2010. szeptember 21., kedd

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (12)


Tizenharmadik nap - március 30, péntek
Macarköy - Mamure Kalesi - Anamuríum

Reggel Ali anyjától, aki 90 éves öregasszony, végre megtudtam, hogy a település nem a magyarokról kapta a nevét, hanem az araboktól. A Ma ugyanis vizet jelent és a Car (kár) ered, folyik, forrik jelentéssel bír.

Sok arrafelé a forrás és az ültetvény, bizonyára az ókortól gazdálkodnak e tájon, s amíg Ali reggelit készített, körülnéztem a ház körül. Mindenütt sérák, kertek, banánfák, papayafák, gránátalmafák, kaktuszültetvények, árticsóka és eperföldek terültek el. No meg, zöldségesek. Ali kertjében két nagy melegházban zöldbab nevelkedett, barátom ebből szeretett volna pénzt csinálni.

Reggelire hámozott paradicsomot, uborkát, pirospaprikával elkevert olívaolajjal leöntött olajbogyót, fehér veknikenyeret, főtt tojást és apró sült halakat ettünk. Rá teát ittunk. Az étkezés itt is a megszokott tálcás, földretelepedős, töröküléses módon zajlott le. Ezután Alival elmentünk a temetőbe, régi sírokat keresni, és egyúttal megnézni Ali apjának a síremlékét. Régi sírköveket bőven találtam, de mindenféle felirat nélkül. Reménykedtem, talán akad valami rovásemlék, mintás vésett kő, de hiába. Ehelyett Ali apjának sírfelirata csigázott fel, mert a születés éveként 1325 volt feltüntetve, az elhalálozást meg 2005-ös évszámmal jelölték. Ha most 1426-ban vagyunk a régi időszámítás szerint, Ali apja akkor is 101 évet élt!

A temetőből visszafelé menet közelebbről is megnéztem az ültetvényeket, Ali megemlítette, hogy a hegytetőn valami vár is található, ehhez azonban már nem éreztem kedvet felkapaszkodni a hegy tetejére. Megtanultam válogatni, itt Törökországban annyi a rom, a vár és az egyéb hasonló látnivaló, hogy éveket utazhatna az ember, amíg mindet becserkészi. Nekem pedig egyre kevesebb az időm és a pénzem. Ezért inkább válogatok, s a kevésbé fontosabb látnivalók lemorzsolódnak a fontosabbak javára. Ali a búcsúzásnál ajándékozott egy görbe bicskát és kikísért a gyalogútra, hogy az apostolok lován elporoszkáljak Anamurium irányába.
Kevéssel Macarköy után láttam egy patakot, amely visszafelé folyt. Akár a gyergyói Tekerőpatak menti Visszafolyó. Az ültetvények között néhol tanyák tűntek fel, az utam épp az egyik mellett vezetett, a háziak amint megpillantottak, behívtak enni. Sajtot, vajat, túrót, olívabogyót, halvát, kenyeret, friss zöldségeket ebédeltünk az eperágyások között. Érdekes, a török parasztok is hasonló eledeleket fogyasztanak mint a mi földművelőink. Persze, a szalonna, a kolbász és az alkohol kivételével. Ehelyett teáznak. Törökországban úgy mondják, ha van tea, minden van. Ha nincs tea, semmi sincs. Se élet, se erő... Vendéglátóimtól egy kosár epret kaptam, ha eddig nem sikerült a narancsos vidékeken halálra ennem magam, most eperrel pótolhatom a mulasztást.

Errefele már nagyon meleg van, talán itt a legjobb az időjárás egész Törökországban. Nemhiába nőnek mindenfelé a zöldségek és gyümölcsök. A gyaloglás egyre nehezebb, hiába hogy majdnem elfogytak a konzerveim és a fölösleges holmimtól is megszabadultam. De a legnehezebb pillanatokban szokott megérkezni a segítség, ez most egy kamionos képében jelentkezett, aki árut szállított Adanába. Jó is, hogy felvett, mert órák hosszat autóztunk olyan kacskaringós szerpentineken, ahol minden jármű csak lépésben haladhatott. Település semmi, csak erdők, hegyek, teraszos földművelés, és sátras nomádok, akik szamárra és lóra kötözött holmikkal, népes családdal és egy csorda állattal igyekeztek egyik helyről a másikra. Útközben megálltunk teázni a kapaszkodók kanyarjaiban felhúzott nejlonsátraknál. Ezeket különösen az autósok számára találták ki: lehetett itt enni, inni, mosakodni, vécézni, beszélgetni és főleg banánt vásárolni az anatóliai miniváltozatból. A kamionostól Anamurium ókori városa felől érdeklődtem, de az csak az Anamur modern város végén található Mamure Kalesi várat ismerte. Már beértünk az Anamur elővárosának számító nejlonsátorvárosba, ahol a 4 méter magas nejlonházakban egész banánültetvények kaptak helyet, de a romvárost jelző táblát sehol sem láttam. Csak nejlonsátrat és nejlonházat kilométer hosszan, amíg a szem ellátott.

Anamur városa, Törökország legdélebbi települése a banánnak, a Mamure várnak és az ókori Anamuriumnak köszönheti hírnevét. Pillanatnyilag be kellett érnem a csipkés várfalakkal, bástyákkal, és vizesárokkal felszerelt Mamure várral, amit még a rómaiak építettek a III. században és a karamanok 1450-ben. Az ostromlók annak idején alaposan megizzadhattak, míg a tengerpartra épült várat bevették, én személyszerint nem szerettem volna a vizesárok tartalmával megismerkedni. Az iszapon, sáson és vízen kívül tele volt kígyóval és teknősbékával, csak úgy gyúródtak egymás hegyén-hátán a jobb napozóhelyek felé. A belépőt itt is simán megváltottam, az igazolványom és a török tudásom mint valami fermán, szabad utat biztosítottak mindenütt. (Csak Pergében nem vált be, mert összetévesztettem a sorrendet.)

A nagyon erős falakkal körülvett erődben két belső udvar volt, egy dzsámival és egy árva ágyúval. A legutóbbi ostromlók a romokat leszámítva, azt hiszem, mindent magukkal vihettek, mert egyáltalán semmi látnivaló nem volt a várban. Azaz hogy a semmin kívül volt még egy tüskés fa, amire színes rongyok, szövetdarabok voltak rákötözve. Nem akartam én sem rosszabb lenni a többi muzulmán látogatóná, letéptem egy darabot a nadrágomból, elrebegtem a kívánságomat, majd felbogoztam a többi rongy közé. Kifelé menet a kapustól megkérdeztem, merre van Anamurium, erre a fejét megvakarta és pont abba az irányba mutatott ahonnan érkeztem. Tehát megint vissza a város másik végére.

A rossz ómenem, a körbe-karikába járás nem hagy nyugton, újra meg újra meglepetéseket tartogat. Amíg visszamentem a város másik végére ,szürkülödni kezdett, a boltok is kezdtek bezárni, alig tudtam zöldséget és kenyeret vásárolni. A város végén csakugyan megpillantottam egy eldugott kis táblát, amely odavezető utat mutatta, de mire az út végére értem sötét lett és nem tudtam fényképezni a jobboldalt feltűnő romvárost. Jobbkéz felől az egész hegyoldalt házak, épületek romjai borították. Sok háznak még megvoltak a falai és a teteje, gondoltam valamelyik ház beválik majd hotelnek. Az egyik alkalmas házban már le is tettem a hátizsákomat, amikor egy táblára esett a pillantásom: NECROPOLIS. Akkor értettem meg, hogy az egész hegyoldal s rajta a furcsa kupolás házak maga a temető. Bennebb mentem és az utat elzáró sorompónál álló házacska melletti padra telepedtem. A konzervvacsorát simán levezettem, de aludni már nem bírtam a padon, olyan rettenetesen hideg szél kezdett fújni a tenger felől. Velem szemben volt még egy modern ház, annak a háta mögé vonultam éjszakázni, hogy legalább két fal védjen a széltől. Alighogy elaludtam, hajók és motorcsónakok zaja ébresztett fel, később lövések is estek. Pisszenni se mertem, gondolom, csempészek rúgták össze a port a parti őrséggel vagy a konkurens bandával.

Reggel ötig simán aludtam, de akkor azt álmodtam, hogy megérkezett a jandarma, vagyis a csendőrség és engem, letartóztatott a Kulturális Világörökség által nyilvántartott, államilag védett városban való jogtalan szunyálásért. És pár perc múlva már jöttek is az állig felfegyverkezett katonák és kiráztak a hálózsákomból. Annyi kérdést tettek fel, hogy alig győztem válaszolni, a hátizsákom tartalmát kiöntötték a földre és minden holmimat aprólékosan megvizsgálták. Azután én következtem, levetkőzni szerencsére nem kellett, de a falhoz állítottak és megmotoztak. Ennyi violencia után felháborodtam és kiabálni kezdtem, hogy hagyjanak békén, a düsmán, vagyis az ellenség nem én vagyok. Semmi rosszat nem csináltam, csak itt aludtam. Hová mentem volna, ha este későn érkeztem meg? Tartóztassanak le, vigyenek be az örsre, csináljanak velem, amit akarnak, de aludni akarok.

Erre aztán leszálltak rólam, de azt kikötötték, hogy reggel 8-ig tűnjek el.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Ali egy régi jatagánnal és egy famozsárral. Jobbra: Ali apjának sírja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése