A Nan-san havasaiban – Vissza Khotanba.
Mindez a dolog sok-sok fáradságba és gondba került. Szívből örültem tehát, a mikor június végén felcserélhettem a sivatagban való archeológiái munkát a havasi kutatásokkal. Gyűjteményeimet az ansi-i jámen biztos őrizetére bízván, elindultam délnek ama hófedte hegyláncz felé, amely választója a Szu-lej-ho és a Tunhuang folyó vígyűjtő-medenezéinek.
Útközben Csiao-cu helység közelében nagy romhelyet fedeztem fel, amelyet alighanem a tizenharmadik században hagytak el lakói. Feltűnő volt, hogy ily rövid idő óta mennyit szenvedtek a régi város falai a szél eróziójától. Jóllehet igen erősen voltak építve, a kelet felé néző falakat teljesen átvájta, sőt néhol egészen elhordta a futóhomok súrolása. Az északnak és délnek néző, s így az uralkodó keleti szél irányával párhuzamos falak csaknem egészen épek maradtak.
Amikor később felkapaszkodtam azon a »kanyon«-szerű völgyön, a melyben a Ta-si folyó vágja keresztül magát a második külső lánczolaton, buddhista barlangtemplomok festői sorához értem, a melyek Vang-fu-hszia (»A tízezer Buddha völgye«) néven ismeretesek. Jellegben és korban egyaránt közel rokonságot mutatnak ezek az »Ezer Buddha barlangjai«-val.
Térképeztük ama gleccser-boritotta magas hegylánczot, a mely a Szu-lej-hótól nyugatra tekint alá a Nan-san borzasztó kopár törmelékes fennsíkjaira és aztán leszállottunk a kies kis Csong-ma oázishoz. Onnan egy eleddig ki nem kutatott hegyvidéken át a még fennálló »Nagy fal« Csiá-jü-kuan kapujához jutottam. Itt sikerült tisztáznom egy történelmi hátterű nevezetes archeológiai kérdést. Eddig általánosan azt hitték, hogy ez a fal a Csia-jü-kuannál végződik, holott én az egykori védő-határfalat, amelyhez ez a kapu is tartozik, 500 kilométerrel távolabbra kinyomoztam nyugat felé a sivatag belsejében.
Szu-Csou-ban, a falon belül levő első városban, sok nehézséget kellett leküzdenem, míg elindulhattam július vége felé közép-nan-sani expediciómra. A helybeli hatóságok, bár épp oly előzékenyek voltak, mint mindig, féltettek a tangut rablók támadásaitól, s még a mikor kelletlenül bele is nyugodtak utazásomba, nagyon sok bajlódással járt a szükséges karaván szervezése. A kanszui oázisok khínai telepesei teljességgel rettegnek a hegyektől. A legelső hegylánczon túl terra incognita a hegység rájuk nézve. Vezetőket csak addig a széles fennsíkszerű völgyig kaptunk, a mely a Richthofen- és Tolai-san hegyláncz közt terül el. 4000 méter magasságban aranymosóhelyeket találtunk errefelé.
Elhagyva ezt a zordon éghajlatú kihalt telepet, nem láttunk emberi lényt, egészen addig, a míg a hónap vége felé a Kan-csou-tól délre eső völgyekben néhány mongol pásztorral nem találkoztunk. Szerencsére a Nan-san lánczainak s a közöttük húzódó fővölgyeknek nyitott karaktere megkönnyítette a rendszeres felvételi munkát s lehetővé tette a gyors előrejutást minden vezetés nélkül. A kitűnő legelők, a miket 3—4000 méter magasságban találtunk, nagy jótéteményül szolgáltak kimerült állatainknak.
Hanem sok bajt okoztak a csaknem naponkénti jéghideg zivatarok és jégesők, meg a nagy kiterjedésű mocsarak, a melyeken át kellett gázolnunk a nagy völgyek alján, sőt még a vízválasztó platókon is.
A természeti nehézségeket jelentékenyen megnövelte khínai lóhajcsárjaink gyámoltalansága, meg — hogy udvarias kifejezéssel éljek — »a veszedelemtől való megrögzött fizikai irtózásuk«. Összebeszéltek és újra meg újra megkísérelték a szökést, abba a veszedelembe sodorva, hogy szállító erő nélkül maradunk. De szerencsére elnyomhattuk ezeket a kísérleteket, mielőtt meghiúsították volna tervünket. Csiang-szu-jieh és én úgy beszéltünk róluk, mint a mi »öreg gyermekeinkről«. Mindenütt veszedelmet láttak, mint az öreg emberek, akik kimerültek az örökös nehéz küzdelemben ; de olyanok voltak, mint a gyermekek, a mikor elejét kell venniök valami bajnak.
Augusztusban 650 kilométernyi utat tettünk meg, átszelvén és térképezvén Szu-csou és Kan-csou között a Közép-Nan-san három legészakibb lánczát, a melyeknek a csúcsai 6000 méteren felül emelkedtek. Ezeknek a felvételeknek a során kikutattuk azokat a folyókat, a melyek az oázisba öntik vizüket, és a Szu-lej-hot, fel egészen a gleccserekből fakadó forrásaikig. A Szu-lej-hot a Kara-nor és Kuku-nor vízrendszerétől elválasztó nagyszerű hófedte lánczot felvettük északi homlokzata mentén. Ugy egyes csúcsainak magassága (6900 méterig), mint gerinczének a magassága jelentékenyen felülmúlja az északi lánczokét. A Szu-lej-ho forrásainak hegyektől övezett nagy medenczéjétől mocsaras felföldeken át jutottunk el a Ta-tung folyóhoz, a Csöndes-tenger vízrendszerének pereméig. Onnan újra elértük a Kan-csou folyó felső szakaszát s végül átszeltük a Richthofen-láncz meredek tranzverzális gerinczeit. Az egész hegyi terület, amelyet Rám-Szing An-si és Kan-csou között térképezett, több mint 62000 négyzetkilométer.
Kan-csouból szeptember elején indultam el nagy utamra a Tárim medenczéje felé, hogy a második telet töltsem el a sivatagban. A Hami-n és Turfan-on át vivő nagy karaván-utat választottam, a mely a hetedik század óta háttérbe szorította a Lop-nor felé vivő régebbi útvonalat. An-si-ban Rai Rám Szing búcsút vett tőlem, hogy hazatérjen Khotanon át Indiába. Egészségi állapota nem bírta volna ki egy második téli táborozás fáradalmait a sivatagban. A Nan-san-ban kitűnő szolgálatokat tett geometer helyét Raj-Lal Szing bennszülött geometer töltötte be, a ki később kitűnő bizonyságát adta rendkívüli buzgalmának és rátermettségének a nehéz viszonyok közt való topográfiai munkára.
1907 október elején kezdtem meg 1500 kilométeres nagy utamat, a mely két hónap alatt An-si-ból Kara-sahr-ba vitt, a Tárim-medencze legészakkele-tibb részébe.
Deczember elején megérkezve Kara-sahr-ba, haladék nélkül megkezdtem az ásatásokat. Bő alkalmat nyújtottak a rendszeres ásatásokra azok a rombadőlt buddhista szentélyek, a melyeket az odavaló mohammedánok ming-oi-nak (»ezer ház«-nak) neveznek. Minden rombolás mellett is, a mit a képromboló fanatizmus és a légköri behatások műveltek, bőséges régészeti zsákmány jutalmazta ásatásainkat. A nagyobb szentélyek belsejét betöltő vastag törmelékrétegekből nagymennyiségű kitűnő stukkó-dombormű került napfényre, a melyek egykor a templomok falait ékesítették. A czellák egy-némelyikét közrefogó boltozott folyosókon finom freskókat fedeztünk fel, a melyeket a korai időben történt eltemettetés tűztől és víztől egyaránt megőrzött. A festett fatáblák és a finom faragású gazdagon aranyozott faragványok mutatták, hogy mily pazar díszű fogadalmi ajándékokkal kedveskedtek az ittlakók isteneiknek.
A Ming-oi-ban töltött két hét alatt valósággal szarmata-hideg időjárás uralkodott. A hőmérsék 24° C-ig szállott a fagypont alá, a mit talán még könnyű szerrel elviseltünk volna, ha azok a jéghideg, nedves párák megkímélnek, a melyek délről a nagy Bagras-tó felől szállongtak el felénk, eges ködbe vonva tanyánkat és a romokat.
1908 első napja Korlá-ban talált bennünket, a hol a nagy homoksivatag északkeleti vége közelében ismét egészen otthon éreztem magamat. Onnan Lal Szing és én különböző utakon indultunk el a még nem térképezett sivatagon át az északnyugatnak eső nagy karavánút melletti régi Kucsár-oázishoz. A közeli romok gyors felmérése után, a melyeket az utóbbi öt évben japáni, német, orosz és franczia régészeti expedícziók átkutattak, január vége felé szabad voltam sivatagi utazásomra dél felé. A Khotan és Keríja elhagyása óta megindított nyomozásaim azon következtetésre vezettek, hogy bizonyos romhelyek a Takla-makánban még kikutatlanul maradtak. Igyekeztem tehát felkeresni ezeket, mielőtt a tavaszi hőség és a homok-viharok lehetetlenné teszik a sivatagi munkát, Kucsártól délnek vettem utamat a Takla-makán sivatagon keresztül arra felé, a hol a Keríja folyó belevész a homokba. Ez az utazás sok nehézséggel és koczkázattal volt egybekötve. De Hédin úttörő utazása 1896-ban megmutatta, hogy bizonyos körülmények között végrehajtható. S minthogy a Keríja mentén úgy is voltak romok, elhatároztam, hogy átvágok a sivatagon. Hédin dél felől jövet a Keríja folyó végét abban a biztos tudatban hagyta el, hogy a Tárimot, a mely az ő útvonalára merőlegesen folyik, lehetetlen el nem érnie. A mi reményünk azonban, hogy belátható időn belül vízhez juthatunk, attól függött, hogy pontos irányt tartva a magas buczkákon keresztül, egy meghatározott pont felé, mintegy 250 kilométer távolságra majd csak elérem a Keríja folyó végét — föltéve, hogy még tényleg oda viszi a vizet.
Január 29-én hagytuk el az utolsó pásztortanyát a Tárim mellett. Sahjár-ból nyolcz munkást vittem magammal, hogy segítségünkre legyenek a kútásásban és az esetleges ásatásokban. Összesen húsz emberem volt s másfél hónapra való eleséggel láttuk el magunkat. Természetesen mindenki gyalogszerrel vándorolt. Nyolcz napi nehéz menet után elértük a Keríja régi kiszáradt deltájának északi végét. Ott a száraz folyómedrek egész labirinthusára találtunk. A futóhomok félig eltemette a medreket, néhol pedig egészen eltűntek a rég elhalt cserjék és bozótrengetegek között. Itt kezdődött még csak az igazi küzködés. Mintha csak a nyílt tengeren való hajózás után valami trópusi delta álnok mocsarai közé jutottunk volna, nem találva sem világító-tornyot, sem más irányító jelet, a mely bevezéreljen a helyes csatornába.
Eleinte úgy látszott, kedvez a szerencse. A kihalt deltán első nap kaptunk egy kis vizet a kutunk-ból, de vérmes reményeink hamar szétfoszlottak, a mint az egyik száraz folyómederben utunkat folytattuk. Minduntalan elvesztettük a meder nyomát a magas homokbuczkák között és a hosszú századok óta kihalt erdőségben. Ilyen bonyolult és csalóka térszínre nem vetődtem még soha sivatagi útjaimon. Kutat hiába ástunk a holt mederben; teljességgel száraz volt mindenütt a talaj.
Embereim, néhány hűséges régi kisérőm kivételével, egyre jobban elvesztették bátorságukat. A rajtuk erőt vevő félelem folyton a szökés tervez-getésére s így biztos pusztulásba csábította őket. A mikor a következő öt nap alatt sem találtunk vizet, a helyzet válságossá fejlődött. A hatodik napon végre egy hatalmas száz méteres homokbuczka tetejéről körültekintve, különös fehér csíkok tűntek fel előttem a szürke és sárgás pusztaság láthatárán, A folyó csillogó jege volt ez kelet felé ! Miképp írjam le örömünket és megkönnyebbülésünket, a mikor hosszú vándorlás után elértük a folyót — magát az édesvizű folyót s nem valami sós mocsarat, a mitől az utolsó perczig tartottam. Legfőbb ideje is volt már, hogy vízhez jussunk. Tevéink teljes két hete egy cseppet sem ittak. A magunkkal hozott jég-készlet annyira fogyott, hogy mi ránk emberekre körülbelül csak félliter jutott fejenként minden napra a drága italból. Az örökké bolygó folyó megint új medret vájt magának, jó messzire attól, a melyben Hédin találta. Még egészen sivár, terméketlen homokon folyt a vize s napokig tartott, a míg élő erdőségre akadtunk.
Valami különös igéző erővel hatott rám a terület, a melyen j ártunk. Földraj zi tekintetben különösen érdekes volt rajta a topográfiai felvétel. De mégis örültem, a mikor egy napi időzés után a Karadong romoknál újra hozzáfoghattam archeológiái munkámhoz. A folyó, a mely hosszú századokkal ezelőtt hagyta el ezt a helyet, most ismét visszatért a közelébe. 1901-ben a homok-viharok meggátoltak benne, hogy befejezzem itt kutatásaimat. Azóta a íutóhomok-gerinczek változása folytán mélyen eltemetett lakóházak kerültek felszínre. Most már egész bizonyossággal megállapíthattam, hogy itt földmívelő telepítvény volt a sivatag közepén időszámításunk első századaiban.
A Keríja-folyónál csatlakozott hozzám régi khotani kincskereső embereimnek egy kirendelt csapata s velük új útvonalon hatoltam újabb archeológiái kutatásra a Domoko-oázistól északra eső sivatagi övbe. Márczius és április hónapot egyéb régi buddhista romhelyek ásatására fordítottam a sivatagnak abban a részében, a mely a Domoko-tól nyugatra Khotanig terjedő oázisokat szegélyezi. Azután a Khotan-folyó ez időtájt kiszáradt medre mentén északnak vettük utunkat, Akszu felé. Útközben a sivatagi Mazár-tág domblánczon érdekes régi erődöt fedeztünk fel. A romok alatti sziklás lejtőt roppant kiterjedésű szeméthalmazok fedték. Belőlük egész gyűjteményre való régi írás került ki, nagyobbrészt tibeti irományok a VIII—IX. századból.
Május elején érkeztünk meg Akszu-ba. Régi kedves barátom, Pan-dárin, a ki első utazásom óta tao-táj-já lépett elő, készséggel vállalkozott rá, hogy egyengesse az útját Rai-Lal-Szingnek, kit kiküldtem a Tien-san szélső lánczainak topográfiai felvételére, egészen a Kasgártól északra eső hágókig.
Magam néhány napot Pan-dárin társaságában töltöttem, a ki a nagyműveltségű mandarinnak és az önzetlen jó barátnak igazi mintaképe. Azután az Ucs-turfán völgyében folytattam utamat, a hol a kirgizek közt érdekes antropometriai felvételeket végezhettem. Onnan egy eddigelé át nem kutatott, teljesen kopár, de rendkívül festői hegylánczon keresztül a kevéssé ismert Kelpin-oázishoz jutottam. A 3600—4000 méter körüli fantasztikus formájú hegycsúcsok emlékeztetnek a Dolomitokra. Hó alig van rajtok s a víz is oly ritka, hogy a kevés kirgiz pásztor nehezen tarthatja fenn magát. A Kelpin körüli előhegyek és a Kasgár folyó elhaló vége közt nagy kiterjedésű régi telepek törmelék-emlékeire akadtam.
De a folyton növekvő meleg és a még megoldásra váró sok-sok feladat késztetett, hogy minél előbb visszatérjek Khotan-ba. Kétheti gyors menetben ben értem el a várost, a hol kedves régi kerti palotámban szállottam meg. Teljes hat hétig fáradoztam itt megszakítás nélkül gyűjteményeim gondos elcsomagolásán. Aligha látott valaha ennyi ládát s ilyen lázasan folyó munkát ez a csendes régi oázis.
(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése