2012. október 29., hétfő

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (5)


(Vándorlások Albániában)

A skrelii, hotii és klemeni törzsek, amelyek a legszegényebb vidékeket foglalják el, különös módon, éppen a nyomasztó szükség által kényszerített sajátságos életmód következtében bizonyos jólétre vergődtek. Karsztszerű földjeik ottan a montenegrói határ és az Albán Alpok között annyit sem termelnek, ami eltartsa télen át a nagyszámú nyájat. Nem akarván tönkre menni, valmi úthoz-módhoz kellett folyamodniok. A kivezető utat abban lelték meg, hogy a török kormány 1850-ben kiosztotta nekik a lakatlan Zadrima sikság egy részét, eredetileg csupán téli lakóhelyül. Az erősen növekedő törzsek aztán lassankint megvetették lábukat a termékeny síkságon s mindinkább úgy festett a dolog, mintha jómódban élnének. Valódi jólét nem fejlődhetett köztük a szegény és eladósodott s ezért rablásra hajló 30,000 főnyi merditai nép szomszédságában. Az 1904. évi pusztítás újólag igazolta ezt. Említettük, hogy Malizi mohamedánjai újabban nem jelentéktelen jövedelmi forráshoz jutottak. Ez abban áll, hogy télen át Görögországba szegődnek mezei munkára. Szorgalmas ember ily módon 150—200 koronát megkeres egy télen. Évenkint hat hónapot töltenek távol hazájuktól. Ez a mozgalom, amely, mint észrevettem, láthatólag erősen elterjedt, mint a művelődést elősegítő tényező felettébb örvendetes. Megfigyeltem továbbá egy másik ilyen időszakos kivándorlást Dibra, Gostivar és Tetovoból (Kalkandele) Romániába. Talán még jelentősebb ennél a mozgalomnál az egyes népelemeknek egy másik helyváltoztatása, az t. i., hogy sok katolikus albán kénytelen elvándorolni más vidékekre, részben a túlnépesedés következtében, részben pedig az őt elnyomó adósság terhe miatt. Ezek ilyenkor veszni hagyják földjüket és gazdaságukat s elmenekülnek Metochiába, hogy ottan mint bérlők vagy máseffélék új jövőt alapítsanak. Ennek az állandó kivándorlásnak fontos következése, hogy nyomja a szlávokat. akiknek az etnográfiai határa, a Rigómező (Kossove polje), lassan, de biztosan kelet felé tolódik. Az intelligens, szorgalmas és életrevaló albánok máris Kumanováig hatoltak tömegesen s már emiatt sem helyénvaló, hogy Ipek és Prizren vidéke Ó-Szerbiá-nak neveztessék. 

A történelmileg többé vagy kevésbé megokolt nevek használatát egyébként nem kisebb Balkán-kutató, mint Cvijic szerb professzor maga elitélte, amikor egyszer ezeket irta: „In polemical works on Macedónian ethnography it is customary to introduce historical rights of Serbia or Bulgaria. But if one attributed such a considerable importance to historical rights, it would be to remake the map of Europe from top to bottom and one would be at a loss to know where to stop." A Merditából kivándoroltak megmaradnak mindig katolikusoknak, ha mindjárt Djakovában telepednek is meg. Más törzsekből valók sokszor áttérnek a mohamedán hitre. A fandibeliek vallásuknál és nagy számuknál fogva — állítólag 2000-en vannak — nevezetes elemet alkotnak a különben tiszta mohamedán vidéken. Miután idegen földön összetartanak s szükség esetén meg is védik magukat, noha szegények, bizonyos becsülésben részesülnek. Az a feljegyzés jellemezheti legjobban a viszonyokat, hogy Merditában egyszer egy mohamedánt, aki valami méltatlanságot követett el néhány fandiain, boszúból disznóólba csuktak éjszakára, a disznók közé. 

Albánia hegyvidékét semmiképp sem mondhatnók bőtermőnek vagy termékenynek, másrészt viszont szegény földnek sem nevezhetjük. Van vágható erdeje s elegendő viziereje a jövendő gyáriparhoz  Első sorban is utalok Mali Senjt és Skalgjana fenyveseire és cirbolyafenyő erdeire. Nagy kiterjedésű fenyvesek és bükkerdők bontják a Zepja és Kumula közé eső vidékeket is. Vágni való erdők továbbá azok a nagy tölgyesek, amelyeket a két Fandi-folyó egyesülésénél találunk, míg a Cam és Apripa közötti terjedelmes tölgyerdőket elnyomorítja az a szokás, hogy télen át juhokkal és kecskékkel étetik a fiatal ágakat. Ahol fenyvesek vannak, ez az erősen gyantás fa jól értékesíthető tűzifa gya­nánt ; kevésbé alkalmas építésre vagy fürészelt deszkákra. Merditában Tuci és Lumibardha közt, Ibalja vidékén meg a Krabi és a Kunora Dardhes körül vannak hatalmas fenyőerdők. Kivált a Kunora Dardhes kedvező fekvésű; a Drint itt aránylag csekély költséggel járhatóvá tehetnék tutajok számára s a fát könnyű szerrel és olcsón szállíthatnák le rajta Scutariba. Most is van már Poravi közelében egy kis, belföldi tőkével alapított fűrészgyár, amelynek készítményeit, a keskeny és rövid deszkákat, Prizrenbe küldik. Körülbelül 7200 koronáért megszerezte néhány jómódú mohamedán a trovnai mohamedán községtől a fa vágatási jogát négy esztendőre s ez idő szerint mintegy húsz ember —- köztük néhány külföldi (görög) — foglalatoskodik az ottani fenyő döntögetésével és fűrészelésével. A fűrészgyár az odavalók elbeszélése szerint naponta 300 deszkát bír előállítani, amelyek Prizrenben darabonként 3—4 piaszterjével könnyen találnak vevőre. Igaz, hogy hatvan kilométernél nagyobb távolságra, lovakon kell szállítani a deszkákat. — Pompás magastörzsű bükkerdőség borítja a Cukali-t, és igen alkalmas volna arra, hogy a tűzifában nagyon szűkölködő Scutariban használtassák fel. 

A bükk- és fenyőerdőkön kívül gazdasági jelentőségük van a Drin könyökénél, kivált Poravinál és Merturinál levő nagy kiterjedésű puszpáng-erdőknek. Gyakori ott a lábnyi vastag puszpáng-fa, manapság azonban még ezt a fát is csupán ott helyben használják fel igen korlátolt mértékben kanalak készítésére. Észak-Albánia bor- és gyümölcs-termeléséről kevés mondanivalónk van. Legfeljebb Reci, Gjani, Mnela, Vigu és Kortpula vidékének és még sok egyéb helynek kitűnő gesztenyéjét említhetnők fel. Nemesebb ásványi kincsek, legalább az ország nyugati részében, úgy látszik nincsenek. Az ólom, réz, arzén, vas és aszbeszt, amiknek az előfordulását megfigyeltem, keveset ígérnek. 

Szóljunk még a vadról, mint az ország utolsó termékéről. Amily gazdagokba halban dús Scutari-tó körül fekvő lapályok mocsári- és vizimadarakban (pelikán, kócsag és másféle gém, kacsa, szalonka stb.), oly szegény az ország belseje egyéb vadakban. Különösen ritka a nyúl (leper). Körülbelül ugyanazt mondhatjuk a medvéről (harus), farkasról (uik), zergéről 
(dhi t'egra) és az őzről (kaprul). A Valbona forrásainál, Thethi közelében fekvő Dragobiról mondották, hogy ott gyakori a medve. Mindamellett, bár kisebb számban, előfordul Merditában is. 

Zerge mostanság nem igen van másutt tömegesen, csak a Maja Rába hegyen Boga mellett, a Kakinján, a Cukalin és Munelán. Más helyeken még nem rég ideje vadászták, most azonban úgy beszélik, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt „kivándorolt". Hogy ez a „kivándorlás" szoros összefüggésben van a Martini-fegyverek behozatalával, ez mindenki előtt világos, kivéve maguk a bennszülöttek előtt. Ugyanez áll Cüceci és Merturi vidékén az ottan most már ritkán előforduló vaddisznóra. Hogy bebizonyítsák nekem a vaddisznó régebbi létezését, a Guri Merturiton látható kis dolinákat úgy mutatták be, hogy azok az állat túrásainak a nyomai s hogy azokban tanyázik a vad. Mondhatom nehéz volt kimutatnom az embereknek, hogy a vaddisznó nem váj magának dolinákat — most sem hiszik még. A Krabin és Merditában van állítólag fajdkakas. Vadászatokra mindig többen gyülekeznek össze és akár zergéről, akár más vadról van szó, kopóval vadásznak. Farkast nappal egész idő alatt csak egyszer láttam a Bjeska Kusnenit-en; mondják, hogy nem ritka állat. Az az adat, amit Schmarda közöl, hogy Albániában vadkecske-féle állat is él, eddigelé nem nyert megerősitést. A hiúz (lul cserpula) ellenben, ha nem is gyakori, több helyen (pl. Lurjában) is előfordul. 

Egész sereg állatmese kering, de mégsem könnyű ezekről valamit megtudni. Egyáltalán Albániában a mesék és a regék részben feledésbe merültek, részben pedig mint „pogány„ és „esztelen" beszédeket, lehetőleg kiirtotta őket a katolikus papság. Az ora-knak nevezett hegyi szellemekről, amelyek Cukaj erdeiben tanyáznak s éjnek idején nyugtalanító zajt csapnak, semmi mást nem sikerült megtudnom, csak annyit, hogy vannak?  Ilyenek és csak véletlenül jöttem rá Merturiban, hogy hisznek az emberek a nőstény farkaskoldus regéjében is. [A magyar néphiedelem szerint az az ember, aki holta után farkassá változik és sok embert, állatot elpusztít. Más népeknél is találkozunk hasonló hiedelemmel. A szláv zvokolak, a német Werwolf, az oláh prikulics tulajdonságaira nézve megegyezik a magyar farkaskoldussal, csakhogy amazok élő emberek, akik tetszésük szerint bármikor ölthetnek farkas, vagy ember-alakot.] Ugyanott egy barlangot is mutattak nekem (Spela Orvé), amelynek a törökkel folytatott háborúban nagy szerepe volt. Azt tartják róla, hogy oda menekült az akkori albánság s a támadó törököket szellemek kergették el; máskor pedig, mikor elfogyott a töltény, a barlangban elrejtett asszonyok óriási darab sajtokkal dobálták meg az ellenséget, s így nagy pusztítást vittek véghez közöttük. A Spela Orveben (az orá-k barlangjában) magában különben írásos kövek is vannak a hiedelem szerint. Egy bizonyos L. rossz turista-szokás szerint nevét mindenütt oda firkálja a merre jár s ennek folytán a Lek Dukadzin barlangjában is, Raja közelében, van már egy egészen modern és igen fertelmes felírás. Csak venné hát fontolóra L. a mondást: „nomina stultorum.. ", avagy legalább olyankor gondolná meg ezt, amikor Észak-Albániában utazik. Sokkal szebb ez az ország, hogy sem a turistaság kinövéseivel szabad volna elrútítani. De meg egy barlangnak a bejárása Észak-Albániában nem olyan hősi cselekedet, hogy okvetlen szükség volna ennek a megörökítésére. 

Akaratlanul is visszajutottam íme kiinduló pontomhoz, Észak-Albániának és az albánoknak a védelméhez — s ez arra indít, hogy leírásomat befejezzem. 

Ha soraimmal sikerült elérnem, hogy egyben-másban új világot vessek erre a legsötétebb, legalább is ezer esztendővel elmaradt pontjára Európának — utam nem volt teljesen hiábavaló. 

(Vége)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése