2011. augusztus 20., szombat

CSEKE GÁBOR: Föld alatti vizek mélyén


Egy biológus (Stefan Sârbu) egy remek geológussal (Cristian Lascu) társulva, a téma iránti lelkesedéstől és szenvedélytől fűtve, megírták  a barlangi búvárok kézikönyvét (Peşteri scufundate, Editura Academiei Republicii Socialiste România, 1987). A felénk akkor úttörőnek számító munka tudományos alapozottsággal ismerteti a vizesbarlangok keletkezésének és alakulásának folyamatát, majd a barlangi búvárok csöppet sem irigylésre méltó tevékenységének legfontosabb szakmai vonatkozásait és műfogásait. Munkájuk a nyitott szellemiségű ember számára izgalmas olvasmány egyben: a megismerés egy sajátos kalandja válik általa közkinccsé. Alábbi összeállításunk a könyv szövege és gondolatmenete alapján készült. (csg)


A barlangok mélyén gyakran felcsillanó víztükör hosszú időn át végzetes akadályként állt a barlangászok útjában. Norbert Casteret szavaival élve, „egyes számú közellenségnek számított". Míg végül Jacques Yves Cousteau merülő szerkezete, a vaucluse-i kút feneketlennek tűnő mélységeibe leereszkedve, tulajdonképpen a modern víz alatti barlangászat kezdetét jelentette. 1946-ot  írtak  akkor...


Az eltelt évtizedek során a barlangi búvárok szüntelenül továbbfejlesztették szakmai módszereiket és műfogásaikat, fokozva azok eredményességét és biztonságos voltát. Tulajdonképpen mindig a véletlen balesetekből tanultak a legtöbbet, bár úgy tűnik, hogy az ilyenfajta tanulás „tandíja" meglehetősen nagy volt: hozzávetőleges becslések szerint közel 400 búvár vesztette életét vizesbarlangok és karsztvizek mélyén. A nyugtalanító kérdés: megér-e ekkora árat egy titokzatos  világ  megismerése?


Visszatartott lélegzettel


Amikor még Cook kapitány vitorlásai a távoli tengereket járták, a neves angliai utazó, a Derbyshire-ben is megforduló William Bray a Peak Cavern föld alatti tavának víz alatti átúszásáról hallott. 


„A bejárattól 750 yardnyira — számol be a merész kalandról — a szikla annyira ráhajlik a víztükörre, hogy lehetetlenség tovább haladni. Úgy tűnt, morajlás hallatszik a szikla túloldaláról, s egy úriember négy évvel korábban meg is próbálkozott az üregbe való víz alatti átjutással, de fejét bezúzta egy kiálló kő. Nyomban elsüllyedt, mint egy zsák, alig tudták a felszínre ráncigálni..."


Ugyanakkor került sor egy amerikai vizesbarlang földerítésének véletlen, ám sikeres kísérletére is. Kentuckyban az indiánok üldözőbe vettek egy fehér vadászt, aki területeiket háborgatta. A menekülőt már-már a biztos skalpolás fenyegette, amikor kétségbeesésében egy barlangi karszttóba vetette magát. A víz alá merülve rövid járatra bukkant, amely tágas barlangba torkollt. Három végtelenül hosszú napot töltött ott, fogvacogva, vaksötétben, amíg biztosra vehette, hogy üldözői felhagytak a keresésével. A barlang neve (Hidden Cave) az esemény emlékét őrzi...


A visszatartott lélegzetű lemerülés lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak, bár e téren sem ismeretlenek a meglepő rekordok: 1912-ben a francia Pouliquin 6 percig és 29 másodpercig bírta ki a víz alatt; 1972-ben a román Paroiu 4 perc 40 másodpercig tartott ki egy edzésen (az időt történetesen a könyv szerzői stoppolták); az amerikai Forster pedig, jókora adag oxigént szippantva be, 13 percet és 42 másodpercet töltött mozdulatlan állapotban a víz alatt, egy  úszómedencében.


Az efféle rekordok meglehetősen életveszélyesek, ezért aztán a visszatartott lélegzet nem tartozik a búvárok műfogásai közé. A barlangi búvárok számtalanszor tapasztalták a saját bőrükön, hogy a legrövidebb vizesjárat, ún. szifon sem veszélytelen, a korszerű búvárfelszerelés és -technika mellett értelmetlenné válik mindenféle gyerekes, visszafojtott lélegzetű  hösködés.


Búvár vagy barlangász?


Mintegy száz éve annak, hogy a barlangok tudományos felkutatására  búvárokat  szerződtettek.  Gyakorlati segítségük különösen a karsztjelenség hidrogeológiai feltárásában jelentős. Csakhogy a lemerülési kísérletek hosszú évtizedeken át sikertelenek maradtak. Ez egyrészt a kezdetleges felszereléssel magyarázható, amivel képtelenség volt hosszabb víz alatti folyosókon átjutni, ámde a legnagyobb baj az volt, hogy a vállalkozó kedvű búvárok nem értettek a barlangászathoz! Őket csak arra kérték föl, hogy megkíséreljék a lemerülést. 


Meg is érkeztek sokféle kellékeikkel és még több kellékessel, nagyszámú szájtátival körülvéve. Mikor aztán az attrakciónak vége szakadt, összeszedték a cókmókokat, s a „függöny legördült". Mind nyilvánvalóbbá vált a felismerés: nem botcsinálta barlangásszá lett búvárral lehet eredményt elérni, hanem azzal a barlangásszal, aki az eredményes kutatás érdekében elsajátítja a búvártechnikát is!


Gyökeres fordulatot hozott a víz alatti barlangászatban egy mérnök és egy tengerésztiszt — Gagnan és Cousteau — 1943-as kísérlete, amelynek során autonóm légzőkészülékük sikerrel vizsgázott. Az egyszerű berendezés könnyebb mozgást és folyamatos levegőellátást tett lehetővé. Ugyanez a Cousteau aztán néhány év múlva a vaucluse-i kúthoz érkezett: érdekelte a karsztforrás rejtélye, amely annyi időn át foglalkoztatta az emberiséget. E mély sziklamedencében csillogó tavacska az év jó részében csöndes, tükre mozdulatlan. Olykor az időjárási viszonyoktól teljesen függetlenül, furcsa buzogásba kezd, megárad,  szintje  megemelkedik.


Cousteau egy barátjával, Dumas-val együtt ereszkedett a mélybe: egymáshoz kötözve araszoltak egy kívülről letekeredö zsineg mentén, amelyre előzőleg súlyos öntvénydarabot akasztottak. Minden további nélkül átjutottak egy háromszögletű kő alkotta szűkületen, amely egykor kedvét szegte egy korábbi próbálkozónak, s 46 m mélységbe értek. A szokatlan látvány és az addig nem tapasztalt élmény stresszhatása óriási volt: „Meghatározhatatlan tömegű vízben találtuk magunkat, amelynek fensége bénító" — írta később Cousteau, bár alkalma volt meggyőződni arról, hogy a járat azon a helyen, ahol voltak, nem is annyira széles. Majd az is kiderült, hogy a készülék biztosította levegő jókora adag szén-monoxidot tartalmazott, amitől kínzó főfájásuk támadt olyannyira, hogy Dumas el is ájult útközben. Egyre-másra követtek el értelmetlen cselekedeteket, ráadásul elvesztették a nyomjelző zsinórt. Az általános pánik közepette alig tudták őket a szabad levegőre vonszolni.


Ilyen és ehhez hasonló kalandok sürgették a víz alatti barlangászat elméleti és gyakorlati rendszerének megalapozását.


Vizesbarlangok minden választékban


Aki a föld alatti vizek mélyén kedvére kíván kutatni, meg kell hogy ismerje a különböző vizesbarlangok sajátosságait és keletkezéstörténetét. 


A szakértők e kategóriába sorolják a korallzátonyokban erózió útján keletkezett szabálytalan üreghálózatokat, amelyekben Afrika, Ausztrália és Közép-Afrika széles part menti sávjai valósággal dúskálnak. Legszövevényesebb és leglátványosabb megjelenési formája Madagaszkár szigetén található. Érdekes, mélyen elnyúló barlangjáratokat alkot a parti hullámzás eróziós ereje. Az ék alakú üregekben apálykor csökken a víz szintje, dagálykor szinte az egész járatot kitölti. A parti kőzet anyagának megfelelően a tengerparti barlangok formavilága igen gazdag (pl. Capri szigetén vagy a Nápolyi-öbölben). 


A tengeri vulkántevékenység eredményeként a kitörő láva s a minden irányból előtörő gázok nyomán a természet gyakran föld alatti, fantasztikus szépségű járatokat képez ki. Ilyen barlangok találhatók a Kanári-szigeteken, s Jules Verne is hasonló vulkáni üreget ír le a Rejtelmes sziget című regényében. 


A jéghegyek olvadása közben a tengervíz barlangrendszereket mos ki a jégből. 


Cristian Lascu barlangi fotója
A karsztvidéken a földbe szivárgó víz eróziós munkája hozza létre a karsztbarlangokat. Mivel az uralkodó kőzetet a víz oldja, a barlangok keletkezési és fejlődési folyamata szinte megállás nélküli. A világ karsztvidéke mintegy 6—7 millió négyzetkilométerre rúg, ami egész földrészt tesz ki! Hazánkban 1986. március l-jén a karsztvidék 4500 km2-t ölelt fel, amelyen 10 300 barlangot tartottak  nyilván.


A vizesbarlangok nem csupán keletkezéstanilag, hanem a szifonok jellege tekintetében is különböznek egymástól. Olyan vidéken, ahol a víz függőleges irányú elszivárgása a jellemző, a szifonok valóságos gátként állanak a barlangi vizek útjában. Bizonyos esetekben a járatok terepmagassági szintje nagyjából azonos, máskor viszont közlekedő edények-szerűén nagy kilengéseket mutat. Egyesek örökké víz alatt állnak, mások csak időlegesen, s a vízszint magassága is gyakran változó.


A barlangászat megkülönböztetett még karsztforrásokat és -kutakat (ez utóbbiak tulajdonképpen víznyelők táplálta, hol szabályos, hol meg szabálytalan alakú föld alatti tavak), s további osztályozási kategóriák is léteznek, de mi most megállunk itt.


Vegyi összetétel alapján léteznek édesvizű, enyhén sós, sós, erősen vagy nagyon sós vizű barlangok, továbbá kénes, meszes vagy radioaktív vizűek. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyes kutak több ezer éves vizet tartalmaznak, s e tény csak növeli tudományos jelentőségüket.


A barlangi víz hőmérséklete nagyjából azonos a közvetlen környezet átlagos évi hőmérsékletével. Így aztán a kubai vagy a Bermuda-szigeteki barlangok bejárásához megteszi egy fürdőnadrág is, szemben a norvégiai vizesjáratokkal, ahol a sarki védőöltözet is elkel. A Romániában tapasztalt végletek 12 °C (a Tasaul-tó közelében lévő vizesbarlangban, a tengerszinttel azonos magasságban) és 5,2 °C (a Ialomitai-barlang egyik oldaljáratában, 1600 m tengerszint fölötti magasságban, a Bucsecsben). A Bihar-hegységben található barlangok vízhőmérséklete 6—7 °C, az olténiai, a bánáti és a királyerdői barlangokéi 8—10 °C között változik. Olyan is előfordult már, hogy a Nera-völgyben vagy Slanic-Prahova vidékén 4 °C-os víz fogadta a barlangászokat!


A barlangok többségének vize finom hordalékszemcsékből álló üledéket tartalmaz, amely lehet homokos jellegű (ha felkavarodik, a víz nem veszíti el teljesen áttetszőségét, a részecskék pedig hamar leülepednek), iszapos (gyakorlatilag elfeketül tőle a felkavart víz, teljesen elnyeli a fényt, a látási viszonyokat nullára csökkenti, s órákba kerül, míg a búvár előtt úgy-ahogy kitisztul a „láthatár"), agyagos (hasonló az iszapos barlangi vizekhez, csak a színe vörös, s a legkisebb mozdulatra fölkavarodó részecskék olykor napok múltán is nehezen ülepednek le). Egyes karsztvidéki kutakra jellemző lehet a felszíni rétegekben nyüzsgő algák tömege, amelyek tompítják a behulló fényt, máskor a kristálytiszta, áttetsző rétegek után zavaros, erősen meszes áramlatok nehezítik hirtelen a tájékozódást.
Ettől függetlenül, a barlangok mélyén található vizek a földkerekség legnagyobb tisztaságú vizei közé tartoznak. Ausztráliai, floridai barlangokban 130 m-es beláthatóságot is tapasztaltak a szakemberek, ami a hidrológus szemében a víztisztaság csúcsát jelenti. Ezt a sok százados nyugalmat, a víztől teljesen különvált üledéket bontja meg, kavarja föl a barlangász-búvár, amikor kíváncsiságtól hajtva megteszi az első úszótempókat...


Hogyan dolgozik egy barlangász-búvár?


Általában vízlepte barlangjáratokban úszik, a mennyezet hajlatát követve, s ha nem téved el a föld alatti labirintusban, ha túlságosan szűk járatok nem állják útját, s a víz se lesz túlságosan zavaros a tekintete előtt, egy idő után újra kibukkan a víz színe fölé, olykor egy-egy levegős sziklaüregre lel, hogy aztán újabb szifon következzék, vagy a mögötte megbúvó, hőn áhított barlangcsarnok! Mert sajnos, a szifonok legtöbbször távol esnek a barlangbejárattól. Amíg a búvár hozzájuk ér, elszűkülő járatokon, több tucat, vagy akár száz méternyi ereszkedőkön, vízeséseken kell átkínlódnia magát, hátán a jobbára kényelmetlen és súlyos felszereléssel.


A barlangi búvár ugyanis autonóm légzőkészüléket használ víz alatti úszkálásai közben, hátán magasnyomású palackot cipel, amiben oxigén (levegő vagy egyéb gázelegy) található, hogy hosszabb időn át tartó szabad mozgást biztosíthasson magának. Nélkülözhetetlen kellék a gumiuszony is, amely a gyors helyváltoztatást teszi lehetővé. Nem árt továbbá, ha a búvár légzőcsövet is — ún. tubát vagy „pipát" — visz magával, amelyen át, ha közel jár a felszínhez, valódi levegőt is szippanthat. Tartalékul s menedékül .szolgálhat arra az esetre is, amennyiben palackjai időnap előtt kiürülnek. A hőszigetelő védőruha (neoprén búvárruha) a hideg és nagyon hideg barlangi vizekben nélkülözhetetlen.


(A folytatáshoz mindig kattints a További bejegyzések-re!)



Fontos búvárkellék a súlykiegyenlítő búváröv, amely nélkül a víz alá merülő barlangász, tekintve felszerelései pluszsúlyát, képtelen volna a víz alatt maradni. Az övre ólomsúlyokat aggatnak, hogy a súlytalanság állapotához hasonló lebegést biztosítson a  testnek.


Az eddig felsoroltakon kívül hasznos szolgálatot tesz barlangi vizek mélyén adódó váratlan helyzetekben a kisméretű búvártőr, továbbá a mélységmérő, a vízhatlan óra, a fényforrások, a dekompressziós táblázatok (amelyek segítségével kiszámítható: bizonyos mélységben mennyi időt kell eltölteni ahhoz, hogy a test szöveteiből kiváljon a fölös mennyiségű nitrogén; ez a nagyobb nyomás folytán kerül a vérbe), az iránytű, az írásra használt fehér műanyaglap, s ezeket egészítik ki a fotós vagy filmes, a hangfelvételt lehetővé tevő vagy a biológiai gyűjtőmunkát segítő kellékek és felszerelések.
Nyomjelző technika a barlangi folyóvízben
Külön említjük meg a csévélőt, amelyre a nyomjelzőt tekerik, vigyázva arra, hogy a letekeredő zsinór ne gabalyodhasson össze. Amikor ugyanis a búvár a víz alatt úgy érzi, hogy a megfoghatatlan végtelenség veszi körül, a zsineg a menekülést, az életet jelenti.


Életmentő zsineg


Elég végigtekintenünk a barlangi búvárkodások közben történt végzetes kimenetelű balesetek listáján, s menten láthatjuk, hogy okaik zömmel a nyomjelző zsinór mellőzésében, téves használatában; elszakadásában vagy eleresztésében keresendők. Egyszóval: megszűnt a búvár kapcsolata a  víztükör fölötti  világgal.


Ezlrt aztán a zsineg karbantartása, kezelése életfontosságú. Végeire hurkot szokás kötni, annak segítségével pedig rögzíteni, megakadályozva összegabalyodását. Ajánlatos továbbá öt méterenként ragasztószalaggal jelet hagyni rajta, hogy a búvár a víz alatt tájékozódhassék a megtett távról. Indulás előtt nagyon fontos biztosan rögzíteni a nyomjelző zsinór végét, s határozottan elkerülendő, hogy valamelyik önzetlen csapattárs tartsa a kezében.


A Nyugati Érchegységben történt: egy barlangi búvár parton maradó társára bízta a zsineg végét, s mielőtt a víz alá bukott volna, a lelkére kötötte, hogy nagyon jól tartsa a kezében! A szifon, amelyen át kellett jutnia, szokatlanul szűknek bizonyult. Eközben a parton álldogáló kolléga látta, hogy a zsineg teljesen mozdulatlan, gyöngéden ráncigálni kezdte kifelé, míg sikerült partra cibálnia társa légzőkészülékét, amit az a víz alatt a zsinórhoz kötözött. Pár perc múlva, kétségbeesett karcsapásokkal kibukkant a víz alól a ziháló tüdejű búvár is, aki ijedtségéből felocsúdva elmesélte kalandját: a keskeny szifon csak 4 méternyinek bizonyult, s hiába keresett zsinórjának biztos rögzítőpontot, csak ideiglenes megoldást talált— a légzőkészüléket a sziklafalnak támasztotta, s ráhurkolta a nyomjelzőt. A többit máér tudjuk...


Nem kevésbé fontos a zsinegen a kimenetel irányát is jelezni, erre a célra általában egy egyszerű ruhacsipesz is megteszi. A német Jochen Hasenmayer számolt be arról, hogy a Duna forrásvidékének föld alatti labirintusában a nyomjelző zsinórra szakaszról szakaszra külön e célra készült műanyag nyilacskákat rögzít, amelyek a barlang bejárata felé mutatnak. A cseh búvárok a megfelelő helyeken négy-négy csomót kötnek a zsinegre: hármat szorosan   egymás   mellé,  a   negyediket meg távolabb; ez utóbbi jelenti aztán a „nyíl hegyét", vagyis a visszavonulás irányát. A csomókat könnyű észrevenni, sőt a felkavarodott, iszapos-agyagos vízben kesztyűvel  is  ki  lehet  tapogatni.


Mindig csak lebegve


A barlangi búvárnak óvakodnia kell a hirtelen alámerüléstöl, s mert nem tudja elkerülni a függőleges irányú mozgást, ajánlatos mozdulatait pontosan szabályoznia. Ehhez állandóan ura kell hogy legyen testének, teste lebegésének. Hű segédje hozzá: a mentőmellény, amelyet levegővel lehet felfújni. Ha a búvár feljebb akar emelkedni, a mellénybe levegőt kell juttatnia. Ha süllyedni támad kedve, kiereszt a levegőből. A lényeg az, hogy mindezt lassan, fokozatosan, kiszámítottan végezze, s kerülje a hirtelen, erőteljes mozgásokat. Az úszóképességet, a lebegést mindig fenn kell tartania, akkor is, ha irányt vagy szintet változtat. Ellenkező esetben vagy túl erősen vetődik a felszínre — ez pedig sok esetben nem egyéb a járat, a szifon sziklaboltozatánál —, vagy a fenéken összegyűlt üledéket kavarja fel túlságosan. Ezért állandó óvatossággal kell bánnia a búvárövvel vagy a mentőmellény levegő patronjaival. Matto Grosóban, a Gruta de Lago Azulban történt, hogy egy Sao Paulói búvár véletlenül működésbe hozta a mellényt felfújó patront. A következő pillanatban nagy lendülettel a szifon mennyezetének csapódott, s alaposan összezúzta a fejét.


Természetesen, az úszóképesség miatt nem minden vizesbarlangban szükséges aggályoskodni. Az angliai barlangjáratokban például a víz legtöbbször nem haladja meg a 12 m mélységet, ezért az angol szakkönyvek nem is tesznek említést a búvártevékenység  eme  aspektusáról.


Láthatatlan utakon


A barlangi búvár sikerének titka a megfelelő úszótechnika. Ehhez minden esetben tekintetbe kell vennie az illető barlang jellegzetességeit, a látási viszonyok megőrzésének módját és lehetőségét. Minden esetben igyekszik hatékony maradni és számít a váratlan események bekövetkeztének lehetőségére. Útközben állandóan biztosítania kell saját kényelmét, az izomkímélő, változatos úszótechnika alkalmazását. Nem mellékes sosem a víz alá merülés célja sem; ha ugyanis a búvár fényképezni akar, tiszta vízre van szüksége, ám ha gyűjtőmunkára indul, a gyorsaság lesz a legfőbb szempontja.


A barlangi vizekben használatos úszótechnika annyiban különbözik a szabad vizekben megszokottól, hogy a barlangász krallozó lábmozgás közben be kell hogy hajlítsa a térdét, nehogy lábfejét összezúzza a vízfenéken. Máskor meg csak az egyik lábával végez úszómozdulatot, a másikat lejjebb vagy feljebb tartva mintegy kitapogatja a rá váró hajlatok rajzát. Ajánlatos időnként változtatnia lábmozgásának stílusán, hogy elejét vegye az izomgörcsnek.


Szűk járatokban, ahol ráadásul a vízben sok az iszap is, jobbára klasszikus úszómozdulatok nélkül próbálunk úszni. A barlangi búvárnak általában meg kell tanulnia mellőzni mindenfajta fölösleges mozgást. Egyesek például olyankor is tovább mozgatják a lábukat, amikor megállnak valamiért, ilyen alkalom pedig rengeteg adódik a barlangokban, mert hol a nyomjelző zsinórt kell rögzíteni, netán annak kuszaságait kell kibogozni vagy éppen irányjelzővel ellátni. De meg kell állni, ha gyűjtőpróbát vesz az ember, s az ilyenkor tovább mozgó lábak fölkavarják a környező üledéket, tovább rontva az amúgy sem eszményi látási viszonyokat. Jó, ha a búvár előre kiszámítja, mikor szándékszik megállni és megtalálja hozzá a legsimább, legkevesebb gondot  okozó megállási  technikát.


Ízelítőül idemásolunk a szerzők búvárnaplójából egy hétköznapi kalandot, amely minden prózaisága ellenére szívdobogást és komoly fejtörést okozott nekik.


"... Miután átjutunk a Polovragi-barlang 6. számú szifonján, majd a mintegy 60 méternyi aktív járaton — amely egyfajta smaragdzöld, kristálytiszta és meglehetősen mély barlangi tónak bizonyul, fenekéről pedig, állandó fenyegetésként éles szikladárdák sokasága meredezik felénk —, csoportunk a Kürtő csarnokába ér, ahol a 7. számú szifon bejárata található. Első látásra mély kútnak véljük... A járat meglehetősen nagyméretű: négy méter széles és öt méter magas, s mintegy 45°-os lejtéssel ereszkedik a mélység felé. Nem látni a szifon fenekét, viszont mindent vastag iszapréteg fed. Tulajdonképpen nem lepődünk meg, mert ugyanezt tapasztaltuk a barlang előző járataiban is. További 15 méter megtétele után a boltozat nagy egyenetlenségeket mutat, s úgy tűnik, mintha tovább nem lenne folytatása. Látjuk viszont a szifon alját. Elidőzünk a sziklafalnál, a nyomjelző zsinórt rögzítjük. Elég sok fogás kínálja hozzá magát, de mihelyt hozzájuk érünk, szétmállanak az ujjaink között. Mindez logikusnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy amíg ideért, a víz sok-sok kilométeren át mosta a kristályos közetet, romboló ereje azonban idelent tetőzött. Nagy nehezen mégis rögzítjük a zsinórt, s nekikezdünk az ereszkedésnek... A járat elkeskenyedik, s alattunk a mélyben furcsa jelenség játszódik le. A szifon fenekén, a mintegy 2 méter átmérőjű körben szunnyadó agyag félelmetesen és szabályosan forrni kezd. Vajon mi okozza? Ám elég egy hátrapillantás, s minden világossá válik: lábunk vagy karunk legkisebb, óvatlan mozdulatától a lejtős fenéken valóságos víz alatti agyaglavinák zúdulnak a mélybe, s a részecskék miriádjai eszeveszett táncot járnak odalent. Pár perc múlva, mire elér minket a kavargó üledék, már semmit sem fogunk látni. Megiramodunk visszafelé oda, ahol még tiszta a víz, s úszás helyett inkább csak a larjainkkal csapkodunk... Egy oldalrepedésre bukkanunk, amelynek egyelőre nem látni a végét. A mély repedésbe ereszkedés csodálatos látvánnyal párosul. Egyre több levegőt kell a mellényünkbe fújnunk, mert a mélység vonz, nekünk pedig lebegnünk kell... Mire leérünk, megállapíthatjuk: időnk lejárt. Alkalmas helyet keresünk a zsinór rögzítéséhez, s míg ezzel bajlódunk, ismét teljesen fölkavarjuk az agyagos vizet. Semmit se látni. A zsinórt követjük visszafelé, ahol a felszínt sejtjük. A mellényekbe fújt levegő most segítségünkre van, nincs is szükségünk   végtagjaink   mozgatására. Egyetlen gondunk kitartani a zsinór mellett, s olykor-olykor ereszteni a szelepen, hogy emelkedésünk lendületét visszafogjuk... Ott, ahol a járat összeszűkül, semmit se látunk, s vakon tapogatózunk előre. Ráadásul bennünk az örök szorongás, nehogy vigyázatlanul elvágjuk vagy elszakítsuk a zsineget, vagy nehogy valamelyikünk belegabalyodjék, mert megmenekülni ilyenkor csak bravúros erőfeszítéssel lehet. Meg kell őriznünk mindenáron a nyugalmunkat, különösen ezekben a pillanatokban, amikor a stressz hatására gyorsul a pulzusunk és a légzésünk. Ezek a pánik első jelei. Ilyenkor az is megfordul az ember fejében, szerencsés-e egyáltalán a csoportos búvárkodás, s mennyivel iobb, ha magunkra utalva úszunk. És eljutunk a következtetéshez: jobb magányosan útra kelni. Egyetlen búvár negyed annyira se zavarta volna föl a lent vizet, mint mi ketten... A látási viszonyok rosszabbak, mint valaha, 7 W-os égők fénye alig 15 cm mélységben képes utat törni az agyagrészecskék veszett kavargásában. Ahelyett, hogy világítanának, még inkább elvakítják az embert. Egyikünk se gondol most semmire. Méterről  méterre  araszolunk a zsinórmentén. A felszín közelébe érve kitisztul szemünk előtt a világ, s ugyanazt érezzük, mint egy repülőben, amikor a felhőhatárhoz érünk: gépünk hol a tiszta kékségben, hol a szórványos felhőfoszlányok között repül. Végre, látszik a   víztükör! Alulról közeledve feléje, a barlangi búvárt minden esetben leírhatatlanul kellemes  érzés fogja el."     


Mi lesz a fénnyel


A lámpa, bár a nemzetközi normák a biztonsági tényezők közé sorolják, könnyebben nélkülözhető a barlangi vizek melyén a  nyomjelző zsinegnél. Nem beszélve arról, hogy lefoglalja a búvár fél kezét. Ezt kiküszöbölendő, terjedt el az esetleges fényforrás homloki  rögzítése.


Ha egy laikus végignézi egy búvár partraszállását valamely szifon mellett, az az érzése, mintha a jelenet egy tudományos-fantasztikus regény lapjairól kelt volna életre. A légzőkészülék, a búvárszemüveg, a jégkorongozók fején látott színes bukósisak, a  több irányba világító víz alatti fényforrások bizarr  figurává avatják a különben teljesen  közönséges embert. Sajnos, e világítási technika sem tökéletes: a visszaverődő fény könnyen elvakíthatja a búvárt, akár az éjszakai sofőrt a bevilágított  köd. Úszás közben nemegyszer kényszerültünk  leszerelni lámpáinkat, annyira gátoltak a tájékozódásban. Ráadásul, ha egy búvár véletlenül a másik felé fordul, hosszabb időre szabályosan elveszi a társa szeme világát.


Igen sok búvár megpróbálja összebékíteni a kecskét a káposztával: mindinkább elterjed a karra szíjazható lámpák használata, de aki óvakodik a fölösleges bonyodalomtól, mindig jó előre felméri, céljaihoz milyen megoldást talál a legmegfelelőbbnek.


Víz alatti "főfájások"


Sok kíváncsi teszi fel a logikus kérdést: hogyan értekeznek a búvárok odalent? Igazuk van, ez egyáltalán nem mellékes, elvégre sokszor maga az életben maradásunk múlik azon, tudunk-e egymás között érthetően kommunikálni. Mivel az amerikai barlangok hőmérséklete nem igényli a hőszigetelő kesztyű viselését, az ottani búvárok kézjelekkel „mondják el" egymásnak a legszükségesebbet, szabályosan kidolgozott egyetemes kódrendszernek megfelelően. Az európai búvároknak erre kevesebb lehetőségük van, ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy a gyakori mutogatás nyomán még zavarosabb lesz a szifonok vize. Néhány alapjelet azért Európában is használnak (pl. „OK", azaz minden rendben, „emelkedés", „ereszkedés", „kérdés", „üledék", „nincs levegőm", „levegőt adj", „mélységmámor", „beakadtam", „zsineg", „vágd el", „bajok vannak" stb.), de a gyorsan feltámadó üledékfelhő arra kényszeríti az embert, hogy kézszorítások útján értekezzen. („OK": egy szorítás, „tovább": két szorítás, „vissza": három szorítás, „segítség": négynél több szorítás). Figyelmeztethetjük társunkat a légzőpalack ütögetésével is. E célra megfelel a búvártör vagy jobb híján egy bármilyen ködarab. E jeladásnak az a hátránya, hogy a vízben nehezebb megállapítani a hangforrás  helyét.


Mindent összevetve, a barlangi búvárság felelősségteljes foglalatosság. A zárt barlangjáratok vizébe aláereszkedni teljességgel és kizárólag a búvár felelőssége, s tevékenységének bármely mozzanatát tudatosan vállalnia kell. Éppen ezért vitatják oly hevesen, hogy szólóban avagy csapattal eredményesebb a barlangi vizek felderítése. Az amerikaiak a csapatmunka mellett törnek lándzsát, míg az angolok a magányos vállalkozások előnyeit hangsúlyozzák. Románia barlangi viszonyai arra késztetnek, hogy mindkét álláspontnak igazat adjunk, s a konkrét helyzetnek megfelelően döntsünk egyik vagy másik módszer mellett. Az Izverna tágas, kristálytiszta vizű járatai például lehetővé teszik, hogy 2—3 búvár is kényelmesen úszhasson egymás mellett, ám a szifonok döntő többsége inkább a szólóvállalkozásoknak kedvez.


Amikor a vizesjárathoz vezető utat könnyű megtenni, a barlangászok lelkesen magukkal cipelik a teljes búvárfelszerelést azzal, hogy közvetlenül vízreszállás előtt majd eldöntik, mit használnak belőle a merüléshez és mit hagynak kint a parton. E gyakorlat azzal a veszéllyel jár, hogy olykor épp a kulcsfontosságú kellékekről feledkeznek meg, ahogy az egy kollégával megesett a Buhui-barlangban: víz alá ereszkedés előtt fedezte föl, hogy légzöpalackjait a barlang bejáratánál felejtette!


Tűnjék bármilyen egyszerűnek, egy buvárkaland sokszor valóságos expedícióval ér fel. Léteznek helyzetek, melyekben a hat búvárból álló csapatnak, húsz segéd kíséretében, egytől egyig neoprén búváröltönyben, két kilométer hosszúságú aktív járaton kell átkínlódnia magát, 4 °C-os vízben, mintegy negyedmázsá-nyí poggyászt cipelnek magukkal, 2400 m tengerszint feletti magasságon, hogy tulajdonképpeni búvárakciójukat  elkezdhessék.
Van, amikor a  barlanghoz jutáscsak távolság kérdése, máskor azonban nagyon nehéz terepet kell bejárni. Eszményi helyzet lenne, ha a búvár még útban a barlang felé, egy autóban felölthetné ruháját és kellékeit. A valóságban azonban, amíg a vizesjáratig ér, számtalan keskeny repedésen, kürtőn, szűkületen kell átvergődnie. Ahhoz, hogy pihenten merüljön a víz alá, a barlang mélyén ideiglenes tábort kell verni, ahogy az egy-egy magashegyi túra döntő  „ütközete"  előtt  szokás.


Nélkülözhetetlen tervezés


Látványos vizes barlangvilág
Az a legcélravezetőbb, ha a konkrét barlangi körülményekben való alapos tájékozódás után mindenki megtudja, miben áll az expedíció egész időtartamára szóló, személyes feladata.


Még ennél is fontosabb kijelölni a búvárok tevékenységének koordinátáit, kitűzni azt a pillanatot, amelyben kötelezően abbahagyják az előrehaladást  és  visszafordulnak.


Egyik első megkötöttség a levegővel kapcsolatos, amelyre többféle szabály is érvényes. A legbeváltabbnak a harmados-szabály tűnik: az odaútra a levegő egyharmadát szánjuk, a visszatérésre — számolva mindenféle váratlan helyzettel — a fennmaradó kétharmadot tartalékoljuk. Régebben gyakoribb volt a „fele plusz kettő" szabály használata is, aminek értelmében a visszatérésre az össz-levegömennyiség felét plusz 200 pszi (13,6 atmoszféra) nyomást kellett tartalékolni, de ez lassan kimegy a divatból. Erős sodrású barlangi vizek esetében alkalmazható a tizedes-szabály, amely a visszavonuláshoz az összlevegő 9/10-ét írja elő.


Nem kevésbé fontos a merülési határ leszögezése sem, amely a könnyű sportbúvárok esetében 40 m. Időhatárt akkor szabnak meg, ha a búvár nem visz magával manométert, ám légzési ritmusát ismerve képes kiszámítani, mennyi idő alatt fogy el a kiszabott levegőadag. E koordinátákat össze kell hangolni egymással, hogy segítségükkel a búvár minden esetben elkerülhesse a dekompressziót.


A búvárok általánosan ismert elve, miszerint „bármelyik búvár bármelyik percben lemondhat bármilyen alámerülésröl, bármilyen okból kifolyólag", a barlangi búvárok esetében fokozottabban érvényes, elvégre jobb elhalasztani egy olyan vízi kalandot, amire később bármikor sor kerülhet még, mint azt kockáztatni, hogy esetleg egész életünkre hátat fordítsunk a búvárságnak!


A végzetes  félelem


A barlangi vizek mélyén rengeteg feszültségforrás vár a búvárra. Először is kötvi az idő és a lassan, de biztosan fogyó levegő-mennyiség. Ráadásul, amíg a merülésre sort keríthet, mindenféle szerelés és egyéb előkészítő feladat áll előtte, majd következnek az úszással járó idegeskedések: a nyomjelző zsinór állandó követése, a műszerek ellenőrzése, a lebegő állapot fenntartása, az esetleges társakért érzett felelősség és szolidaritás. Mindezekhez jó néhány fiziológiai stresszforrás is társul: a hideg, a fáradtság, izomgörcsök, különféle váratlanul fellépő testi panaszok.


A búvár körül ugyanakkor minden pillanatban ott ólálkodik a véletlen. Bármelyik pillanatban elromolhatnak a látási viszonyok, meghibásodhatnak a fényforrások, tájékozódási zavar állhat be, nem ura többé saját testének és mozdulatainak, csődöt mondhat a légzőkészülék, túlságosan szűk átjárókkal találja magát szemben, belegabalyodhat a nyomzsinórba stb. Azért, hogy sikerrel nézhessen szembe bármiféle váratlan fordulattal, magáévá kell tennie a késleltetett cselekvés módszerét, ami abban áll, hogy az ember ne cselekedjen első indulatára hallgatva, hagyjon annyi időt a tudatának, hogy az alaposan feldolgozhassa az új információt és helyes döntésre jusson.


Mondjuk ki nyíltan: a búvár fél a vízlepte barlangjáratokban, miközben tudatosan elfojtja rettegését. Bizonyos előre nem látott események nyomán azonban megfeledkezhet az ésszerű gondolkodásról, hatalmába keríti a pánik és beláthatatlan következményekkel járó cselekedetekre képes. A pánik, a félelem — és nem csupán a búvár esetében, abban viszont hatványozottan — végzetes kimenetelű  lehet.


Ismeretes ugyanakkor egy sajátosan búvár-félelem is, ami bizonyos körülmények között felléphet: a szifon-pánik.


Élettani mechanizmusa a következő: kritikus helyzetben a vérben megnövekszik az adrenalin mennyisége, ez fokozza a légzésritmust, gyorsítja a pulzust, az izomösszehúzódásokat, kitágítja az ereket. A légzés felgyorsulása olyan dolog, amit egyetlen búvár se kíván magának, és ha mégis bekövetkezik, növekvő szorongást vált ki belőle amiatt, hogy a rendelkezésre álló levegőmennyiség hamarabb elfogy. E gerjesztett ijedelem újabb adrenalinmennyiséget irányít a vérbe, s kialakul egy ördögi kör, amiből a legtöbbször nincsen  menekvés.


A pánik elleni védettséget csupán az általános felkészülés segítheti elö: a búvárnak tökéletesen el kell sajátítania a felszerelés használatának technikáját, gondoskodnia kell erőnlétéről és állandó edzettségéről, bizonyos helyzeteknek mind természetesebbé kell válniuk számára, s csak a hasznára válik, ha akár úszómedencében, akár természetes környezetben, nehéz helyzeteket előidézve teszi próbára saját reagálóképességét. Ha víz alatti ténykedése közben, mindezek ellenére, elkapna valakit a pánik, a legelső intő jelnél hagyjon fel a további úszással, s gondolja át a visszavonulás tervét, Egy pár szabályos, egyenletes mélylégzés gátat vethet a pánikos lihegésnek, a műszerek körültekintő átvizsgálása pedig elvonja az illető figyelmét a feszültségforrástól, s ismét  úrrá lehet a  helyzeten.
A szorongó alaptermészetü, emotív emberek épp ezért nem valók búvárnak, s különösen a barlangi vizek mélyén nincs mit keresniük. Ezt a szempontot már a kezdők toborzásakor érvényesíteni szokták.


Balesetek, tanulságok


• 1985 őszén Stefan Pop, aki szenvedélyes hegymászó és barlangász létére kezdő búvár is volt, edzeni akart a körösrévi vizesbarlangban. Az e célra kiszemelt hely épp a barlangon átvezető turistaösvény mellett terült el. Sajnálta benedvesíteni a kötelet, amivel másnap hegymászni készült, s gondolta 10—15 méternyi távra bemerészkedhet a szifonba, ahol majd szemmel tájékozódik. Alig ért a szifon fenekére, az üledék felkavarodott, és többé semmit se látott. Ráadásul a lámpája is felmondta a szolgálatot. A nyomjelző zsineg hiányában találomra elindult visszafelé, de pont az ellentétes irányba állt be. Barátai a szifon bejáratától hatvan méternyire bukkantak rá, teljesen kiürült légzö-palackkal a hátán. 


• Egy csehszlovák búvár egy 30 m mély szifonba készült, s mert fejfájás kínozta, kettős adag fájdalomcsillapítót vett be. A mélybe jutva, a vérben felszívódó csillapító kábító ereje a nyomásnövekedés következtében megnőtt, az illető eszméletét vesztette, majd megfulladt. 


• Plozner István, az egyik legtapasztaltabb magyarországi barlangi búvár, aki többek között a hévízi, 47 m-es mélységben lévő barlangi karsztforrások felfedezője, egy társával együtt éppen a vízlepte barlangtermet készült átvizsgálni, amikor a boltozat alatt egy levegős sziklaüregre bukkant. Kikapcsolta   légzőkészülékét,   hogy szabad levegőt szívjon, ám az üregben szén-dioxid, szén-monoxid és kénhidrogén elegye gyűlt meg az erős vegyhatású vízből kiválva, ráadásul a nagy mélység miatt koncentrációjuk is számottevő volt. Plozner hirtelen rosszul lett, s a kijárat felé úszott. A szűk járatban, amely a víz lepte termet a tó fenekével összekötötte, eszméletét vesztette, ráadásul testével társa menekülésének útját is eltorlaszolta. Mindketten odavesztek. 


• Végletes esetben a pánik erőszakos cselekedetekben is megnyilvánulhat. Ismerjük két búvár esetét, akik, amikor fogytán volt a levegőjük, búvártőreikkel estek egymásnak, hogy egymás légzőpalackjait megkaparintsák. Élethalálküzdelmük közben azt a kevés levegőt is elpazarolták, ami pedig, ha okosan beosztják, elég lehetett volna ahhoz, hogy visszatérjenek a felszínre, vagy ha nem, hát az emberhez méltó halálhoz mindenképpen. 


• Döntő körülmény lehet a mentés gyorsasága, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a bajba jutott egy légüregben lel menedékre, s ott várakozik, hátha rábukkannak. Ez volt a szerencséje a 17 esztendős John Stevensnek, aki 1966-ban egy társával a Carlswark barlangban járt, s már visszatérőben voltak, amikor váratlanul megnőtt a barlang vízállása, s mindenütt ellepte a járatokat. A bejárat közelében található szifonról szintén azt hitték, hogy teljesen víz alá került. John Stevens légzőkészüléket mellőzve próbált átúszni a negyven méternyi szűkületen, de sehol se találta a kijáratot. Mikor úgy érezte, hogy már nem bírja tovább, a felszínre tört, ott pedig legnagyobb meglepetésére egy levegöüregben kötött ki. Társai eközben alkalmasabb kijáratra bukkantak, s mert Stevenst senki se látta, azonnal riadót fújtak. Többször is keresztülvágtak a kérdéses szifonon, s természetesen elhaladtak az üreg közelében is anélkül, hogy Stevenst észrevették volna. A mentők ekkor erős szivattyúkkal leapasztották a vízszintet, mire az üregből végre előbújhatott a szerencsés sorsú, vidám fiú. 


• Mintegy háromszáz barlangi búvárbaleset körülményeit tanulmányozva állítható, hogy az okok között első helyen a nyomjelző zsinór, a levegőtartalékok téves beosztása és a pánik állnak. További okok: a mélység, műszaki-technológiai  vétségek és hibák.


A világon sok barlangi búvár vezet munkanaplót, s benne ezer és ezer lemerülésröl szóló feljegyzési olvashatunk. Az illetők ma is makkegészségesek. Egyéb emberi tevékenységhez képest a barlangi búvárság természetesen kockázatosabb a világűr felderítésénél, viszont jóval biztonságosabb pl. a labdarúgásnál, hiszen manapság már a lelátón ülők sincsenek biztonságban.


Vizeink mélyén


A víz alatti barlangászat mifelénk csak nemrég honosodott meg. S mint minden kalanddal járó tevékenység, valósággal vonzza a lelkes műkedvelőket. Ám mihez kezdjen az, aki megvásárolta már a felszerelést, elsajátította az alapfogásokat, s éppen csak azt nem tudja, mely vizek mélyére ereszkedjék? A szerzől búvárnaplóinak lapjait forgatjuk... 


Tengerpartunk, amilyen nagyszerűen megfelel a gondtalan nyaralás kívánalmainak, a lemerüléshez már távolról sem a legeszményibb hely. A part mentén általában igen sekély a víz, amelybe nevetséges dolog búvárfelszereléssel alábukni. Ahhoz viszont, hogy 1—2 kilométernyit eltávolodjunk a parttól, már vízi járműre van szükségünk. Ha sikerül szert tenni egyre, a 20 m-es mélység egyhangúnak tűnik majd a látványra kiéhezett kalandvágyó számára. Ez alól csupán Costinesti és 2 Mai partszakaszai "kivételek", ahol a tenger feneke sziklás kiképzésű, s érdemes elidőzni a szarmata kori mészkövek színpompás formavilágánál. Csakhogy vigyázat ám, mert a tengeri áramlatok és a hullámzás könnyen elragadhatják az embert, akár a legcsendesebb napokon is. Ilyenkor a vízi járműre visszajutás valóságos élethalálküzdelemmé  válik.


Tavasszal és kora nyáron a tengervíz sokkal tisztább, ám hűvösebb, ezért kerülni kell a huzamosabb lemerüléseket. A nyári langyoságban viszont túlságosan is elszaporodnak az algák, amitől a víz homálya megnövekszik. Ha keleti szél fúj, gyakran zavaros áramlatokat hoz magával, ez pedig könnyen keresztülhúzza az előzetes búvárelképzeléseket.
A Duna-delta 3—5 m-es sekély vize inkább a légzőkészülék nélküli búvárkodáshoz alkalmasabb, ám sajnos, a tiszta víz itt se gyakori vendég.


Ugyanez áll alföldi tavainkra is, beleértve a főváros környéki állóvizeket is. Évekkel ezelőtt tisztán lehetett látni például a Snagov vagy a Mogosoaia fantasztikus, víz alatti növényvilágának szépségeit, ám a növényevő halak betelepítése miatt a vizet tisztító növényzet eltűnt, a látási viszonyok pedig alig pár centiméternyire  zsugorodtak.


A százötven éve keletkezett Gyilkos-tó, amit a földcsuszamlás nyomán lezúdult földgát hozott létre, egész fenyveserdőt borított el. A fák egy része elkorhadt a vízben, de a legszívósabbak még ma is állnak. A tó mélye példa nélkül való utazással kecsegtet az időben, a víz alatti erdő révén. A 10—15 m mélységben összefonódó ágak és törzsek olyan szövedéket alkotnak, hogy a szerzők nem merték nélkülözni a nyomjelző zsinór használatát. A látási viszonyok az  őszi  esőzések  előtt a  legeszményibbek.


Alkalmuk volt ugyanakkor gleccsertavak jégpáncélja alatt is megmerülni; ehhez kiváló hőszigetelő öltözékre van
szükség, továbbá a nyomjelző zsinór se mellőzhető, mert a jégerősen tompítja a fényt. Tavasszal a Balea-tóban alámerülni  olyan, mintha az ember egy folyékony üvegházban  tartózkodna: a jégen át bezúduló színpompás fény megtörik, a pisztrángok  pedig  tátott  szájjal  bámulnak az emberre, e számukra oly ritka látványra!                                   


Lascuék elmondják: 


"Izgalmas  búvárkalandban  lehet   részünk  a  Slanic-Prahova-i  és vízaknai   sóbányák mentén  keletkezett sóstavak mélyén. E tavak, amelyek  állandóan  magukba oldják a  föld alatti sórétegeket, igen nagy sótartalmúak. Épp ezért bennük lemerülni egyáltalán nem olyan egyszerű dolog:   csak   32   kilónyi   ólomsúlyt  magunkra aggatva sikerült a próbálkozás. 15 m mélységben, ott, ahol a slanici  Lacul  Miresii  tóba édesvizű források ömlenek, valósággal alázuhantunk, mint repülő a légzsákban. Továbbá, a kétféle sűrűségű víz vegyülési rétegében a fényviszonyok is rettenetesen  zavarosak lettek. Bár lámpáinkat már több ízben és mindenféle közegben próbára tettük, a sós vízben egymás után lettek zárlatosak s   váltak   használhatatlanná. Az egyik  kapcsoló például  teljesen kiégett, a résen behatoló sós víz pedig teljesen lemarta a reflektor fon-csorrétegét.  így aztán csak felületesen tudtuk felderíteni a tó falában keletkezett barlangszerű üregeket.


A Lacul Miresii falában lévő áthajlások bizonyítják: a mélyben található édesvizű források alapjaiban kezdték ki a sóhegyet, amely nem is olyan sok idő múlva majd szabályosan a tóba roskad, s ezzel örökre befellegzik egy közkedvelt természeti  ritkaságunknak.


A karsztikus tavak mindig új s új meglepetéssel szolgálnak, mint amilyen pl. a Néra-szorosban található Ördög-tó, amelyet teljesen véletlenül szemeltünk ki búvártanfolyamunk színhelyéül. Meglehetősen nehéz megközelíteni a környéket. A felszerelést, a Grigore Antipa Múzeumban dolgozó kollégák kölcsönözte légsűrítővel együtt keskeny függöhídon, a hátunkon cipeltük át, majd mokánylovak hátára kötöztük, hogy végül mindent felfújható csónakokba pakoljunk át. Az Ördög-tó átmérője 30, mélysége 12 m. Egy beomlani készülő víznyelő alján található, s a víz alatti fatörzsek kuszasága közt úszkálva feltételezésünk beigazolódott: megtaláltuk a víznyelőnek a  hegybe  vezető  nyílását.


A Duna és tavainak látási viszonyai a búvárok számára nem nyújtanak eszményi körülményeket. Ugyanakkor a legújabb keletű mesterséges tavak sem sok érdekességgel szolgálnak, bár mélységük meglehetősen tekintélyes. A Békás-tó kivételnek számít: 40 m hosszú és 80 m mély. Valóságos támaszpontja ez a vízisportoknak... Sort kerítettünk itt néhány alámerülésre is. Az első méterek langyos és zavaros rétegei után sötét, 4 °C hőmérsékletű „légüres tér" következik, ahol a reflektor fénye semmilyen akadályon nem akad fönn. Ötven méternyi óvatos lemerülés után a sűrű, sárga, szerves anyagokban gazdag iszapréteggel borított tófenékre értünk. A velünk tartó házigazda, a tó menti kutatóállomás lelkes igazgatója a leruccanás után így morfondírozott: Mi lenne, ha ezt a tápláló iszapot kikotornánk, s a felszíni plankton szaporításához használnánk? A planktont megennék a kis halak, a kis halakat felfalnák a nagyok, a nagy halakat  pedig  megennénk  mi... 


Azóta se tértünk oda vissza, hogy ellenőrizhessük: valóra váltotta-e elképzelését az igazgató. Ha igen, ha nem, a Békás-tóig érdemes eljutnia minden műkedvelő búvárnak!"


(Forrás: Előre Naptár, 1989, Bukarest. 145-153. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése