2013. április 24., szerda

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (4)


A hegymászó kiképzéshez, bármennyire elemi szinten is történjék az,  felszerelés is kell. Az iskolában résztvevők nagy része otthonról hozta a cuccot, de az író és a lánya helyben próbálja beszerezni a mászáshoz szükséges kellékeket. De ez még csak a kezdet. A hegymászó egy csomó, addig számára ismeretlen fogalommal kell hogy megbarátkozzék. De vegyük csak sorjában...

Két pihekabátot kaptunk: nekem is jutott egy. Belülről még nedvesek voltak, különösen a gallérnál, és tornateremszaguk volt. A pihekabátban (amely villámzárral csukódik, nem tollal, hanem pihével bélelték, súlya is alig van, minden oldala és az ujja is puffos, mint a fölvert párna, de összehajtva, összepréselve igen kis helyen elfér, viszont pillanatok alatt újra „felfújja" magát, ha a legkisebb módja van erre: amikor össze akarja nyomni az ember, szinte kiugrik a kezéből, tökéletes meleget tart, a jégen is lehet feküdni benne), szóval a pihekabátban az ember félig búvárnak, félig űrhajósnak látszik. Oljára az összes felszerelési tárgyak közül mégis a szöges bakancs volt a legnagyobb hatással. A 35-ös méret és az ennek megfelelő belső térfogat láthatóan nemigen állt arányban a bakancs külméreteivel és súlyával. Már az is komoly erőkifejtést igényelt, hogy az ember egyszerűen fölemelje a földről. Amikor Olja fölhúzta a bakancsot szandálhoz és könnyű kis cipellőkhöz szokott lábára, kételkedni kezdett, hogy lehet-e benne egyáltalán járni.
De ez csak a látszat volt. Nagyon hamar kiderült, hogy az ember egy ilyen bakancsban mennyivel biztonságosabban és szilárdabban áll a földön, különösen pedig a meredek lejtőkön, köveken és sziklákon...

Olja bakancsa nagyon nehéz volt, még az enyémnél is nehezebb, de rendelkezett egy felbecsülhetetlen előnnyel az én bakancsomhoz képest: ki volt taposva, az enyém pedig soha senkinek nem volt még a lábán.
Négy évig katonáskodtam, ezért nagyon jól tudom, mit jelent olyan cipőben gyalogolni, amelyik nyomja és töri az ember lábát, tudom, mit jelent lábon kitaposni, betörni egy cipőt. Még a hadseregben is, ahol pedig a kemény katonai fegyelem korlátai között éltünk, egész halom csizmából választhattuk ki a lábunkra illőt, és az őrmester csak akkor lett mérges, és ráncolta össze a szemöldökét, ha valamelyik katona túlságosan sokáig kotorászott a csizmák között, és mondjuk már a tizedik párat próbálta föl.

Nekem most egyáltalán nem volt miből választanom... Aggodalommal telve, nem csupán sikertelenségtől, hanem katasztrófától tartva süllyesztettem be lábamat a cipőbe, és fejemben azonnal számtalan irodalmi emlék kezdett nyüzsögni: kényszermunkások kalodáiról, spanyol inkvizíciós csizmákról... Fájdalmas arcot vághattam, amikor végre mind a két lábamra fölhúztam a bakancsot, és fölálltam. Nem mondhatnám, hogy kicsi volt nekem, de olyan kemény, mintha nem is bőrből, hanem csontból lett volna. Ráadásul elképesztően más kaptafára készült, mint amilyen az én lábam formája. Ahol a lábamon valamilyen dudor van, ott a bakancs bemélyed és megfordítva. A bal lábamat mintha satuba fogták volna ott, ahol a lábfejem a legszélesebb, a jobbat pedig rüsztben szorította rettenetesen a cipő - igaz, hogy nagyon magas a rüsztöm. Kivettem a talpbélést, így talán valamivel több helye lett a lábamnak, de a kényelmetlenül szoros, kemény bakancsban továbbra is minden egyes lépésért meg kellett szenvednem - a lábam nem akart a cipőhöz idomulni. Tudtam, hogy végül is a lábam lesz a győztes, a bakancs kemény bőre egyszer majd meghátrál, de mennyi idő telik még el, amíg ez bekövetkezik, mennyi szenvedést kell addig kiállnom! 

Fűlejtők és törmeléklejtők. Alekszandr Alekszandrovics a reggeli sorakozónál pontosan így fogalmazott:
- Mai edzésünkön a fűlejtőkkel és a törmeléklejtőkkel ismerkedünk meg.
Igen ám, de előbb el is kell jutnunk odáig! Az ösvény talán nem meredekebb a tegnapinál, de sokkal hosszabb út áll előttünk.
... Kilométerekben mérhető távolság az alpinisták számára nem létezik. Többször is megkérdeztem Alekszandr Alekszandrovicsot, hány kilométert kell megtenni az Akszáj gleccserig és hányat a csúcsig, ha rászánnám magam, és ha magukkal is vinnének. Alekszandr Alekszandrovics gondolkodóba esett, próbálta megsaccolni, kiszámítani, de aztán őszintén megvallotta:
- Nem tudom. Kilométerekben itt semmit nem lehet mérni. A hegyekben nincs két egyforma kilométer. Az egyik kilométer leküzdése tízszer annyi ideig is eltarthat, mint a másiké. Van úgy, hogy a sziklafalon száz méterrel jutunk csak előbbre naponta. A hegymászók számára csak két fogalom létezik: az idő és a magasság. Az Akszájig hátizsákkal tízórás utat kell megtenni. A táborhely magassága 3200, a Korona aljáé 3800 méter. Ez így érthető. De hogy hány kilométerre van a táborhely, biz' isten, nem tudom, és nincs is szükségem rá, hogy tudjam. A kilométereknek itt nincs jelentőségük. Sík terepen tíz óra alatt ötven kilométert lehet megtenni. Az Akszáj ennél sokkal közelebb van, de mit számít ez, ha egyszer az út odáig tíz órát tart.

Megállapítom magamban, hogy az első pihenőig - ötven perc meredek emelkedő a hegyi ösvényen - könnyebben tettem meg az utat, mint az előző napon. Amikor még magasabbra értünk, és a hatalmas, szinte a világűrbe törő zöld hegyoldal közepén olyanok voltunk, mint a lassan araszolgató legyek, megláttunk odalent egy csapat libasorban haladó alpinistát. A kis emberkék az alaposan megtömött óriási hátizsákok lényegtelen tartozékainak tűntek. Mintha nem is emberek, hanem hátizsákok mentek volna szép sorban, ugyanolyan tempóban, ahogyan Alekszandr Alekszandrovics minket is vezetett. Helybenjárás. Toporgás. Ugyanannak a zöld hegyoldalnak az alján toporogtak, amelyen mi fölfelé haladtunk, de ők keresztbe mentek. Kis idő múltán hátranéztem. Azt vártam, hogy a hátizsákok még mindig ott lesznek, alig valamivel előbbre, mint ahol voltak. A hegy lába azonban néptelen volt. „Lassan járj, tovább érsz." Tempójukhoz képest valószínűtlenül nagy távolságot tettek meg az alpinisták ez alatt a tíz-tizenöt perc alatt, és bizonyosan eljutnak oda, ahová indultak, elérik a kitűzött célt.
- Jelvényszerzők. Az Akszájra mennek, a hóval és a jéggel fognak ismerkedni - világosított fel Alekszandr Alekszandrovics, észrevette, hogy a hegymászókat nézem. - Öt nap múlva mi is odamegyünk, de előbb még itt vannak a fű- és a törmeléklejtők.

... Mi valóban csupán apró fekete pontocskáknak látszhattunk a hasadék fölötti ösvénytől egészen a fellegekig húzódó hatalmas zöld hegyoldal közepén. Egy fehér felhőcske épp most érte el a hegyoldal felső szegélyét, s valamivel lejjebb le is telepedett - szerencsére szabadon hagyta, nem homályosította el a szegély élesen kirajzolódó vonalát.
- Mindenki a kezében tartja a jégcsákányt - oktatott minket Alekszandr Alekszandrovics. - Az alpinisták tréfásan azt mondják, hogy a jégcsákánynak kilencvenkilenc funkciója van, az alapvetőtől kezdve - lépcsőfokok vágása a jégbe - egészen a konzervnyitásig. Nos hát, a jégcsákány egyik legfontosabb funkciója az önbiztosítás a meredek fűlejtőkön. Mivel ez lesz a legfontosabb szerszámunk, vizsgáljuk meg minél alaposabban.

Jól megnéztem a kezemben lévő tárgyat, amelyet feleségem Moszkvában megvetően csak kampónak nevezett: „A kampó nem fér be a bőröndbe", „A kampó kilóg a hátizsákból", „Vigyázz, nehogy beleakadjon valakibe a repülőgépen a kampód."... A jégcsákány, mint a neve is mutatja, a csákány egy sajátos változata. Fejének egyik vége a domború, négyélű, hegyes „él", másik vége pedig a szintén hegyes, de laposabb és rövidebb „lapát". Nyelén egy csúszógyűrűre szerelt csuklópánt van, ebbe az ember beledughatja a kezét, és a hurkot egy bőrgyűrű elmozdításával rögzítheti. Járás közben a jégcsákányra úgy lehet támaszkodni, mint a sétapálcára, annál is inkább, mert könnyű és szilárd, de Alekszandr Alekszandrovics a lelkünkre köti:

- A jégcsákányt menet közben így kell tartani... - A nyél közepénél fogja meg a csákányt, előredönti, mutatja, hogyan kell jobb kézben vinni. - De a fűlejtőkön, különösen az olyan meredeken, mint ez is, önbiztosítással kell haladni. A csuklópántot fölhúzzuk a jobb kezünkre, és odaerősítjük a csuklószorítóval. Jobb kezünkkel a nyél közepe táján fogjuk a jégcsákányt, bal kézzel pedig a fejénél. A csákányél mindig lefelé néz, a lejtő irányába. Ha megcsúszunk, a csákány élét villámgyorsan belevágjuk a földbe, így esés közben le tudjuk fékezni magunkat. Most például cikcakkban mászunk fölfelé a lejtőn. Jobbra a hegyoldal, balra a mélység. A jégcsákányt a jobb csípő mellett tartjuk, élével a lejtő felé. Most irányt változtatunk, balra van a hegyoldal és jobbra a mélység. A jégcsákány is helyet cserél -jobb kézzel fogjuk a fejét, ballal a nyelét. A csákányt a bal csípő mellett tartjuk, élével a lejtő felé...

A fűlejtő nem meredek sziklaorom, nem függőleges fal, nem is szakadék. De azért szokatlan és szédítő ekkora mélységet látni magunk alatt, és ugyanilyen nagy magasságot a fejünk fölött. Mi lesz, ha megcsúszol és legurulsz? Nagyon messzire nem gurulhatsz, voltaképpen itt nincs hová zuhanni. Az alpinisták nagyon szabatosan fogalmaznak, amikor azt mondják: „van hová zuhanni". Minden útszakaszt, amelyen végig kell menniük, ebből a szempontból is mérlegelnek. Ha van hová zuhanni, akkor szükséges a biztosítás, a hegymászónak be kell kötnie magát, kötélkorlátot kell kifeszíteni, mindenképpen óvatosabban kell haladni.

Tegyük fel, hogy a szó legszorosabb értelmében a fűlejtőn valóban nincs hová zuhanni. De mi ez a remegés a térdemben? A bakancsom nem csúszik. Lassan, ugyanabban a csodálatosan egyenletes ütemben haladunk, és hol szinte függőlegesen, „halszálka"-menetben jutunk följebb, hol pedig cikcakkban, úgy, hogy előbb a bal oldalunk, aztán pedig a jobb oldalunk simul szinte teljesen a hegyoldalhoz. Így értünk föl ebbe a szédítő magasságba. Szédülni viszont nem szabad. Ez nem hokedli, amelyről bármikor le lehet mászni. Innen vagy visszamész ugyanazon az úton, amelyen jöttél, vagy folytatod az utat fölfelé, egészen a gerincig, és a túloldalon ereszkedsz le. Más lehetőség nincs.

A hegyoldal itt már olyan meredek, hogy az ember minduntalan úgy érzi, még egy támpontra lenne szüksége a meglévő három - a két láb és a jégcsákány - mellett. És éppen itt, a lejtő legmeredekebb részén, ahol a legkisebb fölösleges mozdulatot is igyekszel elkerülni, mert félsz, hogy legurulsz - Alekszandr Alekszandrovics megállítja a csoportot. A jégcsákányra támaszkodva állunk. Lenézni csábító, de mégis félelmetes. Lehet, hogy zuhanni nincs hová, de a kövekkel „teletűzdelt" kemény földön bukfencezve és összevissza horzsolódva gurulni nagyon is van hová. Alekszandr Alekszandrovics megengedi, hogy leüljünk, de a meredek lejtőn valahogy egyszerűbb is meg kényelmesebb is állni.

- Most az önfékezést fogjuk gyakorolni megcsúszás esetén, jégcsákány segítségével. Ha megcsúszunk a lejtőn, és úgy érezzük, mindjárt elesünk. .. most még csak hagyján, ilyen száraz időben, de képzeljük el ezt a lejtőt eső után vagy ne adj' isten, eljegesedve. Esett az eső, havazott, a havat jeges kéreg borítja. Kellemetlen dolog. Tehát ha megcsúszunk a lejtőn, és úgy érezzük, hogy mindjárt elesünk, a jégcsákányt nyújtott karral azonnal a fejünk fölé lendítjük. Ez nagyon fontos, nehogy bukfencezés közben a csákány hegyes élébe ütközzünk. így magasba emelt karral esünk el, kezünkben a jégcsákánnyal. Ekkor mindenáron hasra kell fordulni, és a csákány élét bele kell vágni a földbe. A csákány nem fékezi le az embert azonnal, különösen, ha már viszonylag nagy az esés sebessége. Eleinte az él csak karcolja a földet, de akkor a mellünk felé húzva a csákányt, nagyobb nyomást gyakorolunk rá. Amikor már teljes súllyal ránehezedünk, a csákány mélyen bevágódik a földbe és lefékezi az esést. Világos? Most bemutatom a gyakorlatban.

Alekszandr Alekszandrovics följebb ment néhány lépéssel, esetlenül hadonászni kezdett, mint aki megcsúszott, és a következő pillanatban már sebesen gurult lefelé. Úgy ment minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kezét a jégcsákánnyal magasba lendítette, hasára fordult, a jégcsákány élét bevágta a földbe, majd odahúzta a csákányt a melléhez, ránehezedett, és lefékezte magát. Az egész művelet mintegy tíz-tizenöt métert vett igénybe. - Most sorban mindenki megcsinálja ugyanezt. Hát ilyen ez a tudomány! Ha félsz, hogy megcsúszol, elveszíted az egyensúlyodat és legurulsz, ha még állni is alig mersz a lejtőn, akkor tessék szándékosan elesni és legurulni, azután pedig még meg is kell állítanod saját magadat. A fiúk nagy buzgalmukban alig bírtak magukkal, nagyobbakat estek és sebesebben gurultak lefelé, mintha igazán elestek volna. Esés közben szántszándékkal nekirugaszkodtak, megvárták, amíg felgyorsulnak, és csak ekkor fékeztek a jégcsákány segítségével, teljesen szabályszerűen.

A lányok is egymás után álltak oda a starthelyre, és mint az ejtőernyősök zuhantak lefelé - de vajon hogy fog esni az én Oljám? Lesz-e elegendő bátorsága? Tétova, félszeg mozdulatain látszik, mi játszódik le a lelkében. Kissé bizonytalanul esik el, csúszik, gurul, megáll.
- Jól van, Olja - dicséri Alekszandr Alekszandrovics, pedagógiai megfontolásokból.
-  Szeretném még egyszer megpróbálni, úgy érzem, nem sikerült eléggé.
- Csináld meg még egyszer. Úgyis addig fogjuk gyakorolni mindannyian, amíg teljesen kidolgozzuk, hogy automatizálódjanak a mozdulatok. Olja kezdi,  a többiek utána. Rajta!

Ez a hegyoldal tűnt meredeknek és veszélyesnek? Hiszen most úgy állok itt, mint otthon a könyvespolc melletti létrán vagy mint a szőnyegen. Csakugyan remegett a térdem egy órával ezelőtt? Én szerettem volna kézzel is a földre támaszkodni? Ne perdüljek esetleg táncra ezen a hegyoldalon? Táncolni ugyan nem tudok, de nagy kedvem lenne - olyan megnyugvást és könnyedséget érzek az izmaimban és a lelkemben.


Két fűlejtő között, egy lankás völgyben tartunk pihenőt. A pihenő után pedig a törmeléklejtők következnek. Addig azonban a mormoták, ezek a mulatságos és kedves magashegyi állatkák szórakoztatnak bennünket. Már amikor fölfelé jöttünk, és a hasadékból kiértünk a tágas hegyoldalra, jobbról-balról, mindenfelől ezeknek az óvatos, de ugyanakkor kíváncsi kis állatoknak a füttyei hallatszottak. Ha az ember jól odafigyel, akkor rájön, hogy valójában nem is füttyszót, hanem rövid, egyhangú nyüszítést hall. Mégis azt szokták mondani, hogy a mormota fütyül. Annyi mormota fütyült körülöttünk a havasi legelőn, hogy úgy tűnt, mintha az egész hegység telis-tele volna velük. Sokáig nem sikerült azonban egyetlenegyet sem szemügyre vennünk, csupán az üregeiket láttuk, de abból aztán valóban rengeteget. Bámulatra méltó az a gyorsaság, ahogyan a mormotak eltűnnek üregeikben - mintha a föld nyelte volna el őket. Alekszandr Alekszandrovics mesélte, hogy mikor vadászni járt, előfordult, hogy a halálosan megsebzett, alig élő mormotának is sikerült még gyorsan elrejtőznie üregében.

Most, amikor nem mozgunk, hanem csöndben és nyugodtan ülünk, nem messze tőlünk itt is, ott is rőtszínű kis póznák tünedeznek elő. A mormota hátsó lábán ül, hosszú, bolyhos farkával a földre támaszkodik, mellső lábát pedig magasra emeli, mint a kiskutya, amikor szolgálnia kell. Fejét kissé hátraveti, ahogyan mi is teszünk, ha magasabbra szeretnénk emelkedni, hogy messzebbre lássunk. Hetven centi körüli magasságot érnek el ezek a rőtszínű kis póznák. Alekszandr Alekszandrovics azt állítja, hogy léteznek egy méter hosszú, termetes mormotak is, ilyet azonban egyet se láttunk. Egy helyütt egész mormotacsalád - egy jól megtermett, egy kisebb, valamint két kölyökmormota - telepedett le egy nagy szürke kőtömbre, hogy tanulmányozzon bennünket, a másik, völgybéli világból származó furcsa jövevényeket...

(Folytatjuk)

2013. április 22., hétfő

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (3)


Beindult az alpinista iskola. Az író azt reméli, hogy reggelenként csak átmegy a táborba, megreggelizik, aztán végzi a maga irodalmi feladatait. Csakhogy az élet közbeszól: a hegymászást tanuló fiatalok hamarabb kelnek, hamarabb reggeliznek, mint a házirend, s mire Szolouhin beállít a reggelit jelző kongatásra, a tábornak már hűlt helyét találja. Ezért, hogy Olját felügyelhesse, kénytelen korábban kelni s akarva-akaratlanul részt venni a reggeli tornában, a hegyipatakban való mosakodásban és mindennel, ami ezzel jár. A "szárazedzés" mellett megtörténik az első kiruccanás is...

Kilenc órakor felsorakoztunk, a lehető legkönnyebb szerelésben: rövidnadrágban, tornacipőben, hátizsák nélkül. Általában ki kockás ingben jött, ki blúzban, ki pulóverben. Szása, mint mindig, sajátos öltözékben: acélszürke, laza kötésű, páncélingszerű pulóverben, szürke szván filcsapkában. Bizonyára a rusztikus, durván kötött pulóver is szván munka, talán Mihail Hergiani, a nagy alpinista, Szása barátja viselte korábban. Hergiani az Alpokban lezuhant egy sziklafalról, és halálra zúzta magát.

Azok az emberek (népek), akik a hegyekben élnek, ritkán kapcsolódnak be a sportszerű hegymászásba. Talán ebben is ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, mint abban, hogy a tengerparton élő emberek nagyon ritkán fürdenek a tengerben. De az is lehetséges, hogy a hegyek az ott élők számára a megélhetést, magát a létet jelentik. A vadászterületet, a legelőket, a szükséges növényzetet. Az évszázadok során kitaposott ösvényeket, a meghódított hágókat. A hegyi közlekedés céljaira ott vannak az öszvérek, a lovak, a szamarak. Semmi értelme sincs hegyet mászni ott, ahol nincs ösvény, ahol nincs semmi, amire a gyakorlati életben az embernek szüksége van. Hiszen az orosz paraszt sem mászik föl a háza tetejére csupán azért, hogy a magasból gyönyörködjön a kilátásban. Legfeljebb azért, hogy megjavítsa a kéményt. Ez az oka annak, hogy a hegyekben élő emberek általában egyszerűen hegyilakók és nem alpinisták. A kirgiz, aki szembejön velünk kis lovacskáján, értetlenül nézi a hatalmas hátizsákokat cipelő, hosszú sorban vonuló embereket, akik nem másért indultak a hegyekbe, mint hogy fölmásszanak egy csúcsra. Az alpinisták viszont a maguk részéről rosszallóan nézik a helybéli kamaszokat, akik a tábor közelében, belemelegedve a játékba, bátran, de szakszerűtlenül, a szükséges felszerelés nélkül másznak föl a sziklákra, pedig nekik nem kell ebből gyakorlati jegyet szerezniük, nem is sziklamászó versenyen vesznek részt, hanem egyszerűen csak rosszalkodnak.

Kivételt, mint mondják, csak a szvánok képeznek, akik nagyon szívesen bekapcsolódnak a hegymászó sportba. És Mihail Hergiani kiváló, sőt mi több, nagy alpinista volt. Nemrégiben a Győzelem-csúcs megmászóinak egy csoportja Szása Kuznyecov Alattunk Szvanétia című könyvének celofánba kötött példányára bukkant. A borító belső oldalán a hegymászók a következőket olvasták: „A Győzelem-csúcs megmászását apám, Szvitov Mihail Ivanovics emlékének ajánlom, és Mihail Hergiani emlékének, aki egész életét az alpinizmusnak szentelte. A csúcsot a Gyikij gleccser felől közelítettük meg a Vazsa Psavela-csúcson keresztül, azon az útvonalon, amelyen 1961-ben M. Hergiani vezette a leningrádi Lokomotív expedícióját. Üdvözlet a Győzelemcsúcs utánunk következő meghódítóinak. Kérem, adják át ezt a könyvet a szerzőnek, Alekszandr Kuznyecovnak, akit az alpinizmus legjobb szakírójának tartok.
1971. augusztus 16. V. Szvitov"
video

Emlékfilm Mihail Hergianiról a jútubról. Megmutatkozik rajta a szépséges alpin táj

A könyvet a szerző szintén Hergiani emlékének szentelte. Kuznyecov így ír az előszóban: „Ez a könyv nem születhetett volna meg Mihail Hergiani, a nagyszerű ember és a világhírű sportoló közreműködése nélkül. Tragikus halála után már nem változtattam a szövegen: hadd maradjon meg az olvasóknak ugyanúgy az élő Misa, mint nekünk, barátainak."
Hát ezért visel Szása szván sapkát. Ezért hordja a durva páncéling-pulóvert, amit mintha vasból kötöttek volna. Vöröses szakállával Szása maga is szvánnak látszik.

A sorakozó vonalát Szása még tegnap kövekkel jelöltette meg. A gyerekek az alacsony fűben egyenes vonalat húztak tyúktojás nagyságú, itt-ott öklömnyi kövekből. Most itt sorakoztunk fel, cipőnk orrával ezt a kőláncot érintve.
Egyre inkább nehezemre esik, hogy Szását Szásának szólítsam. A diákok szemében ő tanár, docens, csoportunk vezetője. Tehát számukra csakis Alekszandr Alekszandrovics...

Alekszandr Alekszandrovics lassan végigment egyenes sorunk előtt, és halkan beszélni kezdett:
- Ma nem tartunk edzést. Egy kis sétát teszünk, fölmegyünk az alpinisták temetőjéhez. Ott az erdőben szedünk majd fát, és lehozzuk a táborba. Az alpinisták a hegyekben mindig zárt sorban haladnak. Én megyek majd az élen. Mögöttem Vlagyimir Alekszejevics, utána a lányok, aztán a többiek. A sereghajtó Valerij Georgijevics lesz. Fokozatosan ismerkedünk majd meg a fűlejtőkkel és a törmeléklejtőkkel, a sziklákkal, a hóval és a jéggel. Ma csak általánosságban mondok néhány szót a fölfelé haladásról. A hegymászók fölfelé menet nem beszélnek. Ez talán szokatlan lesz. Mi az, ami a fölfelé haladás során a legfontosabb? Takarékoskodnunk kell az erővel. Amíg az egyik lábunkat használjuk, a másikat a lehető legjobban el kell lazítani. Az izmok pihennek, ha csak a másodperc egy töredékéig is. De ha a tíz- meg tízezer ilyen töredék másodpercet összeadjuk, órákat kapunk. Ha egy kő akár csak tíz centivel kiáll a többi közül, nem szabad rálépni, inkább tovább kell vinni a lábat: óvakodjunk a fölösleges függőleges irányú erőfeszítésektől. Ahhoz, hogy önmagunkat tíz centiméterre fölemeljük (a hátizsákkal együtt a súlyunk teljes száz kiló), egy méterkilogramm munkát kell végeznünk. Az egész út során ez több tonnát is kitesz. Különösen fontos figyelembe venni ezt akkor, amikor morénákon, vagyis igen nagy köveken haladunk. Az egyik kő magasabb, a másik laposabb. A lábmozgás ilyenkor lehet viszonylag sima, de lehet viszonylag egyenetlen is. Arra törekedjünk, hogy viszonylag sima legyen. Ha az emelkedőn kisebb kő kerül utunkba, ügyeljünk, hogy a cipőnk sarkával, ne pedig az orrával lépjünk rá. Így a talp laposabban áll, és a lábizmok kevésbé vannak megterhelve. A csapat nem „harmonikázhat". Ez azt jelenti, hogy nem szabad a sornak részekre szakadnia, nem szabad lemaradozni, aztán meg gyorsítva utolérni a többieket. Szorosan egymás nyomában kell haladnunk. Ötven perc menetidő, tíz perc pihenés. Ez a szabály, amelytől kis mértékben szabad csak eltérni. Mondjuk, az ötven perc eltelt, de tíz perc alatt egy vízeséshez érünk. A vízesés mellett kellemesebb pihenni. Ebben az esetben a menetidőt meghosszabbíthatom. A nagyon nehéz szakaszokra viszont negyvenöt-tizenöt percre változhat az arány. És végül: a hegyek nem tűrnek semmiféle egyéni akciót. Ha valakinek feltétlenül vissza kell mennie a táborba, azt egy másiknak el kell kísérnie. Mert ha eltöri a lábát, vagy eltalálja egy kő, akkor egyedül... kellemetlen lenne neki.

Alekszandr Alekszandrovics egy pillanatra elhallgatott, azután még halkabban, mint ahogy eddig beszélt, cseppet sem  parancsoló,   inkább   szándékosan   köznapi   hangon, amelybe talán egy kis sajnálkozás vegyült, így szólt: - Indulás.

Első lépéseim a hegymászó menetben. Előttem Alekszandr Alekszandrovics, mögöttem az egész sor. Most már történjék bármi, várjanak ránk az úton bármilyen meredek lejtők, sziklák, szakadékok, gleccserek, havasok, folyók - meg van szabva a helyem. Szó sem lehet róla, hogy a sor végére kerüljek, még kevésbé, hogy lemaradjak. Bármi is történjék, a sort a sereghajtó, Valerij Georgijevics fogja zárni. Nem kerülhet mögé csapatunk egyetlen tagja sem. Hogy kiállják a sorból és föladjam, azt nem engedem meg magamnak. Nem engedhetem meg. Ez a legfőbb feladatom az elkövetkező napokra. Jut majd a nehézségekből a lábamnak és a vállamnak is (a hátizsák alatt). Súlyos teher nehezedik majd a szívre. De a legnagyobb megterhelés a tudatnak arra a részére, arra a szférájára esik. amelyen a „nem engedhetem meg magamnak" valóra váltása múlik. Vagyis a „kell" valóra váltása, ha másképpen fogalmazunk. Szása és a többiek között kell mennem a sorban. A helyemen maradni mindenáron - ez az életcélom a következő húsz napra. (...)

Azt hittem, hogy most, legalábbis addig, amíg a sík terepen vagyunk, gyorsan nekiiramodunk, és féltem, hogy már az első percekben kifulladok. De Alekszandr Alekszandrovics cipője lustán, kelletlenül emelkedett fel és ereszkedett vissza a földre. Ugyanígy tett az én cipőm is. Sokáig fogom még premier plánban nézni Alekszandr Alekszandrovics cipőjét. A föld és a földön lépdelő cipő, a föld és a földön lépdelő cipő. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem pillantottam föl, vagy hogy nem néztem hátra - mi van Oljával ? -, de az út legnagyobb részében mégiscsak a lábam elé néztem. A hegyekben nem is tehet másként az ember. De ha a lába elé néz, óhatatlanul az előtte haladó hegymászó lábát látja. Aztán majd álmomban is ezt fogom látni, még jobban kinagyítva: kő és cipő, kő és cipő, kő és cipő. Alekszandr Alekszandrovics vékony lába (rövidnadrág van rajta) inkább egy gimnazista lábára emlékeztet, mint egy alpinistáéra (az ember a szőrös bőr alól előtűnő izomkötegeket várna), de látszik, mennyire kívánja a gyaloglást ezen az első bemelegítő hegymászó utunkon. Az ő járása szinte játék. Neki nem kell latolgatnia, meg tudja-e tenni a kitűzött célig az utat, avagy nem tudja, bírja-e majd szusszal, vagy nem bírja. Nem is megy, hanem táncol. Olyan ez, mint egy lassított filmfelvétel. 
Lustán, kelletlenül, szinte fáradtan lépdelnek a cipők kőről kőre, de ugyanakkor játékosan, éreztetve, hogy szó sincs semmiféle fáradtságról, és ezek a cipők ilyen ütemes lépésekkel bármeddig el tudnának menni. A tempó, amelyet Alek-szandr Alekszandrovics megadott, az első pillanattól kezdve bizonyossá tette számomra, hogy el tudok menni a temetőig. Kő - cipő, kő - cipő, fű - cipő, száraz talaj - cipő, a cipő határozott lendülete egy fürge hegyipatak fölött. A cipők kopogása egy magas korlátok közé szorított keskeny híd burkolatán (a mélyben vízesés zuhog le a köveken), kő - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Arcsabozót között vezető ösvényen folytattuk utunkat - erről nevezték el a táborunkat is. Alaarcsa - annyit jelent, tarka arcsa. Hogy miért látta tarkának az a kirgiz, aki valaha elkeresztelte ezt a vidéket, nem tudom. De arról, hogy a hasadékban mindenfelé arcsa nő, már itt-tartózkodásunk első perceiben meggyőződhettünk. Hisz még a sátrak alá is arcsagallyakat terítettek a gyerekek.
A nap most már annak rendje és módja szerint sütött. Az arcsabokrok erős, bódító illatot árasztottak. Előbb a halántékomat, aztán a homlokomat verte ki a veríték, az izzadságcseppek kiültek az ajkamra, végül már patakokban folyt rólam a víz.

Alekszandr Alekszandrovics cipője most is játszi könnyedséggel haladt előttem. És nem volt szabad lemaradnom. A szintkülönbség itt nem lehetett nagy. A szakadatlan, helyenként igen meredek emelkedőt is elsősorban a lábamon éreztem, de azért a szívem is azonnal jelezte, hogy nincs minden rendjén. Arcom vérbe borult, mintha nyakam köré zsinórt tekertek volna. A mellem hangosan zihált. Halántékom dobolt. Egész vértől megduzzadt fejem lüktetett, tarkóm bal oldalán pedig fájdalmasan rángott egy erecske. Erről a gyenge pontomról régóta tudok. Ha nagyon kimerülök, megesik, hogy erős nyilallással rándul egyet-kettőt, aztán abbahagyja. Nem fordult ez elő sokszor, de azért tudtam, hogy tarkóm bal oldalán létezik egy beteg idegszál vagy hajszálér, vagy tudom is én, mi, ami időnként.fáj és rángatózik. Ez a gyenge pontom most is rögtön jelentkezett.

Megtörténhetett volna, hogy rászánom magam, és egyedül indulok el ezen az ösvényen, az alpinisták temetője felé. De útközben minden bizonnyal leültem volna, hogy megpihenjek, kifújjam magam, a magaslatokon megálltam volna, hogy gyönyörködjem a tájban. Pontosan az volt a legfőbb tanulsága ezeknek a napoknak, hogy megértettem: magamtól soha nem lennék képes ilyen adagokban növelni a terhelést. Talán még öt százalékkal sem sikerül, mert hát ki kényszeríti arra önmagát, hogy órák hosszat gyalogoljon egy huszonöt kilós zsákkal a hátán, ráadásul állandóan meredeken fölfelé? Mentél már egy-két órácskát, hát ülj le szépen a kövekre, pihenj egyet. Izzadni kezd a homlokod vagy a lapockád, hát feküdj le a fűbe, fújd ki magad. És persze mindenképpen állj meg, ha rángást érzel a tarkód táján, a halántékodat mintha kalapáccsal vernék, és alig győzöd ajkadról lefújni a forró izzadságcseppeket, amelyek ettől szanaszét szóródnak, mint a permet.

Alekszandr Alekszandrovics úgy megy, mintha felhúzták volna a lábát, de szerencsére egyenletes ütemben. Ha most hirtelen nekiiramodna, és ezzel arra kényszerítene bennünket, hogy akár csak száz lépést is fussunk fölfelé, nem tudom, a többiek hogy lennének vele, de én nem bírnám ki, biztos belepusztulnék. így azonban még élsz és lélegzel. Csak ne kapkodj az arcsa ágai után. Csak nehogy kézzel segíts magadon a nagyon meredek szakaszokon, nehogy négykézlábra állj. Csak menj tovább úgy, mint a vezető, és ne gondolj arra, hogy a cél még bizonyára messze van. Fájjon csak a lábad magának, ez az ő dolga. Végül is csak nem fog leszakadni, te menj szépen, és ne gondolj a lábadra. Egyelőre még nem zsibbadt el, nem bénult meg, nagyszerűen halad lépésről lépésre, csak így tovább, hiszen az a dolga, hogy haladjon.
Hirtelen szúrni kezdett a bal oldalam. így van ez. Minden gyengeségem napvilágra kerül, minden gyenge láncszem jelt ad magáról. Mi nyilallhat itt a bal oldalon? A lép? A hasnyálmirigy? A rekeszizom? Szúr egy kicsit, aztán elmúlik. Ha most egyedül lennék, biztosan igyekeznék megkímélni a lépemet és a rekeszizmomat. De nem szabad kímélni. Szúr egy kicsit, aztán elmúlik.

Az ösvény egyre meredekebb lesz. Száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Áldom ezeket a cipőket azért, hogy ilyen lustán, kelletlenül mozognak, mintha a végső kimerültség állapotában lennének. Miért baj az, hogy lassan haladunk fölfelé? így legalább nyugodt lehetek, és bizonyos abban, hogy bárhová eljutok, ahová ezek a cipők vezetnek. Mit számít, hogy fáj a lábam, hogy már a hasizmom is hasogat, mit számít, hogy a fejemet mintha autópumpával pumpálnák belülről, mit számít, hogy a szemem már úszik a verítékben? Hisz még nem roskadtam össze. Még tudok menni. Akkor hát miért ne mennék?

Mikor Alekszandr Alekszandrovics megállt, és a csoport tagjai egymás után értek föl a pihenőhelyre, Olja, alighogy meglátott engem, fölkiáltott:
- Papa, te csuromvíz vagy!
-  Hát persze! Ha egy vizes rongyot kicsavarnak, abból okvetlenül folynia kell a víznek.

Subin emléktáblája
Hirtelen fenyőfák tűntek fel az arcsabozót közepette. A fenyő errefelé nem nő vadon, nyilvánvaló, hogy telepítették. Még kevésbé teremhetett itt magától egy kerítés, amelynek ajtaját úgy csukták be, hogy a lakatpánton keresztülhúzott zsineget összekötözték.
Alekszandr Alekszandrovics kibogozta ezt a zsineget, és mi sorban, egyesével léptünk be az elkerített területre, az alpinisták  sírjaihoz.  Alekszandr  Alekszandrovics  -  talán, hogy ezzel is érzékeltesse, milyen fontos ez a rövid múltra visszatekintő temető - mindjárt elmondta, hogy sokkal több hegymászó veszíti életét a hegyekben,  mint ahányan itt nyugszanak. Hiszen legtöbbször eljönnek a halottakért családtagjaik, és hazaviszik őket szülőföldjükre. Vannak, akiket a szerencsétlenség színhelyén temetnek el. Így például egy Hudozsin nevű alpinista a Győzelem-csúcs alatt fekszik egy bevágásban, sátorlapba csavarva, hegymászózsinórral összekötözve.
- Mi történt Hudozsinnal? Leröpült? - kérdeztem, alpinista szókincsemet fitogtatva.
-  Nem. Szívelégtelenség.

Megálltunk a síroknál. A legszélsőre nemrég állíthatott valaki saját készítésű síremléket. Van úgy néha az életben, hogy a véletlenszerű megfigyelések egyszer csak logikus sorba rendeződnek, magyarázatot kapnak. Amikor előző nap Oljával végigjártuk a tábort, felfigyeltünk egy fiatal, szőke, fekete poncsót viselő nőre. Egész megjelenése valahogy más volt, mint a táborlakóké, nem látszott alpinistának. És még valami: egészen biztosra lehetett venni, hogy a Baltikumból való. Az erről a vidékről származóknak van valami közös vonásuk, amelyről szinte csalhatatlanul fel lehet ismerni a letteket, litvánokat, észteket.

Subin portréja
Most megtudtuk, hogy ez a fiatalasszony, aki valóban észt, egy itt elhunyt alpinista özvegye. Azért jött ide, hogy maga készítse el férje síremlékét. Terméskőből megépítette egy harangláb kicsinyített mását, tetejére vasból keresztet állított, nyílásába pedig egy kis harangocskát függesztett. Erős szélben a harang megmozdul és szól.

Az észt hegymászó mellett nyugszik Afanaszij Subin, az alpinista festőművész. A hegymászók maguk között most is csak Áfonyának becézik. Subin metszetei igen népszerűek a sportolók körében. A táborban is láthatók a klubban, a könyvelésben, a tanulmányi osztály vezetőjének szobájában. Húsz nap múlva, amikor hazaindulunk, mi is veszünk majd néhányat Afanaszij Subin metszeteiből.
- Alacsony volt a plafonja - mondja magyarázatként Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy?
- Mindenkinek megvan a plafonja, amelynél magasabbra nem mehet a hegyekben. Afanaszij jó hegymászó volt, de 4200 méteres plafonnal 4600 méterre ment föl. Rosszul lett. Visszaküldték, de nem akarta otthagyni a csoportot. Végül bekövetkezett a szívelégtelenség.

Subin grafikája
(Folytatjuk)

2013. április 21., vasárnap

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (2)


A középkorú, elnehezült testű szovjet-orosz író természetesen enged egyetlen leánya követelésének (mit is tehetne egyebet?) s korábbi műtétjének dacára,  magával viszi bizonytalan vállalkozására.

"A repülőtérre menet Olgát édesanyja még egyszer ellátta jó tanácsokkal. A jó tanácsokból nekem is kijutott.
- Ugye nem felejtetted el, hogy két kilónál nem szabad többet emelnie? Megjegyezted? Csak két kilót! Nehogy elfelejtsd! És te is tudod, Olja, hogy csak sík helyen sétálhatsz! A papa, ha akar, sétáljon csak a meredek ösvényeken. Számodra akad majd mindenütt sík hely is. Öltözz föl mindig jól. Az ünneplő blúzok a bőrönd alján vannak. És ami a fő, ne hallgass apádra, ne mássz hegyre. Ne felejtsd el, hogy hegymászás közben megfeszülnek a hasizmok, és felszakadhat a sebed. És két kilónál többet nem szabad emelned. 
Fémkorlát választja már el a kísérőket az utasoktól, indulunk a gép felé, hátrafordulunk, integetünk. Növekszik köztünk a távolság. Feleségem tölcsért formál a kezéből, és valamit kiabál nekünk. Inkább sejtjük, mint halljuk, amit mond.
-  Két kiló, nehogy elfelejtsd! - mutatja messziről két fölfelé tartott ujját. - Csak kettő! Olja, ne hallgass apádra! Ne hallgass rá, érted?
Ezzel az útravalóval emelkedünk a levegőbe. Én hátravetem magam az ülésen, mivel már százszor, sőt kétszázszor is repültem, Olja viszont mohón tapad az ablakhoz, mert ez élete első repülőútja.
... Öt és fél óra múlva (Olja: „És mennyit ijesztgettek engem a repülőgéppel!") már Frunzéba tartunk a repülőtérről. Szása Kuznyecovot kissé zavarba ejti, hogy nem egyedül érkezem. Aprólékosan kikérdezi Olját fizikai képességeiről, „múltjáról".
-  Rendszeresen sportolsz?
-  Fel vagyok mentve.
- Túrázni nem jártál?
- Csak autóbusszal.
-  Nincsen tériszonyod? Másztál már föl magas fára? Előfordult esetleg, hogy kimentél a háztető szélére? Vagy tűzoltólétra tetejére?
- Ahogy a papa is mondja, hokedlinél magasabbra nem másztam.
Szása elgondolkozva nézi Olja kipirult arcát. Kezdi érteni, miről van szó. Mérlegeli és eldönti magában a dolgot. Aztán megérinti Olja kezét, és megkönnyebbülve, jókedvűen ígéri:
-  Semmi baj, nyugodj meg. Én majd embert faragok belőled.

Azon a távoli múltba tűnő két napon, amikor első ízben találkoztam a hegyekkel, sütött a nap, éjjel pedig világított a hold. A hó, amelynek határához akkor egészen közel mentünk, nappal elviselhetetlenül vakított, éjszaka meg zöldes fényben égett, mintha egy óceánba, mégpedig nem vízzel, hanem a víznél is áttetszőbb holdfénnyel teli óceánba merítették volna. Tudtam persze, amikor eljöttem a hegyekből, hogy szokott ott esni hó is, eső is, hogy köd is, hóvihar is előfordul. De  bennem az a derűs, ragyogó kép maradt meg, amilyennek először láttam a hegyeket, és nem is tudtam elképzelni másnak.
Nem tudtam, milyen az a tábor, ahová megyünk, milyen házakból, épületekből áll, milyen táj veszi körül, mégis azt vártam, hogy pontosan úgy látom viszont a hegyeket, ahogyan belém rögződtek, és egyszerre voltam boldog és türelmetlen attól, hogy rövidesen, még aznap meglátom és Oljának is megmutathatom őket.

Az autóbusz, amelyet Szása Kuznyecov a frunzei sporttelepen bérelt, dugig tele volt felerészt hátizsákokkal, felerészt diákokkal. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas, degeszre tömött hátizsákokat. Ami a fiúkat és lányokat illeti, első látásra, mint általában, most sem váltak még szét önálló, egymástól jól megkülönböztethető Lénákra, Lidákra, Galjákra, Oljákra, Tamarákra, Igorokra, Vologyákra, Ujakra, Vitalijokra, Koljákra, hanem együttesen érzékelte bennük az ember a barnára sült, pirospozsgás, szakállas, egyszerű sportöltözéket viselő fiatalságot.
Amikor az első ajtón át bepréselődtünk a buszba, és hirtelen azt sem tudtuk, hova nézzünk, szembetaláltuk magunkat ezzel a sok szemű, mosolygó arccal, Szása pedig bejelentette :
- Gyerekek, megjött Vlagyimir Alekszejevics, akiről már beszéltem nektek. Ő pedig a lánya, Olja. Velünk együtt fognak majd lakni és dolgozni. Indulás!

Az öreg autóbusz - az a típus, amelynek még különálló, előreugró motorháza van - nemcsak kis teljesítménye és túlterheltsége miatt tette meg két és fél óra alatt a negyvenkét kilométert, hanem azért is, mert az út nagyon meredek volt. Mint ismeretes, Frunze 600-800 méter tengerszint fölötti magasságon fekszik (a város lejtős területen épült), az Ala-arcsa nevű tábor pedig 2100 méteren.

Frunze, a kirgiz főváros
Frunzéban meleg nyár volt, és mindannyian nyáriasan öltöztünk föl, de már egy félórányi utazás alatt is észrevehetően lehűlt a levegő. Az út nedves volt, nemrég esett az eső. Újabb félóra múltán mintha egy hatalmas marék vizet zúdítottak volna az autóbusz tetejére, a víz csurogni kezdett az ablakokon, minden elsötétedett előttünk, a hegyeket szürke vattacsomók lepték be, nagy cseppekben hulló, kitartó, hideg esőbe kerültünk. A vezetőülés előtti szélvédő üvegre kívülről, de skálájával befelé egy hőmérő volt felszerelve. Piros csíkja, amely Frunzéban huszonöt fokon szunyókált. lassan, de biztosan csúszott lefelé - pontosan olyan mértékben, ahogyan az autóbusz lassan, de biztosan fölfelé haladt. És bár benn a buszban még viszonylag meleg volt, a piros csík már a tíz fok vonalánál is lejjebb csúszott. Azt hittem, ennél tovább már nem ereszkedhet, de az út egyre följebb vitt minket, az eső egyre csak esett, és amikor a tábor vascsövekből hegesztett kapuján áthaladtunk, a kinti hőmérséklet, zuhogó esőben, alig érte el a plusz öt fokot.
Már az első percekben csalatkoznom kellett a reményeimben. Az érezhet így, aki gyerekként kerül el falusi szülőházából, és emlékeiben, álmaiban arányló gerendákból ácsolt, gyönyörű, tágas mesebeli palotát őriz. Azután megöregedve visszatér, és egy düledező, sötét, piszkos kis viskót talál, de megeshet, hogy csak egy halom korhadt fadarabot.

Körülöttünk és fölöttünk is szürke, sötétszürke vatta borított mindent, a föld pedig csupa sár és tócsa volt; csak azon a - különben szintén szürke - betonozott kis téren nem volt sár, amelyen a buszunk megállt. Valamivel odébb göcsörtös fenyőfa állt, vastag ágára egy üres gázpalackot kötöttek. Nyilván ez tölti be itt azoknak a síndaraboknak a szerepét, amelyekkel a harangok menesztése óta szerte Oroszországban kolompolni szokás.
Elhagyatottságunkat nem az tette elsősorban nyilvánvalóvá, ahogyan ott álltunk hátizsákjainkkal az esőben, és a hideg miatt egyszerre mindannyian összehúztuk magunkat, hanem az, hogy az autóbusz, alighogy lerakott minket, sietősen visszafordult, és a kaput maga mögött hagyva, megkönnyebbülten, fürgén robogott lefelé.
Az eső nem a legjobb alkalom1 a szószaporításra, de azt még el kell mondanom, milyen jogon került a mi kis csapatunk Alaarcsába, hogy lehet az, hogy bár a táborhoz semmi közünk nem volt, mégis éppen idejöttünk, és a tábor közepén lévő betonozott téren szálltunk le az autóbuszról.

Szása Kuznyecov ebben a hasadékban telelt abban az időben, mikor még nem volt meg az emeletes faház, a két sor egyforma sátor, a táborparancsnok háza, az elsősegélynyújtó állomás, a könyvelés, a mosoda, a zuhanyozó, a szauna, a raktár, sem más építmények. Akkoriban egyetlenegy házikó állt itt, az egyesítette magában a felsoroltakat.
A kőszáli kecskék úgy járkáltak körös-körül, mint a háziállatok. Az antilopok is lejöttek a hegyekből a hasadékba. Nem szűkölködtek húsban sem a telelők (Szása meg a felesége), sem az a hatalmas, vad szirtisas, amelyet Szása próbált megszelídíteni és vadászatra fogni. Később, amikor az Alaarcsa tábor felépült, Szása itt dolgozott mint az oktatási osztály vezetője. A veterán jogán hozta most ide csoportját, de nem azzal a szándékkal, hogy bekapcsolódjunk a tábor életébe az összes ebből eredő kötelességekkel és jogokkal, hanem hogy a közelben (háromszáz lépésnyire) állíthassuk fel önálló sátortáborunkat, külön napirenddel, külön programmal, külön étkezéssel. Előzetesen megállapodtak, hogy a tábor csak az orvosi ellátás és a mentőszolgálat terén vesz minket szárnyai alá. No meg néha egy zuhany, aztán szabad bejárás a tábor területére, a klubba, ahol van egy pingpong-, meg egy biliárdasztal és egy szekrény vagy száz kötet könyvvel...

- Hátizsákokat kicsomagolni! 
Félrevontam Olját egy kis tanácskozásra.
- Van egy szoba kettőnk számára ott, abban a faházban, és van egy hálózsákunk. Nincs értelme, hogy ebben az esőben és ebben a hidegben a csupasz földön aludj egy zsákban. Szóval, egyelőre elférünk az én szobámban, holnap meg majd meglátjuk, kérhetünk még egy szobát a táborparancsnoktól.
- Nem. Ha csak egyetlen éjszakára elszakadok a lányoktól, egész idő alatt idegen leszek a szemükben. Bármi is lesz, mindent ugyanúgy fogok csinálni, ahogy ők, és velük együtt fogok lakni. Ha ők kibírják, kibírom én is.
- Ők egész nyáron gyakorlaton voltak, tábori körülmények között éltek, sátorban laktak. Mindenhez hozzászoktak. Te meg most bújtál ki a moszkvai paplan alól.
- Valamikor el kell kezdeni.
-  Indulás! - vezényelt halkan Szása.

Kirgizia hegyeiben
Nedves bokrok közt indultunk el, egy áttetsző tavacska mellett, amely a tábori építmények között inkább mesterséges tónak látszott; kőről kőre ugrálva átkeltünk egy patakon, majd lapos rész következett, ahol ritkásan lerakott köveken lépkedtünk, aztán átmentünk még egy patakon, és kiértünk egy fákkal és bokrokkal körülvett tisztásra. Tízlépésnyire robajlott a folyó, vitte a meredek lejtőn lefelé tejszerűen fehér, de cseppet sem piszkos víztömegét. A folyón túl, szinte egyenesen a vízből sziklás hegyek emelkedtek, így széltében és hosszában nem kalandozhatott el a tekintet, csak föl a magasba, bokrokba, kiugró kövekbe, sziklapárkányokba kapaszkodva, míg el nem érte a gerinc tört vonalát, ahol a kék égnek kellett kezdődnie, de most ott is csak szürke köd lebegett.

Szása gyakorlati útmutatásokat adott, intézkedett: - Mielőtt felállítjátok a sátrat, szórjatok le néhány ágat. A matracot ugyan nem pótolja, de mégis melegebb lesz. Nyikolaj, Igor, Ilja, készítsetek nagyobb kövekből tűzhelyet. Rőzsét gyűjteni már késő van, meg nedves is a fa. Vologya és Vitalij, gyújtsátok be a primuszt, vizet a patakból vegyetek.

Éjszaka felriadtam, mintha belém szúrtak volna. Mintha belülről szúrtak volna meg. Kint zuhogott az eső. Este nyitva hagytam az ablakot, hogy bejöjjön a friss (hegyi!) levegő. És most az én külön, de aprócska - talán ha hét négyzetméteres - szobám hőmérséklete teljesen kiegyenlítődött a kinti ötfokos hideggel.
- Mit műveltem? - kérdeztem fennhangon magamat. - Hogy engedhettem meg ennek a fizikailag teljesen felkészületlen gyereknek, hogy egy ilyen éjszaka a puszta földön aludjon, még csak nem is pehely, hanem vatta hálózsákban ? Igaz, öt kislány van abban a sátorban, és szorosan egymás mellett fekszenek. Oldalról nem éri a hideg. Hanem alulról! Az ember hevíti-e fel csipetnyi melegével maga alatt a nedves földet, vagy a föld hidege járja át és hűti le ezt a csipetnyi testet?

Tegnap - természetesen Szása segítségével - sikerült kölcsönkapnom az alpinistáktól egy elég vastag darab, celofánba csomagolt habszivacsot. Celofán nélkül, mint mondták, a habszivacs magába szívja a földből a nedvességet. Mint kiderült, ez a darab kocka alakú volt, ülő bivakoláshoz való. A hálózsák alá téve így csak a test egy részét védhette a fagyos földtől. Persze Olga pulóverben, farmernadrágban, meleg zokniban bújt be a zsákba, de mégis! Mégis! Milyen érzés lesz reggel, teljesen átfagyva, kimászni a zsákból a hidegbe, az esőbe?..."

(Folytatjuk)

2013. április 20., szombat

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (1)


Az alább elkezdődő hegyi történetet ketten írjuk: a könyv írója és a szerkesztő, aki az összekötő szöveget fogalmazza. Mert az író hegymászó kalandja tanulságos, viszont itt csak a lényegnek van hely. Az 1981-ben Uzsgorodban (Ungvár) kiadott regényt ez év elején vettem egy budapesti antikváriusnál, Újpesten találtam rá, a metrómegálló melletti pnyvás asztalok alatt, a száz forintos könyvek között. Nem bántam meg, hogy megvásároltam: még aznap együltömben kiolvastam.

A főhős maga az orosz-szovjet író, aki fölött lassan eljár az idő, elmúlt az ifjúsága. Könyveivel már befutott: kényelmes, eltunyult, eseménytelen értelmiségi életet él családja körében. Utazásai jobbára kötelező meghívások, repülőutak, vonatozások, olvasótalálkozók, vendéglői ebédek és vacsorák... Valami férfiasabbra, erőt próbáló életformára vágyik. Hirtelen a hegyek, a hegyi kószálás jut az eszébe... Miközben a friss levegőn nagyszerűen írhat, alkothat. Vissza a természethez, hát nem erről szól minden? A kalandról...

Egyik nap régi, fiatalkori ismerőse hívta fel: Szasa Kuznyecov. Aki az évtizedek során nagy vargabetűket írt le életében: színészként kezdte, természettudós lett, végül sportolt és alpinizmusra adta a fejét. Sikeres hegymászó lett. 

"Tehát kedves ismerősöm. Szása Kuznyecov hívott fel, akit e pillanatban még nem szólítottam Alekszandr Alekszandrovicsnak. Valami jelentéktelen ügyben telefonált (ha jól emlékszem, hogy nézzek meg egy ikont, amit nagynénjétől örökölt), és egy pere alatt meg is állapodtunk, hogy másnap négy óra tájban értem jön. De a beszélgetés előtti hangulatom még nem múlt el teljesen. így önmagam számára is váratlanul. ahogy ez életem fontos, sorsdöntő pillanataiban gyakran megtörténik velem, így szóltam a telefonba:
- Ide figyelj, Szása, te mindent ismersz ott a hegyekben. Nem kaphatnék egy hónapra szállást valamelyik alpinista táborban? De csak úgy, ha külön szobám lehet. Nekem mindegy, hol dolgozom, ott viszont sétálgathatnék a hegyi ösvényeken, talán még horgászni is lehetne egy hegyi patakban. Rám férne egy kis környezetváltozás, egy kis kikapcsolódás.
-  Milyen hónapban?
- Júniusban feltétlenül haza kell utaznom a falumba és Vlagyimirba, júliusban lesz az Összoroszországi Műemlékvédelmi Társaság kongresszusa, Leningrádban tartják. Augusztus nincs túl későn a hegyekhez?
- A lehető legjobb. És melyik hegységbe akarsz menni? Kaukázus, Pamír, Tiensan? Vagy inkább az Altáj?
- Tulajdonképpen...  mindegy, csak külön szobám legyen.
- Jó,  akkor  telefonálok  ottani  barátaimnak, mindent megtudok, és újra felhívlak.

Váratlanul hamar, tizenöt perc múlva hívott fel újra. Ennyi idő alatt nem beszélhetett sem Pamírral, sem Tiensannal.
- Teljesen kiment a fejemből. Augusztus legelején viszek a hegyekbe egy diákcsoportot. Leendő csavargók: topográfusok, geodéták. Egész életüket expedíciókban töltik majd. Az alpinizmus náluk olyan szaktárgyféle. Először jelvényszerző szinten, aztán, aki akar, sportminősítést is szerezhet. Velünk tartasz?
Hallgattam, nem szóltam bele a kagylóba. Szása hirtelen fellelkesült.
- Ne törődj semmivel, és gyere el velünk! A hegyek! Egyszer az életben próbáld ki! Gyönyörű lesz. Fölmenni a csúcsra, és köpni mindenre, ami lejjebb van. Egyszer igazán megengedheted magadnak.
-  Várj csak! Miféle csúcsról beszélsz? Különszobát és íróasztalt szeretnék. Dolgoznom kell.
-  Jól van, majd dolgozol. Egyedül fogsz sétálni. De akkor is ott lesznek körös-körül a hegyek.
- Azt hiszem, sikerült elcsábítanod. De még csak április van, ti meg augusztusban mentek. Sok minden változik még addig, várjuk ki a végét.
-  Nálunk semmi sem változik. Biztos, hogy megyünk...

Az "elnehezült" Szolouhin
De miért éppen a hegyek? Miért nem valamelyik másik ismerősömet kértem meg, hogy vigyen el a tajgába vagy egy tengeri halászhajóra? Vagy a belovezsi őserdőbe? Vagy egy másik rezervátumba, ahol vadőr kíséretében, lóhátról figyelhetem meg a védett állatok viselkedését? Miért van az, hogy húsz színes, változatos év során, a gombát kínáló erdő sötétlila tűlevelein, a folyó tündérrózsáktól fénylő csendes esti víztükrén, Párizs szürkés-rózsaszínes   panorámáján, a moszkvai utcák felvillanó fényein, ismerős arcok váltakozásán és az események körforgásán át, a moszkvai lakás berendezésén, az íráshoz kikészített papírlapokon át, az elalvás perceiben az álom ingatag hullámain át időnként mint a vízjel tűntek elő a fehér hegycsúcsok, aranylón csillogva az egyik oldalon, kékes árnyékban a másikon? Nagy robajjal szökdécselt a folyó a kerekre mosott köveken. A hó peremének szomszédságában zöld fű és virágok nőttek. Jeges patak eredt a hóból a virágok közé. Szürke sziklák torlódtak egymásra, és messze lent, a sziklaszoros mélyén már sűrűsödött az esti homály, fent a havasokon pedig még világos volt, és a hideg égbolton csak egy kékes fényű csillag figyelmeztetett rá, hogy itt is közeleg az éj. 

Húsz évvel ezelőtt, újságíróskodásom idején két napot a Tiensan magas, égig érő hegyeiben töltöttem. Tulajdonképpen hosszabb ideig voltunk a hegyekben, nem csupán két napig. De az autózás, a kirgiz jurtákban töltött éjszakák, a birkanyájak és ménesek fényképezése, a kumiszívás és a bes-barmak megkóstolása, a sportünnepség lovasbemutatója, a Dzseti-Ogusz szanatórium megtekintése, a fürdés az Isszik-Kulban, a városnézés Przsevalszkban - mindez nem jelenti igazi, eredeti mivoltukban a hegyeket, és ezért mondom, hogy hegyekben töltött nap csak kettő volt, amikor Rudolf Pavlovics Marecsek, az azóta elhunyt öreg alpinista elcipelt engem meg Tunkelt, a fotóriportert az örök hó határáig. Akkor nyomódott életem lapjaira az a bizonyos hófehér vízjel, amely időről időre a következő húsz esztendő változatos eseményein is átütött.

Nehéz lenne megmondani, miért hagytak emlékezetemben ilyen kitörölhetetlenül mély nyomot a hegyek, de gondolataimban újra meg újra megjelentek, és mindig élt bennem a remény, hogy még szívhatok egyszer hegyi levegőt, kora áprilisi édes hűvösséget érezve torkomban, miközben ajkamat égeti a tűző magashegyi napsütés.
Marecsek   természetesen   kényelmes   ösvényen   vezetett bennünket annak idején, és kirándulásunknak semmi köze nem volt a sportszerű alpinizmushoz. De mégis hegyet másztunk, kapaszkodtunk, hatalmas sziklák tövében éjszakáztunk, tüzet raktunk, kőszáli kecskéket láttunk, patakvizet ittunk, morénatóba bámészkodtunk. Az évek múlásával egyre inkább úgy tűnt, mintha mindez csak álom lett volna, mivel az élet messze maga mögött hagyta, és nem sok valószínűsége volt, hogy megismétlődjék. Oly sok minden van, amit magunk mögött hagyunk, és csak ámít bennünket: elég akarni, kinyújtani a kezünket, lenyomni a gombokat és megállitani, majd visszafelé pörgetni az orsót, mint a magnetofonon, amikor a már majdnem végighallgatott dal elejére akarunk visszatérni.

Egy júliusi estén az Írók Házában tett szokásos látogatásomról hazatérve, furcsa holmikat találtam otthon. Egy pár nehéz, szegelt bakancs. Külön egy pár tüskés vasalás, szíjjal, amit nyilván akkor kell a bakancshoz erősíteni, amikor az eredeti vasalás nem elegendő. Valami csákányféleség, de kecsesebb és könnyebb, mint amit eddig láttam. Emlékezetem megsúgta, hogy valószínűleg ez lehet a jégcsákány. Hálózsák. Fehér, halotti lepelhez hasonló lenvászon zsák. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt kell a hálózsákba tenni lepedő helyett. Széles, csatos vitorlavászon heveder, amelybe mint egy perecbe még egy hevedert húztak bele, de ez utóbbi tömör és nincsen csatja. Egy gombolyag ceruzavastagságú zsineg. Egy nagy és súlyos kötélgombolyag. Egy deformált o betűhöz hasonlító, tenyérnagyságú fémtárgy. Vízhatlan vászonnadrág, zubbony és kesztyű. A holmik mellett egy kis cédula is volt, ez állt rajta: ,,Indulás hétfőn. Szükségesek még: gyapjú sísapka, sötét szemüveg (feltétlenül!), pulóver (minél melegebb, annál jobb), tornacipő, egy jó nedvszívó trikó, amit edzéseken viselsz. Jó, ha van nálad tréningruha, a pulóvernél melegebb kiskabát, kétujjas gyapjúkesztyű, sort. Az volna ideális, ha szereznél egy pihekabátot. Létezik ilyen, pehelyréce pelyhéből készítik. Az alpinisták »piheha-cukának« is hívják. A tőlem kapott felszerelés rendeltetésével majd a foglalkozások során megismerkedsz. Üdv: Szása."

Gyorsan fölhívtam Szását, hogy megtudjam, mit jelent ez az egész.
- Én vettem ki neked a Havasi Gyopárból, az egyesület raktárából. Természetesen különszobád lesz, már megbeszéltem a tábor vezetőjével. De hátha kedved támad egy kicsit járkálni velünk, megmozgatni a tagjaidat, mászkálni a sziklákon, elmenni a gleccserig, felkapaszkodni a csúcsra. Nagyon hasznos dolog. Garantáltan négy-öt kiló és három-négy év.
Mármint ennyivel csökken kilóim száma és hosszabbodik meg az életem. Alapjában véve egyik is, másik is megfelelt igényeimnek, különösen, ha még biztos garanciát is kapok rá, mégis hangot adtam bizonyos aggályaimnak, amelyeket Szása sorra megdöntött.

-  Teljesen elpuhultam. A tüdőm, a szívem. ..
-  Majd belejössz. Nem kezdjük mindjárt a csúccsal. A terhelést fokozatosan növeljük.
-  Negyvennyolc éves vagyok. A hallgatóid meg húszévesek.
-  Én is negyvenhét vagyok.
-  De te kiváló sportoló vagy. Hogy lehetne minket összehasonlítani?
- Az nem számít. Szerintem fogod bírni. Minden nagyszerűen fog menni. Persze csak ha kedved lesz. A szobád pedig biztosítva van.
- Komfort van ott? Mosdó, meleg víz, vécé? Tudod, ahogy öregszik az ember, hozzászokik. ..
Ez után a kérdés után Szása sokáig hallgatott. Már azt hittem, elment a telefontól - talán csöngetett valaki -, de aztán zavarát leküzdve mégiscsak válaszolt:
- Ha igazán szeretnél egy kicsit a hegyekben élni, akkor előre bele kell törődnöd  bizonyos  kényelmetlenségekbe, pontosabban a komfort bizonyos hiányába. Fűtött vécé nem lesz. Mosdani a patakban fogsz. Na és egyébként is... A hegyek azok hegyek.
(...)
- Ez a nagy vágyálom - följutni a csúcsra, és onnan szétnézni.
- Kristályosán csillogó vágyálom. Tehát, indulás hétfőn?
- Vonattal. De ha nem akarsz zötykölődni, jöhetsz repülővel is. Kimegyek eléd. Legkésőbb csütörtökön legyél ott. Aznap már megyünk is tovább a táborba.
- És hova repüljek?"

A válasz az volt, hogy: Frunzéba. Csakhogy semmi sem olyan egyszerű, amilyennek első látásra tűnik. Mert közben az író iskolás korú lánya is kedvet kapott arra, hogy kipróbálja a hegymászás kalandját. Ami nem lett volna baj, ha a leányka nem olyan beteges természetű, gyönge teremtés gyerekkora óta. Merg kell próbálni mindenáron lebeszélni az őrült vállalkozásról. Vajon sikerül-e?

(Folytatjuk)

2013. április 9., kedd

CHARLES C. TURNER: Válságos pillanatok a levegőben


1913-ban jelent meg Budapesten a londoni Royal Aeroclub igazolványos pilótájának tollából, Frőlich Károly főreáliskolai tanár fordításában megjelent Küzdelem a levegő meghódításáért c., ma már ritkaságnak számító könyve (Franklin Társulat), amelyben a szerző áttekinti az emberi repülés történetének kulcsfejezeteit. Kalandos szemmel különösen érdekesnek találtuk a X. fejezetet, amelyet alább mi is átveszünk. (A könyv amúgy letölthető az internetről )

*

Korabeli pilótaigazolvány
Mindenki, aki akár léghajón, akár esőernyőn, vagy aeroplánon, először bízza életét a levegő fenntartó erejére, érzi, hogy megkapóan regényes kalandja megbizseregteti a vérét. Különösen érezték ezt a régebbi kor kísérletezői s azok a majdnem minden nemzedék közt található lelkesedők, a kik mesterséges szárnyakkal kísérleteztek. Valamennyi ilyenfajta próbálkozás válságos és koczkáztatással jár, s mindegyik nagyon érdekes a maga nemében. A különböző módon való sikeres léghajózás története telve van érdekes és megkapó eseményekkel, ezek közül akarok most néhányat elbeszélni, a melyeket csak úgy találomra válogattam ki. Minden esetben, ha meg tudtam szerezni a szükséges anyagot, magát az illető aeronautát szólaltatom meg.

Nehéz elképzelni, hogy mit érezhetett az első aeronauta, a kinek léggömbje fent a levegőben pattant el. Talán legérdekesebb ebben a tekintetben az, a mit John Wise, a híres amerikai léghajós élt át, mikor 1836-ban Philadelphiában szállt fel. Állatokat engedett le két esőernyőben, a mikor hirtelen kitört a vihar. A viharról így ír: «Olyan volt, mintha égi tüzérség ünnepelné az újszülött tudomány haladásának ezen eseményét; elhatároztam, hogy új kísérletet teszek. Felhasználom a levegő ellenállását arra, hogy biztosan ereszkedjem alá abban az esetben, ha a léggömb nagy magasságban szétrobban».

Az esőernyőt összeesett léggömbje helyettesítette, így próbálkozott meg avval, hogy egy megpattant léggömb le tud-e lassan ereszkedni a földre. Wise azt hitte, hogy a petyhüdt léggömb alsó oldalán homorú lesz, s mint egy nyitott esőernyő fog majd leereszkedni. A léggömb, miután már a két tehertől megszabadult, 13,000 láb magasságnyira szállt fel. Ezen magasságban lévő levegő csekély nyomása következtében annyira megduzzadt a léggömb, hogy Wise minden pillanatban azt várta, hogy szétpukkan, így mondja el:

« . . Kissé izgatott lettem és a mint a kosár oldala felett kitekintettem, láttam magam alatt egy mértföldnyire a szikrázó villámot felhőről-felhőre átugrani .... Elővettem az órámat és feljegyeztem a időt hajózási jegyzőkönyvembe — két óra múlt húsz percczel. Épen vissza akartam tenni zsebembe, akkor azt gondoltam, vajjon nem lenne-e a leghelyesebb megereszteni a robbantó kötelet (azaz kinyitni a szelepet), kidobni a ballasztot és lemondani egyelőre ezen kísérletről. Abban a pillanatban, a mint ezt így elgondoltam a léggömb szétrobbant. Léggömbömbe vetett bizalmam még sohasem hagyott el, de most meg kell vallanom mégis megszűnt ebben a pillanatban. A gáz, mint a szélvész, úgy süvített ki a léggömb tetején levő nyilásból és nem telt bele tíz másodpercz, az összes hydrogen elszállt belőle. Eleinte hirtelen ereszkedett lefelé és félelmesen süvített a kötélzeten keresztül tóduló levegő és a tetején kiáramló gáz. A következő pillanatban gyönge rázkódást éreztem. Kerestem, hogy mi okozhatja ezt, s azt vettem észre, hogy a léggömb oldalra dűl, kétrét hajlik az alsó rész, bele a felsőbe. Azonban a kosár súlya igyekezett ellensúlyozni ezt a kilengést, miáltal maga is lengő mozgásba jutott, a mit meg is tartott mindaddig, a míg csak a földre nem ért. Az ide-oda való mozgás sebességét a léggömb kötélzetén keresztül sivító szél megfelelő ütemben és hangon jelezte. A lengés mindinkább nagyobb lett, olyan érzést keltett bennem, mint mikor azt álmodja az ember, hogy esik lefelé. A délkeleti szél elvitte a léggömböt jó néhány mértföldnyire, mielőtt földet ért volna. Mikor a talajhoz közel jutottam, minden ballasztott kidobtam; de mégis úgy nekiütődtem a földnek, hogy a kosár rettenetes erővel megrázkódott; ferdén ütődött neki, engem pedig vagy tíz lábnyira kidobott».

Azóta már igen sok léggömb pattant el a levegőben, de egy aeronauta sem halt meg az esés miatt, mégis az ilyen eseményeket úgy írják le, mint valami csodálatos módon való megmenekülést. Hogy a léggömb az esőernyőhöz hasonló módon ereszkedik le, az mathematikailag szinte bizonyos. A léggömböt leszállás közben akkor fenyegeti a legnagyobb veszély, ha erős szél van, a mely a kosarat nagy erővel csapja a földhöz vagy hegyoldalhoz.

Több ilyen szerencsétlenség történt. A legtöbb léghajós tapasztalta, hogy leszállás közben a léggömb ide-oda vetődik és valamennyien többé-kevésbé izgalmas eseményeket éltek át légi utazásuk közben, de minthogy aránylag komolyabb szerencsétlenség ritkán történik, azért a léghajózás nem nagyon veszedelmes foglalkozás, ha gonddal űzik.

Talán a legcsodálatosabban menekült meg a halálos veszedelemből A. E. Gaudron. Ő vezette azt a léggömböt is, a melynek a könyv szerzője is utasa volt, s a mely 1907 októberében Londonból a Svédországban lévő Brackanba ment; ezen utazás tengerfeletti része, 360 mértföld, világrekord. Gaudron kapitánya volt egyszersmind azon expeditiónak, amely 1908 novemberében Londonból léggömbbel szállt az Oroszországban, Dvinsk közelében fekvő Mateki Derevnibe. 1117 mértföldnyi utat tettek meg légvonalban. Elmondva ezt a történetet, jobbnak látom Gaudron saját szavait idézni, a ki volt olyan szíves, hogy elmondta az olvasó számára ezt a történetet. Gaudron akkor Ausztriában, Triesztben akart esőernyővel leszállni. Mert nem beszélt olaszul, azért némi nehézségei voltak, ott pedig általában olaszul beszélnek, s noha volt tolmácsa, mégis olyan hiba történt, a mi majdnem az életébe került. Így mondja ezt el:

«A tengerpart közelében elkerített helyen kellett megállapodás szerint a mutatványnak megtörténni. A léggömböt kellő idő alatt megtöltötték és az esőernyőt odaerősítették a léggömb kötélzetéhez. A kötél, a mellyel az esőernyőt odakötötték, épen csak az esőernyőt tudta megtartani, de el kellett volna szakadnia, a mint elhagyom a hurkot, a melyben a felszállásra várakozva ültem. Egy ember távol tartotta az esőernyőn levő nyujtórudat, hogy majd az utolsó pillanatban kezembe adja. Így akartam elérni azt, hogy az esőernyő kötelei össze ne kuszálódjanak és hogy ne akadjanak bele azok az emberek, a kik a léggömböt fogva tartották.

«Tolmácsomnak azt a parancsot adtam, hogy «engedjék egy kissé fel», de ő ezt úgy tolmácsolta, hogy «engedjék el». Ennek az volt a következménye, hogy az esőernyő leszakadt a kötelekről, a földre esett és így reám nézve teljesen el volt veszve. Engem vitt a léggömb felfelé, nem volt nálam semmi, a mivel hamarosan leereszkedhettem volna, bent ültem a hurokban, a léggömböt pedig nem lévén rajta szelep egyáltalán nem lehetett igazgatni. Mindig magasabbra és magasabbra emelkedtem, nem sokára a tenger fölé, messze el a parttól vitt a szél. Először azt gondoltam, hogy el vagyok veszve, de mégis hamar összeszedtem magamat, hogy azon gondolkodjak, mit kellene tennem, hogy megmeneküljek. Szelep nem volt, hogy kiereszthessem a gázt, és ha a léggömbön maradok, két óráig is eltart, meg sötét is lesz, mire saját magától elszáll a gáz és a gömb önként leereszkedik, annyi idő múlva pedig már hetven mértföldnyire leszek a parttól, bent az Adriai tengerben.

«Micsoda utat fedezzek fel ebben a rettenetes helvzetben? Csak egyet tehetek meg, az pedig rendkívül veszedelmes. Mégis mivel semmi sem lehetett rosszabb annál, hogy ott maradjak, a hol vagyok, elhatároztam, hogy megpróbálom azt az egy módot. Azt gondoltam, ha fel tudok mászni a kötélzeten, súlyommal le tudom húzni a léggömböt, úgy hogy az egy kissé elforduljon. Akkor a gáz el tud szállni a léggömb nyitott száján keresztül és a léggömb le fog ereszkedni. Tudtam, hogy rendkívül óvatosan kell a dologhoz fognom, mert különben baj is történhetik velem, véletlenül túlságos sok gázt engedek ki, úgy hogy a léggömb nagyon sebesen ereszkedik alá és komoly bajom történik, mikor elérem a vizet, vagy pedig a léggömb elszabadul a hálójából, én pedig esem hirtelen lefelé és nagy erővel csapódom az alattam levő víznek.

«Az induláskor körülbelül 224 font volt a léggömb emelőképessége, én pedig már másfél mértföldnyire voltam a parttól, mintegy 1300 méter magasságban ültem egy félhüvelyknyi vastag kötélből kötött hurokban. Ha maradok továbbra, az biztos halált jelent, azért elhatároztam, hogy megkoczkáztatom azt, a mit az előbb említettem, elhagytam a hurkot és kezdtem a háló vastagabb kötelei között felfelé mászni. Természetes, hogy azért súlyomnál fogva, mindig alul maradtam, csak a léggömb helyzete változott meg mászás közben. A gömb szája, mikor a léggömb a rendes helyzetben van, rendesen az egyenlítője alatt van. Nemsokára meg tudtam fogni a gömb száját, de evvel még nem változtattam semmit. Most érkezett el az ideje annak, hogy nagyon óvatos legyek; lassan elforgattam a léggömböt mindaddig, a míg a szája a léggömb felső részének, körülbelül kétharmadjánál állott, akkor kezdett hirtelen kiömleni a gáz. Megint forgattam a léggömböt most egy kissé lefelé, hogy a megmaradt gáz bent maradjon. Ekkor a már félig üres léggömb kezdett hirtelen leereszkedni; esés közben a levegő nyomása valóságosan esőeruyővé formálta a léggömböt. Folyton gyorsabban estem lefelé és vagy négy percz múlva rettenetes csattanással, hanyatt beleestem a vízbe. Körülbelül három és fél mértföldnyire voltam a parttól. Elengedtem a léggömböt és körülnéztem, jön-e valami segítség. Láttam, hogy egy kis gőzös jön segítségemre és tudtam, hogy most már meg vagyok mentve. Vagy tíz percz múlva felszedtek a vontató gőzös fedélzetére, a gőzös kivitt a partra, a hol nagy sokaság aggódva várt reám.»

... A «Printanier» megkötött léggömbbel Parisban a Bois de Boulogne-nál levő Porte Maillot-nál igen sokszor szállt fel a közönség. Egy délután, mikor a léggömb leszállófélben volt, vagy 100 lábnyira a talajtól, egy szélroham megrántotta a léggömböt. Kilencz utas volt rajta, közöttük két hölgy. A kötél elszakadt, a léggömb pedig nyílsebesen szállt felfelé 3000 méternél is magasabbra, azután eltűnt a felhőkben. Egy ember kiugrott a kosárból, épen mielőtt a kötél elszakadt volna, abban a pillanatban, a mikor a szél a kosarat kissé lenyomta, a többi kilencz utas rajt maradt a megszabadított aerostaton. A léggömb nemsokára kezdett lefelé ereszkedni, a gáz hirtelen áramlott kifelé, a burok behorpadt esőernyőt képezve. A szemlélők rémületére azonban a burok rongyokká szakadt, mivel túlságos erősen nyomta a levegő ellenállása. Majd óriási gyorsasággal szállt a léggömb lefelé, a kosárban ülők elhagyták helyüket és a kötélzeten másztak felfelé. Szerencsére elég szabad helyen értek földet, a kosár először visszacsapódott ugyan, de legalább épületek nem okozhattak veszedelmet. Ez a rettenetes élmény nagyon megviselte a kosárban levők idegeit, de csodálatos, hogy közülök egyik sem sérült meg.

Van azonban egy nagy veszedelem, a melyből nem menekülhet meg a léghajós, ez a tűz. Veszedelmes gyufát gyújtani a léggömbben, de azért ha meg is gyullad a gáz, abból nem következik az, hogy a léggömb nem érhet nyugodtan földet. A gáz gyorsan ég, de azért idő kell az égéshez. Hogy mennyi ideig tart az égés, az attól függ, hogy mekkora a nyilás, a melyen keresztül áramlik a gáz. Veszedelem akkor van, a mikor a gáz felrobban. Levegőnek és gáznak bizonyos arányú keveréke rendkívül robbanékony, ilyen keverék van a léggömb nyakánál, a hol a kiáramló gáz keveredik a levegővel. Ilyen helyen veszedelmes a nyitott láng. A léghajósok ezt a veszedelmet ismerik, védekezhetnek is ellene. Egy időben szokásban volt, hogy a léghajósok tűzijátékot vittek fel magukkal s a gázburok alatt kellő távolságban villamos szikra segítségével meggyújtották. A könyv szerzője volt már többször léggömbön, melyen azalatt tűzijátékot rendeztek; de egy amerikai léghajós rettenetes dolgokat élt át, mikor egyszer tűzijátékot akart rendezni. Valakinek a gondatlansága miatt néhány rakéta tüzet fogott s a gáz közel a léggömb nyakához meggyuladt. Látták a nézők, hogy hogyan nyaldossák a lángok a léggömb oldalát, és hogy a nyilás minden pillanatban nagyobbodik. Croslynak az volt a szerencséje, hogy a mikor helyzete kezdett már tűrhetetlenné válni, víz fölött volt a léggömbje. Szerencsésen leugrott és csónakon kimentették.

Ha az aeroplánnal valami baj történik az aeronata rendesen megsérül. Az eszköznek ilyenkor nincsen semmi maradék fentartó ereje, a mi az esést megakadályozná. Ha a motor megáll, az még nem von okvetlenül komolyabb következményeket maga után, mert ennek még nincsen semmi befolyása a gép dynamikai egyensúlyára. Csak azt jelenti, hogy a leereszkedést rögtön meg kell kezdeni akkora lejtési szög alatt, a milyenre a gép épen képes. A motor megállásának akkor lehetnek komolyabb következményei, ha az aeronata nincsen elegendő magasságban és rövid a siklási pálya. Más szóval: mondjuk, hogy 100 láb magasságban van és a gép leereszkedésének lejtési viszonya egy a tízhez. Ebben az esetben 1000 lábnyira mehet egyenesen előre, a míg földet ér. Ha 1000 láb távolságban nincsen alkalmas hely a leszállásra, akkor már rosszul járhat. Ha leereszkedés közben kanyarodni akar, feláldozza a siklási pályának részét, mert a repülőgép kanyarodás közben, akkor a mikor fordul, veszít fenntartó képességéből. Azonban ez még nem elegendő ok arra, hogy az aeronuta, ha gépe hirtelen megáll, ne szálljon csigavonal mentén le, hogy valamely leszállásra alkalmasnak látszó helyen érjen földet. De ha a fenntartó vagy a kormány romlik el repülés közben, akkor, akármilyen jól működik is különben a motorja, csodának kell történni, hogy megmeneküljön. Tudva ezt, mit érezhettek azok az úttörők, a kik tökéletlen gépeken repülve észrevették, hogy a gépük nem akar engedelmeskedni, vagy mikor hallották, hogy hasad a fa, vagy reped a vászon, a mi mindenkor annyit jelentett, hogy tönkrement a fenntartó sík vagy a kormány.

Volt két vagy három olyan eset is, amelynél az aeroplán a levegőben meggyulladt. 1910 tavaszán egy algériai aviatikus, Olieslagers, Oranban repülési mutatványokat tartott. Közben valami módon motorjának benzinje meggyulladt és a gépet elborította a láng. Noha nagyon fenyegette az a veszély, hogy maga is elég és a lángok már arczát és kezét érték az aviatikus mégsem vesztette el lélekjelenlétét és gépét szerencsésen levezette a földre, mielőtt a szárnyak hasznavehetetlenekké váltak volna.

Santos-Dumont, a kinél igen gyakran csak hajszálon múlt, hogy megmenekült, a legérdekesebb események egyikét élte át. 1910. január havában St. Cyrban szállott fel és repülés közben monoplánjának egyik szárnya eltörött, mert megpattant az egyik feszíték, úgy hogy a gép azonnal zuhant lefelé. Az aviatikus nem hagyta el helyét, hanem esés közben is próbálta gépét vezetni. Akármit is tett, nem volt eredménye. A gép három bukfencet is vetett a levegőben, a míg földet ért.

Ezek az események azonban mind el halványódnak azzal a kalanddal szemben, a mi egy fiatal amerikai mechanikussal esett meg, ki 1909-ben egy igazán esetlen repülő alkotmánnyal kísérletezett. Ulysses Sorensen skandináv származású volt, utánozni akarta a nagy Montgomery kisérleteit, sikló gépet készített s ezzel akart nagy magasságból egy léggömbről leereszkedni. A léggömb 1200 méter magasra vitte, innét szállt le Sorensen gépével. Rögtön észrevette, hogy aeroplánjának kormánylapátja nincs rendben s tudta, hogy számára most nincs menekvés. A gép hirtelen esett lefelé, többször át is fordult. Mikor már csak néhány száz lábnyira volt a földtől, esését némileg meglassította az a körülmény, hogy a síkok kellő helyzetbe kerültek, de a gép azért gyorsan ereszkedett oldalvást lefelé. Mielőtt a síkok éle ismét lefelé fordulhatott volna, a gép földet ért és darabokra törött. Az aviatikusnak, bár eszméletlen állapotban ért a földre, komolyabb baja nem történt. Félórával később magához tért és így adott számot arról, hogy mit érzett esése közben: «A kormánylapát valahogy megakadt és így nem tarthatta vízszintes helyzetben az aeroplánt. Először előre, azután átfordultunk, utóbb még többször átfordultunk s azt gondoltam, hogy úgy forgunk, mint valami oldalvást haladó pörgettyű. Szerencsére nem is volt időm kiesni, mert egészen beleakadtam a gépbe. Úgy tűnt fel, mintha már legalább egy hónapja repülnék, de azért sohasem gondoltam arra, hogy el fogok pusztulni, sem pedig arra, hogy mi történik velem, ha majd nekiütődöm a földnek. Mindig csak azon járt az eszem, hogy rendbe hozzam a kormánylapátot, s az egész idő alatt az emelőjét rángattam.»

A léghajózás története tud már példát mutatni önfeláldozásra és hősiességre is. Ilyen példának állíthatjuk ide Hubeit Le Blon esetét, a ki mechanikus és automobil chauffeur volt, mielőtt aviatikus lett. Le Blon 1910 elején pusztult el... Az eset, amelyről most szó lesz 1909. október havában Doucasterban az aviatikus meetingen történt, ez volt az első aviatikai meeting Angliában. Október 25-én a szél mindenféle repülési mutatványt lehetetlenné tett. A tömeg türelmetlenkedni kezdett és Le Blon, hogy hosszas várakozásukat nemikép megjutalmazza, megkoczkáztatta a felszállást, a mely majdnem végzetes kimenetelű volt úgy Le Blonra, mint a tömeg egy részére nézve. Blériot-féle monoplanjával szállt fel és néhány másodpercig minden rendben ment, mert a sok aeroplan-hangár és egy facsoport a talaj közelében feltartották a szelet, de a mikor a nyugodt levegőből kikerült a gép, a szél megfogta. Látták a szemlélők, hogy Le Blont ide-oda himbálja, azután pedig egyenest a korlátoknak viszi a szél. A korlátok közt álló sűrű néptömeg legnagyobb rémületére egy pillanatig a tömeg feje felett lebegett és azután vagy 7 méter magasságból egyenest esett lefelé közibük. Senki sem kételkedett abban, hogy sokan fognak elpusztulni és megsebesülni. Azt hitték, hogy a légcsavar keresztül fog vágódni az embertömegen a benzin kiömlik és meggyullad. Ilyen gondolatok jártak a nézők fejében és teljesen hihetetlennek tartották mikor meghallották, hogy az aviatikus nem sérült meg, a tömegben sem történt senkinek semmi baja, csak az aeroplán törött darabokra. Annyira meg voltak győződve, hogy komoly szerencsétlenség fog történni, hogy Delagrange, a ki Le Blon mestere és gazdája volt, örömkönnyeket ontott, midőn a helyszínre ért és összezúzott gépének maradványai között nyugodtan és megindultság nélkül látta állaní a fiatal aviatikust. Igazán csoda történt. «Egyenest nekünk jött», mondták azok, a kik látták, «felemelkedett, elkerülte az első korlátot, azután leereszkedett, azután újra felszállt fejünk felett, azt hittük neki fog repülni a fáknak. Látszott rajta, hogy teljesen nyugodt, intett nekünk, hogy csináljunk helyet, s azután, mint egy kő, lezuhant». Le Blon maga így mondja el az esetet : «A szél jobb oldalon kapott meg, s elforgatta a gépet, csak úgy menekülhettem meg, ha szembe fordulok a széllel, de így nem volt időm arra, hogy még a két korlát előtt érjek földet. A tömeg mögött volt egy kis hely, feltéve, hogy az emberek elmennek onnan. E mögött épület állványok, s magas fák voltak. Megállítottam a motort és a tehetetlenség következtében elhaladtam a tömeg felett, integettem a kezemmel, s azután majdnem függőlegesen lezuhantam». 

De sem az emberek beszédje, sem pedig az aviatikus elbeszélése nem magyarázza meg teljesen az esetet. A következő dolog történt: Le Blon észrevette, hogy a szél a tömeg felé hajtja. Az első veszedelem az volt, hogy a mikor a főldre ér, közibök furódik, ebben az esetben ő nem sérült volna meg. Épen azért ahelyett, hogy leereszkedett volna, hirtelen gyorsasággal elhatározta, hogy mit tegyen. Szempillantás alatt áttekintette a helyszint. A fekete tömeg mögött a korlátoknál volt körülbelül húszlábnyi hely, a mely egészen a fákig és az épületállványokig terjedt, csak néhány ember volt itt látható. Egyenest szél ellen repült úgy, hogy nem volt nagyon nagy sebessége: az egész nem tartott két-három másodpercznél tovább. Elhatározta, hogy megkoczkáztatja azt, hogy elrepül az emberek feje felett, akármi is történjék vele a mögöttük levő szűk helyen. Tudta, hogy még a legjobb esetben is nagyot fog zuhanni, mégis jobbnak tartotta ezt, minthogy belefúródjon óránkinti 30 mértföld sebességgel a tömegbe. Mikor már a fejük fölé ért és körülbelül 25 láb magasságból lenézett akkor látta, hogy vagy tovább repül és nekicsapódik az állványoknak, vagy pedig egyenest a földre zuhan. Ez utóbbit választotta, felemelte a magassági kormányt, a minek meg is volt rögtön a teljes hatása. A gép elejével lefelé fordult, lezuhant és izzé-porrá törött. De a nép meg volt mentve és az aviatikus is szerencsére sértetlen maradt.

Azok, a kik még sohasem hajóztak a levegőben, azt gondolhatják, hogy az aviatikus munkája nem áll másból, mint izgató és válságos pillanatok végtelen sorozatából. Ez teljesen helytelen felfogás. Természetes, hogy a pilóta idővel ügyességre tesz szert, melynek segítségével könnyen tud segíteni magán olyan esetekben is, amelyekben a repülésben nem jártas ember fejét vesztené, de ugyanez áll az automobilra és a hajóra nézve is. Vegyünk például repülésnél csak egy esetet, a mit úgy neveznek, hogy «oldalt csúszás». Ez velem is megtörtént egy esetben, a mikor erős szélben kanyarodtam és a szél a kanyarulat külső oldaláról fújt, azaz a szél balról fújt, midőn jobbra kanyarodtam. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy szélroham az aeroplán bal végét fel akarja emelni, még pedig igen kedvezőtlen szög alatt. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy a gépet magam is oldalt döntsem a kanyarodáshoz, mert ez mindig veszedelmes, ha a szél a kanyarodás külső oldaláról fúj. Egy szélroham mégis megkapta a gépet és a gép jobboldalt kezdett lecsúszni a föld felé. Az ilyen helyzet mindig válságosnak látszik és az is, ha az ember nem tud segíteni magán. Egyenesen neki fordítottam a gépet a szélnek és a jobb felén felemeltem, miáltal mégis egész könnyen visszaállítottam 50 lábnyi út után, az egyensúlyt...