2016. október 10., hétfő

ANNE M. LINDBERGH: Zúg a szél (1)

A bevezetőt maga Charles A. Lindbergh írta... Amiből kitetszik, mit is tartalmaz ez az izgalmas útikönyv, amelyet a budapesti Révai adott ki 1934-ben, Kosáryné Réz Lola fordításában, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület jóvoltából.

„Feleségem könyve egy megfigyelőutunkról szól. Az Atlanti-óceánt repültük át 1933-ban. Pontos és hű képe mindennek, ami történt, míg Afrikából átjutottunk Dél-Amerikába. Feladatunk az volt, hogy tanulmányozzuk a légiutakat Európa és Amerika közt. Abban az időben kezdtek véglegesen kialakulni a légi országutak. A szárazföldi országokat átrepülték már, az egyes földrészeket is összekötötték egymással. Most már csak az óceánokat kellett behálózni. A nagy vízi távolságok voltak a légi világkereskedelem utolsó jelentősebb nehézségei.
Az Atlanti-óceán északi részének átrepülése a légi kereskedelem legfontosabb és legnehezebb feladata. Nemcsak a nagy távolság: a légköri és éghajlati viszonyok is sok nehézséget állítanak a repülő elé. Ahol a távolság kisebb, ott az éghajlat nagyon hideg – fenn északon. Délen viszont, ahol enyhébb a levegő, óriási távolságokkal kell számolni. Három természetes légiút vezet át az óceán északi részén. Az elsőt Grönlandi-útnak nevezhetjük, ez északon van, a másodikat, a délit Azori-útnak és a harmadikat, a középsőt Nagykörútnak. Mind a hármat meg akartuk ismerni.
Júliusban indultunk el New Yorkból és miután a Nagykörúton át Newfoundlandba értünk, Labrador partjai fölött északnak fordultunk. Átvágtunk Európába, az északi úton Koppenhágában értünk partot. A következő heteket Európában töltöttük, Norvégiában, Skóciában, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában.
Az Azori-szigetekre túlságosan későn értünk; az akkori lehetőségek mellett nem repülhettünk már Újfoundlandba vagy a Bermudákra. Túl nagy kockázatot kellett volna vállalnunk. Néhány napig a szigeteken maradtunk, Afrikába mentünk és a könnyebb utat választottuk, azt, amely az Egyenlítőn át visz Dél-Amerika felé. A könyv ezt az utunkat írja le, Afrikától Dél-Amerikáig. Benne vannak az emberek, akikkel találkoztunk, a nehézségek és problémák, amikkel szemben találtuk magunkat, mikor minden előkészület nélkül hosszú tengeri útra vállalkoztunk olyan géppel, mely eredetileg szárazföldi repülésre készült.
Gépünk, a Tingmissartoq (az eszkimók kiáltanak így, ha repülőgépet látnak s azt jelenti; „ami úgy repül, mint a nagy madár”) 1929-ben épült szárazföldi tanulmányutakra. 1930-ban elérte a transzkontinentális csúcsidőt Kalifornia és New York között. 1931-ben kerekek helyett pontonokat szereltek reá egy sarkvidéki út alkalmából. Két évvel később erősebb motort kapott; így indultunk el vele óceáni utazásunkra.
Fontos volt, hogy lehetőleg magunk szolgálhassuk ki magunkat. 1933-ban még nem igen volt repülőtelep azon a vidéken, ahol le akartunk szállni. Örülhettünk, ha leszállásnál jó horgonyzóhelyet és kedvezően elhelyezett bóját találhattunk valahol. Nem ragaszkodtunk menetrendszerűen megállapított útitervhez. Hogy mennyi időt töltünk itt vagy ott, attól függött, milyen körülményeket találtunk. Gyakran megtörtént, hogy még előzetes értesítést sem kértünk és kaptunk a leszállási viszonyokról. Ha rossz helyre kerültünk, mint például Madeirában, másfelé folytattuk az utat. Elinduláskor mindig legalább kétféle lehetőségre számítottunk.
Természetes, hogy ilyenformán különleges mentőfélszerelésre és sokkal több üzemanyagra volt szükségünk. Gépünk többnyire túl volt terhelve. Biztonságunk nem az előzetes tervek pontos kivitelezésén alapult, hanem inkább a lehetőségek állandó kihasználásán, a körülményekhez való gyors alkalmazkodáson, az állandóan változó tényezők egyensúlyozásán. Néha sietve kellett indulnunk, mint Angmagssalikban, a jéghegyek közül, máskor lassan készültünk hozzá és késlekednünk is kellett, mint mikor az óceánt átrepültük Brazília felé. Külön rakomány benzint és minden eshetőségre való felszerelést vittünk magunkkal mindig.
Két teljes, egymástól függetlenül működő rádiónk volt, leadó- és vevőkészülék. Az egyik vízhatlan burkolatban, gumicsónakba építve. Hosszú időre való élelmiszerrel és vízzel láttuk el magunkat. Vittünk puskát, féregmentes sátrat és még sok mindent, amire esetleg szükségünk lehetett.
Ennek köszönhettük, hogy a legtöbb út folyamán kivételesen jó rádióösszeköttetést kaptunk. Ha kényszerleszállásra került volna a sor akár szárazon, akár tengeren, lett volna mit ennünk, hol laknunk, tovább tudtunk volna menni és kapcsolatot találtunk volna a világgal. Harmincezer mérföldnyi utunk alatt mindig volt elegendő tartalékbenzinünk is.
Legtöbb gondot ez adott: az indulás ezzel a nehéz teherrel. Teli tartályokkal és ilyen súlyos felszereléssel elindulni csak kedvező szélben és alkalmas helyen lehet, ahol elég nagy és nyugodt vízterület áll rendelkezésre.
Repülőutunk közel hat hónapig tartott. Ebben a könyvben csak tíz napról van szó. A repülés történetében azóta új fejezet kezdődött, de a régi talán érdekesebb volt mindennél, amit a jövő hozhat. Amint az idő múlik, a gép tökéletesedése egyre jobban függetleníti az embert az elemektől. A jövő sztratoszféra-gépjei úgy fogják átrohanni az óceánt, hogy az utas észre sem veszi az alatta hullámzó vizet. Mint alagúton átszáguldó vonatból, nem láthatja sem a veszedelmeket, sem a szépségeket. Csak a gépek remegését és lüktetését fogja hallani, a széllel, a forrósággal, a holdsugárral nem lesz gondja.

(Innen aztán a feleség, Anne M. Lindbergh veszi át a tollat, a továbbiakban ő tudósít...)

Hátszél

Az útvonal térképe
Hátszél... Letekintettem a repülőgépből a vízre, a hosszú-hosszú fehér csíkokra. Fehér gőzösök haladtak odalent. Szabálytalanul, mint a kuszált fonal, húzódott mögöttük a felszántott vízvonal. Valamennyi egy irányban vezetett. Arrafelé igyekeztek, amerre mi: Afrika partjairól délnyugatra mentünk, a Cap Verde-szigetek felé. A szél azóta pártolt hozzánk, hogy elindultunk az Azori-szigetekről. Lökte a gépünk farkát, sarkunkban zúgott és süvített, belefütyült fülkémbe – és úgy sodródtunk vele, mint ahogyan a csónak siet hazafelé, a szél áradatában, felvont vitorlával, könnyedén: a tenyerén.
Hátszéllel jöttünk Spanyolországból. Az elmúlt éjszakát Afrika sivatagjában töltöttük, sátorban, – azelőtt pedig a Kanári-szigeteken Las Palmasban álltunk meg éjszakára. Bazárok és boltok, dokkok és piacterek fogadtak a Kelet és Nyugat ősi országútján. Visszaugrottunk Las Palmasból és már az Azori-szigeteken voltunk. Még egy ugrás visszafelé: Lisszabon, óriási léptekkel haladtunk: Horta, Ponta Delgada, Las Palmas, Rio del Oro. A szél mindig segített. Szinte elhalmozott bennünket a természet ajándéka... Itt egy kis időt nyertünk, amott benzint takarítottunk meg a kedvező szél jóvoltából. Segített a szél, amelyre sohasem lehet számítani, amely néha ránehezedik a gép egyik vagy másik szárnyára és eltéríti útjából, vagy mint a fal, mered a gép elé magasan, hogy fáradságos kapaszkodásra kényszerítsen meredeken felfelé – s közben elmúlik a drága nappali világosság és fogy a benzin. A szeszélyes, kiszámíthatatlan, csalfa szél most hűséges jóbarátunk volt teljes kétezer mérföldön keresztül. Szinte csoda történt. Mintha Odysseus történetéhez hasonlóan, egy görög isten ökörbőrzacskóba zárta volna valamennyi rossz szelet és csak egyet hagyott volna szabadon, hogy hazavezéreljen bennünket.
Mert ekkor már hazafelé mentünk. Az Atlanti óceán fölött átkutattuk a levegőt. Grönlandban töltöttük a nyarat, Európában a ködös, esős kora őszt. Koppenhága, Stavanger, Southampton, a skót partok, Írország, Spanyolország és Portugália, az Azori-szigetek... mind egy-egy ugrás, mind egy-egy kísérlet, hogy merre lehetne légijáratokat rendszeresíteni Amerika felé. Kipróbáltuk valamennyit. Megérkeztünk Afrika partjára, magunk mögött hagytuk a hideget és a ködöt; tiszta égboltra bukkantunk a felhőkön túl és tüzes napsütés várt. Most már az utolsó ugrás következett: át Amerikába.

Anne M. Lindbergh


(Folytatjuk)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése