 |
| Toni Hiebeler |
Az 1957-es katasztrófa után minden nyáron csoportok indultak Alpiglenből, Eigergletscher-ből, Kleine Scheideggből, hogy átkutassák a hegy alját a két eltűnt német nyomai után, és minden évben találtak valamit. Régi kötelekre, cipőkre, bivakfelszerelések darabjaira, egy elpusztult hegymászó tárcájára, jégcsákányokra és a mállott sziklával együtt leesett szögekre bukkantak, csak azt nem találták meg, amit kerestek. Egy ásványgyűjtő megtalált egy penészes régi zubbonyt, levette a címkét róla és átadta Stägernek, aki azt mondta, lehetséges, hogy Nothdurfté vagy Mayeré volt. De ettől a semmit sem bizonyító lelettől eltekintve - amit Stäger átadott a rendőrségnek - nem bukkantak az eltűntek nyomára.
Az Eiger történetében még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig maradtak fenn holttestek a falban, és ahogy az évek teltek, egyre rejtélyesebbé vált az ügy. Lehetséges, hogy egy szakadékba estek az északi fal felső hólejtőjén? Nem, hiszen nincsenek olyan mély szakadékok, amelyek négy hosszú éven át fogva tarthatnák a testeket: a lavinák és sziklaomlások mindent a hegyfal meredek szakadékaiba hordanak, és azok innen a hegy lábáig zuhannak le. A kutató expedíciók tagjai tapasztalatból tudták, hogy a hegyoldalról lezuhanó testek a fal közepe táján, kiugró hatalmas sziklabordától, a Vasalótól vagy kicsit balra, vagy kicsit jobbra esnek le, úgy, hogy a keresést a hegy aljában viszonylag kis területre lehet korlátozni. Ezért állandóan figyelték ezeket a helyeket, de hiába.
1961 elején négy alpinista érkezett Münchenből. Ők az északi fal első téli megmászására vállalkoztak. Vezetőjük Toni Hiebeler, a Der Berkamerad szerkesztője volt. Ez az alpinista folyóirat már az 1957-es tragédia óta támadta a svájciakat. A négyszemélyes kötélegyüttest hamarosan megpillantották a falon. Lassú, egyenletes tempóban haladtak előre. Az idő hideg volt, de tiszta, és így tucatjával repültek a gépek a hegy felé, hogy felvételeket készítsenek. Egy egész Európára kiterjedő televíziós hálózat pedig a teleobjektíves kamera segítségével a Kleine Scheideggi szállodából figyelte a megmászást.
Amikor a kötéltársaság azon a szakaszon haladt keresztül, ahol Corti utoljára látta Nothdurftot és Mayert, egy svájci lap által bérelt repülőgép szállt a hegyoldal fölé, és egy fényképész nagy látószögű lencsével felvételeket készített. A sötétkamrában előhívta és kinagyította a képeket, hogy lássa, mit vett fel. Az egyik felvételen a két elöl haladó németet látta, magasan fenn a kijárati szakadékokban. Ujjával követte a kötelek vonalát addig a jóval lejjebb levő pontig, ahol a két másik mászó jött utánuk. Jobbra, a kötéltől mintegy tizenöthúsz méterre olyasmit vett észre, ami egy ötödik hegymászónak látszott. Ez megmagyarázhatatlannak tűnt, mert mindenki tudta, hogy a német kötélegyüttes csak négy tagból áll. A fényképész alaposabban megfigyelte a felvételt egy nagyítón keresztül, és most már bizonyosra vette, hogy egy ötödik emberi lényt lát. Az alak függőleges helyzetben látszott. Ez természetes is volt, mert másképpen nem állhatott volna meg a falon. Úgy tűnt, hogy egy kürtőszerű, kissé védett területen áll. Kötelet nem lehetett látni, de a fényképész úgy vélte, hogy ki tudja venni a nadrágot és a férfi felsőtörzsét.
A fénykép megjelent a lapokban, és az egész Felföld figyelme az ötödik ember rejtélye felé fordult. Más fényképészek is béreltek gépeket es készítettek felvételeket. Soknak nem sikerült a felvétel: az alak a mindkét oldalán előreugró sziklák miatt nem látszott.
Lent Kleine Schneideggben, Kaspar von Almen irodájában kinagyították a képeket, nagyítókon keresztül vizsgálták és kikérték a szakértők véleményét. Megállapították, hogy a test teljesen arányos a falon haladó négy hegymászó képével, és pontosan azon az útvonalon volt látható, amelyen Nothdurft és Mayer ment a hegytető felé. Sokak szerint ebből csak egyre lehetett következtetni: hogy az „ötödik ember" Mayer vagy Nothdurft, akit saját falikampói és kötelei szögeztek a sziklához abban a kényszerű helyzetben, amelyet azon a péntek éjszakán, 1957-ben kellett elfoglalniuk, amikor a vihar végigsöpört a hegyoldalon. Mások nevetségesnek találták ezt a feltételezést, köztük Seiler és Hiebeler is.
- Biztos vagyok abban, hogy ez csak egy emberi alak formájára emlékeztető szikla - mondta Hiebeler.
Seiler többször is átrepült a hegyoldal felett, és megállapította, hogy a „test" ugyanolyan szürkéskék színű, mint a környező sziklák kövei.
- Sokkal kevésbé emlékeztet emberre, ha távcsővel nézi az ember, mint a fényképeken - mondta.
Kaspar von Almen hajlott arra, hogy egyetértsen vele, bár nem volt egészen biztos a vélemények helyességében.
- Lehetséges, hogy a testek valahol fennakadtak, de ez nem túlságosan valószínű ezen a szinte függőleges falon - mondta. - De még akkor is találnunk kellett volna valamit a felszerelésükből, szögeket vagy egyebeket. Ennek ellenére semmilyen nyomot nem találtunk, így hát nem lehet kétséges, hogy még valahol fenn kell lenniök, hiszen már rég el kellett, hogy vessük azt az elméletet, amely szerint valamilyen más útvonalon hagyták el a falat. Az a hely, ahol a fényképen a „test" látható, valóban alkalmas éjszakázásra, mert szemmel láthatólag valami védelmet nyújt.
- De meg kell várni a következő nyarat, amikor kutatócsoportok tisztázhatják a dolgot.
Azonban az Eigeren végzett mentésnek és dicstelen utójátékának történetére nem a hegyoldalt újból felderítő bátor vállalkozással gördült le a zárófüggöny, hanem egy olyan véletlennel, amelynek szereplői Werner Stäger és hegyivezető társai voltak.
Az 1961-es hegymászó évad vége felé, amelynek során az északi fal tizennyolcadik áldozata vesztette életét, a vezetők végre hozzákezdtek egy befejezésre váró munkához. Már két éve volt a hegy tetején az a felszerelés, amit Longhi lehozásához felvittek, s közben egyre mélyebbre süllyedt a hegytető havába és jegébe. A szűkszavú vezetők azonban erre sosem adtak magyarázatot: pedig csak fel kellett volna menniök a nyugati oldalon, és onnan néhány óra alatt lehozhatták volna az értékes felszerelést, ahogy annak idején Friedli és emberei a magukét is levitték néhány nappal Corti megmentése után. Ennek ellenére a vezetők több ezer frank értékű felszerelést hagytak heverni a hegytetőn.
1961 szeptember utolsó napjaiban azonban Stäger megszervezte a felszerelés leszállítását. Egy csütörtök reggel több emberével felért a csúcsra, ahol a felszerelés nagy része beolvadt, majd befagyott a jégbe, vagy helyrehozhatatlanul tönkrement. Jóformán semmi mást nem tudtak megmenteni, mint kb. 400 méter hosszú és 10 tekercsből álló kenderkötelet, amit Christian Rubitól vettek. A kötél megvastagodott a rárakódott nedvességtől és nagyon nehezen lehetett kezelni. Stäger kiadta az utasítást, hogy a kötegeket szedjék szét és úgy húzzák végig a hegyen. A nyugati falon a vezetők lelökdösték, és ha kellett, újra kiszabadították a megakadt kötegeket. Az egyik köteg lecsúszott egy nagy hófalon és beesett egy szakadékba vagy száz méterre a nyugati hegyoldalban vezető, általában használt útvonaltól. A vezetők lemásztak a kötegért és ott két holttestet találtak.
Az Alpokban holttestekre bukkanni: nem újság a vezetők számára. A Felföld sokszor rejteget olyanokat, akiket már nem is keresnek. Először azt hitték, hogy a szakadékban talált halott két angol, akiket 1958-ban láttak utoljára a Jungfrau tömbjén. Egyik vezetőnek sem fordult meg az agyában az a lehetőség, hogy Nothdurft és Mayer testére bukkantak. A két német bizonyára valahol az északi falon van vagy a hegy aljánál. Az biztos, hogy nem lehetnek itt, a nyugati hegyoldalon felvezető út mellett.
Stäger megvizsgálta a leletet. A testek nem maradtak épségben. Nem úgy, mint Longhi esetében, testüket nem aszalta a szárító szél és a levegő, hanem egész a csontig felbomlottak, úgy, hogy már csak a csontvázuk maradt meg. Testtartásuk pontosan megmutatta, hogyan érte őket a halál. Az egyik földhöz lapult, a másik kuporgó helyzetben volt, háttal a fölötte emelkedő meredek falnak. Ilyen helyzetben találják azokat, akiket lavina ér utol, s közben megpróbálnak hátat fordítani a ledübörgő hónak és jégnek, hogy a megfulladást elkerüljék. Nem csúsztak meg és nem is estek le, csontjaik épségben maradtak, ruhájukon sem volt szakadás. Hátizsákjuk telve volt fémszerszámokkal, nyakuk körül pedig karabinerek és szögek lánca lógott. Egyikük csuklócsontján egy rövid szíjon jégcsákány függött. Sárga orkánnadrágjuk tökéletes épségben maradt, mászófelszerelésük szinte újnak hatott. Egyikük hátizsákjában egy kék noteszt találtak, de az írást teljesen lemosta az eső és az olvadt hó.
A vezetők megjelölték a testek lelőhelyét és megindultak a mentőállomásra segítségért. Alig haladtak valamit, amikor egy újabb testet fedeztek fel, amelyet minden nehézség nélkül azonosítani tudtak. Engelberg Titl volt, egy bécsi zongorahangoló, aki 1958-ban megmászta a nyugati falat és visszafelé jövet leesett. Noteszét és kesztyűjét egy évvel ezelőtt majdnem ugyanott találták meg.
Másnap a vezetők egy csoportja Stägerrel az élen visszament a hegyre, és lehozta a másik két testet az elkerülhetetlen utolsó állomásra: a lauterbrunneni temető halottasházába. Az alapos vizsgálat kimutatta, hogy két németről van szó. Szinte minden felszerelésükön német gyártócégek nevét találták. Azonban az Eigeren csupán két német tűnt el: Günther Nothdurft és Franz Mayer. Mayer nővérét, aki Svájcban élt, rögtön értesítették, hogy jöjjön a halottasházba. Fel is ismerte bátyja ruháit és felszerelését. Minden kétséget kizáró bizonyítékot szolgáltatott a két halott fogsorának vizsgálata. Végre megoldódott az Eiger legnagyobb rejtélye. Most már rekonstruálni lehetett a két ifjú, bajor hegymászó óráit.
 |
| Longhi maradványai a falon |
Corti 1957. augusztus 9-én, pénteken késő délután látta őket a hegytető felé felkapaszkodni. Még aznap felértek a csúcsra, de valószínűleg csak késő éjszaka, amikor ólmos eső és hó csapdosta az északi falat. Azt a bizonytalan jelentést, hogy két hegymászót láttak a hegytetőn péntek éjfél körül - amit von Almen a rádióján közvetített is Friedlinek - akkor nem vették figyelembe, mert nem tartották megbízhatónak. Most azonban jelentés alapján meglehetősen pontosan meghatározták, hogy mennyi ideig - nyolc vagy kilenc óráig - tartott, amíg a két német a csúcsra ért, miután Cortitól elvált. Ezen idő alatt nyilvánvalóan elfogyott az erejük, de mivel ígéretet tettek, hogy segítséget hoznak a lent rekedt két olasznak, megkezdték a leereszkedést az Eigergletscher vasútállomás felé, amely 1650 méternyi utat jelentett lefelé a szélkorbácsolta nyugati hegyoldalon. A könyörület hajtotta őket erre a kétségbeesetten elszánt, de eleve reménytelen vállalkozásra. Bizonyosan hallották alattuk a szűnni nem akaró lavinák dübörgését. Ezt Seiler is hallotta akkor, és ez arra késztette a svájci mentőcsoportokat, hogy lemondjanak a nyugati falon vezető út megmászásáról, mint túlságosan veszedelmes kísérletről. De a két német ment tovább, vállalta az objektív veszélyeket, hogy segítséget hozzon kötéltársainak, akikkel a véletlen összehozta őket. Megrendítően rövid távolságra jutottak a nyugati hegyoldalon, mert egy lavina a fojtogató halálba söpörte őket. Holtan feküdtek már a hó alatt, amikor a mentőcsapatok mellettük mentek el - először Terray és de Booy, majd Cassin, Mauri és Eiselin, utánuk a Hegyi Mentők tagjai, a lengyelek és a többiek. Egyikük sem gondolt arra, hogy arra forduljon. A lavina még a nyomaikat is elsöpörte.
A temető halottasházából a két hős alpinista - az északi fal történetében a tizenharmadik megmászók - földi maradványait halottszállító kocsin Bajorországba vitték. A kék noteszt a berni rendőrség bűnügyi vizsgáló csoportja tanulmányozta, de abból semmit sem tudott kideríteni. Az írást lemosta az eső, és így még ultraviola fénnyel sem lehetett rekonstruálni Günther Nothdurft utolsó feljegyzéseit.
A Blick című svájci lap riporterei felkeresték Olginatet, hogy megvigyék a hírt Claudio Cortinak. Mint rendesen, most sem volt fogalma arról, mi folyik az Eigeren. Felindulás nélkül közölte, örül, hogy a neve tisztázódott, és hogy most mások is megállapítják, amit ő már annyiszor elmondott: „Corti nem bűnös".
Szemmel láthatóan ennél a hírnél sokkal jobban érdekelte, hogy pár hónapos kislányát kihozták a kórházból, ahol sikeres műtéten esett keresztül. Számára nem jelentett újságot, hogy ártatlan, mások meg hadd lepődjenek meg. További terveiről a következőket nyilatkozta a Blicknek:
- Mostanáig nem találtam senkit, aki hajlandó lett volna velem jönni az északi falra, de most biztosan találok valakit.
Európa megborzongott.
Eplógus
Hol vannak most az élők, hogyan alakult a sorsuk?
Seiler és Friedli, akiket Svájcban hősként tisztelnek, szép eredményeket értek el a szakmájukban, a fémárugyártásban. Seilernek saját kis automatizált üzeme van szülővárosában, Böningenben, Friedlinek pedig gyára van néhány kilométerre onnan. Mindkettőnek szépen jövedelmeznek a svájci hadsereggel kötött, mentő-felszerelésekre vonatkozó szerződések. Már rég elfelejtették a nyomasztó hangulat által keletkezett kis nézeteltérést az Eigeren, és mindketten nagy elismeréssel nyilatkoznak egymásról.
- El sem tudom mondani, milyen nagyra becsülöm ezt a Friedlit - mondja Seilcr. - Meg kell vallanom, amikor először találkoztunk, nem voltam tisztában a képességeivel. Bámulatba ejtett tudásával, és mindig igénybe veszem a segítségét, ha szükségem lesz rá. Mindig úgy áll előttem, ahogy ott az Eiger csúcsán láttam. Erős ember, valamivel idősebb nálam, egy kicsit magasabb és nem ilyen kövér az arca, magatartása egy igazi hegymászóé. Úgy hiszem, sok tekintetben ő volt a mentés igazi hőse.
Christian Rubi már hatvanon felül van. Von Almenék kivételével mindenkivel szemben megenyhült. Félig-meddig már visszavonult, sok elfoglaltságot okoz neki wengeni hegyi otthonában a Svájci Síoktatók Szövetségének igazgatói tisztsége. Most is gyakran leül az írógép mellé, és ő is hallatja hangját a Svájcban felfellángoló viták egyikében-másikában.
Fenntartja véleményét, hogy az 1957-cs mentés sikeresebben végződik, ha hivatásos vezetők vettek volna benne részt, de a régi harag már elmúlt.
- Mert nézze - mondta akadozó, de teljesen helyes angolsággal -, nem igaz, hogy mindent megtettem, hogy kritizáljam az amatőr mentőket. Nem így volt. Amikor azonban a svájci lapok támadni kezdték a vezetőket, rákényszerí-tettek, hogy a védelmükre keljek. Különben egy szót sem szóltam volna. Ha most azokat az érveiét e's azokat a keserű szavakat akarná tó'íem hallani, amik mindkét oldalon elhangzottak, csak azt mondhatnám, hogy az egész utójáték szomorú volt - szomorú esemény, amit legjobb elfelejteni.
Von Almenék most is szállodáikat vezetik Kleine Scheideggbcn és Trümmelbachban a Lauterbrunnen-völgyben. Ma is élénken érdeklődnek az északi fal és megmászóinak problémái iránt. Az alpinizmusban szerzett sokéves tapasztalat és a hegymászás tudományának tanulmányozása megtanította őket arra, hogy a hegymászókról semmilyen általánosítás nem lehet egészen igaz.
- Annyi embert ismertem meg - mondja Kaspar -, akik szívesen vállalkoznak az Eiger északi falának megmászására a legkülönbözőbb okokból. Néha csak azért, mert otthonukban nem boldogulnak, vagy nem érnek el sikereket az életben, és úgy képzelik, hogy egy ilyen teljesítmény híressé vagy megbecsültté teszi őket. Néha azért, mert valami mély emberi élményre vágynak, olyan próbatételre, ami lehetővé teszi, hogy megismerhessék saját magukat. Nem lehet őket egy kalap alá venni, de egyetlen észrevételt megkockáztatnék. Valahányszor azt hallom, hogy egy kötéltársaság tagjai hatos nehézségű mászás teljesítésére vállalkoznak, azt kérdem magamban: - Mi bajuk van ezeknek az embereknek?
Persze semmi baja sincs Lionel Terraynak, pedig élvonalbeli mászó. Ő már jóval az Eiger „affér" előtt nemzetközi hírnevet vívott ki magának, mint magashegymászó és mint hegyi mentő. Kis faházában, a Mont Bianc masszívumába beékelt, festői francia Chamonix-ban él. Ötvenegy éves korában is jól tartja nagyszerű kondícióját: nem dohányzik, nem iszik és a világ minden részében részt vesz francia expedíciókban.A legnehezebb, hatos nehézségű mászásokhoz már csak három vagy négy évem van hátra - mondja -, aztán már csak a könnyebb utakat járom.
Az Eigeren végzett mentés után a Himalájában és az Andesekben vezetett expedíciókat. Télen írogat és előadásokat tart, hogy ismertesse nyári útjait és megszerettesse a hegyeket az emberekkel. Érzelmei az Eiger északi falával szemben nem változtak. Sosem mennék oda még egyszer - mondja. - Az északi fal túl sokat követel az emberektől.
Max Eiselin, ez a szeretetre méltó svájci, aki maga is részt vállalt a mentésben, 1957 után szépen bebizonyította tudását az Alpok igen sok nehéz falán, sőt a Himalájában is volt a nemzetközi Dhaulagiri expedícióval. Ez a 8172 méter magas hegy sorrendben a világ hetedik legmagasabb csúcsa. (Ugyanezzel a Himalájaexpedícióval ment dr. Jerzi Hajdukiewicz is, az a lengyel alpinista, aki az 1957-es mentésben mint orvos segédkezett.) Eiselin most harmincéves, alacsony, világosbarna szemű és hajú fiatalember. Ma is ugyanaz a barátságos modor jellemzi, mint amivel annak idején Terray-val és a többiekkel megkedveltette magát az Eigeren. Saját boltja van Krienz-Luzernben, az Eiselin Sport. A boltban különösen nagy a választék élvonalbeli mászóknak alkalmas vasfelszerelésben.
A vita tüze már Leccóban is régen elhamvadt, Riccardo Cassin újra barátságába fogadta Claudio Cortit. A Dolomitokban több túrára együtt mentek. A harcias külsejű, ötvenhárom éves Cassin, az Olasz Nemzeti Alpin Iskola elnöke, egyik legismertebb alakja a nemzetközi alpinizmusnak. Nem szívesen gondol arra, hogy még egy olasznak sem sikerült megmásznia az északi falat (hárman az életüket vesztették ott). Rendkívül büszke arra, hogy az olasz alpinisták meghódították a Himalájában a 8611 méter magas Csogorit, vagy K2-t, a világ második legmagasabb csúcsát.
- Ami az északi falat illeti, ésszerűen kell gondolkozni az embernek - mondja.
- Én négyszer voltam a hegy lábánál, de a viszonyok sosem voltak megfelelőek, és ma is élek.
A leccói sportüzlete mögötti zsúfolt kis irodájában tartja híres múltbeli mászótársainak fényképét, és szomorúan mutogatja, hogy melyik halt meg közülük a hegyekben.
Néhány kilométerrel arrébb egy villában lakik a nagy darab, rokonszenves Carlo Mauri és vonzó felesége. Olasz expedíciókkal gyakran megy a világ különböző részeibe. Mint harminckét éves férfi, hegymászó pályafutásának virágjában van, és teljesítményeinek listája tovább növekszik. Azokhoz az amerikai atlétákhoz hasonlít, akik sportcikkekhez kölcsönzik nevüket. Tanácsadóként működik egy hegymászó felszereléseket előállító gyárnál. Mivel anyagilag jó körülmények között él, ideje javát a hegyekben töltheti. Cassinhoz hasonlóan ő is megbékélt Claudio Cortival, és időnként együtt túrázik vele Európában.
Ludwig Gramminger, a vidám müncheni, most ötvenöt éves, de ugyanúgy dolgozik, mint immár három évtizede. Ma is a Müncheni Hegyi Mentők vezetője, gyakran vállalkozik mentőexpedíciókra, és nem hagyott fel saját talál-mányú gépcinek és szerkezeteinek tökéletesítésével. A legtöbb ország - az Egyesült Államok, Kanada, NSZK, Svájc és Ausztria - hadserege Gramminger berendezéseit használja. A szabadalmi díjat mint mindig, most is a Hegyi Mentők és a Német Vöröskereszt kapja meg. Mielőtt valami új készüléket hoznának forgalomba, Gramminger fölviszi a hegyekbe és kipróbálja, sőt nemegyszer, kora ellenére, ő maga függ a Gramminger-kábelen.
- Az a helyes, ha először én próbálom ki saját találmányaimat - mondja.
Grammingerhez hasonlóan a bátor, nagy erejű Alfred Hellepart is a Hegyi Mentők aktív tagja még. Most is, ha valahol a hegyekben baj van, őt hívja elsőnek Gramminger.
- De ma már harminchat éves vagyok - mondja Hellepart (1967 nyarán szívroham következtében tragikus hirtelenséggel fejezte be életét.- Lektor megjegyzése.) -, és az évek több kilót raktak rám, meg aztán kicsit meggondoltabbá váltam, így aztán már nem vállalkozom hatos nehézségű mászásokra.
Adminisztrátor a müncheni városi elektromos műveknél. Nem dohányzik, de nem egészségi okok miatt, mint Terray.
- Az Eigernek köszönhetem, hogy nem dohányzóm - magyarázza. - Furcsa dolgokat művel az ember ott a magasban, amikor idegfeszítő állapotba kerül. Amikor Cortival felértem a hegytetőre, kértem egy cigarettát. Valaki egy egész dobozzal adott, s amikor elfogyott, valaki mástól még egy dobozzal kaptam. Olyan ideges voltam, hogy legalább harminc cigarettát szívtam el, de ezek voltak életem utolsó cigarettái. Rosszul lettem a sok dohányzástól. Azt is mondhatná az ember, hogy ez némi jutalom volt a mentésért. Legalább nekem.
Hellepart másik jutalma az életre szóló barátság, amit Claudio Cortival kötött. Gyakran leveleznek egymással „kölcsönös üdvözlések" formájában amint Hellepart mondja. Ha Corti sikeres túrát hajt végre, teljes oldalakra azt írja Hellepartnak:
- Saluti, saluti, saluti...
Ha Hellepart befejez egy mászótúrát, azt írja Cortinak:
- Sok üdvözlet Helleparttól a hegyekből.
Ez már szertartássá vált a két ember számára, akik egy svájci hegy parányi párkányán találkoztak először.
A mentés első évfordulóján Olginate lakosai nagy ebédet rendeztek Hellepart tiszteletére, érmekkel, beszédekkel, gratulációkkal halmozták el.
- Nagyon meghatódtam - meséli Hellepart. - Egész Olginate ott volt, persze Claudio és családja is. Meg kell vallanom, annyit itattak, hogy az első óra után becsíptem. Olginate polgármestere külön erre a célra vert aranyéremmel ajándékozott meg. Egy jégcsákányába kapaszkodó hegymászó látható rajta és ez a felirat:
Eiger - Északi fal, meg Alfred Hellepart.
Gondosan őrzöm ezt az érmet, meg a kedves olginatei emberek barátságát.
Hát Claudio Corti? Mit tudunk róla?
Cortival 1961 tavaszán készítettem interjút, mielőtt a németek testét megtalálták és az ő nevét egyszer s mindenkorra tisztázták volna. Tolmácsommal, Michael Vescolival, nem minden aggodalom nélkül indultunk útnak Olginate felé, hogy felkeressük Cortit. Svájcban egy angol újságíró, aki megírta az 1957-es mentés történetét, óva intett, hogy Corti közelébe menjünk.
- Szabadon járó őrült - mondta az angol. - Sosem lehet tudni, mire képes. Aztán meg gyűlöli az újságírókat.
Egy Genfben élő olasz ugyanezt mondta.
- Bolond az az ember. Felmászik a Lecco és Olginate körüli hegyekre, megvárja, amíg turisták látóhatárába kerül, majd 6-8 méteres szakadékokat ugrik át a levegőben csupa kétkedésből. Azt is mesélik, hogy egyszer azzal a feltett szándékkal ült vonatra, hogy Spanyolországba utazik és bombát dob Francóra. Nagyon vad ember, annyi bizonyos.
Ezek után kíváncsiak voltunk, mi vár ránk, és félig-meddig a legrosszabbra készültünk fel. így hajtottunk be a poros Olginatéba egy olasz nemzeti ünnepen. Az utcák és sikátorok teli voltak a szabadnapjukat élvező munkásokkal. A fő utcán egy kis trattoriában megkérdeztük, hol találhatnánk meg Cortit.
- Ezen a kis utcán kell végigmenni - mondta a tulajdonosnő. - Odavezetem magukat.
A macskaköves utcán át egy kis térre vezetett, ahol ütött-kopott házak hosszú sora kezdődött. Az asszony egy kapura mutatott:
- Ott lakik az a kedves ember.
- Kedves ember? - kérdeztük.
- Igen - felelte a nő. - Olginatéban mindenki szereti.
Ez nem vágott egybe az őrült személyleírásával, így az aggodalmunk egy kicsit eloszlott, amikor bekopogtattunk.
Fulvia Losa Corti nyitott ajtót és közölte, hogy Corti a motorján elment valami zöldért a nyulaknak, de hamarosan visszajön. Az elegáns, tiszta olasz nyelvet beszélő, csinos asszony végigvezetett bennünket a. házon, ahol a Corti család több generációja lakott. Egyik szobában lakott Corti, Fulvia és a kisbaba, Mariarosa, akit Claudio elhunyt édesanyja után neveztek el, a másikban Claudio apja, aki Svájcban töltött vándorcvei után végre hazajött. A konyha egyik sarkában tartották nagy halomban a hegymászó felszerelést, egy másikban pedig egy halom képes újságot és lapot - Il Giorno, Il Tempó, L'Europeo, Paris Match, a berni Der Bund stb. -, amelyek megírták az 1957-es mentés teljes történetét.
Hamarosan ajtózörgetést hallottunk. Feltűrt ingujjal, homlokán gyöngyöző verítékkel belépett Corti. Első pillantásra túl alacsonynak tűnt ahhoz, hogy nyers erejével tudjon úrrá lenni a hegyeken, de ez is, akárcsak a szája sarkainak sértődött lebiggyedése, csak látszat volt. Fehér inge alatt hosszú izmok dagadoztak a karján és még az ujjai is rendkívül erősnek tűntek. Hosz-szú, vastag ujjai végig egyforma szélesek voltak, a hegyénél épp olyan erősek, mint az ízületeknél. El tudtuk képzelni, hogy ezek az ujjak kutatják útján a repedéseket valamelyik meredek alpesi hegyoldalon, hogyan markolják a követ és hogyan tartják meg az egész test súlyát. Elmondtuk, mi járatban vagyunk, mire azt felelte - hadaró, dünnyögő lombard dialektusban -, hogy örömmel áll rendelkezésünkre. Miközben a poharainkba töltött, elmondta, mit kér csupán:
- Szeretném, ha megengednék, hogy a magam módján, a magam tempójában mondhassam el az egész történetet.
Először büszkén beszélt Fulviáról és a kisbabáról. Majd elmondta, hogy még ma is az olginatéí fémárugyárban teherautó-vezető. Ötvenórás munkahét után járó bére kb. húsz dollár. Ezt azzal egészítik ki, hogy a család megműveli kis földjét, ahol zöldséget termesztenek, húsnak házinyulat tartanak. Azt mondta, hogy jómódúnak tartják magukat,
- És most - jelentette be - elviszem magukat a hegyekbe. Ezzel négy órán át tartó idegenvezetés következett, gyermekkorának csúcsai és sziklái között a Crignán. Még a legérthetőbb célzások sem téríthették el attól, hogy minden sziklát, minden csúcsot megmutasson Lecco és Olginate körül. Majd elvitt bennünket a Club Alpino Italiano leccói részlegének a hegyoldalon fekvő központjába, s megmutatta a falon Stefano Longhi fényképeit. Még a raktárba is be kellett nézni, ami telve volt kötelekkel meg falszegekkel. Aztán bemutatott bennünket egy klubtársának.
- Ne felejtse el megírni Cortiról - mondta a másik alpinista -, hogy Claudio az első, akihez olyankor fordulunk, ha mentésre van szükség. Ő biztos nem beszél erről, de így van.
- Jöjjenek - szólt Corti. - Most mutatok valami mást. - Megkért, hogy ő vezethesse a kocsit, és megkezdtük olasz stílusú száguldásunkat a hegyről levezető kanyargós úton. Nemsokára a „San Giovanni di Lecco" temető előtt álltunk meg. Meleg, napos idő volt, a sírok telve voltak virággal. Sok megrongált sírkövet láttunk, szépen faragott márványíveket, kétoldalt lecsorbult széllel. Volt ahol egy oszlopot eltörtek. Corti megmagyarázta, hogy ez nem véletlen.
- Amikor kisgyermeket temetnek, a sírkő egy részét szántszándékkal letörik. Ezzel azt mutatjuk, hogy egy gyermek élete eltört, mielőtt befejeződött volna.
A temető végében Stefano Longhi sírjához fordultunk. El volt árasztva virágokkal.
- Gyakran jövök ide - mondta Corti. -Ahányszor megmászok egy hegyet, motoromon ide jövök és felkeresem szegény Stefano sírját.
Már majdnem beesteledett, így aztán visszamentünk a szállodába, Leccóba, ahol Corti elmondta a mentés történetét. Négy órán át magyarázta a részleteket, több pontnál is összezavarodott és ki kellett magát igazítania. - Nem, nem péntek volt. Csütörtök. Nem, csakis péntek lehetett.
Rengeteg kávét ivott és egymás után gyújtott rá a zöld csomagú, erős Nazionali cigarettákra. Egészben véve magatartása olyan emberre vallott, aki olyan élményeken ment keresztül, amelyeket még nem tudott feldolgozni, vagy megérteni. Az évek óta tartó támadások heves védekezésre kényszerítették. Űjra és újra elmondta, milyen keményen edzett ő is meg Stefano is, mennyire felkészültek az Eigerre, és csak a sorozatos balszerencsének - Nothdurft betegségének, Stefano lecsúszásának és a lezúduló kőnek - tulajdonítható, hogy ilyen tragikus veget ért a mászás.
- Képzeljék csak - mondta -, folyton azt mondják, hogy Stefano nem volt alkalmas ilyen túrára, túl idős volt és nem volt megfelelő erőnlétben. Mégis kilenc éjszakát bírt ki az északi falon, amennyit még soha senki. Képes lett volna erre, ha nincs megfelelő erőben?
Megállás nélkül mondta a magáét, ismétlésekbe bocsátkozott, védte magát és főképpen Longhit.
- Stefano jó ember volt és erős hegymászó -hangoztatta. - Ezért is állítottam a kötél végére, mert szükség lehetett volna az erejére, ha a beteg német esetleg megcsúszik.
Már késő éjszaka volt, amikor visszahajtottunk hárman Leccóból Olginatébe, Corti házáig. Bántódottan - de nem haraggal - beszélt az őt ért támadásokról és ismételgette érveit. Végül elmondta, hogy mit érez az Eiger iránt.
- Nem szeretem azt a hegyet - mondta -, de legyőzöm, vagy ő győz le engem. Csak az a baj, hogy Fulvia félt, meg nem találok senkit, aki velem jönne. Az a hegy megsebzett. Megsebezte a kezemet, a fejemet, és elvesztettem tizennyolc fogamat is miatta, legfőképpen pedig szegény Stefanót. Mondom: mindig róla álmodom, erről a gonosz falról a Felföldön. Sosem arról álmodom, hogy Stefanóval együtt mászom, vagy a mentésről. Azt álmodom, hogy a csúcson vagyok, megmásztam a hegyet és akkor békességet érzek. Vissza kell oda mennem.
Akit tehát Olginatéban találtunk az nem őrült, vagy hencegő, vagy hazug, és főleg nem bűnöző, csak egy hajszolt, megfélemlített kisgyerek, felnőtt képében. Eszünkbe jutottak Carlo Mauri szavai:
- Nekem mindig úgy tűnik, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy kisgyermek, természetes képességekkel és hatalmas erővel megáldva, de mégiscsak gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél.
Kaspar von Almen szavát sem feledjük:
- Valahányszor azt hallom, hogy egy kötél-társaság tagjai hatos nehézségű mászás teljesítésére vállalkoznak, azt kérdezem magamban:
- Mi bajuk van ezeknek az embereknek?
Akit Olginatéban találtunk, az egy naiv, egyszerű ember, akinek a hegymászás léte egy formájává vált, az egyetlen igazi valóság, ahol megszabadulhat a nincstelenek életét gyötrő sikertelenségektől és megaláztatásoktól. Valamelyik más társadalomban talán ivásnak adta volna a fejét, megszállott hajómodellező vagy lepkegyűjtő lett volna. De az. ő számára csak a hegyek léteztek és a kényszerképzet, hogy azok csúcsára újra és újra fel kell jutnia. Mintha a hegyek legyőzésével minden gonosz erőt, démont és szellemet le tudna győzni, amelyek egy kisgyermek fantáziáját benépesítik. Lesújtotta, ha valaki meghalt mellette, de ez nem változtathatott a dolgokon. Minden haláleset új ösztönzést jelentett a számára. Nem magát akarta mentegetni, amikor meg-meglátogatta Stefano Longhi sírját. Amikor a kis temetőbe elment, nem akart mást, csak beszélgetni a régi bajtárssal, akivel valaha együtt küzdött, és ígéretet tett arra, hogy nem adja meg magát, újra és újra felveszi a harcot a heggyel, amely visszaverte őket. Hasonlít ahhoz a kisgyermekhez, aki elkeseredett haraggal újra felült a háromkerekű biciklire, amelyről leesett.
Úgy tűnik, ez az elszántság Claudio Cortit elkerülhetetlenül újra elvezeti veresége színhelyére.
- Legyőzöm, vagy ő győz le engem.
És léteznek nála rosszabb emberek is, mert mindnyájan gyermekek vagyunk, csak nem mind vagyunk bátrak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése