2010. október 14., csütörtök

XÁNTUS JÁNOS: Ompoly menti tájakon (3)

Itt is esővizet isznak



A völgy, ahol az emberek esővizet isznak


...Egy alkalommal, amikor éppen a Csarnóházi-barlangból baktattunk hazafelé a kolozsvári speológusokkal, Bagaméri Béla mérnök a „Szelek barlangjának" felfedezője, imígyen szólott hozzám:


— Látod-e azt a kis völgyecskét? Oda kellene elmenned, mert ott olyan emberek laknak, akik esővizet isznak. Ha innen felmégy a Jád patakának mentén — mondotta —, találni fogsz egy érdekes föld alól kitörő patakot. Azon túl kezdődik aztán az Ibán völgye. Arról kellene írnod valamit, még tévéfilmnek is megfelelne.


Őszintén megvallom, három héten át minduntalan az Ibán név motoszkált a fülemben. Riadókészültségbe helyezett fantáziám és hátizsákom csak a napsütést várták, ahhoz, hogy lábaim is működésbe lépjenek. Egy szép augusztusi vasárnapon végre ott állottam az Ibán völgy szádájánál.



Váradi fiatalok vertek ott tarkabarka sátorvárost. Tábortűz kesernyés füstje szállott az ég felé, amikor megbámultuk a föld alól harsogva előtörő vadvizet. Valahol odafent a karsztmezőn dolinák torka nyeli el a felhők könnyét. A patakban, amelynek mentén megkezdjük a kapaszkodást, csak időszakonként van víz, különben aszú szárazsággal hazudtolja meg a patak fogalmát. Mondják az idevalósiak, csupán nagy záporok idején vágtat benne vadul az áradat. És, hogy ez így van, mutatják a vízsodorta roppant kavicstorlatók. De, hogy valahol a mélyben ilyenkor is patak a patak, arról meggyőződhetünk, ha fülünket a sziklára tapasztjuk.



Sejtelmes szordinóval csobogott odalent a búvópatak árja.


Kemény kapaszkodó izzasztó preludiuma után, melyet kellemesen enyhített a szamócaszüret vitamindús közjátéka, havasi rétek és kaszálók csodálatosan szép birodalmába kerültünk. Mesék „térdigérő füvében" jártunk, csak éppen a „bokáig érő víz" nem volt sehol, hiszen itt eső, és hólé egyaránt eltűnik a föld alatt, beissza cseppjeit a mészkőszikla ezernyi repedése, víznyelője.


Karsztkatlanba rejtett csinos kis tanyaházba kopogtatunk be. Bradea Teodor, a házigazda barátságos szóval invitál beljebb, s tudakolja jövetelünk célját. Menten elő is rukkolunk vele:


—  Igaz-e, hogy errefelé csak esővíz jut ám a pohárba? — tudakoljuk kíváncsian.
—  Hát valahogy úgy — mondja mosolyogva a gazda. — Esővíz meg hóié, olykor pedig — teszi hozzá huncut mosoly-lyal — egy kis szilvapálinka is.


Aztán meg is mutatja, hogyan is ejtik csapdába a felülről jövő „áldást". Szellemesen kiépített, ereszcsatornához hasonló csőrendszer van minden házon. Ezek vezetik a csapadékvizet egy három-négy méter mély betonciszternába. Kérésünkre leemeli a „kút" fedelét. Kíváncsian nézünk be fekete torkába.  Ott lent kristálytisztán csillog a csapadékvíz.


—  Kóstolják meg — invitál a gazda, s amikor szájunkhoz emeljük a hosszú fakampó segítségével megmerített poharat, óvatosan   ízlelgetjük   az   oldott   ásványi   anyagoktól   mentes, szabályos desztillált vizet.


Óvatosan, hiszen tudjuk, hogy a desztillált víz tulajdonképpen káros hatású. Igaz ugyan, csak akkor, ha nagy mennyiségben és huzamosabb ideig fogyasztjuk. Itt az Ibán völgyében azonban ez az utóbbi eset áll fenn, csodálatosképpen minden káros következmény nélkül, hiszen kérdésünkre elárulják, hogy már dédapáik is esővizet ittak, s mégsem panaszkodtak semmiféle betegségről sem. (...)


Minden esetre érdekes volna, ha orvosok, hziologusok kutatásokat végeznének ezen a téren, itt az Ibán völgyében, ott, ahol a gyakorlat furcsa módon megcáfolja az elméleti tudományt.


Gyorsan lefényképezzük a szellemes esővízgyűjtő berendezéseket, és indulunk tovább, mert a nagy hőségben erősen vonz bennünket az erdőszélen álló hatalmas vadcseresznyefa, melynek zamatos gyümölcse feledteti velünk a „hólé-kút" ízetlen italát.


Vonatindulásig még van egy kevés időnk, s így eprészést és virágszedést iktatunk műsorunkba. Aztán csakhamar ismét a búvópataknál vagyunk. De lám csak, úgy látszik valami történik körülötte is. Sötét színű madársokadalom lepi el a környékét. Látcsövem fonálkeresztjében dolmányos varjak szedegetnek valamit nagy buzgón a patak széléről, s a kövek között csillogó gübbenőkből. Mintha óriás giliszták csüngenének ki a csőrükből. Lassan, óvatosan közeledünk a tett színtere felé. Egy termetes fenyő törzse mögül már tisztább, élesebb a kép. A feltételezett gilisztákból 10—15 cm hosszú békanyál hurkák lesznek. Azt nyelik látható élvezettel a dolmányos varjuk. A  dolog egészen meglepő,  ha tudjuk, hogy ezeknek az élelmes és beszélni is megtanítható madaraknak tápláléka túlnyomó részben apróvad, madártojás, s csak ritkábban a magvak. Moszatfogyasztó varjakról nem tud a szakirodalom, s így megfigyelésünk érdekes újdonságnak számítható.


Túranaplónkba feljegyezve a látottakat ismét útnak indulunk, a Csarnóháza állomásán újra összeakadunk a ,,szpeó-sokkal".


—  Hát ti mit láttatok? — kérdezzük őket, miután mi már beszámoltunk a tapasztaltakról.
—  Százötven méter új járatot  tártunk fel,   —   mondják mosolyogva. — Igaz ugyan, mindvégig azt hittük, hogy a járat befelé visz. Nagyot néztünk, amikor váratlanul kiértünk a napvilágra, oda, ahonnan elindultunk. Dehát így is jó. Eredmény ez is. Egy-egy pohár, magunkkal hozott esővízzel koccintottunk a sikerre ...



Forrás: Dr. Xántus János: Országjáró bakancsok. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980.
Ősz a Jád-völgyében

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése