2011. március 10., csütörtök

ROMÁNIAI MAGYAROK NAGY KÉPES NAPTÁRA: Barcsak Andris tanulságos históriája (2)

 (Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből, 1906) 


VII. A szobaleány meg a boltiszolga.


A megpróbáltatás keserű napjai még csak ezután köszöntöttek rájuk igazán. Az első napon gazdátlanul hányódtak a város utczáin. Az eleségük is elfogyott, pénzük se volt.
A vásárban elvegyültek a nagy emberáradatban.
Kétségbeesésükben öngyilkosságra gondoltak.


A mint egy vásári bódé körül ólálkodtak, magyar szó ütötte meg fülüket. Székely leányok vásároltak keszkenőt, mellettük egy jó képű magyar ember. Beszédbe elegyedtek egymással. Andrisék szomorú sorsukról panaszkodtak, azok meg jólétükről dicsekedtek. Katicza sirt, mint a gyermek. A leányok megsajnálták s magukhoz hivták. Andrist a férfi vitte magával. Vigasztalták váltig, hogy ne csüggedjenek, jóra fordul sorsuk.


Öt napig dédelgették így őket étellel és jó szóval. A legény egy istállóban húzódott meg, a leány a konyhacselédek mellett. Szolgálatot kerestek, de cselédkönyvük nem volt s románul sem igen tudtak — Katicza egyáltalán semmit se — így hát bajosan ment a dolog.


Végre az isten megelégelte nyomoruságukat. A leányt egy brassói származású, gazdag szász kereskedő fogadta be szobalánynak 20 frank havi fizetéssel. Andrisból ugyanott boltiszolga lett s hónapjára a teljes ellátáson kivül 25 frankja járt.


A kereskedő jó ember volt. Mindkettőjük részére szerzett «kondikuczát» a román hatóságnál. S hogy az idegen földön nyoma se legyen a hazai életnek, a nevüket is megváltoztatták. A férfi Kapitány István, a leány Csűrös Ráki néven kapott cselédkönyvet egy kis baksis árán.


Telt-múlt az idő. A fiatalok teljesen meg voltak elégedve helyzetükkel. Úgy megszokták, mintha Romániában születtek volna. Katicza már az első héten levetette magáról az egyszerű, falusi rokoját s selymes, czifra köntössel cserélte fel. Oly szép volt, úgy nézett ki benne, mint reggel a harmatos rózsa. Andrisnak se kellett többé a csizma, meg a feszes nadrág. Topánka, meg pantalló került reá.
Becsületes, szorgalmas cselédek voltak s   igen   szerette  őket  a  kereskedő. Két esztendeig szolgáltak nála egyhuzamban. A második év végén felmondtak. Különösen a leány békételenkedett. Andris nem tudta az okát, de azért hallgatott a leány unszolására. A két esztendő alatt 1000 frankot takarítottak meg a kereskedőnél, mely a buzói takarékba volt betéve. Ez idő alatt románul is meglehetősen megtanultak. Andris németül is vartyogott valamit.


Ujév napján vonatra ültek s Bukarestbe mentek.


VIII. Isten keze.


A román fővárosba este értek. Káprázatos fénye elszédítette őket. Akkora várost még álmukban sem láttak eddig. A bukaresti állomásnál sok magyar utasra akadtak.


Katicza egész utón szomorú volt. Panaszkodott, hogy fáj a feje, szédül, szóval beteg. Látszott, hogy valami nehéz bánat nyomja a lelkét, de Andrisnak nem merte megmondani. Ha erről kérdezősködött mindig másfelé fordította a beszédet.


Bukarestben több magyar utassal, az állomástól nem messze egy magyar korcsmába szállottak. Andrisék egész külön szobát kértek. Pompásan megvacsoráztak, Andris két oka bort is kért a frankosból. Két útitársának is töltött egy pár pohárral. De Katicza nem akart inni, folyton a fejét fájlalta. Vacsora után feküdni tértek. Andrisnak kissé jó kedve támadt. A szobában, a magukkal hozott bőrládában, — melyet kereskedő gazdájuknál még Buzó-ban vettek, — valami ruha után keresgélt a legény. Olyan női gúnyákra talált, a mit még sohasem látott Katiczán. A ruhák között egy kerek skatulyában 36 darab szépen begöngyölt aranyat kapott. Andris nagyot bámult a sárga pénzeken s kérdőre vette a leányt, honnan e sok arany?


Katicza értelmetlenül adott feleletet a kérdésre, de minden szavából kiérzett, hogy nem beszél igazat. Aztán zokogva borult Andrisra s mindent megvallott. Fuldokolva beszélte el, hogy egy kereskedő úrfi a buzói gazdájuknál elcsábította őt s szép ruhákat s pénzt adott neki, «hogy a dolog ki ne tudódjék.»
E vallomás után az Andris szívfájdalma nem ismert határt. Neki csalatkoznia kellett annak a leánynak hűségében, kiért ő rabságra jutott s a kiért elhagyta hazáját, mindenét, csakhogy vele élje át az életet. Az ezer frank megtakarított pénzüket megfelezte Andris; felét visszarakta a bőrládába, a maga részét belsőzsebébe rejtette s távozni készült.


—  Áldjon meg az Isten  olyan  igazán, mint a hogy én téged szerettelek és a milyen hűséges voltál  hozzám, Katicza! Légy boldogabb nálam nélkül itt az idegen földön, mint a milyen velem lettél volna. Én elmegyek tőled örökre.


—  Andris! Árva életem vigasztalója, szomorú sorsra juttatóm te,  ne hagyj itt engem. Bocsásd meg vétkemet, mire csalárdul csábították el  eszemet  s mit akaratlanul követtem el. Ha szerettél valaha boldog napjaimban, ne lökj el magadtól nyomoruságomban.


És egymás vállára borulva zokogtak sokáig.


Andris nem tudta mit csináljon. Megvesse-e, szánja-e kedvesét? Lelkében nehéz küzdelmet vívott e két kérdés. Eszébe jutott a boldog idő, midőn irigykedve nézték, ha a falu rózsájával tánczra perdült s büszke volt rá eddig, hogy neki ő lehet a szeretője. Aztán eszébe jutott ama végzetes táncz, a melyből egy sereg kőfaragót szalasztott meg s kettőt meg is ölt, hogy a Katicza becsületét megmentse. 
Egy láthatatlan kéz mintha felrázta volna   e  gondolatra  lelkiismeretét. Kedvese bukásában a gyilkosságért Isten kezét érezte magára nehezedni, mely akkor érte el, midőn  a  boldogság  utján
érezte magát.


IX. A hajnali vendég.


Andrisék 7 esztendeig maradtak Bukarestben. Nehéz szívvel ugyan, de mégis megengesztelődött, főképen mikor a buzói keserű emlék is eltűnt egy halva született gyermek alakjában.


Andris egy jómódú magyar birzsásnál árendás szolga lett, azután kocsis ugyanott. Külön házat tartottak a külvárosban, nem messze a nagy sétatértől.


A következő évben szép kocsit és hat lovat vettek s ettől kezdve a maguk kezére dolgoztak. Abban az időben arany életük volt a bukaresti birzsásoknak. Minden nap 25 -30 frankkal tért haza a gazda. Aztán egy régi kötelességüket rótták le Isten előtt. Összeesküdtek, mert már negyedik éve, hogy együtt élnek hitetlenül (bukaresti házasságban).


Ettől az időtől kezdve mintha két kézzel osztotta volna rájuk áldását az Isten! Szemlátomást gyarapodott a gazdaságuk. Igaz, hogy szorgalmas és takarékos emberek voltak s az ilyeneket előbb vagy utóbb, de megáldja az ég. Rövides időn három kocsi járt ki az udvarukról naponta és utánuk a pénz csak úgy omlott! S ők a szerencsét üstökön tudták ragadni akkor, a midőn az reájuk kacsintott. A harmadik esztendőben szép házat építtettek maguknak s boldogságuknak még csak egy feltétele hiányzott: a gyermek. De azzal nem ajándékozta meg házasságukat az ég.


Hanem az elhagyott árváknak ki viseli gondját? Nemde az Isten, ki láthatatlan kezekkel vezeti a szerencsétleneket a nemes szivüekhez? Bölcsen gondoskodik az ég a föld gyermekeiről.
Egy szép tavaszi hajnalon az Andrisék éjjeli bérkocsija különös vendéggel állított haza. A kocsis  megütődve nézegette az inkább csomagnak látszó valamit. De nem ott felejtett pakk volt az, hanem egy pólyás baba! A kocsis megilletődve tett jelentést a kis vendégről gazdájának, mely szerint: «alighanem az a szép kokóna felejtette itt, kit a hajnalban a négy óráshoz vitt a filáreti állomásra.»


Katicza oltalmába fogadta a kis jövevény fiucskát, de az ura még aznap jelentést tett róla a prefekturán.


X. A dobrudsai logofet.


A kis csecsemő mintegy két hónapos lehetett. Látszott rajta, hogy anyja az úri osztályhoz tartozhatott. Andris a feleségével abban állapodott meg, hogy a hatóságtól elkérik s felnevelik Ők a kis fiút. Kétszer se kellett ismételniök ebbéli kívánságukat s a kis lelencz birtokukba jutott.


Katicza nagy gonddal nevelte fogadott gyermekét. Dajkát vett mellé. Saját nevükre és vallásukra kereszteltették a törvényen.


Így növekedett évről-évre a Barcsakék szeretetének melegében a fiu, kire már csak azért is szép reménynyel tekinthettek, mert szépen gyarapodó gazdaságuknak jövendő örökösét látták benne. Andris Románia s Bulgária minden nagyobb vásárjába eljárt. Kupeczkedéshez is értett s veszteni sohase vesztett rajta.


Szent Ilia napján a ruscsuki vásárra ment lovat venni. A vásáron a többek közt egy romániai emberrel találkozott össze, ki gyönyörű fajlovait árulgatta. Andrisnak nagyon megtetszett egy pár kancza s alkuba bocsátkozott. Megtudta, hogy a lovak egy gazdag román bojár dobrudsai uradalmából valók s a ki árulja : a bojár logofetje. Hosszas alku után meg is kapta 30 Napóleonért a pár lovat. Áldomás nélkül tán sehol a világon nem kötnek vásárt, annál kevésbé Romániában. Mikor Andris lepengette a 30 drb aranyat: a dobrudsai logofet «csinsztára» hivta a vevőt. Poharazás közben megindult a beszéd fonala a bojári uradalmak körül is.




— Ezek is szép lovak, a miket ide hoztam — mondja a logofet — de ha látnád, milyenek vannak az olteniczai mósián! Mert gazdag ember a mi urunk. Moldovában is van hat mósiája, Dobrudsában is, meg Olteniczában is hat-hat. Csak egy nagy hibája van a bojárnak. Hirtelen ember, meg csúf szájú; az Isten megverte, a ki az ő szájára kerül. A ki nem tudja megszokni, még a fizetését is ott hagyja s megy, a merre  lát. Az olteniczai tiszttartó is úgy szökött meg. Magureléből levelet kaptam tőle, hogy átmegy Szerbiába. De látod, nekem jó természetem van, fel se veszem a gazdám patvarkodását. Csak egy pár évig várok még, aztán visszamegyek az én hazámba, mert nem akarok itt meghalni.


—  Hát hol a te hazád ? — kérdi Andris.


—   Az én hazám a «hegyeken túl» van, Erdélyországában. Én igaz, hogy  román ember vagyok, apám dászkel volt, de szeretem hazámat s a magyar embert.


Andris csak úgy hüledezett e kijelentésre, aztán kérdi tőle magyarul:


—   Akkor engem is  szeretsz, ugy-e? A logofett majd hanyatt vágódott bámul-tában, hogy magyar szót hallott. Bor mellett sok mindenről eldiskuráltak s többnyire  magyarul. Mert a logofet — noha saját  bevallása  szerint  húsz  év óta van Romániában   —   azért  érthetően  beszélt még magyarul. Mindketten elmondták élettörténetüket, természetes, hogy életrajzuk kényesebb részének kölcsönös kihagyásával.


A borozó vendégei két ölelkező férfit láttak egyik sarok asztalnál. Andris volt az egyik, a másik a dobrudsai logofet.


Lehetetlen leirni azt az örömet, mikor egymásban a gyermekkori játszótársakra ismertek ; szomszéd falujokat egymástól a Maros vize választotta el, a melyen át és vissza de sokat is csolnakáztak!


A logofet, miután megtudva az Andris bukaresti körülményeit, ajánlatot tett neki, hogy fogadja el az olteniczai számtartói állást. Andris félig meddig mámoros fővel olyan Ígéretet tett, hogy biz' attól egy cseppet se vonakodik.


Azzal váltak el egymástól, hogy a logofet beszél a dologról a bojárral Andris meg a feleségével.


(Folytatjuk)

Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése