Bevezetésül egy pár sor
az „Erdély “ t. szerkesztőjéhez.*)
 |
| A szerző portréja |
Azt hiszem, nem kevéssé
lepi meg Önt az, hogy engem, ki büszkeségemnek tartám mindenha
„magyar” tengerésznek neveztetni, – most egyszerre egy porosz
hajón talál. E körülményt akarom azon okokkal – mik e hajóra
vittek – úgy a hogy lehet, kellő világitásba helyezni:
Történt egy nap (már
rég elmúlt!) hogy Fiuméban a magyar tengerész ifjak jól
mulattak. Értek ez alatt olyan mulatságot, hol az ember bút akar
feledni. E napot és mulatságot nem azért emlitem föl, mintha ez
valami rendkivüli lett volna, hanem azért, mert akkor még én is
tengerésznövendék voltam s egyike az ezen vidám és elfeledhetlen
estén teljes számmal megjelent tengerészifjaknak.
Teljes számmal voltunk –
tizenhárman!
- - És mi a száműzött
búját akartuk feledni, mi tengerész módra mulattunk. Ki venné
ezt rossz néven?... Ha önök ott benn az édes hazában vig zene
hangjai mellett, rokonok és barátok társaságában vigadnak, nem
érezve a legszörnyübb kínt, a honvágy mardosásait, mert azt
(boldogok!) még nem ismerik; - - akkor gondoljanak a 13, első
ifjúságukban levő magyar tengerészekre, - - gondolják meg, hogy
ezeknek a tengerészet hazájukba került; mert édes honuk messze,
nagyon messze van a szárazföld bensejében; hogy ők ettől, és
minden szeretteiktől talán örökre el vannak zárva; - - akkor
gondoljanak ránk, s ha lelkök engedi, ám vegyék rossz néven e
mulatságot.
Este lett... besötétedett.
Az asztalokon füstölgő mécsek pislogtak. A pipafüst vastag
gomolyokban hömpölygött a szobában szerte s a nagy asztal mellett
13 alak az utolsót énekelte a mulatság befejezéséül:
Tengerész vagyok!
Gondtalanul élem át
az életet,
Nem törődve semmivel:
Földön ember, – a
pokolban ördög
Nem bánom bármit
mivel;
Engem folyton tenger
árja ringat,
Mint az anya jó fiát,
- -
S őrömül az ég
leküldi hozzám
Leghűebb őrangyalát!
Tengerész vagyok!
Vész, viharban
kedvemet találom, —
Arczom még nem sápadt
el;
Nem is tengerésznek
való az, ki
Szivben félelmet
visel...
Gyáva ember tengerre
ne jöjjön,
Hol örök halál
tanyáz:
Jobb lesz annak otthon,
a hol rája
Gyönge feleség
vigyáz!
Tengerész vagyok!
Útaimra elkísér a
jókedv,
Bánatot nem ismerek -
-
Hadd kesergjenek
helyettem a jó
Szárazföldi emberek!
Mert mig ők nyugodtan
élnek otthon,
Vész, vihar között
vagyok; —
Félre hát, ti
bánatok! Ki tudja,
Tán utolszor
vigadok!...
.
A dal utolsó sorai is
elhangzottak - - az arczokra visszatért a komorság merev kinyomata;
kiléptünk a csárdából – a sziklás tengerparton álltunk - -
alattunk a millió csillagokat visszatükröző kék tengerár;
fölöttünk a kilumpolt arczu Luna; szemben velünk a virágos partu
Veglia szigete; mögöttünk a hanyatlásában is büszke tersattoi
Frangepán-vár mint tépett szárnyú sas sötéten, rémesen bámult
reánk.... Nyugaton messze Fiume ragyogott ezer gázláng fényében;
a kikötői hajókon az árbocz-lámpák csillogtak fehér, vörös
és zöld világgal...
Egy kapuczinus-kolostor
tornyából kis harang méla kongását hozta elmosódva a keleti
szellő, s mi magunkba mélyedve szótlanul mentünk egymás mellett
a sziklás tengerparton. Ki-ki magával foglalkozott, hisz
mindenkinek megvolt a maga gondja.
Egyszerre csak magam
találtam magamat...
Körülnéztem, a
többieket nem láttam sehol. Leültem egy, az út mellett heverő
vastag fatuskóra, lenéztem az alattam rejtélyesen susogó tengerre
s nem csoda! gondolatim a tengerre ragadták oldott szárnyú
lelkemet, hol ez oly örömest mulat...
Igy ültem itt soká
csendesen.
--------------------------------------------------------------------------
– Chi é la? uomo o
qualche asino? Corpo di Están bácsi? – hangzott egyszerre
mellettem.
Hátranéztem ; egy pár
társam jött, kik valahol Buccari mellett vettek ismét magukhoz
sziverősitőt.
Meghivásokra én is
folytattam az éji sétát.
Társul Garlathy Géza
barátom szegődött mellém, kivel előbbi gondolatimat közlém. Ő
is a tengerészetről gondolkozott előbb.
S minél tovább tartott
sétánk: mi annál többet beszéltünk s e beszélgetésből oly
határozatokra jutottunk, mi egész éltünkön át gondot, bajt,
hányattatást, szenvedést s talán nyomort fog hozni már eddig is
örömtelen napjainkra.
Fölgondoltuk, hogy ha
Magyarországnak, mint oly államnak, hol a tengerészet még
bölcsőjében van, mint tengerészek akarunk használni, akkor
kötelességünk magunkat bármily áron kitünően
kiképezni. – Erre nézve
elhatároztuk:
1. Minden nevezetesebb
állam tengerészetét tettleg (mint azon állam tengerésze)
áttanulmányozni.
2. Minden
világtengerész-nyelvet, melyet vagy tökéletesen nem, vagy épen
nem birunk, alaposan megtanulni.
3. Nemcsak a vitorlás-,
de a gőzösök-, s nemcsak a tengeri, de legnagyobb folyói és tói
jármüvek utazási, berendezési és általábani működését
tettleg áttanulni.
4. Végre oly
intézményeket megismerni, minő az egyetemes tengerjog a
használatban; hol vannak s minők a leghiresb tengerészi iskolák;
milyen ezek szerkezete, berendezése; továbbá résztvenni, a hol
alkalom nyilik expeditióknál, buvárharanggali kutatásoknál,
bálnahalászatnál stb.
Most, úgy hiszem, világos
lesz ön előtt uram,
mért hagytam el én
Triesztben egy szép deczemberi napon (14-én 1871.) magyar-osztrák
„Ivó“ hajónkat, hogy megkezdhessem legújabb föltételeim
kivitelét; s nevezetesen a porosz vitorlás tengerészet
manoeuvre-je tanulmányozását. Kisérőmül jöttek két legjobb
barátom s magyar tengerész-bajtársam: Garlathy Géza s Kazy Lázár.
Hogy mindvégig maradunk-e együtt – az a jövő dolga. (A
következő évben a sors arra kényszeritett bennünket, hogy
elváljunk. Legutoljára Amerika bensejében, az „Erie” tavon
találkozánk.)
Így léptünk mi hárman
fönnebb mondott napon az „Iconia" nevű németszövetségi
briggre; hogy rajt’maradjunk, mig áttanultuk manoeuvrejét.
S ezek után láthatja,
uram, hogy mi áll előttem. Hogy lássa azt is, miszerint
fellegvárakat épitő ember nem vagyok, elmondom, mi nézeteim
vannak a sikert illetőleg.
Tíz esetben azt hiszem,
még föltételeim első felének kivitele előtt elvisz az ördög;
nevezetesen vihar által, vagy bálnahalászatnál, vagy valamely
idegen államban, vagy matrózok közt stb. Következnek még a
tengeri rablók (e kedves ficzkók !) s több efféle jámbor népség,
mikről Thaisz urnak fogalma sincs; s egy esetben hiszem csak, hogy
beteljesitem föltételeimet.
Mig ezeket tenném –
tudom, sok, nagyon sok idő fog elmúlni s a hazát tán másnak
fogom találni, mint a milyennek hagytam évekkel ezelőtt, –
lehet, addig elfeledtetem – fog talán akadni, ki kalandornak fog
nevezni; ám jó; de ha siker koronázandja tetteimet; akkor büszke
leszek arra a szóra: kalandor.
Ezeket akartam elmondani.
Isten önnel, uram!
New-York, tavaszhó
2-án 1872.
*) E tengeri útleírás
a Balás Antal szerkesztette Erdély szépirodalmi közlönyben
jelent meg, és a szerző Tengeren és szárazföldön című, a
nagyváradi Hügel Ottó Könyvnyomdájában 1873-ban megjelent
könyvének előszavát képezi. Forrás: Magyar ElektronikusKönyvtár.
/Fenti sorok
szerzője Fiuméban tanult hivatásos tengerész; 1852-ben született
Szomolnokon. 1870: Fiuméban tengerésznövendék, 1871-ben végzett
a Collegio Nautico e Commerciale tengerészeti főtanodában. 1871.
december. 14: két társával elhagyta az osztrák–magyar
tengerészetet, áthajózott az USA-ba, majd megfordult
Dél-Amerikában és Afrikában. Később hazatért, újságíró,
szerkesztő lett. Főként Balatonalmádiban szeretett tartózkodni,
ahol utca viseli nevét és villája előtt emlékmű áll. Itt
bemutatott műve mellett még két könyvét emliti az
irodalomtörténet: Dalok a tengerről (1880), Amerikában
(elbeszélések, 1885)/
 |
| Kompolthy emlékmű Almádiban |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése