2018. április 7., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (7)

Mindent egybevetve, Szófiát nem tartom látványosan szép városnak, már csak azért sem, mert nincs egy valamire való folyó a közepén, ami minden fővárost megszépít.
Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a Rilai-kolostor helyett. Későn érkeztünk, a rilai busz már elment. Két órás buszozás után megérkeztünk Borovecbe. A 2925 m magas Muszala (Allah háza) csúcsot viharfelhő takarta. Ezért a felvonót leállították. Ha sikerült volna feljutni a háztető alakú gerincre, csak egy fél órát kellett volna gyalogolnunk a csúcsig. Pedig utunk egyik legtöbbet dédelgetett álma Bulgária és egyben a Balkán félsziget tetejének meghódítása volt. Borovec csendes, kis hegyi üdülőnek nézett ki, körülbelül olyannak, mint Hargitafürdő a szocializmusban. Még egy valamirevaló kávézót sem találtunk a faluban, de az is lehet, hogy nem jó helyen kerestük. Csak egy trafik és egy élelmiszerbolt árválkodott a főutca szélén. Turisták sehol! Nem sokáig sétáltunk, mivel a fekete viharfelhő gyorsan leereszkedett a Muszala csúcsról. Hideg szél fújt, s a szemerkélő ködben alig vártuk, hogy induljon már a Szófiába menő autóbusz. Nem baj, vigasztaltam magamat, majd visszatérek ide máskor, de erre soha nem került sor, hiába jártam be Bulgária történelmi városait és a tengerpartot későbbi túráim alkalmával. Így nem láttam, mennyit fejlődött Borovec, mert időközben felkapott síparadicsom lett belőle, előlépve Bulgária elsőrangú magashegyi üdülőjévé, akárcsak idehaza Brassó-Pojána.
A következő napon a Rilai-kolostor, a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye volt az úti cél. Bulgária leghíresebb, kirakat kolostora a Rila hegység lábánál igen bizarrnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított a nálunk megszokott román kolostorokhoz. Nem volt sem komor, sem félelemkeltő, de még misztikus sem, hanem kimondottan romantikusnak és kedélyesnek látszott, amelyből áradt a vidámság és könnyedség, pedig, ha hosszas történetére gondolunk, voltak sötét korszakai, főleg a török megszállás idején. A Rila hegység 2729 m magas Maleovica (vagy Maljovica) csúcsa alatt meghúzódó épületegyüttes, tulajdonképpen egy üldözési mániában szenvedő kényúr, Hreljo agyszüleménye, aki élete utolsó szakaszában Hariton néven szerzetes lett, ide bújva ellenségei elől.
A völgy, ahol az út a kolostorig vezet, még most is nehezen járható, vadregényes, hát még ezelőtt 500 évvel! Szófiától délre, 65 km-re fekszik. A kolostor kialakulása nagyjából a X. századra, a mi Géza fejedelmünk korára esik, amikor az akkori Sredec (Szófia) környékén élt egy pásztor, más források szerint nemes ifjú, aki 25 éves korában remeteségre adta a fejét (akkor kettyent meg szegény). Hogy minél jobban elzárkózhasson a külvilágtól, sokáig változtatta lakhelyét, míg végül a Rila hegység lábánál állapodott meg. (Fóbiás lehett az istenadta, irtózott az emberektől!) Időközben hírneve a csodálatos gyógyításoknak és ördögűzéseknek köszönhetően egyre csak nőtt. Lassan követői is akadtak. Őt magát szentként kezdték emlegetni, különösen miután kigyógyította betegségéből I. Péter bolgár cárt (927-968). Később állítólag Rilai Szent János ereklyéi gyógyították meg a súlyos beteg I. Manuel bizánci császárt (1143 – 1180) is. Egy portya során koporsója a magyarokhoz került, és az esztergomi bazilikában helyezték el mumifikálódott holttestét. Ekkor itt is számos csoda történt, többek között megnémította az ellene beszélő esztergomi érseket! (Nahát, halottról semmit, vagy jót!) Erre III. Béla király nagyon megijedt (a kutyafáját! ) aranyba és ezüstbe foglaltatta a koporsót, és 1187-ben vissza vitettette Serdika városába. I Asen bolgár cár Veliko Târnovoba, az akkori fővárosba viteti, de csak 1468-ban kerül végleges helyére, a Rilai-kolostorba, ahol azóta is csodákat művel, ha csak bele nem fáradt, vagy meg nem unta!
Ahogy teltek a századok, bolgár cárok és előkelők gazdag adományokat tettek a szerzetesek részére, a kolostor fejlesztésére. Több, valami 20 falu tartozott hozzá, amint az egy, a kolostor múzeumában őrzött, 1378-as adoménylevélből kiderül. A kolostor mindig a bolgár szellemi élet és művészet fellegvára volt, ahol a legínségesebb időkben is neves művészek, ortodox egyháztudósok, tanítók, írók, költők húzódtak meg és alkottak maradandót. 1976-ban nemzeti emlékhellyé avatták, 1983-ban méltán rangsorolták a világörökség gyöngyszemei közé.

A Rila kolostor katedrálisa
A kolostor 2 emeletes, árkádos épületsorból áll, melyet piros és fehér téglasorok váltakozásával kialakított sávok díszítenek. A csíkos, hajlított ívek a Cordovai nagymecset oszlopdíszeit juttatták eszembe. Az oszlopos lakóépületek az udvar peremén szabálytalan négyszög alakban helyezkednek el. Az udvar közepén foglal helyet a tipikusan bizánci jelleget viselő Szent Szűz Születése kolostortemplom. Vakolatlan oldalait csíkozott tégla rétegek díszítik. Előtte hangulatos díszkutacska szórja cseppjeit. Mellette áll az un. Hreljo – torony, amelyet a templommal együtt Hreljo Ohmucsevics (Stefan Dragovoj), helyi kiskirály építtetett. Kétes hírű jellem volt, korának kalandora, aki észak Macedóniát és a Rila hegység térségét birtokolta, miután saját seregével részt vett a II. Andronikos bizánci paleológus elleni lázadás leverésében, amire ura, IV. Stefan (Ivan) Dusan szerb cár utasította. Dusan, aki közben győzelmet aratott Görögország fölött, felveszi a szerb – bolgár – görög császári címet, és sógorát Ivan Alexandert kinevezi Bulgária cárjává. 1334-1335 ben a két uralkodó ellenséges viszonyba kerül, és a köztük lavírozó Hreljo ekkor építteti védelmi célból, a kolostor udvarán, a már említett lakótornyot. Azonban mindhiába, Stefan Dusan parancsára megfojtják. A massziv kőtororony ma is áll. 1844-ben egy árkádos harangtornyot építettek eléje.
A ma látható kolostorépület több szakaszban, a XIX. században épült a régi, idejét múlt szerzetesi lak helyére. Az újkeletű templom Pavel Ivanovics mester munkája, amit az eredeti Hreljo-féle templom helyére építettek 1834-37-ben. Az ötkupolás, háromhajós bazilika aranyozott ikonosztázzal és gyönyörű festményekkel csábítgatja a látogatót, amelyek nyolc festőművész alkotásai. Közülük a legkiemelkedőbb Zaharij Zograf (Zugrav, vajon honnan is vették a románok ezt a szót?), aki a legtöbb freskót festette, ugyanakkor meghonosította a nyugati barokk elemeit az addig kanonikus, bizánci stílusú, hagyományos ortodox szentkép-ábrázolásokban. A szerzetesi lak egyik szárnyában a kolostori múzeumot rendezték be, amelyben a sok értékes ereklye között megtekinthető egy 14 – 19. századi ikongyűjtemény, a régi Hreljo – templom eredeti kapuja, valamint a híres Raphae-kereszt. Ő egy barát volt a kolostorban, aki 12 év alatt 650 miniatűr alakot faragott a mindössze 81 x 23 cm méretű fakeresztbe. A kolostor területén kívül is találhatók látnivalók. Tőle 3 km-re keletre, távol a főúttól, az erdő közepén fekszik a kicsiny Szt. Lukács remetelak. Nem messze tőle található a Rilai Szent János sírhelye fölé emelt kápolna.
Miután mindent megnéztünk, ebédelni szerettünk volna. A kolostor külső fala mentén, a kapu mellett, ponyvás lacikonyhák alatt, fekete csuhás , szakállas barátok tevékenykedtek. Igen serényen dolgoztak, alig győzték kiszolgálni a népes turistacsoportokat. Miccset sütöttek, és valami elképesztően fehér, lyukacsos kenyérrel, mustárral kínálták. Mi is rendeltünk egy adagot. Minden nagyon finom volt, de a miccs nem hasonlított a hazai román változathoz. Sokkal finomabb, fűszeresebb volt. Meg is kérdeztem miből készült. Disznó, marha, juh és kecskehúsból jött a válasz. (szvinyá, krava, ovca, kapra) Aha! Nálunk kispórolják belőle a kecskét és a juhot, gondoltam, pedig ezek adták meg a bolgár mititei különleges ízét. S ami a legfontosabb, nem volt benne szódabikárbóna, de volt sok bors, fokhagyma, örölt kömény és csombor, legalább is hirtelen ennyi ízt tudtam megkülönböztetni. A másik asztalnál kenyeret sütöttek! De milyent! Egy literes méretű, zománcos fazekakba rakták a kiporciózott, kelt tésztát, és bevetették az izzó kemencébe. Nemsokára kiszedték. A tészta nagyra dagadt, kissé ki is folyt oldalt a fazekakból. De a kövér csuhás csak rákoppintott egy fakanállal a fazék aljára, mire kisuttyant belőle a teljesen fehér, gomba alakú kenyér. Na, ezt jól elfuserálták, gondoltam! Mert a kenyerecskék teteje is fehér volt, éppen hogy bekérgesedett. Ekkor, a még meleg kenyeret felszeletelték és a miccs mellé tálalták. Hatalmas lyukak voltak a tökéletesen kisűlt kenyérben, akárcsak egy trappista sajtban. És a nagyon könnyed, puha kenyér szinte elolvadt az ember szájában. A rilai kenyér titkát nem tudtam megfejteni.

A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.
Gyűrt hegység, jobbára gneiszok, gneisz-gránitok alkotják, ami azonban nem zárja ki az üledékes kőzetek (mészkő) megjelenését sem, különösen a hegység déli részében és a peremeken. A hegység gerincén, az Európában elég ritka szienit is előfordul. Ez egy középmélységben megrekedt kőzet, ami vagy intruzió (benyomulás) vagy az erózió folytán kerül a felszínre, vagy felszínközelbe. A gömbölyűre csiszolt szienit a gerincen látszik a legjobban, ahol kiterjedt, kopár kőgörgetegeket alkot, amelyek a pliocénkori eljegesedés melléktermékei, vagyis gleccserek morénahordalékai és periglaciális származékok. Ezeken bukdácsol végig, a gerincet járó turista az alpin zónában, vagyis az erdőhatáron felül elhelyezkedő kősivatagokon. A hegységnek még mindig van 8 kisebb gleccsere, egy vízesése: a Boyana, gyógyforrásai és 2 vadrezervátuma. Legmagasabb csúcsa a 2290 méteres: Cserni Vrâh (Fekete csúcs). Nagyon érdekes természeti jelenség a Kőfolyó, amely a Cserni Vrâh csúcstól indul, lefelé a hegy oldalán. Tulajdonképpen egy hajdani gleccser után maradt kőgörgeteg, ma tanösvény van rajta kialakítva. A Vitosa Szófia téli síparadicsoma, nyári túrázó és szórakozóhelye. A fővárostól nyugatra, csupán 10 km-re fekszik, és két hosszú felvonóval lehet feljutni a gerincre. Az egyik felvonó, a gondolás, Simenovóból indul; a másik a székes, Dragalevciből. Mi a szimenovói felvonó állomásról libegtünk ki, ameddig a drótkötélpálya vitt.

A híres „Kőfolyó” a Vitosán
Legalább fél órát mentünk, ha nem többet! A városból a 122, 94, 64-es számú autóbuszokkal lehet a Hladilnika végállomásról idáig utazni. Indulás előtt ajánlott tájékozódni! Az említett drótkötélpályákon kívül, 10 kisebb sílift áll a turisták rendelkezésére a különböző sípályák felé. A hegy legtöbb menedékháza és vendéglője az erdőhatár felső peremén van, de egy a csúcson is található. Van itt egy meteo állomás, újabban Tv relé, és maroktelefon antennák. A hegyen és körzetében 4 szálloda, 5 vendéglő, 21 turistaház, 6 nyaralótelep (kemping) és 2 menedékház fogadja a vendégeket. A Vitosára jól hengerelt autós út is felvezet. Ott jártunkkor nem győztünk eleget gyönyörködni a lábunk előtt kibontakozó mesebeli tájban. Az volt az érzésem, innen belátom az egész Bulgáriát, szememmel keresve kelet felé a Fekete tengert. De nem éreztem a sós levegőt, csak a hegy üdítő, friss leheletét, ami teljesen más volt, mint az alant elterülő város benzingőzös, poros levegője.
Másnap Évát hiába akartam elcsalni az  Iszker- áttörésbe, nem volt hajlandó elkísérni. Egyedül vágtam neki. A Panoráma útikalauz szerint ugyanis az Iszker folyó monumentális szurdoka Európa egyik legnagyobb, leglátványosabb szorosa, ahol sok híres cseppkőbarlang található, köztük a Temnata Dupka, amely kiépített, villanyvilágítással ellátott természeti csoda. Eddig a leírás. A folyó két fő ága Borovec magaslati üdülőhely közelében egyesül, alább tóvá duzzasztják, majd áthalad a Szófiai-medencén, érintve a főváros keleti peremét. Innen rövid ideig északra halad, majd keletre és északkeletre tartva a Dunába ömlik. Az út mintegy 50 -60 méterrel a sziklák közt küszködő folyó szintje fölött halad a jobb parton, míg a kettős vágányú vasút a bal part keskeny sziklaperemén zihál előre. Néha helyet cserélve keresztezik egymást. Egyik ámulatból a másikba estem. A szurdok lenyűgöző volt, a több száz méter magas, vízszintes mészkő falakkal, amelyek úgy néztek ki, mint a dobos torta, de a folyó maga csupán egy barnás-fekete, zavaros vízáradat, állapítottam meg. Erről egy szó sem esett a Panoráma útikalauzban, pedig jó lett volna előre tudni, hogy Bulgária egyik legszennyezettebb iparvidékén járunk, ahol a hőerőműtől (Novi Iskâr) a színesfém feldolgozásig (Eliszejna), a szénbányászatig és a cementgyártásig (Vraca) minden egy helyen van, egy körülbelül 60 kilométeres szakaszon. Igaz, hogy közben olyan érdekességek is találhatók, mint a: Kâtinai-földpiramis, Szvoge üdülőközpont, Cserepiski- kolostor vagy Mezdra, ahol vége szakad a szurdoknak.
Vonattal mentem Lakatnik állomásig, ahol a tulajdonképpeni szoros kezdődik. Vele szemben a tényleg elképesztő Lakatniki-sziklák magasodnak. Köztük, rajtuk keskeny turistaösvény vezet az Orlovo gnezdo (Sasfészek) nevű turistaházhoz. Az állomás épülete fölött kb. 300 m magasan fekszik. Közelében van az Iszker-völgy leghíresebb barlangja, a Temnata Dupka. Mivel nem nagyon tudtam kiigazodni az elindulásnál, megkérdeztem egy arra járó asszonyt. Amikor a barlang nevét mondtam, nagyon furcsán nézett rám. Mintha nem hitte volna, hogy minden kerekem kivan! De, mivel tovább emlegettem a Temnata Dupkát, beállított egy keskeny, meredek hegyi ösvénybe, ami csupa bozót és nagyon elhanyagolt volt, mintha alig járta volna valaki. Egyre fennebb kapaszkodtam, helyenként elhagyva egy-egy csámpás villanyoszlopot is. Ez viszont reménnyel töltött el. Gondoltam, biztos a barlanghoz vezető villanyvezeték. Egyszer csak valami megmozdult a lábaim előtt. Vastag, barna kígyó vonaglott az ösvényen. Megdermedtem. A kígyó pedig lekanyarodott róla, és eltűnt oldalt a bozótban. Most már nagyon óvatosan haladtam előre, nem akartam újabb csúszómászóval találkozni, mindaddig, amíg megpillantottam fejem fölött a barlangnyílást. Az ösvény utolsó szakasza nagyon meredek volt. Rozsdás táblán megjelent a barlang neve. Előtte a földig csüngtek az utolsó oszlop villanydrótjai. Sehol egy lélek! Még hogy belépőjegy és idegenvezető! Mégis bemerészkedtem a nagy boltív alatt. Addig mentem, amíg behatolt a napfény. Nem volt benne semmi különös, még egy valamirevaló cseppkő sem, pedig a túrakalauz szerint a 3100 m hosszú, több szintes barlangrendszer barlangtavakkal, vízesésekkel van tele. Nyilván, nem itt! Feladtam. És már az sem érdekelt, hogy csupán 20 percnyi járásra van a Zsitoljub karsztforrás (izbuk). Féltem, hogy az is csak mese. Így aztán visszatértem az állomásra, pedig valami olyasmire vártam, mint a Postojnai-barlang! Ennyit a bulgáriai „fejlett, szocialista turizmusról”. Most már nem csodáltam, hogy miért nézett hibbantnak az az asszony, akitől kérdezősködtem. Biztosan, a nyakamon lógó fényképezőgép hitette el vele, hogy valószínű valamilyen megszállott fotós vagyok, akinek mindenáron meg kell találnia a barlangot.
Megint Évinek volt igaza! Vagy csak megérezte, hogy mikor kell otthon maradnia a kempingben egy kis lustálkodás végett. Nem töltötte hiába az időt, mert megismerkedett a telep villanyszerelőjével, egy huszonéves ifjúval és annak szerelmével, egy kedves, szép barna leányzóval, Marinkával. A fiatalok csak suttogva mertek beszélni a sátorban, és megmagyarázták, hogy a kemping biztonsági felelősánek (titkosrendőr) nem szabad látnia, hogy idegenekkel szóba állnak. Most éppen elment valahová, addig kell megegyeznünk. Kiderült, hogy Magyarországra készülnek kirándulni, és forintot vennének, mert amit az ottani pénzváltó ad, az alig elég az útiköltségre. Nekünk még megvolt a budapesti csencselésből szerzett pénzünk, amit mindenképpen be kellett váltanunk lévára, ha egy pár napot a bolgár tengerparton is el akarunk tölteni. Jó, mondtam, bár amikor négyszemközt maradtunk Évával, aggódni kezdtem, hogy ezek lehetnek esetleg szélhámosok is, és becsapnak, vagy kirabolnak. De Évi fogadkozott, hogy az nem létezik, mert „olyan becsületes képük van!” Na, jól állunk, morogtam, ha a fizimiska után ítélünk meg valakit.
Másnap, tartva a tervhez magunkat, kisomfordáltunk az autóbusz megállóig, nehogy a titkosrendőr utánunk eredjen! Utaztunk a város központja felé két megállót, ott leszálltunk. A legközelebbi kis utcában egy ütött-kopott piros Skoda várakozott, benne a két fiatallal. Beültünk, és elhajtottunk a vasútállomásra. Ők egy pár utcácskával távolabb álltak meg, amíg én bementem az épületbe, lemásoltam az Exhange  ablaknál a léva-forint árfolyamot, és már mentem is vissza az autóhoz. Elindultunk a Vitosa felé. Ha rendőrök állítanak meg, mondta Marinka, ti csak mondjátok, hogy „rumunszki brat”, román barátaink vagytok. Jó, ráztuk a fejünket bolgár szokás szerint, mert ott fordítva kell integetni, nem mint nálunk. Ott az igen, az nem. Én közben minden pillanatban vártam, hogy a kanyargós erdei úton, ahol a madár sem járt, egyszer csak megállunk valahol, és ezek fejbe kólintanak, bedobnak egy lyukba, elveszik a forintot, s csak a csontjainkat szedik össze majd valamikor, ha megtalálnak. Éva is sápadozott, feszengett. Végre felértünk a Vitosa lanovka felvonójának végéhez, ahol egy étterem várt. A két bolgár fiatal meg akart vendégelni, de mi csak egy-egy kávét, és valami hűsítőt fogadtunk el. Rajtunk kívül más vendég nem volt. Kiültünk a tágas teraszra, s miután alaposan körülnéztünk, kávézás közben kicseréltük a pénzt. Így másodszor is alkalmunk volt megcsodálni az alattunk elterülő, innen fentről annyira békésnek tűnő gyönyörű tájat; feledve a láthatatlan, de jelen lévő terrort, amiben bolgár társaink éltek, akárcsak mi otthon. Ez alkalommal a Vitosa autós útját ismertük meg.
Aznap este már a Várnába menő expresz vonaton ültünk, első osztályon, ahol aludni is kényelmesen lehetett. Hárman voltunk, egy szimpatikus bolgár belépítésszel, akivel sokáig beszélgettünk, és aki a magával hozott kisebb pléddel betakarta csupasz lábaimat. Hiába mondtam neki, hogy nem fázom, majd mindannyian bóbiskolni kezdtünk. Kint a hold szinte nappali fénybe vonta az elsuhanó tájat.

(Folytatjuk)

2018. március 21., szerda

JAKABOS ÖDÖN: Indiai útjáról (TVR 1)


Jakabos Ödön, sikeres indiai magánexpedíciója után élményeiről a bukaresti televízió magyar adásában is beszélt, Csáky Zoltán kérdéseire válaszolva. A hobo életmódot választó kézdivásárhelyi fiatalember korábbi útiélményeiről két beszámoló is olvasható e blogon (Gálfalvi György: Nekivágni; Jakabos Ödön: Nekivágni), a TVR1 Aranyszalagtárában nemrég bemutatott riport közel hozza hozzánk a rokonszenves világutazót.

2018. március 10., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (6)

A Nevszkij katedrális
Kinéztük az első Titovo Uzsicébe menő autóbuszt, és máris indultunk „minden partizánok legnagyobbikának” szülővárosa felé. Oda is csak azért, mert mihamarabb el akartuk érni a vasutat. A város egyáltalán nem vonzott, és eszünkben sem volt azzal tölteni az időt, hogy a nagyvezér szülőházát keresgéljük. Csak a minden felől összefutó vasúti sínek tömkelegére emlékszem. Rendetlen iparváros, s amint hallom, ma csak Uzsice, Tito nélkül. Úgy tudom irdatlan szobrát is lebontották. „Sic transit gloria mundi”, mondaná Cicero, ha látná!
Uzsicéig azonban látványos hegyi utakon jutottunk. Olyan volt az egész, mintha számtalan Békási-szorost ragasztottak volna egymás végébe. Miután elértük a vasutat, megkezdtük a „visszavonulást” hazafelé.
Késő délutánig vonatoztunk, mire a keresztrejtvények városába, Nisbe értünk
A kétheti kalandozás után, Nisen keresztül szándékoztunk elhagyni Jugoszláviát Bulgária felé. Ez volt az utolsó szerbiai napunk. Tito országában vonattal és autóbusszal közlekedtünk, általában éjjel, hogy aludni is tudjunk valamicskét. Gyönyörű, nagy, állomása volt Nisnek. Nálunk az akkor legmodernebbnek számító brassói „indóház” mellette kulipintyónak nézett ki. Rögtön megkerestük a csomagmegőrzőt, otthagyva 3 nehéz batyunkat. A jól bevált módszer szerint csak kis hátizsák, iratok, pénz, tisztálkodó neszesszer, hálózsák és két-három szendvics maradt velünk. Aztán odaléptünk az első rendőrhöz, és ékes orosz nyelven megkérdeztem: Ggye Csele Kula? Kakoj avtobuz idjot tam? (Hol a Csele Kula és melyik autóbusz megy oda?) És feléje nyújtottam a legkisebb, 10 dekás Omnia kávéscsomagot. Azt mondta, automata jegyet kell váltani, 5 darab egy dinárossal, és ő majd feltesz minket a buszra. Sarkon fordult, és már hozta is a buszjegyet az automatától, miközben hálásan köszönte a kávét. Mindenhol kávéval és cigarettával kedveskedtünk, mert megfigyeltük, hogy Jugoszláviában minden volt, de nagyon borsos áron! A potya kávéért mindig hálásak voltak. A rendőr a sofőrnek hátrahagyta, hogy a Koponyatoronynál tegyen le minket.
Közben kigyúltak a város fényei, teljesen besötétedett. Magyaráztam a barátnőmnek, hogy ki fogunk menni a Nisből, mert a torony kívül esik rajta. Akkor néztünk nagyot, amikor a város közepén a sofőr leszállított egy szórakozó helyen, ami leginkább a budapesti Városligetre hasonlított. Óriási transzparensek, egy cirkusz kupolája, vurstli zene, gomolygó tömeg, sör patakokban, torony sehol.
És akkor Évi feltette a minden esti keresztkérdést: Hol alszunk ma éjjel? Körülnéztem. A „városliget” mögött egy akkora domb emelkedett, mint a Nagy Somlyó kupolája. Ott – mutattam a fekete hegyre. És elindultunk az első felfelé vezető utcán. Göröngyös, rendetlen földút volt, kétfelől üresen tátongó, betört-ablakú házakkal, omladozó falakkal. Ahogy távolodtunk, egyre sötétebb lett, már a zsibvásár fényei sem értek el idáig. Sehol egy lélek, még kóbor kutyák vagy puhán osonó macskák sem. Aztán a domboldal következett. Szerencsére ,a Hold eleget világított. Az ösvényt szúrós bozót kísérte. Már megmásztuk a domb felét, amikor végre egy nagyobb, füves tisztás következett. Ideális hálószobának ígérkezett, körkörösen a bozót védte minden irányból. Egy nyiladékon bementünk. Alattunk Nis fényei ragyogtak, mint egy óriási tál csillag. Sokáig gyönyörködtünk a látványban, elmajszoltunk egy szendvicset, ittunk egy kis vizet és kifeküdtünk a hálózsákokra, fejünk alá téve hátizsákjainkat. Meleg volt, mint minden éjjel, be sem takaróztunk, és azonnal elaludtunk.
Alig pirkadt, amikor felébredtünk. Miközben hálózsákomat tűrtem össze, alatta, egyik oldalon egy skorpió lapult. Jól megnéztem. Mostanáig nem láttam ilyent. Beleborzongtam – tudtam, nagy mázlim volt! Aztán lefelé indultunk. De most az elhagyott utca egészen másképp nézett ki. Az utca végén bontógépek püfölték a házfalakat A nagyon romos házakból ápolatlan, rongyos, torzonborz csavargók támolyogtak elő. Sunyi pillantásokkal méregettek, egyik-másik mondott is valamit. Nem reagáltunk. A bontásra ítélt házakban húzódtak meg éjszakára. Ez volt a szerb „éjjeli menedékhely”! Csak most fogtuk fel, mekkora szerencsénk volt az este, hogy senkivel se találkoztunk. Iszkoltunk lefelé az utcán, ahogy csak lehetett, amíg visszaérkeztünk a vidámpark területére, onnan meg arra a sugárútra, ahol a buszok jártak. Az első tikettes bódénál összeszedve minden orosz tudásomat, megkérdeztem a jegyadót: Kudá Csele Kula? (Merre a Koponyatorony?) Azt válaszolta: Na levo, szto mertov. (balra, 100 méter). Ocseny szpaszivo! (nagyon köszönöm) udvariaskodtam, és tovább álltunk. Át sem kellett menni a sugárút másik oldalára, helyben voltunk. Egy kicsit csodálkoztam, mert semmiféle tornyot nem láttam, csak egy hosszú, vakolt téglafalat, mögötte magas fákkal. Gondoltam, nem értetlenkedem, mert az öreg idevaló, és biztosan tudja, mit beszél. Valahol a fal közepén rácsos vaskapu nyílt. A rajta lévő táblán az állt: Csele Kula Muzej, vagyis Koponyatorony Múzeum, Nyitás 9 óra. Bementünk a park nagyságú kertbe. Volt egy nagyobb és egy kisebb épület, az egyik olyan, mint egy kápolna. Mint később megtudtuk, ez rejtette a Koponyatornyot. A jegypénztár zárva. Láttuk, hogy a gesztenyefasor tele van padokkal. Elindultunk rajta, amíg az illemhelyhez nem értünk. Ez is különálló épület volt. Meglepően tiszta, amihez itthon, Romániában nem voltunk hozzászokva. Nálunk a közmosdók távolról sem így néztek ki! Az előszobájában alkalmunk nyílt a reggeli mosakodásra. Miután ezen is túlestünk, leültünk az első padra és egy szendvicset rágcsálva vártuk a nyitás óráját. Gyönyörű, napfényes reggel volt, sehol egy lélek. Végre szállingózni kezdtek az alkalmazottak és a látogatók.
A jegyváltás után átadtuk magunkat a nézelődésnek. Nem volt mindennapi látvány! A torony eredetileg a városon kívül volt, de az elmúlt 200 év alatt Nis túlnőtte a saját határait és bekebelezte a Koponyatornyot. A Panoráma útikalauzt, amiből inspirálódtam, nem ártott volna felújítani!
A morbid építmény egyedüli Európában. Keletkezése, a törökök által leigázott Szerbia egyik legvéresebb történelmi mozzanatához fűződik. Az elnyomott szerb lakosság szabadságharca kisebb – nagyobb megszakításokkal 1804 – 1813 között zajlott. A felkelőkön Hursid (Khursid) török nagyvezír, a Cegar-i csatában 1809 május 31-én fölényes győzelmet arat. Körbefogja őket, esélyt sem hagyva a menekülésre. A szerbek, akárcsak Zrínyi Szigetvárnál, vállalva inkább a halált, mint a török megtorlást, vezérük Stevan Sindelici parancsára, felrobbantják maradék lőporkészletüket a Cegar dombbal együtt. Az eredmény majdnem 1000 halott. A török helytartó pedig a konstantinápolyi úton, a lefejezett holtak koponyáiból felépítteti a Koponyatornyot, 952 koponyát falaztatva be, arccal kifelé. Célja a megszállott lakosság további lázongásoktól való elrettentése, halvány sejtelme sem lévén, hogy ez a szörnyűség valaha turisztikai látványossággá növi ki magát! De a családtagok nem nézték tétlenül hőseik emlékének megcsúfolását, és nagy kockázatot vállalva, titokban egyre több koponyát ástak ki a falakból, amelyek a közeli temetőben leltek nyugalomra. Zsivan Zsivanovics történész 1882-ben már csak 511 darabot vett számba. Ma csak 59 koponya van a toronyban, melyből egyet Stevan Sindelicinek, a felkelők vezérének tulajdonítanak. Eredetileg nem volt tető fölötte, és az időjárás nagyon tönkretette. A négyszögű torony 5 m magas, falai 4,5 m szélesek, és 0,5 m vastagok. 1892-ben a szerb nemzeti öntudat szimbóluma fölé védő épületet emeltek. 1937-ben, a város töröktől való függetlenségének 60. évfordulója alkalmából az emlékhelyet egészen felújították.
A városnak nem ez az egyetlen nevezetessége. A római kori Naissus (i.e 75), Nagy Konstantin (272) szülővárosa, mára Szerbia harmadik legnagyobb, modern települése, 250 000 lakossal A rajta átfolyó Nisava partján a török birodalom egyik legszebb erődítménye, a török helytartói palota áll. Épült 1723-ban. A Koponyatornyon kívül ez az egyik legtöbbet látogatott turistacélpont. De a náci koncentrációs tábor – múzeum egyáltalán nem vonzott.
Visszatértünk a vasútállomásra, s a legelső Szófia felé menő gyorsvonattal tovább utaztunk Bulgária felé.

*

Gyönyörű szurdokban, a Sicevo kanyonban vagy Nisáva kliszurában robogott a vonat, amelyhez fogható alig van öreg Európánkban. Falai 300-400 m magasak. A vasút mindenhol legalább 30 méterrel az országút alatt kanyarog. A 11 km hosszúságú szurdok autósztrádáját számtalan alagút teszi változatossá. A kanyon falain szétszórva, mindkét oldalon kb. 30 apró kápolna, kolostor kapaszkodik meg. Érdemes volt erre jönni, a páratlan látvány mindent megért.
Csupán két szemtelen vasúti pincér zavarta meg utunkat. Egyszer csak nyílt a fülkeajtó és betoltak egy kis kerekes kocsit rogyásig megrakva mindenféle itallal, hűsítőkkel, keksz és pászkafélékkel. Fűt-fát ígérve mindenképpen azt akarták, szálljunk le velük Dimitrovgrádban, Szerbia utolsó vasúti határállomásán. Még fizetni is akartak elképzelt „szolgáltatásainkért”, mert hát két magányos nő, sortban és ujjatlan blúzban, csakis könnyű kalandot kereshet – gondolták ők. Vastag pénztárcájukat nyitogatva bizonygatták, hogy olyan pénzzel fizetnek, amilyennel csak akarjuk, mert a márkától a dollárig volt ott mindenféle pénznem. Nagyon határozottan utasítottuk vissza a molesztálást. Miután leszálltak sem nyugodtunk meg egészen, mert a peronon dühösen rázták az öklüket felénk. Alig vártuk, hogy induljon már végre az a vonat a bolgár határ felé!
(Ez a Dimitrovgrád nem azonos bulgáriai ikertestvérével, az ottani Dimitrovgráddal!)
Éjfél körül érkeztünk a fényárban úszó Szófiába. Az impozáns állomásépületben nappali élet folyt, nagy volt a nyüzsgés. Hamar megkóstoltuk a bolgár kávét. Mondhatom, kitűnő. Itt nyugodtan, szunyókálva vártuk a reggelt, nem úgy, mint Ljubjánában!
Másnap reggel az első dolgunk a pénzváltás volt. Aztán megérdeklődtük, merre van a Vranja kemping, mert hát abban az abszolút bolgár kommunizmusban nem is létezett más. Hosztelekről, panziókról álmodni sem lehetett. A Cárigrádi-út mellett volt, vagy 5 km-re volt a főváros központjától. Ez ma a Plovdiv felé vezető, 80-as autószráda. Autóbusszal mentünk odáig, de gondolom, ma már metró is jár arra. „Művészbejáró”, azaz tépett kerítés lett volna több is, mi mégis most az egyszer, a főbejáraton léptünk be. Itt nem kellett kuporgatnunk a pénzünket, mint Tito országában. Öt éjszakát fizettünk ki, majd kiválasztottunk egy tiszta, kellemes helyet, és felhúztuk sátrunkat. A kemping személyzete kedves volt, főleg amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Itt nem néztek sajnálkozva ránk, hogy csak egy vászonsátrunk van, és nem lakókocsival jöttünk. Szanaszét mindenki sátorban lakott, étkezni az impozáns vendéglőben; sörözgetni, iddogálni a hozzá tartozó kerthelyiségben lehetett. Minden este pazar műsorral szórakoztatták a vendégeket, ami jóval éjjel egy óra után ért véget. A szabadtéri színpadon egymást váltották a néptánc csoportok, a görög, török, szovjet, szerb népdal énekesek, könnyűzene szólisták, zenekarok.
Az est zárójelenete minden alkalommal a tűztánc volt. A kerthelyiség egyik sarkában már délután egy jókora máglyarakás izzott, fölötte egy-egy nyársra húzott juh forgott, amelyből bárki rendelhetett. Többnyire ezt fogyasztotta vacsorára a kemping közönsége, irdatlan mennyiségű zöldséges körettel. A bolgárok nem sajnálták a porciót. Mire befejeződött az ürüsütögetés, nagy halom izzó parázs maradt utána. Ezt a műsor végén kör alakban a színpad elé terítették, szélét fél méter szélességben vízzel locsolták meg, majd kezdődött a szénen való tánc. Két néptáncos fiú, akiket azelőtt a színpadon láttunk, lehúzták csizmáikat és először lassan, majd egyre gyorsabban a zene ritmusára táncolni kezdtek. Néha hol egyik, hol másik kilépett a vörös parázskörből, végigtáncolt a vízzel öntözött peremen, aztán visszaállt a kör közepére. A legények könnyedén, szinte lebegve táncoltak. Az egész attrakció 20 percig tartott, s mi megbabonázva néztük a lesötétített kerthelyiségben. Időnként tréfálkoztak is a fiúk, kilépve a parázskörből, az első sorban ülők közül kiválasztva valakit, ölbe kapták és karjaikban tartva táncoltak vele az izzó szén fölött. Persze, hogy volt nagy sikítozás, nevetés, taps. Ilyen jeleneteket azóta sem láttam.
Másnap Szófia legnagyobb templomát, az Alexander Nyevszkij katedrálist látogattuk meg. Az impozáns, vaskos templom az egész várost uralja. A noeobizánci stílusban épült ortodox templom a mindenkori bolgár pártiárka székesegyháza. Az 1877-1878 -as orosz-török háború befejezésének, és a harcokban elesett orosz katonák emlékének állították. 1904-1912 között készült el. Tömzsi, aranyozott kupolája 45 m, míg harangtornya 50, 5 m magas. A templomnak 12 harangja van, közülük a legnagyobb 12 t, a legkisebb 10 kg. Beltere onixal, márvánnyal és malachittal van díszítve, de én leginkább az aranyozott burkolatra emlékszem. A terjedelmes templom egyszerre 5000 embert tud befogadni. Látogatásunk alkalmával istentisztelet folyt a sziporkázóan kivilágított templomban. Szerzetesek férfikórusa, valahol egy karzaton, gregorián egyházi énekeket énekelt. Annyira szépen, felemelően, hogy úgy éreztem egy adott pillanatban, valóban felemelkedem és ott lebegek az irdatlan magasban, valahol az aranykupola alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni a hangulattal. A mise végén az ajándékboltban megvettem az elhangzott énekek hanglemezét. (Most is meg van.) Aztán lementünk a templom alagsorába. Ez állítólag Európa legnagyobb ikon-múzeuma, amely 300 nagyon értékes, egyedi ikont őriz. Bolyongtunk vagy 2 órát a termekben, miközben meglepő ikonokat láttunk. A Balkán valamennyi neves ikonfestő iskolája képviseltette magát, de mégis a legcsodálatosabbak a nesszebári műhely régi ikonjai voltak, amelyek között láttunk néger Szűz Máriát is, karján gyapjashajú kis Jézussal. De volt itt macedón népviselteben megjelenített Szt. György; vagy barokk, krinolint viselő Szűz Mária aki éppen Jézuskát szoptatta, és aki igen csak hasonlított Mademe Pompadourra!
A templom előtti téren, az örök lánggal égő hösök emlékművénél, koszorúzási ünnepséget próbált a néphadsereg, mivel Bulgária nemzeti ünnepére készült az egész fellobogózott ország. Díszes egyenruhájuk külön tanulmány tárgya lehetett volna. Aztán egy fiatal pár érkezett, talpig fehérben – még a vőlegény is. Piciny nyoszolyólánykák kíséretében járultak az örök szerelem szimbólumához, az emlékmű előtt lobogó lánghoz, és bolgárul elrebegték a „holtomiglan holtodiglant”.
Odébb az alig pár lépésre lévő Csodatevő Szt. Miklós templom keltette fel érdeklődésünket. Hogyne, amikor pont az ellentéte volt a Nyevszkijnek. Kecses, filigrán, aranyozott hagymakupolás templomocska, zöldmázas cseréppel fedve. Egyszóval lerítt róla, hogy orosz. Ma az UNESCO világörökség listáján szerepel. Először a bulgáriai orosz nagykövet temploma volt, de 1917 után az oroszországi menekültek kulturális központjává vált. Itt egy újabb rítussal ismerkedtünk. Alighogy beléptünk a sötét templomba, láttuk, hogy az egyik mellékhajóban, egy jó nagy asztal körül kergetőzik egy pap meg egy asszony, aki kisgyereket tartott a karján. Ahá – keresztelő! Mondom. Na, ezt megcsodáljuk! A maratoni futkározásnak jó 15 kör után lett vége, amikor a pap a kezében lévő könyvből már mindent felolvasott. Végre, a keresztelőmedence előtt megnyugodtak. De nem így a baba! Cseppet sem tetszett szegénykének a hideg fürdő. Nálunk is így keresztelnek az ortodoxok – jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy nem futkároznak a keresztelőmedence körül. Ahány ház, annyi szokás!
A templom falát számtalan merev faszent freskója díszítette, de annyira meg voltak feketedve, hogy alig lehetett kivenni, kit ábrázolnak. Kettő azonban jól látható: az egyik Alelszander Nyevszkij orosz nagyfejedelem, a másik Csodatevő Szt. Miklós ikonja. De valahol itt bujkál Rilai Szt. János és a Mindenható Krisztus képe is.
S mivel Szófia Európa legöregebb városai közé tartozik, nem elhanyagolható az 500 éves török uralom hatása sem. Ennek legfőbb képviselője a Banya Basi mecset, Szófia egyetlen ma is működő török temploma. Neve a közeli gyógyforrásokra utal, magyarul „sok fürdőt” jelent. Belseje csupa szőnyeg, és kék csempe, mondják, akik ismerik, mert mi nem találtuk nyitva. Ez is Sinan mester munkája. Szemben vele van az impozáns vásárcsarnok, amely hasonlít a budapestihez. A XIX-XX század fordulóján épült, szép, míves épület. Mögötte a a zsinagóga sem elhanyagolható az épített örökség látnivalói közül, hiszen a város vallási toleranciájának szép példája. A Szent Szófia katedrális szintén a belvárosban van, s habár Jusztiniánusz császár idejéből származik, sokáig török mecsetként szolgált. Málladozó falai több megbecsülést érdemeltek volna, annál is inkább, mert a főváros, Szófia, névadó temploma. A mai turisták nem a közöny és hanyagság eme szimbólumát látják, mert azóta a templomot hírnevéhez méltóan helyreállították.
A Krisztus előtt 800 évvel alapított trák város eredeti neve Serdica, vagy Szredec volt, majd a római hódítás után Moesia provincia fővárosa lesz. Ebből a korból sok római emlék került elő a város területén. A népvándorlás idején a hunok dúlják fel, majd a bizánci császárság uralma alá kerül, Jusztiniánusz építteti újá. Szlávok, majd bolgárok következnek Szófia területén, de a XIV századtól a törökök hódítanak, akik Rumélia tartomány fővárosává teszik. Csak az 1877-es Plevnai csata után lesz az önálló Bulgária fővárosa. S habár a városban sok a zöldövezet, mégsem tűnt rendezettnek, utcái elhanyagoltak, és amint kiléptünk a történelmi központból, mindenhol a szocializmus tömbház negyedeivel találkoztunk, akárcsak itthon. Sok mindent nem látogattunk meg, a múzeumokra nem volt időnk.

(Folytatjuk)

2018. február 27., kedd

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (5)

Mostari hid. Fotó Berecz Edgár
Plocéból a további irány a Neretva völgye volt. A folyó itt torkollik az Adriába, széles deltát alkotva. És itt kezdődik a vasútvonal, meg a Szarajevóba vezető országút is.
Egyszer, nagyon régen, láttam egy fekete-fehér filmet. A címe: A Neretvai csata. 
A film szerint 1943-at írunk. Tito elcsigázott partizánjairól szól az igaz-mese, amikor nyaktörő hegyi utakon, a megmászhatatlannak tűnő Prenj hegységen menekíti át megtizedelt csapatát, hátvédnek civileket használva, így nyerve egérutat a német csapatok előtt. A film lényege: senki sem hitte, hogy a partizánok a lehetetlent választják a kitörésre. Akkor szerettem bele, nem a film főszereplőjébe, hanem a Neretva elképesztő, lenyűgöző szurdokába. Bakfis fejjel azt hittem, ilyen folyó nincs is több a világon. Ezt a helyszínt akartam minden áron a maga valóságában látni. Azt hiszem, nem volt rossz választás.
A folyó jobb partján ma dupla sínpár kígyózik. A bal part magasabb. Itt építették a sziklába vájt, szédítő aszfaltutat, ami egyébként néha kecses viaduktokon keresztül átkanyarodik az ellenkező oldalra is. Ami most, útközben, a legjobban megbabonázott, az a felduzzasztott Neretva türkizkék vize volt. Sokáig kanyarogtunk a 230 km hosszú folyó partján, mind fennebb és fennebb emelkedve a meredek falakon, a 91 alagúton és 20 viadukton át. A vasút is páratlan boszorkányossággal hol alattunk, hol felettünk kanyargott, majd jó ideig nem láttuk, mert eltűnt egy-egy alagútban, hogy aztán, amikor már azt hittük, végleg odalett, újra felbukkanjon mellettünk. Európa legszebb színű folyóján 1953-ban duzzasztották fel a Jablanica- tavat Mostar fölött (kb. akkora, mint a mi Békási tavunk), ami nem csak villamos energiát termel, hanem pazar üdülőhely is Bosznia-Hercegovinában.
A Neretva-völgy legszebb városa Mostar. Első pillantásra csupán egy átlag iparvárosnak tűnt. A régi, oszmán, illetve bosnyák városrész azonban minden csalódásért kárpótolt. Itt található a híres Stari Most (régi, öreg híd), amiről a várost elnevezték. Igazi időalagút volt, hiszen pillanatok alatt visszavitt a török középkorba, feledtetve a vasútállomás üvegfalú épületét, a gyárkéményeket, a rohanó autóbuszokat és mindent, amit modern korunk alkotott.
A XV. században megjelenő oszmánok mellett a keresztények csak a XIX században jutnak szerephez. Ekkor tökéletes volt a két felekezet között a tolerancia, ami 1993-ra a mélypontra süllyedt. Ez békés időszak amúgy az Osztrák-Magyar Monarchia idejére esett! Ekkor épült a Neretva völgy vasútja is, amely sajnos a kilencvenes évek polgárháborúja óta nem működik. Világhírű hídja nem csak a Neretva két partját, hanem a város két részét és két nemzetiségét: a bosnyákokat és szerb-horvátokat, keresztényeket és mohamedánokat köti össze.
Átsétáltunk az UNESCO eme kulturális örökségén, a Neretva fölött kecsesen átívelő Öreg-hídon. Csodáltam, hogy fehér mészkőtömbökből épült testét nem köti össze semmiféle ragasztóanyag, és mégis szilárdan áll immár több mint 436 éve. A híd két végénél lévő Tara és Helebija tornyok hatásosan fokozzák a középkori hangulatot. Még Nagy Szulejmán építette 1557-1562-ben, hogy serege száraz lábbal kelhessen át a Neretván. A híres Mimar Sinan mester Hayruddin nevű tanítványának a munkája. És akkor derült égből villámcsapás: a XX. századvég horvátjainak semmi sem volt szent, és amikor Mostart 1993-ban majdnem földig rombolták a környező hegyekről, a hidat sem kímélték. 2004-ben több nemzet összefogásával, magyar segítséggel is, eredetiben állították helyre a világcsodát, a folyóból kihalászott eredeti kőtömbökből, melynek szélessége 4 m, hosszúsága 30 m, magassága 24 m. S a főnix madár feltámadt hamvaiból, hirdetve, hogy Mostar volt, van és lesz, amíg józan emberek élnek a földön. Újabban egy idétlen szokás dívik errefelé: a hídurgás. Helyi tinédzserek ugrálnak a Neretvába 5 euró fejében. A folyó vize alig 12 C fokos, mélysége 20 m, és még mindig tele van aknákkal! No comment.

A híd, a szűk kis macskaköves utcák, a hagyományos keleti bazárnegyed, az utcára kiköltöztetett réz, ezüst és aranyművesek műhelyei; a piros fezt, fehér bugyogót viselő, meztelen felsőtestű kézművesek mintha olvasmányaim megelevenedett illusztrációi lettek volna! És a házak, csupa egy emeletes, kiugró erkélyes épület, amilyeneket aztán sok-sok évvel később Törökországban is volt alkalmam látni. De ezekre az erkélyekre nem lehet kikönyökölni! A Babits-féle „bús donna barna balkonon”a költeményben még kikönyökölhetett „az alkonyon”, de az itteni donnák, csak a sűrű farácsos balkonokon kandikálhatnak ki titokban. Az egyik utcai kávézó kis asztalához letelepedve, réz ibrikben, homokon főzött illatos feketekávét ittunk, majd ellátogattunk Mehmed Karadzsoz bég mecsetjéhez. Éppen déli 1 óra volt, s egyszer csak felhangzott a fejünk feletti minaretben a müezzin éneke, amint Allahot dicsőítette. Mintha Gárdonyi halhatatlan regényének lapjairól lépett volna elénk! Nem hagytuk ki a Kujundzsilukot sem (Régi Bazár), ahol mindenféle kézműves terméket árulnak. Ha valakinek van rá ideje, érdemes megnézni a Biscsevics, Muszlibegovics és Kajtazov házakat is. Belépti díj csekély, ezek látogathatók, amolyan múzeumfélék. Ha viszont az ország múltjára, történelmére kíváncsi valaki, meglátogathatja a Hercegovinai Múzeumot. Ellenben jó tudni, hogy nem minden mecsetbe lehet bemenni, de Koski Mehmet pasa és Karadzsoz bég mecsetje látogatható, amelynek minaretjéből az egész város látható, fényképezhető. Irigylem Csontvárit és Ivo Andric-ot. Ők még az eredeti, hamisítatlan Mostárt látták.
Habár nem kötelező, de az illendőség kedvéért ajánlatos hosszú nadrágban, fedett karral és fejjel belépni a mecsetekbe. Hasonlóképpen, a hamam (török közfürdő) és a török temető sem számítanak tabunak.

Délután autóbuszunk átrobogott az Iván hegy legmagasabb pontján, egy 1700 méter hosszú alagúton, és hirtelen kibontakozott előttünk a Szarajevói-medence. Az Ivan Sedlo (nyereg) nemcsak a Fekete-tenger és az Adria vízválasztója, hanem egy teljesen más táj kapuja is. Itt minden olyan volt, mint otthon. A hegyek már nem voltak olyan fehéren kopárak, erdők borították őket. Nem ciprusok, fügefák, oleanderek hajladoztak a szélben, hanem igazi fenyők. Illatuktól friss volt a levegő. A különbség csak az volt, hogy az emberek nem magyarul beszéltek.

Szarajevót, az „ezer mecset városát”- ahogy 1984-ben a Panoráma túrakalauz becézte -, nem így képzeltem el. Bosznia fővárosa egy Brassó nagyságú, végeláthatatlan ipari helység volt, aminek közepén egy nagyon mesterkélt bazárnegyed próbálta felidézni a múltat, de látszott rajta, hogy csak a turistáknak felcicomázott díszlet. A Bascsarsijának nevezett mohamedán negyed nem is volt olyan nyüzsgő, mint ahogy számítottam rá. Nyoma sem volt a mosztári hangulatnak, hiába szurkálta sok kis mecset és dzsámi minaretje a felhőtlen kék eget, hiába csábítgatott Gazi Huszef bég, és még ki tudja hány híresség imaháza, minket, gyaurokat!

De azért volt valami, ami érdekelt! A várost kettészelő Miljacka folyó túldíszített hídja, a Gavrilo Princip híd, na meg az 1914-es Szarajevói merénylet színhelye, ami ürügyet szolgáltatott az első világháború kirobbantásához.
Először a hidat vettem szemügyre, aminek a becsületes, régi neve Latin híd, mivel egész hosszában piros muskátlis, élő girlandok díszítették, ellentétben a többi kisebb híddal, amelyeken nem lógott egyetlen akasztós cserépedény sem. A jobboldali hídfővel átellenben, a rakpart beépített oldalán, fehérre meszelt emeletes épület magasodott, a Gavrilo Princip Múzeum, rajta jókora márványtáblával. A felirat szerb és horvát nyelven hirdette, hogy ezen a helyen történt a Gavrilo Princip által véghezvitt merénylet, amiben 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, Ausztria- Magyarország trónörököse és felesége, Chotek Zsófia grófnő életüket vesztették. Ez még elment valahogy, hiszen tudtam, hogy a szerbek szemében az anarchista – nemzeti hős. De amint lepillantottam a földre, elöntött a düh. Egy aszfaltba öntött lábnyom díszelgett a fal tövében, s fölötte kisebb tábla, hogy ez pedig Gavrilo Princip lábnyoma! Biztatás, hogy bármelyik hazafi, bármikor a nyomába léphet, azaz lehet olyan hős, mint amaz…
Ezek után, mert itt csak a megcsontosodott, túlfűtött nacionalizmussal találkoztam, már semmire sem voltam kíváncsi a díszes városból. Pedig kezdetben szerettem volna megnézni az alig fél évvel ezelőtt lejátszódott téli olimpia színhelyét, létesítményeit, mivel az egész várost, mint egy kis Svájcot, magas és gyönyörű hegykeret koszorúzza. Ehelyett visszavillamosoztam a 17 km-re lévő Ilidzsába, már a rómaiak által is használt termálfürdőkhöz, ahol Évi egyedül várt a kempingben. Közben azon töprengtem: miért kellett annyira gyűlölniük a Monarchiát? Hiszen iskolákat, kórházakat, tudományos intézményeket létesítettek, felszámolták az égbekiáltó analfabetizmust, vasút- és villamoshálózatot építettek Szarajevóban, és az egész Boszniában. Én is a régi villamos nyomvonalán mentem a kempingig. Azóta is azt használják, mert még most sem voltak képesek egy valamirevaló metrót építeni. De úgy vélem Szarajevo büntetése nem maradt el, mert a délszláv háborúban nagyon nagy árat fizetett a város a megbékélésért. Az újjáépített Szarajevóban már nem kapott helyet a rosszemlékű lábnyom! Remélem, végképp eltűnt a túlbuzgó nemzeti érzés ezen klasszikus példája, mint ahogy az újabb úti-beszámolókból kiderült.
…Búcsút véve az ilidzsai kempingtől, ahol már akkor, 1984-ben mindenki lakókocsikkal, mini hűtőszekrényekkel, tábori gázpalackokkal kempingezett, igyekeztünk mihamarább tovább állni. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat, mert úgy tekintettek ránk, mint holmi marslakókra, olyan nagy kuriózum volt egyszerű és a kempingben egyedüli sátrunk. Először cseheknek néztek, de miután kiderült, hogy szó sincs erről, nem akarták elhinni, hogy Romániából vagyunk. S habár tört németül társalogtam velük, restelltem és dühös voltam, hogy a „felsőbbrendű” német, olasz, francia egy koldus ország koldus népének tekint.

Távozva második kempinghelyünkről és Szarajevóból, újra hegynek fel, völgybe le, alagútba be, alagútból ki utaztunk, természetesen éjjel! Aztán éjfélkor megérkeztünk Visegrádba, Ivo Andric Híd a Drinán című regényének színhelyére. A folyó neve illírül „futót, szétfolyót” jelent. Ezt is eredetiben akartam látni, mint Mostart. Az autóbusz a fényes transzparenssel kivilágított Visegrád Hotel előtt állt meg. A jegykezelő udvariasan segített csomagjaink leszállításában. Úgy emlékszem, némi baksist is adtam neki, mert hát úgy illett, de nem biztos, hogy a náluk megszokott pénzmennyiséget sikerült megsaccolnom! Biztosan azt gondolták a sofőrrel együtt, hogy két hölgy csakis a város legelegánsabb szállodájában aludhat. Na, most hová tovább, mert a mi könyvvitelünkben nem volt pénz kiutalva az ilyesmire! Évi, mint mindig, komótosan rágyújtott egy cigarettára. Álltunk a szálloda lépcsőinek aljában, körülöttünk az öt csomaggal. Sehol egy lélek, csak a kivilágított utca. És akkor barátnőm feltette a logikus kérdést:
„Hol alszunk ma éjjel?” Nyugalma jó hatással volt rám, annak ellenére, hogy mindig nekem kellett megoldanom mindent. Dicséretére legyen mondva, bármilyen hajmeresztő ötletem támadt, zokszó nélkül segített végrehajtani.
„Gondolom, az autóbusz állomás várótermében”, feleltem.
„Vajon merre lehet?” – kérdezte ő.
„Hát arra, amerre az autóbusz ment”, válaszoltam.
Felcihelődtünk, és csak mentünk, mendegéltünk egy kurta kilométert, amikor az út eltűnt egy teljesen kivilágítatlan alagútban. Megtorpantunk.
„Ezt már nem vállalom”, mondtam, mert nem tudom, milyen hosszú az alagút, és ráadásul koromsötét van benne.
„Akkor mi legyen” – jött a kérdés.
Körülnéztem. Az alagút egy nagy domb aljában volt. A tetején utca lehetett, mert lakóházak és lámpák fényei látszottak. Maga a domboldal meredek volt, de a közepe táján egy nagy szénaboglya állt. A fenti utcából, merőlegesen a domboldalra, egy dróthálós kerítés futott le az alagút tetejére.
„Nincs más megoldás, fel kell kapaszkodnunk a szénaboglyáig”, mondtam. És ekkor az alagút jobb oldalán megindultunk, egy-egy hátizsákkal a hátunkon, kis táskákkal a nyakunkban és a három nagy utazótáskával. Évi mászott elől, magával húzva az egyik táskát, amit én alulról támasztottam, hogy ne csússzon vissza. Aztán, amikor egy kissé laposabb helyre ért, letette a táskát. Visszajött, és következett a második, majd harmadik táska is. Végre mind fent voltunk, kb. 20 méter magasan. Kifújtuk magunkat, miközben arra figyeltünk, nem jön-e valaki, mert amint megállapítottuk, éppen valakinek a kertjében jártunk. De sehol egy lélek. Aztán birtokba vettük a petrencére rakott szénaboglyát. A lábakon álló szénarakás ideális hely volt a csomagok elrejtésére. Betaszigáltuk őket alája, ám ekkor egy smaragdszemű cica ugrott elénk, rémesen fújva ránk, majd eliramodott. Szegényt álmából zavartuk fel. Majd a boglya lenti, utca felőli oldalán lehúzogattuk a szénát, mint egy függönyt, hogy teljesen takarja a csomagjainkat, és az ellenkező oldalon szénaágyat készítve, leheveredtünk az aljába. Így lentről minket sem láthattak, és a szénaboglya megtartott a lecsúszástól. Éjfél után egy óra lehetett, de öt perc sem telt bele, máris aludtunk, mint a tej.
A reggeli pirkadatban ébredtünk. Öt óra volt. Kiráztuk ruhánkból a szénát, kifésültük hajunkból a benne maradt szálakat, és megnéztük, hol is vagyunk igazából? A hegyoldalban kialakított parkerdő szélén voltunk, amit csak a dróthálós kerítés választott el tőlünk. Megindultunk a kerítés mentén, és addig követtük, amíg egy jó nagy lyukat találtunk rajta. Azt már tapasztalatból tudtuk, egy ilyen kerítésen mindig van valahol egy illegális ki- vagy bejárat. Odacipeltük a csomagokat, áttaszigáltuk alatta, majd elindultunk lefelé a szerpentinesen kialakított sétányon. Egyszer csak egy köralakú kilátó tetejére értünk. Valami díszbástya, vagy a régi Öregvár rondellája lehetett? A panoráma lenyűgöző volt. Ritkás ködfoszlányok lebegtek az egyre fényesebbé váló napsugarakban. Alattunk hevert Visegrád, gyönyörű hegyektől körülkerítve, közepén a zajosan rohanó Drinával, és kistestvérével, a jobbról érkező Rzavval. A Drina egyben Bosznia és Hercegovina történelmi határfolyója. Ivo Andric híres hídja teljes pompájában nyújtózkodott fölötte. Buszunk az este átjött rajta, de ma már gépkocsik nem közlekedhetnek a hídon, csak a sétáló turistáknak van fenntartva. Jobb partján, a város közepén, egy akkora kúpos hegy emelkedett, mint nálunk a tusnádfürdői Vártető. Az író elbeszélésében a legendás híd az állandóságot, a változatlant képviseli, ami fölött nyomtalanul múlnak el a századok, miközben az alatta fekvő város nem menekülhetett az idő diktálta kényszerű változásoktól. A hidat 1571-1577 között Szokoli Mehmed (Sas Mehmed) nagyvezír építtette, akit véradó fejében a közeli szerb Szokolovic faluból vittek gyerekként Törökországba janicsárnak. Akkor a híd még nem létezett és csak a Drina egyik partjáig kísérhették a síró anyák fiaikat. Ebben az időben kompok közlekedtek a Drinán. Később ő vezette Nagy Szulejmán halála után Szigetvár ostromát, eltitkolva a szultán halálát, és az Erdély elleni hadjáratot Fráter György idejében. Brutális kegyetlenséggel hurcoltatott el 80.000 magyar foglyot Törökországba. Nem hiába mondják, hogy a renegátokból lesznek a legalávalóbb ellenségek! Három szultánt szolgált, mint nagyvezír, 70 éves korában orgyilkos ölte meg. Szokoli Mehmed nem tévesztendő össze Szokoli Musztafával, aki a nagyvezír unokaöccse volt, és budai pasa 1566–1578 között. Ő építtette a budapesti Rudas és Király fürdőket.
A híd mindkét világháborúban megsérült, de újjáépítették, míg 2007-ben a világörökség részévé nyilvánították. Méretei: hossza 180 m, szélessége 6,6 m, pillérei között 11 csúcsíves lyuk van. Az enyhén emelkedő híd csúcsán, középen, a hajdani kapu (kapija) és két balkon van a híd két oldalán. Itt álltak őrséget háborús időkben a hidat felvigyázó katonák. És oda ültek ki Visegrád férfi lakói ügyes-bajos dolgaikat megbeszélni, pihenni, kávézni és szórakozni. Építője Sinan Mimar mester, aki 97 évet ért meg.
Lennebb ereszkedtünk. Ekkor megláttuk az alagút kijáratát és a végénél lévő autóbusz állomást. Már tudtuk hová kell mennünk. Tovább cipekedtünk lefelé, s nemsokára ott álltunk az épület mellett. Minden ajtaja zárva volt, de a háta mögött, az udvarán, felfedeztünk egy vízcsapot. Nagyszerű, örvendeztünk! Itt fogunk mosakodni. És lőn! De mire végeztünk, megjelentek az első utasok is, történetesen egy bosnyák család. Egy férfi, három nő. A nők három korosztályt képviseltek, így nem tudtuk eldönteni feleségek-e vagy anya lánya, unokája egyik a másiknak. Mindhárman bő, bokáig érő bugyogót viseltek, fejük kendőbe bugyolálva. Fogalmam sem volt, hogyan bírták a máris melegen sütő napsugarakat. Mi addigra már reggeli kávénkat főztük pasztillás gyorsfőzőnkön, az autóbusz állomás alacsony ablakának párkányán. Évi cigizett, mint mindig. A négy bosnyák nem tudta elrejteni megbotránkozott „csodálatát”, hiszen nem volt rajtunk sem kendő, sem bokáig érő ruha, de még hosszú ujjú blúz sem. A bámulat kölcsönös lehetett, mert mi is ugyanúgy csodálkoztunk bugyogóikon.
Aztán megindult az élet…

(Folytatjuk)

2018. február 16., péntek

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (4)

SztGyörgy sziget ma
Sándor Mátyás Raguzája, a középkori európai kémhálózat legjelentősebb városa, úgy élt emlékezetemben, mintha minden zegét – zugát ismerném, amiből tényleg volt itt bőven. A 7. századtól létező görög kolónia régi neve, a Ragusium (görög – latin) meredeket, lejtőt jelent. Újabb, szerb neve jelentése tölgyes (dub, tölgy), amit a horvátok is átvettek. Sok történelmi változáson esett át, sok gazdát cserélt, mely korszakok közül természetesen Nagy Lajos korát említem, aki 1358-ban, a zárai (Zadar) béke után csatolja a magyar koronához a várost. A városállam nem érezte magát meghódított tartománynak. Annyira szabadon, és mindenféle elnyomás nélkül élhettek lakói, mintha nem is tartoztak volna Magyarországhoz, amely háborúban, bajban, főleg riválisával, Velencével szemben, mindig megsegítette. S éppen ezért, történelmi öntudatukba spontán ivódott bele a magyar korona iránti hódolat és tisztelet. A magyar fennhatóság 168 évig, a Mohácsi – vészig tartott. A régi tolerancia halvány visszfényét véltem felfedezni Tito Jugoszláviájában, ahol örömmel pillantottam meg a városháza homlokzatán a kissé kopott, magyar címert, amely büszkén hirdette: voltunk mi egy nagyobb birodalom népe is! Csodálkoztam, hogy nem kaparták le a falról, nálunk rég eltüntették volna.
A világörökség kulturális ranglistáján szereplő város életem legnagyobb élménye volt. Később, 1991-ben volt alkalmam Párizsban járni, de akkor is azt mondtam: „Dubrovnikot látni és meghalni”! Az én megítélésemben lepipálta Párizst – a világ fővárosát. Aztán 2011-ben még egyszer meglátogattam Dubrovnikot. Már túl volt a délszláv háborún, amelyben Szent Balázs városa komoly károkat szenvedett. De ennek nyoma sem volt sehol. Minden újba volt húzva, mintha mi sem történt volna. Belépve a Pile – kapu barbakánján, ugyanúgy végig sétáltunk a széles falakon, ittunk az Onofrio kútjából, tolongtunk a fő utcán (Stradun), s még a szégyenoszlop (Roland oszlop) is ugyanolyan egykedvűséggel állt a főtéren, csak a városháza homlokzatáról tűnt el a renoválás „eredményeképpen” a magyar címer. És az öreg magyar néni sem árulta finom teáit a várfal tetején, az egyik beugróban, kis teázójában. Pihenni a Szent Megváltó templomába szoktunk bemenni, ami az Onofrio kútja közelében van. Most is ez történt. A melegtől punnyadtan roskadtunk le az egyik padban és szundítottunk egy jó fél órát a csendben és hűvösben.
Aztán Cattaro (Kotor) következett. Istenem, hogy is mondjam el? Annyira szép itt a világörökség listáján szereplő montenegrói csoda, maga Cattaro és a mesebeli öböl, hogy nem lehet elfelejteni. Olyanok a szürke meg feketében játszó, 1200 – 1400 méteres sziklafalak, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni az öbölbe. A nagy meredély szinte 360 fokos szöget rajzol az Adria legszebb öble körül, ahol Perastban valaha a fiatal Nagy Péter cár tanulta a hajós mesterséget, és ahol a kalózok, vagy az ellenség ellen úgy védekeztek, hogy a víz színe alatt hatalmas láncokat feszítettek ki a legkeskenyebb szakaszon: a Verigán. Aztán magyar emlékek is kötnek minket Cattaróhoz. Az első világháború idején az Osztrák – Magyar Haditengerészet 3 bázisa közül az egyik Kotorban volt.
És ott volt az Arnold Böcklin által világhírűvé vált Holtak – szigete, a Szt. György sziget, (Die Toteninsel) velünk szemben, a tengerben, hegyes tornyú, fehér templomával, körülötte fehér sírkövekkel és fekete, szomorú ciprusokkal. (Ki ne ismerné a festő önarcképét, a háta mögött hegedűn játszó halállal?) A világhírű festmény, a Die Toteninsel, aminek egyik változata állítólag Hitler bunkerének falán is ott csüngött, egyáltalán nem hasonlít a szigetre. De a 2011-es montenegrói utam alkalmával, mintha másképp festett volna a szigetecske. Nem így emlékeztem rá. Mintha megszaporodtak volna rajta az épületek, és a sírkövek sem látszottak úgy, mint 1984-ben, mivel falakat építettek a temető köré. Ma már tiltott a turistáknak oda csónakázni.
Utazásunk idején a városban még nagyon jól látszottak az 1979-es földrengés maradványai, amikor a fél város elpusztult. (Mi itthon úgy tudtuk, hogy az a Skopjei-földrengés, mivel az sincs messze, és itt volt az epicentruma.) Az óvárosban, a cérna – utcákban csak mi, néhány kóbor macska és gyanakvó képpel fürkésző rendőr kószáltunk. Nem sokat láttunk a félig leomlott házakban, amelyek némelyikében még a fürdőkádak is meg voltak, és a képek ott lógtak a falakon. Olyan volt az egész a síri csendben, mintha szellemek jártak volna a csonka falak között. Szürkülödött. A hegyre kúszó, zegzugos várfalakat csak alulról néztük, nekik nem ártott a földrengés

A közeli Lovcsen (Fekete) hegy tetején lévő II. Petar Petrovics Njegos emlékműről álmodni sem mertünk. A megmászhatatlannak tűnő hegy nem fekete, esetleg a rajta lévő erdő! Fehér taraja a Kotori-öbölből is nagyon jól látszik. Sem időnk, sem energiánk nem volt a püspök – költő, államférfi, Montenegro ura világhírű mauzóleumának meglátogatására. Pedig a hegy Montenegro „szent hegye”, régen az istenek találkozó helye, ma a nemzeti identitás jelképe. A Kotorból felvezető, nagyon szerpentines aszfaltút kb. 18 km hosszú a Krstac – hágóig (965 m), ahol a mauzóleum útja kiágazik belőle. Maga az egyszemélyes főút tovább kanyarog megkerülve a hegyet Njegusi, majd Cetinje felé. Njegusi falu nevezetessége a „njegusi prsut”, vagyis a szárított njegusi sonka, ami speciális érleléssel készül. Minden utcasarkon árulják errefelé, Kotorban is. Mi az efféle delikáteszeket itthon „pasztrámának” nevezzük. A disznósonkához érdemes olajban érlelt „kajmakot” fogyasztani, ami ez estben nem a kávé tetején úszkáló barna hab, hanem tejszínből érlelt sajtféle. Kajmak, tipikus török szó!
A kacskaringós, nyaktörő úthoz romantikus monda fűződik. Állítólag, az utat építő mester halálosan beleszeretett Nikita király világszép, Milica nevű lányába. Reménytelen szerelmét úgy vallotta meg, hogy az imádott lány nevének kezdőbetűjét „M” alakú kanyarokban építette bele az útba. Mi 2011-ben Podgoricából (volt Titograd) Montenegro fővárosából indulva jöttünk át a lélekzet – elállító úton Budvába, szálláshelyünkre. Késő éjszaka volt. Pár pillanatra megálltunk a Krstac – hágón, hogy a mélyen alattunk lévő Kotori-öbölben gyönyörködhessünk. Csupa fény és ragyogás volt odalent minden, mintha a csillagok leszálltak volna az Adriai tengerre. Szebbet csak nappal lehetett volna elképzelni, ha másnap visszatérünk, de ebbe idegenvezetőnk semmi áron nem egyezett bele.
És most lássuk a Krstac – hágón eltérő utat, amely a mauzóleumhoz vezet, és amelyen át a Lovcsen Nemzeti Park területére lépünk. A 6220 hektáros területet 1952-ben nyilvánították nemzet parkká, amely a gyönyörű, egyedül álló Lovcsen mészkősziklát védi, a maga 1300 féle növény és 200 féle madárfajával, számtalan karsztjelenségével, köztük barlangokkal is. A montenegrói Olympos legmagasabb csúcsa a Stirovnik, 1749 m. Persze tetején lentről is látható a TV relé, amihez közelíteni szigorúan tilos, akárcsak nálunk a Bucsecsben és még néhány helyen. Relé ide vagy oda, mindig is katonai obiektum volt, nemcsak most. Az első világháborúban Montenegro elfoglalása kulcsfontosságú hadművelet volt, mivel a Lovcsenről tűz alatt lehetett tartani az egész Kotori-öblöt. Az osztrák-magyar egységek 1916 januárjában foglalták el a hegyet és vonultak be Cetinjébe, az akkori fővárosba. Szerencsére a mauzóleum nem a Stirovnik csúcson van, hanem, a hegy ellenkező végződésén (É), a második legnagyobb csúcson, a Jezerszki csúcson (Tó-csúcs, 1660 m) Ennek a csúcsnak az aljáig vezet a panorámaút, ahol a parkolóban elhagyható a gépkocsi. Innen még 461 lépcsőt kell megmászni Petar Njegos síremlékéig. A légi felvételeket nézegetve, az emlékműhöz vezető, egyenes út hosszan követi a hegy pengeéles gerincvonalát, jobbról, balról több száz méternél is mélyebb meredek hegyoldalakkal. Ilyent csak a Vadnyugaton az Escalante Grand Staircase nevű, a 20 km hosszú, Nagy Escalante Díszlépcsőnek nevezett útszakaszon láttam! Olyan az egész, mintha a Királykő pengeéles gerincére aszfaltutat építenének!
A hegytetőn álló mauzóleumnak nem mindennapi a története. II. Petar Njegos (1813 – 1851) nyugszik itt, végakarata szerint, a Lovcsen hegyen. Alig volt 17 éves, amikor hatalomra került, és alig volt 38 éves, amikor eljött számára az elmúlás. Jelentősen kiterjesztette és megerősítette a pénzügyi, oktatási és politikai vezetési rendszert, és megvalósította Montenegro Ausztriától való különválását. Emellett zseniális irodalmi vénával rendelkezett. S habár őmaga püspök is volt, országában 1834-ben megalapította az első világi iskolát.
Kezdetben a hegycsúcson csak egy kis kápolna állt a síremlék fölött. Az első világháború idején az osztrákok lerombolták, de a szarkofágot sikerült Cetinjébe menekíteni. A királyi Jugoszlávia idején (a két világháború közötti időszak) a kápolna romjaiból egy kis, fehér mauzóleumot építettek, és ide hozták vissza Njegos koporsóját. Halálának 100. évfordulóján nemzetközi pályázatot írtak ki egy új, reprezentatív emlékhely megépítésére, amelynek megalkotását az Amerikában élő Ivan Mestrovics világhírű, horvát szobrász (1883-1962) nyerte meg. Fizetség fejében nem kért egyebet, csak egy Crna Gorai (montenegrói) lepényt és egy gombolyag sajtot. A mauzóleum 1951-1971 között épült. A több ezer tonna követ és a két népviseletben ábrázolt kariatida szobrait, egy külön erre a célra vágott alagúton húzták fel csörlőkkel 1660 m magasra. A lányok szobrai egyenként 7, 5 tonnásak, míg a Njegos szobor súlya 28 tonna. A költő – politikust ülő helyzetben van, ölében nyitott könyv, feje felett a montenegróiak totem madara, a kiterjesztett szárnyú szirti sas látható. A mauzóleum többféle márványból épült. A központi terem boltíves mennyezetét (4,5 m magas) a meghívott velencei mesterek, 18 kg 14 karátos arannyal borították. Alatta van a fehér márvány szarkofág, rajta az eredeti montenegrói címerrel Njegos úgy alussza itt örök álmát, mint ahogy azt a „Hegyek koszorúja” c. versében megírta, szeretett bércei és népe körében, velük egyesülve, elválaszthatatlanul.


Mauzóleum a hegytetőn
A különleges helyen jeles íróink közül is megfordult egy néhány. Így 1935-ben Kosztolányi Dezső, 1937-ben Fejtő Ferenc. Mindketten őszinte elragadtatással írnak a Lovcsen hegyről, a mesés Kotori öbölről, Njegos síremlékéről, de a legfrappánsabban, egyetlen mondatba sűrítve elragadtatását, George Bernard Shaw szólott: „Emberek, vagy a Paradicsomban, vagy a Holdon vagyok!” Az erdélyi írók közül Méhes György utazta be családjával együtt az adriai partokat 1965-ben, eljutva Njegos emlékművéhez is. (Ő keltette fel érdeklődésemet Jugoszlávia iránt, neki köszönhetem, hogy meglátogattam a Kotori-öblöt.)
Kotor főutcáján sovány, toprongyos asszony álldogált nagy halom, igen szépen gravírozott, díszített lopótök mellett. A kacskaringós mintákat beégették a tök héjába. Szerettem volna egyet venni, de megszámolva szűkös dinárjaimat, lemondtam a vásárlásról. Azóta is bánom. Sehol ilyen szép és eredeti fali díszeket nem láttam, azóta sem…
Hamar beszüntettük a morbid városnézést, és elpucoltunk a már előbb kinézett strandra, az egész napi izzadtságot lemosni.
Rajtunk kívül nem járt senki, csak a közeli kerthelyiségből szűrődött be némi nyekergős zene. Megvártuk, míg teljesen besötétedik, aztán gyorsan fürödtünk, és az autóbusz indulásáig még egy picit pihentünk, kinyújtózva a kemény padokon.
Az éjféli autóbusszal már robogtunk is visszafelé Plocéba (Kardeljevo), mert már 2 napja a csomagmegőrzőben várakoztak a csomagjaink, ideje volt utánuk nézni.

(Folytatjuk)


2018. február 13., kedd

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (3)

Visszakanyarodtunk a tengerek királynőjéhez, a kék minden árnyalatát magára öltő Adriához. Hiszen úgy változtatja színét, mintha minden órában más-más ruhába öltözne. Egész éjjel utaztunk a kényelmes Volvo buszon (addig ilyent nem láttam) ahol hátrahajtottuk székeinket s még a televízió éjjeli műsora sem érdekelt. Pedig színes volt, amiről akkor még Romániában hallani sem lehetett. Aludtunk, mint a tej. Csak egy-egy pihenőnél ébredtünk fel és jártuk meg magunkat, amíg a sofőr kávézott, de jó pénzért az utasoknak is főzött. Szinte nappali fényt árasztott a Hold, aminek fehér fényét még a mészkő sziklafalak is megsokszorozták. Azt megfigyeltük, hogy nyaktörő hegyoldalakon araszoltunk, nagyon lassan, óvatosan, ezért csak az első reggeli napsugarakkal érkeztünk Splitbe, vagy Spalatóba, az „Aranykoporsó” Diocletianusának városába. A több mint 1700 éves, négyszögű városnak négy kapuja van: a Tengeri, az Arany, Ezüst és Vas kapuk. Mivel eredetileg görög kolónia volt, majd a latinok tettek rá kezet, neve is az ógörögből származik, tüskebokrot jelent. Az impozáns palotavárost 293-ban építtette Diocletianus bizánci császár. S miután „nyugdíjazta” saját magát, idős korában ide, hajdani szülőföldjére vonult vissza. Méretei: 180 x 215 m (38700 mp) ma is meghökkentik az ide látogatót.
Split – Óváros
A Tengeri kapu alagútján át léptünk a kora reggeli piac udvarára. Mindenféle tengeri herkentyű volt itt, ami szem-szájnak ingere. Felének sem tudtam a nevét. A halpiac csak 9 óráig van nyitva, mert a melegtől nem lehet tovább nyitva tartani. Ekkor az árusok összepakolnak és haza mennek. Hiába szerettünk volna később halat sütni, nem vihettük magunkkal. Aztán beléptünk az Ezüst kapun át a városnak is beillő palotába. A nagy melegtől kábultan bolyongtunk sikátoraiban, és valahol az ókor végén képzeltük magunkat, a bizánci birodalomban. Aztán a magyar történelem emlékeit keresve eszünkbe jutott az egyik legnagyobb diplomata királyunk, Könyves Kálmán, aki 1105-ben katonai beavatkozás nélkül, diplomáciai úton csatolta a magyar koronához a városállamot, miután mindkét fél hűségesküt fogadott egymásnak, amit be is tartottak. De a király halála után (1116) Velence elfoglalta Splitet. Aztán az állandó versengés, hadjáratok sorozata következett Velencével. Királyaink közül több-kevesebb sikerrel II. István egy évig, II. Béla 30 évig tartotta, majd III. Béla kormányozta, aki a bizánci trón várományosa is volt egy darabig. Utánuk II. Endre (Gertrudis férje) majd IV. Béla, apa és fia voltak Split urai. Megkerestük a tatárok elől ide menekült IV. Béla király lányainak, Katalinnak és Margitnak a síremlékét a székesegyházban, majd ennyi történelem után elhatároztuk, hogy strandolni fogunk.
A városi strandon én voltam az attrakció! Ugyanis, a fürdőruhámat a csomagmegőrzőben felejtettem, az autóbusz állomáson. Így nem volt más megoldás, mint a bugyi meg a melltartó. Ennek is volt olyan sikere, mint a bikininek! S hogy ne kelljen fizetni a strandolásért, a dróthálóval bekerített strandon addig meneteltünk, amíg a kerítés végéhez értünk, ami belefutott a tengerbe. Itt egyszerűen beúsztunk a homokos napozóig, és elvegyültünk a strandolók között.

Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő. A gyorsan leszálló estében rövid inspekciót tartottunk a park eldugottabb zugaiban, felmérve a tisztaságot. Találtunk egy csendes ösvény mellett valami különös trópusi fát, aminek az ágai, de főleg hatalmas levelei földig hajoltak, mint egy ernyő. Nagyszerű, örvendeztem, itt fogunk aludni a fa alatt. Villanylámpánkkal bevilágítottunk a fa alá. Nincs szemét, még cigarettacsikk sem, jó vastag a fű, és tökéletesen takar minden irányból, állapítottuk meg. Beköltöztünk lombsátrunk alá, kiterítettük a duplán összefogott hálózsákokat, kishátizsák a fej alá, alvás.
Már az álom és ébrenlét határán imbolyogtunk, amikor a fejünknél lévő lombkoronán kívül, ahol egy keskeny sétány és egy pad volt, megjelent egy pár. A sötétben nem láttuk őket, de hallottuk, amint enyelegnek. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogást, nevetgélést, kuncogást, nehogy megzavarjuk őket. Ki tudja, mióta vártak erre az estére? Viszont az sem lett volna jó, ha ők fedeznek fel minket. Nemsokára csókolózni, majd szexelni kezdtek a padon, alig méterre a fejünktől. Csak a fa ágai választottak el. S ekkor Éva halkan súgta: „Jaj, hogy viszket az orrom hegye!” „Fogd be”, súgtam én. De hiába szorongatta egy ideig az orrát, egyszer csak hatalmas prüsszentéssel kirobbant belőle a viszketés. A pár felriadt, elrohantak.
Ploce látképe az öböl felől
Nem is zavart utána reggelig semmi és senki. Hajnali öt órakor pirkadni kezdett. Máskor is ilyenkor ébredtünk. Irány a szökőkút, mondtam, amit még az este kinéztünk magunknak, mint lehetséges fürdőszobát, amíg megindul a munkába menők áradata. Mindketten meztelenre vetkőztünk, lecsutakoltuk egymást szappannal és jót zuhanyoztunk a langyos vízben. Na, most nézzük meg a tetthelyet – javasoltam Évinek. Visszamentünk a fához a holmink után, de először a padot vizsgáltuk meg. Egy fél üveg vörösbor és egy barna papírzacskó maradt rajta. Vajon mi van a zacskóban, tanakodtunk. Kibontottuk. Egy kiló érett, lila füge volt a zsákmány. Noná, hogy megettük. Akkor kóstoltam életemben először ebből a finom gyümölcsből. A borral kissé más volt a helyzet, mert nem akartunk akárki szája után inni, de meggyőztük magunkat, hogy az alkohol fertőtlenít. Keveset kiloccsantottunk belőle, megtöröltük az üveg száját és megittuk, ami benne volt. Finom, édes vörösbor volt. Ezzel aztán a früstököt is elintéztük. Visszatértünk az autóbusz állomásra, még egy napra kifizettük a csomagok őrzését, aztán: „gyí lovam” Dubrovnikba!

(Folytatjuk)

2018. február 10., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (2)

Fiumét másnap fedeztük fel, megismerkedve a várral, a barokk stílusú Szt. Vitus dómmal (ép.1638), ahol a gyóntatószéket használtam fotólabornak. Kellett nekem ugyanis egy sötétkamra, ahol a betelt filmet ki tudtam cserélni egy újjal. A templomban áhítatoskodó két idős hölgy nagyot nézett, amikor előlejtettem a gyóntatószékből, és pap sehol! (Jól tudták, hogy ebben az órában nincs papi szolgálat. Ezért szinte látszott, mint fúrta a kíváncsiság az oldalukat, hogy mit kereshettem a szent szekrényben? De tőlem ugyan várhatták a magyarázatot!)
A mocskos vizű kikötőben komphajók rakodtak. Hosszan a hullámtörő mentén régi, 1908-as vasöntvény kobakok sorakoztak, s bár a Monarchiából származtak, ma is hozzájuk kötözték a hajókat! Sokáig néztük „hogy úszik el a dinnyehéj” – és még ki tudja, mi minden Itália felé!
Trsat várába menet zegzugos utcákon kapaszkodtunk felfelé. Csupa kőlépcső volt minden, s az alacsony házak ablakaiban egyre több piros lámpa gyúlt ki, amint esteledett. Feltűnő volt: miért piros? Aztán, amikor sompolygó matrózok, és egyéb rejtőjenői alakok kezdtek szólongatni és félreérthetetlenül adták tudomásunkra szándékukat, rájöttünk: a Piros Lámpás negyedbe tévedtünk, és minket is oda soroltak a prédára lesők. Na, innen tűnés, minél hamarább – mondtam –, és amilyen gyorsan csak lehetett visszatértünk az állomásra. Utólag tudtam meg, hogy nagyon híres lépcsőn jártunk, a Kruzsics Péter által építtetett lépcsősoron.
A vár története maga Fiume története. A várost átszelő Recsina folyó melletti magaslaton fekszik, a hajdani illir-japodok Tarsatica nevű faluja helyén (VI. sz) Legelőször a rómaiak építenek castrumot a dombon, majd bukásuk után a keleti gótok és a bizánciak uralma következik. A horvátok a VII. században foglalják el. Majd, frank hódítás következik a IX. század elején. Ők nevezik először Tersatnak, amit a magyarok Terszat, a horvátok Trsat néven rögzítettek nyelvükben. A név egyébként kelta eredetű, jelentése „folyómenti domb”. A XII – XIII. század fordulóján Trsat Horvátországgal együtt a magyar királyság része lett. II. András királyunk 1223-ban Vinodol tartományát II. Frangepán Vidnek adományozza érdemeiért, amelyet aztán fia, IV. Béla 1251-ben újból megerősít. A XIII: században, a Frangepánok uralma alatt megépül az erődítmény. 1490-ben III. Frigyes német-római császár elfoglalja, de fia, Miksa visszaadja a Frangepánoknak. A harácsolásból a velenceiek sem maradhattak ki, így 1508-ban beveszik a várat, és hogy teljes legyen a pusztítás, a várhoz felcseperedett várost, Fiumét is lerombolják. De a vidék kiskirálya, Frangepán Bernát sem hagyja magát, és hamarosan visszafoglalja, majd haláláig, 1529-ig meg is tartja a várat. Unokája, Frangepán István, és Zrínyi Mikós (a szigetvári hős) 1544-ben egyezséget kötnek, hogy, ha valamelyikük örökös nélkül halna meg, a birtokait a másik örökli. Így kerül később a vár a Zrínyiek kezére. Trsat vára azonban ténylegesen a Habsburg császár kezén van, s mint katonai határőrvidék, a zenggi kapitányságnak van alárendelve, mint a török terjeszkedés megfékezésére fenntartott erődítmény. A veszély elmúltával stratégiai jelentőségét elveszti. 1826-ban a várat Laval Nugent (ír származású, osztrák tábornok, az osztrák tengerpart kormányzója) vásárolja meg, és alakíttatja át a mai formájára, egy kellemes lakókastélyt hozva létre.
1843-ban a várban megnyílt a Nugent múzeum, ami az akkori Horvátország első múzeuma. Az átalakítás után alig marad valami a Frangepánok emlékéből, de annál hivalkodóbb a Nugent családot jelképező kakasfejű sárkány. Az épület ma is múzeumvár. Udvarán nemcsak a római mintára épített Nugent mauzóleum tekinthető meg, hanem kávézó és étterem is működik. Habár a kerek donjont, a Frangepán tornyot tekintik az egyetlen eredeti épületnek, ami a középkori várból megmaradt, ez nem igaz! Szintén tévesen, nevezik „római toronynak” is, mert állítólag a valamikori római castrum ezen a helyen állt. A tornyot kilátóként használják, aminek tetején u.n. „ghibellin pártázat” fut végig, ami nem oda illő, mert soha nem volt semmi köze a 12 – 14. századi itáliai nemesség ghibellin családjaihoz, és városaihoz. Jó tudni, hogy Fiume autósztrádái, az alagutakkal együtt, a vár mögött haladnak el, ami részben az útról is látható.
Fiume, Trsat várának maradványai
Fiuméban érdemes meglátogatni a Trsati Szűzanya Templomát, és mellette a ferences kolostort, amit IV. Frangepán Miklós rendeletére és anyagi támogatásával építettek. A templom, mely a legenda szerint a Szűzanya háza helyére épült, és amit az angyalok a szentföldi Akko vára elestekor (1291) felkaptak a földről, és meg se álltak vele Trsatig, ma Horvátország legnagyobb búcsújáró helye. A legenda továbbá arról szól, hogy a Trsat-beliek igen sokat kérkedtek a Szűzanya názáreti házával, amiért az angyalok megharagudtak, és tovább vitték a kunyhót Lorettóba, Itáliába 1294-ben. 1362-ben V. Orbán pápa, hogy megvigasztalja a búsuló Terszatiakat, egy Szűz Mária kegyképet adományozott nekik, amelyiken a házikót cipelő angyalok láthatók, akárcsak Tartod tündérei, akik kilopták Firtos – vára alapkövét, és a levegőben suhanva igyekeztek haza vele. A ház helyén a hívő Nagy Lajos magyar király, egy kis kápolnát építtetett, benne a kegyképpel. Erre épült később a Frangepánok ma is ismert temploma, amely egyben a család temetkezési helye. A város életében jelentős esemény volt II. János Pál pápa zarándoklata a szent helyre, 2006 junius 8-án.

Vonatunk csak éjfélkor volt. Aztán láttamoztattam szabadjegyemet, Évinek pár dinárért váltottunk jegyet Vrhovinéig – a célállomásig. Közben megismerkedtünk egy Ivo Pavlici nevű vasúti pénztárossal, aki mindenképpen vendégül akart látni. Kért, hogy maradjunk még legalább két napot, van autója és megmutatja nekünk az egész Isztria félszigetet. Engem megint elfogott az álmosság, nem reagáltam a széptevésre, de a felkínált kávét és sört elfogadtuk. Akkor láttam életemben először dobozos sört, amit a nagy melegben – ami este sem enyhült – a kézmosó kagylójában próbált nekünk lehűteni újdonsült lovagunk. Aztán felcihelődtünk a sok csomaggal a helyünkre, s én azon nyomban elaludtam. Ezt Éva mondta, mert Ő még sokáig társalgott Ivóval a lehúzott ablaknál. Mind azt mondta, Ivo velem szeretett volna beszélgetni, de benézve az ablakon látta, mi a helyzet. Tudom, illetlenség volt részemről, hogy nem törődtem vele, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd otthonról írok neki a megadott címre. Lehet, hogy elszalasztottunk egy jó kirándulást? Vagy bölcsebb volt nem engedni a csábításnak? Ma már nem tudhatjuk – minden esetre a velünk egykorú, enyhén őszülő pasas, nagyon sármos volt.

Zakatolt a kis hegyi vonat szurdokok tetején, szurdokok alján, hegyoldalakban, hegytetőkön, alagutakon keresztül a csillogó holdfényben. Alig volt rajtunk kívül valaki a vagonokban. Megkértük a kalauzt, Vrhovinében tegyen le. Egész éjjel aludtunk, de reggelre igen csípős lett a levegő. Ragyogó napsütésben szálltunk le a kis állomáson, s a pénztárostól megkérdeztük, mikor indul autóbusz a Plitvicei tavakhoz. Nemsokára jött is, és mi rövidesen megérkeztünk utunk talán legszebb, legkülönlegesebb állomásához.

Az Ezüst-tó kincsének (May Károly) színhelyén, a Plitvicei-tavaknál jegyet váltottunk 2 éjszakára a kempingben. Felhúztuk sátrunkat. Végre zuhanyoztunk, hajat mostunk és kimostuk az összegyűlt szennyest. Pasztillás szeszfőzőnkön tasaklevest főztünk, majd kedvünkre kialudtuk magunkat. Másnap nagyon későn, tova dél felé indultunk a nyolc kilométeres szurdok felfedezésére. A mesésnél is mesésebb volt! Az egymás fölött elhelyezkedő 8 nagy tó és ugyanannyi kicsi megismerése, a számtalan vízesés, a sok barlang, a pallóösvények, a hajókázás, a „Daktari – vonatozás” (nyitott, ponyvás kis kocsikban) amivel rendszerint a fáradt turisták visszatérnek a 8 km-es ösvényről, és ami a szurdok oldalába vágott úton bonyolódik, benne volt a belépő jegy árában.
Az egész tórendszernek az a rendkívülisége, hogy a víz a felsőbb tavakból mindig egy-egy alacsonyabban elhelyezkedő tóba csorog bele, számtalan vízesést, sellőt alakítva ki. Igazi természet alkotta vízlépcső, vagy az isten játékszere, „közlekedő edénye”.
A Plitvicei-tavaknál láttam először tanösvényeket, amiről országunkban nem is hallott senki azelőtt. Rengeteg diafelvételt készítettem arról, hogy miként kell kinézzen egy rezerváció. A legnagyobb tó (Kozjak = Csónak) piknikező helye is pazar volt, ahol egyszerre 40 csirke forgott és pirult 4 hosszú vastengelyen. Rostélyon kunkori kolbászkák sisteregtek. Illatuknak senki sem tudott ellenállni! Amúgy itt ültünk fel a sétahajóra is, amire külön jegyet nem kellett váltani. Nem győztem eleget gyönyörködni a kristálytiszta vízben és a benne úszkáló pisztrángokban, de az is érdekes volt számomra, hogy a vízben oldott mész szinte a szemünk láttára csapódik ki és rakódik le a kövekre, faágakra.

Tanösvény a Plitvicei-tavaknál
(Később, 2000-ben levetítettem egy előadás keretében a Cs.T.T.E turistaegyletnek, ahová tartozom. Akkor határoztuk el, hogy ugyanilyen pallóösvényeket építünk a Mohos lápban, hogy a töméntelen látogató ne tapossa ki a védett növényeket, ami pályázat útján sikerült is nekünk.
A tavak másik irányból, Karlováctól közelítve, 75 km-re fekszenek, a Kis Kapela (Mala Kapela) és a Plesevica mészkő és dolomit felépítésű hegyvonulatok találkozásánál. Megjegyzem, arról senki se ábrándozzon, hogy fentről, az országútról ingyen megnézheti a világhírű szurdokot, mivel annyira vastag, buja növényzet fedi, hogy nemhogy a lépcsőzetesen egymás fölött elhelyezkedő tavakat, de még egy vízcseppet sem lát belőlük! Ezt a furcsa megjegyzést azért engedtem meg magamnak, mert egy másik túra alkalmával a felkészületlen idegenvezető azzal kecsegtette a társaságot, hogy az időspórlás kedvéért majd fentről, az útról megmutatja a tavakat! Amit persze megvétóztunk egy jó néhányan, akik már jártunk ott, így kivívtuk magunknak a „túrához való jogot!” A Bijela és Crna Rijeka (Fehér és Fekete folyók) és mellékfolyóik által kialakított szurdokot és környékét 1949-ben nyilvánították nemzeti parkká. 1979-ben került fel az UNESCO világörökség listájára. A tóvilág szikladíszletét travertin (mésztufa) alkotja. A legmagasabban fekvő tó a Proscanski 637 méteren található, míg a legalsó 503 méteren. A tavak alsó felénél található Horvátország legmagasabb vízesése, a 78 méteres Nagy Vízesés. Amíg a többi vízesés magasságát a tavak közötti szintkülönbség adja, addig a Nagy Vízesésnél más a helyzet. A vízesést tápláló folyó a Prijeka Kosa hegy lábánál ered, és itt csatlakozik a szurdokhoz. Száraz időben „lefogy”, a legszebb tavasszal és ősszel. A belépőjegyen rajta van az egész terület térképe. Így a feltüntetett túraútvonalak tetszés szerint kiválaszthatók. Minimum 4 órát érdemes rászánni, így is kifárad az ember. Ha a vízesések számát kérdezi valaki, úgy vélem van vagy 190 – 200 belőlük, de ez teljesen időjárásfüggő. Sokan a Galovác – tó kis vízeséseit tartják a legszebbeknek az egész 296 négyzetkilométeres nemzeti parkban.

(Folytatjuk)