2012. november 20., kedd

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (3)

A Tien-san medencéiben

A kis kaland szerencsés kimenetele engedékenységre hangolt s ismét magamhoz szólítottam foglyunkat, Üzpököt, a ki olyan derekasan indította meg a vadászatot, aztán olyan odaadólag kereste Kosztkát s végül a töménytelen jó alkalmat nem használta fel szökésre. Minden valószínűség szerint, a rongyos, piszkos kazak nemcsak, hogy igazán szegény ördög, hanem alapjában véve testestől, lelkestől ártatlan, jóindulatú teremtés, mert a Balla-epizódban ép olyan buzgón vett részt, mint mi magunk, pedig tulajdonképen semmi köze sem volt hozzá.

Magamhoz intettem s megdicsérve magaviseletéért, kijelentettem neki, hogy a tegnap esteli dolgokat teljesen elfelejtem. Nem fogok jelentést tenni, nem ismerem Üzpököt, sem a puskájáról nem tudok semmit, sem pedig a sztarsináról; most aztán igyekezzék tovább állni, mert minden egyéb a saját dolga. Túláradó örömében Üzpök először szótlanul állt meg, csak bogárfekete szemei villogtak; nagy meglepetésemre azonban Attei és Temir ugrattak hozzám s megragadva mindkét kezemet, örvendező arczczal fejezték ki köszönetüket: „köbden köb rachmat!" (többnél több köszönet), mintha velük tettem volna valami jót.

Sajnálták szegény fiút, s aztán meg minden faji különbség sem képes az együttérzést az idegennel szemben megrontani s így határozatom egészen boldoggá tette őket. Csak még a felírt sztarsina aggasztott egy kicsit, hogy vajjon ő nem fogja-e a szerencsétlen lesipuskást feladni, csakhogy maga szabaduljon a hínárból ? Embereim azonban nevetve nyugtattak meg: „kazak sohasem árulja el a kazakot, kirgiz sem a kirgizt; ne aggódj, uram, ha Te nem szólsz semmit, akkor senki sem fog tudni Üzpök puskájáról!" Így nagyon jó volt; feljelenteni nem akartam a szegény  fiút, s ilyen körülmények között nem volt nehéz az egész dolgot egyszerűen  elfelejteni.

Még egyszer megmondtam tehát nekik, hogy nem fogom őt feljelenteni, de aztán egyebet nem tehetek, mint hogy „semmit sem láttam, semmit sem hallottam"  s intézzék dolgaikat e szerint. Újabb köszönetek meggyőztek róla, hogy szavaimat tökéletesen megértették, Temir azonban mindjárt praktikus oldaláról fogta fel a dolgot, mert felszólította Üzpököt, hogy hálája jeléül a következő napokban legyen vezetőnk s ha lehet, hozzon még auljából is hajtókát. Az idea jó volt, s azért én is felszólítottam a kazakot, de még hozzátettem, hogy az emberekért és lovakért megfelelő napszámot fogok fizetni, a mit persze Üzpök örömben úszva fogadott el. A nap reá nézve azzal a kilátással kezdődött, hogy börtön várja s puskájától meg elbúcsúzhatik, s íme, most meg nemcsak teljesen megszabadul, hanem még kis szolgálatot is végezhet a türe környezetében — azt hiszem, hogy a hetedik mennyországban képzelte magát. Túláradó hálálkodással búcsúzott el a boldog fiú s gyorsan vágtatott a Tekkesz-völgy felé, hogy az aulbelieket megfelelő módon értesíthesse a történtekről. Megígérte, hogy másnap Naryn-kolban pontosan jelentkezni fog előttünk.

Mi, többiek, jobbfelé kanyarodva elhagytuk a Kapkak völgyét s kopár, unalmas hegyháton át, a vele párvonalosan futó  Kara-kol vagy Bajan-kol-völgybe jutottunk, amely a Tekkesz-medenczébe nyílik. A Bajan-kol vagy Bijan-gol (tiszta víz) név mongol eredetű s épp úgy, mint a számos régi  arik-rendszer, amely  a  meredek, most teljesen ugaron heverő parti dombokat ellepi, arra vall, hogy ezt a vidéket hajdan mongol népek lakták.


Első pillanatra a Tekkesz-medencze rendkívül emlékeztet a Tien-san többi medenczéire, a melyeket eddig láttam, különösen pedig az lli-medenczére Csaryni mellett, a melyhez különösen rengeteg kiterjedésével és azzal hasonlít, hogy mindkettőt úgy északon, mint délen bástya-szerűen emelkedő, hófedte bérczek végtelen hosszúnak látszó, nyugat-keleti irányú vonulatai kerítik. Ott az Altyn-imel és a Temirlik-tau, emitt a Temirlik-tau és a rejtélyes Muzart-láncz ismeretlen folytatásaival, a Chalyk-tau-val és a Narrat-hegységgel. Tájképi szépség és klima tekintetében kétségtelenül a Tekkesz-medencze Naryn-kol vidékén az egész hegység legszebb, legjobb fekvésű völgye. Körülbelül 1500 vagy 2000 méter magasságban, keletnyugati irányban nyúlik el, s klímája a turkesztáni viszonyokhoz mérten a lehető legkedvezőbb, a mit nemcsak az aránylag üde fű és rétnövényzet tanúsít, hanem különösen az a dús, összefüggő erdőség, a mely a déli határláncz oldalait egészen a völgy fenekéig ellepi. Nincsenek itt azok a rendes kopár előhalmok, mint egyebütt. A Kapkak és a Naryn-kol hegyek szélesen elterülő mészkővégződései nincsenek vízmosásokkal szaggatva, hanem sűrű, összefüggő erdőség borítja őket, hogy még az európai növényzethez szokott szem is teljesen felüdülhet a látásán.

Természetes, hogy ez a kedvezően eloszlott növényzet legfőképpen járul hozzá a tájkép szépségéhez, a mit azonban nagy mértékben növel a viszonylagos magasságok nagysága, a mely miatt a hegyek impozáns képet nyújtanak.
A hóhatár itt becslés szerint 4500—4900 méter magasságban van, de a csúcsok még ezen felül legalább 1500—2000 méter magasságra nyúlnak ki a végtelen világűr felé. A hegység pedig olyan meredeken emelkedik ki, hogy a hegy lábától még 3—4 versztnyi távolból is a síkságnak minden részéről megláthatjuk az erdők fölé nyúló sziklavilágot, alpi legelőket, sőt még ezek felett a firnmezőket és a hóval fedett magas csúcsokat is. 30—35 kilométer távolságról ez az egy pillantással áttekinthető 4500—5000 méternyi magasság-különbség hasonlíthatatlanul nagyszerű.

A Tekkesz-völgybe lefutó néhány hegyi patak völgye, a melyet meglátogathattam (Bajan-kol, Száry-bulak, Naryn-kol), pompás kilátást tár fel a havasok belseje felé. Különösen pedig a Bajan-gol völgyében van egy hely a Kapkak völgyéből Naryn-kol felé vezető úton, a mely meglepő szépségű. Erdős, feljebb sziklás hegyek között lankásan emelkedik ez a széles, kedves alpi völgy, hogy aztán kulisszaszerűen előrenyúló, amfiteátrum módjára emelkedő ránczok között tűnjék el. Ezek felett azután tengernyi firnmező, a melyből befejezésül s az egésznek koronája gyanánt a Khan-tengri piramisa emelkedik ki, valósággal — hogy ne mondjam — lehetetlennek látszó látószög  alatt.

Méltán sorakoznak ehhez az óriáshoz a mélyen bevagdalt Muzart-láncz szörnyen szaggatott ormai, a melyek mindenünnen láthatók lévén, Naryn-kol vidékének valóságos ismertető jelei lehetnek. Ezen a vidéken ugyanis a Khan-tengrit csak az előbb említett helyről, meg a Naryn-kol-hegyek erdős gerinczéről lehet látni, míg másfelől előtte tornyosuló hegyek takarják, a melyek mögül csak a tulajdonképpeni Tekkesz-völgyben búvik ismét elő, de persze már meglehetős nagy távolságban.


Bajan-kol
Az előbbiekben állandóan Tekkesz-medenczéről beszéltem s most határozottan hangsúlyoznom kell, hogy csakis ezt érintettem, míg a Tekkesz völgyben nem jártam, s a Bajan-kol és Naryn-kol völgyekből nem jöttem ki. Egészen sajátságos körülmények vannak itt, a melyekről röviden meg kell emlékeznem. A Tekkesz-völgy déli határláncza hirtelen és minden átmenet nélkül emelkedik ki abból az abszolút síkságból, a mely 30—40 verszt szélességben s körülbelül kétszer ilyen hosszúságban a Naryn-kol medenczéjének fenekét teszi. A havasokról dél-északi iráinyban lejövő folyók, a mint a hegyek közül, mint valami kapun át, a síkságra lépnek, azonnal majdnem derékszög alatt keletre fordulnak s csak hosszabb futás után kanyarodnak ismét északkelet felé.

Ezt az eltérést sajátságos, lánczszerűen elhelyezett szirtek okozzák, a melyek a hegy tulajdonképpeni lábától 4—6 versztnyi távolságban 20—50 méter magas gerincz alakjában futnak a síkon, párvonalosan a hegy lábával. Mint valami kis lánczhegység, úgy ez a keskeny kis sziklagerincz is két egyenlőtlen részre osztja a széles Tekkesz-medenczét, a melyek mindegyikében a folyók egymással párvonalosan folynak kelet felé. A legsajátságosabb a dologban azonban az, hogy a hegyi patakok legnagyobb része hajdan ezt a keskeny bástyát keresztül törte s azon át nyugodtan folytatta útját észak felé. Csak később, minden valószínűség szerint az által, hogy a teknőszerű völgyet kitöltő konglomerátba mélyebbre vájták ágyukat, kényszerültek kelet felé fordulni.

Ugyanis mindegyik hegyi patak völgyével szemben a 40—50 méter széles, meredek sziklafalon át, ajtószerű, vízmosta nyílás látszik, a melyen át a patak csakugyan zavartalanul folytathatta útját észak felé. Sőt még a szükséges esés is megvan, mert az ott lakó csala-kazakok egyik-másik patakból arikot vezettek a sziklakapun keresztül az azon túl fekvő száraz, kietlen terület öntözésére. Az Ukuruk folyócska, a mely még a térképekre is rákerült, éppen ilyen ariknak köszönheti létét, a mely a Bajan-kolnak még ma is tisztán látható régi medrében halad. Ezek a bővizű, sebesfolyásű patakok szívesebben fordulnak keletre, a helyett, hogy a természet által, de sőt mesterségesen is elősegített északi futásukat megtartanák.

A Tien-sannak ez a mindenesetre legkisebb „láncz"-hegysége Kizil ucs nevet visel s igazán érdekes jelenség. Nagyon sajnálom, hogy nem volt időm alaposan átkutatni, mert megérdemelte volna ez a körülbelül 20 verszt hosszú, merőlegesen felemelkedő, nem nagyon szaggatott képződmény, a mely teljesen kopáran, alig 20 vagy 50 méter magassággal fut végig a teljesen sík alföldön. Minden patakkal szemben valóságos áttörés tárja fel a sziklaszalag szerkezetét mintegy 50 m. magasságban.

Ezeket a részleteket persze nem a Tekkesz-medenczében való első lovaglásom alkalmával ismertem meg, hanem ezek a Naryn-kolban és környékén való hosszabb tartózkodásom eredményei. De már ezen az első úton is feltűnt a vidék néhány sajátsága, különösen pedig annak tájképi pompája. A Kapkak völgyéből való átkelés után a síkság szélén még mintegy 20 versztnyire voltunk Naryn-koltól s így ugyancsak meg kellett hajtanunk lovainkat, hogy a vadászat és Kosztka keresése miatt elfecsérelt időt behozva, még a sötétség beállta előtt elérjük a falucskát. Szitnyikovnak megmondtam, hogy a „Zemszki-kvartir"-ban álljon meg a karavánnal s csakugyan meg is találtuk itt alkonyatkor. Későn volt már, hogy látogatást tegyek a kerületi intézőnél, annál is inkább, mert megtudtam, hogy Lichanov helyetteséül új hivatalnok jött ide, mert Lichanov, mint tartalékos kozák-tiszt, a mozgósítás miatt Dzsarkentbe, a khinai határra vonult be, a mit több tekintetben sajnálnom kellett.

Miután így a teljes sötétség beállta előtt maradt még némi időm, lehetőleg kényelmesen rendeztem be a csinos kis szobát, a melyet a kozákházban kaptam, s mindent előkészítettem, hogy nagy toilette-et csináljak.
Téli átkerlés a hófuvatagon
Augusztus 9-én jöttem el Przsevalszkból, szeptember 14-én értem Naryn-kolba; az egész idő alatt ruhástól aludtam s az öltözködés leggyakrabban egészen sommásan intéztetett el, csak ha nagyon bőven volt időm s egész nap a jurtban maradtam, akkor csináltattam nagy tüzet, hogy az így keletkezett tűrhető melegben tisztálkodhassam és ruhát válthassak. Az ember igazán rendkívül kevéssel beéri ilyen nehéz hegyi túrákon, különösen, ha este és reggel a hőmérséklet nem emelkedik az olvadáspont fölé. Naryn-kolban azonban kellemes meleg volt s a nyáriasan enyhe esti levegőben a fényesen kivilágított szobácska fafalai sokkal kellemesebbek voltak, mint jurtom rongyos nemez-takarói, a melyeken át majd itt, majd amott kacsintgatott be egy-egy kíváncsi csillagocska. Szóval minden megvolt hozzá, hogy valóságos epikureusi gyönyörrel merüljek a mosdás és tisztálkodás kéjébe, a mi után pompásan megvacsoráltam s végre egyszer igazi éjjeli pongyolában nyújtózkodhattam végig hófehér ágyamon.

Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy aznap megérdemeltem egy kis anyagi jóllétet. A kazak-támadás, a baklövés, meg Kosztka keresésének izgalmai talán jobban kimerítettek, mint az a 15 óra hosszat való folytonos tevékenység, a mi közben csak két csésze airan volt egyedüli táplálékom ott a kazak-aulban. Reggel 8 óra lehetett, a mikor végre embereim felkeltettek s az elmaradhatatlan szamováron kívül még két toprongyos alakot állítottak elém, bemutatva őket, mint kalmükköket s „a khinai császár ő felsége katonáit".


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése