2015. október 29., csütörtök

VÁSÁRHELYI MIKLÓS: Három liter benzin (2)

Az indulás helye: Harbour Grace
Egynapos újabb kényszerpihenő után Endresz György és Magyar Sándor elhatározta, hogy július 15-én minden körülmények között nekivág az Atlanti-óceánnak. A meteorológia előrejelzése vegyes volt: a széljárás kedvezőnek ígérkezett, de az óceán felett sűrű köd gomolygott, ez pedig akkoriban halálos veszélyt jelentett. Az időjárás szakemberei nem tanácsolták a startot, de a magyar pilótákat már nem lehetett visszatartani, keserű szívvel, de elszántan vállalták a halálos kockázatot. Július 15-én, szerdán a reggeli órákban (középeurópai időszámítás szerint délután ötkor) felbúgott a „justice for Hungary" motorja.

Harbor Grace jelentéktelen kis halászfalu volt. Nevét csak az óceánrepülések tették ismertté. Új-Fundland szigetének ezt a legkeletibb csücskén elterülő fészket választották a minden csepp benzinjüket féltő óceánrepülők az átkelés kiindulópontjául. Harbor Grace annyit jelent: a „kegyelem kikötője". Polgárai nagy reményeket fűztek szülőhelyük kedvező földrajzi fekvéséhez. Arra számítottak, hogy később a rendszeressé váló óceánrepülések támaszpontja Harbor Grace lesz. Építettek hát egy hevenyészett fel- és leszállópályát a tenger közelében. A „repülőtér" kezdetlegességére jellemzőek Magyar Sándor szavai, amelyekből kiderül, hogy „indulás előtt még egy akadályt kellett a pilótáknak elhár-taniok: el kellett kergetni a pályáról az időközben besétált kecskéket".

Az első drámai mozzanatra a felszállás perceiben került sor. A gép összsúlya - az utólag fölszerelt benzintartályok miatt - négyezer kilogrammot tett ki. Ebből két tonna volt az üzemanyag: az olaj és a benzin. Úgy számították a magyarok, hogy ez 28 órás útra elegendő, vagyis háromszorosára az akkoriban szokásos repülési időtartamnak. A túlterhelés miatt a gép nehezen emelkedett. Magyar így emlékezik erre naplójában: „Endresz közvetlen a cserjés ágai fölött tartja a gépet. Egy-egy kiálló ág nagy csattanással vág végig az alsó szárnyfelületen."

Néhány percig tartó feszültség után a tenger fölé értek, és mindjárt sűrű ködbe kerültek. Vakon repültek, csak a műszereket figyelték. A túlsúly miatt hét órára volt szükségük, amíg - 1400 kilométeres vánszorgás után - sikerült 2000 méterre emelkedniük. Itt már jók voltak a látási viszonyok. Az időjárás a továbbiakban kedvezőre fordult, az óceán fölött ezért a nehezebb feladat Magyar Sándorra, a navigátorra hárult.

A gép kis rádió adó-vevőjének ugyanazt a hullámhosszat jelölték ki, amelyen az óceánjáró hajók nagy teljesítményű adói álltak kapcsolatban a kikötőkkel. A sűrű köd miatt viszont a nagy európai kikötők, Le Havre, Cherbourg, Marseille, Valencia, Hamburg, Bréma rádióállomásai állandóan foglaltak voltak. Innen irányították az Atlanti-óceánon közlekedő hajókat. A magyar pilóták üzeneteire, sürgető érdeklődéseire senki sem figyelt. Nyolc órája repültek már, amikor közép-európai idő szerint éjféltájt, valahol az óceán közepén, fele úton sikerült felvenniük az érintkezést az alattuk haladó „Stavangerfjörd" norvég áruszállító gőzössel. Csak ekkor tudták meg, hogy útirányuk egyáltalában helyes. A norvég hajó továbbította első életjelüket Londonba. A második híradás reggel, az ír partokról érkezett. Azután, nyolc óra körül, a „Maya" nevű spanyol gőzös jelentette, hogy a La Manche-csatorna felett látta elszállni a „Justice for Hungary"-t.
A magyar óceánrepülőkről befutott első híradásokat továbbították a nagy hírügynökségek. E közlések nyomán terjedt el július 16-án, csütörtök reggel futótűzként a hír Magyarországon: Endresz és Magyar túljutott a nehezén. Maguk mögött hagyták az út nagyobb és kockázatosabb részét. Leküzdötték az óceánt, és valahol Nyugat-Európa fölött repülnek. A kávéházak vendégei egyszerre aviatikái szakemberekké léptek elő. Folytak a számítások, találgatások: mikor érhetnek Budapestre? A siker bizonyosnak látszott.

Ezt remélte a két pilóta is. Pedig a neheze még hátra volt. Abban az időben a légi utak sorsát a természet kegye döntötte el, vagyis főként a széljárás és a látási viszonyok. Ez volt az oka annak, hogy még azok is, akik átrepülték az Atlanti-óceánt (a vállalkozóknak kevesebb mint a fele), rendszerint több száz kilométerre a kitűzött célponttól értek földet. Lindbergh többek között annak köszönhette világsikerét, hogy pontosan a kijelölt helyen szállt le Párizsban. Az Atlanti-óceán felett kedvező volt a széljárás, ezért a két magyar ezt az utat 250 kilométeres átlagsebességgel tette meg, ami akkortájt nagyon jó teljesítménynek számított. A jó szerencse azonban már a La Manche-csatorna felett elpártolt tőlük. Észak-Franciaországban viharba kerültek, majd sűrű ködbe. Vakrepülésben kóvályogtak Franciaország, Belgium és a Rajna-vidék felett. Rövid időre el is tévedtek. Rádiójuk olyan gyenge teljesítményű volt, hogy órák hosszat nem tudtak összeköttetést teremteni egyik állomással sem. A tévelygéssel legalább egy órát és sok üzemanyagot veszítettek. Közben maguk alatt hagyták Metz városát, és elérték a Rajnát. A folyó csíkját követve szálltak dél felé, egészen Baselig, onnan keletre fordulva a Bodeni-tóhoz. A bajorországi Ulmnál érték el a Dunát, s itt Magyar bejegyezte naplójába: „Már nem kell térkép, pihenhet a navigátor! Vezet bennünket a Duna."


Kényszerleszállás Bicskén
Valóban, most már egyre ismerősebb tájak felett közeledtek céljukhoz. Különösen Endresz érezte magát otthonosan ezen a vidéken, hiszen ő mint a polgári légiforgalom pilótája már sokszor követte a Duna ezüst csíkját. De a világ és Magyarország nem tudott róluk semmit. Az utolsó megbízható jelentések   szerint   reggel   nyolc   és   kilenc   között   bukkantak fel a La Manche-csatornánál. Aztán hosszú órákig némaság. A kezdeti nyugtalanságot balsejtelem és csüggedés váltotta fel. Időnként ugyan befutott egy-egy bizonytalan jelzés, kósza hír, de a hivatalos megerősítés mindig elmaradt. Mi több, a mátyásföldi repülőtér körkérdéseire negatív válasz érkezett valamennyi francia, német és osztrák légi kikötőtől. Párizs, Strassbourg, Frankfurt, München, Linz, Bécs nem tudott semmit a repülőgépről.
A hangosbeszélők délután kettőkor elhallgattak. Nem mondhattak semmi biztatót, a negatív válaszokat pedig nem merték közölni a felcsigázott tömeggel. Délután ötkor azután megtört a baljós hallgatás. A Bécs melletti Aspern repülőtere jelentkezett, és közölte, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a magyar pilótákkal. Az eltűntnek vélt gép öt órakor elrepült Linz felett és Bécs felé tart.

Pillanatok alatt feléledtek a remények. Vitéz jákfai Gömbös Gyula honvédelmi miniszter nyomban a politika nyelvére fordította a kedvező fordulatot, és szimbolikus jelentőséggel ruházta fel: „Csüggedésnek nincs helye - nyilatkozta -, ez a példa is azt mutatja, bátorsággal kell a jövőbe nézni, és akkor minden megpróbáltatást le tudunk majd győzni."...

Egy óra múlva már úgy tetszett, biztos a siker. Az újabb asperni jelentés szerint a gép öt óra ötvenhárom perckor elrepült Bécs felett. Rövid számítgatás után a szakértők megállapították, hogy az óceánrepülőknek legkésőbb hétre meg kell érkezniük. Ekkor félbeszakadt a minisztertanács, és Bethlen István miniszterelnökkel az élen Mátyásföldre indult a kormány, a diplomáciai testület, az előkelőségek kocsikaravánja. Nyomukban a sajtó, a rádió riporteri hada, a filmhíradó. Horthy kormányzó indulásra készen várakozott gödöllői vadászkastélyában. Most már öt-tíz percenként érkeztek a friss jelentések Pozsonyból, Győrből, Komáromból. Íme, a mátyásföldi repülőtér is felvette a közvetlen összeköttetést! Az utolsó jelentés Tárnokról érkezett hét óra tizennégy perc-
kor. Hatalmas ujjongás: tizenöt perc múlva itt kell lenniük! Minden szem az égboltot kémlelte. És ekkor váratlanul újra komor csend. A katasztrófa balsejtelme suhant végig a tömegeken.

Endresz György és Magyar Sándor valóban vergődött az apró piros géppel. Győr felett vették észre, hogy a benzintartályból akadozva szivárog az üzemanyag a motorba. Kört írtak le a város felett, és arra gondoltak,   leszállnak,   azután úgy döntöttek:  megkísérlik a lehetetlent.   Tovább   repültek. Hetven kilométer után azonban köhögni kezdett, majd elnémult a motor. A pilóták azt hitték, hogy a lyukas tartályból elszivárgóit a benzin.   Ezt írta a sajtó is.   Csak az utólagos műszaki ellenőrzés állapította meg, hogy üzemanyag még volt, de a benzinvezeték eldugult. A pilótáknak fel kellett adniuk a küzdelmet. Kiszemeltek egy üres zöld foltot a vasúti pálya mentén, és siklórepülésben kényszerleszállást hajtottak végre. A göröngyös   talajon a gép megbillent.   Előrebukott,   majd balra dőlt. Az egyik légcsavar meggörbült, a gépház burkolata behorpadt, megsérült a bal oldali szárny. A pilóták nem sérültek meg. Csak éppen nem sejtették,   hová   pottyantak. Arra döcögött szekéren egy parasztember, tőle tudták meg, hogy Bicske határában, Budapesttől légvonalban mintegy harminc kilométerre értek földet. Endresz a gép mellett maradt, Magyar pedig felkapaszkodott a szekérre, 'hogy megkeresse a   legközelebbi   távbeszélőt.   Nem is volt ez olyan   könnyű. A falusi postahivatalok zárva voltak. Végül, több eredménytelen kísérlet után az elnyűtt, holtfáradt, csapzott óceánrepülő bebotorkált az alcsuti jegyző hivatali szobájába.
Bicskén - a leszállás emlékére
A jegyző éppen Mátyásfölddel beszélt. Magyar ezt hallotta belépésekor.

-  Kérem, a „Justice jor Hungary" lezuhant Bicskén.
-  Nono, nem egészen így történt - vetette közbe az érdekelt.
-  Ne zavarjon, nem látja, hogy Pesttel beszélek? - förmedt a pilótára a jegyző.
A burleszkbe illő párbeszéd kapkodó, kölcsönös magyarázkodásba fordult. Magyar Sándor átvette a kagylót, és szabályszerűen jelentette a történteket a repülőtér parancsnokának. Megtudta, hogy már el is indult értük egy gép. Mátyásföldön ugyanis már néhány perccel korábban értesültek a történtekről. Elsőnek a legközelebbi vasúti őrházi bakter jelentette az eseményt a Keleti pályaudvar állomásfőnökének, aki nyomban telefonált a repülőtérre. Közvetlenül ezután ért földet a menetrendszerű Bécs-Budapest légijárat gépe. Pilótája látta a kényszerleszállást, és pontosan megjelölte a helyét.
Amint az előkelőségek tudomást szereztek a bicskei kényszerleszállásról, feltűnés nélkül távoztak a repülőtérről. A felcsigázott tömeg is némi csalódással kezdett oszladozni. Csak néhány ezren maradtak ott, hogy megvárják az óceánrepülőket.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a pilóták segítségére küldött Fokker utasszállító üzemanyagot is visz magával, a pilóták tehát saját gépükön tehetik meg a hátralevő harminc kilométert, végül tehát mégis Mátyásföldön szállnak le. A „Justice for Hungary" azonban nem volt üzemképes. Endresz és Magyar a Fokkeren, utasokként érkeztek Mátyásföldre. Ez este kilenc óra tájban történt.
A hivatalos ünneplés tehát elmaradt. Csak maroknyi lelkes várakozó és a legszűkebb család (Magyar Sándor édesanyja, Endresz felesége) tartott ki. De az óceánrepülők 28 órás hányattatás után sem térhettek pihenőre. Gépkocsira rakták és a Várba vitték őket. A miniszterelnökség bejáratánál fogadta őket Gömbös Gyula honvédelmi miniszter, aki minden alkalmat megragadott, hogy neve és jellegzetes figurája minél többet szerepeljen a sajtóban. A minisztertanács ismét megszakadt, a kormány nevében gróf Bethlen István miniszterelnök üdvözölte a bátor pilótákat...

(Folytatjuk)

Forrás: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem

2015. október 28., szerda

VÁSÁRHELYI MIKLÓS: Három liter benzin (1)

„Három liter benzinen múlt, hogy a magyar
jásonok remekműve, az óceánrepülés, nem
fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek
 esztétikai külsőségei méltó keretet adtak volna
a csodálatos teljesítménynek. Ott vártunk és 
szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, 
az egész hivatalos és nem hivatalos Magyarország, 
bandérium és koszorúk és kormányzói tribün..."
(KARINTHY FRIGYES. PESTI NAPLÓ, 1931. JÚLIUS 19.)

Három nappal az óceánrepülés után a Pesti Napló vasárnapi irodalmi mellékletében jelent meg Karinthy Frigyes kis tárcája. Írója is csupán színfoltnak szánta a napok óta terebélyesedő szó- és betűorgiában. Az óceánrepülés hőseinek ünneplése betöltötte a sajtó hasábjait, a vezércikktől az alkalmi versig, a karikatúráig meghódította a zsurnalisztika minden válfaját. Részt vállaltak benne az írók is. Herczeg Ferenctől Kosztolányi Dezsőig ki-ki a maga stílusában, a maga ízlése szerint csatlakozott a köszöntők kórusához. Az ünneplés a hivatalos Magyarországra jellemző parádés stílusban zajlott. A névjegy leadása kötelező volt, de az obligát tiszteletadást helyenként hitelesítette, hogy ezúttal a résztvevők kedélyét valóban őszinte, közvetlen lelkesedés hatotta át...
Karinthy stílusának sajátos varázsával érzékelteti a pillanat ambivalenciáit.  Őszinte  elismeréséből is kicsendül a finom irónia. Fogalmazása nem annyira hősi eposzt, drámát sejtet, mint inkább tragikomédiát. „A magyar Jásonok remekműve" láttán feltétlen az író lelkesedése. A diszkrét fintor nem a nagyszabású színjáték főszereplőinek, a merész pilótáknak szól, hanem a rendezőknek, a bandérium, a koszorúk, a dísztribün szervezőinek, akiket a nagyszerű teljesítmény sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a látványos finálé, a „formatökély" ígérete. Három liter hibázott, és elmaradtak az „esztétikai külsőségek"...
Milyen is volt az első magyar óceánrepülés, amely néhány napra minden másról elterelte a közvélemény figyelmét?

1931. július 16-án csütörtökön, nyári kánikulára ébredtek a budapestiek. Izgalom vibrált a levegőben. A délelőtt megjelenő bulvárlapok a címoldalon tudatták a hírt, a rikkancsok tele torokkal sivították: a magyar pilóták átkeltek az Atlanti-óceánon, reggel 8 óra tájt elérték az ír partokat, háromnegyed kilenckor pedig látták őket a La Manche-csatorna felett. Délelőtt már özönlött a pesti nép Mátyásföldre, a főváros akkori repülőterére. A Kerepesi úti végállomásról rendkívüli HÉV-járatok, a Baross térről különbuszok szállították az érdeklődők tízezreit. Ám, hogy ne maradjon információ nélkül az sem, aki hétköznap nem vállalkozhatott ekkora kirándulásra, az Andrássy úton... hangszórók bömbölték a legfrissebb értesüléseket a repülőtérről. A rádió sűrűn megszakította adását, hogy rendkívüli jelentések formájában számoljon be a legfrissebb hírekről. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban is tömegek gyülekeztek a napilapok szerkesztőségei előtt és a főtereken, ahol hangszórókon és nagybetűs hirdetményeken rendszeresen tájékoztatták  az  izgatott várakozókat a  magyar  óceánrepülők sorsáról.

Mátyásföldön már kora reggeltől teljes volt a rendőri készültség: 1250 rendőr állt csatárláncban 50 rendőrtiszt vezetésével. A Pesti Hírlap egykori krónikása meg is jegyzi: „. . . olyan volt a karhatalmi felkészültség, hogy százezernyi tömeget is gyönyörűen el lehetett volna igazgatni, a rend mintaszerű volt". A rendszer urai vajon úgy érezték, túlságosan jól sikerült a mozgósítás? Annyi bizonyos, hogy viszolyogtak a tömegektől, érdekes módon akkor is, ha ők kezdeményezték a megmozdulást...

A repülőtér füvén időközben bonyolódott a menetrendszerű forgalom. Egy-egy gép felbukkanásakor felmorajlott a tömeg: ők azok! A fogadó bizottság (mert persze ilyen is alakult, élén József királyi herceggel) megnyugtatta a várakozókat: ha valóban az óceánrepülők tűnnek fel a látóhatáron, a repülőtér díszemelvénye előtti zászlórúdra azonnal felvonják a nemzeti lobogót. Ez lesz az ünnepi jeladás!
Jóelőre gondoskodás történt arról is, hogy a parádés fogadtatás fénypontjaként, jó hazai szokás szerint, ne maradjon el a dikció sem. A rendezők nyolcpontos ünnepi programot készítettek - ebből öt volt az üdvözlő szónoklat: a fogadó bizottság, a kormány, a székesfőváros, a Magyar Aero Szövetség, az ifjúság nevében. És természetesen programpontként szerepelt az ünnepeltek válasza. Huszonöt-harminc órás, leszállás nélküli repülés után még retorikai gyakorlat is várt a pilótákra.

...A hangulati előkészítés ... a hét eleje óta zajlott, s ezt megelőzően már június elejétől jelentek meg cikkek a sajtóban arról, hogy ebben az esztendőben föltétlenül sor kerül az   első   magyar   óceánrepülésre. Eredetileg  ugyanis   1930  nyarán  kellett  volna  átrepülnie két pilótának - Endresznek és Magyarnak - az Atlanti-óceánt. Meg is vásárolták a repülőgépet a Lockheed-gyártól, Endresz és Magyar készen állott az útra, de különböző anyagi és technikai nehézségek miatt a startot újra meg újra elhalasztották. Augusztus közepén azután a szervezők hivatalosan is bejelentették, hogy az óceánrepülést egy évvel elhalasztják. Abban az időben ugyanis csak a nyári hónapokban lehetett vállalkozni az Atlanti-óceán átrepülésére.
A gépet tehát .szétszerelték, és elhelyezték egy amerikai raktárban. Endresz György vissza is tért Magyarországra, és csak a következő év tavaszán utazott ki újra Amerikába, hogy ellenőrizze az előkészületeket.

Az akkori idők óceánrepüléseinek a New York-i Roosevelt-repülőtér volt a kiindulópontja. 1931. június közepén ezen a repülőtéren öt gép várt az alkalmas pillanatra, vagyis a kedvező meteorológiai jelentésre, hogy nekivágjon az útnak. A pilóták megfogadták, hogy egyszerre indulnak, de mint Magyar Sándor visszaemlékezéseiben megjegyzi, mindegyikük tudta, hogy vetélytársa az első adandó alkalommal megszegi ezt az „úriemberi megállapodást". Június 22-én ez meg is történt. Négy gép pilótái arra ébredtek, hogy az amerikai Post és Gatty, akik az aviatika történetében elsőkként vállalkoztak a világ körülrepülésére, hajnalban elrepültek az észak-amerikai kontinens legkeletibb fekvésű szárazulatára, Új-Fundlandra, hogy onnan folytassák útjukat Európán keresztül Ázsiába. Másnap reggel a Hobris-Hilling dán-német repülőpár „szökött el" ugyanebben az irányban. Céljuk Koppenhága, Dánia fővárosa volt. Útjuk félsikernek bizonyult, mert különféle viszontagságok után nem Dániába érkeztek, hanem Spanyolországban hajtottak végre kényszerleszállást. Kudarcot vallott további két gép amerikai legénységének becsvágyó kísérlete is. Ők egyhuzamban akartak New Yorkból Párizsba repülni, akárcsak Lindbergh. Gépüket azonban túlterhelték üzemanyag-póttartályokkal, ezért fel sem tudtak emelkedni a Roosevelt-repülőtérről.

Endreszt és Magyart újabb műszaki hiba akadályozta meg abban, hogy végre nekivágjanak az óceánnak a legkedvezőbb, tehát a nyári időszakban. A balszerencse kezdettől üldözte őket, sőt a sikertelenségek sorozata nem is akart megszakadni. Az újabb fiaskó jól jelzi, hogy a harmincas években még milyen elképesztő technikai akadályokkal kellett szembenéznie annak, aki óceánrepülésre vállalkozott. Különösen fájdalmasan érezték persze a kudarc keserű ízeit az olyan filléres gondokkal küszködő „szegénylegények", amilyen a két magyar pilóta volt.

Endresz, a pilóta
Június 24-én, indulásuk előestéjén, Endresz és Magyar döbbenten tapasztalta, hogy gépük benzinszivattyúja meghibásodott. Ez ugyancsak nagy baj volt: nem tudták beindítani a motort. A bajt még tetézte, hogy a speciális alkatrészt egy amerikai kisüzem gyártotta, amelyet közben elsöpört a nagy válság. A pumpa tehát nem pótolható. Ismét kétségessé vált az egész vállalkozás. Hírt adtak a balszerencsés fordulatról az újságok is. Ekkor jelentkezett a konstruktőr, közölve, hogy a szivattyú mintadarabja birtokában van, készséggel bocsátja az óceánrepülők rendelkezésére.
Közben azonban teltek a napok, a hetek. Endresz és Magyar még a Roosevelt-repülőtéren szerelte törékeny gépét, amikor Post és Gatty már vissza is érkezett. New Yorkban nagy diadallal fogadták őket. Nyolc nap alatt körülrepülték a világot, tízszeresen megrövidítve a Verne-hős, Mr. Phileas Fogg rekordját. Azután ismét kedvezőtlenre fordult az időjárás: elborult az ég, esett az eső.

A maroknyi magyar táborban napról napra nőtt a feszültség. Senki sem merte kimondani, de mindenki tudta: ha néhány napon belül nem sikerül a start, újabb egyévi halasztást szenved a vállalkozás, sőt talán sohasem repülik át a magyarok az óceánt. A megszégyenülést és kiábrándultságot csak tetézné a sohasem hiányzó „ellenszurkolók" káröröme és kaján gyanúsítgatása. Az elszántságot most már a keserűség is fűtötte. Végre július, 13-án hajnalban jelentkezett Kimball főmeteorológus, aki az akkori óceánrepülésekben teljes tekintély-lyel mondta ki a boldogító igent. Közölte, a magyar pilótáknak még aznap el kell indulniuk, mert rövid negyvennyolc órára kedvezőnek ígérkezik az időjárás, nem kell nagyobb viharoktól tartani az óceán felett.
Endresz és Magyar reggel nyolckor hozzálátott az előkészületekhez, kezdtek berakodni a gépbe. Ekkor újabb, váratlan akadály merült fel. A repülőtéri hotel tulajdonosa eddig is árgus szemmel figyelte készülődésüket, attól tartva, hogy számlájuk kiegyenlítése nélkül próbálnak távozni. Gyanakvása nem volt egészen alaptalan. Magyar Sándor megjegyzi, hogy az előkészületek elhúzódása miatt teljesen elfogyott a pénzük. Nemhogy a hétnapos szállodaszámlát nem tudták kiegyenlíteni, annyira sem tellett, hogy interurbán hívással telefonon forduljanak az ország valamelyik magyar egyesületéhez sürgős segítségért. Hasztalan ígérték, hogy az újfundlandi Harbor Grace-ből vagy legkésőbb Magyarországról rendezik adósságukat. A szállodásnak sok pénze „elrepülhetett" már. Nem tágított. A személyzet mozgósításával akadályozta meg a további berakodást. A botrányt súroló kínos helyzet végül azzal oldódott fel, hogy egy ismeretlen amerikai megkönyörült szegény magyarokon; a jótét lélek másfél dollárt csúsztatott a zsebükbe. Ezen a pénzen táviratot küldtek a New Yorktól 1200 kilométerre fekvő Michigan állambeli Flint városba: a közben már Európába elhajózott amerikai fő mecénás, Szalay Emil virsligyáros feleségéhez fordultak gyorssegélyért. Délelőtt 11-re megérkezett a kért huszonöt dollár, amelyből minden adósságukat kiegyenlíthették. Végül a két magyar pilóta úgy vágott az útnak, hogy Endresz zsebében egy ötdolláros, Magyaréban pedig tíz cent. maradt.

Minderről persze mit sem sejtettek a riporterek és a filmhíradó munkatársai, akik déli tizenkettőre megjelentek a Roosevelt-repülőtéren,   hogy   jelen   legyenek   a   „Justice   for Hungary" (Igazságot Magyarországnak) névre keresztelt kis egyfedelű, piros repülőgép felszállásánál. A start sikerült. A gép igen jó átlagteljesítménnyel tette meg az út első szakaszát Harbor Grace-ig. Az 1800 kilométeres távolságot hét és fél óra alatt teljesítették. Itt már várta őket Kimball, a meteorológus újabb üzenete. Az időjárás rosszra fordul, nem tanácsolja a másnapi indulást.

(Folytatjuk)

Forrás: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem

2015. október 24., szombat

PETŐFI SÁNDOR: Úti jegyzetek (3)

Téli esték (Petőfi-illusztráció)
Pesten október 10-én 1844. nagy dolog ment végbe, mit a világtörténetirók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti szinházban Szigligeti "Szökött katoná"-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: "Julcsa kisasszony a menyasszony" azt találtam mondani, hogy "Julcsa kisasszony a vőlegény", hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége még szebb, mint ő; és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. - Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy R.-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.
- Egy szóra kérem... - szólítám meg, őt félrevezetve.
- Tessék.
- Hogy híják önt?
- H. János...
- Hát hisz' ugy ismerjük egymást, én Petőfi...
- Te vagy, pajtás? most ismerlek...
- Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra; ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.
Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujitás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?
A puszta földön kell hálni.
Egy éjjel későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy ezáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.
Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók... bajlódjanak ezzel más nemzetek.
Az egész tisztujitás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.
Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak... Isten és Gömör megye kegyelméből.
Már nagyon mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?
Mi?
Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s - egy szomoru, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egypár közel eső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi- s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.
Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!
Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről, az ut Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...
Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.
Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam s föltámadtam rajta valami hatszor.
Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárt. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedveért teremtetett. A vár, melyet Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.
Épen delet harangoztak, mikor e kirándulásból visszaértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.
Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is hozott) Várgedére, ugyanazon az uton, melyet már volt egyszer szerencsém passirozni.
Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.
Várgedéről - az eső miatt néhány napi várakozás után - a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Utba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Mig itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat huzott Lavotta, Csermák s másoktól; különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől esett... szóval, a magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.
Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.
Elégia egy várrom felett (Petőfi-illusztráció)
Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!
Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?
Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.
Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.
Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.
Az ut Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy máris elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne ugy veszi ki magát (hogy magyarosan szóljak), mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemeit. A város alatt foly a Rima vize, melyben ugy megfürödtem, hogy majd belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra! - Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett igy meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versiró kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe sem fulnak bele.
Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt!... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is hiresztelték, - alig értem oda, - hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igenis hízelgő volt; de mindazáltal e hírt csak mendemondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek viszontszerelmemtől várva földi boldogságukat.
Losonc igen mulatságos kis város... a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt. Béke hamvaira!... és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uri ember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából utcába. Az egész história, ha jól értesültem, ez:
Az említett uri ember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vizben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához s azt füttyeivel csalogatta maga után... de a kutya meg sem mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae fütyölések.
Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:
- Kuvik, kuvik!
Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzék őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:
- Kuvik, kuvik!
És a jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén:
- Kuvik, kuvik!
Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról - a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre utnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?
Utba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.
Kinn a ménes, kinn a pusztán (Petőfi illusztráció)
A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egypár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.
Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra... elmés ötleteivel igen mulattatott.
Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.
- Annál jobban fog rázni - felelt ő.
Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk... mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkívül új epochát alkottak volna.
Rétságon ebédeltem egy ifju férfiuval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:
- Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön Petőfi, nemde?
- Igen s honnan tudja?
- Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasóközönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életü leszek az utókor ajkain.
A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem...
Igy jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! - denique Vácon kellett az éjt töltenem.
És ez kínos éj volt!
Valami kisértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;... az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.
Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: "Idvezlet Pesthez"... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.

Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között

2015. október 22., csütörtök

PETŐFI SÁNDOR: Úti jegyzetek (2)


Petőfi látogatása egy bányában
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy, mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!
Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló-ifjuság, hogy este - midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket - mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.
Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába... a Tátra... a szép leány.
Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarkális család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végetlen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám... és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott.
Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyiránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban ugy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.
Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra... alig látszottak a homályban... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való?... mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltüntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.
Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankolikus lombjaikat, mig köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok, mint valami szomoru barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
- Nincs vigasztalás számomra!
S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyü-nénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék.
És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelmeszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.
Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; mert előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.
Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert Isten nélkül való rossz botanikus vagyok;... mint a magyar olvasóközönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának.
Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.
Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: - mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyig - s még hosszabb utat is - mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna... s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.
Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz ut miatt - öt órányira esik.
Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu keskeny völgyön keresztül visz az ut: ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel teleöntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.
Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
- A' biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne, (felelt a kocsis;) hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
- Ejnye!
- Biz ugy... - tevé hozzá amaz.
Pelsőcön, hol Gömör megye gyülései tartatnak, szivart vettem.
- Majd papírba tekerem - szólt a boltos.
- Oh, nem szükség...
- De kérem, csak tessék id' adni; nem fognak ugy megszáradni...
Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.
Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben, örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!
S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.
Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang?
És kitaláltam.
Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikeretlen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.
Mint emlitém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.
- Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.
- Oh igen - felelt ő -, el lehet: Petőfi... de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?
A faluban van egy könyv - mint más efféle helyeken -, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni...
Oh jaj!
Petőfi országos kóborlásainak térképe
Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban... küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.
Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:

VAN MÉG EGY GARASOM 
A...NAK ADOM; 
VEGYEN RAJTA SPÁRGÁT, 
AKASSZA FÖL MAGÁT.

Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszu ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők ugy neveztek, hogy: pártfogó.
Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)
- Majd elfújja a szél a kakastollat! - kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
- Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! - válaszoltak ezek.
- Ki éljen?
- ........ósy!
- Hát ...afy?
- ...afy csak k...fi!
- ...afy hazafi!
- Éljen .........ósy!
- Bánom is én...
És így haladtak kurjogatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek ugy tetszett, mintha ismerné szomszédját.
- Jer ide, öcsém - ekkép szólalt meg -, jer ide, hadd morzsoljalak össze... - s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.
Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető.
A torony tetején van kereszt, csillag és félhold... qu'est-ce que cela?
A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat - kivált sáros időben - kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto-mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.
A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat - alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: "Magyar szinészek által *** igazgatása alatt mai napon (à la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás - parenthesisben alatta: restauratio. - Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Irta Nagy Ignác a tudóstársaság költségén." No lám! azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.
És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyül nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet... Pestig.

(Folytatjuk)

2015. október 20., kedd

PETŐFI SÁNDOR: Úti jegyzetek (1)

Greguss János: A vándorlegény
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.
Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipage-t.
A bucsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a Vadászkürtben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egypár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam... tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban... pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.
A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazá...nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
- Tehát ilyen ő?!
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbucsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.
A szekér indult és én gondolatokba mélyedtem...
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
- Megállj!
A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifju termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivallt rám:
- Meghalsz!
- Kegyelem! - jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam -: csak életemnek irgalmazz... örömest odadom erszényemet... bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok... segédszerkesztő voltam, a "Pesti Divatlap"-nál... aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem... Tóth Gáspárnak tartoztam egy attila s nadrág árával... a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik... láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem... de szivesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!...
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, mig a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifju ezt felelte hideg vérrel:
- Nekem nem kell hitvány erszényed... nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a "Pesti Divatlap"-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból... mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted... ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és... fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.
Nemsokára ismét elaludtam (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? mert már temérdekszer láttam, s igy az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem ujra megvizsgálni.
Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam a reggelit fizetni, egyik utitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.
Bebúttunk ismét társzekerünkbe, s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némely poéta urak versei... elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha ugy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.
Aszód!
Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az irónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! - mondom - ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:
Aszód!
Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod, ah, hallanod, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sohajtásának:
Aszód-!-!-
Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnan kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem verseket csinálni -
2. Itt voltam először szerelmes -
3. Itt akartam először szinésszé lenni -
A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszélenniakarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú!
Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki - mint jó atyához illik - a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.
Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán huzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.
Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.
Greguss János: Utazás az alföldön
Miskolcig már voltam, azon tul még nem, s igy Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén ugy áll, mint valami óriás barát, sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.
A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára ugy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s igy az éjét ott töltém. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, restelltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy - amint már többektől hallottam - Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivevén azokat, melyek föstve vannak cimerűl imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci utcába nem is, de a Váci utra bizonnyal.
Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon stb., de sohasem nyaggattuk igy halálra a müvészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te, városa Kassának, mégsem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velök kiugrasd falaid közül a müvészetnek ezen halálos ellenségeit. Oh, nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektakulumokra, s hallgatják - a gyönyör tengerében fuldokolva - az irgalmatlan orditásokat és hebegéseket; és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.
Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam. Hűvös, ködös komor volt a reggel, mint szivemben - Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.
Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ő nem költő.
Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! rád illenek nagy druszád szavai:
"Megnehezült az idők viharos járása fölötted!"
De vigasztaljon, bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel - te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok... s igy tán méltán is neheztel rám. De semmi! azt olvastam én egy régi magyar játékszini zsebkönyvben, hogy

Lesz még idő, bár sokára, 
Amikor a magyarúl 
Éneklő fők homlokára 
Borostyánág kanyarúl.

Vagy alkalmazva:

Lesz idő, s tán nem sokára, 
Amikor a magyarúl 
Éneklő fiúk markába 
Bankóteljes tárca húll.

Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leirnám.
Egy este a tanulóifjúság fáklyászenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottság ez, a világért sem.
Keleti Gusztáv: Az Alföld
Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár "menjen kend!"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol - mint de Manx báró - az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként... nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!...
Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de igy azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi Eperjesen - s átaljában egész utam közben - gyakran megesett. Ezt csak azért irtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel.
Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Igy vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetü. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.
Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyui orditották e mártírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja uj ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz, és öltöztette meztelen gyermekét szép, uj, tarka köntösbe. Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.
Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczy egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de ugy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.
Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sirni lát engemet. E várra vonatkozik "A rom panasza" című versem.
Lejövet, amint a hegyoldalon pihentünk, mellénk sompolygott egy szegény lengyel fiu. Tudtuk, mit akar; mindnyájan adtunk neki valamit... letérdelt s lábainkat akarta megcsókolni... Oh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van megváltód?
Átaljában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpitém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.
Oh, felföld! csak azért emelkednek-e bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembetűnjék lakóid görnyedezése?...
És ha én Eperjesen ki-kijártam a Táborhegyre, az nem csupán a táj kedveért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna leányka esett utamba. Gyönyörű barna leányka volt, igazán; s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne találtam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez igy tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is. És ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikor ő még kétségkivül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyü prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban valami gyönyörű leány ablaka alatt megy el.
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörü Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros teremében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó: költő, akkor fölkiált, mondván: ...nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó, kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!
Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!

Barabás Miklós: Vándorélet
Illusztrációk a költő összes költeményeihez (Atheneum kiadása)


(Folytatjuk)

2015. október 19., hétfő

CSEKE PÉTER: Holtomiglan-holtodiglan a gellérthegyi Kilátókőnél (fotóriport)


Buda királyfi és Pest kisasszony frigyére - valójában a két városrész egyesítésére, mely eseményt Lesenyei Márta (szobrász) és Vadász György (építész) 1982-es közös alkotása meseszerűen szimbolizálja, 1873. novemberében került sor , A városrészeket itt terepasztalszerűen ábrázolta az alkotó. A két kőtömb közötti hasadék a Dunát jelképezi. A mutatós szoborcsoport a város fölé magasodó Gellérthegyen található, a kilátókő tetején.






2015. október 15., csütörtök

BABITS MIHÁLY: Fogaras



Három évig éltem Fogarason.

Fogaras a régi Magyarország délkeleti csücskében feküdt, a természetes határt alkotó havasok alatt. Még a boldog, történelemelőtti időben volt ez, a magyar földet egyetlen testként tartottuk számon, szinte mintha egy élőlény volna. Aki akkoriban már ujságot olvasott, jól emlékszik az időjárásjelentésekből, hogy az ország leghidegebb pontja Botfalu volt, nyomban utána Fogaras következett.

Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. Brassóig vagy Szebenig kellett menni, onnan aztán kínos vicinális vitt még, hosszú órákon át. Én nem is igen utaztam egyfolytában, megszálltam Kolozsvárott vagy Szebenben. Volt úgy, hogy megnéztem útközben Tordát is. Ettem elég tordai pogácsát. Jártam föl és alá, a vasúti góchelyek perronán, Tövisen vagy Aranyos-Gyéresen. A hegyek mind morcabban néztek le rám és elém sorakoztak. Mire Fogarasig értem, egy szikrázó fal állott előttem, kemény óriások sora, mely minden utat elzárni látszott.

Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. A Jókai, a Jósika, a Kemény Zsigmond, a Cserei Mihály Erdélye. Létezik-e vajjon valami külön «transzilván» jelleg a tájakban, van-e igazán egységes hangulata ennek a szerencsétlen tartománynak? Nemrég olvastam egy cikket az Erdélyi Helikon-ban, melynek írója tagadja ezt. Talán, mint erdélyi ember, nem érzi már az erdélyiséget, mint ahogy nem érezzük a levegő ízét, amelyet beszívunk. Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől.

Csakhogy ennek az egyetlen erdélyiségnek két sarka van, polaritása, mint a mágneseknek. Fogaras a túlsó sarkon volt, a balkáni sarkon. Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. Éreztem, hogy növekszik az ár; iskola és hivatal csak reménytelen s elfúló védmüvek itt. Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apaffiak vára. Öreg maradék - ahogy bekönyökölt az árba patriarkális könyökeivel, a saroktornyokkal.

Nem valami magas fellegvár ez, lenn csücsül a földön, kövéren s kedélyesen, a város közepén, mely mindenestül lapályon terül el, az óriások lábainál. Szinte furcsa jelenidőben írnom e sorokat: nekem úgy tetszik, hogy mindez már csak volt. A vár azóta talán már egészen elsüllyedt, nekem már akkor úgy tűnt fel, mintha süllyedt volna, négyszögű sáncárkai mögött, akár valami boros úr, aki végkép elázva s elterpeszkedve, elernyedten a lakoma után, lassan-lassan az asztal alá kerül. (Mintha magát Apaffi Mihályt látnám, a kövér fejedelmet, aki ebben a várban ült, ivott, dorbézolt végtelen éjeken át, veszekedett a feleségével s a részegség kábulatában halálos ítéleteket írt alá.)

Fogaras régi neve Fagaras. Románul, gondolom, még ma is így hívják. Egyidőben azonban ezért a fagarasért fejedelmek versengtek s Fogaras maga is egy kis fejedelemségként szerepelt, liber baronatus, ahogy a régi írások mondják. A csöpp, termékeny síkság a zord havasok gyűrűjében valóságos klenódium volt, bármely koronába beillő. Gyilkoltak, csaltak, ármánykodtak érte. Itt fogta el a török Mayláth István vajdát, álnok csellel, mágnásruhába öltöztetett móc parasztokat hagyva érte túszul. Itt rázta Béldi Pál a tömlöcrácsot, reggeltől estig zsoltárt üvöltve. Itt praktikázott az öreg Teleki, aki «bűzbe keverte» Erdélyt.

Csakhogy az idők megváltoztak, a Királyhágón vasút gurult át, nem értek a gazdaságtudományhoz, de sejtem, hogy a közlekedés könnyűsége lecsökkentette Fogaras értékét. Nem egyetlen táplálója már az egész környéknek, nem menedékhely és nem klenódium. Mikor én megismertem, már csak egy istenhátamögötti kis megyecentrum volt, nem nagyobb, mint egy jó rendes alföldi falu; szép tája elbűvölt egy pillanatra, de hamarosan úgy éreztem magam, mint Ovidius a Fekete tenger partján. A Fekete tenger nem is volt innen nagyon messze.

A magyar családok, akik Fogarason éltek, szegény hivatalnokfamiliák voltak; többnyire magyarországi jövevények. Hova tünt a régi erdélyi faj, csak a történelem a megmondhatója. Azok, akik most itt laktak, nem érezték egészen otthon magukat, visszavágytak régi hazájukba, lehetőleg valami nagyobb helyre, Pestig még az álmuk sem ért. Fogarast csak állomásnak tekintették s fogyatékossági komplexumuk volt, amiért egyáltalán idekerültek. Kik vannak itt? «Másodklasszis és fegyencek!» Fegyenceken azokat értették, akiket büntetésből helyeztek el a világ végére. Mindenki méltatlannak ítélte magát ehhez a környezethez. Szóval csupa Ovidiusok ültek a végvárban.

Mit csináltak? Hogyan verték el az időt és a pénzt? Fogarason még a kevés pénz is sok volt s az idő végtelen volt. Ittak és kártyáztak. Néha vadászni is mentek, de inkább csak a város melletti rétekre, kisvadra, akárcsak otthon Szekszárdon vagy Tamásiban vadásznának, egy-egy nyúllal vagy fogollyal beérték. Pedig köröskörül a hegyekben medvék és vaddisznók tanyáztak. De oda nem igen jutottak el, még ártatlan kirándulásra sem. A kirándulást átengedték a szászoknak. A szászok kötelességtudó emberek: ha már itt éltek, lelkiismeretesen kiélvezték a természet szépségét, turistaegyletet alakítottak s kirándulásokat szerveztek. Magam is csak úgy láthattam meg kissé közelebbről a Negoj rengetegeit s a Királykő szikláit, - melyek vadabbak s hitelesebbek Tátránál s Mont Blancnál - hogy egy-egy ilyen szász expedícióhoz csatlakoztam. (Ami kissé különcség-számba ment.)

A szászok dalárdát is létesítettek s olykor hangversenyt is adtak, a magyar műkedvelő-zenekar közreműködésével, unter Mitwirkung des Zenekars. Ez a zenekar alkalmilag állt össze, pár sorsátrühellő fiatalemberből, kik elvágyódásukat próbálták a muzsikával levezetni. Egyébként a zenét inkább csak a nótázások képviselték, sűrű küküllei mellett. A fiatalok táncoltak és sportoltak; a sportot nyáron a futball jelentette, télen a korcsolya, a várárokban. Korcsolyázóknak Fogaras eszményi hely; volt tél, hogy novembertől márciusig mindennap lehetett korcsolyázni. A sílécet viszont, csodálatoskép, jóformán csak hírből ismerték. Sportjukkal is bennmaradtak a városban.

Én is korcsolyáztam, nem művészettel, de gyönyörűséggel; ez volt az egyetlen társas gyönyörüség. Otthon a könyvekbe temetkeztem, s mint valóságos időmilliomos, megtanultam görögül. Korán alkonyodott; az asztalomon kitárt Homéroszra lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye. Ha meguntam magam, átmentem a cukrászdába s bivalytejes kávét uzsonnáztam, melynek színén nagy zsírgyöngyök úsztak. Néha oly hideg volt, hogy már a korcsolya se csábított. Egyszer defektet kapott a városi villanytelep dinamója s egy hónapig tartott, míg a gépet Pestről pótolhatták. Ebben a hónapban gyertya mellett ültünk. A küküllei még sűrűbben ürült, a vaskályha vérvörösre izzott, a gyertyák lobogtak és füstöltek. Künn tombolt a nemere. A kaszinó kártyaszobájában vén s dúsgazdag örmény kereskedők vitáztak filléreken. Úgy éreztem magam, mintha a Fekete tengernek nem is a partján, hanem a fenekén ülnék, egy rosszlevegőjű búvárharangban.

De tavasszal egyszerre kinyílt minden s a levegő csodálatosan édes és szabad lett. Érett a málna, a havasok egész közelre jöttek, a gyerekek kalapjukban gyüjtötték a cserebogarat. Az uccán hosszúszakállú pópák jártak, lila cingulussal, és sápadt parasztok, kilógó, piszkos inggel. Nagy, magános sétákat tettem Bethlenbe, Galacba, a környékbeli román falvak barbárul kékre festett házai közé s még azokon is túl, az oláhcigányok füstös-kormos sátorvárosán át. Csupa puskini exotikum; s a látvány mégsem valami fölhangoló sehol. Az ember, mint rendesen, elrontotta a tájat. Micsoda nyomorba és szennybe került ez a regényesség! A házakon nem volt kémény. Ajtó-ablak résén s a tető szalmáján tódult ki a füst, ahol utat talált - vagy inkább a hőmérsékkülönbözet párája, mert tüzelni csak a cigány tüzelt. Kívül még hamis volt a levegő, a friss tavasz csípett, mint az ujbor. De benn fulladt meleg büdösödött, az apró zsaluk mögött, melyeket egész télen nem nyitottak ki s melyek oly szemsértő zöld színnel rajzolódtak a sötétkék falba.
Fogarasi képeslapok a huszadik század elejéről

Engem izgatott, hogyan élnek e barbár zsaluk mögött, e füstölgő házkupacokban. Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel, akik ezekben a házakban születtek, vagy még messzebb, még eldugottabb falvakban, mert végérhetetlen területen Fogaras volt az egyetlen város, egyetlen iskola. Meglátogattam szállásaikat, ahol hármával-négyével aludtak egy vackon s egész hétig éltek az ablakközben dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott s alig értettek valamit magyarul. Volt tanár, aki erővel gyürette be nadrágjukba az üngöt. Így gyűrték be a román szókat is; hamar és készségesen megtanultak magyarul. Jámbor fiúk voltak, csodálatosan friss memóriával. A felsőbb osztályokban többnyire belőlük került az eminens s nem a magyar tisztviselőcsemetékből, akik elbizakodtak úrvoltuk s anyanyelvük előnyeivel s inkább a labdával törődtek.

Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű; szerettem különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem. Volt bennük valami idegenszerű s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmultakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyüjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultura még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.

Szóval szerettem a tanítványaimat s örültem, hogy segíthetem őket művelődni s kiemelkedni egészségtelen, puliszkás életükből, melyben ha megmaradnak, elbutulnak s harmincéves korukra elasznak, akár nővéreik, a bársonyszemű, hímzettpártájú, körülkötényes fáták, akiknek festői viseletét s nosztalgikus szépségét annyiszor bámultam. Mégis nem egyszer eltünődtem, szétnézve a fürtös, fiatal fejeken. Mi hozza e gyermekeket ide? S mi lesz belőlük, ha elhagyják az iskolát? Magyarokat nevelek vagy ellenséget? Kultúrát osztok-e vagy fegyvert? Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen nem volt éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk.

Ismertem a helybeli román intelligenciát, pópát, ügyvédet, ujságírót. Az öregapja még medve volt, mondták, az apja csobán, azaz hegyipásztor, ő maga már ügyvéd... Ismertem őket, bár nem közelebbről és bizalmasan, mert ők távol tartották magukat s nem akartak bennünk jóbarátot látni. Egyszer még egy afférem is volt velük. Egy versemet félreértették, egy ártatlan verset: a vásár szennyes, balkáni sokaságát festettem le, melynek alacsony alkuiban «római szó kopik». A havasok szűrös, halinás csődülete, mely ma is Cicero nyelvén ad-vesz és pörlekedik: micsoda élmény a fiatal humanistának! «Római szó kopik a szennyes ajkon!»

Fogarason azonban ebben nemzeti sértést és támadást láttak. Még tanácsot is tartottak, hogyan vehetnének elégtételt. Engem tekintettek ellenségüknek s véres magyar sovinisztának, holott nem volt nálam naivabbul Európa-hívő s nagyobb megvetője minden sovinizmusnak és vadmagyarságnak. Amint most erre visszagondolok, az az érzésem, hogy talán minden ilyen nemzeti gyanú és sértettség és gyűlölet efféle kis ostoba félreértésekből eredhet. Mi menti meg ettől egyszer a világot? Talán mi, humanisták, akiknek mesterségünk az értés és megértés? (Ha egyszer igazán összefognánk és csakazértis és csökönyösen és tüntetőleg megértenők egymást!) Vagy azok odalenn a félhomályban, akik még őrzik, amit mi elvesztettünk, a közös dalokat, közös meséket, közös emberséget? Vagy mindez csak ingyen álom, szárnyas ábránd s ha valóra próbáljuk váltani, meg fog botlani az első lépésnél, mint az albatroszmadár, ha a földön járni kényszerítik?

Bizonyos, hogy Fogaras elsüllyedt számomra, átgurult valami járhatatlan szakadékon, közelebb csúszott a Fekete tengerhez, belemerült az árba s erős a gyanúm, hogy az a Fogaras, melyet én ismertem, már nem is létezik. Egyszer mégis szeretném, ha visszamehetnék a régvolt helyére, fölhágnék a galaci dombra s szembenéznék a havasokkal. Azok, gondolom, most is a régiek. Velük még el tudnék beszélgetni a régi dolgokról, ők még emlékeznek emlékeimre s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.

1937 karácsony

Forrás: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása. MEK