2016. november 12., szombat

LŐRINCZI LÁSZLÓ: A Kutyaember sarkában

A Kutyaember
Meg sem melegedett a talpam alatt az olasz föld, és újra Franciaországban találtam magam egy tizenkét kilométeres hajóút után: mert mindössze ekkora távolság választja el Szardíniát Korzikától,   ahová a családi kirándulás szeszélye vetett. Egy szerény kis hajó, a Bonifacio biztosítja a — gyenge — közlekedést a két sziget között, s méreteihez sehogyse illik a harsogó reklám, amely azt bizonygatja a Bonifacióról hogy „hídként"  köti össze Szardínia és Korzika partjait. 

Az olasz sziget legészakibb csücskéről, egy Santa Teresa di Gallura nevű kisváros pirinyó kikötőjéből indul útnak, és ötven perc után a francia parton, Korzika legdélibb városában, Bonifacióban köt ki, s közben átszeli a Bocche di Bonifaciót, azaz a sziklásan fogazott, veszélyes tengerszorost. Tehát csupa Bonifacio ez a vidék, a különbség csak annyi, hogy ezen a parton olaszosan, a túlsó oldalon pedig franciásan (Bonifászió) ejtik ki. 

Az Oroszlán
Micsoda egy város ez a francia Bonifacio! Egy kiugró sziklaperemre épült, jó magasan a tenger fölött, a legszélsőbb házak ablakaiból egy óriási salto mortaléval a sötétkéken örvénylő vízbe vethetné magát az elszánt ember. A kikötő a sziklaperem mögött, a jól védett öbölben van, s közvetlenül fölötte a régi, még pisai eredetű erődítmény dölyföl; közepéből kiemelkedik az Idegenlégió kaszárnyája. Korzika az utolsó „támaszpontja" a történelemből kihullott Légiónak, Algéria elvesztése után ide telepítette a francia kormány, emlékestül-szobrostul. 

Kiszállás után, egy rakparti bárban négy légionárius szomszédságában ittam meg az első kávét. Fehér „képit", sivatagszínű egyenruhát viseltek, és szótlanul, mogorva arccal iddogálták a sörüket vagy a konyakjukat. Később, fent a vár előtt, láttam őket díszruhában is, az őrségváltás idején; piros vállrojt, színes öv ékesíti a mundért. De egyéb érdekességet nem kínál Bonifacio, és újdonságot sem, mert a város vigasztalanul kopott, építkezésnek alig-alig van nyoma a környéken, és egy kilométerre a városon túl már kezdődik a „maquis" uralma.
Ez volt Korzikában az élmény, a fantasztikus maquis, hozzá a sötétzöld bozótrengetegből kiemelkedő sziklavilág.

A. célom az lett volna, hogy megnézzem Ajacciót, amelyet Korzikában „Cité impérial"-nak neveznek még most is, de hamar kiderült, hogy a 130 kilométeres autózáshoz legalább egy egész nap kellett volna s nem egy délután. Alig indultunk el Sarténe felé — 54 kilométerre fekszik Bonifaciótól már a sziget belsejében —, és a sebességet máris erősen kellett csökkentenünk, olyan kanyargós, keskeny, veszélyes út bujkált a maquis-ban. A vezető izzadt s káromkodott, mert semmit sem láthatott a tájból; annál jobb dolgom volt nekem: a lassan kapaszkodó kocsiból mindent nagyszerűen szemügyre vehettem.
Bizony nem gondoltam volna, hogy ilyen vad és ilyen fenséges a maquis; nem gondoltam volna, hogy a természet ilyen ámulatos formákat alakíthat ki sziklából-kőből; nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz utak is lehetnek Franciaországban, s nem gondoltam volna, hogy Európa egyik legnagyobb országában ennyi elmaradottságot is találhatok. Nehéz szavakkal leírni, hogy mit érez az ember a maquis kellős közepén. Igen, persze hogy szép; második tengerként folytatódik a part fölött, óriási hullámokat vet, máskor simán elnyugszik. De egy idő után nyomasztó; a szemlélő fellázad magában a természet oktalan uralma ellen, és ujjongva köszönti a ritkán kitáruló szőlősöket, a még ritkább tanyákat.

A vidék fölött toronymagasan őrködik két különös alakú sziklahegy, előbb a l'Uomo de Cagna (Kutyaember), majd a Lion, az Oroszlán; és a környéken terem a híres korzikai vörösbor, melynek édeskeserű zamatát, színét és erejét jócskán megcsodáltam aznap este. Nevét az említett hegytől nyerte, tehát így kell kérni, hogy „egy liter Kutyaembert". Mindössze egyszer láttam friss irtást, ahol kitépték a maquis-t, hogy szőlőt telepítsenek a helyébe. Porhanyós, jó föld maradt utána, csak úgy kiált a gazda keze után.

És a dombperemeken a sziklaszobrok. Nem, nem túlzok, valóságos szobrok, szinte nehéz elhinni róluk, hogy nem emberi kéztől születtek. De a legnyomósabb érv az, hogy ilyen tömegtermelést sok ezer szobrász-szövetkezet sem érhetne el. Amikor időnként megpihentünk, közelebbről is szemügyre vettem néhány „alkotást". Azt hiszem, két-három nap alatt olyan anyagot válogathattam volna össze, amelyből egy csodálatos kiállítást lehetne összehozni, és nem Henry Moore árnyékában, hanem egy „új iskola" jegyében. A benzinkútnál két szobrot választottam ki, mint kész remekművet: egy szomorú, esett férfit és egy dühös teknősbékát. Elképzeltem őket egy olyan parkban, mint amilyen a párizsi Rodin-múzeumot egészíti ki: szavamra, bőven akadna bámulójuk.

Az egyik kávéscsárdában szóba ereszkedtem néhány korzikaival. Franciául kezdtük, aztán megkértem őket, hogy beszéljenek hozzám korzikai nyelven. És elég jól megértettem beszédüket, mert a korzikai nyelv nagyon hasonlít az olaszhoz (toszkánhoz), általános szövetében és a szókincsében is, sokkal több benne az u (az olasz o helyett), néha már-már a románra is emlékeztet. Mégis, például Jean Albertini korzikai grammatikája (Monaco, 1972) arra az alapelvre épül, hogy a  „Corsu" önálló nyelv, s mint ilyen, méltó helyét követei a többi nyelv között. Még több hasonló korzikai kiadványt láttam, s van egy Korzikai Tanulmányi Központ — egy szerényebb Akadémia — is, de korzikai nyelvű újság vagy színház nincsen. Hogy mikor lesz? Azt mondják azok a korzikaiak akikkel beszéltem, hogy egyszer biztosan, mert harcolnak nyelvükért.
Végre megérkeztünk Sarténe-be, egy hegyi kisvárosba, amely fölött mintha évtizedek óta megállott volna az idő. Régi belvárosa meg egyenesen ijesztő, annyira sötét, ócska és kopott. De mindjárt a város bejáratánál áll egy új szálloda, amely azzal a reménnyel kecsegtette a társaságomat, hogy egy nyugodalmas éjszakát tölthetünk el itt. Kiderült, hogy minden szoba foglalt, mert Ajaccióból egy kongresszusi társaságot vártak. A jövőre nézve jó jelnek mutatkozott, hogy ez a kongresszus  éppen  a korzikai úthálózatot vizsgálta felül!

Sartene-i panoráma
De nekünk tovább kellett hajtanunk, le a tengerpart felé egy Propriano nevű üdülőhelyig, hogy ott töltsük az éjszakát. Szép, intim kis öböl partján terül el, talán 4000 lakosa lehet. Sokkal gondozottabb, mint Sarténe, de lerí róla, hogy yacht-életre van berendezkedve. Aránylag kevés szállodát láttam, viszont a kikötővel szemben egymás mellett sorakoznak bárok, éttermek, lokálok. A látogatók a hajójukon laknak, csak étkezni és szórakozni szállnak ki... Kiválasztottuk a Hotel du Louvre elég kopott cégérét (ugyancsak a fősétányon), de a név miatt kissé megilletődve kopogtunk be: vajon mennyibe kerül? Nos, nem volt nagyon drága! Mert kiderült, hogy ócska, idejét múlta szálloda, amolyan 1910-es berendezésű, teli megsárgult Napóleon-képpel. Az éjszaka elég jól eltelt volna, ha szemben, egy angol hajón, nem folyt volna késő hajnalig óriási ricsajozás.

Reggel egy tengerész megmagyarázta, hogy ezután következik az út nehezebb és sokkal rosszabb része... S  mivel lemondtam — ilyenformán — Ajaccióról, szánakozva nézett rám: „Pedig látni kell a fővárost!" Igaza lehetett, de azért nem volt rossz lassan és nyugodtan visszahajtani Bonifacióig. sütött a nap, és a maquis zöldje csodálatos változáson ment át délig: a felszíne szivárványosan bomlott. A természet turisztikai demonstrációja volt ez, hogy igazolja a l'Ile de Beauté elnevezést! Ha lett volna kalapom, megemeltem volna előtte, de nem volt, így csak azt ígérhettem Korzikának, hogy nem felejtem el.

(1972)

Forrás: Hazatérés Lucaniából. Úti levelek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése