaknem mindig az uralkodó családokban, mégha csak erősen korlátozott hatalommal bíró királyocskáról van is szó, a házasság valószínűleg politikai alku tárgya. Egy ilyen „ügy" is csak hozzájön a többihez.
Röviddel visszatérése után a láma eljött velem a könyvtárba, hogy felbecsüljük, milyen kincset rejtenek az ott szunnyadó kéziratok és falenyomatok. Magából a címekből is kiderült már, hogy milyen fontosak lehetnek a számomra. Mikor közöltem vele, hogy meg szeretném vásárolni őket, ha az apát is beleegyezik, megígérte, hogy közbenjár az érdekemben. És valóban, kis idő múlva már hozta is egy barát a listámon szereplő könyveket, és vitte az értük járó pénzt. így most egy egész kis tibeti könyvtárat birtokolok, ami minden kétséget kizáróan megkönnyíti majd filológiai kutatásaimat. Ennek annál is jobban örülök, mivel nem ismerem a valódi értéküket, és attól féltem, hogy birtoklójuk túl magas árat kér értük tehetségemhez képest. De nem ez történt. Annyira méltányos volt, hogy inkább még azt hittem, nem lehet tisztában a fontosságukkal, sem pedig a hasznukkal.
A zanszkáriak úgy ünneplik a napot, mikor a hágók újra megnyílnak, mint valami nagy eseményt. Mégha nem is készülnek elhagyni a vidéket, olyan megkönnyebbülést éreznek, amelyet a fogoly érez, ha közlik vele, hogy szabadlábra helyezik. Egy tél végén, mely legalább hét hónapig tart, a nyár jövetele a mezőgazdasági munkák folytatását is jelenti. Mihelyt eltávolodik az annyira rettegett fagy, mindenütt a vetéshez kezdenek, és egy bőséges öntözés, valamint az egyre tovább ragyogó napsütés eredményeként, a növények meglepő gyorsan bújnak ki a földből. Három hónap elegendő hozzá, hogy beérjen az árpa és a hajdina. De ugyanez áll a zöldbabra, a lencsére, a borsóra, a tarkababra, és más hüvelyesekre, amelyek biztosítják a család túlélését a következő rossz évszakban, és lehetővé tesznek néhány nélkülözhetetlen cserét, nevezetesen a tea beszerzését. Noha az ország igen szegény legelő dolgában a nagy szárazság miatt, mindenkinek van néhány állata, melyek a tejet, a húst, a bőrt, a yakszőrt, valamint a tehéntrágyát szolgáltatják, és ez, ahogy meséltem, tüzelőként is használatos, szárított trágya formájában. Mihelyt a fű újra kinő a legnedvesebb részeken, odahajtják az állatokat, hogy friss takarmányt legeljenek.
Nekem is örülnöm kellett volna a szép idő visszatértének, de azt kellett tapasztalnom, hogy Szangje Puncog egyre jobban kihasználja, és el-eltü-nedezik. Júniusban és júliusban csak hébe-hóba láttam viszont. Közös munkánk üteme betyárul lelassult, így teljes képtelenség, hogy még ebben az esztendőben a végére érjünk. Mennyi időt kell még áldoznom erre a tibeti szótárra, amelyről naivan azt hittem, hogy tizenkét hónap alatt elkészülök vele? Elméletileg pontosan egy esztendőt töltöttünk el együtt a lámával, de mind sűrűbb és mind hosszabb távolléte miatt, amiatt, hogy megszegte az ígéreteit, és vajmi kevés lelkesedéssel nyújtott segítséget, csak jelentéktelen haladást tudtam elérni. Most itt állok egy újabb tél küszöbén, indulnom kell vissza, de semmi remény, hogy odajön velem, és még abban se bízhatok, hogy egy későbbi időpontban majd találkozunk. Kérdem, befejezhetem-e ezt a munkát, amit egy nap, 1826. június 26-án, könnyelműen elvállaltam. Épp az idő tájt, mikor tanítómesterem mit tudom én merre vagy mi végett kószált, és kényszerpihenőm alatt nemrég szerzett könyveimet böngésztem, egy levelem érkezett erre az isten háta mögötti helyre Horace Hayman Wilson professzortól, a bengáli Ázsiai Társaság titkárától, múlt év augusztus 10-i keltezéssel. Szóval tíz hónapba telt, míg eljutott hozzám. Úgy körülírva, de azért minden kétséget kizáróan tudtomra adja benne, hogy egy tibeti szótár jelent meg rövid ideje a szerampuri, dán beékelésben, Kalkuttától északra, az angol baptista misszionáriusok gondozásában. Csaknem hanyatt vágódtam. így míg én a legnagyobb nyomorúságban éltem zanszkári odúmban, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megszerkesszek egy tibeti nyelvszótárt, ismeretlen emberek egy hasonló munkán dolgoztak valahol, mely ki is jött nemrég a sajtó alól. Megfosztottak az elsőségtől, megelőztek, és mit se tudtam róla eddig a sorsdöntő napig, mikor hirtelen értesülök a létezéséről. Néhány percig nehezebben szedtem a levegőt, és az ifjú barát, aki suttyomban figyelt engem, nem tudta hamarjában, mi történt velem. A levélhez csatolt mellékletek elolvasása után annyi kielégülésem volt legalább, hogy megtudtam, valami messzemenően tökéletlen munkáról van szó, és ami a „Quarterly orientál magazin"-ban megjelent a tibeti irodalomról, abban számos hibát fedeztem fel. Ezen a nem kis csapáson, melyet el kellett szenvednem, azért hamarosan felülkerekedett a büszkeségem, és Wilsonnak írt augusztus 21-i levelemben közöltem is vele megjegyzéseimet e tárgyban. Egyben megragadtam az alkalmat, hogy biztosítsam róla, nem fogom abbahagyni munkámat, míg nem teszek pontot a végére, minekután Kalkuttába megyek, hogy megmutassam neki. Hű, de melegem lett!
Eljuttattam levelem Kennedynek, hogy majd továbbítsa a címzettnek.

(Folytatjuk)