2010. november 22., hétfő

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (3)

Térképünk hátlapjain minden stációnkra megadták Londonban a hozzáve-
tőleges kommen-
tárt. Konia úgy szerepelt, hogy szálloda híjján jobb lesz ott nem éjszakázni. 


Annál kellemesebb meglepetés volt, hogy teljesen új kis szállodát találtunk, még egészen tiszta is volt. De ennél még kellemesebb meglepetés is ért. Miközben mosakodtunk és átöltöztünk, kopogtak az ajtón és belépett a szolgálólány. Hiányos öltözetünk láttára kapkodta is hamarosan kötényét az arca elé (a fátyolviselés el van tiltva a mai Törökországban) és mélyen meghajolva, félig hátat fordítva, átnyújt egy névjegyet: Horváth Dezső, okleveles gépészmérnök. 


Honfitársunk itt lakik a szállodában és amint hamarosan megismerkedünk a mérnökkel, megtudjuk, hogy ő építette a helybeli villanyvilágítást. Persze tökéletesen beszél törökül és így meg van oldva minden további nehézségünk. 


Konia, Anatoliának egyik számottevő városa és az utóbbi években szépen fejlődik. A régi vár terraszán elfogyasztott vacsoránk alatt a kis zenekar török indulókon kívül még olyat is produkált, amiről határozottan rá lehetett ismerni európai jazz-melódiákra. 


Az automobilt hajnali 4 órára rendeltük, de amikor felkeltünk és megreggeliztünk, a kocsinak még híre-hamva sem volt. Horváth mérnök nem restelt ily korai időben felkelni, s mindent megkísérelt, hogy autót szerezzen, de amióta már nem hallatják a müezinek hajnali kiáltásukat a minaretek erkélyéről, hanem csak sípszóval jelzik az időt, nem olyan könnyű egy alvó török várost felébreszteni. Elmúlt másfélóra is, míg végre megjött a soffőr. Azzal védekezett, hogy ő tegnap délben már egyszer kint volt a repülőtéren és várt bennünket (Sztambulból táviratoztak Shellék), most hát ne haragudjak, hogy ma nekünk kellett várnunk őreá! 


Nekem azonban a Taurosz járt a fejemben, mert mégis úgy határoztunk, hogy követjük a vasutat. A legértékesebb két hajnali órát ismét elvesztettük, számításom szerint most már csak 8 órára érünk a hegyekhez, kérdés, hogy akkor még átjutunk-e a nagy hőségben? Kedvtelenül szálltam a gépbe és a régi repülőbabona szerint kértem mérnök barátunkat, hogy ne készítsen fényképet rólunk, amikor már a gépben ülünk. Szívélyesen elbúcsúztunk és 6 óra 15 perckor felemelkedtünk. 


A láthatáron két magas hegy emelkedett útvonalunkon. Tegnapi informátoraim szerint a jobboldalt levő a Karadzsa-Dagh, a baloldali valamivel magasabb, a Kara-Dagh. Szólok Zichynek, hogy próbálja a gépet felhúzni annak a magányos hegynek a magasságáig. A térkép szerint az 2200 méter, így tehát ellenőrizhetem a motor teljesítményét és a magasságmérőket. Egy óra múlva elértük a hegy ormát, a kis «moly» derekasan emelte terhét ebbe a magasba. Éppen irányt változtattam Karaman várostól északra, a motor hirtelen kihagyott. Kis ideig csak prüszkölt, aztán befulladt, a kipuffogó csőből fekete füst áramlott, nyilvánvaló volt, hogy a gázosítót máskép kell beállítanom az ilyen magasságokra. Jó messze voltunk a legközelebbi községtől, Karaman-tól, de ebből a magasságból még siklórepüléssel is könnyen odaérhettünk. Éreztem, hogy ilyenkor milyen rossz Zichynek, akinél nincsen térkép és ezért nem tudja, hogy hol vagyunk, csak kénytelen követni utasításomat. 


A motor hol leállt, hol nagyokat lődözve, ismét elindult, egyenesvonalban siklóztunk vissza, a vasút felé. Már jóelőre kiszemeltem egy rétet a városka közelében, közvetlen a vasút és valami országút-féle mellett. Szerencsénkre 1000 méteren alul a motor megint rendesen működött, így átrepülhettük a kiszemelt helyet, hogy alaposan megnézzük a felületét. Csakugyan alkalmas volt a leszállásra és néhány perc múlva már az összesereglő török parasztoknak magyarázgattuk, hogy nincs semmi baj, inkább a hatalmas kutyákat tartsák távol! 


Nekivetkőztem a gázosító beállításának és egyszersmind a gyújtást is felülvizsgáltam. Sehol semmi baj, valóban csak a ritka levegő miatt fulladozott a motor a nagy magasságban. 


Mindketten kissé el voltunk keseredve. Resteltük, hogy már eddig is minduntalan van valami programmellenes esemény és amikor végre más gázosító-beállítással motorpróbát tartottunk, már-már azon voltunk, hogy «csak azért is» folytatjuk az utat. 


A józan ész azonban legszebb erénye a pilótának és ez egyszer erényes maradtam. Délelőtt 10 óra volt, a Taurosz ide még legalább egy óra, őrültség lenne épp a déli órákban berepülni a hegyek közé. Ezt Zichy is belátta, így tehát beküldtünk egy fiút a városba autóért és letakartuk a gépet a nap ellen. 


Mikor bedöcögtünk Karaman bazárutcáiba, megint arra gondoltunk, hogy nem lenne-e mégis jobb máshová repülni. Aki valaha járt egy anatóliai török  «városban», meg fogja érteni, hogy mily vegyes érzésekkel léptük át az egyetlen «Oteli» küszöbét. Lelkesedésünk még ebben a rekkenő hőségben is fagypont alá szállt és borzongva vágyódtam a háborús évek «fényes» galíciai szállásai után. 


Kerítettünk egy németül tudó öreg törököt s mindenekelőtt megkérdeztem tőle, hogy van-e katonaság a városban. Igenlő válaszára elvezettettem magam a tiszti étkezdébe, a városon kívül volt, nagy, árnyékos kertben. Amikor beléptem, láttam, hogy rosszkor jöttem, mindenütt izgatott tisztek, teljes parádéban és odább, egy árnyas lugasban, ingujjra vetkőzve, széles, piros nadrágpaszománttal egy idősebb nagyúr. A tisztek zavartan álltak körül, senki egy kukkot sem tudott más nyelven, mint törökül, már-már menekülni akartam, amikor a Pasa magához intett. Franciául kérdezte, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Mikor megmondtam, hogy kénytelenek voltunk leszállni a közelben repülőgéppel és hogy ketten vagyunk magyarok, rendkívül kedvesen fogadott: «A magyarok nekünk testvéreink és önök az én vendégeim! »


Mindjárt szaladt is egy kis ármádia a «szállodában» várakozó Zichyért, és kis idő múlva a kegyelmes úr asztalánál igazi török ebédet fogyszatottunk. Társam itt végre szíve szerint jóllakhatott kedvenc ételével, a finom töltött Aubergine-nel, mert ez Törökországban nemzeti étel, de magam sem maradtam el mögötte számos töltöttpaprika elfogyasztásával. Őexcellenciáját rendkívül érdekelte utazásunk és a legnagyobb szívélyességgel meghívott az esti ünnepi bankettre. Kérdezte, hogy hol vagyunk elszállásolva, de amikor már-már várakozó készséggel feleltem, hogy egyelőre csak leraktuk a holminkat a «szállodában», nagyot nevetett a «hotel» szóra, de jobb szállást ő sem ajánlott fel nekünk. 


A délután folyamán pénzt váltottunk (sokszor kellett emlegetni a «testvériséget») és benzint szereztem a holnapi, közel 500 kilométeres útra. Estefelé még egy motorpróbát tartottunk. Az olaj nyomásmérő megrémített, mert nem akart mutatni, de hamarosan kiderült, hogy csak a manométerben volt valami kis hiba. 


Amikor a «kaszinókertbe» értünk, már terítve volt a hosszú asztal és együtt volt a helyőrség tisztikara. Kis idő múlva megérkezett a Pasa s az asztal kétoldalán, maga mellé ültetett le bennünket. 


Érdekes az ilyen keleti bankett. Az ételek a legkülönbözőbb tálakban, művészi változatosságban le vannak téve az asztalra. Mindenki előtt egy tányér, néhány pohár és evőeszköz. Utóbbit és a tányérokat étkezés közben nem váltják, csak úgy kissé megtörlik kenyérrel és folyik tovább az étkezés. Igyekeztem követni őexcellenciája példáját és így körülbelül a következő menüt ettem: néhány szem kitűnő vastaghéjú szőlőt, utána étvágygerjesztőnek néhány kanálnyit abból a vastag aludttejből, amely csészékben állott minden tál mellett. Következett egy cigaretta és egy szelet dinnye, hozzá egy kis főtt rizs. Erről aztán már komolyabb ételre tértünk át és a legfinomabb sült báránydarabokat maga a tábornok úr személyesen rakta a tányéromra, ezekhez illett egy kis szárított szőlős lepényt enni. A kis hússzeleteket csak addig szabad fogyasztani, amíg melegek, amikor már kissé faggyúsodnak, jobb áttérni a töltöttpaprikára, hozzá nagyon finom az aludttej. Kenyér és sajt is van bőven, a tányérok és az evőeszközök tisztításához, míg az egészen elsőrendű anatóliai vörösbort csak egy közben elszívott cigaretta mellett szabad élvezni. 


Mihelyt a Pasa megrendeli a kávét, - mert ezt már úgy hozzák frissen - megszólal a gramofon és az  urak dúdolva kísérik a fél- és negyedhangokból álló, egyhangú dalokat. Erről persze szóba került a tánc is, és Őxcellenciája érdeklődött, hogy ismerjük-e a török nemzeti táncot, a «zeybek»-et. Tagadó válaszunkra a Pasa intett és azonnal felugrott két százados, akik a gramofon síró hangja mellett a legnagyobb kecsességgel eljárták a rendkívül elegáns mozdulatú, komplikált figurákból álló táncot. Megteltek a poharak vízzel kevert ánis-pálinkával és a kegyelmes úr felköszöntött bennünket a török-magyar barátság nevében.

Későn ért véget a bankett, de mi nem is igen bántuk, mert őszintén féltünk az éjjeli szállástól. Nem is lehetett a lámpát eloltani, és amikor végre kissé elszenderedtünk és a mécses magától elaludt, megóvott bennünket komolyabb bajtól az a tény, hogy a csendőrség is végre értesült ittlétünkről és úgy éjfél után egy óra tájt beállított hozzánk egy őrmester útlevélvizsgálatra. így megint kerítettek egy lámpát és mi ismét hozzáláthattunk védekező «hadműveleteinkhez». Most gondoskodtunk róla, hogy az autó az «oteli» előtt álljon egész éjjel, így sikerült még teljes sötétségben elhagyni a szenvedések tanyáját és a halványuló csillagok alatt nemsokára már berregett is a kis «Gipsy»-motor. 

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése