PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (6)

Batávia

Azokban az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új lakóhelyén.

Itt aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem volna.

– Én vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem, hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni hivatalomat.

– Itt csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és csaknem dührohamot kapott.

– Hogyhogy?

– Azzal kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.

Lehet, hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével szinte megmérgezte a levegőt.

Mint egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom, hogy védjem magam.'

– Uram, én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem, hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként is visszautasítom.

Később meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában: Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal, hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre, mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.

Másnap szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.

Roppant erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.

Amikor távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával visszaadta egészségemet.

De lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.

Gyógyultan tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené, mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni. Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának. Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik előtt megrázva kiáltottam oda nekik:

– This! This!

Ekkor mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:

– Tinta! Tinta!

Így tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.

Eljött a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.

Olykor-olykor aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem. Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem kétségbeejtően nyugodt életemet.

A szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table. Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata. Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel. Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.

Azokban a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok, riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek. Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból eddig csak két személyt ismert.

Bekövetkezett az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.

Hirdetést adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán már nem is él. Eltűnt mindörökre.

Őrzője, Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.

Brampyt is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott. Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti és elnézi tudatlanságomat.

Az utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl, és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be az Ittlétünk a földön kötetet.

Neruda és Antonieta

Magányom egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe. Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca – Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami merevség.")

Életem eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.

Hertz, a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:

– És ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy egyszer hatalomra kerülhet?

– Lehetetlen – felelte.

– Miért volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?

– Maga nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.

Szegény barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.

(Vége)

Forrás: Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. Fordította András László