2012. november 14., szerda

SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (7 - befejező rész)


ÖTVEN NAPIG TENGEREN

/Sok-sok oldalon keresztül foglalkozik a szerző az oroszországi forradalom eseményeivel, ahogy az a berezovkai táborból szemlélve mindennapi élményeiben lecsapódott. Megértően ír azokról a bajtársairól, akik a "veres" propagandának estek áldozatul - szerinte az osztrák-magyar katonafoglyokat anyaországuk érdeklődése elhanyagolta más nemzetekéhez képest, ez taszított annyi magyart a forradalom, a marxista eszmék karjaiba. A tábort 1918-ban megszállják a japán csapatok, majd fokozatosan kiürítik, a foglyokat Nikolsk-Ussuriskba szállítják, ahol összehasonlíthatatlanul jobbak az életkörülmények. Székely Gyula megismeri a mandzsúriai, majd a távol-keleti élet valóságát is, a többségi kínai lakosság életmódját, szokásait. A nikolski piacon találkoznak egy magyar cigányasszonnyal, sőt egy Budapestről elszármazott borbélynét is fölfedeznek. Az asszony özvegyen maradt a háborúban, s hogy vihesse budapesti üzletét, egy orosz foglyot kért ki segítségnek. Egymásba szerettek, majd a férfi magával vitte Szibériába. Szívesen látták a hadifoglyokat, a szerző szerint egyesek vissza is éltek jóságukkal... Hamarosan hírek kezdtek keringeni, hogy a hadifoglyokat hazaszállítják. Ekkor 1919 végét írták. Vladivosztokban várták a behajózást.../


A régi Saigon
(Saigon) Hajónk, »Meinam« francia gőzös, egy hadifogoly transport szállításra berendezett teherszállító hajó, október végén hagyta el Vladivosztokot, két ezret meghaladó utassal.
A hajó személyzetén kivűl pontosan 2000 ember számára készítettek helyet. De a hajóra szállást megelőző éjjel száznál többen szöktek fel tisztek s legénységbeliek vegyesen, akik a most szállítandók közt nem szerepeltek. A szállítmány vezetősége már nem akarta őket kitenni, bár szaporulatukkal a többiek kényelme a hosszú úton erősen csökkent. Ezeket a magukat felcsempésző utasokat »schwarz«-oknak nevezték. Egész úton igen szerényen viselkedtek s néhány nap múlva már nem neheztelt rájuk senki.

Kelet-Szibériában s így Vladivostokban is október végén már tél van. Meleg alsóruhában, füleítakaró sapkában s téli gúnyában burkoltan szálltunk a hajóra. De alig 48 órai út után lekívánkoztak a köpenyegek, mert egyszerre, váratlanul tavaszi légkörbe jutottunk, pedig már előbb a kemény téli napokkal is megbarátkoztunk. Alig indultunk el s jutottunk a nyílt tengerre, azonnal jelentkezett egyiknél-másiknál a  tengeri betegség. A tengeribetegek száma folyton szaporodott. A Japán-szigeteket elhagyva, többé nem volt szükség az alsó melegruhákra s csakhamar lekerültek a felsőruhák is. Hirtelen olyan forróságba jutottunk, ami a mi éghajlatunkon már nem fordul elő. Ettől kezdve a társaság nagy része egy úszónadrágban töltötte napjait s gyermekes örömmel állapították meg, hogy milyen nagyszerű az ilyen élet, amikor nem szükséges sem felöltözni, sem levetkezni.

Hajónk nem messze haladt a szárazföldtől s s a kínai partokat csak néha-néha vesztettük szem elől. Az egyenlítő felé közeledve a hőség napról-napra fokozódott. Utazásunk kilencedik napján hajónktól kőhajitásnyira tetsző távolságban Hátsó-India délfélé lejtő partjainak nyúlványai s önálló szigetei keltettek érdeklődést. Majd zöldelő hegyoldalban nyaralótelep vagy fürdőhely látképe emelkedik ki s egy oly mese-szépségű vidék tárul elénk a tropikus növényzet buja pompájában, amelyet európai ember legfeljebb moziban láthat. A zöld hegyoldalba épített pirostetejű házcsoportok festői ecsetre várva, gyönyörködtették a nézéssel betelni nem tudó szemet.

Még aznap a Mekong egy holt ágán befutott hajónk Indó-China fővárosába, Saigonba. Ez a kikötőváros a francia kolónia büszkesége. Alig érkeztünk a mólóhoz, könnyű sajkákon minden oldalról körülveszik hajónkat a bennszülött árusok. Kettő-kettő volt egy hajócskán s amíg egyik szorosan a hajó falához evezett, addig a másik egy kampós szegben végződő rudat a gőzhajó oldalához akasztva macskaügyességgel mászott fel rajta a hajóra s azután ugyancsak a rúd segítségével fölvette banánt, narancsot s kókuszdiót tartalmazó kosarait s kínálta áruit. Nem sok időnk volt velük bíbelődni.

A hajó itt nagymennyiségű rizst és lisztet akart felvenni. A berakodási munkálatok több napot vettek igénybe s a munkálatokat a 2000 utas igen megnehezítette volna. Be kellett vonulnunk a városba, amit igen szívesen tettünk, legalább pihenünk egyet az eddig megtett tengeri útra, de főképen égtünk a vágytól, megismerni egy tropikus égöv alatti város életét. A kikötőből a városba pompás műút vezet. Meglepően óriási forgalom fogadja az érkezőt. Egy világváros lüktető élete. Nyíl egyenes boulevardokon burkolt széles kocsiútak s gyalogjárók vezetnek szobrok, impozáns épületek, paloták, templomok, fényes kávéházak között. Pálmák és pálmák az utcán, a sétatereken, üzletekben, kávéházakban. Ott olyan közönséges a pálmafa, mint nálunk akár az akác. Hatalmas több emeletes kaszárnyák, tengerész-iskola. Valamennyi látványosság.

Száguldó autók, gummirádlisok, riksák (kulik által vont gyaloghintók.) Bennük lenge, világos nyári ruhákban kecses francia nők, jégsimaságu, vakító vászon ruhákban a férfiak. Itt más ruházatot nem ismernek: az örök nyár honában vagyunk. Luxus, fény, bőség, jólét kacag le a franciákról s az idegenekről. Európaiaknak sejtelmük sincs arról az igazi uraságról, fényről, amit a franciák itt kifejtenek. Igaz, ennek a fénynek megvan a maga árnyéka, amint a bennszülöttekre esik tekintetünk.

A bennszülöttek, az annamiták, a kínaival rokon, sárga, de inkább barna faj. A kínaitól eltérően rendkívül csinos testalkatú, bájos nép. Szemük élénk, kifejezésteljes, intelligenciára mutató. Egész egyéniségük bizalomra gerjesztő. A nők nadrágban járnak s ez európai embernek elviselhetetlenül szokatlan. Bátellevélbe burkolt, nyelvet, szájat hűsitő areka-diót rágnak állandóan, amely pirosra festi a szájukat.

A kereskedéssel foglalkozó benszülöttek közül soknak sikerűlt meggazdagodni s ezek ruházat s elegancia tekintetében alig különböznek a bevándorlottaktól. De a nagy többság félvad állapotban él. A francia misszióknak sikerűlt egy részüket a kath. vallásra téríteni. A francia kormány a világhágháború előtt egy millió frankon gyönyörű katedrálist építtetett. De ősi szokásait nehezen vetkőzi le a nép. Az egyháztörvénye szerint megesküszik egy nővel, de többel él vadházasságban. A gyermekszaporulat óriási. Mint a juhok, százával feküsznek több csoportban éjjel a piactérét a gazdátlan, szülőtlen 8—14 éves gyermekek.


Riksa-húzó a XX. sz. eleji Saigonban
A benszülött fiúk főfoglalkozása a gyaloghintó-húzás. (Riksa.) Könnyű kétkerekű talyigával nyargalásznak az aszfalttal burkolt utcákon, cipelva nem ritkán termetes asszonyságokat és urakat. Lábaik a sok futástól felsőtestük rovására igen megizmosodnak, kifejlődnek. A Standon sorban állva kelletik magukat az az elmenőknek, emelgetvén lábaikat, mint ahogy a kényes, jóltáplált paripák szokták. Megjegyzendő, a gyaloghintó egy nagy vállalaté s a szegény kulinak keresete nagy részével el kell számolnia. A humanizmus szent nevében egy ízben meg akarták hivatalosan szüntetni az ember által húzott hintóüzemet, de maguk a bennszülöttek tiltakoztak ellene, mert egész tömeg fosztatott volna meg kenyérkeresetétől. A kulik nagyrésze csinos, izmos fiú, de akad köztük ősz-öreg is, aki már alig bír futni s csak akkor kap vendéget, ha rajta kivül más nem áll a Standon.

A város legszebb helyén vannak a középületek, a kormányzói palota nagy ódon parkkal... A városháza, múzeum, fényes kávéházak valamennyi monumentális nagyszabású modern palota, melyekről egyenkint sokat lehetne írni. Legkiemelkedőbb épülete a róm. kath. missió temploma. A hatalmas, több ezer embert befogadó bazilika, a modern templomépítészet remeke. Benne minden új és ragyog: oltárok, padok, díszítmények, freskók, hiszen mint mondtam, nem régen készült...

Hat napot töltöttünk Saigonban. Katonai laktanyában szállásoltak el bennünket. Az európai kaszárnyaviszonyok messze mögötte maradnak higiena, célszerűség, tisztaság szempontjából az itt észlelteknek. Az exotikus hadsereg kisebb része vállalkozó szellemű, kalandkereső, vagy letört francia egzisztenciákból kerül ki; másik nagyobb része bennszülöttekből, akik az. első évfolyamot mezítláb töltik el, úgy gyakorlatoznak. Időbe kerül míg megszokják a lábbeli viselését. Az épületeknél mindjárt szembetűnnek a nagy, széles, üvegnélküli ablakok, amelyeken napközben a vasredőnyök le vannak engedve. Kémény csak a konyhák felett van. Itt nem ismerik a fűtést. (Oh boldog ország! . , .) Ez különösen álomszerűnek tetszett a Szibériában éveket töltött embereknek, ahol minden terembe négy óriási és kitűnő rendszerű kályhát állítottak be, ahol az ősszel berakott kettős ablakokat tavaszig senki meg nem érintette, mindössze a szellőztetésre maradt termenkint egy ablakfiók nyitva. Minő ellentét!


Saigoni tiszti kaszinó régen
Esténkint a mi gyíkjainkhoz teljesen hasonló, de jóval kisebb citromsárga állatkák jelentek meg a külső helyiségek falain s összefogdosták a legyeket.

Az élet, a kereskedelem reggel 5—6 órakor kezdődik, s délelőtt 9 órától délután 3-ig megszűnik minden, néma az egész város. Az emberek a falak közé menekülnek, mert ezen óráktan a nap még az itteni klímához hozzászokottakra is veszélyes. A napszúrás itt pillanat alatt bekövetkezhetik, anélkül, hogy az illető valamit is érezne, egyszerűen összeesik.
A francia helyőrség igen vigyázott az egészségi állapotunkra, például bezárás terhe mellett megtiltotta, hogy valaki fedetlen fővel legyen még árnyékban is.

Eleinte tartózkodással, idegenkedve fogadtak bennünket, de a jórészt intelligens emberekből álló társaság, amelynek nagyrésze beszélt németül, sokan franciául (a hosszú fogság alatt jutott idő a nyelvtanulásra) rövidesen a maga részére hódította a kedélyeket s a fogságban szerzett raffinériával kezdték kezelni a franciákat. A francia tisztek meglepetten ismerték be, hogy el vannak ragadtatva a magyarok intelligenciájától.

Egyik francia lap szemfüles riportere kiszimatolta, hogy van köztünk egy hivatásos újságíró s kéziratot szerzett tőle. Másnap öles plakátok, mint szenzációt hirdették, hogy a helybeli francia újság cikket közöl egy magyar újságírótól a keletszibériai helyzetről, ahol éppen pillanatnyi sikert arattak a veres csapatok egy kisebb japán haderőn.
De különösen megfőztük a franciákat énekes zenekarunkkal. Fúvós- és vonós-zenekarunk s 40 tagból, tisztekből és tanítókból álló énekkarunk hangversenyt adott a laktanyában a helyőrség tiszteletére. Az énekkart egy igen tehetséges fiatalember, Ammer József mezőkövesdi segéd-kántor vezette. A hangversenyen megjelent a helyőrség parancsnoka nejével, egy tüneményes szépségű, ifjú francia nővel. Mindjárt a hangverseny végeztével meghívták mind a két kart másnap estére a tiszti kaszinóba...

Saigon megkapó nappal. De Saigont látni éjjel, az több a gyönyörűségnél. Az egy másik Saigon . . . Hiszen itt tulajdonképen éjjel élnek az emberek. A napközi elviselhetetlen hőségben a tevékenység a minimumra redukálódik. Este a nappal leeresztett függönyök, vasredőnyök felszöknek. Minden ház minden ablaka tárva. Fényárban úszik a város. Minden házba teljesén belátni, mind megannyi tündérlak. A pazarul elhelyezett színes körtéktől tökéletes a hatás. Mindenütt fényes berendezés. Ragyogó bútorok. Puha, süppedő szőnyegek. Kelet minden pompája egyesül a dél buja káprázatos ragyogásával ...

A tisztikaszinó, egy márványfehér palota oda-érkezésünkkor már kezdett népesülni. Tágas terraszán kerek márvány asztalkák körül új, feketére fényezett székeken helyezkedtek el az egymás után érkező előkelőségek. A közönséget színes villanykörte-ívek pazar fényben világítják be széltében-hosszában. Az elegáns közönség világos, többnyire fehér nyári ruházata s a brilliánsok csillogása egybe folyik, egybeolvad a villany fényével.

A hangversenyről értesült az egész város. Ízléses zenepavillonban helyeztek el bennünket. A csupa magas, emeletes házak közé épített pavillon, mint később tapasztaltuk, pompás akustikával bírt. A kaszinó terraszán csak a helyőrség parancsnoka által meghívottak foglalhattak helyet. Míg a többezernyi tömeg a pavillont körül vevő szabad téren s a betorkoló utcákon volt kénytelen állást foglalni. Egész sor autó, kocsi, gyaloghintó ékelődött a bennülőkkel a tömeg közé. A férfiak fehér vászonruhája az éjjeli ragyogásban még jobban fénylett. A gyaloghintóban ülő elegáns nők, lenge színes selyem öltönyükben a fejedelmi tartásu hindu nők, a tarka tömeg s az egész keveredés valami különös, fantasztikus, szédítő látványt nyújtott...

Hangverseny után a majd 100 tagot számláló szereplőket gazdagon, gavallérosan megvendégelték. A kormányzó-helyettes magához kérette a két karmestert s köszönetét fejezte ki úgy az ének-, mint a zenekarnak, amiért a kolóniának egy ilyen »elbűvölő« (ezt a szót használta) estélyt szereztek.
Mi ezt a nagy sikert leszállítottuk a kellő értékére. A mindent beragyogó fény csak külsőség, amely mögött nincs semmi tartalom. Nincs tulajdonképeni kultúra, zenei életről beszélni sem lehet. Így a művészetet nélkülöző, zeneileg kiéhezett társaság mohón kapott a ritka csemegén. Itt nem volt nehéz ilyen sikert aratni...


Saigoni népünnepély július 14-én
(A múzeum és az állatkert) Saigon legnevezetesebb látnivalója az állatkert s a múzeum. Mindkettő gazdag a tropikus világot jellemző gyűjteményekben, érdekességekben. A hangversenyekkel megvesztegetett parancsnok a fogadásnál szembetűnt rideg magatartását levetkezve, a legnagyobb készséggel adott engedélyt a város nevezetességeinek megtekintésére. Kisebb csoportokra oszolva egymásután indultunk egy-egy francia altiszt kalauzolása mellett az érdeklődéssel várt körsétára.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)


A múzeum útba esett, előbb tehát itt tettünk egy gyors látogatást. Hatalmas palota. Széles, szőnyegekkel fedett s a falba erősített, ragyogó rézkorláttal ellátott lépcsőzet vezet fel. A folyosók falain régi festmények. Belül négy nagy terem tele ébenfa-üvegszekrényekkel. A kiállított tárgyak nem igen különböznek a mi múzeumaink tárgyaitól. Régi bútorok, ruhák„ kő- és vasfegyverek, szerszámok, pénzek. Igen sok bálványisten kőből, ércből, színaranyból. Vannak embernagyságúak is ülő helyzetben. Fertelmesen csúnyák. Különösen érdekes volt az egy egész szobát betöltő rovar- és lepkegyűjtemény. A pillangók a legkisebb fajtától a legnagyobbig elképzelhetetlen mennyiségben, általunk soha nem látott, nem sejtett színben s tarkaságban. Mindenre csak egy futó pillantást vethetünk, mert kalauzunk, a francia altiszt sürget, hogy sok a látnivaló.

Mégis Saigon legkülönb érdekessége az állatkert. Talán maga a kert európaiakra nézve ritkább látványosságul szolgál. De különben meseszerű az egész. Amit a kifinomodott francia ízlés az olcsó munkaerő felhasználásával elérhetett, az itt feltalálható. A kert, emberi kezekkel   tervszerűen rendezett nagy pálmaerdő, amelyben a különféle állatfajták ötletesen vannak csoportosítva. Mindenütt árnyékot adó lombos díszfák s a sokféle fajta pálmák, mint a banána, kókusz, datolya és legyező-pálmák díszítik, emelik a kert ritka  szépségét...

A kertben pompás 3—4 méter széles tükörsima vörhenyes agyagútak vezetnek szét. Elszórtan megkapó virággruppok, pompázó orchideák s más virágok tűnnek fel a búja vegetáció csodás színkeverékében. Itt egy narancsliget, amott a fikuszok csoportja, majd a kakaó, füge és fahéjfák kényszerítik pillanatnyi megállásra az embert. A pálmákba mesterségesen beplántált élősdiekből   s a   léggyökerekből alkotott lugas s a különféle alakzatok mind-mind a legérdekesebb látnivalókul szolgálnak.

Az állatvilág a tropikus égöv állataiból kerül ki. Az érdekes példányoknál megállunk egy-egy pillanatra. A kert elefántja egy végtelenül intelligens állat. Tisztességes nagyságú területén főúri kényelemben végzi méltóságteljes mozgását. Külön kantinja van. A látogatók rézpénzt hajigálnak hozzá. Csak két centimes rézpénz darabokat fogad el. Az elefánt a feléje hajított pénzt orrmányával fogja el, bár ez nem mindig sikerűl s ebben az esetben a földről szedi fel s a kantinos felé dobja, aki három darab banánt hajit ezért neki. Az egy centimes-t nem fogadja el az okos állat, hanem visszadobja a közönség közé, amely minden ily esetben derültségbe tör. Ha ezüst pénzt kap, tudja, hogy azért nagyobb mennyiségű banán jár s ha keveset kap, nem nyúl hozzá, vár, amíg megkapja a kielégítő adagot.
(...)
Tarka csoport jön velünk szemben. Szintén látogatók. Barna bőrű singalézek a szomszéd angol kolóniáról. Igen hasonlítanak az arabokhoz. Fajtájukban valamilyen előkelő elemet képviselhetnek. Messzebbről nézve őket zavarba jön az ember: férfiak, vagy nők. Közelebbről felismerhetők a férfiak sokkal magasabb alakjukkal. A közöttük levő fiatal nőnek karján arany karperec, fülében s orrában aranykarika. Rikító, színes selyem öltönyükben, fejedelmi testtartásukkal, ravasz, sunyi tekintetükkel mintha az állatkert látványosságai közé tartoznának. (Lehet, ők sem voltak rólunk jobb véleménnyel).

A tigris ketrece elé érve az egyik fiatal singaléz napernyőjét ki-bezárva szándékosan izgatni kezdte a bestiát, mire az morogni kezdett, de ez a morgás egyenlő volt a mennydörgéssel, az ember ereiben szinte megdermedt a vér a félelmes hangok hallatára, De jön a bennszülött rendőr s rendreutasítja az éretlenkedő suhancot, kinek tréfáján környezete állati röhejre fakadt.

A tigris mintha hallaná és értené a beszédet s mintha tudná, hogy az ő érdekében történt a közbenjárás, megnyugodott. De fejét lassan fordítja a merénylő után, amint az előtte tovább halad s vet utána egy megsemmisítő tekintetet. De minő tekintetet!

Még egy éjét töltöttünk Saigonban.   A  másnap délután már ismét hajón talált bennünket s búcsút vettünk Saigontól, ahonnan annyi kedves emléket hoztunk magunkkal s cseppet sem túlzott egyik ifjú útitársunk, mikor azt mondta : — A hat évi hadifogságomból kárpótolva vagyok egyért, amiért Saigont láthattam.

(Hazafelé) A két-háromnapi út, amely alatt a Délkínai tengerből az Indiai óceánba jut hajónk, valóságos élvezet. Nagy csendes tó itt a tenger. Sírna, mint a tükör. Hullám is alig kerül. Síklik a gőzhajó, mini egy ladik. Ez a pár nap valóságos kéjút. Így értünk Singapore elé. Itt voltunk legközelebb az egyenlítőhöz. Hajónk közel a kikötőhöz vetett horgonyt. Oda eveztek hajócskáikon a bennszülött árusok. A város látképe igen szép. Emeletes házak, templomtornyok és gyárkémények emelkednek ki. Mintegy felvételre kínálkoznak a mozaikszerűen egymáshoz illeszkedő házakból álló háztömbök.
Utunk a Sumatra mellett haladt apró szigetecskék között, ahol a hajót nagy elővigyázattal kell vezetni. A szép időt esőzések váltották fel. Több ízben szakadt. A matrózok vastag, vízhatlan ponyvát feszítettek ki. Itt ilyen a tél, néhány heti esőzésből áll. Egy heti út után Ceylon szigethez értünk. Angol gyarmat. Fő- és kikötővárosa Colombo. Hajónk a mólóhoz kötött. A város jól kivehető. Az épületek fölé elhelyezett táblákról messziről olvashatók az angol kereskedelmi cégek, vállalatok feliratai,   reklámtáblái.   Bennszülött   angol katonák jöttek fel a hajóra. Szép testalkatú, csinos íiuk. Előzékenyek, némi intelligenciával bírnak. Azon kérdésünkre, hogy angolok-e ők, indignálódva felelték: »Nem, ők ceyloniak..." A város kiemelkedő épületein csak gyéren észlelhetők kémények. Jól kivehető a mozgó, élő város, a haladó villamos kocsik. A munkás bennszülöttek feketébbek mint Saigonban. Éhező tekintetük szánalmat kelt, helyzetük rosszabbnak látszik.

De haladunk tovább a szeszélyes Indiai óceánon. A hajó falához verődő hullámhegyek fehér tajtékban törnek meg milliárd gyöngyre szóródva, amelyeket pillanat alatt ujabb hullámnyomás mos el és ez ismétlődik a végtelenségig. A hullámok különféte alakulása, különféle természetű mozgásba hozzák a hajót. Leggyakoribb mozgása a gőzhajónak a jobbról-balra való kilengés. Ez a mozgás néhány foknyi kihajlással majdnem állandó. Erősebb hullámzásnál a kihajlás egyre fokozódik. Ilyenkor az utasok nagy része már megkapja a tengeribetegséget. Veszedelmesebb mozgása a hajónak a hátulról előre s visszabukása. Ilyenkor ismét emelkedik a tengeribetegségek száma. Az utasok csekély százaléka képes elviselni a hullámok kénye-kedvének, szeszélyes játékának kiszolgáltatott hajó elképzelhetlen hányódtatását. Öreg, viharedzett tengerészek is megkapják ilyenkor a tengeribetegséget. De aki nem kapja is meg a tengeribetegséget, egy ilyen hosszú tengeri utazás annál sem egyéb, mint ugyanannyi ideig tartó beteg állapot. Az étvágy általában mindenkinél csökken, Vértolulás az agyra igen gyakori.

Egy atléta alkatú fiatal tiszt, aki makkegészségesen szállt a hajóra, az óceánon agyvérzést kapott s egy nap alatt meghalt. Koporsóban leeresztették a tengerbe. Egy zászlós őrültségi rohamában felvágta kezén az ereit s be akart ugrani a tengerbe. Megfogták s azontúl őrizet alatt tartották.

Colombo és Aden közt egyik éjjel erős, több ízben megújuló záport kaptunk nagy széllel. A kilengés különböző irányban kezdett egyre nagyobb lenni. A hullámok átcsapnak a hajón. Lesepernek mindent. Inog-mozog minden. Recseg az egész alkotmány, az egész nagy hatalmas vaskolossus. A helyzet már tűrhetetlen volt. Rövidesen megtudtuk az okot. Száz tengeri mérföldről jelezte egy dán hajó, hogy 24 órán át cyklon-ban vergődik. Mi is a cyklon szélébe kerültünk. Ez is borzalmas volt. Óvintézkedésből mindenkit fekvőhelyére vezényeltek. Fejünk felett bedeszkázták a hajót s rá még kettős ponyvát borítottak. Feküdtünk, mint egy nagy közös sírban. A hajó falán áthatott a tenger idegrázó morajlása. A sűrű egymásután ismétlődő hullámcsapások a megviselt idegzetet majd az őrületbe kergették. A szív a kiállott izgalmak következtében összeszorul. A tenger félelmetes nagyságával, viharban tomboló erejével szédületes hatással van a lélekre. Megtanul itt mindenki imádkozni!

Harminc tengeri mérföldet tett visszafelé hajónk, csak így tudtuk kikerülni a cyklon magvát.

A Verestengernek az Indiai-óceán felőli bejárata elég szűk. Mindkét oldalon látszanak a partok. Sőt a beljebb eső   Mokka  körvonalai is kivehetők. Feljebb szélesedig a tenger s csak az egyik part látszik, amelyhez közelebb halad a hajó. Utazásunk alkalmával csendes volt ez a tenger s kellemes az út. Bár olykor a Verestenger is szokott rakoncátlankodni.
Ezen a tengeren a íorróság igen nagy, amelyet fokoz a két oldalon levő kopár homoksivatag. A forróság ellen is ponyvákat feszitettek ki. A forróság a tenger közepétől felfelé csökken. Hat napig jöttünk a Verestengeren, mely hosszabb, mint azt a térképre vetett.tekintet után gondolhatnék.

Végre Szuez előtt állunk. A sirályok százai repkednek s begyeskednek a vizén. Ezek a karcsú, ügyes, ragyogó tollazatú madarak már messziről jelzik a kikötőt. A város nagykiterjedésü. Látképe lapos tetejű házaival igen érdekes. Minden kikötőnek meg van a maga sajátságos eredetisége. Itt a házak különösen fehérek, úgy hogy Szuezt bátran elnevezhetnők fehér városnak. A város felett tüneményes lila párázat ül meg s a tenger állandóan csodálatosan zöld, míg a nyílt tenger változtatja színét az acélkék és zöld összes átmenete között. A város folytatásaként jobbra esik a kikötő... Hajónk mellett mindenféle nyelven beszélő arab kereskedők állanak már hajócskáikkal. Cigarettát, képeslapot, narancsot s datolyát árulnak igen drágán. A csatorna kezdetén villaszerű, ízléses, tropikus rendszerű, szellős épületek sorakoznak.
Amint haladó hajónkból egy-egy pillantást vethetünk, kaleidoszkopszerüen tűnik elénk : ajtajában álló, fehérbe öltözött, csibukoló mór  veresövével, bámuló gyermekek, nők, haladó vonat, kerékpározó fiúk, majd egy ugyancsak integető s a szürke nénék Szt. Vince-rendjének egyenruháját viselő apáca csoport...

Amint a csatornán haladunk, az a benyomásunk, mintha vonaton ülnénk, a partokon csinos őrházak emelkednek, távirda- és telefondrótok húzódnak. A csatornán át csak igen lassan szabad haladni. Mindenütt kitérők vannak s egyik hajónak be kell várni a másikat az előirt szabályok szerint. A kanális Földközi tengerbe vezető részén a hosszú kőmóló előtt áll a Szuezi-csatorna tervezőjének Lesseps Ferdinándnak szobra. Kezében tartja a kanális tervét. Éjjel minden szerencsétlenség kikerülése végett a csatornán tartózkodó minden hajó köteles fényszóróval világítani, ami nem mindennapi látványul szolgál.

(...)
Még hat napos út várt reánk a Földközi tengeren. Itt már hűvös szelek járnak. Már rég eltűnt az úszónadrág. Részletekben visszakerülnek az egykor levetett ruhadarabok. Megdöbbenést keltett, midőn egy délelőtt váratlanul a mentőövekkel együtt a fedélzetre rendelték az egész társaságot. A mentőöv vékony kötélre fűzött, vastagra vágott parafa körszeletekből áll. Megmagyarázták, hogyan kell felvenni. Közölték, hogy az Adria az úszóaknáktól még teljesen nincs megtisztítva és egy katasztrófa ' nincs kizárva. Ezért a  mentőövet tartsa mindenki készenlétben s parancsra azzal kell a fedélzeten sorakozni s baj esetén az adott jelre az övet mindenki vegye magára s habozás nélkül ugorjék a a tengerbe. (Brr!) Azután le fogják bocsájtani a mentőtutajokat (120 cm2), amelynek minden oldalán két-két szíjfogantyúja van s igyekezzék mindenki egy ilyenbe belekapaszkodni. Egy tutaj körül 8 ember fér el. De rámászni, ráfeküdni nem szabad, mert aki rámászik, lelövik. (Brr!). Az elég rossz állapotban levő mentőcsónakok a hajó tisztikara és személyzete számára voltak fenntartva. Ezek az egyáltalában nem kecsegtető kilátások kissé lehűtötték bennünket.

A Földközi tenger nem okvetlenkedett túlságosan, pedig mint hírlett, ő is ért hozzá. Kréta szigetének fehér hegycsúcsai keltettek még érdeklődést. A veszélyesnek mondott Adrián mindenütt az olasz partokon haladva, hála a Gondviselésnek, december 15-én, minden baj nélkül beérkeztünk Triesztbe. Havazott. Hideg szél csapott arcunkba. Ennek dacára nem tudtunk betelni a kikötő szépségével. A hegyoldalba épített  Trieszt megkapó látképe s legszebb fekvésénél fogva az összes eddig látott kikötőket felülmúlja. A város maga is igen  szép.

A majdnem ötven napi tengeri út után lábunkat ismét szárazföldre tehetve és a hosszú fogság után az édes otthonhoz közeledve, mit éreztünk, azt el lehet képzelni . . .


(Vége)

(Forrás: Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből. Oradea-Nagyvárad, Szent László Nyomda Részvénytársaság, 1929. * Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, Dokumentációs Osztály, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése