2018. február 16., péntek

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (4)

SztGyörgy sziget ma
Sándor Mátyás Raguzája, a középkori európai kémhálózat legjelentősebb városa, úgy élt emlékezetemben, mintha minden zegét – zugát ismerném, amiből tényleg volt itt bőven. A 7. századtól létező görög kolónia régi neve, a Ragusium (görög – latin) meredeket, lejtőt jelent. Újabb, szerb neve jelentése tölgyes (dub, tölgy), amit a horvátok is átvettek. Sok történelmi változáson esett át, sok gazdát cserélt, mely korszakok közül természetesen Nagy Lajos korát említem, aki 1358-ban, a zárai (Zadar) béke után csatolja a magyar koronához a várost. A városállam nem érezte magát meghódított tartománynak. Annyira szabadon, és mindenféle elnyomás nélkül élhettek lakói, mintha nem is tartoztak volna Magyarországhoz, amely háborúban, bajban, főleg riválisával, Velencével szemben, mindig megsegítette. S éppen ezért, történelmi öntudatukba spontán ivódott bele a magyar korona iránti hódolat és tisztelet. A magyar fennhatóság 168 évig, a Mohácsi – vészig tartott. A régi tolerancia halvány visszfényét véltem felfedezni Tito Jugoszláviájában, ahol örömmel pillantottam meg a városháza homlokzatán a kissé kopott, magyar címert, amely büszkén hirdette: voltunk mi egy nagyobb birodalom népe is! Csodálkoztam, hogy nem kaparták le a falról, nálunk rég eltüntették volna.
A világörökség kulturális ranglistáján szereplő város életem legnagyobb élménye volt. Később, 1991-ben volt alkalmam Párizsban járni, de akkor is azt mondtam: „Dubrovnikot látni és meghalni”! Az én megítélésemben lepipálta Párizst – a világ fővárosát. Aztán 2011-ben még egyszer meglátogattam Dubrovnikot. Már túl volt a délszláv háborún, amelyben Szent Balázs városa komoly károkat szenvedett. De ennek nyoma sem volt sehol. Minden újba volt húzva, mintha mi sem történt volna. Belépve a Pile – kapu barbakánján, ugyanúgy végig sétáltunk a széles falakon, ittunk az Onofrio kútjából, tolongtunk a fő utcán (Stradun), s még a szégyenoszlop (Roland oszlop) is ugyanolyan egykedvűséggel állt a főtéren, csak a városháza homlokzatáról tűnt el a renoválás „eredményeképpen” a magyar címer. És az öreg magyar néni sem árulta finom teáit a várfal tetején, az egyik beugróban, kis teázójában. Pihenni a Szent Megváltó templomába szoktunk bemenni, ami az Onofrio kútja közelében van. Most is ez történt. A melegtől punnyadtan roskadtunk le az egyik padban és szundítottunk egy jó fél órát a csendben és hűvösben.
Aztán Cattaro (Kotor) következett. Istenem, hogy is mondjam el? Annyira szép itt a világörökség listáján szereplő montenegrói csoda, maga Cattaro és a mesebeli öböl, hogy nem lehet elfelejteni. Olyanok a szürke meg feketében játszó, 1200 – 1400 méteres sziklafalak, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni az öbölbe. A nagy meredély szinte 360 fokos szöget rajzol az Adria legszebb öble körül, ahol Perastban valaha a fiatal Nagy Péter cár tanulta a hajós mesterséget, és ahol a kalózok, vagy az ellenség ellen úgy védekeztek, hogy a víz színe alatt hatalmas láncokat feszítettek ki a legkeskenyebb szakaszon: a Verigán. Aztán magyar emlékek is kötnek minket Cattaróhoz. Az első világháború idején az Osztrák – Magyar Haditengerészet 3 bázisa közül az egyik Kotorban volt.
És ott volt az Arnold Böcklin által világhírűvé vált Holtak – szigete, a Szt. György sziget, (Die Toteninsel) velünk szemben, a tengerben, hegyes tornyú, fehér templomával, körülötte fehér sírkövekkel és fekete, szomorú ciprusokkal. (Ki ne ismerné a festő önarcképét, a háta mögött hegedűn játszó halállal?) A világhírű festmény, a Die Toteninsel, aminek egyik változata állítólag Hitler bunkerének falán is ott csüngött, egyáltalán nem hasonlít a szigetre. De a 2011-es montenegrói utam alkalmával, mintha másképp festett volna a szigetecske. Nem így emlékeztem rá. Mintha megszaporodtak volna rajta az épületek, és a sírkövek sem látszottak úgy, mint 1984-ben, mivel falakat építettek a temető köré. Ma már tiltott a turistáknak oda csónakázni.
Utazásunk idején a városban még nagyon jól látszottak az 1979-es földrengés maradványai, amikor a fél város elpusztult. (Mi itthon úgy tudtuk, hogy az a Skopjei-földrengés, mivel az sincs messze, és itt volt az epicentruma.) Az óvárosban, a cérna – utcákban csak mi, néhány kóbor macska és gyanakvó képpel fürkésző rendőr kószáltunk. Nem sokat láttunk a félig leomlott házakban, amelyek némelyikében még a fürdőkádak is meg voltak, és a képek ott lógtak a falakon. Olyan volt az egész a síri csendben, mintha szellemek jártak volna a csonka falak között. Szürkülödött. A hegyre kúszó, zegzugos várfalakat csak alulról néztük, nekik nem ártott a földrengés

A közeli Lovcsen (Fekete) hegy tetején lévő II. Petar Petrovics Njegos emlékműről álmodni sem mertünk. A megmászhatatlannak tűnő hegy nem fekete, esetleg a rajta lévő erdő! Fehér taraja a Kotori-öbölből is nagyon jól látszik. Sem időnk, sem energiánk nem volt a püspök – költő, államférfi, Montenegro ura világhírű mauzóleumának meglátogatására. Pedig a hegy Montenegro „szent hegye”, régen az istenek találkozó helye, ma a nemzeti identitás jelképe. A Kotorból felvezető, nagyon szerpentines aszfaltút kb. 18 km hosszú a Krstac – hágóig (965 m), ahol a mauzóleum útja kiágazik belőle. Maga az egyszemélyes főút tovább kanyarog megkerülve a hegyet Njegusi, majd Cetinje felé. Njegusi falu nevezetessége a „njegusi prsut”, vagyis a szárított njegusi sonka, ami speciális érleléssel készül. Minden utcasarkon árulják errefelé, Kotorban is. Mi az efféle delikáteszeket itthon „pasztrámának” nevezzük. A disznósonkához érdemes olajban érlelt „kajmakot” fogyasztani, ami ez estben nem a kávé tetején úszkáló barna hab, hanem tejszínből érlelt sajtféle. Kajmak, tipikus török szó!
A kacskaringós, nyaktörő úthoz romantikus monda fűződik. Állítólag, az utat építő mester halálosan beleszeretett Nikita király világszép, Milica nevű lányába. Reménytelen szerelmét úgy vallotta meg, hogy az imádott lány nevének kezdőbetűjét „M” alakú kanyarokban építette bele az útba. Mi 2011-ben Podgoricából (volt Titograd) Montenegro fővárosából indulva jöttünk át a lélekzet – elállító úton Budvába, szálláshelyünkre. Késő éjszaka volt. Pár pillanatra megálltunk a Krstac – hágón, hogy a mélyen alattunk lévő Kotori-öbölben gyönyörködhessünk. Csupa fény és ragyogás volt odalent minden, mintha a csillagok leszálltak volna az Adriai tengerre. Szebbet csak nappal lehetett volna elképzelni, ha másnap visszatérünk, de ebbe idegenvezetőnk semmi áron nem egyezett bele.
És most lássuk a Krstac – hágón eltérő utat, amely a mauzóleumhoz vezet, és amelyen át a Lovcsen Nemzeti Park területére lépünk. A 6220 hektáros területet 1952-ben nyilvánították nemzet parkká, amely a gyönyörű, egyedül álló Lovcsen mészkősziklát védi, a maga 1300 féle növény és 200 féle madárfajával, számtalan karsztjelenségével, köztük barlangokkal is. A montenegrói Olympos legmagasabb csúcsa a Stirovnik, 1749 m. Persze tetején lentről is látható a TV relé, amihez közelíteni szigorúan tilos, akárcsak nálunk a Bucsecsben és még néhány helyen. Relé ide vagy oda, mindig is katonai obiektum volt, nemcsak most. Az első világháborúban Montenegro elfoglalása kulcsfontosságú hadművelet volt, mivel a Lovcsenről tűz alatt lehetett tartani az egész Kotori-öblöt. Az osztrák-magyar egységek 1916 januárjában foglalták el a hegyet és vonultak be Cetinjébe, az akkori fővárosba. Szerencsére a mauzóleum nem a Stirovnik csúcson van, hanem, a hegy ellenkező végződésén (É), a második legnagyobb csúcson, a Jezerszki csúcson (Tó-csúcs, 1660 m) Ennek a csúcsnak az aljáig vezet a panorámaút, ahol a parkolóban elhagyható a gépkocsi. Innen még 461 lépcsőt kell megmászni Petar Njegos síremlékéig. A légi felvételeket nézegetve, az emlékműhöz vezető, egyenes út hosszan követi a hegy pengeéles gerincvonalát, jobbról, balról több száz méternél is mélyebb meredek hegyoldalakkal. Ilyent csak a Vadnyugaton az Escalante Grand Staircase nevű, a 20 km hosszú, Nagy Escalante Díszlépcsőnek nevezett útszakaszon láttam! Olyan az egész, mintha a Királykő pengeéles gerincére aszfaltutat építenének!
A hegytetőn álló mauzóleumnak nem mindennapi a története. II. Petar Njegos (1813 – 1851) nyugszik itt, végakarata szerint, a Lovcsen hegyen. Alig volt 17 éves, amikor hatalomra került, és alig volt 38 éves, amikor eljött számára az elmúlás. Jelentősen kiterjesztette és megerősítette a pénzügyi, oktatási és politikai vezetési rendszert, és megvalósította Montenegro Ausztriától való különválását. Emellett zseniális irodalmi vénával rendelkezett. S habár őmaga püspök is volt, országában 1834-ben megalapította az első világi iskolát.
Kezdetben a hegycsúcson csak egy kis kápolna állt a síremlék fölött. Az első világháború idején az osztrákok lerombolták, de a szarkofágot sikerült Cetinjébe menekíteni. A királyi Jugoszlávia idején (a két világháború közötti időszak) a kápolna romjaiból egy kis, fehér mauzóleumot építettek, és ide hozták vissza Njegos koporsóját. Halálának 100. évfordulóján nemzetközi pályázatot írtak ki egy új, reprezentatív emlékhely megépítésére, amelynek megalkotását az Amerikában élő Ivan Mestrovics világhírű, horvát szobrász (1883-1962) nyerte meg. Fizetség fejében nem kért egyebet, csak egy Crna Gorai (montenegrói) lepényt és egy gombolyag sajtot. A mauzóleum 1951-1971 között épült. A több ezer tonna követ és a két népviseletben ábrázolt kariatida szobrait, egy külön erre a célra vágott alagúton húzták fel csörlőkkel 1660 m magasra. A lányok szobrai egyenként 7, 5 tonnásak, míg a Njegos szobor súlya 28 tonna. A költő – politikust ülő helyzetben van, ölében nyitott könyv, feje felett a montenegróiak totem madara, a kiterjesztett szárnyú szirti sas látható. A mauzóleum többféle márványból épült. A központi terem boltíves mennyezetét (4,5 m magas) a meghívott velencei mesterek, 18 kg 14 karátos arannyal borították. Alatta van a fehér márvány szarkofág, rajta az eredeti montenegrói címerrel Njegos úgy alussza itt örök álmát, mint ahogy azt a „Hegyek koszorúja” c. versében megírta, szeretett bércei és népe körében, velük egyesülve, elválaszthatatlanul.


Mauzóleum a hegytetőn
A különleges helyen jeles íróink közül is megfordult egy néhány. Így 1935-ben Kosztolányi Dezső, 1937-ben Fejtő Ferenc. Mindketten őszinte elragadtatással írnak a Lovcsen hegyről, a mesés Kotori öbölről, Njegos síremlékéről, de a legfrappánsabban, egyetlen mondatba sűrítve elragadtatását, George Bernard Shaw szólott: „Emberek, vagy a Paradicsomban, vagy a Holdon vagyok!” Az erdélyi írók közül Méhes György utazta be családjával együtt az adriai partokat 1965-ben, eljutva Njegos emlékművéhez is. (Ő keltette fel érdeklődésemet Jugoszlávia iránt, neki köszönhetem, hogy meglátogattam a Kotori-öblöt.)
Kotor főutcáján sovány, toprongyos asszony álldogált nagy halom, igen szépen gravírozott, díszített lopótök mellett. A kacskaringós mintákat beégették a tök héjába. Szerettem volna egyet venni, de megszámolva szűkös dinárjaimat, lemondtam a vásárlásról. Azóta is bánom. Sehol ilyen szép és eredeti fali díszeket nem láttam, azóta sem…
Hamar beszüntettük a morbid városnézést, és elpucoltunk a már előbb kinézett strandra, az egész napi izzadtságot lemosni.
Rajtunk kívül nem járt senki, csak a közeli kerthelyiségből szűrődött be némi nyekergős zene. Megvártuk, míg teljesen besötétedik, aztán gyorsan fürödtünk, és az autóbusz indulásáig még egy picit pihentünk, kinyújtózva a kemény padokon.
Az éjféli autóbusszal már robogtunk is visszafelé Plocéba (Kardeljevo), mert már 2 napja a csomagmegőrzőben várakoztak a csomagjaink, ideje volt utánuk nézni.

(Folytatjuk)


2018. február 13., kedd

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (3)

Visszakanyarodtunk a tengerek királynőjéhez, a kék minden árnyalatát magára öltő Adriához. Hiszen úgy változtatja színét, mintha minden órában más-más ruhába öltözne. Egész éjjel utaztunk a kényelmes Volvo buszon (addig ilyent nem láttam) ahol hátrahajtottuk székeinket s még a televízió éjjeli műsora sem érdekelt. Pedig színes volt, amiről akkor még Romániában hallani sem lehetett. Aludtunk, mint a tej. Csak egy-egy pihenőnél ébredtünk fel és jártuk meg magunkat, amíg a sofőr kávézott, de jó pénzért az utasoknak is főzött. Szinte nappali fényt árasztott a Hold, aminek fehér fényét még a mészkő sziklafalak is megsokszorozták. Azt megfigyeltük, hogy nyaktörő hegyoldalakon araszoltunk, nagyon lassan, óvatosan, ezért csak az első reggeli napsugarakkal érkeztünk Splitbe, vagy Spalatóba, az „Aranykoporsó” Diocletianusának városába. A több mint 1700 éves, négyszögű városnak négy kapuja van: a Tengeri, az Arany, Ezüst és Vas kapuk. Mivel eredetileg görög kolónia volt, majd a latinok tettek rá kezet, neve is az ógörögből származik, tüskebokrot jelent. Az impozáns palotavárost 293-ban építtette Diocletianus bizánci császár. S miután „nyugdíjazta” saját magát, idős korában ide, hajdani szülőföldjére vonult vissza. Méretei: 180 x 215 m (38700 mp) ma is meghökkentik az ide látogatót.
Split – Óváros
A Tengeri kapu alagútján át léptünk a kora reggeli piac udvarára. Mindenféle tengeri herkentyű volt itt, ami szem-szájnak ingere. Felének sem tudtam a nevét. A halpiac csak 9 óráig van nyitva, mert a melegtől nem lehet tovább nyitva tartani. Ekkor az árusok összepakolnak és haza mennek. Hiába szerettünk volna később halat sütni, nem vihettük magunkkal. Aztán beléptünk az Ezüst kapun át a városnak is beillő palotába. A nagy melegtől kábultan bolyongtunk sikátoraiban, és valahol az ókor végén képzeltük magunkat, a bizánci birodalomban. Aztán a magyar történelem emlékeit keresve eszünkbe jutott az egyik legnagyobb diplomata királyunk, Könyves Kálmán, aki 1105-ben katonai beavatkozás nélkül, diplomáciai úton csatolta a magyar koronához a városállamot, miután mindkét fél hűségesküt fogadott egymásnak, amit be is tartottak. De a király halála után (1116) Velence elfoglalta Splitet. Aztán az állandó versengés, hadjáratok sorozata következett Velencével. Királyaink közül több-kevesebb sikerrel II. István egy évig, II. Béla 30 évig tartotta, majd III. Béla kormányozta, aki a bizánci trón várományosa is volt egy darabig. Utánuk II. Endre (Gertrudis férje) majd IV. Béla, apa és fia voltak Split urai. Megkerestük a tatárok elől ide menekült IV. Béla király lányainak, Katalinnak és Margitnak a síremlékét a székesegyházban, majd ennyi történelem után elhatároztuk, hogy strandolni fogunk.
A városi strandon én voltam az attrakció! Ugyanis, a fürdőruhámat a csomagmegőrzőben felejtettem, az autóbusz állomáson. Így nem volt más megoldás, mint a bugyi meg a melltartó. Ennek is volt olyan sikere, mint a bikininek! S hogy ne kelljen fizetni a strandolásért, a dróthálóval bekerített strandon addig meneteltünk, amíg a kerítés végéhez értünk, ami belefutott a tengerbe. Itt egyszerűen beúsztunk a homokos napozóig, és elvegyültünk a strandolók között.

Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő. A gyorsan leszálló estében rövid inspekciót tartottunk a park eldugottabb zugaiban, felmérve a tisztaságot. Találtunk egy csendes ösvény mellett valami különös trópusi fát, aminek az ágai, de főleg hatalmas levelei földig hajoltak, mint egy ernyő. Nagyszerű, örvendeztem, itt fogunk aludni a fa alatt. Villanylámpánkkal bevilágítottunk a fa alá. Nincs szemét, még cigarettacsikk sem, jó vastag a fű, és tökéletesen takar minden irányból, állapítottuk meg. Beköltöztünk lombsátrunk alá, kiterítettük a duplán összefogott hálózsákokat, kishátizsák a fej alá, alvás.
Már az álom és ébrenlét határán imbolyogtunk, amikor a fejünknél lévő lombkoronán kívül, ahol egy keskeny sétány és egy pad volt, megjelent egy pár. A sötétben nem láttuk őket, de hallottuk, amint enyelegnek. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogást, nevetgélést, kuncogást, nehogy megzavarjuk őket. Ki tudja, mióta vártak erre az estére? Viszont az sem lett volna jó, ha ők fedeznek fel minket. Nemsokára csókolózni, majd szexelni kezdtek a padon, alig méterre a fejünktől. Csak a fa ágai választottak el. S ekkor Éva halkan súgta: „Jaj, hogy viszket az orrom hegye!” „Fogd be”, súgtam én. De hiába szorongatta egy ideig az orrát, egyszer csak hatalmas prüsszentéssel kirobbant belőle a viszketés. A pár felriadt, elrohantak.
Ploce látképe az öböl felől
Nem is zavart utána reggelig semmi és senki. Hajnali öt órakor pirkadni kezdett. Máskor is ilyenkor ébredtünk. Irány a szökőkút, mondtam, amit még az este kinéztünk magunknak, mint lehetséges fürdőszobát, amíg megindul a munkába menők áradata. Mindketten meztelenre vetkőztünk, lecsutakoltuk egymást szappannal és jót zuhanyoztunk a langyos vízben. Na, most nézzük meg a tetthelyet – javasoltam Évinek. Visszamentünk a fához a holmink után, de először a padot vizsgáltuk meg. Egy fél üveg vörösbor és egy barna papírzacskó maradt rajta. Vajon mi van a zacskóban, tanakodtunk. Kibontottuk. Egy kiló érett, lila füge volt a zsákmány. Noná, hogy megettük. Akkor kóstoltam életemben először ebből a finom gyümölcsből. A borral kissé más volt a helyzet, mert nem akartunk akárki szája után inni, de meggyőztük magunkat, hogy az alkohol fertőtlenít. Keveset kiloccsantottunk belőle, megtöröltük az üveg száját és megittuk, ami benne volt. Finom, édes vörösbor volt. Ezzel aztán a früstököt is elintéztük. Visszatértünk az autóbusz állomásra, még egy napra kifizettük a csomagok őrzését, aztán: „gyí lovam” Dubrovnikba!

(Folytatjuk)

2018. február 10., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (2)

Fiumét másnap fedeztük fel, megismerkedve a várral, a barokk stílusú Szt. Vitus dómmal (ép.1638), ahol a gyóntatószéket használtam fotólabornak. Kellett nekem ugyanis egy sötétkamra, ahol a betelt filmet ki tudtam cserélni egy újjal. A templomban áhítatoskodó két idős hölgy nagyot nézett, amikor előlejtettem a gyóntatószékből, és pap sehol! (Jól tudták, hogy ebben az órában nincs papi szolgálat. Ezért szinte látszott, mint fúrta a kíváncsiság az oldalukat, hogy mit kereshettem a szent szekrényben? De tőlem ugyan várhatták a magyarázatot!)
A mocskos vizű kikötőben komphajók rakodtak. Hosszan a hullámtörő mentén régi, 1908-as vasöntvény kobakok sorakoztak, s bár a Monarchiából származtak, ma is hozzájuk kötözték a hajókat! Sokáig néztük „hogy úszik el a dinnyehéj” – és még ki tudja, mi minden Itália felé!
Trsat várába menet zegzugos utcákon kapaszkodtunk felfelé. Csupa kőlépcső volt minden, s az alacsony házak ablakaiban egyre több piros lámpa gyúlt ki, amint esteledett. Feltűnő volt: miért piros? Aztán, amikor sompolygó matrózok, és egyéb rejtőjenői alakok kezdtek szólongatni és félreérthetetlenül adták tudomásunkra szándékukat, rájöttünk: a Piros Lámpás negyedbe tévedtünk, és minket is oda soroltak a prédára lesők. Na, innen tűnés, minél hamarább – mondtam –, és amilyen gyorsan csak lehetett visszatértünk az állomásra. Utólag tudtam meg, hogy nagyon híres lépcsőn jártunk, a Kruzsics Péter által építtetett lépcsősoron.
A vár története maga Fiume története. A várost átszelő Recsina folyó melletti magaslaton fekszik, a hajdani illir-japodok Tarsatica nevű faluja helyén (VI. sz) Legelőször a rómaiak építenek castrumot a dombon, majd bukásuk után a keleti gótok és a bizánciak uralma következik. A horvátok a VII. században foglalják el. Majd, frank hódítás következik a IX. század elején. Ők nevezik először Tersatnak, amit a magyarok Terszat, a horvátok Trsat néven rögzítettek nyelvükben. A név egyébként kelta eredetű, jelentése „folyómenti domb”. A XII – XIII. század fordulóján Trsat Horvátországgal együtt a magyar királyság része lett. II. András királyunk 1223-ban Vinodol tartományát II. Frangepán Vidnek adományozza érdemeiért, amelyet aztán fia, IV. Béla 1251-ben újból megerősít. A XIII: században, a Frangepánok uralma alatt megépül az erődítmény. 1490-ben III. Frigyes német-római császár elfoglalja, de fia, Miksa visszaadja a Frangepánoknak. A harácsolásból a velenceiek sem maradhattak ki, így 1508-ban beveszik a várat, és hogy teljes legyen a pusztítás, a várhoz felcseperedett várost, Fiumét is lerombolják. De a vidék kiskirálya, Frangepán Bernát sem hagyja magát, és hamarosan visszafoglalja, majd haláláig, 1529-ig meg is tartja a várat. Unokája, Frangepán István, és Zrínyi Mikós (a szigetvári hős) 1544-ben egyezséget kötnek, hogy, ha valamelyikük örökös nélkül halna meg, a birtokait a másik örökli. Így kerül később a vár a Zrínyiek kezére. Trsat vára azonban ténylegesen a Habsburg császár kezén van, s mint katonai határőrvidék, a zenggi kapitányságnak van alárendelve, mint a török terjeszkedés megfékezésére fenntartott erődítmény. A veszély elmúltával stratégiai jelentőségét elveszti. 1826-ban a várat Laval Nugent (ír származású, osztrák tábornok, az osztrák tengerpart kormányzója) vásárolja meg, és alakíttatja át a mai formájára, egy kellemes lakókastélyt hozva létre.
1843-ban a várban megnyílt a Nugent múzeum, ami az akkori Horvátország első múzeuma. Az átalakítás után alig marad valami a Frangepánok emlékéből, de annál hivalkodóbb a Nugent családot jelképező kakasfejű sárkány. Az épület ma is múzeumvár. Udvarán nemcsak a római mintára épített Nugent mauzóleum tekinthető meg, hanem kávézó és étterem is működik. Habár a kerek donjont, a Frangepán tornyot tekintik az egyetlen eredeti épületnek, ami a középkori várból megmaradt, ez nem igaz! Szintén tévesen, nevezik „római toronynak” is, mert állítólag a valamikori római castrum ezen a helyen állt. A tornyot kilátóként használják, aminek tetején u.n. „ghibellin pártázat” fut végig, ami nem oda illő, mert soha nem volt semmi köze a 12 – 14. századi itáliai nemesség ghibellin családjaihoz, és városaihoz. Jó tudni, hogy Fiume autósztrádái, az alagutakkal együtt, a vár mögött haladnak el, ami részben az útról is látható.
Fiume, Trsat várának maradványai
Fiuméban érdemes meglátogatni a Trsati Szűzanya Templomát, és mellette a ferences kolostort, amit IV. Frangepán Miklós rendeletére és anyagi támogatásával építettek. A templom, mely a legenda szerint a Szűzanya háza helyére épült, és amit az angyalok a szentföldi Akko vára elestekor (1291) felkaptak a földről, és meg se álltak vele Trsatig, ma Horvátország legnagyobb búcsújáró helye. A legenda továbbá arról szól, hogy a Trsat-beliek igen sokat kérkedtek a Szűzanya názáreti házával, amiért az angyalok megharagudtak, és tovább vitték a kunyhót Lorettóba, Itáliába 1294-ben. 1362-ben V. Orbán pápa, hogy megvigasztalja a búsuló Terszatiakat, egy Szűz Mária kegyképet adományozott nekik, amelyiken a házikót cipelő angyalok láthatók, akárcsak Tartod tündérei, akik kilopták Firtos – vára alapkövét, és a levegőben suhanva igyekeztek haza vele. A ház helyén a hívő Nagy Lajos magyar király, egy kis kápolnát építtetett, benne a kegyképpel. Erre épült később a Frangepánok ma is ismert temploma, amely egyben a család temetkezési helye. A város életében jelentős esemény volt II. János Pál pápa zarándoklata a szent helyre, 2006 junius 8-án.

Vonatunk csak éjfélkor volt. Aztán láttamoztattam szabadjegyemet, Évinek pár dinárért váltottunk jegyet Vrhovinéig – a célállomásig. Közben megismerkedtünk egy Ivo Pavlici nevű vasúti pénztárossal, aki mindenképpen vendégül akart látni. Kért, hogy maradjunk még legalább két napot, van autója és megmutatja nekünk az egész Isztria félszigetet. Engem megint elfogott az álmosság, nem reagáltam a széptevésre, de a felkínált kávét és sört elfogadtuk. Akkor láttam életemben először dobozos sört, amit a nagy melegben – ami este sem enyhült – a kézmosó kagylójában próbált nekünk lehűteni újdonsült lovagunk. Aztán felcihelődtünk a sok csomaggal a helyünkre, s én azon nyomban elaludtam. Ezt Éva mondta, mert Ő még sokáig társalgott Ivóval a lehúzott ablaknál. Mind azt mondta, Ivo velem szeretett volna beszélgetni, de benézve az ablakon látta, mi a helyzet. Tudom, illetlenség volt részemről, hogy nem törődtem vele, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd otthonról írok neki a megadott címre. Lehet, hogy elszalasztottunk egy jó kirándulást? Vagy bölcsebb volt nem engedni a csábításnak? Ma már nem tudhatjuk – minden esetre a velünk egykorú, enyhén őszülő pasas, nagyon sármos volt.

Zakatolt a kis hegyi vonat szurdokok tetején, szurdokok alján, hegyoldalakban, hegytetőkön, alagutakon keresztül a csillogó holdfényben. Alig volt rajtunk kívül valaki a vagonokban. Megkértük a kalauzt, Vrhovinében tegyen le. Egész éjjel aludtunk, de reggelre igen csípős lett a levegő. Ragyogó napsütésben szálltunk le a kis állomáson, s a pénztárostól megkérdeztük, mikor indul autóbusz a Plitvicei tavakhoz. Nemsokára jött is, és mi rövidesen megérkeztünk utunk talán legszebb, legkülönlegesebb állomásához.

Az Ezüst-tó kincsének (May Károly) színhelyén, a Plitvicei-tavaknál jegyet váltottunk 2 éjszakára a kempingben. Felhúztuk sátrunkat. Végre zuhanyoztunk, hajat mostunk és kimostuk az összegyűlt szennyest. Pasztillás szeszfőzőnkön tasaklevest főztünk, majd kedvünkre kialudtuk magunkat. Másnap nagyon későn, tova dél felé indultunk a nyolc kilométeres szurdok felfedezésére. A mesésnél is mesésebb volt! Az egymás fölött elhelyezkedő 8 nagy tó és ugyanannyi kicsi megismerése, a számtalan vízesés, a sok barlang, a pallóösvények, a hajókázás, a „Daktari – vonatozás” (nyitott, ponyvás kis kocsikban) amivel rendszerint a fáradt turisták visszatérnek a 8 km-es ösvényről, és ami a szurdok oldalába vágott úton bonyolódik, benne volt a belépő jegy árában.
Az egész tórendszernek az a rendkívülisége, hogy a víz a felsőbb tavakból mindig egy-egy alacsonyabban elhelyezkedő tóba csorog bele, számtalan vízesést, sellőt alakítva ki. Igazi természet alkotta vízlépcső, vagy az isten játékszere, „közlekedő edénye”.
A Plitvicei-tavaknál láttam először tanösvényeket, amiről országunkban nem is hallott senki azelőtt. Rengeteg diafelvételt készítettem arról, hogy miként kell kinézzen egy rezerváció. A legnagyobb tó (Kozjak = Csónak) piknikező helye is pazar volt, ahol egyszerre 40 csirke forgott és pirult 4 hosszú vastengelyen. Rostélyon kunkori kolbászkák sisteregtek. Illatuknak senki sem tudott ellenállni! Amúgy itt ültünk fel a sétahajóra is, amire külön jegyet nem kellett váltani. Nem győztem eleget gyönyörködni a kristálytiszta vízben és a benne úszkáló pisztrángokban, de az is érdekes volt számomra, hogy a vízben oldott mész szinte a szemünk láttára csapódik ki és rakódik le a kövekre, faágakra.

Tanösvény a Plitvicei-tavaknál
(Később, 2000-ben levetítettem egy előadás keretében a Cs.T.T.E turistaegyletnek, ahová tartozom. Akkor határoztuk el, hogy ugyanilyen pallóösvényeket építünk a Mohos lápban, hogy a töméntelen látogató ne tapossa ki a védett növényeket, ami pályázat útján sikerült is nekünk.
A tavak másik irányból, Karlováctól közelítve, 75 km-re fekszenek, a Kis Kapela (Mala Kapela) és a Plesevica mészkő és dolomit felépítésű hegyvonulatok találkozásánál. Megjegyzem, arról senki se ábrándozzon, hogy fentről, az országútról ingyen megnézheti a világhírű szurdokot, mivel annyira vastag, buja növényzet fedi, hogy nemhogy a lépcsőzetesen egymás fölött elhelyezkedő tavakat, de még egy vízcseppet sem lát belőlük! Ezt a furcsa megjegyzést azért engedtem meg magamnak, mert egy másik túra alkalmával a felkészületlen idegenvezető azzal kecsegtette a társaságot, hogy az időspórlás kedvéért majd fentről, az útról megmutatja a tavakat! Amit persze megvétóztunk egy jó néhányan, akik már jártunk ott, így kivívtuk magunknak a „túrához való jogot!” A Bijela és Crna Rijeka (Fehér és Fekete folyók) és mellékfolyóik által kialakított szurdokot és környékét 1949-ben nyilvánították nemzeti parkká. 1979-ben került fel az UNESCO világörökség listájára. A tóvilág szikladíszletét travertin (mésztufa) alkotja. A legmagasabban fekvő tó a Proscanski 637 méteren található, míg a legalsó 503 méteren. A tavak alsó felénél található Horvátország legmagasabb vízesése, a 78 méteres Nagy Vízesés. Amíg a többi vízesés magasságát a tavak közötti szintkülönbség adja, addig a Nagy Vízesésnél más a helyzet. A vízesést tápláló folyó a Prijeka Kosa hegy lábánál ered, és itt csatlakozik a szurdokhoz. Száraz időben „lefogy”, a legszebb tavasszal és ősszel. A belépőjegyen rajta van az egész terület térképe. Így a feltüntetett túraútvonalak tetszés szerint kiválaszthatók. Minimum 4 órát érdemes rászánni, így is kifárad az ember. Ha a vízesések számát kérdezi valaki, úgy vélem van vagy 190 – 200 belőlük, de ez teljesen időjárásfüggő. Sokan a Galovác – tó kis vízeséseit tartják a legszebbeknek az egész 296 négyzetkilométeres nemzeti parkban.

(Folytatjuk)

2018. február 8., csütörtök

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (1)

Mit tesz ma valaki, aki világot akar látni? Befizet egy turistairoda valamelyik programjára, ami felkeltette érdeklődését, és repülőn, autóbusszal, hajón vagy a saját személyautójával bejárja a kijelölt útvonalat a világ egyik sarkától a másikig. Nem kell hozzá semmi más csak, átlagos fizikai erőnlét, és tömött pénztárca.

És mit kellett tennie negyven évvel ezelőtt egy magamfajta, szocialista gettóba zárt kíváncsi nőszemélynek, hogy legalább a szomszéd országba, az akkori Jugoszláviába eljusson? Elmondom, hadd okuljanak belőle a mai fiatal turisták, akiknek egy mostani horvátországi túra, vagy az adriai tengerpart nem teljesítmény, és lekicsinylően, vagy sajnálkozva gondolják, hát még ez is valami?

1984 augusztusában Sebők Éva barátnőmmel, aki a sokáig Kolozsváron élt Sebők Klára színésznő testvére, jugoszláviai túrára indultunk. Tito országába csak minimum 50 dollár készpénzzel lehetett belépni. S mivel nálunk akkoriban nem lehetett valutát venni, sőt mi több, aki ilyesmit rejtegetett otthonában és rajtakapták; nemcsak a pénzt kobozták el tőle, hanem még börtönbüntetés is járt érte. Honnan szerezzünk dollárt, ez volt a nagy kérdés. És ekkor nem restellettem amerikai barátnőmhöz, fordulni, akitől 100 dollárt kértem kettőnk számára a tervezett úthoz. A pénz ellenértékét lejben, itteni rokonainak kellett megadnunk. Hosszas banki átutalás után, a 100 dolcsi megérkezett a CEC-be (a szocialista Románia egyetlen bankja, az állam tulajdonában), ahol közölték velünk, hogy csak hat hónap elteltével vehetjük fel, addig az állam rendelkezik vele. Végre, valamikor nyár elején eljött a boldog pillanat. De mennyire lelohadt a jókedvünk, amikor csak 88 dollárt kaptunk kézhez, a többi 12-őt levonták „kezelési költségként”. Nem mondom, jól „megkezelték!” Ezzel is elindulunk, majd csak lesz valahogy, biztattuk egymást, és máris megszületett az újabb terv.
Magyarországon keresztül megyünk, oda vehettünk egy kevéske forintot, amit a keret megengedett, hiszen szocialista testvér ország, nem úgy, mint a gaz Titóé, ahol a bűnös kapitalizmus burjánzott! Kapóra jött egyik budapesti barátnőnk meghívása, aki bármennyi csergét, nájlon függönyt, román konyakot, vagy Sántha-kerámiát el tudott adni. Mindent beszereztünk, sőt a padlóvázákból még többet is, mert azt magától Sántha Imrétől, ex férjemtől kaptuk ajándékba. És ugyancsak ő volt az, aki „éberéknél” kezeskedett értem, hogy nem fogok disszidálni, miközben attól reszketett, hogy ha mégis megteszem, őt kipenderítik az állásából. Amúgy túszként itthon kellett hagynom 12 éves kislányomat, akit be szerettem volna íratni az útlevelembe, hadd jőjön velem, de ezt két szóban megmagyarázták, hogy nem lehet.

A határnál a két göngyöleg cserge a máztalan padlóvázák és a nájlonfüggöny igen nagy feltűnést keltettek, de mindjárt békén hagytak, amikor elmondtuk, hogy mi esküvőre megyünk, és ezek ajándékok a fiatal párnak. Nem tudom, mennyire hitték el, de amikor a barna padlóvázák is előkerültek, a vámos hölgy nem győzte összecsapkodni a tenyerét, hogy „vai, ce frumuseţe” (micsoda szépség!) és, hogy ilyent még soha nem látott. Gondoltam: persze, hogy nem láttál! Mi pedig a három váza közül egyet felajánlottunk neki, válasszon kedvére. Nem is kérette magát, s ezzel meg is volt a vámvizsgálat.

Budapesten két nap alatt mindent eladott a barátnőnk, mi pedig nem féltünk többé, hogy a jugoszláv határon nem engednek be, mert volt már amiből a hiányzó dollárokat pótolni. Mivel nálunk akkor már beköszöntött a japán hangzású „takamuri” korszak (tacâmuri de pui), és csirkelábnál, kopasz hátnál egyebet alig lehetett kapni, a két hétre tervezett jugoszláv úthoz Magyarországon feltankoltunk élelemből. Így hátizsákjaink mellé három utazótáska is társult. Elhatároztuk, Jugoszláviában csak kenyeret és gyümölcsöt veszünk, a többi pénzt utazásra, múzeumi belépőkre, effélékre tartogatjuk.

Augusztus 28-án minden különösebb gond nélkül megérkeztünk éjfél után Ljubljánába. A határnál csak azt kérdezték, megvan-e a minimális pénzösszeg. Miután igenlő feleletet kaptak, szerencsénkre nem vizsgálták a pénztárcáinkat. Reggelig a váróterem egyik sarkában húzódtunk meg, távol a bejárati ajtótól. Nagyon sokan voltak, akik rajtunk kívül ott éjszakáztak. Pihenésről szó sem lehetett, mert óránként berohant a terembe 5-6 alvilági figura, akik szemtelenül molesztálták az utasokat, hosszú pálcákkal bökdösve a bóbiskolókat. Miránk ez nem vonatkozott, mert nem aludtunk. Utánuk megjelent a rendőrség is, sűrűn használva a gumibotot, s így pillanatok alatt csend lett, és a huligánok elkotródtak. De csak rövid ideig, mert hajnalig a jelenet még vagy háromszor megismétlődött.

Ljubljána látképe a várral
Pirkadatkor kimentem a váróteremből a jegypénztárak felé, és egyben meg akartam nézni azt is, merre van a pénzváltó, mert nekünk minden áron dinár kellett a további úthoz Bledbe. Egy nagy pannón felfedeztem a vidéki buszjáratokat, böngészgetni kezdtem, amikor valami veszekedés-félére lettem figyelmes. A tőlem távolabbi átjáró csarnok padlóján, a fal mellett, kiterített nájlon lapokon, hálózsákjaikba burkolózva 5-6 turista aludt, párnának a hátizsákjaikat használva. Ugyanazok a rendőrök álltak mellettük, akik a huligánokat tartották távol a váróteremtől, és durván rájuk rivalltak (ez kiderült a hanglejtésükből), hogy keljenek fel. A kába fiatalok alig mozdultak. Nyújtózkodtak egy keveset, aztán a másik oldalukra fordultak és megpróbáltak újra elaludni, mielőtt elkezdődött volna a reggeli nyüzsgés. Nemsokára a rendőrök az egyik tűzcsapot kinyitva, hideg vízsugárral kezdték locsolni őket, nem törődve azzal, hogy pillanat alatt csuromvizesek lettek a szerencsétlenek. A fiúk, lányok felszökdöstek, s németül méltatlankodva összeszedték holmijukat és kimentek az épületből. Visszatértem Évához, és elmondtam, mit tapasztaltam. Miután Tito népe ilyenképpen bemutatkozott, nem sok jót vártunk a további úttól. Barátnőm komoly fontolóra vette a hazatérést, de én nem engedtem a negyvennyolcból, ha már nagy nehezen sikerült útlevelet, vízumot, és pénzt szereznünk.

Amint a pénzváltó nyitott, gazdagabbak lettünk fejenként 9600 dinárral. Krőzusoknak éreztük magunkat, de hamar odalett a lelkesedésünk, amikor az egyik kirakatban megpillantottuk, hogy a legolcsóbb nyári szandál 6000 dinár.
A rossz emlékű ljubljanai kaland nem rontotta el utazási kedvemet, és évek múlva az újonnan alakult, önálló Szlovénia fővárosába kétszer is visszatértem. A szép város „Trimostja” (Hármas híd), régi vára, történelmi nevezetességei igazi turista csemegék.

Felülve a Bledbe induló autóbuszra, végigbóbiskoltuk az egész gyönyörű utat, mert az átvirrasztott éjszaka megtette a hatását és kajánul győzedelmeskedett fölöttünk.
Szebb hegyi üdülőt eddig nem láttam, mint Bled. Egész nap a tó körül sétáltunk. Átvitettük magunkat a szigeten lévő kápolnához, hogy megszólaltassuk temploma harangját, hátha egy kívánságunk teljesül? Alig volt rajtunk kívül egy pár turista. De a 99 lépcsőn hiába lépdeltünk fel, a harangot nem tudtuk megszólaltatni. Olyan rövid volt a kötele, nem értük el. Aztán felmentünk a tó fölötti várba, ahol pazar múzeum várt ránk. Fölöttünk a Júliai-Alpok és a Trigláv magasodott. Ez volt életem első találkozása az Alpokkal. Hegyi sétára már nem volt időnk, vissza kellett térni Ljubjlánába.


A Bledi-tó a Kápolna szigettel és a várral
Postojna felé vonattal mentünk, s miután leszálltunk az állomáson, cuccaink egy részét egy vasutas családnál hagytuk, és megmagyaráztuk, hogy másnap jövünk vissza a barlangtól. Az autóbusz hamar bevitt a turistacentrumba.
Éjjel a barlang alatti széles mezőn, egy pityókaföldön aludtunk, két sor krumpli között. Alul nájlon lap, rajta hálózsák. Spanyolfalnak, hogy senki se lásson, ott volt két sor karós paszuly. Colorado bogárnak híre-hamva, így senki nem zavart. A világhírű barlang olyan élmény volt, amit egy életen át nem lehet elfelejteni. Már maga az a tény, hogy kis vonattal utaztunk végig a hatalmas barlangon, a rengeteg, monumentális cseppkőoszlop, a koncert terem, vagy az egyik kis tavacskában bujkáló barlangi vak gőte (Proteus), ami egyáltalán nem volt gusztusos látvány, mindent megért. Ez a furcsa kétéltű nem csak vak, de színtelen is, kb. 30 centiméter hosszú és 100 évet is él – ha hagyják. Nem kevésbé volt lenyűgöző a termek megvilágítása sem. A világhírű barlang csak 40 kilométerre délre található Ljubljánától. Első leírása a XVII. századból való. A 24 km hosszú barlangot a Pikva folyó alakította ki. Ebből csak 5 km látogatható: 3,5 km kisvasúttal, 1,5 km gyalog. A kisvasút 140 éve működik, és nem egészen 10 perc alatt visz be a Koncert teremig. Kezdetben csak gyertyák és lámpások világították meg a barlangot, amit aztán 1883-ban villamos árammal cseréltek fel. Hamarabb volt Postojnában villanyvilágítás, mint a fővárosban, Ljubljánában! A barlang hőmérséklete 8 – 10 C fok. Az Európában egyedül álló karsztvidéken eddig 8000 barlangot tártak fel, ami nem is csoda, hiszen az egész Szlovénia egy mészkő táblán fekszik.

Visszatérve az állomásra, csak a vasutas 5 szutykos gyerekét találtuk otthon. Bőségesen kaptak csokoládét, s a szüleiknek hagytunk kávét és cigit. Aztán elvonatoztunk Fiume felé. Természetesen éjjel, hogy aludjunk is valamit.

Részlet a Postojnai-barlangból
(Folytatjuk)

2018. február 7., szerda

COLUMBUS naplója (5)

December 6, csütörtök.
A Teknősbéka-sziget

Mikor a nap felkelt, hajóm 16 tengeri mérföldnyire volt az öböltől. Az öblöt Puerto Marianak neveztem el. Egy délkeletre fekvő szép hegyfoknak Cabo de la Estrella (Csillagfok) nevet adtam. Ügy vélekedtem, hogy ez a fok a legdélibb pontja ama szigetnek és 28 tengeri mérföld távolságra fekszik. Mintegy 40 tengeri mérföldnyire ettől kelet felé egy másik, nem igen nagy földdarab bukkant fel, amely sziget alakú volt. Kelet felé is, mintegy 54 tengeri mérföld távolságra egy másik, igen szép alakú hegyfokot pillantottam meg, amely élesen kiugrott és amelynek Cabo del Elefante nevet adtam.
. . . Az öböl szépsége és előnyös fekvése kellemesen lepett meg. Ámbátor már Kuba öbleit is módfelett dicsértem, meg nem állhatom, hogy ki ne jelentsem, miszerint ez az öböl semmiben sem marad el a többi öböl mögött, sőt inkább még azokat is fölülmúlja ...
.... A hajók közeledésére az indiánok elillantak, miképpen a többi szigeten is cselekedték. A kis szigetek bennszülöttjei, kiket magammal hoztam, oly mohó vágyat mutattak, hogy otthonukba visszatérjenek, hogy fejemben azt a gondolatot forgattam, mikép vissza is viszem őket, azon mód, amint elhagyom ezt a szigetet, ahol most időzöm. Mert bizalmatlansággal viseltettek irányomban, amióta észrevették, hogy nem igyekszem visszatérni szülőföldjükre. Ennek okából már nem nagyon hittem abban, amit beszéltek, attól eltekintve, hogy én sem értettem őket jobban, mint ők engem. Az én indiánjaim rendkívül való módon rettegtek a szigetlakoktól. .. Adja Isten, hogy egy gazdag aranybányára bukkanjak, mielőtt hazatérek Spanyolországba.

December 9, vasárnap.
. . . Az öböl háromezer lépés hosszúságban nyomul be a partra, szirtek nincsenek benne, feneke homokos, úgyhogy bármely hajó kényelmesen bemehet, és horgonyt is vethet minden félelem nélkül. Az öböl legbelsejébe két kis folyó torkolik. Túlnan kellemetes síkságok terülnek el, amelyek Castilia síkjaira emlékeztetnek, de szebbek azoknál. Ez indított arra, hogy ez országot Espanolának (Spanyol szigetnek) nevezzem el.

December 13, csütörtök.
. . . Ezek az emberek most eljutottak ama telepig, amely a tengerparttól 18 mérföldnyire fekszik, délkeleti irányban, egy messze kiterjedő síkság közepén. Oda érkezvén, a telepet pusztán és elhagyatottan találták, minthogy a szigetlakók a keresztények közeledésére a sziget belsejébe menekültek és hátrahagyták minden vagyonukat. A telep mintegy ezer házból állt és több, mint háromezer embernek nyújthatott szállást. Az indián, akit magunkkal vittünk, utána futott a menekülőknek és rájuk kiáltott, hogy álljanak meg és ne féljenek, mert ezek az idegenek nem Canibából jöttek, hanem éppen ellenkezőleg, az égből szálltak alá és a legszebb dolgokat ajándékozzák mindenkinek, akivel csak találkoznak. Ezek a buzdítások oly mélyen megillették a bennszülötteket, hogy hovatovább megjött a bizalmuk és vagy kétezren a keresztények elé sereglettek, majd pedig szokásukhoz híven, kezüket fejükre tették, tiszteletük és szeretetük jeléül. Mindazonáltal továbbra is egész testükben remegtek mindaddig, amíg az indián szavai és embereimnek jóindulatú maguktartása meg nem győzte őket. Embereim továbbá arról is beszámoltak, hogy az indiánok, miután teljesen megnyugodtak, visszatértek kunyhójukhoz és onnan mindenféle ennivalót hoztak ki, különösen a Names nevű eledelt, amelyet bizonyos nagy répához hasonlító gyökerekből készítenek és a bennszülötteknek ez a legfőbb táplálékuk. Belőle készítik kenyerüket, amelynek gesztenyeíze van — aki belőle evett, azt hitte, gesztenyét eszik. Halakat és más birtokukban levő dolgokat is hoztak. Minthogy az én indiánjaim megértették, hogy egy papagályt szeretnék, úgylátszik elárulták ezt az óhajomat a sziget lakóinak, mert íme, azok sietve megajándékoztak papagájokkal és mindenféle egyéb dologgal, anélkül, hogy viszonzást kértek volna. Arra kértek, ne menjek el többet tőlük, hanem legalább ezt az éjszakát töltsem náluk és megígérték, hogy még sok mindent fognak nekünk ajándékozni, olyan dolgokat, amelyeket a hegyek közt rejtettek el.
Miközben ezek az indiánok velünk társalogtak, hirtelen nagy sereg bennszülött tűnt fel, közöttük a férje annak az indián nőnek, akit nagy tiszteletadások közt visszaküldtem és akit most vállukon hoztak. Azért jöttek, hogy megköszönjék a jóságos bánásmódot és a kapott ajándékokat.
Embereim még azt is mesélték, hogy ezek a bennszülöttek még tetszetősebb külsejűek és még barátságosabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztunk — de azt az állítást nem fogadom el, mert ugyanezt el lehet mondani a többi sziget lakóiról is. Ami a bennszülöttek szépségét illeti, kiküldötteim úgy vélekedtek, hogy össze sem lehet őket hasonlítani a többi sziget lakóival; bőrük színe is sokkal világosabb, mint a többieké; a nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is elmehettek volna. Egyebekben pedig azt mesélték, hogy az általuk bejárt vidékek oly szépek és oly termékenyek, hogy Castilia tájait szégyenben hagyják.

December 16, vasárnap.
Kolumbusz és az indiánok találkozása
. . . A falu, amely a parton terült el, úgy vélem, nemrégiben épülhetett, a házak külseje után ítélve. Az indián kanoéjával nemsokára partra ért, és értesítette a bennszülötteket embereimnek jóságáról. De ennek már híre jött ide azokról a vidékekről, amelyeken keresztül vonultunk, és ezért közeledésünkkor már több, mint ötszáz ember jött felénk. Nemsokára megérkezett királyuk is, mire valamennyien letelepedtek a parton, a hajók közelében, amelyek itten egészen a parthoz mehettek.
Először egyenkint, majd többen egyszerre fölkapaszkodtak hajómra, de nem hoztak magukkal semmit. Mindazonáltal készségesen nekünk adták azt a néhány morzsányi igen finom aranyat, amelyet némelyikük fülében és orrában hordott. Valamennyiüket nagy vendégszeretettel fogadtam, minthogy ők a világ legjobb és legengedelmesebb emberei és főképpen azért, mert bízom Istenben, hogy jó keresztényekké és ezáltal Felségtek alattvalóivá teszi majd őket és én máris úgy tekintek rájuk. Amikor észrevettem, hogy a fentnevezett király letelepedett a tengerparton és mindenki a legnagyobb tisztelettel adózik neki, ajándékot küldtem hozzá, amit a király számos szertartás közt átvett. Ez az indián király húsz vagy huszonegy éves lehetett. Mellette álltak a törzs öregjei és tanácsokkal látták el és felelősek voltak tetteiért, mivelhogy a király maga csak igen keveset beszélt. Egy kíséretemből való indián társalgásba kezdett vele és megmagyarázta neki, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk, aranyat keresünk és Baneque szigetére igyekszünk. A király azt válaszolta, hogy okosabbat nem is tehetnénk, mert azon a szigeten nagyon sok az arany. Ezután annak az emberemnek, aki az ajándékokat átnyújtotta, megadta a legkedvezőbb útirányt és úgy vélte, hogy két nap alatt elérhetjük célunkat. Ha országából valamire szükségünk lenne, csak tudassuk vele, és ő készségesen elő fogja teremteni.
A király és alattvalói valamennyien tökéletesen meztelenül jártak-keltek, az asszonyok is, anélkül, hogy a legkevésbé is szégyelték volna magukat. Ezek voltak a legszebb bennszülöttek azok közt, akiket eddig láttunk; bőrük színe meglehetősen világos és ha felöltöznének és védekeznének a szél és nap ellen, épolyan fehérek lennének, mint Spanyolország lakói.
. . . A délután folyamán a király feljött hajómra, ahol személyét megillető tisztelettel fogadtam és értésére adattam, hogy én Castília királyainak szolgálatában állok, akik a világ leghatalmasabb fejedelmei. Csakhogy sem a karavellák fedélzetén időző indiánok, akik tolmácsok gyanánt szolgáltak, sem pedig maga a király nem hitt el egy szót sem, mivelhogy valamennyien szentül hitték, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk és Castilia királysága az égben fekszik, nem a földön.
A királyt megkínáltuk Castiliából való ételekkel. De alig vett magához belőlük egy falatot, máris továbbadta tanácsadóinak, a törzs öregeinek és kísérete többi tagjának.
Felségtek bizonyosak lehetnek abban, hogy ezek az országok és legkivált Espanola sziget olyannyira szépek és termékenyek, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet. Ez a sziget, valamint a többi is, immáron Felségtek birtoka, nem másképpen, mint Castilia; hogy uralkodhassanak fölötte, csak le kell itt telepedni és a bennszülötteknek megparancsolni, hogy minden utasításnak engedelmeskedjenek. Valóban a kíséretemben lévő néhány emberrel keresztül-kasul járhatok ezeken a szigeteken és nem kell attól tartanom, hogy valami bajom történik. Megbizonyosodtam felőle, hogy csak három partraszállt matrózom föllépésével menekülésre késztetett egy egész sereg bennszülöttet, pedig nem is volt semmi gonosz szándékuk. Fegyverük nincsen, nem harciasak, ártalmatlanok, meztelenek és oly gyávák, hogy ezren sem mernek bevárni hármat embereim közül. Viszont készek engedelmeskedni, dolgozni és minden szükségeset elvégezni. Azt javallanám, használjuk őket városok és falvak építésére és szoktassuk rá őket ruházatunkra és életmódunkra.

December 17, hétfő.
... Az indiánok nagyon örültek, hogy társaságunkban lehetnek és átnyújtottak nekünk néhány nyilat, amely Caniba lakóié, vagyis a kannibáloké volt. Hosszú csövek, végükre kicsiny, hegyes, tűzben edzett fadarab van erősítve. Ketten közülük testük egyes részére mutattak, ahonnan húsdarabok hiányoznak és értésünkre adták, hogy azokat a kannibálok kiharapták és megették — de egy szót sem hittem el belőle . . .
. . . Délután egy kanoé érkezett a Teknősbéka szigetről, negyven emberrel. Mialatt a csolnak a parthoz közeledett, a jelenlévő helybeliek a földre vetették magukat, hogy kinyilvánítsák békés indulatukat. A csolnakban ülők mégis először egyenkint, azután valamennyien kiszálltak a partra, hogy harcra hívják őket. Ekkor a kacika (a király) egymagában felemelkedett és fenyegetően hangzó szavakkal felszólította őket, hogy térjenek vissza kanoéjukba. Ezenközben vizet fecskendett rájuk s köveket dobált a kanoé felé. Miután a Teknősbéka sziget lakói az engedelmesség számos tanujele közt ismét visszatértek kanoéjukba, a kacika felvett egy követ és egyik emberemnek nyújtotta, hogy dobja utánuk. De emberem nem akarta. Ez alkalommal tehát a kacika irántam való jóindulatát kimutatta, a kanoé pedig nemsokára eltávozott. . .

December 18, kedd.
Fogadtatás
. . . Espanola sziget királya korán reggel felkerekedett és rezidenciájáról, amely számításom szerint a tengertől húsz mérföldnyire fekszik, a nap harmadik órájában a telepre érkezett, ahol már megjelent néhány emberem, kiket azért küldtem a partra, hogy megnézzék, nem jött-e egy aranyszállítmány. Ezek jelentették nekem a király érkezését, aki kétszáz főnyi kísérettel vonult fel, négy indián hozta egy gyaloghintóbán. Még fiatal volt, amint már említettem. Mialatt én hajóm hátulsó kabinjában ebédeltem, a király teljes kíséretével feljött a hajóra.
Felségtek tetszését bizonyára megnyerte volna a király ünnepélyes viselkedése és a tisztelet, amellyel alattvalói adóztak neki, jóllehet valamennyien meztelenül jártak-keltek. Alighogy a király a hajóra lépett és megtudta, hogy én a hátsó kabinban időzöm, hirtelen ott termett és letelepedett mellém, időt sem engedve, hogy elébe menjek, vagy hogy legalábbis felemelkedjem az asztal mellől. Amikor belépett hozzám, a többieknek jelt adott, hogy maradjanak kint, amely parancsot azok készségesen teljesítettek és leültek a fedélzetre, két idősebb férfiút kivéve, akik tanácsadói lehettek és lábánál telepedtek le. Megtudtam, hogy ez a kacika. Ügy véltem, hogy ennivalóval kell megkínálnom, megparancsoltam, hogy szolgáljanak nekik azokkal az ételekkel, amelyekből éppen ettem. Erre csak annyit vettek az elébük tálalt ételekből, hogy éppen megkóstolták és a maradékot alattvalóiknak nyújtották, akik mindnyájan vettek valamit belőle. Nem máskép cselekedtek az itallal: ajkukhoz emelték és mindjárt továbbadták a többieknek. Ezenközben fölötte ünnepélyes módon viselkedtek; kevés szót váltottak és azok is, amennyire megítélhettem, komolyak és nyugodtak voltak. A két asztaltárs valósággal csüggött királya ajkán, nemcsak vele, hanem helyette is beszéltek.
Evés után az egyik főember mély meghajlással átadott a királynak egy övet, amelynek alakja némileg hasonlított a Castiliában használatos övekhez. A király átvette és nekem ajándékozta, két egészen vékonyra eldolgozott aranydarabbal együtt. Nézetem szerint itt nagyon kevés arany lehet. De nem lehet messze az aranynak lelőhelye, ahol nagy mennyiségben található. Neki ajándékoztam egy takarót, amely ágyam fölött függött és amelyről feltételeztem, hogy tetszésére lesz, továbbá egy borostyán láncot, amely nyakamon lógott, meg egy pár vörös cipőt és egy üveg narancsvirág-vizet. Módfelett örült ezeknek az ajándékoknak.
A király és tanácsadói kifejezték azon érzett fájdalmukat, hogy nem tudjuk egymást megérteni. Annyit azonban kivettem szavaiból, hogy az egész sziget rendelkezésemre áll, ha valamire szükségem lenne. Erre előhozattam egyik levéltartómat, amelyen egy négy dukát súlyú aranyérem van Felségtek arcképével. Megmutattam neki és jelekkel tudtára adtam, hogy Felségtek uralkodnak a világ legszebb része fölött és hogy Felségtek a legtekintélyesebb fejedelmek. Erősen megcsodálták a királyi lobogókat és a kereszt jelével ellátott többi zászlót is. Azután két tanácsadójához fordult és megmagyarázta nekik, hogy Felségtek kétségkívül hatalmas fejedelmek, ha engem oly messziről vagyis hogy az égből habozás nélkül erre a helyre küldtek. Azután még élénken társalogtunk és ámbátor nem értettem meg mindent, nem kerülte el figyelmemet, hogy a király nem titkolta el ámulatát a látottakon és hallottakon.
Minthogy időközben késő lett, és a király hazafelé készült, személyét megillető tisztelettel csolnakomon a partra vitettem, s ez alatt a hajóágyúk üdvlövést adtak le. Amikor partra ért, több, mint kétszáz főből álló kíséretével felkerekedett lakóhelye felé. Egyik gyermekét egy igen tekintélyes férfiú vitte a vállán. A király ételeket nyújtatott valamennyi matróznak és hajósnépnek, aki a parton időzött, és gondját viselte, hogy udvariasan bánjanak velük. Egy tengerész, aki útközben találkozott vele, mesélte nekem, hogy ajándékaimat egy udvari méltóság vitte a menet előtt, a király fiacskája utána ment, nagyszámú kísérettel; a királynak egy fivére, kit két férfiú karonfogva vezetett, gyalogszerrel távozott, körülbelül ugyanakkora kísérettel, mint a király. Ezt az urat is megajándékoztam, amikor királyi fivére után a hajóra jött. . .

(Columbus Guacanagari országába készül, az ottani „király” meghívására.)

Fordította: Szerb Antal

2018. február 4., vasárnap

COLUMBUS útinaplója (4)

November 12, hétfő.
. . . Mindezek a partszegélyek lakottak, különösen a folyó szomszédságában, amelynek Rio del Sol nevet adtam. Előtte való nap, vagyis november 11-én, vasárnap, azt a gondolatot forgattam elmémben, hogy célirányos lenne a folyópart néhány lakóját magammal vinni: megmutathatnám őket a spanyol uralkodóknak, megtanulhatnák a spanyol nyelvet, és ilymód hazájukba való visszatértük után megbízható felvilágosítással szolgálhatnának az ország belsejének természete felől és a keresztények tolmácsai lehetnének. Egyúttal a mi erkölcseinket és szokásainkat és hitünket is felvennék . . .
. . . Tegnap egy kanoé kötött ki mellettem, benne hat fiatal fiú, kik közül öten a fedélzetre jöttek; elfogattam őket, hogy magammal vigyem Spanyolországba. Később elküldtem néhány emberemet egy telepre, amely a folyó nyugati oldalán feküdt.
Embereim hét, részben fiatal, részben idősebb nővel és három gyermekkel tértek vissza, ezeket is magammal óhajtom vinni Spanyolországba. Abban a meggyőződésben cselekedtem ezt, hogy az emberek Spanyolországban jobban viselkednek majd, ha országukbéli nők lesznek velük, mivelhogy gyakorta megtörtént, hogy a férfiak, akiket Guineából Portugáliába vittek, hogy megtanulják az ország nyelvét és hazájukba való visszatérésükkor, amint a portugálok gondolták, meghálálják a jó bánásmódot és az ajándékokat, amelyekben részesültek, mihelyt partra értek, úgy eltűntek, hogy senki sem látta őket. Az én bennszülötteim nem fognak így cselekedni; minthogy asszonyaik velük vannak, mindent szívesen meg fognak tenni, amit az ember kíván tőlük. Ezek az indián nők megtanítják majd a mieinket nyelvükre, amely valamennyi indiai szigeten ugyanaz; a bennszülöttek mindannyian megértik egymást és kanoéikon felkeresik mind a szigetet. Guineában máskép áll a dolog: ezer különböző nyelvet beszélnek és egyik vidék lakosai nem értik meg a másik vidékét.
Ma éjszaka megjelent a hajóm fedélzetén az egyik asszony férje, atyja annak a három gyermeknek — egy fiúnak és két leánynak — akiket itt tartottam és arra kért, engedjem meg, hogy ő is elkísérhesse szeretteit. Ez nagyon tetszett nekem és a többi indián is örült, amiből arra következtetek, hogy valamennyien rokonságban vannak egymással. A férj negyven-negyvenöt éves lehet.

November 16, péntek.
Szokásom lévén, hogy minden kikötőhelyemen keresztet állítok fel, itt is meg akartam ezt tenni és ezért csolnakommal az öböl bejáratához eveztem. Egy földnyelven két jókora gerendát találtam, amelyek közül az egyik hosszabb volt, mint a másik és oly mesteri módon feküdtek keresztbe egymáson, hogy egy asztalos nem illeszthette volna jobban össze. Rövid ideig áhítatoskodtam a kereszt előtt és fájából egy másik igen nagy és magas keresztet készíttettem. Végig menvén a part mentén, nádat találtam és minthogy nem tudtam, hol nőhet ez, feltételeztem, hogy valamely folyó sodorta ide a partra . . .
. . . Matrózaim egy állatot fogtak, amely olyan volt, mint egy borz, és hálójukkal többek közt kihalásztak egy halat, amely disznóhoz hasonlított: bizonyos, hogy nem tonhal, mert egészen pikkelyek fedik és farkán és szemén kívül sehol sincs rajta lágy rész. A pikkelypáncél alatt nyílása van az exkrementum kivezetésére. A halat besózattam, hogy alkalmas időben megmutathassam a királynak és a királynénak.

November 17, szombat.
... A hat fiatal indián közül, akiket elfogtam és a Nina fedélzetére vitettem, ma a két legidősebb megszökött.

November 21, szerda.
. . . A mai napon Martin Alonso Pinzón, karavellájával, a Pintával, elvált a másik két hajótól, nemcsak anélkül, hogy erre parancsot kapott volna, hanem az admirális [Columbus] határozott akarata ellenére is. Az admirális elmondja, hogy Pinzón csak kapzsiságból cselekedett így, abban a hiszemben, hogy sok aranyat talál, ha hallgat az egyik indiánra, akit az admirális a Pinta fedélzetére vitetett. Ilymódon szökött meg Pinzón anélkül, hogy tekintettel lett volna az armada többi részére és anélkül, hogy a rossz idő irányváltoztatásra kényszerítette volna, pusztán saját feje után menve. Ehelyen még azt írja az admirális: „És még sok más csúf dolgot mondott és tett ellenem.”

November 23, péntek.
Egész nap a part felé vitorláztam, megtartva a déli irányt, gyenge kelet-északkeleti széllel és egy áramlat ellen, amely a parthoz való közeledésemet annyira megnehezítette, hogy napnyugtakor még épolyan messze voltunk tőle, mint reggel. Az először megpillantott hegyeken túl, most távolabbi, kelet felé terjedő ország látszott, amelyet a fedélzeten levő indiánok Bohíonak neveztek. Elmondták, hogy ez az ország igen nagy és olyan emberek lakják, akiknek csak egy szemük van a homlokuk közepén és mások, akiket ők kannibáloknak neveznek és akiktől szemlátomást nagyon félnek. Amikor észrevették, hogy ebbe az országba készülök utazni, majdnem megnémultak a rémülettől és kijelentették, hogy a kannibáloknak kitűnő fegyvereik vannak és megeszik azt, aki hatalmukba kerül.
Azt hiszem, valami igazság mégis csak lesz az indiánok állításában és ama bennszülöttek, mivelhogy fegyvert hordanak, nem lehetnek oktalan állatok. Ama kannibálok bizonyára elfogtak néhány indiánt, akiknek a rokonai, amikor látták, hogy hozzátartozójuk nem tér vissza, azt képzelték, hogy megették őket.
Végtére is egynémely indián hasonlót gondolt rólunk, keresztényekről is, amikor először jelentünk meg partjaikon.

November 26, hétfő.
. . . Az indiánok közül, akikkel eddig találkoztam, egy sem titkolta el, mennyire retteg Caniba vagy Canima lakóitól. Azt állítják, hogy Bohio szigetén laknak, amely sziget nézetem szerint igen nagy lehet. Ezek a kannibálok, mint hírlik, elhurcolják az indiánokat országaikból és házaikból, mert az indiánok fölötte gyávák és védtelenek. Az indiánok, akik velem vannak a hajón, nem szoktak a partok közelében tanyázni, mert Bohio szigete nagyon közel fekszik. Amint az armada nekikészülődött, hogy Bohio szigetére hajózzék, az indiánokat vad rémület fogta el, félvén, hogy felfalják őket. Esküdöztek, hogy a canibabelieknek egy szemük és kutyaarcuk van.
Úgy vélekedtem, hogy az indiánok nem mondanak igazat és gyanakodtam, hogy a félelmes emberevők nem lehetnek mások, mint a Nagy Kán alattvalói, akik őket időnkint fogságba hurcolják.

(Columbus ezután a mai Haiti szigetére ér; emberevőket nem talál, a táj szépsége elbűvöli.)

November 29, csütörtök.
. . . A tengerészek behatolván az egyik kunyhóba, ott egy darab viaszra leltek, amelyet megőriztem, hogy megmutathassam a királynak és a királynőnek. Ahol viasz van, más hasznos termékeknek is kell lenniük. Ismét egy másik házban a tengerészek egy emberi koponyát találtak, amely egy kosárkában volt, a kosárka pedig egy másik kosárban, amely egy cölöpön függött; egy másik telepen ugyanilyen felfedezést tettek. Minthogy ezek a házak elég nagyok ahhoz, hogy több embernek szállást adjanak, arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a koponyák a család ősapjának maradványai lehetnek, azéi, akitől a kunyhó lakói származnak.

December 3, hétfő.
. . . Mikor arra a helyre értünk, ahol a csolnakokat hátrahagytuk, elküldtem néhány emberemet amaz emelkedésre, amelyet nemrégen megmásztam, mivelhogy úgy emlékeztem, mintha ott egy nagy méhkast láttam volna. Mielőtt még ezek az emberek visszatértek, az indiánok nagy számban sereglettek össze azon a helyen, ahol a csolnakok álltak, amelyekben már teljes kíséretemmel helyet foglaltam. Az egyik bennszülött begázolt a folyóba és odajött a csolnak oldalához és hosszasan beszélt hozzánk anélkül, hogy egy szót is értettünk volna. Csak azt láttam, hogy a többi indián beszéde alatt időnként kezét az égre emelte és hangos kiáltozásba tört ki, amit én úgy magyaráztam, hogy biztosítani akarnak bennünket jószándékukról és kifejezik megérkezésünkön érzett örömüket. De nemsokára észrevettem, hogy az indián, aki velünk jött, színében elváltozott, viaszsárga lett, egész teste remegett és taglejtésekkel únszolt bennünket, hogy mihamarább hagyjuk el a folyót, mert ama bennszülöttek azon vannak, hogy valamennyiünket megöljenek. Azután odalépett egyikünkhöz, aki töltött parittyát hordott és azt megmutatta a szigetlakóknak. Viselkedéséből megértettem, hogy azt magyarázza nekik, mi mindnyájukat megöljük, mert az a fegyver igen messzire ér és gyilkol. Azután ugyanez az indián megragadott egy kardot, kihúzta hüvelyéből és földiéi felé tartotta, miközben kijelentéseit megismételte Mikor az indiánok ezt meghallották, gyorsan kereket oldottak. De a bennszülött még akkor is reszketett, mint egy nyárfalevél, mikor a veszedelem már régen elmúlt, mert gyáva és bátortalan volt, jóllehet testére nézve erőteljes.
Nem akartam elhagyni a folyó medrét, sőt inkább azt parancsoltam, menjünk tovább a folyón fölfelé, hogy elérjük azt a helyet, ahol az indiánok tökéletesen meztelenül és vörössel bemázolva, ismét nagy számmal összesereglettek; némelyikük tolldíszt hordott fején és valamennyiük egy köteg gerelyt tartott kezében.
Kolumbusz szobra Haitin - ma
Hozzájuk léptem, néhány kenyeret nyújtottam át nekik és kértem, hogy cserében adják ide gerelyüket. Készségesen beleegyeztek, minden gerelyért egy csengőt, egy rézgyűrűt vagy üveggyöngyöket kaptak és oly szelídek és bizalmasak lettek, hogy odajöttek a csolnakokhoz és a legkisebb apróságért, amit nekik cserébe ajánlottunk, mindenüket ideadták. A matrózok megöltek egy teknősbékát és feldarabolták páncélját. A hajóinasok az indiánoknak adtak egy köröm nagyságú darabot a teknősbéka héjjából, mire az indiánok egy köteg gerelyt adtak nekik cserébe.
Ezek a szigetlakok éppen olyanok, mint azok, akikkel eddig találkoztunk, ők is úgy hitték, hogy mi egyenesen az égből csöppentünk ide és bármi felajánlott csekélységért szívesen lemondtak minden ingóságukról; ennek okából úgy vélekedem, hogy nem másként cselekednének az arannyal és a fűszerrel sem, ha ez birtokukban volna.
Egy szép, nem nagyon nagy kunyhót pillantottam meg ott, amelynek, mint a többi kunyhónak ezen a vidéken, két bejárata volt; beléptem és nagy álmélkodásomra egy lakást találtam belül, különálló szobákkal, amelyek úgy épültek, hogy nem is lehet leírni; a mennyezetről kagylók és más tárgyak függtek alá. Azt gondoltam, hogy ez az épület templom lehet. Odahívtam az indiánokat és jelbeszéd segítségével igyekeztem megtudakolni, hogy vajjon itten végzik-e áhítatosságukat, de tagadták. Sőt egyikük kezével felnyúlt a mennyezetre és leszedett onnan mindent és fölajánlotta nekem. Beértem azzal, hogy egy-két tárgyat elfogadtam.


(Folytatjuk)

2018. január 24., szerda

COLUMBUS útinaplója (3)

Október 28, vasárnap.
A Santa Maria
. . . Sosem láttam még ennél szebb helyet. A folyó mindkét partját viruló zöld fák szegélyezik, amelyek egészen mások, mint honi fáink. Ezerféle virág és gyümölcs függ rajtuk, közöttük számtalan, egészen kicsi madár édesen dalolgat. Rengeteg pálmafát láttam, másfaj táj úak, mint amelyeket Guineában és Spanyolországban látni; középnagyságúak, fölötte széles leveleikkel a bennszülöttek házukat fedik be. A talaj sík és egyenletes . . .
... Amint hajómmal a parthoz közeledtem, éppen két kanóé bukkant fel. Alig vették észre a bennszülöttek, hogy a matrózok csolnakba szállnak és eleveznek, kikötőhelyet keresni és megmérni a folyó mélységét, mindjárt kereket oldottak.
Az indiánok azt mesélték, hogy ezen a szigeten aranybányák és gyöngyök találhatók. Csakugyan olyan helyre bukkantam, amely gyöngyök képződésére alkalmasnak látszik, valamint kagylókra, amelyek világos jelei ennek. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt vélem, hogv a Nagy Kán hatalmas hajói itt kötnek ki és hogy innen a kontinensig a tengeri út csak tíz napig tart.
Ezt a folyót San Salvadornak kereszteltem el.

(Columbus továbbra is abban a hiszemben él, hogy közeledik a Nagy Kán birodalmához.)

November 1, csütörtök.
... Ez a folyó igen mély, torkolatánál a hajók egészen a partig tudnak menni. Édesvizet csak a torkolattól négy mérföldnyire találtunk. Nincs kétség, hogy ez a kontinens és hogy Zayto és Quisay [Columbus itt két városra gondol, amelyet Marco Polo említ előtt állok, vagy 400 tengeri mérföldnyire kínai útjának leírásában: Zaiton és Quinsai] mindkét helytől. Kitetszik ez a tenger viselkedéséből is, amelynek áramlásai egészen mások itt, mint eddig voltak. Tegnap, amint északkeletnek vitorláztam, nagy hideget észleltem.

November 2, péntek.
Elhatároztam, hogy kiküldök a partra két spanyol embert, még pedig bizonyos Rodrigo de Xeres nevezetűt, aki ayamontei lakos, és egy másikat, bizonyos Luis de Torrest, aki kikeresztelkedett zsidó, valamikor a murciai kormányzó szolgálatában állt és állítólag bírja a héber és a káldeus nyelvet és egy kevéssé az arabot is. Velük küldtem két indiánt: az egyiket azok közül választottam ki, akiket Guanahani szigetén vettem a hajóra, míg a másikat a folyóparti telepek lakói közül szemeltem ki. Valamennyien üveggyöngyöket visznek magukkal, hogy módjukban álljon csere útján élelmet szerezniük, ha hiányt szenvednének. Hat nap múlva kell visszatérniük. Továbbá adtam nekik fűszermintákat is, hogy kérdezősködhessenek, vajjon akad-e errefelé ilyen fűszer. Megtanítottam őket, mimódon kell amaz ország uralkodója után tudakozódniok és, ha találkoznának, mit mondjanak Castilia uralkodójának nevében: ez utóbbi küldött engem, hogy néki uralkodómnak sajátkezű írását és ajándékát által adjam, hogyléte felől tudakozódjam, barátságát kérjem és felajánljam szolgálataimat mindenben, amit csak kíván és így tovább. Továbbá lelkűkre kötöttem követeimnek, hogy pontos híreket és adatokat hozzanak a tartományokról, kikötőkről és folyókról, amelyekről hallottam, állapítsák meg, milyen messzire fekszenek kikötőhelyemtől és hasonló egyéb dolgokat tudakoljanak meg.

November 4, vasárnap.
Napkeltekor csolnakomon kimentem a partra, hogy vadásszam ama madarakra, amelyeket a minap láttam. Visszatértemkor felkeresett Martin Alonso Pinzón és két kis fahéjkérget hozott. Értésemre adta, hogy egy portugál, aki a Pinta fedélzetén van, megfigyelte, hogy az indiánok sokat hoztak abból a fedélzetre, de nem mert vásárolni belőle, mert félt, hogy megbüntetem, minthogy büntetéssel fenyegettem meg mindenkit, aki csereberél. Martin Alonso továbbá előadta, hogy az az indián vörös epreket is mutatott, akkorákat, mint a dió. A Pinta másodcsolnakmestere pedig azt hozta hírül, hogy fahéj növényeket talált. Mindjárt odamentem a megjelölt helyre, de meg kellett állapítanom, hogy nem fahéj, amit látott.
Néhány indiánnak megmutattam a Castiliából magunkkal hozott fahéj- és bors-mintákat. Azt mondták, ismerik ezeket a fűszereket; jelekkel tudtomra adták, hogy nem messze innen, délkeleti irányban e fűszerek nagy tömegben lelhetők. Mutattam nekik aranyat és gyöngyöt is, mire néhány élemedett korú bennszülött azt mondta, hogy egy Bohio nevezetű helyen arany fölöslegben található és hogy ama vidék lakosai karjukon, lábukon, nyakukon és fülükben aranyat hordanak; ugyanott gyöngy is akad bőven. Azonkívül úgy értettem jeleikből, hogy amaz országban nagyobb hajók és áru is van; mindez innen délkeletre volna. Még távolabbra pedig olyan emberekre lehet bukkanni, akik egyszeműek és olyanokra, akiknek kutyaorruk van, emberhúsból élnek és ha valaki a körmük közé kerül, mindjárt lefejezik, hogy vérét igyák és megférfiatlanitsák.

November 6, kedd.
Salvador Dali megfestette Kolumbusz kalandját
Tegnap éjszaka visszatért a két férfú, akit a belső területek kikutatására küldöttem el. Beszámoltak arról, hogy 48 tengeri mérföldnyi út után egy telepre értek, amely vagy 50 kunyhóból állt és mintegy ezer lakója lehetett, mert bebizonyított módon ugyanabban az épületben többen laktak. Ezek a kunyhók egy katonai tábor tágas sátraira hasonlítottak. A bennszülöttek, szokásuk szerint, ünnepélyesen fogadták őket; férfiak és nők sereglettek elébük, hogy láthassák őket és a legjobb házakban kaptak szállást. Az indiánok csodálkozásuknak számos jelét adták és jelekkel kifejezték ama hiedelmüket, hogy a jövevények egyenesen az égből érkeztek, majd megtapogatták kezüket, lábukat csókdosták és ételekkel kínálták őket.
A két spanyol ember hírül hozta továbbá, hogy ama telepre való érkezésükkor a főnökök a legelőkelőbb épületekbe vitték őket és két székkel kínálták meg, amelyre le is ültek, miközben a bennszülöttek körülöttük a földön helyezkedtek el. Az indián, aki kíséretükben volt, elmagyarázta a többi indiánnak a keresztények életmódját és kijelentette, hogy a keresztények derék emberek. Ezek után a férfiak visszavonultak, hogy helyet adjanak a nőknek, akik hasonlóképpen letelepedtek a földre, a spanyolok köré, kezüket, lábukat csókdosták, tapogatták őket, hogy meggyőződjenek, vajjon húsból és vérből valók-e. Végül is arra kérték a spanyolokat, hogy legalább öt napig időzzenek náluk.
... Továbbá elmesélte a két spanyol ember, hogy útközben egész sereg bennszülöttel találkozott, akik telepükre hazatérőben voltak és tüzet és bizonyos gyökereket tartottak kezükben, hogy szokásukhoz híven befüstöljék magukat. [Első találkozás a dohánnyal!] Nem találtak olyan telepre, amely több, mint öt kunyhóból állt volna. Mindenütt ugyanolyan fogadtatásban részesültek.
... Ezek az emberek ravaszságot nem ismernek és nem igen harciasak. Férfiak és nők meztelenül járnak-kelnek, ahogy Isten megteremtette őket, a nők ugyan gyapot kendőt hordanak a lágyékuk körül; de ez minden. Fölötte tisztelettudóak. Bőrük színe nem nagyon sötét, világosabb, mint a Kanári szigeteken lakó nőké. Bizonyos vagyok benne, Felséges Parancsolóim, hogy ezek az emberek jó keresztények lesznek, mihelyt jámbor és hívő férfiak beszélni tudják az ő nyelvüket. Ezért bízom Istenben, hogy Felségtek mielőbb kegyeskedni fog ilyen férfiakat ide küldeni, hogy megtérítsék és az egyház ölébe vezessék eme nagyszámú népességet, mert elpusztulnak ama népek, amelyek nem akarnak az Atya, Fiú és Szentlélek Szentháromságához megtérni. És, ha Felségtek földi tartózkodásának ideje lejárt —mivelhogy valamennyien halandók vagyunk — akkor a Királyságokban a legnagyobb nyugalom fog uralkodni, mert minden eretnekségtől és minden gonosz szellemtől megszabadultak, miközben Felségtek lelke Teremtője elé járul, akihez buzgón könyörgök, hogy Felségteket hosszú élettel ajándékozza meg és engedje meg, hogy királyságukat és birodalmukat mindegyre kiterjeszthessék és hogy Felségteknek szilárd akaratot adjon a szent keresztény vallás terjesztésére, amint Felségtek eddig is tették. Ámen!
Ma ismét vízre bocsáttattam hajómat és készülök tovább utazni, hogy jövő csütörtökön a Mindenható nevében elvitorlázhassam aranyat, fűszert és új országokat keresni.

(Columbus délkeletnek fordul, mert azt hiszi, hogy abban az irányban aranytermő szigetre talál. Ezért nem jut el a közelfekvő szárazföldre, Mexikóba.)

Folytatjuk

2018. január 14., vasárnap

COLUMBUS uti naplója (2)

[1492] Október 14, vasárnap.
Mikor a nap felkelt, vízre bocsáttattam hajómnak és a másik két karavellának csolnakjait és a sziget partja mentén észak-északkeleti irányban eveztem, hogy átkutassam a szembenfekvő keleti partot és felkeressem az ottani telepeket, amelyek közül egy-kettőt nemsokára meg is pillantottam, ahonnan a bennszülöttek nagyszámban sereglettek a partra, kiáltozva és Istennek hálálkodva. Némelyek vizet hoztak, mások meg ételeket, miközben egyesek, midőn észrevették, hogy én nem megyek ki a partra, beugrottak a vízbe és úszva közeledtek felénk és kérdeztek minket, amennyire megértettük, hogy vajjon az égből jöttünk-e hozzájuk. Egy agg ember beszállt hozzám a csolnakba, mialatt mások fennszóval így hívogatták az egész népet, férfiakat és asszonyokat: "Nézzétek az embereket, akik az égből jöttek és adjatok nekik enni és inni!"

Mindent jól szemügyre akarok venni, hogy Felségteknek pontos jelentést tehessek; továbbá alkalmas helyet keresvén, ahol egy kis erődítést építhetek, ma kutató útra indultam, és egy félszigetre leltem, amelyen hat kunyhó állt és amelyet néhány napi munka árán szigetté lehet változtatni. De az ilyfajta átalakítás nem is látszik szükségesnek, mivelhogy a sziget lakosai vajmi kevéssé ismerik a fegyverek használatát, amiről majd Felségtek személyesen is meggyőződhetnek ama hét emberrel kapcsolatban, akiket elfogattam, hogy magammal vigyem őket Spanyolországba, ahol megtanulhatják nyelvünket, mielőtt visszahozzuk őket. Ha Felségtek azt parancsolnák, hogy vigyük a sziget valamennyi lakóját Castiliába, avagy pedig, hogy tartsuk őket saját szigetükön rabszolgák gyanánt, ez a parancs könnyen teljesülhetne, mert vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.

Október 15, hétfő.
(Columbus áthajózik egy másik szigetre, miután az első szigetet San Salvadornak keresztelte el.)

.... Ide érkezve egy nagy bennszülött-kanoét találtam, amely a Niña oldalán kötött ki. Az egyik San Salvadorbeli szigetlakó, akit a Niñára osztottunk be, a tengerbe vetette magát, majd beugrott a kanoéba. Az előző éjszakán egy másik bennszülött is kiszökött a partra - most ez is a kanoéba rohant, amely oly villámsebesen elevezett, hogy csolnakjaink a nagy előny miatt utól nem érhették. Így ez a kanoé minden igyekezetünk dacára sértetlenül érte el a partot, mire a két szökevény kiszállt és hanyathomlok elfutott, néhány emberünk, aki partra lépett, hogy elfogja, hasztalanul üldözte őket. Birtokunkba vettük az otthagyott kanoét és a Niñához kötöttük, amelyhez ebben a pillanatban más irányból egy másik bennszülött-kanoé érkezett. Ebben egy ember ült, aki egy gombolyag gyapotot akart kicserélni. Minthogy a bennszülöttet nem lehetett rávenni, hogy a karavella fedélzetére jöjjön, néhány tengerész a vízbe ugrott és elfogta. Magam a hajó farán álltam és onnan figyeltem a történteket. Az embert magam elé vezettettem, megajándékoztam egy vörös sapkával, néhány zöld üveggyönggyel, amelyet a karjára akasztottam és két csengővel, amelyet a fülére erősítettem és meghagytam, hogy adják vissza kanoéját, amelyet közben hozzákötöttek egyik hajónkhoz és engedjék ismét a partra.

Ennekutána elvitorláztam a másik sziget irányában, amelyet nyugat felé láttam feküdni; egyben intézkedtem, hogy a másik kanoét eresszék szabadon. Visszapillantottam a partra, éppen abban a percben, amikor odaérkezett a bennszülött, akinek visszaadtam szabadságát és akit megajándékoztam a felülmondott tárgyakkal, anélkül, hogy elfogadtam volna értük a felajánlott gyapotgombolyagot; jól láthattam, hogy a többi bennszülött köréje sereglik. A szabadonbocsátott ember a lelkükre beszélt és megmagyarázta nekik, hogy csodálattal adózik irántunk, mert jóindulatú emberek vagyunk és hogy a szökevény bizonyára valamiképpen megsértett bennünket és azért akarhattuk magunkkal vinni. Éppen azért viselkedtem így ezzel a férfival szemben, azért bocsátottam szabadon és ajándékoztam meg, hogy becsületünk legyen előtte és ha valamikor Felségtek ismét embereket kegyeskednek majd ide küldeni, azok jó fogadásban részesüljenek. Egyébként a tárgyak, amelyeket neki ajándékoztam, legfeljebb négy maravédit értek...

... E szigetek éghajlata igen mérsékelt, növényzetük gazdag, üde zölddel borítja őket és igen termékennyé teszi. Bizonyára van itt töméntelen dolog még, amit nem ismertem meg, mert nem akartam az időt pocsékolni, hogy minél több szigetet felkereshessek, ahol aranyat remélek találni. Mivelhogy az az arany, amelyet e szigetlakók karukon és lábukon hordanak, csakugyan valódi arany, mert összehasonlítottam az én aranyaimmal, és ilymódon bizonyíték arra, hogy e szigeteken arany lelhető, Isten segítségével rá kell, hogy bukkanjak lelőhelyükre is.

Miközben tehát úton voltam Santa Maria szigete és ama másik nagyobb sziget között, amelynek Fernandina nevet adtam, egy kanoéra akadtam, melyben csak egy ember ült, aki Santa Mariáról Fernandinára igyekezett. Csolnakjában találtam egy kis kenyeret, nem nagyobbat, mint az öklöm, egy vízzel telt tököt, egy kis vörös földet, amelyből pépet készített és néhány száraz levelet, amit a bennszülöttek nagyon sokra becsülhetnek, mert már San Salvadorban úgy nyújtották át nekem, mint ajándékot. Egy maga készítette kosár is volt az embernél, benne egy kis üveggyöngylánc és két castiliai pénzdarab, amiből arra következtettem, hogy San Salvador szigetéről jön, útközben érintette Santa Maria szigetét és most Fernandina szigetére igyekszik. Kanoéjával hozzánk csatlakozott és engedélyt kért, hogy hajónkhoz erősíthesse, amit meg is engedtem neki. Kanoéját odaköttettem a hajóhoz, megparancsoltam, hogy jól vigyázzanak holmijára, adjanak neki kenyeret és mézet és innivalót. Később Fernandina szigetén majd partrateszem és visszaadatom minden holmiját, hogy mindenütt csak jót mondjon rólunk. Ha azután Felségtek egyszer, ha Isten is úgy akarja, ideküldenek valakit, tisztelettel fogják fogadni és mindent meg fog kapni a bennszülöttektől, amit csak akar.

(Columbus ezután meglátogatja Fernandina szigetét és más szigeteket, aranyat keresve.)


Október 24, szerda.
Tegnap éjféltájban felszedettem a horgonyt a Sziget-fok előtt, amely Isabella szigetén terül el, hogy Kuba szigetére vitorlázzam, amelyről a San Salvadorról magunkkal hozott emberek azt mondják, hogy igen kiterjedt és hogy iparűző nép lakja; gazdag aranyban és fűszerben, sok nagy hajó és gazdag kereskedő hazája. Az indiánok szerint Kuba nyugat-délnyugati irányban fekszik, ami igaznak látszik, mivelhogy jelbeszédükből és a többi szigetlakó jeleiből - akiknek nyelve idegen számomra - úgy veszem ki, hogy Cipango szigetéről van szó, amelyről a legbámulatosabb csodákat mesélik és amely a térképek szerint, amelyeket láttam, ezeken a vizeken kell, hogy találtassék...

(Így jut el Kuba szigetére.)

Folytatjuk