2011. március 2., szerda

Albisi BARABÁS BÉLA: Kossuth Lajosnál

(Egy csoportos utazás története a XIX. századból)

Aradi lakásomban a falon egy nagy csoportkép függ, a közepén ott ül Kossuth Lajos apánk és körülötte, hátamegett nagy tömegben, több mint 800 magyar. A képen ott vagyok én is, a feleségem is és ennek fivére, Vidakovich János, Karcag város főmérnöke. A felvétel Turinban készült, maholnap ennek is 40 esztendeje lesz. Nem is kell nagyon megerőltetnem a memóriámat, mert az emlékeztető adatok itt fekszenek előttem s igy megírom e nagy kirándulást.
Kossuth fennmaradt hangfelvétele 1890-ből  (e sorra kattintva indul a lejátszás a jútubon)

1889. évben rendezték a párisi világkiállítást, ahol a franciák az Eiffel-toronnyal lepték meg a világot. Ugy ezen nagyszabású kiállításnak megtekintésére, valamint Kossuth Lajosnak turini meglátogatása céljából egy nagy társas körutazást rendezett Dolinay Gyula hirlapiró, akinek vállalkozását igen sok magyar politikus és közéleti férfiú támogatta. A két vonzerő, Kossuth s a világkiállítás s a társas kirándulás programja annyira hatott, hogy az egész országból 800 utason felül jelentkeztek. Csak magából Budapestről több mint 250, ezek között 15 országgyűlési képviselő, 30 nagynevű színművész és színművésznő és sok hirlapiró. Az utazás 14 napra volt beosztva, július 2—16-ig. Nem csoda, hogy ily sokan jelentkeztek, hisz az utazásért személyenkint csak 160 forintot kellett befizetni s ezenkívül 5—6 forint zsebpénz kellett, úgyhogy 250 forintból minden kitelt, vasút, élelmezés, szálloda, beléptidijak s minden más egyéb. Akinek volt, az költhetett többet is és vásárolhatott kedvére vámkötelezettség nélkül. Útlevélre nem volt szükség. Milyen olcsó és boldog világban éltünk mi akkor!


A rendező-bizottság elnöke Helffy Ignác országgyűlési képviselő volt, akit „Kossuth palatínusa" néven is tiszteltek s ő volt a rendezője a turini ünnepélyességeknek.


Az utazás két egymásután menő   különvonaton   történt   elég kényelmesen, felső  Olaszországon keresztül   s  csak   négy  helyen szállottunk ki széjjelnézni, Cormonso, Velence, Verona és Milanóban s volt elég időnk a nevezetességek megszemlélésére. Turinba július 4-én este 9 órakor érkeztünk meg, azonnal el lettünk szállásolva, én és feleségem az Európa-szálloda egyik utcai szobáját kaptuk. Alig vártuk a reggelt, mert a másnapnak nevezetes és szép programja volt: Kossuth Lajost látni, vele beszélni és őtet hallani.


Július 5-ike szép nyári meleg nap s délelőtt 10 óráig volt időnk Turinba szétnézni, beültünk egy kocsiba, a kocsis nagy igyekezettel magyarázott, amiből nem értettünk egy szót sem, de azt megértette, amikor mondtuk, hogy most hajtson a Via dei Mille 22. számú házhoz. Reánk mosolygott, hogy ő tudja, ott lakik Generale Kossuth.


Itt megállok egy pillanatra, mert megmagyarázom, hogy miért mondta az a kocsis Generale Kossuth. Az olasz köznép csak annyit tudott Kossuthról, hogy ő valami nagyon nagy és hires magyar ember, de azt már nem tudták, hogy kormányzó, miniszter, köztársasági elnök vagy mi más volt. Azt is tudták, hogy Kossuth valami nagy háborúból menekült az osztrákok elől, tehát ráfogták, hogy tábornok volt s igy lett Generale Kossuth. De még kedvesebb volt, hogy zavarban voltak, amikor a köznép számára elkészítették eladásra Kossuth Lajos arcképét. Nem tudták, hogy milyen ruhába öltöztessék, nem tudták milyen volt a generálisi díszruhája. Kapták magukat s az ő legnagyobb hősüknek, Garibaldinak diszöltözetébe festették le Kossuth Lajost. Az aranyozott zöld katonai kabátra ráborították a pirosgalléru fehér köppenyt, ugy, hogy a kép nemzetiszinü, akár olasz, akár magyar, ahogy vesszük. A kézben papirtekercs. A szép öreg fejhez igen jól áll a katonai egyenruha, — aláírva Luigi Kossuth. Ez a ritka arckép nálam is megvan.


Megérkezünk Kossuth lakása elé, amely egy sötétre festett kétemeletes ház első emeletén van. A ház előtt, a kapu alatt, a lépcsőházban sürgés-forgás, várakozó magyarok sokasága, akik szeretnének bejutni, de nem lehet ám, mert most vannak bent Kossuth dolgozó szobájában a társaság előkelőségei, a képviselők, hirlapirók, színművészek, s majd csak azután jön a többi. Akkor még nem voltam képviselő s én is a néphez tartoztam. A folyosóra kihallatszott Ábrányi Emilnek hangja, aki egy saját költeményét olvasta fel Kossuth Lajos előtt. Egy kis ládikót nyitottak fel, amelyben föld volt, a zempléni Monok község egyik házának kertjéből, amelyben Kossuth Lajos született. Erre a ládikára mutatott rá Ábrányi Emil, amikor a többek között igy szavalt: 


„Nézd ezt a hazai földet, ha Te nem jöhetsz el hozzája, eljött a föld Hozzád, hogy fejedet hajtsd rája." 


Amig ezek az üdvözlők bent időztek Kossuthnál, a lakásból kinézett özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza, Kossuth Lajos nővére s mert én és feleségem közel voltunk az ajtóhoz, jóságos arcmosolyával behívott minket az ő szobájába, mert látta is, hogy egy nagyobb üveget tartok a kezembe. Ebben az üvegben 1822. évi termésű kitűnő bor volt, amelyet Novotny Lajos, az aradi „Jó pásztor" népszerű vendéglőse küldött általam. Szivesen cipeltem az üveget idáig s Ruttkayné derült arccal fogadta, meg is köszönte azzal, hogy a bátyja csak egy-egy pálinkás pohárral fog inni belőle.


Ezalatt a képviselők elvégezték az üdvözlést s a látogatást Kossuth szobájában s talán azért, hogy kissé pihenjen, be akart jönni nővére szobájába. Be is nyitott, de azonnal vissza kellett húzódnia, mert a szobája megtelt várakozó vendégekkel. Ebben a pillanatban láttam Kossuthot először. Egy heves érzület szaladt rajtam végig, nagyon meg voltam akkor illetődve, — ha akkor szólni kellett volna, az a szó a torkomon akad. Elbúcsúztunk özv. Ruttkaynétól, aki beirányitott a folyosóról Kossuth szobájába, ahol már folyt az egyénenkénti üdvözlés. Ez abból állott, hogy egy kör alakult s mindenki elébe jutott az ősz kormányzónak, bemutatta magát, meghajolt, kezet fogott s tovább ment. Lassan, de a sor rám is került, a feleségem mellettem. Érthető izgatottságban, kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta, hogy az ő ura most Kossuth Lajossal beszél. Hangos, érthető kiejtéssel megmondom a nevemet s azt, hogy Aradról jöttem. Az öreg felfigyel, rám néz, s gyenge hangon mondja: „Ugye, fia annak a Barabás Péternek, akire emlékezem, hiszen olykor-olykor levelezünk is."


„Igen, kormányzó ur, — feleltem — most is hoztam tőle egy levelet, amelyben egy kevés porhanyó föld van az aradi vértanuk kivégzési helyéről" — s átadtam neki a levelet. Kezébe vette, ránézett s letette az asztalra.


„Köszönöm a levelet is, a földporokat is, drága hazai ereklye, megőrzöm. Üdvözlöm az édes atyját."

Kezet ad, mélyen meghajtom magamat s nyomomban a feleségem lehajol, meg akarja csókolni Kossuth Lajos kezét, — de ő visszahúzta: „Nem, ezt nem engedem meg, de ha nem restell,- csókolja meg az arcomat" — s odanyujtá arcát, feleségem áhítattal érintette ajkával Kossuth Lajos bal arcát. Az öreg mosolygott s a feleségem könnyezve s tulboldogan köszönte meg a  kitüntetést, — aztán eljöttünk. Az öreg ur több mint egy óra hosszat állva fogadta az üdvözléseket s kezet fogott mindenkivel, néhánnyal egy-két szót váltott is. Jó egy év múlva, amikor Aradon a vértanuk szobrát leleplezték, azt irta Kossuth Lajos Aradváros tanácsának: „Azzal a maroknyi szent földdel kezemben, amit Barabás Péter küldött nekem, kihajlok ablakomból Arad felé s megcsókolva a drága porokat, áldásért könyörgöm a magyar hazára." Vajjon meg van-e és hol ez a levél?





Délután két óra felé, az egész zarándok sereg kivonult a Valentino-féle városligetbe s egybegyülve vártuk Kossuth Lajost a déli bankettre. Kocsin érkezett meg, kisérve nővére, özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza és fia, Kossuth Ferenc által. Az a kitörő, örömteljes éljenzés, üdvözlés, kendőlobogtatás nagy hatással volt Kossuthra, aki levette széleskarimáju kalapját s azt lengetve, vonult be a terembe, a teritett asztalok körül elhelyezkedtünk. Több mint ezer ember foglalt helyet, mert a magyar zarándokokon kívül, mintegy 200 olasz tisztelője Kossuthnak vett részt az ebéden. Most is meg van az étlap és a zeneprogram, amelynek hat száma volt, Liszt Ferenc második magyar rapsodiájával kezdődött s a Müller-féle magyar Kossuth-indulóval végződött.


Az asztalfőn Kossuth Lajos ült,   mellette  jobbra   Helffy  Ignácné és Kossuth Ferenc, balra Helffy Ignác és özv. Ruttkayné, Kossuth Lujza. A társaság minden tagja feltüzte  azt  a gombot, amit a kormányzó  emlékeként  osztottak ki a   magyarok  között, amelyen Kossuth Lajos  arcképe volt, körülvéve a magyar  nemzeti színekkel. Az ebéd hét fogásból állott, fehér és vörös borokkal, a társalgás mind hangosabb, élénkebb lett s csak akkor némuit  el, amikor Helffy Ignác köszöntötte fel Kossuth Lajost, aki egymaga ülve hallgatta végig a toasztot, rnig az egész társaság felállott. Már az ebédnek vége volt,  a tányércsörömpölések elhallgattak, amikor ülőhelyéről felemelkedett  Kossuth Lajos  s  botjára támaszkodva beszélni akart. A távolabb lévők, pohárral kezükben, közelebb vonultak, hogy hallhassák Kossuth Lajos szónoklatát. Elnémult minden zaj s a jelenlevők lélekzetet is visszafojtva figyeltek a beszédre. Csendes, szaggatott hangon kezdette s mind tovább intensiv, erősebb lett a szó, amely  végig   hullámzott  a  hallgatók  érzelmein. Nem volt  szem, amelyben a meghatottság  könnyei  ne  csillogtak volna. Az arcok kigyultak, a szivek lelkesedtek, az ajkak éljeneztek, a kezek tapsoltak, a lábak tomboltak a fenségesen szép beszéd hatása alatt, amelyben „szárnyra keltette gondolata barna verebeit." Megköszönte  az  áldozatkész  látogatást s Magyarország   népeire emelte poharát. Boldog volt, aki hozzáférhetett s vele kocinthatott. Nekem is sikerült odajutni s azt a poharat a pincértől egy líráért megvettem, haza is hoztam. Ez volt Kossuh Lajosnak utolsó nyilvános beszéde, hatalmas szónoklatainak befejezése.


Még nem volt asztalbontás, amikor egy jelenet, egy magyar dal ragadta meg a lelkeket s amely meglepetés volt Kossuth Lajos számára. Kivül a nagy termen egy hatalmas félkörü üvegfal mellett, amelynek ablakai nyitva voltak, odahuzódott közel az asztalfőhöz 12—15 budapesti fiatalember, újságírók, színészek, akik előre betanulták az akkor még alig ismert Kossuth-dalt s érces hangon rázendítették:


Tavasz elmúlt, a rózsának 
Lehullott a szép virága, 
Ne sirj, ne sirj Kossuth Lajos, 
Lesz hazánknak szabadsága, 
Mi Neked fájt, nekünk is fáj, 
Könnyünket titkolni bajos, 
De Istenünk segitni fog, 
Ne sirj, ne sirj Kossuth Lajos!




Mig ez a szép dal zeng, elnémul minden más zaj, beszéd. Odafigyel mindenki, Kossuth Lajos odafordul az éneklők felé, lehajolt fővel hallgatja az ég felé szárnyaló uj dalt, kiveszi zsebkendőjét s megtörli szemeit. De le volt nyűgözve az egész közönség is, mert csak kevesen ismerték ezt a szép dalt. Én sem, de mire hazaértem Aradra, már húzták a cigányok, énekelték a dalárdák.


Ebéd végeztével, a vendéglő előtt ujabb csoportosítás történt, lefényképezték a társaságot s aztán Kossuth Lajos ujabb ovátiók között eltávozott s mi is szétoszlottunk megnézni Turin nevezetességeit. Másnap ismét vonatra ültünk s a Mont-Cenisi alaguton át, érintve Díjon várost, amelyet megnéztünk, — Parisba érkeztünk. Ott néhány napot időzve és élvezve, Svájcon, Tirolon át hazajöttünk.
Kossuth Lajos gyászmenete 1894-ben Budapesten (Klösz György felvétele)

Én még egyszer voltam Turinban, hivatalos küldetésben. Ott is voltunk Kossuth Lajos lakásán, de már nem ő fogadott minket, mert a holttestét szállítottuk haza, vissza Magyarországba, 1894 március végén. Mint az országos függetlenségi és 48-as párt egyik megbízottja, több képviselő társammal, Budapest főváros küldöttségével s a vidéki, megyei és városi törvényhatósági bizottsági tagokkal egy külön vonaton utaztunk ki s vettünk részt az ottani temetésen. Egész Olaszország népe s Turin város magistratusa megható gyászpompával búcsúzott  a világ nagy halottjától s Magyarország egykori kormányzójától. A turini evangélikus templomban, az ottani pap egyházi könyörgése után, Veress József orosházi evang. lelkész mondott magas szárnyalásu gyászbeszédet, amely után magyar képviselők vették vállra a koporsót, s vitték ki a gyászkocsira. Én is rátettem kezemet az egyszerű sárga tölgyfa koporsóra, amelyben Kossuth Lajos kihűlt teteme készült a nagy útra. Mintha egy villanyáram futott volna át testemen, ugy éreztem a koporsóból elszállt világszellem megrázó hatását s ajkam önként mormolta azt a szent fogadalmat, hogy én, az Ö eszméinek igénytelen szolgája és gyenge harcosa, életem végéig hü maradok Kossuth Lajos örökbecsü tanitásához, nagy szellemének evangéliumához és az egész világot átsugárzó gloriás nevéhez. Ma is igy érzek és hálás kegyelettel veszem körül emlékét már-már kihűlni készülő szivemben.


A koporsót a turini vasúti indóházhoz vittük s onnan haza-szállitottuk. Útja végig Olaszországon, Ausztrián s a Balaton partján gyászos, de diadal ut volt. Budapesti fogadtatása és április 1-én a Nemzeti Múzeum lépcsőházából való temetése soha meg nem ismétlődhető gyászpompával történt, és egész Magyarország népeinek százezrei zokogtak fájdalmas érzéssel.


Hungária és Itália siratják Kossuthot
Csak  a magyar kormány volt nagy  zavarban  és  feszélyezve dinasztikus kötelezettségének nyűge alatt.


Azonban a magyar közvélemény nyomása olyan erős volt a kormányra s az országgyűlésre, hogy nem térhettek ki a Kossuth Lajosnak adandó végtisztességhez való hozzájárulás elől. Ezt megelőzőleg báró Bánffy Dezső miniszterelnök felszaladt Bécsbe, hogy kitapogassa Ferencz József felfogását a nagy temetéssel szemben s tapasztalta, hogy a Felségnek nincsen rezervált álláspontja, csak azt kívánta, hogy a katonaság tartsa magát távol. Mire báró Bánffy Dezső — amint mondják — egész naivul azt mondotta volna Ferencz Józsefnek: „Felség! Kossuth Lajost ugy kell eltemetni, hogy soha többé fel ne támadjon!" S hiába szökött meg Magyarország akkori miniszterelnöke a temetés elől, mert nem telt bele harminc esztendő és Kossuth Lajos feltámadott.


Forrás: Albisi dr. Babarás Béla: Emlékirataim. 1855-1929.  Arad, Corvin Könyvnyomdai Műintézet I. Lányi, 1929. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése