SZAVANNÁK,
NEMZETI PARKOK, ŐSBOZÓT VILÁGA
KIFARU,
AZ|ELEVEN MOZDONY
 |
| Két kifaru |
A
kelet-afrikai fehér orrszarvú – vagy kifaru, ahogy szuahéliul
nevezik ezt a földünk nagy részén már régen kiveszett, de itt
még tekintélyes számban élő eleven mozdonyt – szürke. Nem
világosabb színe, hanem alsó-fölső állkapcsának szegletes
vonala különbözteti meg a fekete orr-szarvú ellipszis alakúan
nyúlt, lágyabb vonalú állkapcsától.
Lassan
haragszik meg, de ha dühbe gurul: konok. Mintha mérgének gőze
dugattyúként lökte volna ki előre meredő, két orrszarvát. A
fölső, görbe kardszerű nyársalót és a kirojtosodott
szaruszálakból, sziklakemény, tompa háromszögű ékké
összetapadt alsó szarvát: az öklelőt. Ha nekiindul, negyven
kilométeres sebességgel ront a célnak. A cél néha egy szafarira
érkezett teherautó, amit egy lökéssel pöccent fel, esetleg egy
vadász, aki megharagította, mert melléje lőtt. Ha nem
bosszantják, nem rosszindulatú. Füvet legelészik, néha falevelet
szedeget. Csordában ez az állat csak a nyugat-európai színpadokon
oly sikerrel játszott színdarabban: Ionesco Az orrszarvújában
jár-kél, és kényszeríti üvöltözve környezetére a
tömegszellemet. Az igazi rinocéroszt a legritkábban látni
bandában. Egy vadászújság említi, mint nagy eseményt, hogy az
egyik vadász egy ízben ötöt látott együtt. Még páros családi
életet sem él tartósan. Az orrszarvú bika üzekedés után
rövidesen otthagyja a tehenet, és újabb párzási idejéig
magányosan kóborol. Az anyaállat viszont többnyire egyetlen
bébijét az egy-másfél mázsás újszülöttet esztendőnél
tovább szoptatja, tanítja legelni, vele jár.
A
vastag bőrű nagyvadakkal együtt élő, magyarul leginkább
kullancs madárnak vagy nyűvágóknak nevezett, seregély családbéli
kis tarka madarak rendszerint párosával „laknak” az orrszarvú
hátán. Kifaru vaksi; kifarunak rossz a hallása, csak a szaglása
kitűnő. A veszélyt, hogy ellenség közeledik, a hátán élő, a
bőrébe tapadt férgeit szedegető madár kiáltja meg. A füle
mellé reppen, s ott csárál a nagyot halló monstrumnak, hogy
vigyázat, kifaru. De ha riasztás közben belepislant éles szemével
kifaru fülébe, s ott teszem azt éppen belekerült hangyákat lel –
a riasztást abbahagyja, és bebújva az orrszarvú fülébe, onnan
magának, a kínos viszketéstől megszabadítva barátját,
hangyaeledelt csipeget. A ndorobo vadászok csipembirinek nevezik az
orrszarvú nyűvágóját. Csipembiri – ki sem fejtette meg még,
hogy miért, tapintatosan-e vagy önző okokból – magára hagyja a
szoptatás első ideje alatt a tehenet. Vadorzók ilyenkor vadásznak
előszeretettel az orrszarvúra. Csak a borjával jár, nincs vészt
kiáltó madár a hátán, a közelében, minden gondja a
gyámoltalan, idomtalan, óriási szopósbébi.
EGY
KIFARUBÉBI
Hat
évvel ezelőtt, 1961 novemberében Mr. Stan Lawrence Brown hivatásos
vadász – whitehunter – szafarit vezetett a Tsavo nevű nagyvad
rezervátum és a Kilimandzsáró keleti lejtője közt levő bozótba
a Kuku-síkságra.
Napsütött
tisztáson egy orvul lelőtt, megcsonkított orrszarvú tehén
hullájára lelt. A dög alvadt vértől síkos pofáján meglátszott
a gorombán, fejszével kivágott tömpe szögű szarvnak, a
trófeának a csonkja. Az orrszarvú árva borja az anyja dombnyi
hátához bújva, remegve vinnyogott. A kifejlett orrszarvúnak is
általában halkan nyiffanó, röffenő a hangja; ordítani csak
végső felindulásában szokott. Az árva orrszarvú bébi vinnyogva
sírt. Ötnapos volt a hulla, öt napja nem szopott. Brown tenyerébe
öntött, ujjain mint emlőn végig csorgatott vízzel itatta,
szoptatta, míg az állat talpra nem állt. Aztán vakargatni kezdte
a fületövét. Kifarubébi tűrte. De megfogni mégsem lehetett,
mert az állat, mikor Brown a teherkocsiról egy hirtelen előszedett
kötéllel közeledett hozzá, átugrott az anya tetemén, és mintha
fél órával azelőtt nem lihegett volna végkimerülten, elrohant.
Mikor azonban Brownék tovább indultak volna, a teherautó mögött
megjelent a kis kifaru. Brown a kocsi farából kihajolva egy
kannából vizet kezdett csorgatni a földre. Az állat odaszaladt és
felnyalta, öntött vizet az orrára is – aztán indíttatott. Az
árva megindult a teherautó nyomában. Rákapcsoltak. Harminc
mérfölddel is egyre követte a kocsit. Brown a Tsavo-park, a
nagyvad védő rezervátum legközelebbi, mintegy öt mérföldre
levő első táborhelyéhez hajttatott. A kis kifaru a nyomában. A
nagy motorzúgással érkező teherautó zajára a táborhelyről
vagy hat egyenruhás állatőr is kirohant. A helyzetet egy pillanat
alatt mind a hatan félreértették. A magas rinocérosz gyereket,
ahogy alig ütköző szarvacskáját előre szegezve rohant a kocsi
nyomában, megvadult, a kocsit üldöző monstrumnak látták, és
nagy kiáltozással, vaktöltésű riasztópisztoly durrogással
elkergették. „Megmentették” Brownék kocsiját a
„felökleléstől” mielőtt a vadász leszállhatott,
kiálthatott, tiltakozhatott volna.
Brown
szitkozódva ment vissza a bozótba a kocsiján. Sokáig kereste, míg
meglelte az anyaállat tetemét, és a közelben parkolva két napon
át leste, hogy a kis visszaűzött megjelenjék. Harmadnap reggel
támolygó, reszkető, lesoványodott állat lődörgött a már igen
szagos hulla felé. De ötven méterre tőle megállott.
A
kifinomult szaglású kis orrszarvúnak az a bűz, ami az anyja felől
jött, már nem jelentette az anyját. De akkor mi hozta a közelébe?
Az orrszarvú mindig szaglás után tájékozódik. Száz méterre
Brown benzin szagú kocsija biztatóbbnak rémlett? Mintha emlékezett
volna rá, hogy az inni adott neki, de attól durrogtató szitkok
űzték el. Támolygott egy pár lépést Brown felé aztán
kimerültén lerogyott. Szelídítését Brown ismét vízcsorgatással
kezdte. Sikerült egy hálóba beterelni az árvát. Aztán állatőrök
segítségével a Tsavo-parkba vitték. De nem ereszthették szabadon
a Tisza-Duna köze nagyságú, kerítetlen ősvadonba, ahol hiába
oly sok a szabadon járó-kelő orrszarvú, gyerekének az árvát
egyik sem fogadta volna el. Az orrszarvú nép nem ismer
mostohagyereket. Betették az óriási park keleti bejárati kapuja
mellett egy elkerített részbe – a nagyvadak árvaházába. Ma is
ott él. Most hétéves. Neve Rufus. Társai: egy anyátlanul,
apátlanul lelt kis elefánt, tizenegy éves, Éva, és egy csapat
ugyancsak anyátlanul lelt, ma már kifejlett struccfióka. Mikor
megláttam Rufust... Előbb persze meg kellett érkeznem a
Tsavo-parkba.
TSAVO,
A NAGYVADAK „SZENTÉLYE”
 |
| Vizilovak |
A
Tsavo Kenya legnagyobb „vadállat sanctuariuma”. A nemzeti
parkokká nyilvánított rezervátumokat nevezik így. A Tsavo
nyolcezer négyzetmérföldnyi területe az országút és vasútvonal
két oldalán terpeszkedik el. Félúton, a tengerparti Mombasa és a
magasföldi főváros: Nairobi között. A nagyvadak Tsavo-országát
keleti és nyugati területre osztja az országút, és a –
megszervezettség. Mindkét résznek bejárata van; csakis csukott
autón érkező látogatók számára. A bejárati kapuk mellett az
állatőrök lakása és a központi irodák. A trópusi egyenruhás
kapus öt shilling napi belépődíjat szed egy-egy felnőtt
látogatótól, belenéz a kocsiba (elég tapintatosan), nincs-e
benne elrejtve lőfegyver? Figyelmezteti a vendégeket, hogy a
kocsiból kilépniök csak Tsavo-ország valamelyik szállóhelyén
lehet. A nyugati részen például a Kilugani vagy Kitani
„lodge”-ban. Ezek vadőr lakások közelében, jókora
parkosított területen szállodákból, éttermekből,
kilátótornyokból, bérelhető sátortáborból álló, szűrt vizű
uszodákkal felszerelt, a rezervátum tavainak közelébe épített
emberi telepek – az emberkéztől érintetlenül hagyott vadonban.
A keleti rész táborozó központjának Aruba Safary lodge a neve. A
rezervátumot járó turista ugyanis szafarira megy, mikor ide
behajt, csakhogy nem fegyverrel lőheti az állatokat – csupán
fényképezőgéppel. (A szuahéliul beszélő így is mondja: lőjj
egy képet, piga picture.)
A
BOZÓT
Száz
métert sem gurul befele a kaputól a terepjáró (vagy a
szalonkocsis karosszériás Land Rover), a civilizált világnak
hosszú órákra búcsút lehet mondani. A park kocsiútja száraz
évszakban poros. A por téglaveres. Esős évszakban szilvalekvár
színű, sáros. Van a Tsavóban ragacsos, sáros út, majd száraz
patakmederbe épült, kőomlás menti kavicsos dűlő is. Néhol
magán a keréknyomot sem őrző sárgult-perzselt aszufűn is lehet
hajtani.
Esős
évszak utáni szikkadt, alig porzó téglaveres úton jutunk előre.
Két oldalt a bush. Míg nem láttam (és fényképről, filmről
hiába láttam), azt képzeltem, hogy a bozót sűrűn nőtt
bokroknak olyan nehezen áthatolható szövevénye, mint egy
szederbokrokkal belepett domboldal a Börzsönyben, nagyban.
Sajátosan más. Már a színe is. Ötven-hatvan négyzetméteres
„tisztásain” vastag szárú, magasra növő, száraz évszakban
tiprott az elefántfű. Színe oroszlánsárga. A tisztások
„ürességét" ernyőakácfák törik meg. Kérgük szürke.
Az ernyő alján növő tüske szürkészöld. Tetején, hova már a
zsiráf hosszú nyaka is nehezen ér fel, a legelhető levél
zöldesbarna. Füves tisztás, magános fa, kopár kőhalom és
egy-egy fa-bokor-szövedék váltakozása. Némely tisztáson harminc
méter magas lándzsalevelei sorakoznak a szanszeveriának. A
szanszeveria Európában egy-két méterre is megnövő örökzöld
szobanövény, itt az elefánt ebéd utáni feketekávéja. Ha az
agyaras már eléggé jóllakott – teljesen sohasem lakik jól ez a
roppant növényevő és fanyűvő –, megfog az orrmányával egy
szanszeveriát, kicsavarja a földből és gyökerének kesernyés
levelét kiszürcsöli.
A
bozótot átszelő kocsiút mindkét oldalán száz-kétszáz méterre
egymástól dombok. Alvadt vérszínűek. Termeszvárak.
A
PARK SZÁRNYAS TITKÁRA
Húszperces
kocsiút után, elég messze a bejárati kaputól találkozunk Tsavo
első állampolgárával. Egy madár. Méter magas, komor,
fehérfekete tollruhában. Fennkölten áll egy termeszvár előtt.
Mint egy frakkos hercegi komornyik. Hosszú fekete tolla úgy hajlik
az egyik füle fölé, mintha fekete szárú ceruzát tűzött volna
oda. Afrikai különlegesség. Titkármadárnak nevezik. Bámulnám –
a kocsi lassan megy előre –, de a másik oldalon, nem éppen a
föld alól, csak a most tejeskávé színű bozótból hirtelen
tejeskávé színű apró – micsodák pattannak a levegőbe?
Parányi őzek? Valami ötven kis állatból való csapat. Három-négy
méter magasra ugrálnak fel a levegőbe, megint be a sűrűbe,
mintha egy láthatatlan nagy kéz labdázna velük. És máris
tovairamlottak. Ezek dik-dikek. Órákig volna jó nézni játékukat.
A fényképezőgépet be kell állítani. A kocsi halad előre; merre
nézzek? Míg a szem megtanul nézni és látni is a bozótban,
inkább csak a mozgó állatokat észleli. A kocsi lámpájától
tizenöt méterre két sörtés nyakszirtű, hosszú orrú, sunyi
pofájú varacskos disznó megy át az úton. További kétszáz
méter után tó vize csillan jobb felé. Partján magasra tartott
fejjel, egyvonalban, mintha gyakorlatra sorakoztak volna, egy tucat
vízibak.
Megint
cikázva szaladó vadak: bal felől ellenkező irányban a kocsival,
fényes barna fenekükön fel-felvillantva két széles fehér
tábornoki nadrágcsíkot, Thomson gazellák szaladnak. Nem kergeti
őket oroszlán vagy más ellenség, csak éppen iramodtak egyet.
Ilonka
úgy gondolja, hogy későn érkeztünk. így délelőtt már semmit
sem láthatunk. A nagyvadak most elvonultak az utak mentéről;
messzibb levő ernyőakácok alig-alig árnyában próbálnak
hűsölni. Engem, aki először látott ilyet, elkápráztat a vadak
sokasága. Jókedvre is derít, viszolyogtat is ez a fordított
állatkert. Itt mi, emberek vagyunk jól csukott autóketrecekbe
zárva. S ők, a vadak vannak szabadon.
ZSIRÁFOK.
AZ ELSŐ ELEFÁNT
A
zsiráfot végre is hirtelen meg tudom különböztetni a zsiráf
színű fától. Nyújtja-nyújtja rengeteg nyakát a fölső levelek
felé. Ha elérné... Meg sem gondolom mit teszek, nyitom a mozgó
kocsi ajtaját. Meg kell állnunk. Oda kell mennem a nyakorjánhoz,
itt van az orrom előtt húsz lépésnyire. Harold fékez, s
energikusan visszacsukja az ajtót. Mit képzelek? – s már farol a
kocsi pár métert visszafelé, mert míg a legelő egy szál
zsiráfot bámultam az egyik oldalon, másik oldalon elénk lépett a
kocsiútra két...
Sohasem
hittem, hogy ilyen borzongást kelthet az első két elefánt, amit
ebből a védett közelségből megláthatok! A felismerés
szenzációja? A várt találkozás meglepetése? Futott a hátamon a
hideg. Pillanattal előbb még azt képzeltem, nem állatok, hanem
két lábra kelt óriási vörös termesz hangyavár áll előttünk
az úton. Az elefántok rücskös bőrét belepte a park veres pora.
Ráléptek az útra, s ott megálltak. Aztán az első, a bika
szétnyitotta vitorla nagyságú fekete-veres fülét. Mindkettő
agyaras volt, keskeny, nyomott, rücskös homlokú. Mikor az elöl
járó bika az orrmányát is felemelte, akkor Harold megint hátrált
tíz métert a kocsival. Ott megálltunk. Ilonka fényképezett. Még
mindig borzongtam. A bika egy kissé, egészen kevéssé felénk
fordította széttárt fülét. Aztán megunt. Csak a szokott autó,
semmi! – Leejtette az orrmányát, mint aki legyint, s több mázsás
lábát alig-alig emelve, lement az útról.
A
tehén utána. – Ha melléje állhatnék, a hasáig ha érnék. Ha
nyitva lett volna a kocsi ablaka és hangosan beszélgetünk, esetleg
nekünk jön. Az autó látását, hangját, szagát régen
megszokta, az emberi beszéd, ének s különösen a fütyörészés
azonban dühíti. De itt a Tsavóban évek óta nem fordult elő,
hogy ezek a szelídíthetetlen „szelíd” elefántok látogatót
megtámadtak volna.
KŐOMLÁS,
ÚT, ÜRES SIVÁRSÁG
 |
| Elefánt-agyar kapu Mombasában |
Letértünk
a vörös agyagútról egy szürke kövesre. Ez a rezervátum
sziklavidéke mellett a Mananyi nevű Tsavo-országrészbe vezet.
Hogy
igazán lássak is valamit a Tsavo állatvilágból – mint Ilonka
mondta, mert ami idáig adódott, semmiség ahhoz képest, hogy ebben
a rezervátumban (s ezt a prospektusok is közlik) csak elefánt 15
ezer él. S többségük éppen Mananyi sziklái között.
A
Tsavónak agyagból vert, kőomlásba vágott, kocsival járható
útja és csapása kereken 1000 mérföldnyi. Fél napja utazunk. Az
autó üvegén át hevít a kelet-afrikai tél. Most éppen 32
Celsius-fok meleg van. A nagyvadak déli sziesztájukra húzódtak
el; vagy ott állanak fű-fa-bokor színű bőrükben a közelben, a
környezethez hasonulás, a mimikri teljes védettségében,
észrevehetetlenül. Órákon át alig találkozunk velük. Aztán
egy fordulónál egyszerre öt zebra bukkan fel. Tétován
álldogálnak a füves tisztáson. A köpcös-hasas zebra csíkos
bundája közelről nem mimikrizik. Kikiabál a környezetből.
Fekete-fehérsége miatt róla lehet a legsikeresebb felvételeket
készíteni. Az mindig sikerül és tetszetős. Színesben az is
kiderül, hogy nem fehér-fekete, amilyennek látszik, hanem fehér
és sötétbarna a csíkozása.
Törpe
bokron magányos keselyű gunnyaszt. Felettünk elhúz egy csapat
seregélyszerű kék-zöld kismadár. Aztán délidő sivár üressége
ömlik el a tájon.
Nem
szabad ugyan nyílt területen kiszállni, de délben úgysem jön
erre vad. Letelepedünk a 20 kilométer hosszú kőomlás partjára.
Őrtornyából egy vadőr észrevesz, lassan odajön, és mellénk
áll. És ott van mellettünk egész ott időzésünk alatt. A
meredek, nagy lapos kövek folyamnyi útján egyik felől sáros
tavacska. Most egy víziló sincsen benne. Másik oldalon vízesés.
Ülünk a meleg, száraz kőomlás partján. Ameddig a szem ellát,
sehol egy szál fű vagy fa. Kő és kő. A közelben sárgán,
bűzösen bugyborékol egy tavacska.
Az
őrtorony dombjáról a felhőtlen égbe törve felkéklik a hósapkás
óriás, a Kilimandzsáró. Ritkán mutatja ilyen tisztán magát.
Harold fényképezi is azonnal. Negyven év óta huszonötödször
látja egész fennségében, felhőtlenül. (S én két hét alatt
már másodszor láthattam!) A Tsavo-parkban szinte minden kilátóról
vagy nagyobb síkságról teljes tömegében odalátszik, ha derült
az idő.
ABSZTRAKT
RAJZÚ FÁK
Visszaereszkedünk
a nagy, lapos köveken az elhagyott kocsiig, s most egy egykori
patakmederből került úton megyünk. Fél óra múltán új, sárga
agyagszínű útra térünk, a kősivatag után oázisnak ható
zöldellő fák közé. A Tsavo bennszülött fái a lapos tetejű
ernyőakácok. Amik most következnek, betelepítettek. A trópuson a
lomb levelű fák koronája sem öblös-barokkosan kövérkés.
Mindig valamely szegletesség jellemzi. Még a vad fügefa puha
lombjai is háromszögeket formálva hajlanak össze. A pálmák
legyezős ágai a fa tetején egy központból sugarasan nőnek ki és
kört formálnak. A telepített cédrus Kelet-Afrikában kúp alakban
nő. (És mennyi cédrust telepítenek, mert a cédrus az egyetlen
fa, amit nem rág el a hangya!) A kaktuszok már a szabályos mértani
formákon is túltörnek; egykarú törzsük – „kétfejű”
húsos téglányi száruk megannyi absztrakt rajzot idéz.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése