Történelmi
úti beszámoló
Névai
Jánosnak ajánlom
– Miért
van ilyen hideg maguknál, Szibériában?
– Mert
az Isten így akarja! – feleli a kocsis.
„Igen,
már május van, Oroszországban már zöldell az erdő, csattog a
fülemüle, délen már régen virágzik az akác meg az orgona, de
itt, a Tyumenyből Tomszkba vezető út mentén még szürkésbarna a
föld, még csupasz az erdő, a tavakat még tompa fényű jég fedi,
a szurdokokban még hó hever.." /Fordította
Makai Imre/
Ezekkel
a mondatokkal kezdődik Anton Csehov szibériai riportsorozata,
amelyet tulajdonképpeni úti célja felé menet írt. Hogy az
időjárás, helyesebben a természet istentől elrendelt sors, ez a
paraszti felfogás talán még Szibériánál is könnyebben
alkalmazható Szahalin szigetére.
/Ez
a földrajzi megjelölés először egy 1786-os orosz térképen
bukkant fel. Szahalinnak már ezt megelőzően több elnevezése
volt. A bennszülöttek (nyivhek, vagy mint Csehov hívja őket,
giljákok) „lif mifnek”, azaz úszó szigetnek, vagy „csan
mifnek”, azaz fehér szigetnek nevezték, más őslakosok, az ajnók
pedig rebunnak (nyílt tenger); egy francia expedíció „csokára”
keresztelte, amely szó az ajnók nyelvén annyit tesz: „én”, a
japánoknál „Karafuto” (kínaiak szigete) lett a neve, végül
pedig a mandzsúk „Szagalinga csata”(sziget a fekete folyó
torkolatában) néven emlegették, s így is örökítették meg
1721-ben a szigetre látogató kínai jezsuiták a térképükön./
Szibériát
és Szahalint éghajlata és földrajzi fekvése úgyszólván
predesztinálta rá, hogy a 19. századi földi hatalmak itt építsék
ki a kor leghírhedtebb büntetőtelepeit. Világos, hogy a
száműzetés és kényszermunka helyszínének minél távolabbinak
és kellőképpen zordnak kellett lennie.
A
katorga évtizedei (1869-1906) és az orosz–japán háború után a
szigetet mesterségesen egy északi (orosz, majd szovjet) és egy
déli (japán) részre osztották. 1945-ben a szovjet állam
fegyveres erővel újraegyesítette, és mintegy négyszázezer ott
élő japán állampolgárt kitelepített. Ezeknek helyét idővel
nagyjából ugyanennyi orosz, ukrán, fehérorosz, tatár és más
nemzetiségű szovjet polgár foglalta el, akiket különböző
gazdasági és szociális kedvezményekkel csábítottak a szigetre.
A kolonizációk, háborúk, diktatúrák, tervgazdasági újítások,
majd piacgazdasági reformok váltakozásának legnagyobb vesztesei
kétségkívül a bennszülöttek, a nyivhek, orokok, nanájok,
ajnók, evenkik és más népcsoportok voltak, amelyeknek legtöbbjét
hamarosan a kihalt fajok Zöld Könyvében kell keresnünk. Különösen
drámaian alakult a ma negyvenezer főt számláló szahalini koreai
kisebbség sorsa.
/A
katorga szó eredeti jelentése gálya, később a cári Oroszország
büntetőtelepeinek gyűjtőneve, amely egyszerre jelent száműzetést
és kényszermunkát. A szó a szovjet newspeakbe is átkerült; a
büntető törvénykönyv említést tesz a KTR (katorzsnüje rabótü
– kátorgamunka) elnevezésű mellékbüntetésről. (Lásd Jaques
Rossi: The Gulag Handbook. London, 1987.)/
A
legutóbbi megrázkódtatást a Szovjetunió összeomlása és az új
Oroszország születésének kínjai hozták a szigetre. 2000 nyarán
az ott töltött alig két hét is elég volt hozzá, hogy a saját
szememmel győződhessem meg a gazdasági és társadalmi szerkezet
bomlásának mértékéről. A legszembeszökőbb a sziget középső
és északi részét sújtó demográfiai hanyatlás volt. A
kilencvenes években tömegessé vált az elvándorlás a sziget déli
részébe, illetőleg a szárazföldre. Az elemi csapások, mint
amilyen az 1995. májusi nyeftyegorszki földrengés volt, amelyet a
városka lakóinak több mint fele nem élt túl, mintha csak
kísérőjelenségei volnának ennek a folyamatnak. Szahalin állandó
kliense a moszkvai Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának (MCSSZ),
amely egyszerre próbál úrrá lenni az egykori birodalom ember
okozta válságain és a természeti katasztrófákon. Sajnos azonban
összorosz viszonylatban Szahalin helyzete egyáltalán nem
rendkívüli.
A
szovjet mintájú sikerpropaganda gyakran dicsekszik a szigeten folyó
orosz, japán és amerikai kőolaj-feldolgozás mesés jövőbeli
számadataival, miközben lakóházak, óvodák, iskolák és
kórházak krónikus áramszünetekkel küzdenek. A hideg már kora
ősszel kísért a szigeten, és a fagytól való rettegés legalább
akkora, mint a földrengéstől és a ciklonoktól való félelem. A
béreket és fizetéseket gyakran nem folyósítják, és a
közművelődési intézmények a létezés peremén tengődnek.
A
Szahalin szó a nyugati közvéleményben meglehetősen gyenge
reakciókat vált ki. Egy valamit mégis biztosan tudnak: azt, hogy a
közigazgatásilag Szahalinhoz tartozó hatvankét Kurili-sziget
közül Japán négyet "északi területeihez" sorol, és
visszaadásukat az Oroszországgal kötendő békeszerződés sine
qua nonjának tekinti. Ez az Erisz almája újra meg újra az újságok
címoldalára kerül...
Az
alábbiakban megpróbálom Anton Csehov nyomán – bár az ő
teljességigénye nélkül – felvázolni Szahalin múltjának és
jelenének bizonyos összefüggéseit. Úgy gondolom, hogy ez a
leírás szükségképpen túl fog menni a helytörténeti
vonatkozásokon. Szahalin nem egyszerűen része Oroszországnak,
hanem szinte minden tekintetben kicsinyített mása. A szigetek
többnyire a szárazföld természetes metaforái, s történetük is
a szárazföld története dióhéjban.
*
Szahalin
szigete Japán és Kamcsatka között az északi szélesség 46. és
55., a keleti hosszúság 141. és 145. foka között terül el, a
hideg Ohotszki- és a meleg Japántenger veszik körül. Területe a
Kurili-szigetekkel együtt 87 000 négyzetkilométer. Lakossága a
hivatalos statisztika szerint 1999. január 1-jén 608 000 fő volt.
/Egy 2000 szeptemberében, Putyin elnök röplátogatásának
küszöbén kiadott sajtódokumentáció 601 000 lakosról beszél./
A
sziget hossza 1062 kilométer, keletnyugati irányban a legnagyobb
szélessége 160, a legkisebb pedig 26 kilométer. A Szahalint a
szibériai szárazföldtől elválasztó – Gennagyij Nyevelszkoj
utazóról elnevezett – szoros a Pogibi-foknál mindössze 7
kilométer széles. Ezért és az alacsony vízállás miatt
gondolhatta Comte de Jean-Francois des Galaup La Pérouse 1787-es
expedíciója során, hogy Szahalin félsziget. Mindazonáltal a
hálás utókor róla is elnevezett egy tengerszorost.
/Eredetileg
"Pohobi", ami a nyivhek nyelvén a "visszafordulás
helyét" jelenti; az orosz verzió megközelítőleg annyit
tesz: "elpusztulni", "megdögleni", mintegy a
kátorzsnyikok freudi elszólásaként, akik nagyjából ennyi esélyt
adtak a tengerszoroson való átkelésnek. Így értelmezi a szót
Korolenko is A szokolini című elbeszélésében (Az ikon nyomában.
Budapest, 1962, Európa)./
A
látható környezeti károk, így a kilencvenes évek szörnyű
nyomokat hagyó erdőtüzei ellenére a természet viszonylag
érintetlennek hat. 16 000 tó, 53 000 négyzetkilométernyi erdő
(részben tajga és tundra) borítja, és mintegy száz különböző
fa és néhány ezer helyi és szibériai növényfajta alkotja a
sziget flóráját. Csehov leírásából némi szorongás érződik
ki:
„Nyírfa,
nyárfa, topolya, fűz, kőris, bodza, fagyal, gyöngyvessző,
galagonya nő itt, köztük meg ember nagyságú, sőt annál is
magasabb fű; az óriási páfrányok és lapuk, amelyeknek átmérője
nagyobb egy rőfnél, a bokrokkal és a fákkal együtt járhatatlan
sűrűt alkotnak. (...) Kétoldalt, ahol véget ér a szűk völgy,
ahol a hegyek kezdődnek, zöld falként áll a közönséges
fenyőből, az erdei fenyőből meg a vörösfenyőből való erdő,
feljebb megint a vörösfenyőerdő következik, a hegyek csúcsa
pedig csupasz, vagy cserje borítja őket. Ilyen óriási laput,
amilyen itt terem, sehol se találtam Oroszországban.”
A
vegetáció ma is olyan dús, mint akkoriban, a fű némelyütt
három-négy méter magasra is megnő, és mindenütt, ahol a
technika és a kultúra hanyatlik, ahol a falvak lakatlanná válnak,
azonnal betölti a hézagot a természet, és elzárja a korábbi
civilizáció romjaihoz vezető ösvényeket. Pontosan ez a látvány
tárult elém az Alekszandrovszktól a Kap Jonkheer-i
világítótoronyhoz vezető úton.
Kevésbé
sokszínű az állatvilág. Királya vitathatatlanul a szibériai
barnamedve, a leggyakoribb emlős a róka, a rénszarvas, a menyét,
a rozsomák, a coboly, a hermelin és a pézsmapatkány. A
vízimadarak között a sirály és a kormorán dominál. A tengerben
tizenötféle bálna, számos fóka- és rozmárfaj él. A
leggyakoribb halak a púposlazac, a ketalazac, a hering, a makréla,
a rombuszhal, a kábeljau, a szaira, a tőkehal; említésre
érdemesek még a különböző rákfajták. Ezek alkotják Szahalin
tengeri alaptőkéjét, függetlenül attól, hogy ki és milyen
mennyiségben tudott, illetőleg tud belőlük profitálni.
A
meleg és a hideg szakadatlan háborút folytat egymással a sziget
birtoklásáért, és e harcban többnyire a hideg kerekedik felül.
Az évi középhőmérséklet + 2,1 Celsius-fok.9 Északon a július,
délen az augusztus a legmelegebb hónap, ekkor a középhőmérséklet
eléri a +17 fokot. Egy évben átlag 44 olyan nap van, amikor a
hőmérő higanyszála a +10 fok fölé emelkedik, 132-170 napon a
fagypont alá süllyed. Átlagosan 23 a felhőtlen napok száma, 155
a felhőseké, 187 napra jut változó felhőzet. 176 csapadékos nap
van, ami leginkább havazást jelent, gyakran heves hóviharokat,
olykor még márciusban is 80-90 cm hóeséssel. Közvetlenül és
állandóan érzékelhető a 80 százalék körüli páratartalom.
Nem
csoda hát, hogy sok szigetlakó vágyik a szárazföldre, vagy mint
a juzsnoszahalinszki Csehov Állami Drámai Színház
repertoárdarabjában, a Három nővérben mondják: „Moszkvába!
Moszkvába!” Csakhogy Moszkva 10 417 kilométerre van a szahalini
kormányzóság székhelyétől.
Mielőtt
I. Miklós cár kormánya úgy határozott, hogy a kelet-szibériai
partvidéket és Szahalin szigetét végleg bekebelezi az Orosz
Birodalomba, előreküldte a Bajkál hadihajót, amely eredetileg az
Orosz–amerikai Kereskedelmi Társaság rakományát szállította
Pétervárról a kamcsatkai Petropavlovszkba. A Bajkál Gennagyij
Nyevelszkoj kapitány vezetésével 1848. augusztus 21-én futott ki
Kronstadtból, 1849. január 2-án ért Kap Hornhoz, és május 12-én
horgonyzott le Kamcsatkán. Csak a történelmi időérzék kedvéért
jegyzem meg, hogy a Bajkál útja közben több európai forradalom
kezdődött és ért véget.
Nyevelszkoj
visszafelé érintette Szahalin szigetét, majd alighogy hazatért,
máris újra útnak indult. 1850. augusztus 1-jén azután az Amur
torkolatában ünnepélyesen kitűzte a cári zászlót, s ezzel
mintegy birtokba vette az egész területet.
A
sziget addig senki, pontosabban mindenki földjének számított.
Oroszok, japánok, mandzsuk, sőt hollandok és angolok is partra
szálltak itt, vadásztak, halásztak, megsarcolták a
bennszülötteket, vagy kereskedtek velük. Minthogy Nyevelszkoj
felhatalmazás nélkül tűzte ki az orosz zászlót, és a
szentpétervári politikusok attól tartottak, hogy az önkényes
gesztus diplomáciai bonyodalmakhoz vezet Japánnal és Kínával,
egy vizsgálóbizottság úgy döntött, hogy büntetésből matrózzá
fokozzák le a kapitányt. Nyevelszkojt a cár mentette meg, aki
kijelentette: „Ahol egyszer egy orosz lobogót felvonnak, azt
sohasem szabad levonni.”
Nem
sokkal később Jevfimij Putjatyin altengernagy Japánba indult a
Pallada fregatton, hogy felvegye a diplomáciai kapcsolatot a
császársággal, és egyben tisztázza vele a területi kérdéseket.
A nagy nehezen tető alá hozott simodai szerződésben (1855) a
felek megállapodtak, hogy „Oroszország és Japán továbbra is
közösen használja Szahalin (Karafuto) szigetét”, valójában
azonban az oroszok saját területként kezelték. Ezt a státust az
1875-ös szentpétervári szerződésben Tokió is elismerte.
Oroszország ellenszolgáltatásként lemondott a több mint hatvan
Kurili-szigetről, amelyek közül csak a legdélibbeknek volt
gazdasági jelentőségük.
Az
első száműzöttek 1858-ban szálltak partra Szahalinon, amely
azonban csak 1869-től viselte a „meszto szülki i katorgi”,
vagyis „a száműzetés és
kényszermunka
helye” hivatalos elnevezést.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése