2011. december 29., csütörtök

JUHÁSZ VILMOS: Tibeti betyárvilág


A szerző, Juhász Vilmos (Budapest, 1899. augusztus 2. – New York, 1967. szeptember 29.) kultúrtörténész, író, újságíró, szerkesztő, műfordító, egyetemi tanár. Kutatási területe: a kereszténység előtti idők összehasonlító vallástörténete. A Dante könyvkiadó irodalmi igazgatója. Jóbarátságban volt Sárközi Györggyel és Szerb Antallal. A Rákosi-korszak idején emigrált, majd végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett meg, a Columbia egyetemen magyar kultúrtörténetet tanított. Tibet c. monografikus útleírása 1936-ban jelent meg Budapesten. A következőkben olvasható részleteket a mű eredeti kiadásából válogattuk, forráshelye a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege; Kelemen Katalin jóvoltából.




A rablásból és hadizsákmányból élő katonai szervezetű harcos nomád törzsektől el kell különíteni a szorosabb értelemben vett tibeti rablóvilágot. Ez Európában is jellegzetes tünete volt még a múlt század első felében egyes államok életének, ahol különösen nagy volt az alsóbb néposztályokra nehezedő, még pedig éppen a föld népére nehezedő nyomás, az eltartott felső réteg feudális gondoskodása megszűnt, földet nem lehetett szerezni, csekély volt a menekvési lehetőség a gyárakba, vagyis röviden ott, ahol az őstermelő réteg, amely a vezető osztályokat eltartotta, teljesen magára volt hagyatva. A spanyol, olasz és magyar rabló-, csempész- és betyárvilág egyformán a paraszt társadalom teljes leromlásának és elhagyatottságának származéka. A lámák theokráciája ugyanezt a nyomást gyakorolja a tibeti paraszti rétegekre ; az annyira mostoha föld népének el kell tartania a hatalmas papi társadalmat, az egész férfinépességnek talán egy negyedét, kolostoraival és templomaival, kincseivel és bálványszobraival és a magasabb hierarchia többnyire nem nagyon aszkétikus életmódjával. A theokrácia amellett az anyagi javak ellen bűnözőkkel szemben rendszerint türelmesebb és lanyhább, mint a világi hatalom. Sehol Európában nem burjánzott el annyira a rablóvilág, mint az Egyházi Állam területén. A régi olasz és magyar rabló- és betyárvilág mása Tibetben máig virágzik, még pedig azonos okokból. Ezt a rablóvilágot, mely az őstermelő világ, a parasztság és pásztornép nyomorúságának kísérő jelensége, el kell különíteni a katonailag megszervezett harcos törzsek zsákmányoló életmódjától.


Amdo, Közép- és Kelet-Tibet nyomorult falvaiban a lakosok sem állattenyésztésből, sem földművelésből nem élhetnének meg, ha keserves munkájuk sovány eredményét valahogyan ki nem pótolnák. Úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Néhol a férfilakosok titkos szervezetet alkotnak, a környéken áthaladó karavánokat megtámadják és a zsákmányt felosztják. Az asszonyok és lányok úgy lesik őket otthon, mint a harcba ment katonákat, de nem beszélnek róluk. Ha barát, vagy rokon kérdezősködik felőlük, azt mondják : kereskednek, vagy : elmentek a hegyek közé gyógynövényeket gyűjteni. Azok már tudják, mihez tartsák magukat.


Amdo és Kham szegény falvaiban például az áthaladó idegenek megrablásának szabályszerű technikája alakult ki. A falusi házban megháló vendéget házigazdája a legritkább esetben lopja meg ; a falu lakosai megvárják, amíg az idegen a kunyhók közül eltávozott. Nem a vendégjog megsértését szégyenlik, hanem félnek. Az idegen a kínai, vagy Ihászai kormány legközelebbi hatóságánál bepanaszolja őket, ez pedig a nyomozás foganatosítására és a büntetés végrehajtására katonákat küld ki. A gyanúsított paraszt — vagy az egész falu — nemcsak a bírságot fizeti meg, hanem a katonák teljes ellátását is.


Sokszor viszont a házigazdát lopják meg. Szegény, pénz nélkül utazó zarándokokat általában befogadnak éjszakára. Ezen az ürügyön a parasztkunyhókba csavargók és tolvajok furakodnak és elviszik, amit megkaparinthatnak. Nagyon szerény a zsákmány : szőni való gyapjúgombolyag, vagy egy darab szárított hús. A kárvallottak nem háborodnak fel különösebben, mert ha erre alkalom kínálkozik, ők is ugyanebbe a vétekbe esnek.


Alexandra David-Neel bolyongásai közben karavánjához vett egy teljesen elcsigázott és kiéhezett fiatalembert és kis szolgálatok fejében jól tartotta. Egyik nap a fiú régi, ütött-kopott bundában sürgött-forgott. Az asszonynak feltűnt a ruhadarab. Eddig nem látta nála és nem tudta elképzelni, honnan szerezhette új útitársa. A rejtély hamarosan megoldódott. A fiú egy paraszttól lopta, ahol David-Neel emberei néhány nappal ezelőtt megháltak. Nem érzett lelkiismeretfurdalást és úrnőjének nyugodtan elmagyarázta : »Gazdag emberek voltak ; a sarokban egymás hegyén-hátán öt-hat bunda hevert; ellepte őket a por, senki sem törődött velük ; én sokszor vagyok úton és gyakran alszom a szabadban, a ruháim pedig rongyosak; miért ne vegyek el egyet, amikor nekem szükségem van rá, azok meg úgy sem használják?«


A tibetiek a lopást szinte magától értetődőnek tartják és ez könnyen érthető.


Különösebb, hogy a rablógyilkosságok olyan gyakoriak, holott a buddhizmus a legszigorúbb túlvilági büntetéssel — a legalacsonyabbrendű új porhüvelyben való megtestesüléssel — sújtja azokat, akik szándékosan oltottak ki emberi életet. A magányosan, még inkább a közösen végrehajtott fegyveres rablótámadások természetesen az esetek nagy részében emberhalállal végződnek — s ezzel a banditáknak — akik persze egyházuk hű fiai — számolniok is kell. Számolnak is. Mielőtt a harcba mennek, közös imába merülnek, tudva, hogy vallásuk szerint szándékosan nagyon súlyos bűnt követnek el és hogy voltaképpen egyetlen Bodhiszattva, vagy Buddha segítségét, de még irgalmát sem nyerhetik el. Ha egyik elesik a harcban, társai imádkoznak érte, hogy a lélek ne merüljön el valamely alacsony porhüvelyben, pedig tudják, hogy a születések kerekén már megméretett és megítéltetett. (...)


Ugyanez a francia szerzetesnő-kutató egyik utazása alkalmával Kham egyik kolostorában szállt meg. Este amikor éppen lefeküdni készült, ajtaja előtt suttogást hall, mint amikor valaki észre akarja magát vétetni, anélkül, hogy lármát ütne. A papnő kinéz ; az ajtó előtt egy trapa (papnövendék) és egy asszony áll. Jelbeszéddel tudtára adják, hogy ne szóljon és besurrannak a szobába. Bent az asszony a meglepett apácának egy hódolati kendőt és egy darab vajat nyújt át és kéri, hogy beteg férjét azonnal látogassa meg. Alexandra a csodálkozástól alig tud magához térni. Ilyen késő éjszaka? Lehetetlen. Majd másnap hajnalban elmegy a beteghez. De az asszony nem nyugszik bele a halasztásba. Férje a combjába golyót kapott és a sebesültet mennél hamarább el kell szállítani.


Az európai nő a zavaros beszédből keveset ért. Megkérdezi, hogyan történt a szerencsétlenség. »Gyógynövényeket keresett.« Ezzel megvilágosodott a sebesülés rejtélye és a tibeti nő éjszakai útja. Gyógynövényeket keresni annyit jelent, mint rablókalandban részt venni. A beteg tehát egy karaván megtámadása közben sérült meg. Alexandra visszaemlékszik, hogy délelőtt ő és néhány kísérője gyanús alakokkal találkozott. Köztük volt a kárvallott rabló is. David Neel csapata felkészült a harcra, de a tibetiek nem támadtak. Egyházi személyeket a rablók is csak a legritkább esetben bántanak, a szerény karavánból pedig amúgy sem nézett ki sok haszon. A tibetiek nem is az ő kedvükért várakoztak. Tudták, hogy az úton gazdag kereskedők haladnak el; rájuk leselkedtek : az ő áruikat akarták hatalmukba keríteni. A terv azonban kudarcot vallott. A kitűnően felfegyverzett kereskedők két rablót megöltek és többet megsebesítettek ; az utóbbiak közt volt az éjszakai látogató férje is. Az asszony tudja, hogy a buddhista apáca külföldi és az is a füléhez jutott, hogy az idegennek igen hatásos orvosságai vannak. Számít rá, hogy nem tagadja meg segítségét; ha másért nem, hálából, hogy az ő csapatát ép bőrrel tovább engedték. Napközben nem mert előbujni. A kereskedők a legközelebbi őrségnél azóta valószínűleg jelentést tettek, úgyhogy a katonák már bizonyára kutatják a rablócsapatot. Ha elfogják őt, férje életére is veszélyt hoz. A kolostorlakó szerzetesek sem tudhatják meg, hogy éjszaka ki lopózkodott be hozzájuk. A kísérő trapa a család régi barátja. A kolostorban ismeri a járást, úgy hogy becsempészhette az asszonyt. Ugyanúgy kiszökteti és behozza a papnőt is. A ház előtt felnyergeit lóval egy férfi várakozik ; a rejtekhelyhez ő lesz a kalauz. Ha nagyon sietnek, két óra alatt visszatérhetnek.


David-Neel hiába szabadkozott, hogy ő nem seborvos és úgy sem tudná kiszedni a golyót. Az asszony nem hallgatott a kifogásokra, szakadatlanul sírt és könyörgött. Alexandra csodatevő orvosságok helyett ugyan csak aszpirint, bórsavat, vattát és táblaolajat vihetett magával a fájdalom és a fertőzési veszély csökkentésére, de az asszony bizalma megingathatatlan volt és kérését nem lehetett visszautasítani.


A trapa kézenfogva vezeti a papnőt a sötétben. Néhány pillanat múlva az útra érnek. Egy férfi kötőféken két lovat tart és mozdulatlanul várakozik.
»Ő majd vezet«, mondja az asszony, »szállj fel kérlek.«
»Te nem jössz ?« kérdi a papnő.
»Nem, nekem itt kell maradnom*, feleli zavartan a rabló felesége.
David-Neel csodálkozik, de nem akar tovább kérdezősködni. Nyeregbe száll és megindul a férfi után. A vak éjszakában nem képes tájékozódni, de kísérője megnyugtatja, hogy a ló ismeri az utat és a búvóhelyet minden irányítás nélkül is megtalálja. Az állat tudományára ugyancsak szükség volt. Az idegen apáca semmit sem látott. Annyit érzett, hogy az útról letértek és gyepen haladnak. A vezető lova könnyű ügetésbe kezd, a másik állat nyomába szegődik. David-Neel a sötétben nem tudja, mióta haladnak.


Egy domb lábánál megállanak. Az apáca néhány embert, karóhoz kötött lovakat és egy sátrat pillant meg. A kis társaság azzal fogadja a papnő vezetőjét, hogy a golyót kivették. De azért ragaszkodnak hozzá, hogy az idegen varázslónő nézze meg a beteget. A sebesült rabló a sátorban fekszik. A kis vajlámpa pislákoló fényénél kiderül, hogy a seb igen nagy és erősen vérzik.
»Hogyan vettétek ki a golyót ?« kérdi a varázslónő,
»Érteni kell hozzá«, feleli az egyik tibeti. »Életemben sok golyót szedtem ki. Csak az érre kell ügyelni, hogy el ne vágjam. Most a húsban akadt meg, úgy hogy csupán meg kellett keresnem«.
»Köszönöm. Nagyon jó vagy« — szólalt meg a sebesült. »Neked is köszönöm hogy eljöttél, Kucsog. Hoztál orvosságokat? Biztosan hamarább meggyógyulok tőlük «.


David-Neel megtudta, hogy a rablók alkalmi seborvosa közönséges kését használta. Ezzel vágja el étkezéskor a nyers húst, a telt zsákok száját hurkoló kötelet és az állatok megnyergelésekor a kötőféket. A higiéniának egyelőre nincs helye a tibeti tudományok rendszerében. Az európai nő nem tehet egyebet, tiszta vízzel kimossa a sebet és beadja a magával hozott aszpirint. A rablók azonban olyan áhítattal figyelik minden mozdulatát, mintha a sebláz démonával vívna elkeseredett harcot.
»Megint elmész majd orvosságos növényeket gyűjteni ?« kérdezte végül a sebesültet. »Könnyen meghalhattál volna, mint két társad.«
»Lehet, hogy igazad van, de én mégis elmegyek.* »És a jövő élet? Mit gondolsz?  Hol születsz újra, ha rosszat cselekszel?* A rabló felhoz egyetmást védelmére. Tulajdonképpen azért kísértük el a rablósátorba a francia buddhista   apácát,  hogy meghallhassuk   védekezését.
»Nem követünk el rosszat. A katonák sokkal gonoszabbak. Sohasem mi kezdjük el a tüzelést. A kínai és Ihászai hivatalnokok sokkal több pénzt és egyéb holmit préselnek ki belőlünk, mint amennyit mi az átutazó kereskedőktől elveszünk. Ök a szegényeknek nem irgalmaznak, mi csak a gazdagoktól követelünk. Láthattad magad is, Dsecüne Kucsog, hogy karavánodat bántatlanul továbbengedtük.« (...)



2011. december 28., szerda

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (18)


Útban hazafelé, Franciaországon át


Grace Kelly és III. Reiner
Közel fél tizenkettő, mikor átjutunk Franciaországba, mindössze tábla és zászló jelzi, hogy az európai közösség másik tagállamába léptünk, mert határőr, vámos szemmel láthatóan nincs. Ismét megállunk jó negyedórára, hogy aki akar, váltson pénzt. Nekem nincsenek Franciaországban vásárlási szándékaim, így csak sétálok, nézelődök. Útra kelve Elena közli, jó 400 km vár ránk szálláshelyünkig. A társaság két csoportban kártyázik; egyik gyermek, másik felnőtt, mellettük a kibicek. Elena az unalmat megtörve a spanyol zenéről és táncról, valamint az inkvizícióról beszél, nagyon dokumentáltan. Közben a hegyek lassan elmaradnak, barátságos dombvidéken járunk. Elhaladunk Narbonne mellett, felismerni a gyönyörű gótikus ketadrálisról még az autópályáról is. Délután két óra tájban haladunk el Montpellier mellett, majd Arlèsnél elhagyjuk a hatalmassá duzzadt Rhone folyót. 


Éppen három órakor állunk meg egy benzinkútnál, ahol igen barátságtalanul az üzletben levő mellékhelyiségből kizavarják a turistákat, mondván, ezeket csak az használhatja, aki vásárol is. Akinek sürgősebb, rohan megkeresni a szabadban levő illemhelyeket, végül meg is találják a benzinkút mellett. A szagok hazai emlékeket ébresztenek, bár benn elég tiszta. Márványból kialakított guggolos a vécé, első ilyen, amit utunk során látok, utolsó is egyben, a víz úgy fröcsköl, hogy ki kell ugrani a fülkéből, ha megnyomod a gombot. Papír, szappan sincs. Micsoda ellentét a kifogástalan spanyol illemhelyekkel szemben, ahol sokfelé fotócellával működik a kézmosó, csak a csap alá tartod a kezed, és folyik a víz! 


Elindulva nagy lóversenypálya mellett haladunk el, a délutáni órákban is látni néhány lovast, persze, közönség nélkül, valószínűleg edzés folyik. Azután következik Aix-en-Provance, majd délután négykor már a világváros Marseille külvárosában gurul a busz. Ugyanabban a a szállodába, a Balladinsben kapunk gyorsan szobát, ahol jövetelünkkor. Ezúttal a harmadik emeleten nézek ki a szobánk ablakából, és éppen a Notre Dame de la Garde székesegyházra tekintek. A buszvezető kérdésemre elárulja, hogy a kikötőig 4-5 km a távolság, így lemondok a gyalogos városnézésről. Városi buszra szállni nincs módom a francia pénz hiánya miatt, gyalogolni túl meleg van. Pihenésre szánom el magam, tévét nézek az ágyon végignyújtózva. Grundig tévé van a szobában egy magas állványon, úgy beállítva, hogy a fekhelyről kényelmesen nézhesse az ember. Ica fürdik– nem a tengerben, hanem a fürdőszobában. Vacsorára nyolckor kerül sor, előételként a tányéron művészein elrendezett vaj, sonka, füstölt hús és kolbász olajbogyóval, paradicsommal, majd nagy darab csont nélküli párolt óceáni hal szalmakrumplival, káposztasalátával, végezetül puding. Mikor már jóllaktunk, kerül elő a városból a cégvezető feleségestül. Taxival közlekedtek a kikötőig, majd hajóval eljutottak If váráig, de kiszállni már nem mertek, hiszen a következő hajójárat egy óra múlva indult volna vissza. Így inkább visszatértek anélkül, hogy meglátogatták volna a vármúzeumot. Jogos volt a sietség, mert így is utolsónak érkeztek vacsorázni. Icával egy kis levegőt szívni kisétálunk a szálloda környékére. Megállapítom, hogy elég nagy a kosz, eldobált papírok, dobozok – igaz, vasárnap este van. Bevallom, ilyen szemetet Németországban sem szombaton sem vasárnap nem láttam, Spanyolország is igen tiszta volt a hét minden napján. Olaszország már nem annyira… Mivel különösebb látnivaló nincs, mint néhány részegnek tűnő színes bőrű, inkább pihenni térünk, hiszen másnap sokkal hosszabb út áll előttünk Jesolóig. 


Futó látogatás Monacóban 


Mikor reggelente itthon sokszor azon töprengek, mit is kellene reggelizni, eszembe jut a marseille-i szálló svédasztala, mint a legnagyobb kínálatot nyújtó az életemben látottak közül. Sajnálom, hogy nem volt időm megszámolni a fantasztikus választékot, hiszen tejföl, majonéz, különböző magvak és pelyhek, joghurtok, hideg és meleg ételek, sokféle felvágott, sajt, sonka, többféle kompót és gyümölcsíz, péksütemény, fehér és barna kenyér, paradicsom, paprika, uborka, hagyma várta a vendéget. 


A bőséges reggeli után nyolckor már a legrövidebb úton igyekszünk az autópálya felé, sajnos, ily módon a hosszadalmas „városnéző buszozás" elmarad. Elena bejelenti, mire várhatunk: a monacói kitérővel 850 km a mai út. Kanyargunk a hegyi úton, így visszapillantva még van mód elbúcsúzni a nagykiterjedésű várostól. Közben egyre közelebb kerülnek a hegyek, melyek sziklás csúcsaikkal absztrakt szobrokat formáznak. Vezetőnk még elmeséli, ha máskor Marseille-be jutnánk, bátran szálljunk buszra vagy metróra, hiszen a kilenc frankos jeggyel többszöri átszállással egy óra hosszat utazhatunk; így szinte egyik végétől a másikig be lehet járni a várost. Egy jó térképpel, teszem hozzá gondolatban, mert különben elég reménytelen vállalkozás. If várába 50 frank a hajójegy... 


Viszonylag hamar kijutunk az elővárosból is. A ragyogó napsütésben érdekesek a gyűrődéses hegyek, melynek alján erdők vannak: lombhullatók, fenyvesek ciprusokkal tarkítva. Egy kicsiny domb az autóút mellett sűrűn beépítve piros tetős házakkal s a karcsú tornyos templommal olyan, mint a mesevilág. Jó óra múltán már ködben feltűnnek a távoli hegyek, a tenger is homályos, párás. Fél tíz körül fellegekben robogunk, mindkét oldalon sejtelmesen gomolygó ködben, alig látszik a táj. A látótávolság egyre csökken, mind sűrűbb a köd, úgy nyolc tíz méterre már minden fátyolban van. Közben a nap is eltűnt, az ég is fehér, gomolygó. Megesik, hogy kitisztul pár kilométer távon, aztán újból ködben haladunk. Mikor jobban látni, megesik, hogy látom a píneákat, melyek olyan szabályosak, mint egy hatalmas gomba. A házak kerítése legtöbbször leander, máshol mirtusz-, ciprus- vagy babérbokor. Gyorsan haladnak a luxusautók, hiszen 130 km/óra a megengedett sebesség, mi is mehetünk legalább százzal. Jó félóra múltán, mintegy varázsütésre, ragyogó kék az ég, a napsütés forró és ellátni a horizont aljáig. Olyan szép a táj, hogy heteket lenne érdemes itt akár gyalokszerrel, hátizsákkal kóborolni. 


Éppen jelzik a cannes-i letérőt, közeledün Nice felé. Nemhiába olyan híres a Riviéra, mert valóban gyönyörű. A tenger sima, olyan kék, mint az ég, a fehér hajók, vitorlások mintha egy óriásgyermek játékai lennének. Fél tizenegy, mikor az első alagúton átmegyünk, aztán morog a busz, mászunk felfelé. Megkezdem a vonalakat, strigulákat húzogatni az egyik noteszlapon. Utólag összeszámolva kiderül, Monacóig csak tíz alagúton haladunk át, ám az olaszországi Genováig összesen 119-en, ezen a fantasztikus vidéken pár óra leforgása alatt. Jó negyedóráig kanyargunk, minek utána letérünk az autóútról Monaco hercegség felé, míg megérkezünk oda, ahol tábla hirdeti: Principauté de Monaco. A hihetetlenül kicsi, 1,92 km, azaz 192 hektár területű hercegség lényegében a Földközi-tenger partján és a meredek, szakadékos hegyoldalon terül el. Alkotmányos monarchia, öt évre választott 18 tagú vezetőtanáccsal. A sűrűn beépített miniállam lényegében három összenőtt városrész délről északra a következőképpen: Fontvielle, La Condamine és Monte-Carlo, ezek lényegében Monaco-Ville részei. Az elsőben ipari üzemek, sportpálya, botanikus kert található, a La Condamine, az U alakú hajókikötő és környéke, míg Monte-Carlo nevezetessége a kaszinó. Meredek utcákon, hajtűkanyarokon araszolunk a hegyről le a tenger szintjéig. Álomszép táj, gyönyörű paloták, patikatisztaság és nagy tömeg. Szerencsénkre szinte a város minden utcáját bejárjuk útunk során, így legalább a buszból megismerjük ezt a kicsi államot. 


Végül a hegy gyomrába épített emeletes parkolóban a mínusz első szinten szállunk ki, s előbb megkeressük a mínusz másodikon levő mellékhelyiségeket, majd liftbe ülve a hegyoldal dereka táján levő hercegi palota közelébe jutunk. Egy kilátóról előbb megbámuljuk a kikötőt, a pompás jachtokat, vitorlásokat, majd elnézünk a kaszinó felé. Azután elhaladunk az óceanográfiai múzeum előtt, és az uralkodói palota előtti térre érkezünk. Jókora tömeg várakozik már; hiszen következik a déli őrségváltás. Most éppen az ún. Szikla, a Rocher egyik platóján vagyunk, mintegy hatvan méter magasságban a tenger szintje felett. A közel 800 méter hosszú, 300 méter magas szirt, úgy tűnik, karnyújtásra magasodik felettünk. 


A hercegi palota világos színű, jókora épület, egy- és kétemeletes szárnyrészekkel, a főkapun a Grimaldi hercegi család címerével. A téren, éppen a palotával szemben van a testőrség laktanyája, ahonnan valamivel déli 12 óra előtt elindul zenés kísérettel a hat, fehér egyenruhás katona két tiszt kíséretében, ósdi bajonettes fegyverrel. Az ünnepélyességet három zenész emeli, két dobos és egy kürtös szolgáltatja a vérpezsdítő muzsikát a menet élén. Néhányan a csoportból – akik nem először járnak Monacóban – elindulnak megtekinteni a hercegi palotában a múzeumként működő termeket, 30 frank belépti díj ellenében. Én még körbejárom a teret, csodálom a sziklát és a fecskefészek-szerűen épült palotákat, majd a katedrálisba megyek. A neoromán stílusban épült, több mint százéves, nagyméretű székesegyház számos mellékoltárát lassan körbesétálva szemrevételezem. A templomhajó bal oldalán sima kőlap, rajta néhány szál friss virág és egyetlen szó: Gratia. Itt nyugszik III. Reiner uralkodóherceg felesége, a híres amerikai filmszínésznő, Grace Kelly, aki autóbalesetben vesztette életét. 


Az óceanográfiai múzeumba jó lenne bemenni, de annyi a látnivaló, hogy rövid órácska alatt lehetetlen lenne megnézni. Így aztán a botanikus kertben sétálok, csodálom a szubtropikális növényzetet, a sziklát és a lent csillogó tengert. Közben összetalálkozom Icával és a Szentpály-családdal, így négyesben nézelődünk, fényképezünk. Fantasztikus érzés kerít hatalmába, az idő szinte megáll, a körülvevő szépség majdnem fájó. A virágok, bokrok, fák, kaktuszok között hagyományos szobrok. Megállapítjuk, szép ez a vidék filmen, tévében nézve, ám a személyes jelenlét varázsát semmi nem helyettesíti! Aztán véget ér a meredek oldalon a sétány és a kert, és ott állunk egy terecskén, amely kiugrik a tengerparti sétány fölé. Innen belátni az egész Monaco–Ville-t, a kaszinótól a kikötőn túlig. Lassan indulni kell a föld alatti garázshoz. Szerencsénkre a közelünkben van egy csigalépcső, s ott a lift egyik szintje. Megfigyelem, milyen szenzációsan nyertek tért a föld alatt, hiszen, mint egy nagy vasúti váróteremben, itt is kávézók, éttermek, újságos- és ajándéküzletek vannak minden szinten, lenn pedig, több emeletnyi helyen az autók. Még ott, ahol a buszunk parkol, a mínusz első szintén, valahol a tengerszint magasságában is mód van kinézni a szabadba, a Földközi-tenger felé. 


Fájó szívvel ülünk buszra, és csak annak örvendünk, hogy, amíg felérünk a tetőre, módunk van minden fordulónál csodálni a változó tájat. Rengeteg a magas épület, a kanyarokban visszapillantva látom: nagyon sok palota tetején kék vízű fürdőmedence, másutt egész liget – fák, bokrok, virágok. Különben ilyen szép zöld a híres kaszinó teteje is. Sok az épülőfélben lévő palota. 
Jó húsz perc után feltűnik a tábla, mellette a zászló: Italia. A busz még csak nem is lassít, mert nincs miért. Fél öt után van megállás, itt már fizetni kell az illemhely használatáért, 500 lírát; a finom fagylalt kétezerbe kerül. Eredeti tervünkben még szerepel a padovai megállás és a Szent Antal-kegytemplom megtekintése. Igyekeznek is vezetőink, ám sötét van, mire a város közelébe érkezünk, így ez a látogatás elmarad. Elmúlik este tíz óra, mikorra az út kezdetén megismert Eden szálló elé érkezünk. Farkaséhesen rohanunk a vendéglőbe, hogy a hideg vacsorát elfogyasszuk, majd röviddel utána pihenni térjünk. 


Velencében – vízen és száraz lábbal 


Szt. Márk tér
Felvirrad kirándulásunk utolsó napja is, a tizennegyedik. Valamennyivel hét óra után reggelizem, nyolckor már csomag-berakodás a buszba, majd indulás Velencébe, a szárazföldi városrész, Mestre irányába. A jókora parkolóban hagyjuk a buszt, és kézitáskával, fényképezőgépekkel felszerelve irány a szomszédságban levő kikötő. 


A menettérti vaporetto-jegy 10 000 líra, rövidesen indul a járat. A meglehetősen széles, nem túl nagy sebességgel haladó jármű amolyan városi busz vagy villamos Velencében, átlósan halad, hol jobb, hol bal oldalon áll meg a lagúnában, majd a Canale Grandén. Gyorsan és ügyesen köt ki, a le- és felszálók is fürgék. Aki nem kap ülőhelyet, ácsorog az előtérben, a hajó farában vagy az oldalán levő folyosón. 

2011. december 26., hétfő

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (17)


Alicante, a Földközi-tenger kikötője


Alicante
Alig találjuk meg autóbuszunkat a jókora parkolóhelyen, miután befejezzük látogatásunkat a granadai Alhambra palotáiban, kertjeiben. Közel már a délután két óra, mikor a kanyargós úton visszafelé újból végighaladunk a bűbájos városon. A hegyoldalban elhagy ott barlanglakások. Ezen a tájon nagyon dekoratívek az öklömyni, labdányi kövek, kavicsok a málló, puha kőzetfalakban. Lenn csordogál a Darró, a város folyója, amely váradi vonatkozásban Pece nagyságú. 


Granadából kiérve barátságos mezőgazdasági területen visz az út, a közelben a Sierra Nevada magas csúcsai, a lapályon kukorica és szőlő. Később még közeleb jutunk a hegyekhez, a busz kissé morogva birkózik az emelkedőkkel. A táj egyre vadabb, alul fenyőerdő, a magasban kopár sziklák. Egy útszéli tábla a közeli nemzeti parkot jelzi. Közel fél óra után már úgy tűnik, hogy jókora fennsíkon járunk, kísérőink az olajfák és a szárazságtűrő pozsgás növények. Újabb harminc perc múltán már kalászosok tarlója is megjelenik, majd sokáig kettévágott hegyek–dombok kísérnek az autóúton; úgy látszik, a talaj minősége nem kedvező alagútépítésre. 


Három óra tájban üde zöld szín az uralkodó, az alacsonyabb rendű utakat nyársfasorok szegélyezik katonás sorban, a fehér házak mellett virágok, míg a távoli sziklás hegyoldalakon elhagyott barlanglakások. Messziről virítanak, mert az ajtó- és ablakkeretek be vannak meszelve, akárcsak a temetők sírkövei, kriptái, kerítése. Azután nagy területen eluralkodnak a gyümölcsfák, s a hegyek messze maradnak. Majd nagyon festői a vidék, a távolból legelésző juhnyájak tűnik, ám közelről már füves rét és hófehér lapos kövek, némelyik asztallapnyi. Sok a magányos, dús koronájú lombhullató fa ezeken a területeken, ahol az emberi jelenlétre a szétszórt tanyák utalnak. 


Jó másfél óra múltán sárga és barna az uralkodó szín, poros zölddel, látszik, hogy rég nem lehetett eső ezen a vidéken. Úgy tűnik, erre meggált az idő, mert a falusi házak, istállók, csűrök kőből összerakott ósdi építmények. Spanyol irodalmi emlékeket ébresztenek bennem, látva őket a Bernarda Alba háza jut az eszembe. Társaimnak több mind a fele alszik, a gyerekek kártyáznak. Továbbhaladva ismét gyümölcstermő vidékre érkezünk. Ötletes és bizonyára hasznos, hogy az öreg termő fák között fiatal csemeték sorakoznak. Nagyon szép a színhatás, a talaj szinte sárga, az alma- és barackfák élénkzöldek, a távolabbi hegyek sárgásbarnák. Tetézi a színek tobzódását a ragyogó kék ég alatt a másik sávon elrobogó, kanárisárga aragáztartályokat szállító autó és egy közeledő sziklás hegy, amely a derekáig zöld. 


Fél ötkor aztán szürke lesz a vidék, csupa szikla, agáve és kaktusz terem csak a sivatagi tájon. Aztán egy kisváros szélén pihenő. A légkondicionált üzletben-vendéglőben 125 pesetáért finom sört iszom. Ica naracslevet fogyaszt 250- ért. Automata 25 pesetáért megméri az érdeklődők testsúlyát, majd a kifüggesztett, igen szigorú táblázaton megnézheti az illető, mennyi lenne az ideális testsúlya. Feljegyzem, hogy 160 cm magasságú nőnek 49,9-56,9 között van a megengedett érték. Azután körülnézek a benzinkút környékén. Néhány pálma, japánrózsa, emeletes házak és fazekasműhely, nagy amforákkal a szabad ég alatt. 
Mielőtt beülnénk a buszba, megkérdem a vezetőtől, hol is lennénk? Kiderül, a város neve Lorca. Megélénkül a hangulat, Elena frissen vásárolt spanyol zenés szalagot tesz a kazettába. Fantasztikus színárnyalatok a távolban – piros, lila, sárga –, majd kakastaréjra emlékeztető hegy s az út szélén virágzó fehér leanderek. Azután teraszos kiképzésű hegyek szőlővel. A munkálatok most is folynak, látok termőföldet szállító billenőkocsit. Elhaladunk egy cementgyár közelében, persze, környezetszenyezésnek nyoma sincs. Fél hat előtt valamivel jókora citrusféle- és pálmaültetvények, aztán a zöldségtermelés uralkodik el. Murcia, a több mint 300 000 lakosú város határában érdekes temető egymás mellé szorosan épített kriptákkal, amolyan holtak városa. 


Délután hat órakor már csak 65 km út áll előttünk Alicantéig; itt már Valencia tartományban járunk. Egyre több földet szállító teherautóval találkozunk, mindenfelé terméketlen sziklás oldalakat változtatnak termővé. Tágas haragoszölt völgyben víztárolók, öntözőcsatornák, majd szinte egymást érik a települések. Elhaladunk Elche mellett, a városban valaha punok, görögök, rómaiak laktak. Két dologról nevezetes: határában van Európa egyetlen pálmaerdője közel 200 000 fával, s itt találták meg a Kr. e. 5. sz-ból való csodálatos mellszobrot, az ún. Elchei hölgyet. Elena elmondja, hogy idegenforgalmi látványosság a virágvasárnapi körmenet, hiszen itt valóban pálmaleveleket szórnak az útra. 


Már hétre jár az idő, mikor a Costa Blanca székhelyének számító kikötőbe, Alicantéba érünk. Nagy öbölben fekszik a 275 000 lakosú város. Elena elmeséli, hogy egyik szép emléke egy tavaszi látogatás, amikor San Juan napján a tömegeket utcára csalogató ünnepek alatt elégetik a telet jelképező bábukat. Legyezőpálmák és cipruszok mellett naracs és bambusz a hatsávos út szélén, amely a központba vezet. Felfigyelek néhány falfirkára; van, amely Pinochet mellett áll ki és van, amelyik ellene. Azután másik úton nyárfa és legyezőpálma, útkereszteződésekben szökőkutak, modern szobrok, üdezöld pázsit és virágok. Jellegzetesek a színes kerámialapból készített utcatáblák és házszámok. Újabb sugárúton, ahol elhaladunk, már csak legyezőpálmák állnak mindkét oldalon. Sok a stoplámpa; megfigyelem, hogy a gyalogosok komótosan és fegyelmezetten közlekednek, tehetik, hiszen a lámpa későre vált színt. Egy különlegesen szép szökőkutat csodálok, amíg zöldre vált a lámpa. Kerek, menedékesen elhelyezett kőlapon lecsorog a víz, középen modern szoborkompozíció: kötegben ezüst színű fémpálcák. A következő kereszteződésben pálmaligetben hagyományos stílusú karcsú nőszöbor, körülötte táncoló vízsugarak. Fantasztikus, a pálmák levelei bekukucskálnak az 5-6 emeleti ablakokba! Elhaladunk egy kupolás régi vásárcsarnok előtt, nekem úgy tűnik, mintha a budapesti édestestvére lenne. Gyönyörűek a dísztéglával burkolt magas épületek, és ünnepélyes hangulatot adnak a háromlámpás, díszes, kovácsoltvas kandeláberek. Elég sok modern szobrot látok parkocskában, virágzó jukkák és mimózák között. A városközpontban már ritkák a közlekedési lámpák, hiszen az utcát keresztező gyalogos forgalom aluljárókon történik. 


Fél nyolckor érkezünk a kétcsillagos Hotel Alfonso el Sabria elé. Régi típusú, patyolattiszta, ám eléggé kopott a berendezése. Első, ami mellbevág, a fullasztó meleg. Sajnos, a szobánknak csak egy szűk belső udvarra néz az ablaka, s oda – úgy tűnik – beszorult a meleg. A vacsora ízletes, sajt, sonka, szalámi, majd rántott hal szalmakrumplival, paradicsomsalátával és ananászkompót. Elena a vállalkozó kedvű turistatársakkal elindul a kikötőbe, ami közel egy órányi távolságra van a szállodától. Nagyon elnyom a forróság, így nem vállalkozom a gyalogtúrára, inkább pihenni térek. Sajnos, nem teszem helyesen, jobban jártam volna, ha az enyhébb esti időben a tengerpartot járon éjfél utánig. Így valamikor éjjel három óra tájban arra ébredek, hogy dobol a fülem, akkora a fejem, mint egy malomkerék, verejtékben úszom, és a szívem úgy jár, mint egy beteg motor. Egészen felébredve arra gondolok, besűrűsödött a vérem, a gyógyszer a vízivás. Jó a feltevés, mert miután megiszogatok jó másfél liternyi vizet, kezdem magam ismét embernek érezni, s rövidesen vissza is alszom. 




Alicante – Valencia–Barcelona


Korán reggel telefonébresztő, majd reggeli. A szálló előtt hűvösnek tűnik az idő, bár az elektromos hőmérő 29 fokot mutat. Társaink legtöbbje szenvedett a hőségtől, a vélemény egységes, ez volt a legnehezebb éjszaka még azoknak is, akiknek az ablaka a szellősebb utca felé nézett. Ropogós kiflit eszem vajjal és lekvárral, no meg egy csésze tejet. Kapunk még egy kis csomag kétszersültet, azt elteszem ebédre. 


Fél kilencre már indulunk is, Elena bejelenti, ma 550 km út áll előttünk. Gyönyörű modern épületeket látunk, rengeteg az építkezés is. Az Edifició Azul fantasztikus csillogó magasház, azűrkék csempével és üveggel burkolva. Szomszédságában van egy háromszög alaprajzú rubin színű épület. A reggeli fényben még egyszer megcsodálom a gyönyörű sugárutakat, rápillantok a teraszosan épült város magasabban fekvő negyedeire. Egyetlen szívfájdalmam marad: a kikötőt nem látom, mert utunk viszonylag távol visz a tengertől. 


Valenciai szökőkút
Rátérünk az autópályára, amelyet itt is virágzó fehér és rózsaszín leanderbokrok vidítanak mindkét oldalon. Kopár dombok, kéklő távoli hegyek bal oldalon, míg jobbról felsejlik a tenger. Várromhoz hasonlatos sziklák, majd vízierőmű mellett visz utunk. Az ég enyhén fátyolozott, a buszban kellemes hőmérséklet, halk spanyol zene kíséri a motorzúgást. Mindenki friss, hangoskodó, a gyerekeket alig lehet lecsillapítani, mindegyre bakalódnak egymással. A házak sokféle ciprusligetben fehérlenek a bougainvillea lila függönye mögül. Elég sok a modern társasház is, és úgy tűnik, a növényzet egyre bujabb. Nem csoda, hiszen a Földközi-tenger ezen szakaszán, a Costa Blancán üdülőhelyek füzére várja a nyaralókat. Jó órányi út után néhány alagút, kopár, gyűrödéses kőzetekből álló hegyoldalak, majd gyümölcsfák és szőlőskertek, valamint hófehér házak élénkpiros cseréptetőkkel, terméskőből rakott teraszokkal, tornácokkal. 



2011. december 21., szerda

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (16)


Granada, a mór kultúra csodája


Ismét telefonébresztő, hiszen megkezdődik az út hazafelé… A korai reggelin először ananászlevet hörpintek fel, majd szalámit és sajtot eszem ropogós zsemlével és tejjel. Mivel a szűk sikátorba nem jöhet be jármű, a csomagokkal cipekedni kell jó száz méter távolságra a főútig, ahol a busz várja kinyitott csomagtartókkal a társaságot. Most derül ki, mekkorára dagadt jó néhány társunk poggyásza! Hiába ürültek ki az otthonról hozott árványvizes pillepalackok, helyére kerültek a kardok jókora kartondobozban, a sok bor, olajbogyó, szőlő, datolya, füge és technikai cikkek. Én még mindent belecsomagoltam a hátizsákba, ám szegény árva egyetlen csomagom alig fér be a társak megnövekedett cuccai mellé. Még szerencse, hogy induláskor eldőlt, ki melyik oldalon van a dolgaival, így összébbszorítják a sok értékes zsákmányt, és hely került a hátizsáknak. 


Nyolc óra után már indulunk is. Elena, miután érzelmes búcsút mond a kedves Torremolinosnak, közli, a mai penzum, 500 km és a mór kultúra egyik csodája, Granada. Mivel előre kifizették és előre lefoglalták a múzeumba való belépési időt, valamint idegenvezetőt is szerződtettek a megbeszélt órára, pontosaknak kell lennünk. Induláskor a Malaga felé vezető útra térünk, és azon haladunk egy darabig, majd rálépünk az autópályára, majd északnyugat felé igyekszünk. Elhagyjuk a tengerparti vidéket s jó félóra múltán már dombos-hegyes tájon járunk. Aztán a hegyek egyre magasabbak, erdővel borítottak, bár akadnak kopár, sziklás oldalak is. Ritkás települések, majd olajfaültetvények. Szép és mutatós emeletes parasztházak, nyitott emeleti tornáccal, engem erdélyi falvakra emlékeztetnek. Számos alagúton futunk keresztül, a táj is egyre vadabb. Széljárta vidék lehet, hiszen a művész ecsetjére méltó göcsörtös fák látványa erre utal. Napsütéses idő, felhőtlen ég, közben kiérünk a fennsíkra, a hegyek eltávolodnak. 


Egy útkereszteződésnél jobbra térünk, míg balra elmarad a Córdoba felé vivő autópálya, amelyen megérkeztünk több mint három nappal ezelőtt egy késő estén Torremolinosba. Itt van az az érdekes fehér talajú vidék, ahol eluralkodik az olajfa, úgy látszik, az terem meg legjobban a bizonyára mészben gazdag földben. Közel másfél óra után hol ereszkedünk, hol felfelé visz az autópálya, a kilátás tágas és szép: ameddig a szem ellát, példásan megművelt olajfás területek. A fák szép szabályosak, terebélyes koronával, jókora távolságban egymástól, négyzetesen ültetve. Alattuk nincs egy szál fű vagy gaz, úgy tűnik, mintha a napokban számtották vagy ásták volna fel a talajt. Közben lassít a busz, hiszen karbantartó munkások élénkzöld munkaruhában okos gépekkel dolgoznak, cserélik az autóút korlátait és festik a jelzéseket. Aztán furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen egy völgy alján haladunk, míg felettünk a hatalmas viadukton zajlik a forgalom. Kicsiny játékautóknak tűnnek a járművek a távolság miatt, és furcsa perspektívából látszanak. 


Egyre közeledünk a magas hegyek felé, hiszen Granada mellett 3400 m magasra nyúlnak a Sierra Nevada vonulatai. Közel két és fél órás buszozás után térünk le az autóútról Granada külvárosában. Eddig sehol nem látott, a sarkokon kis tornyokkal díszített házak. Az utcákat pálmafák, cédrusok, narancsfák szegélyezik. Az órával kombinált elektronikus hőmérő fél tizenegykor 31 fokot mutat. A 300 000 lakosú város nagy kiterjedésű, és mi egyik végétől a másikig végigjárjuk, míg a történelmi mór városrészbe érünk. 
Szerencsénkre, mert legalább megcsodálhatjuk a várost. Rengeteg az új városnegyed, 8-10 emeletes házak kisebb csoportja azonos stílusú és színű, odébb másik jellegzetes új negyed – vagy annak tűnő –, így bizonyára nem lehet összetéveszteni vagy eltévedni bennük, mint gyakorta megtörténik a mi hazai tömbháznegyedeinkben. Elhaladunk az újnak tűnő sportstadion mellett, bár lehet, hogy bikaviadalra szolgáló aréna… Itt már csak néhány emeletesek vagy földszintesek a házak, ám mindegyiken van két- négy tornyocska. Különösen szép egy épülő drapp-téglaszín lakónegyed 4-5 emeletes házakkal. Azután alagúton át visz az út, majd emelkedik és kitárul a város látképe. A látvány engem a kolozsvárira emlékeztet, mintha a Feleki-tetőről nézném a várost. Ám itt más az éghajlat, hiszen balról csökött pálmák, jobbról lapátkaktuszok, elszórva házak, beépülve a hegyoldalba. Tamariszkusbokrok fogják a talajt a meredeken és virágzó agávék, fatörzsnyi virággal. 


Gyors leszállás. Az érdeklődés óriási, elég a buszok hosszú során végigpillantani a tágas parkolóban, majd találkozás a kedves fiatal nővel, aki vezetőnk lesz a múzeumban. Időnként igen ügyesen kinyitja a kezében tartott legyezőt és hűsíti magát a rekkenő hőségben. Bizony nekünk is jólfogna, ám még a mindig divatos Rodica és a többi fiatal sem használja a legyezőt, pedig jó néhány példány lapul valamennyiünk csomagjában, hiszen jellegzetes és talán legolcsóbb ajándék. Kapható már 200 pesetától a színes papírból készül, mintás, igaz, a felső határ tízezer, ám azok elefántcsontból és valódi csipkéből, hímzésből készülnek, van amelyet művészi képek díszítenek. Ahogy végre csoporttá formálódunk, következik a sietős loholás elég nagy távolságon a múzeum bejáratáig, mert bár nagy kiterjedésű a palota- és kertkomplexum, csak meghatározott számú turistát bocsátanak be óránként a kibírhatatlan zsúfoltság elkerüléséért. 


Mikor a falakon belül vagyunk, egy pazar kilátóhelyen fényképezünk, és közben hallgatjuk a spanyol idegenvezetőnőt, majd Elena fordítását román nyelven, közben csodáljuk a felejthetetlen tájat. Először a város történelmével ismerkedünk egy bűbájos spanyol közmondás után – melynek hasonmását Nápolyban hallottam –, miszerint: „Aki nem látta Granadát, nem látott semmit!" A Darro folyó – igen kicsiny, láttam útközben – két részre osztja a várost, a háttérben a Sierra Nevada magas csúcsai. Megtudjuk, majd egy szép képeslapon látjuk is, hogy az év jó részében hósipka fedi a háromezer méternél magasabb vonulatot, ami meglepő ellentétben van Granada szubtropikus növényzetével. Három jókora domb emelkedik a város szélén, mi most a középsőn állunk, ahol az Alhambra épületegyüttese koronázza a csúcsot. Egyik oldalon látszik a Torres Bermejas, azaz Vörös Tornyok, míg a másikon a híres cigánynegyed, az Albaicin. A tájkép gyönyörű, a ragyogó napsütés megaranyozza a várost és a környező síkságot. 


A történelem évezredei alatt is végigvonult és letelepedett számos nép, ám Granada fénykorát a mohamendán mór uralom alatt élte. A nyugati gót birodalmat 711-ben az észak-afrikai arabok megdöntik, és megalapítják a córdobai kalifátust. Miután a hatalmuk gyengül, a 11. században a Ziri-dinasztia alatt virágzásnak indul Granada. A század végén az Almoravidák vették át a hatalmat, majd a 12. sz. közepén az újból Afrikából betelepült almohádok foglalták el Granadát. Ahogy a keresztények kezdik visszahódítani az araboktól az Ibériai-félsziget déli részét, az elfoglalt területekről Granadába menekülnek a mórok, amely hosszú ideig az egyetlen ellenálló arab királyság. 1231-ben a Naszridák kerülnek a trónra. Az ő idejükben épül fel az Alhambra, s uralkodásuk alatt Granada a mohamedán civilizáció legfontosabb központja lesz, miután 1236-ban a keresztények elfoglalják Córdobát. Erős katonaság mellett azért virázgzott a mór szultánság, mert hűbéradót fizetett Kasztília és León királyságoknak. Másrészt a keresztény és a zsidó lakosság rokonszenvét és kivívják, hála a vallási türelemnek. 


A hanyatlás a 15. sz-ban kezdődik, mikor egyik harcias uralkodó megtagadja a hűbéradó fizetését, majd családi viszályok is gyengítik az uralkodóházat, és véres harcokhoz vezetnek. A belviszályt kihasználva 1491-ben kezdődik meg a város ostroma, amely nyolc hónapig tart. A hősies védekezésnek az éhínség vet véget, így Boabdil, az utolsó uralkodó 1492-ben átadja a város kulcsait a Katolikus Királyoknak. A visszahódítás után egy ideig fejlődik Granada, majd a zsidók és mórok kiűzése után hanyatlásnak indul. A 781 esztendős mór uralom gyönyörű építészeti emlékei pusztulásnak indulnak, és az Alhambrát is az eltűnés veszélye fenyegeti. Csak a 20. sz-ban újítják fel, és teszik a világ minden tájáról ide látogatók számára látogathatóvá. Vezetőnőnk lemutat a szomszédos domboldalra, amelyet „El ultimo suspiro del Moro", a mór utolsó sóhajának neveznek mai napig. A hagyomány szerint Boabdil erről a helyről visszatekintve elvesztett birodalmára, sírva fakadt, mikor száműzetésbe vonult a város feladása után. Harcias anyja, Aisa, midőn fiát könnyezni látta, így szólt: Jól teszed fiam, hogy asszonyként siratod azt, amit mind férfi nem tudtál megvédeni! 


Oroszlános kút, Alhambra
Elindulunk csapatostul az Alhambra megtekintésére. A szó arabul „vöröset" jelent, utalva az épületegyüttes színére. Valódi mesevilág tárul fel – csodás paloták, termek, szökőkutak, vízesések, vékonyan csordogáló vagy felszökkenő vízsugarak, tavak, csodás belső udvarok, patiók –, minden a tökéletes szépség: épület, víz és növényvilág harmóniája. Ahogy elindulunk, kicsit megcsípem a karomat, valóban én vagyok most itt ebben a fantasztikus világban, amelyet a művészettörténeti könyvek oldalakon át taglalnak? Nem álom, valóság, szeretném, ha minél tovább tartana… Jó lenne megállni vagy leülni egy lépcsőre, gondolni múltra és régen volt emberekre! Azonban mindenütt nagy a tolongás, több nyelven szól az ismertető kisebb-nagyobb csoportoknak. Mások, az egyénileg látogatók, mobiltelefonszerű magnetofonnal a kezükben hallgatják a tudnivalókat, és nézik meg mindazt, amire felhívják a figyelmüket. Milyen jó nekik, hiszen a magnót ki lehet kapcsolni és el lehet merengeni a gyönyörű mór kultúrán! Sajnos, mi gyors ütemben haladunk, hiszen másfél óránk van mindössze ennek a nagy területnek a bejárására és a nézelődésre. A jobb tájékozódás miatt három részt lehet megkülönböztetni: az Alcazaba lényegében katonai védmű, két és fél km hosszú falak, 30 torony és 4 kapu, azután az Alhambra paloták, majd a medina, ott laktak a nemesek és a szolgák. Fénykorában 2-3000 lakosnak adott menedéket a falakon belüli terület. Még a kapun kívül felhívja figyelmünket a helyi idegenvezető, hogy ma is van Granadában, a városban egy Karmel elnevezésű arab jellegű negyed fehér házakkal, szűk utcákkal, sok zölddel. Azonkívül megmutatja a szemben levő hegyoldalon a barlangokat, amelyek menedéket jelentenek ma is állatoknak, sőt embereknek. 



2011. december 17., szombat

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (15)


Torremolinos

Mivel jócskán kimelegedett, betérek egy barátságos vendéglőbe, ahol szemem láttára sajtolnak ki a pufók narancsokból egy jó pohárnyi levet, amelyet a járdára kihelyezett asztal mellett fogyasztok el, figyelve a forgalmat. Háromgyermekes spanyol mama ül a szomszédos asztalnál, miközben élénk beszélgetésbe merül az idős férfi kiszolgálóval, netán tulajdonossal, hiszen pillanatnyilag más vendég nincs. Vidám csevegésük, ebéd-megbeszélésük, hiszen mindegyik gyermek mást szeretne enni, nyugodt polgári jólétről árulkodik, valamint a barátságos délvidéki emberek életstílusáról. Más irányba indulva déli egy óra után rájövök, hogy a sok járkálástól megéheztem. Betérek egy vendéglőbe, ahol kevesen ülnek benn a falak között, annál többen a széles járdán felállított asztaloknál. A fiatal, fél lábára enyhén sántító pincér harsány „ólé" kiáltásokat hallat és azonnal megjelenik, ahogy valaki helyet foglal. Lesöpri asztalkendőjével az amúgy is tiszta színes pamutabroszt, azonnal nyújtja az étlapot. Bolognai spagettit és feketekávét rendelek. Legtöbben „kafetát" rendelnek vagy sört és üdítőt, ennivalót csak kevesebben. Közben előtted zajlik az utcai élet! Az embrek nem sietnek, ráérősen sétálgatnak. A vendégek is lassan eszegetnek, iszogatnak, beszélgetnek egymással és a pincérrel. Rövidesen megérkezik a spagetti, kapok mellé egy külön tányéron kanalat és damasztszalvétába csavart kést-villát. Az adag frissen főtt, bőséges és finom, alig bírom elfogyasztani. Azután a helyi szokásnak megfelelően én is lassan iszogatom a jókora csésze török kávét. 


Minekutána kipihentem magam és jól is laktam, ismét útnak eredek. Nézegetem a kirakatokat, be- betérek néhány boltba. Mindenütt működik a légkondicionálás, így az utcai forróságból sokszor csak a hűsülés végett lépek be. Persze, a bőséges árukínálatnak nem lehet ellenállni! Csak apró ajándéktárgyakat keresek, mert utálok nagy csomagot cipelni. Megörvendek a gyűszűnyi porcelánedénykének, melynek ára 200 peseta. Gyorsan kettőt is vásárolok, egyiken Torremolinos, másikon Espagna felirat virít kalligrafikus betűkkel. Egy afrikai népművészeti boltban kagylóból készült nyakláncokat veszek a rokon gyermekeknek. Séta közben felfigyelek egy 24 órás szolgálatot ellátó női klinikára, majd egy álomszép fizikoterápiás kezelőközpontot látok magas pálmafás sétánnyal, rengeteg virággal. Nagyon sok a fogorvosi rendelő, így nem csodálkozom, hogy Spanyolországban nem láttam csorba vagy rosszfogú embert! 


Délutánra jár már az idő, rengeteg a játszadozó, sétáló gyermek, de idős személy is bőven akad. Aztán káborlásaim során egyszer csak a szállónk előtt találom magamat. Most jobban van módom megfigyelni, hogy a háromcsillagos Kristal Hotel mindössze 100 méterre van a főúttól egy gyalogosok számára fenntartott sikátorban. A bejárat előtt tányérnyi levelű fügefa különböző érési szakban levő gyümölcsökkel. Egy kicsiny helyiségben reklámok, kirándulási ajánlatok. Felmegyek a szobába, a sok séta után rámfér egy kis szieszta. Ez persze, nem tart sokáig, mert ismét útnak eredek, de már kettesben Icával. Felfedezünk egy kis boltocskát, ott mindössze 75 pesetáért adják a másfél literes ivóvizet, veszünk azonnal, mert fogy ebben a hőségben. Találunk kartondobozban bort, olcsó, nem törik és könnyen csomagolható téglaalakja miatt, literje 125 peseta, nem sokkal drágább az ivóvíznél! Elsőként megyünk vacsorázni, bő választék van a svédasztalon. Olajbogyó, paradicsom és olivaolajas-citromos káposztasaláta mellé szalmakrumplit, gombát és húsos derelyét szedek a nagyméretű lapos tányérba, majd banán és alma következik, no és két személynek egy kis kancsónyi bor és fél liter víz. 


Vacsora után még sétálni indulunk a szálló környéki utcákba s egy kicsiny térre, ahol már áll a vigalom, néhány amatőr zenész muzsikája szórakoztatja a sétáló, üldögélő turistákat. Ica szinte egész nap a tengerparton csücsült, úszott is sokat, így jobban elfáradt, mint én, s aludni készül. Én is követem példáját, mert másnap zsúfolt, hosszú programra van kilátás. 


Sevillától Gibraltárig 


Ismét borús a reggel, fátyolozott az ég és a tenger szürke, párás. Rájöttem, hogy a negyedig emeleti tetőteraszról szép kilátás nyílik a környező hegyláncokra, a közelebbi toronyházas dombokra és a félkörívben megpillantható tengerre. A tálakra kirakott választékból sonka, szalámi, és sajt kerül a tányéromra ropogós kiflivel. Nyugati szokás szerint először a pohár narancslevet hajtom fel, következik a falatozás, majd egy diós buktával és csésze tejjel nyomtatom le a reggelit. Érdemes jól feltarisznyázni a pocakunkba, mert hosszú út, sok látnivaló vár reánk a mai napon. 


Kilenc órakor már robogunk Torremolinos külvárosában, megcsodálva egy pálmaliget árnyékában felállított ötletes, modern szobrot, amely családot ábrázol. A közeli kempingben zajlik az élet, úgy tűnik, a kispénzű turisták inkább itt telepednek le. Közben Elena bejelenti, több mint hatszáz kilométernyi út a mai adagunk. Kopár, sziklás hegyek látszanak a közelben balról, a talaj vöröses, a meredek oldalakon óriáskaktuszok. Jó félóra múltán kisebb alagutak, majd egy kanyarban dombtetőn egyforma sírkövek s odébb a kisváros. Újabb kanyar után az olajfák katonás rendje, míg a szomszédos meredeken éppen fákat ültetnek a gyönyörűen megmunkált földbe. A közeli kopár oldalakat, csúcsokat látva rádöbbenek, itt messziről hozzák a termőföldet! Kissé távolabb valóban látok néhány autót, amint terhüktől megszabadulva éppen ürítik a billenőkocsit. Tíz órakor jobb oldalt egy érdekes formájú hegy, olyan, mint egy fekvő indiánfej, balról távoli csúcsok s az út két oldalán a piros földön zöld olajfák és fehér házas falvak. Itt-ott kisebb kecskenyáj, amint a kopár oldalakon vagy a kizöldült tarlókon legelész. 



2011. december 13., kedd

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (14)


Mecset, záróra előtt


A modern Córdoba 310 000 lakosú város, a gabonatermelés és olajbogyó-feldolgozás központja, valamint a mór hagyományok nyugvó bőrdíszmű és filigrán munkáról híres. Elena felhívja a figyelmünket, hogy erre a vidékre jellemző a patio, enyhet adó kút és gazdag növényzet az udvaron, kertecskében, de még a házak falán is. Az ablakokon itt is textil sötétítő függöny, s valóban mindenfelé fa és virág, gyönyörű délszaki növények, köztük rengeteg citrom, naracs, virágzó dotolya, bougainvillea. Érdekes módon itt találkozom az első birkanyájjal, a Guadalquivir árterületén legelésznek a juhok, a pásztor társa itt is néhány kutya. Ezen a területen először a punok telepedtek le, őket kiűzték a rómaiak Kr. e. a 2. században, majd az 5. századtól a keresztény vizigótok telepedtek le. Az arabok 711-ben hórdították meg a várost, amely a mór kultúra jelentős központjává vált, és a 10-11. században élte virágkorát. Ekkor a lakosság száma egymillió körüli, és a városban több száz mecsetben dicsérik az Istent. A keresztények 1236-ban hódították vissza Córdobát, ám a mór kultúra emlékei napjainkig láthatók. A Guadalquivir partján sok híres ember megfordult, mint a római Seneca, a középkor híres zsidó orvosa, Maimonides, valamint az arab bölcselő Averroes. A mór korszakban az iszlám kultúra központja volt az Omajjád kalifák alatt, hiszen könyvtára és könyvmásolói híresek voltak, sőt, az ókori görög és római emlékek arab közvetítéssel jutottak át a keresztény Európába. 


Igyekezünk, hiszen késő délután van már, mikor a Calahorra erődítmény tömzsi, többemeletnyi magas bástyatömbjét megkerüljük, s rátérünk a 230 méter hosszú 16 ívű római hídra, amely Augusztus császár idején épült kétezer évvel ezelőtt! A túlsó parton díszes, oszlopos hídkapu és San Rafael, a város védőszentjének diadalát ábrázoló oszlop. Mindkét építmény már későbbi, mint a híd, hiszen mindössze a 16., illetve 18. századból való. Szinte érzi az ember az elmúlt idők hangulatát, szinte eleven történelemkönyvet lapozgat… 
Ez az érzés még inkább erősödik, mikor a buszból leszállva a híres córdobai mecset, a Mezquita felé szaporázzuk lépteinket. Egyedülálló világcsoda, hiszen építésekor 1013 oszlopot helyeztek el a mecsetben, ám a későbbi átalakítások miatt ezek száma 856-ra csökkent, hiszen keresztény katedrálist építettek a gyönyörű mecset közepén. Területe lenyűgöző, 24 00 négyzetméter, azaz közel két és fél hektár! A római időben ezen a helyen Janus-templom állt, később a vizigótok keresztény temploma, amelyet Szent Vincének szenteltek. Az arabok bejövetele, azaz 711 után jó fél évszázadig ezt használták közösen a keresztényekkel. Az első Omajjád kalifa határozta el, hogy olyan mecsetet épít, amelynek nincs párja a világon. Az építkezés 785-ben kezdődik, s folyik részletekben az ezredfordulóig. Mikor a magas, csipkézett fallal körülvett mecsetet félig-meddig körbeszaladjuk a pénztár felé igyekezve, látom, hogy a turistajelzés mezquita-catedral feliratú. Toronymagas ciprusok és pálmafák között sietünk a fullasztó melegben, gyümölcstől roskadozó citrom- és narancsfák is feltűnnek. A belépőjegy ára 800 peseta; kutyafuttában közlik, mindenki maga boldogul. Ötven perc van még a múzeum bezárásáig, rá még félóra nézelődés, aztán indulás Torremolinosba, a földközi-tengeri üdülőhelyre, szállásra. 


A falakon belül először a narancsudvarra lépek be. A mintás, macskakővel borított tágas térség olyan nyugodalmas és csodálatos, hogy itt is jó lenne tovább időzni! Kellemes illat száll, a gyümölcsök mellett látok néhány narancsvirágot is, a ciprusok és datolyapálmák sudár törzsét útközben megsimogatom. A mohamedán rituális mosakodáshoz használt egykori kutakban most is csobog a víz, ma is hűsülhet mellettük a turista. Visszapillantva, távlatból még megcsodálom a Puerta del Perdont, a megbocsátás kapuját, ami nem más, mint egy ötszintes torony, tetejében Szent Rafael szobrával. Belépek a mecset kellemes hűvősébe, az oszloperdős csodálatos térségbe. A különböző hosszúságú és anyagú oszlopokat a korabeli mesterek pillérekkel egészítették ki, és ezek félköríve tartja a tetőszerkezetet. Az oszlopok római és nyugati gót eredetű, s olyan karcsú, mint a pálmafák törzse, míg a négyszögletes ívek, úgy tűnik, hasonlatosak a levelek lombsátorához. A később épült mecsetrészek a középkorban készült rózsaszín, szürke és fehér márványoszlopokkal s részben az ívekkel is különböznek. 


Ahogy kóborolok széltében-hosszában az oszloperdőben, szinte eltévedek. A mennyezet beosztása szerint a mecset hosszában 11, széltében 12 hajós! Megjegyzem, hogy a legnagyobb katedrálisok is három- vagy öthajósok… A megvilágítás is változó, van, ahol világos, másutt a mennyezetről lógó több száz lámpás sejtelmes fényében bolyongok. A központi hajóban felejthetetlen az oszlopokat összekötő félkörívek piros-fehér csíkozása, s megfigyelem, hogy még a padlózat kövezete sem egységes. Az egykori mecset szent helye, a Mihrab kupolája is remekmű. 


Megtalálom a keresztény templomot és a kápolnákat, amelyeket a mecset csodálatos egységét megbontva az 1236-ban történt visszahódítás után évszázadok alatt építettek be. A Capila Realban királyok nyugszanak. A latin kereszt alaprajzú templom gótikus, reneszánsz és mudéjar stílusban bizonyára szép templom lenne valahol a mecseten kívül, ám így fáj a szíve az embernek ma is, hogy elrontották a világ nyolcadik csodáját! Számos kápolna díszíti a Szűz Máriának szentelt katedrális, ahol a szentélyben Mária elefántcsont szobra látható, s az oltárépítményben, a retablóban öt olajfestmény és számos aranyozott faszobor az Atyát, az erényeket, valamint Péter és Pál apostolokat ábrázolja. Érdekes módon két szószék van a templomban; különösen szép a jobb oldali, amelyet fehér márvány angyal hordoz, miközben egy vörös jáspis oroszlánra támaszkodik. A szószékeket az ótestamentum jelenetei díszítik. Rövid időre betérek a kincstárba, ott is lenne bámulnivaló, ám észreveszem, megritkult a turistatársaság, hiszen közeledik a záróra. 


Még egyszer körbesétálom ezt a csodálatos építményt, majd kilépek a mecsetből, miközben összetalálkozom szobatársammal, Icával. Elindulunk a festői utcácskában, melynek egyik oldalán a mecset falai, másikon hófehér emeletes házak, üzletek, szállodák, kávézók találhatók, valamennyi rengeteg cserepes virággal díszítve. Gyorsan megvásárolok egy fényképes útikalauzt 700 pesetáért, majd egy bárba betérve másfél liter hideg pillepalackos vizet kétszázért. Odébb látok néhány tinédzsert fagylaltozni, nosza elindulok megkeresni, hol van a tölcséres fagylalt forrása. Miután megtaláltam, már igyekszem is a parkoló felé. Összetalálkozom Gyöngyivel, a zongoratanárnővel, s együtt gyönyörködünk az utcai látnivalókban. Gyönyörű hófehér angóramacska áll tanácstalanul az egyik utcácskában, persze, megállunk és beszélgetünk vele. őrömmel fogadja a simogatást, mikor kisvártatva egy közeli boltocskából megjelenik a gazdasszonya, aki megszidja az elkóborolt kandúrt, majd megengedi, hogy Gyöngyit lefényképezzem a macskával. 


Elindulunk fél nyolckor, s áthaladva a folyó hídján, még napvilágban csodáljuk a gyönyörű város modern negyedeit, a vajsárgára és rózsaszínre festett házakat a magas pálmafás utcákban. Jó tíz perc után kiderül, elhagytuk a mindig fényképező Ferenc mérnököt! Nosza visszafordulás, és szerencsére a hídfőnél megtaláljuk az eltévedt bárányt. Szó, ami szó, nem szeretnék a helyében lenni, mert sajnos, fogalmunk sincs, hová megyünk szállásra, így még pénzzel a zsebben is rossz az elcsámborgás. Szerencsére augusztusban későre esteledik, így Malaga felé haladva még feljegyzem, hogy előbb téglaszínű, majd hihetetlenül fehér a talaj. Még szerencse, hogy az olajfa nem válogatós, remekül megél mindkét fajtán. Elmúlik már éjjel 11 óra, mikor Malagán át megérkezünk Torremolinosba. Szállásunk a főút melletti egyik sikátorban a Hotel Kritalban van. Alighogy a csomagokat ledobjuk, rohanunk vacsorázni. Bizony nagyon jólesik az előkészített hidegtál, a többféle szalámi, sonka, sajt, paradicsom és a csésze puding. Éjfélre jár, mire szemrevételezem a légkondicionált szobát s elalszom, továbbálmodva a napközben látottakat. 


Pihenőnap Torremolinosban, a Costa del Sol egyik gyöngyszemén


Szinte hihetetlen, hogy a kirándulás hetedik reggelén nem a telefon ébreszt, hiszen mára vezetőink megérdemelt pihenést adnak a sok kilométernyi buszozástól, város- és múzeumlátogatástól kissé kimerült társaságnak. Külön öröm, hogy három éjszakát tölthetünk Torremolinosban, ebben a nagykiterjedésű és igen festői üdülővárosban. Az első benyomásokat még előző nap estéjén nyertük, hiszen érkezéskor láttuk a pompásan kivilágított helységet s a késői órán sétáló, vacsorázó, táncoló turistákat. Reggeli előtt kimosok néhány ruhadarabot, a meleg déli órákra biztosan meg is szárad. 



2011. december 11., vasárnap

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (13)


Cordoba, katedrális

Ezután ismét régi utcák, és már ott állunk a San Juan de los Reyes-templom és kolostor előtt. Itt elbúcsúzunk idegenvezetőinktől, mert ezt a kolostort a 200 pesetáért csak néhányan látogatjuk meg, a többiek szétszóródnak vásárolni, ebédelni. A fehéres-sárgás faragott kövekből épített vakolatlan templom a gótika és a helyi arab örökségű mudéjar-mozarab stílus remekműve a 15. sz. második feléből. A templom és a kolostor is csupa kőcsipke, fehér tónusú tágas tér. Felejthetetlen emlék számomra a kerengő, amelyet körbe lehet járni a földszinten és az emelet magasságában is. Az épülettel körbevett négyszögű kertben kút vize csobog, pálma, bambusz és sokféle virág zöldell. A festett kazettás emeleti nyitott folyosón az erdélyi kazettás templomokra gondolok. A tágas, padok nélküli templom hófehér-arany álomnak tűnik. A Katolikus Királyok – Kasztíliai Izabella és Aragoniai Ferdinánd – végső nyughelyüknek szánták a templomot, ám végül megváltoztatták akaratukat, és Granadában, a móroktól visszahódított utolsó városban alusszák örök álmukat. 


A templomlátogatás után a megbeszélt időben találkozom Icával, aki ezalatt pénzváltással töltötte az időt. Rövid tanakodás után elindulunk a hegyoldalra kapaszkodó utcán, ahol üzletek sorakoznak, főleg ajándéktárgyakat, képeket kínálnak. Én is vásárolok 350 pesetáért egy kis porcelántányérkát a dóm képével és 400 pénzért egy fémből készült kisujjnyi Don Quijotét. Végül a székesegyházat megkerülve kiérünk a Zocodover térre. Egy bárban 225 pesetáért vásárolok egy sonkás hájas tésztát. Miközben falatozom egy fa árnyékában ácsorogva, arra gondolok, milyen lehetett itt az élet pár száz évvel ezelőtt? A dómban vásárolt könyv szerint itt tartják mai napig a hetipiacot, és régen e helyen zajlottak a nyilvános kivégzések! 


Sorra érkeznek a megbeszélt órára a turistatársak, s mindenki büszkélkedik a szerzeményeivel. Alex, a kiskorú nővérével világot járó fiúcska négyezerért kardott vett, a doktornő gimnazista fia szintén hétezerért. A törvényszéki bíró pajzson keresztbetett két tőrt vásárolt, igazi toledói mestermunkát, tizenegyezer peseta volt az ára. Egy kicsi boltban látok gyermekökölnyi mókás kerámiamalac-perselyt, gyorsan megszerzem száz pesetáért. 


Bizony jócskán éget az augusztusi napfény, míg a kanyargós úton a Bisagra kapu melletti parkolóig érünk. Elena felhívja a figyelmemet az útközben elhagyott Puerto del Solra, amelynek az érdekessége az, hogy a nap első és utolsó sugarai is megvilágítják. Útnak indulva fájó szívvel figyelem a távolba vesző Toledót, a város felejthetetlen festői képét, hiszen ez a gyöngyszem megérne nemcsak három órát, hanem legalább három napot! 


Córdoba – a mór kultúra egyik gyöngyszeme 


Valamivel déli egy óra után indulunk el Toledóból Córdoba felé, s bizony közel félezer kilométer út áll még ma előttünk a Földközi-tenger partján levő üdülővárosig, Torremolinosig. Sokan délutáni pihenésként szundikálnak, a gyerekek a hátam mögött szenvedélyesen kártyáznak. Elég száraz vidéken járunk, kiterjedt olajfaültetvények és felszántott területek kísérnek. Az út egyhangúságát megtöri Elena, mikor a mikrofonhoz hívja Rodicát, a váradi katonakórház fertőző osztályán dolgozó asszisztensnőt, mesélje el, mit látott tegnap délután Madridban a bikaviadalon. 


Akkor még dívott a bikaviadal
Nagyon csinos, elegáns, harminc év alatti nő, aki bizonyára jó szakember, hiszen UNESCO- ösztöndíjjal közel két évet töltött Afrikában. Megfigyelem, hogy az unalmas útszakaszoknál inkább regényeket olvas, és gyakran elszakad a csoporttól. Vasárnap délután az Escorial helyett inkább a spanyol népi őrületet, a bikaviadalt választotta. Az intelligens és egyben állatszerető ember érzékenységével nagyon élethűen meséli el a látottakat. A belépőjegy az arena nem túl elegáns részlegébe 400 peseta (negyvenezer lej) volt, az arenát metróval közelítette meg. Szerinte a helyek mintegy fele volt foglalt, talán 25 000 néző volt kíváncsi az aznapi viadalra. A bika 4-5 éves, szép testű, egészséges és csak állatorvosi vizsgálat után léphet az arenába, súlya 500-800 kiló. A tegnap délutáni corridán hét bika volt az áldozat, hiszen az állatnak nincs esélye az emberekkel és a lovakkal szemben. Minden szertartásosan, a hagyományokhoz hűen zajlik, a modern korban talán annyi az újítás, hogy közlik a bika életkorát és súlyát. Tény, hogy Rodica közép- kelet-európai szíve megesett a gyönyörű állatokon, amelyek hosszabb-rövidebb idő után már halálos félelmükben támadtak, majd szörnyű kínok között pusztultak el. Persze, a helyi közönség őrjöngött, míg Rodica – saját bevallása szerint – zokogott, és nem is bírta kivárni a viadalok befejezését. Ha a turistaprogramba lett volna corrida, én akkor sem mentem volna el, hiszen még a kóbor állatokért is vérzik a szívem, ám ilyen nyílt színi öldöklést nem viselnék el. 


2011. december 9., péntek

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (12)


A tragédia színhelyén járva


Don Juan de Austria
Az adatok ismertetése után vezetőnk után eredünk, és udvarokon, folyosókon, lépcsőkön át érünk a Palacio Realba, a királyi palotába. Míg az utat rovom, fülemben felcsendülnek kedves Verdi-operáim a Don Carlos kedvelt melódiái – a Fülöp király áriája és Don Carlos kettőse Posa márkival –; hiszen most a tragédia színhelyén járok! Először a pompakedvelő Bourbon-termeket nézzük meg a XVIII. századi csodás bútorokkal, faliszőnyegekkel, festményekkel, gyönyörű órákkal, szobrokkal. Ezután az időben visszafelé haladva jutunk a puritán Habsburg-szárnyba. Mintha más világba érkeztünk volna, itt már a kolostori sivárság a jellemző. II. Fülöp lakott a sötét, hideg, téglapadlójú, szegényes berendezésű szobákban! Az ajtók alacsonyak, a falak szürkék, dísztelenek, a lépcsők szűkek. A hálószobában mindössze egy baldachinos ágy és néhány karosszék van s egy belső ablak a templom szentélye felé, ahonnan az oltárt lehet látni. A nagybeteg, reumás, köszvényes király élete utolsó éveiben az ablakból követte a szentmisét. Elmeséli még vezetőnk, hogy ebben a cellaszerű szobácskában halt meg 1598 őszén. A dolgozószoba már világosabb, hiszen a három, szinte földig érő ablakból elegendő fényt kap. A padló itt is téglaburkolatú, a mennyzet fehérre meszelt. Az asztal és az írómappa II. Fülöpé volt, akárcsak a zsámoly, amelyen beteg lábait pihentette s a komornyikja tervezte szék, amellyel a mozgásképtelen király segítség nélkül is tudta helyét változtatni a szobában. Egy polcon kedvenc könyvei sorakoznak s a falon néhány szentkép. 


Ezután a követek termét és a tróntermet járjuk végig, majd hetven lépcsőn a templom kriptájába jutunk. A királyi sírhelyek 15 méter mélységben vannak, éppen a szentély alatt. Itt már pompa fogad, hiszen minden csillog: a toledói márvány, a porfír, a jáspis és az aranyozás. A spanyol etikett még a halálban is érvényesül, minden koporsó egyforma, csak a felírás árulja el, ki nyugszik benne. A tíz méter átmérőjű, nyolcszögű kriptában 26 király és királyné számára van hely. A bejárattal szemben a Vanitas- hiúság-szobor az enyészetre emlékeztett. Kicsiny oltár és Krisztus-kereszt, valamint a középen függő csillár a berendezés s a koporsók a boltozatos falban kialakított fülkékben. Bal oldalon a királyok, jobbról a királynék, de csak azok, akik a későbbi uralkodót szülték. Legfelül nyugszik V. Károly, alatta II. III. és IV. Fülöp, egészen XII. Alfonzig. A spanyol udvar szertartásrendje szerint a királynak minden évben 63 napot kellett a kolostorban eltöltenie. Szabály volt, hogy minden héten egyszer ötperces látogatást illett tennie a kriptában nyugvó elődeinél, miközben a számára előkészített koporsó már a panteon közepén állt. 


Ezután a kripta többi termeit járjuk be, a királynék, az infánsok és az infánsnők örök nyughelyét. A gyermek elhaltaknak kör alakú építményt alakítottak ki, amelyen, mint karácsonyfán állnak a kicsiny koporsók. A szigorú etikettet mindössze egy ízben szegték meg, csak egyetlen fattyút engedtek be. Ez II. Fülöp féltestvére, V. Károly törvénytelen fia, Don Juan de Austria, a lepantói tengeri csata győztes hadvezére. A 33 éves korban elhalt jóképű fiatalember hófehér márványszobra díszíti koporsóját, karddal és vérttel ábrázolva, ujjain 17 gyűrű, mert ennyiszer volt halálos veszedelemben! A kripta utolsó, nyolcadik termében a bal oldalon a harmadik szarkofág felirata: „Maria Hungariae Regina † 1558", mellette egy francia királynő, akik mindketten II. Fülöp nagynénjei voltak. Hazajövetelen után megtudtam, hogy az 1526-ban Mohácsnál elesett II. Lajos magyar király özvegyéről van szó! Mária Brüsszelben született 1505-ben mint Szép Fülöp kasztíliai király és őrült Johanna leánya. Lajossal Innesbruckban kötött házasságot, 1521-ben Székesfehérváron magyar, 1522-ben Prágában cseh királynővé koronázták. Az udvar zilált pénzügyi helyzetét tetemes hozománya egy ideig javította, később maga is hozzájárult a romláshoz túlköltekezésével. A király halála után Pozsonyba ment, ahol testvére, Ferdinánd megválasztásában buzgólkodott. Ezért a császár később helytartóvá nevezte ki. 1530-ban V. Károly Németalföld kormányzását bízta rá, melyet ügyesen teljesített 1556-ig. Ekkor visszavonult Spanyolországba, majd 1558-ban, 53 éves korában halt meg. Szigorú erkölcsökben nevelt, kiváló tehetségű és műveltségű nő volt. 


A kripta termeiből kijövet elbúcsúzunk sok érdekességet bemutató vezetőnktől, majd egyénileg megnézzük a kolostor termeinek egy részében berendezett képtárat, ahol sok nagy mester műveit és a mennyezeti világos tónusú barokk freskókat csodálhatjuk meg. Majd a szobrokkal díszített udvaron át belépünk a szürke gránítból épült háromhajós bazilikába. A negyven csodás mellékoltárra csak futó pillantás jut, inkább a 26 méter magas, aranyozott szobrokkal díszített főoltárt igyekszem emlékezetembe vésni. Fantasztikus hatású a lépcsőkön elhelyezett nagy vázákban a hófehér kardvirágok és margareták látványa, az arany csillogása s felettem a Szent Péter-bazilikára emlékeztető kupola. 


Végezetül még körbejárom az udvart, majd látom, hogy a csoport holtfáradtan a kávézó lócáin pihen. Így én is 175 pesetáért rendelek egy finom kávét. Éppen annyi időm van, hogy felhörpintsem, s már indulni kell a buszhoz. 


Madridba beérve még mindig 39-40 C fokot mutatnak a hőmérők este hét órakor. Az Escorialban hűvösebb volt, hiszen kb. ezer méter magasságban voltunk a tengerszinthez viszonyítva, míg Madrid csak 5-600 méteren fekszik. Vacsorára ízletes laskaleves után negy ed grillcsirke salátával, bor, alma és körte a menü. A spanyol fővárostól búcsúzva még egy kis esti sétára is futja az erőnkből. A járdákon asztalok, székek pihenő, evő- ivó emberekkel. Este tízkor is 38 C fok van és élénk üzlezi élet, nyitva tartó boltok, nagy kínálat. Élelmiszerboltban óriási sonkák, vastag rúd szalámik, de édességből is van választék bőven. Felfigyelek a furcsa térdeplő-fekvő pózban kéregetőkre, akik csendesek, úgy tűnik, szunyókálnak. Igaza lehet Elenának, ezek valamennyien kábítószer-fogyasztók vagy részegesek, mert annak is tűnnek. Jó órányi sétánk során két férfit és egy fiatal nőt látok koldulni a téren és a közeli nagyobb utcákon. Meg is állok mellettük, figyelem őket, mert nagyon érdekesek ezek a néma kéregetők. Nem sok irgalmas szívű ember nyitotta ki a pénztárcáját, legalábbis előttem, senki sem adakozott. 




Séta Toledóban – néhány óra a középkorban


A kellemesen hűvösnek tűnő reggelen fél nyolckor már asztalnál ülünk, és fogyasztjuk a kifli, margarin, lekvár és tejből álló reggelit. Aki jobban szereti, ihat teát vagy feketekávét. Nyolckor már úton vagyunk, hiszen jó hatszáz kilométer út és két csodálatos város –Toledo és Córdoba a mai látnivaló. Elhaladunk az 1892-ben épült Atocha pályaudvar mellett, amely engem a buszból kipillantva a budapesti Nyugatira emlékeztet. Elena megjegyzi, hogy az első madridi vasútvonalat 1851-ben avatta II. Izabella királynő. Azután a Prado közelében levő Thysszen-Bornemisza gyűjtemény palotája előtt visz el az út. A német iparmágnás a vasútikocsikban érdekelt, s a monopólium fejében ajánlotta fel nagyértékű gyűjteményét a spanyol közéletnek. Feltűnik Madrid folyója, a Manzanares, és bizony nekem kisebbnek tűnik, mint a Körös Nagyváradnál. Kisvártatva a régi és az új fantasztikus ötvözete mellett haladunk el, ez a Sofia királyné művészeti központ. A csupa üvegpalota mellett, abba szinte belenőve van egy régi kórház, s az egész a modern művészetek múzeuma és könyvtár. Sajnos, ez is az elmulasztott lehetőségek múzeuma, mert látogatni idő nem volt, pedig itt őrzik Picasso világhíres művét, a Guernicát! 


Picasso: Guernica
Jó órás út után, amelyet sárgásbarna, főleg felszántott földek mellett teszünk meg, egy szabályos, cipó alakú dombon, amelyet a Tajo folyó félkörívben körülölel, feltűnik Toledo. A látványt könyvekből ismerem, de a valóságban hihetetlen! Várfalak, bástyák, paloták, templomok és háztetők a kicsiny, szabályos dombon. Itt-ott a fák zöld foltja, különben úgy tűnik, minden tenyérnyi helyet beépítettek az óvárosban. Emlékezetemben hirtelen felébred egy régi kép. Diákkoromban láttam a Toledói szerelmesek című filmet, sajnos a történetre csak halványan emlékszem, s ha memórián nem csal, egy tragikus középkori mese. 

2011. december 8., csütörtök

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (11)


Escorial-kolostor és királyi lakóhely


Az El-Escorial
A madridi Palacio Real – királyi palota – látogatása után az épület keleti szárnyánál gyülekezünk. A nap hétágra süt a koradélutáni augusztusi vasárnapon. Bár hőmérő nincs látóközelben, bizonyára 40 C fok körül lehet a meleg. Álldogálok, a fáradtabbak üldögélnek a járdaszegélyen. Kiderül, a Plaza de Oriente alatt mélygarázs van, mi ott kell beszálljunk a várakozó buszba. Egyetlen bökkenő, hogy Tomescu úr nem találja a váradi kocsit! Elindulnak Elenával együtt, s eltűnnek a park felé. Mi is megunjuk a tűző napfényben való ácsorgást, csoportosan átgyalogolunk a széles úttesten, ahol a park szélén a fák alatt hővösebb a lég. Lelkileg is jobban érezzük magunkat, hiszen egy Segner-kerék elvén működő locsoló szerkentyű éppen a gyönyörű pázsitot permetezi. A vízsugár alatt mód nyílik egy kis mosakodásra, hiszen mindjárt frissebbnek érzi magát az ember, ha kezét, karját, arcát benedvesíti. 


Telnek a percek, már közel egy óra is, mikor fáradtan, de boldogan érkeznek vezetőink. A tér sarkán lépcsőn szállunk le a mélybe. Különben úgy néz ki, mintha egy útkereszteződésben levő aluljáró volna, azonban lenn hatalmas, szektorokra osztott térség van s egymás mellett autók, buszok, motorok külön- külön részlegben s közöttük közlekedési sávok. Gyorsan beszállunk a buszba, s nem értjük, miért nem várt a buszvezetők egyike a csoportra és kalauzolt volna el a legrövidebb úton. Hamar túltesszük magunkat a „baleseten" s örvendünk, mert még sok látnivaló vár reánk. Induláskor közli Elena, hogy elmarad a látogatás az Elesettek Völgyébe, mivel a polgárháború két tábora áldozatainak emlékére épült templom és kolostor környékén erdőtűz tombol, s az utat biztonsági okokból lezárták, sőt, a közeli apácakolostort is kiürítették, mert fullasztó a füst. 




A mai délutánra az Escorial látogatása az egyetlen úticél. Mindössze 50 km a távolság Madrid és a Sierra de Guadarrama lábainál fekvő település között. Az ülésen kényelmesen elhelyezkedve mindenki dajkálja a literes vizespalackot, melyet egy bódéban vásároltunk a várakozás idején. Sima forrásvíz, de jó hideg, különben 200 pesetát adtunk érte. Közben figyelem a madridi utcákat, a más-más stílusú lakónegyedeket. Érintjük a győnyörű, modern egyetemi várost is. Elvarázsolnak a fantáziadús társasházak, a díszes kémények, valamint a színek harmoniája és változatossága. A különböző árnyalatú vörös cserepek mellett helyenként grafit színű palatetők vidítják a szemet. A városon kívül a táj sokfelé sziklás, a házak mellett kövekből művészien összerótt kerítések. Az autóút felett átivelő fűzöldre festett gyalogos hidak fel- és lemenő ága nem lépcsős, hanem lejtős, menedékes, hiszen gondolnak a mozgássérületekre és a gyermekkocsival közlekedőkre. Végre látok hőmérőt, 42 C fokot mutat délután fél négykor! Megfigyelem, hogy omladozó, elhanyagolt házat, üzemet vidéken sem látni. 


Éppen négy órára érkezünk meg az egyre kopárabbá váló sziklás tájon Escorialba, a Sierra de Guadarrama déli nyúlványainak ölében fekvő településre. Mint egy tömzsi domb, úgy emelkedik ki a szürke négyemeletes épület a barátságtalan vidéken. A közelben levő parkolóban jó néhány autóbusz várakozik, leállunk mi is, majd kiszállva egy kicsiny parkon túl, a nagyméretű, gránitkővel burkolt térre érkezünk. Az épület egyik oldalát szinte megkerülve a múzeum bejáratához jutunk. Elena elindul érdeklődni, addig a tágas boltíves bejárat egyik beugrójában berendezett kávézóban gyalult fából ácsolt asztalok és lócák mellett sokan kávét, üdítőt vásárolnak, a gyerekek pedig pörkölt mogyorót. Mikor jegyvásárlásra kerül sor, mindenki egyénileg boldogul, mivel Elena megérdeklődte, hogy a belépti díj 850 peseta, ám ha idegenvezetőt akarunk, 950. Tízen úgy döntöttünk, jó lenne valami értelmes dolgot hallani erről az óriási épületegyüttesről, így a drágább jegyet vásároljuk, míg. Elena hivatását teljesítve beáll tolmácsnak. Itt is megpróbálom a sajtóigazolvánnyal az ingyenes belépőt megszerezni, ám útlevelemet látva nemleges a válasz. Mikor kis csoportunk összegyűl, Elena bemutatja a szimpatikus középkorú férfit, aki–mint utólag kiderül – igen lelkesen és szellemesen vezet emeletről emeletre, majd a kriptába. Alig győzöm jegyezni, annyi adatot közöl és sok érdekességet mesél a spanyol történelemből. 


A Sierra de Guadarrama lejtőin hajdanában vasat bányásztak, az „escorial" szó, amit a spanyolok eszkuriálnak ejtenek, salaklerakodó-helyet jelent. Több mint négyszáz évvel ezelőtt, II. Fülöp idejében költözött a spanyol birodalom fővárosa Toledóból Madridba, amely szinte az ország mértani középpontjában található. V. Károly visszavonult, s fiára, II. Fülöpre bízta az ország és a fele birodalom kormányzásának nehéz feladatát, míg a másik részt I. Ferdinánd örökölte. A megfáradt V. Károly kolostorba vonult, s ott élt haláláig. Sajnos, II. Fülöp nemcsak a hatalmat örökölte, hanem a háborúskodást is a szomszédos II. Henrik francia királlyal. 1557. augusztus 10- én, Szent Lőrinc napján döntő ütközetre került sor Saint Guentinnél. A csata során a spanyol ágyúk szétlőtték a közeli Szent Lőrinc-kolostort is, valamint a várat, amit a francia király csapatai védtek. A megnyert ütközet után a király fogadalmat tett, hogy a keresztényüldözések idején hitéért vértanúságot szenvedett Szent Lőrinc tiszteletére kolostort építtet. Ígéretét betartotta, és külön bizottságot hozott létre, amely három éven át kereste a fogadalmi kolostor felépítésére a legjobb helyet, ezért bejárták az országot. Végül Madridtól nem messze jelölték ki a kolostor alapítására méltó terüéletet, s 1563 tavaszán letették az alapkövet. 


Előbb Juan Bautista de Toledo, majd Juan de Herrera vezette az építkezést, aki Michelangelo nyomdokain haladva olyan hatalmas épületet hozott létre, amely kolostor, templom, uralkodói kripta és egyben királyi rezidencia is. Végül a Monasterio de San Lorenzo de El Escorial 1584-ben készült el. A szürke faragott gránitkőből emelt négyemeletes, négysaroktornyos kolostorpalota 207 méter hosszú, 161 méter széles; a tornyok 55 méter magasak. A kolostorpalota valóságos labirintus, hiszen alaprajza rostélyt formáz, annak emlékére, hogy Szent Lőrincet Valerianus császár uralkodása alatt 258-ban rostélyon elevenen égették meg keresztény hitéért. Ez a rostélyábrázolás az ablakok üvegezésében és más belső építési mintánál mindegyre előtűnik, s ez magyaráz meg egy csomó fantasztikus számot. Így 86 lépcsőházan és 1200 ajtón át közelíthető meg az épület 1860 helyiségei, 1111 ablakon át a környező tájra, míg 1489-en keresztül a belső udvarokra nyílik kilátás, 16 belső udvarában 88 szökőkút csobog. Valaha 9 konyhában készültek az ételek, s a szerzetesek 300 cellában éltek és imádkoztak. A saroktornyokon kívül az épület belsejében emelt gyönyörű templomnak is van négy tornya és hatalmas kupolája. Az Escorialt 13 kő- és 38 bronzszobor, 16 000 olajfestmény és 540 freskó díszíti, s a kulcsok súlya több mint 70 mázsa! 


(Folytatjuk)